naplo.gif

Ugrás a legfrissebb bejegyzésre.

 

 

2020.07.06

Milyen lesz nem lenni?

Ha valaki azt kérdezné, mit akarok már megint és még mindíg, azt válaszolnám: mindössze "morfondírozni" [eszmefuttatás, gondolkodás, fejtörés, elmélkedés, agyalás, merengés, spekulálás, töprengés] akarok. Ezen az oldalon nics számláló, beíró panel, levelezési cím, ami azt jelenti, hogy semmiféle érdeklődésre nem tartok számot.

A kitárulkozni [extroverzió] sem áll szándékomban. Eddig is megvoltam enélkül- olyannyira, hogy még életrajzomat sem írtam meg, csak egyes részleteket tettem közzé.

A még rendelkezésemre álló idő hosszát nem ismervén számomra minden egyes nap jelentősége megnőtt; annyira legalábbis, hogy feljegyezzem: mi történt körülöttem, velem és bennem. Ez, reményeim szerint, hozzásegít ahhoz, hogy illúziók nélkül távozzam.

Az öregségről a közfelfogásban számos tév-ítélet kering. Egyesek szerint a bölcs mindenkori archetípusa az öregember, akit rendszerint próféták, vagy uralkodók testesítettek meg. A tudományos [Erikson] fejlődésmodellben a 65 év fölött kezdődő öregkor krízishelyzet, amely a halál tényének elfogadását jelenti. Az idős embernek akarva-akaratlanul szembesülnie kell az elmúlással, melynek tényével csak akkor tud mit kezdeni, ha az elmúlt életére visszatekintve helyére rakja a múlt esemé nyeit. Ekképpen két pólus, az integritás élménye és a kétségbeesés között ingadozik.A kétségbeesett öregember pótcselek vésekhez folyamodik, mert el kell felejtenie, hogy a halál árnyékában él, mely elől nincs kibúvó. Létrejön ekképpen a szappanoperákat bámuló, szomszédokat pletykáló, állandó nyavalygásban tengődő nyugdíjas prototípus, kinek személye valóban távol áll a bölcsességtől. A kétségbeesett öregember pótcselekvésekhez folyamodik, mert el kell felejtenie, hogy a halál árnyékában él, mely elől nincs kibúvó. Létrejön ekképpen a szappanoperákat bámuló, szomszédokat kipletykáló, állandó nyavalygásban tengődő nyugdíjas prototípus, kinek személye valóban távol áll a bölcsességtől.

A nagy és bölcs Freud meg egyenesen azt agyalta ki, hogy az emberben két alapösztön munkálkodik Erósz a létfenntartás és Thanatosz a halál ösztöne. Szerinte a "normális" viselkedésben mindkettő folyamatosan jelen van, sőt minden ösztönrez dülés e két ösztön különböző arányú keveredéséből jön létre.

Ezekkel a "tudományos" megközelítésekkel nincs mit kezdeni, mert nem vizsgálják a tudatnak azt a területét, amelyet a vallás tart fogságban, nem utolsó sorban azért, hogy a halál miatti szorongást egy mesével: a lélek tovább élésének, az idvezülésnek és a testi feltámadásnak meséjével konvertálja egy másfajta szorongásra - az istenfélelemre - amely a földi szenvedések tűrésére, birkatürelemre készteti a "hívőket".

Ami engem illet 24 év óta élek az öregségi zónában. Magamról azt gondolom, hogy testi - "lelki" létezésem végetér a halálom mal. Ezt teljesen természetesnek fogom fel. Nem keresek vigasztalást papnál, pszichológusnál, kábitószernél, gyógyszernél, italnál.

Azzal is tisztában vagyok, hogy miközben naplómba írsogálok szellemi képességeim hanyatlani fognak. Ez is velejárója az elmúlásnak. Ezt a folyamatot is tükrözni fogja a napló, mint öndiagnózis.

Apám mindössze 69 évet élt. Korán ment nyugdíjba. Ezt azzal indokolta, hogy akkor akarja abbahagyni, amikor még csak ő és nem mások észlelik a szenilitás tüneteit. Gyakran emlegette, számára biztosítva van a könnyü halál. Arra gondolt, hogy az ő apja ötvenéves korában azzal tért haza, úgy érzi megfázott, lefekszik és az ágyba kért egy teát. Mire nagyanyám bevitte neki örökre elaludt. Apámnak viszont agytumort szánt a sors, mérhetetlen szenvedésekkel.

És mi van a halálon túl? A romantikus görögök elkülönítették a jóéletűek és beavatottak számára az égi és csodás; a gonoszok számára a föld alatti és iszonyatos túlvilágot. A pragmatikus rómaiak és a zsidók e világon várták az "isteni" jutalmazást és segítséget, s nem arra spekuláltak, hogy majd a túlvilágon nyernek elégtételt. Az EMBER halál felfogása más. Ő nem lejt "haláltáncot." Villon csodálatos balladája ezt így jeleníti meg.

"A vén Paraszt már tudta s várta
alkonytájt kinn az udvaron:
Görnyedt testünknek nincsen ára,
s úgy halunk meg, mnt a barom.
Kaszás testvér! Sovány a földünk!
könyörgöm: egyet tégy nekem:
ha elviszel, szórd szét trágyának
testemet kinn a réteken!"

Hát igen... A való világ emberi ésszel felfoghatatlan tér- és időbelisége és kataklizmatikus működése nevetségessé tesz minden csaló kis különalkut az emberparány és "lelke" számára. Ebben a rendszerben csak keletkezés és elmúlás van amely alól nincs kivétel.

Aki életfilozófiát akar tanulni legjobb, ha az "Ember Tragédiáját" forgatja. Ebben Ádám felismeri a heideggeri gondolatot: az embert a teremtője bele-vetette a komisz világba, ahol sorsa a küzdés.

Korántse vonz ily dőre képzelet,
A célt, tudom, még százszor el nem érem.
Mit sem tesz. A cél voltaképp mi is?
A cél, megszűnte a dicső csatának,
A cél halál, az élet küzdelem,
S az ember célja e küzdés maga.

Aztán, az élet alkonyán, reménykedni kezd, de az Úr észhez téríti

Éva:   
Ah, értem a dalt, hála Istenemnek!
Ádám:
Gyanítom én is, és fogom követni.
Csak az a vég! – Csak azt tudnám feledni! –
Az Úr:
Mondottam ember: küzdj és bízva bízzál!

Ha Madách kevésbé fennkölten fogalmazott volna az Úr így is szólhatott volna:

Mondottam ember: küzdj és bízva bízzál
Mert erre lettél teremtve
És ne okoskodjál.

Így minden világos, fölösleges spekulációktól és dőre reményektől mentes lenne.


2020.07.08

Földi "porhüvelyem" karbantartása.

Ezt a "porhüvely" szót ironikusnak szánom ama keresztényi felfogással szemben, amely egyetlen, egyszeri, megismételhe tetlen kincsünket így degradálja a zsidók által kitalált "halhatatlan lélekkel" szemben.  

E fáradtságos tevékenység eleinte minden tudatosságot nélkülözött nálam. Gyenge testalkatu apa és erős testalkatu anya génjeiből küllemre az apaiból örököltem többet. Vézna voltam és puha. Ráadásul gyakran megfáztam, taknyoltam. belázasodtam. Kifejezettem útáltam mindent, amit orvosi rendeletre be kellett vennem és nem fogott az ágy sem.

Ekkor egy télen - talán négy éves lehettem - belefogtam valamibe, amit szüleim utólag úgy emlegettek "Gyuszi megedzette magát." Ez annyiból állt, hogy órákig kószáltam a hidegben. A módszer bevált. Azóta sem fáztam meg. Az orromat is csak akkor kell kifújnom, ha észreveszem, nincs nadrágzsebemben zsebkedő.

A kószálásba nagyon belejöttem és, l' art pour l' art, minden évszakra kiterjesztettem. Iskolaidőben délután, iskolaszünetben pedig egész nap csavarogtam. Nem céltalanul. Rendszeresen útbaejtettem nagyszámú rokonságomat, akik csodálkozó szeretettel fogadtak és mindig kedveskedtek - megkínáltak - valamivel. Az ebben rejlő lehetőségeket hamar felismertem és oda fejlesztettem, hogy mindíg ott ebédeltem, ahol a menü a legjobban konveniált. Emlékszem egy kedves esetre. Nagybátyám feleségének édesanyjánál Szabó néninél viziteltem, aki apró kupica pálinkával kínált - lehettem vagy hétéves - és azzal a felvilágosítással szolgált "ez adja az erőt fiam." Igaza volt.

Az alkati probléma az iskolában jelentkezett és nem is az év elején. A hajdúböszörményi református elemi iskola első osztályában én voltam az egyedüli "úri" gyerek, a járásbíró fia. Így Fülöp tanitó bácsi mindjárt az első pad első helyére ültetett. Így se smakkolt. Szüleim szerint az első tanítási nap után már azt kérdeztem, sokáig kell e még iskolába járnom.
Az év vége felé azonban csúfosan lecsúsztam innen a díszhelyről, a harmadik pad közepére [az okokra lentebb, a "szellemi fejlődésem" rovatban térek vissza]. Ez csak szégyen volt. A baj ott kezdődött, hogy testi kondícióm alapján az utolsó padban lett volna a helyem. Ezt osztálytársaim is érzékelték és hamarosan éreztették is velem, a legváltozatosabb formákban. Sajnos senkit se mertem szájonvágni, de arra se gondolhattam, hogy minden sérelem miatt a tanító bácsinál árulkodjak, mert ezzel még jobban elástam volna magam.

Belevágtam hát az erő-izom programba. Ez sokáig tartott és nagyon unalmas, fárasztó volt. Nem untatnám vele az olvasót. Elég az hozzá, hogy a tizenhatodik évem magasságában már egy gúla-csoport untermannja voltam. Igazádiból nem erre vagyok büszke, hanem arra, hogy homlokhídba ereszkedve kézenállásban meg tartottam Inotai nevü barátomat, amire az iskola izomembere G. Szabó, a "Kolossz" nem mert vállalkozni.

A nyers erő látványa mindenesetre stabilizálta a helyzetemet a gimnáziumban. Már nem voltak támadóim.

Sajnos rá kellett jönnöm, hogy az erő önmagában kevés, pl. az utcai helytelláshoz. Erre akkor döbbentem rá, mikor egy nálam kisebb parasztkölyök, barátaim szemeláttára, segberúgott amit gyávaságból viszonzás nélkül hagytam. Ég a pofám azóta is.

Közben leérettségiztem és nemtanulásomat a Szegedi József Attila Tudományegyetemen folytattam. Első dolgom volt egy box-egyesületet felkeresni. Ott nem volt súlycsoportombeli, igy edzőm Medgyesi bá' azt a megoldást alkal mazta, hogy három menetre három könnyebb súlyu partnerrel állított szembe, akik képzett boxolók voltak. Jól megálltam a helyem így is. Az egyetemen élénk feltünést keltettem kék - zöld pofámmal. A baj nem ez volt, hanem annak érzete, hogy nem tudok koncentrálni, órákon figyelni, a hallottakat megjegyezni. Erre pedig nagy szükségem volt, mert auditív tanulásra rendezkedtem be és vizuális eszközöket, pl. jegyzeteket nem vettem igénybe, azaz a szó hagyományos értelmében egyáltalán nem tanultam. Ezt a módszert az elemi iskolából hoztam és a középiskolában is alkalmaztam. Előnyeire, hátrányaira a szelle mi fejlődésem ábrázolásánál térek vissza.

A boxolói karrierről le kellett mondanom. Az ejtőernyőzés - a legbátrabbak sportja - következett. Ez tulajdonképp honvédelmi előképzés volt, amelyet a Szabadságharcos Szövetség nyújtott akkoriban. Itt hamar elindultam a karrier útján, mert a politikai megbízott Berger elvtárs azt hitte én is zsidó vagyok.
Ugrókönyvem (is) igazolja ezt. Negyedik ugrásom már "kézi", azaz zuhanó ugrás volt, amelyet amúgy tíz kényszerkioldásu, azaz "bekötött" ugrás után engedélyeztek másoknak.

Mint ejtőernyős oktató elvégeztem még Tatán egy cselgáncs edzői tanfolyamot és úgy éreztem, már nyugodtan mehetek az utcára. Ám a dolgok többnyire nem úgy alakulnak, ahogy papirforma szerint alakulniuk kellene. Ezt igazolja Vince Tibi bácsi esete is, aki sokszor, nagy nyomatékkal hangsúlyozta, hogy a judo mindenekelőtt az esés tudománya. Ám amikor Tatán berúgtunk rosszul lépett a járdára; elesett és napokig nyomta az ágyat.

Az első éles helyzet úgy keletkezett, hogy egy szórakozóhelyről kijövet egyik asztaltársam odaszólt egy másik asztaltársaság hölgytagjának, akik utánunk jöttek és én már csak azt vettem észre, hogy támadnak. Egy méretes úriem berrel kerültem szembe, akit állcsúcson ütöttem amitől nyomban kifeküdt. Ekkor felhangzott az ordítás "leütötték az őrnagy elvtársat!" Újabb támadóm egy zömök alak volt, aki tökönrugásokkal operált. Sikerrel. Harcképtelené váltam. A Szerb utcai diákszállóban laktam ekkor. Szobatársaim kihívtak egy csinos körzeti orvosnőt [aki először akkor vizitált nálam, amikor a fülemet félig letépte az ejtőernyő hevedere]. A doktornő rám, ill. bokafáslival felpolcolt heréimre nézve csak annyit kérdett: "már megint maga?!" A borogatás, amit "felírt" használt, de egyik herém máig sem nyerte vissza eredeti alakját és méretét. Boldogultam így is.

Megint tanultam az esetből. Mindenekelőtt azt, hogy egy igazi verekedésben nincsenek szabályok. A másik tanulság viszont az volt, hogy a testi bátorság próbáját kiállottam. Nagyon sokféle bátorság van. Az igazi az utcai harcos bátorsága. Nekünk pl. felajánlottak egy ingyenes síugró képzést. Ám a sáncról lenézve mind annyiunk inába szállt az ejtőernyős bátorság.

Ami az erőnlétet illeti a diákszállő közös fürdőjében egy fontos tesztet végeztem. Fekvőtámaszokat csinál tam, 24-ig jutottam, húszévesen. Ez számomra utóbb azért vált fontossá, mert egykori gúlatársaim meghíz tak, de inkább meghaltak. A fekvőtámasz lehetősége megmaradt. Hatvanöt évvel később - nyolcvanöt évesen - sikerült 40 fekvőtámaszt csinálnom. Ezzel előre szaladtam kissé, mert közben még át kellett vészelnem valahogy az értelmiségi pálya és a családala pítás test és lélekpuhító hatásait is.

ÚJ

2020.07.09

Elment a szomszéd

Ma reggel 9 órakor elhunyt szembe szomszédom †Tóth Ákos. 77 éves volt. Vézna testalkattal áldotta meg a természet. Mégis igyekezett mindenben helytállni. De ahogy jött - ment egyre gyakrabban kellett valamelyik utcai padra leülnie, nem beszélve a harmadik emelet megmászásáról. Aztán maradt a tetőterrasz, ahol szívesen elüldögélt, amig a két lépcsőfok is nem bizonyult túl magasnak. Behúzódott hát isten napja alól a lakásba és ott üldögélt. Szükségre menet elesett és már az ágyra sem tudta magát visszaküzdeni. Majd legurult az ágyról is, ahová ölben kellett visszatenni.

Tudjuk, az eltávozás általában nem diadalmenet, de miért kell ilyen fájdalmasnak, megalázónak lennie?

Ákos! Ha van lélekvándorlás megérdemled, hogy egy dalia testében éld újra az életed!