naplo.gif

Ugrás a legfrissebb 21.04.11-i bejegyzésre.

 

 

2020.07.06

Milyen lesz nem lenni?

Ha valaki azt kérdezné, mit akarok már megint és még mindíg, azt válaszolnám: mindössze "morfondírozni" [eszmefuttatás, gondolkodás, fejtörés, elmélkedés, agyalás, merengés, spekulálás, töprengés] akarok.

Ezen az oldalon nics számláló, beíró panel, levelezési cím, ami azt jelenti, hogy semmiféle érdeklődésre nem tartok számot.

A kitárulkozni [extroverzió] sem áll szándékomban. Eddig is megvoltam enélkül- olyannyira, hogy még életrajzomat sem írtam meg, csak egyes részleteket tettem közzé.

A még rendelkezésemre álló idő hosszát nem ismervén számomra minden egyes nap jelentősége megnőtt; annyira legalábbis, hogy feljegyezzem: mi történt körülöttem, velem és bennem. Ez, reményeim szerint, hozzásegít ahhoz, hogy illúziók nélkül távozzam.

Az öregségről a közfelfogásban számos tév-ítélet kering. Egyesek szerint a bölcs mindenkori archetípusa az öregember, akit rendszerint próféták, vagy uralkodók testesítettek meg. A tudományos [Erikson] fejlődésmodellben a 65 év fölött kezdődő öregkor krízishelyzet, amely a halál tényének elfogadását jelenti. Az idős embernek akarva-akaratlanul szembesülnie kell az elmúlással, melynek tényével csak akkor tud mit kezdeni, ha az elmúlt életére visszatekintve helyére rakja a múlt esemé nyeit. Ekképpen két pólus, az integritás élménye és a kétségbeesés között ingadozik.A kétségbeesett öregember pótcselek vésekhez folyamodik, mert el kell felejtenie, hogy a halál árnyékában él, mely elől nincs kibúvó. Létrejön ekképpen a szappanoperákat bámuló, szomszédokat pletykáló, állandó nyavalygásban tengődő nyugdíjas prototípus, kinek személye valóban távol áll a bölcsességtől. A kétségbeesett öregember pótcselekvésekhez folyamodik, mert el kell felejtenie, hogy a halál árnyékában él, mely elől nincs kibúvó. Létrejön ekképpen a szappanoperákat bámuló, szomszédokat kipletykáló, állandó nyavalygásban tengődő nyugdíjas prototípus, kinek személye valóban távol áll a bölcsességtől.

A nagy és bölcs Freud meg egyenesen azt agyalta ki, hogy az emberben két alapösztön munkálkodik Erósz a létfenntartás és Thanatosz a halál ösztöne. Szerinte a "normális" viselkedésben mindkettő folyamatosan jelen van, sőt minden ösztönrez dülés e két ösztön különböző arányú keveredéséből jön létre.

Ezekkel a "tudományos" megközelítésekkel nincs mit kezdeni, mert nem vizsgálják a tudatnak azt a területét, amelyet a vallás tart fogságban, nem utolsó sorban azért, hogy a halál miatti szorongást egy mesével: a lélek tovább élésének, az idvezülésnek és a testi feltámadásnak meséjével konvertálja egy másfajta szorongásra - az istenfélelemre - amely a földi szenvedések tűrésére, birkatürelemre készteti a "hívőket".

Ami engem illet 24 év óta élek az öregségi zónában. Magamról azt gondolom, hogy testi - "lelki" létezésem végetér a halálom mal. Ezt teljesen természetesnek fogom fel. Nem keresek vigasztalást papnál, pszichológusnál, kábitószernél, gyógyszernél, italnál.

Azzal is tisztában vagyok, hogy miközben naplómba írsogálok szellemi képességeim hanyatlani fognak. Ez is velejárója az elmúlásnak. Ezt a folyamatot is tükrözni fogja a napló, mint öndiagnózis.

Apám mindössze 69 évet élt. Korán ment nyugdíjba. Ezt azzal indokolta, hogy akkor akarja abbahagyni, amikor még csak ő és nem mások észlelik a szenilitás tüneteit. Gyakran emlegette, számára biztosítva van a könnyü halál. Arra gondolt, hogy az ő apja ötvenéves korában azzal tért haza, úgy érzi megfázott, lefekszik és az ágyba kért egy teát. Mire nagyanyám bevitte neki örökre elaludt. Apámnak viszont agytumort szánt a sors, mérhetetlen szenvedésekkel.

És mi van a halálon túl? A romantikus görögök elkülönítették a jóéletűek és beavatottak számára az égi és csodás; a gonoszok számára a föld alatti és iszonyatos túlvilágot. A pragmatikus rómaiak és a zsidók e világon várták az "isteni" jutalmazást és segítséget, s nem arra spekuláltak, hogy majd a túlvilágon nyernek elégtételt. Az EMBER halál felfogása más. Ő nem lejt "haláltáncot." Villon csodálatos balladája ezt így jeleníti meg.

"A vén Paraszt már tudta s várta
alkonytájt kinn az udvaron:
Görnyedt testünknek nincsen ára,
s úgy halunk meg, mnt a barom.
Kaszás testvér! Sovány a földünk!
könyörgöm: egyet tégy nekem:
ha elviszel, szórd szét trágyának
testemet kinn a réteken!"

Hát igen... A való világ emberi ésszel felfoghatatlan tér- és időbelisége és kataklizmatikus működése nevetségessé tesz minden csaló kis különalkut az emberparány és "lelke" számára. Ebben a rendszerben csak keletkezés és elmúlás van amely alól nincs kivétel.

Aki életfilozófiát akar tanulni legjobb, ha az "Ember Tragédiáját" forgatja. Ebben Ádám felismeri a heideggeri gondolatot: az embert a teremtője bele-vetette a komisz világba, ahol sorsa a küzdés.

Korántse vonz ily dőre képzelet,
A célt, tudom, még százszor el nem érem.
Mit sem tesz. A cél voltaképp mi is?
A cél, megszűnte a dicső csatának,
A cél halál, az élet küzdelem,
S az ember célja e küzdés maga.

Aztán, az élet alkonyán, reménykedni kezd, de az Úr észhez téríti

Éva:   
Ah, értem a dalt, hála Istenemnek!
Ádám:
Gyanítom én is, és fogom követni.
Csak az a vég! – Csak azt tudnám feledni! –
Az Úr:
Mondottam ember: küzdj és bízva bízzál!

Ha Madách kevésbé fennkölten fogalmazott volna az Úr így is szólhatott volna:

Mondottam ember: küzdj és bízva bízzál
Mert erre lettél teremtve
És ne okoskodjál.

Így minden világos, fölösleges spekulációktól és dőre reményektől mentes lenne.


 

2020.07.09

Elment a szomszéd

Ma reggel 9 órakor elhunyt szembe szomszédom †Tóth Ákos. 77 éves volt. Vézna testalkattal áldotta meg a természet. Mégis igyekezett mindenben helytállni. De ahogy jött - ment egyre gyakrabban kellett valame lyik utcai padra leülnie, nem beszélve a harmadik emelet megmászásáról. Aztán maradt a tetőterrasz, ahol szívesen elüldögélt, amig a két lépcsőfok is nem bizonyult túl magasnak. Behúzódott hát isten napja alól a lakásba és ott üldögélt. Szükségre menet elesett és már az ágyra sem tudta magát visszaküzdeni. Majd legurult az ágyról is, ahová ölben kellett visszatennem.

Humorát nem veszítette el, mert elmosolyodott, mikor azt mondtam neki: "ne játssz itt nekem legördülő menüt."

Tudjuk, az eltávozás általában nem diadalmenet, de miért kell ilyen
fájdalmasnak, megalázónak lennie?

Ákos! Ha van lélekvándorlás megérdemled, hogy egy dalia testében éld újra az életed!

 

2021.03.22

Lélektől lélekig.

Hozzákezdtem aggkori naplóm írásához. Később megfeledkeztem róla, ikonját levettem az Indexről. Aztán valaki levélben emlékeztetett. Egy mondatomat kereste: "Milyen lesz nem lenni." †Tóth Ákos felől is érdeklődött. Amikor megírta, hogy 78 éves, cinikusra váltva közöltem, én 98 vagyok, Te meg mivel akarsz még 20 évig foglalkozni?

Erre a következő választ kaptam.

Kedves Gyula Bátyám! Köszönöm a gyors válaszodat, különösen az optimizmust a hátralévő élet-időmet illetően. (78! éves vagyok) Amit nem a Tiédhez mérek, hanem a közelmúltban eltávozott szembe szomszédod Tóth Ákos eltávozása napján általad írt rövid hír és jókívánság olvasata alapján racionálisan felmérek. Ugyanis az Ö eltávozásának a megismert történetét élem, ami folyamatosan romló mozgás nehézség és korlátozás. A keresett írásod utolsó Folytatása volt amit Róla írtál. A halálról és a lélek túléléséről vagy végleges megszűnéséről mondtál számomra értékes gondolatot, Az ember tragédiájából átvett idézetekkel. Ezt én többször is átolvastam, visszatértem  rá, aztán egyszer csak eltűnt a Honlapodról. ...  Mondanám én is Neked: hogy csak így tovább! Édesanyám 6 évvel ezelőtt, 97 éves korában hunyt el, gyászjelentésén egy Kosztolányi vers idézettel búcsúztunk el Tőle:


                             „Volt emberek.                                  
 Ha nincsenek is, vannak még. Csodák.
 Nem téve semmit, nem akarva semmit,
   hatnak tovább.”

 

Ebben én is biztos vagyok.

Ez a valaki a 78 éves Boldogfalvi Magor, aki szintén átélte a gépkocsi nélküliség élményét. Erről így ír."Hogy  milyen érzés kiszállni a kocsiból? Én is megtapasztaltam, mert egész életemben az autóban ültem, éltem az életemet, mint a fizikai testemben, amit ugyanúgy használt a testemet ideigle nesen birtokló Örök Szellem az aktuális céljai eléréséhez. És ez is személyesen nekem már csak egy emlék, de az éppen élőknek a Valóság."

Ezt olvasva máris elment a kedvem a léhaságtól látva, hogy levélíróm biológiai órája másként ketyeg, mint az enyém és vélhetőleg hamarabb megáll.

Így morzsolgatva a hátralévő időt a magános lelket méginkább betölti az elmúlás tompa, vagy gyötrő félelme. Mit lehet az "ilyennek" mondani? Segítek rajta, ha együttérzésemet hangoztatom? Aligha. Megmondom azt is, miért. Saját lelki receptemről beszélek, tehát nem biztos, másnál is beválik.

Elhihetik nekem, 98 év alatt többször volt alapos okom, hogy elkettyenjek és másoknál is megfigyeltem hasonló tüneteket. Hosszas töprengés után arra jöttem rá, hogy minden kiborulás oka az önsajnálat amiatt, hogy valami méltatlanság történt velem. Az önsajnálat egyetlen orvossága [nálam] a cinizmus volt, az emberi dac csúcsa. [Egy példa. Katonaság, éjszakai riadó, álldogálás a zuhogó esőben. Osztálytársam és barátom sírni kezd mellettem a sorban és édesanyját szólítja. Mire én. "Pofa be! Anyád nem hallja. Ha hallaná szégyellné magát miattad." A hüppögés abbamaradt.]

A magányos lélek menekvést kereshet a Bibliában. "Áldalak Úr Jézus Krisztus, mert megszabadítottál a halálfélelemtől, mert kijelentetted, hogy Te vagy a feltámadás és az élet, és mert hiszek Te benned, soha örökké meg nem halok. (Ján.11,25.26) ... Dicsőítelek, hogy testté lettél azért, hogy halálod által megszabadíts minket, akik a haláltól való félelem miatt teljes életünkben rabok voltunk. Magasztallak, mert működésképtelenné tetted azt, akinek hatalma van a halálon, vagyis az ördögöt. (Zsid.2,14)

A másik lehetséges megoldás pl. felütni Vörösmarty "Gondolatok a könyvtárban" c. versét. A költő a gyarló emberről szól és nevében büszkén jelenti ki: "Nem félek tőled, sors, bármit akarsz."

Van választásunk!

Még valamit.

Én visszhangtalan "író" vagyok. Hiába teszem ki cikkeim aljára postafiókomat, nem ír senki. Most ennél a témánál megint kiteszem a postaládát és naponta megnézem, jött e valami.
 

Sz. Gy.

 

2021.03.23

 

 Egy bevásárlás kockázatai és mellékhatásai.

Elment a másik szomszéd is, Dr. Prékopa Álmos. Élt 90 évet.

Több volt mint jószomszéd. Osztály társak voltunk a Nyíregyházi Kossuth Gimnáziumban. Feleségével Csernyánszky Ágival, jóval régeb ben, a Kisvárdai Orsolya Rend elemi iskolájába jártunk.

Gyakran "szomszédoltunk". Egy hete még a "szép-szobámban" űlve koccintottunk egymás egészsé gére, jóféle kisüstiből.

Ezúttal Ő volt a téma. Megállapítottuk, hogy testi lelki állapota örvendetesen javul. gondolkodása feltisztult. Beszéde érthetőbbé vált. Jórészt visszanyerte mozgáskészségét és hajlandóságát. Visszatért életkedve is.

Ági a napokban jelezte, hogy a látogatást - tekintettel kedvező hatására - a napokban megismétlik.

Nem így lett. Nem tudhattuk, hol leselkedik és mikor csap le a Kaszás.

Álmost a Kassai utcai villamos megállóban lepte meg, ahol (tele) bevásárló kocsijával állt. Csak állt. Aztán, nem tudni miért, hírtelen hanyatt esett. Eltört a nyakcsigolyája, megsérült a nyaki gerincvelő is. Abban a kórházban küzdöttek az életéért, amelynek belgyógyász főorvosa volt. Az életmentő gépcsodák teljes kudarcot vallottak.

Mi van ilyenkor?

A dolog úgy is felfogható, hogy diadalt aratott a halál fölött. A történetnek azonban van nem bibliai olvasata is.

Hús - vér alakban testünk a természet legcsodálatosabb alkotása. Nem "földi porhü vely", nem a lélek ideiglenes tartózkodási helye. Nem is lehet az, hisz társas lény, aki ebben az alakban szeret és segít másokat, akit családja és környezete ebben az alakban ismer, szeret, fogad el és számít rá.

Amikor a testet elnyeli a hűtő, nyomában kínzó űr keletkezik. Az amputált végtaghoz hasonlóan már nincs, de még fáj és hiányzik - másoknak. E fájdalom, ill. hiányérzet egyedüli orvossága a múló idő.

A kép egy megható részlettel egészül ki.
Ági mesélte Álmos kedves szokását. Ez annyiból állt, hogy esténként kézcsókkal búcsúzott párjától: "köszönöm neked ezt a napot is." Ez megint csak biblikus elem: "ne menjen le a nap a Te haragoddal."

Ilyenkor mérlegre tétetik az eltávozott életműve és annak nyomai  az élők  emlékezetében és a cybertérben. Munkatársai példátlan hűséggel követték a szürke nyugdíjas években is. Se szeri, se száma nem volt a látogatásoknak, a névnapi, születés napi gratulációknak.

Álmos nem írt orvosi tanulmányokat, szemben azokkal, akik ezt betegeik rovására művelték, művelik. Ő a betegekre összpontosított. Az ő érdekükben alakította ki a Kenézy Kórház belgyógyászati osztályát betegközpontúvá. Feküdtem ott. Innen tudom, derűs rend uralkodott mindenütt, mindenen. Öröm volt döglődni. Azaz mégsem? Elmesélek egy megtörtént epizódot.

Egy reggel, szembetalálkoztam a főorvosi vizittel, amikoris a barát és a beteg jogán az alábbi kérdést intéztem hozzá: "az isten nem basz meg benneteket, hogy már reggel ötkor felkeltitek az embert?" Álmos válasza: "még egy beöntést az ügyvéd urnak." A menet elhömpölygött mellettem. A beöntést nem kaptam meg. Az is "vicc" volt, mint az én kérdésem...

Ami a "cyberlétet" illeti.

A legmodernebb számítógép birtokában két dologgal foglalkozott. Egy levelező listán vette és továb bította a szebbnél szebb filmeket, prezentációkat. Ezeket nem győztem megnézni, ezért öreg(ebb) napjaimra nyitottam egy külön tárolót küldeményeinek, hátha majd több időm lesz.

Az utolsó küldemény igazolja: végső pillanatáig "adásban" volt.

A másik vállalkozása egy Facebook oldal létrehoz(at)ása volt, amely most mint egy kapitány nélküli kísértethajó kering az ürben, hordozza a gazdája által feltett anyagokat; de úgy van beállítva, hogy posztumusz üzeneteket is fogad. Kissé hátborzongató a mult, a jelen és a jövő ilyen összekapcsoló dása.

Sajnos ezt az oldalt is a személytelenség jellemzi. Nincs rajta "magánbejegyzés", csak idegen anya gok megosztása és sok - sok jókivánság. Az utolsó bejegyzés kelte 2021.02.21-napja ami azt jelenti, ezt a parcellát sem művelte igazán.

Ági vesztesége úgyszólván pótolhatatlan tekintve, hogy testi lelki állapota korának megfelelő, csak kissé rosszabb.

Valaki régen jól látta az emberi sorsot. Azt mondta: "Latiatuc feleym zumtuchel mic vogmuc. ysa pur es chomuv uogmuc." Neki van igaza. Annál is inkább, mert a határtalan és kegyetlen való világ alaptörvénye keletkezés a semmiből és elmúlás a semmibe. Ezt belátva és elfogadva vígan leélhetjük ami számunkra kiszabatott.

 

2021.03.31

Milyen érzés kiszállni a kocsiból?

Az autó nem puszta státus szimbólum. Egyéniségünk, önértékelésünk része, de valójában jóval több annál.

Mondhatjuk, szervezetünk adrenalin "tápegysége." Miért is?

Függetlenséget biztosit a térben és az időben, ami nem csupán száguldás, hanem a titkolt férfias kalandok öröme, izgalma is.

Ezek alkonyattájt el- elmaradoznak, de a kellemes utánérzés, a kocsiban, még meglepheti az embert.

 A nap éjre dűlt.
Bájoló lágy trillák!
   Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák!
   Isten véletek!

Villamoson zötykölődve, vagy bevásárló kocsival bandukolva, e képzetek nem támadnak fel. Nem négy kerékkel, hanem az élethez fűződő illúzióval lesz szegényebb az ember. Költőileg szólván...

Az illúzió esélyét megkaptam mindig,
de a' pillanatban, mikor elveszett,
úgy tűntem el a halott beszédből,
mint a szél, ha sírokon nevet.

Eladtam a nagy kocsimat, mert sokallottam a költségeket. Az eszem azon jár, hogy kisebbet vegyek. A szerelő egy műszakilag "korrekt" azaz drága kocsit ajánl. Mondtam, nem kell, mert a halál-spirálban keringve csak bohóckodni akarok még egy kicsit. Nem értjük egymást.

Olvasóim megértenek?


Szög ütődött a fejembe - mi legyen az agysejtjeimben kavargó színes filmekkel?

 

A kérdés akkor vetődött fel, amikor elhatároztam, hogy megí rom ejtőernyős korszakom utolsó (?) epizódját.

Ahogy elkezdtem előre - visszafelé gondolkodni a múltról riasztó felfedezésre jutottam. Az emlékeimben élő kedves szereplők úgyszólván kiestek a kollektív emlékezetből sőt jószerint azoké ból is akik között éltek, dolgoztak, hogy ne mondjam alkottak.

Először a tatai cselgáncs-edzőtábor oktatóit és "növendékeit" vonultattam fel képzeletemben Vince Tibort a judo-pápát, Szumega Rudolf rendőrszázados és Kovács Ákos edzőket [utóbbi a judo válogatott csapatkapitánya is volt], valamint növendék társamat Dévai Zsigmond ökölvívó bajnokot.

A felsorolt edzőkről még szakmai életrajz sem található, nem beszélve arcképükről.

Tibor bácsi alap tanítása az volt, hogy a judósnak mindenek fölött az esést kell megtanulnia. Ez a tatamin működött is. Ámde egy tatai éjszakai kocsmalátogatás után mesterünk rosszul mérte be egy járdaszegély magasságát és akkorát taknyolt mint egy közönséges helyi részeg. Három napig nyomta nyögve az ágyat. Mélynek látszó depressziójára azt a magyarázatot adta, hogy eltört a farzsebében dísz-bőrtokban tartott féldecis poha ra...

Szumega százados volt az edzőtábor kápója, aki joggal gyanakodván arra, hogy takarodó után egyes szobákban isznak és kártyáznak, rendszeresen razziázott, mindíg eredménnyel. Ilyenkor a sárgaföldig lehordta a tettenérteket. Látva azonban sunyi pofájukat biztosra vette a folytatást, ezért többször ismételt. Sohasem hiába.

Nem sok éjszaka múlt ezzel az áldatlan huzakodással amikor Szumegánál szentpáli fordulat következett be. Maga alá rántott egy széket és lapot kért, "az anyátok csibész úristenit" kísérőszöveggel. Kiderült, ő vadabb zsugás, mint "növendékei."

Eztán kifejezett élvezet volt a zajban, dohányfüstben és alkoholgőzben aludni. Mikor ezt szóvátettem az asztalhoz ültettek. Nem jártam jól. Mint "kártyás" éltem meg életem egyik legnagyobb szégyenét, de erről később, az ejtőernyős írások között.

Kovács Ákos egy kicsit szadista volt és "karfeszítéseire" még ma is borzongva emlékszem.

Manapság Tibor bácsiról annyit tudni, hogy elnök volt és írt egy könyvet, amely az antikvárban beszerezhető. Szumegára egy vidéki judo szövetség közleményében található egymondatos utalás. Ákosról sehol semmi. Ám aki tudja, mi lett a sorsa ráke reshet és megtudhatja, hogy a judo válogatottat egy nemzetközi versenyre vezetve rossz gépre ült, mivelhogy az lezuhant. Túlélő nem volt.

Dévai Zsiga a box-zsákot helyettesítette az edzéseken, mert meg lehetett sorozni has- és mellizmait. Vele csak egy összezör dülésem volt, amikor a tatai moziban a "Kaméliás hölgy" vetítésén sírni kezdett. Oldalba vágtam, Zsiga légy szives ne bőgj, mert én is ríva fakadok. Ezen felfortyant, hogy csak egy hülye állíthatja, hogy ő sír.

* * *

Ilyen morfondírozások közepette jutott eszembe, hogy az emlékek hordozása bizonyos felelősséggel jár abban a tekintetben, hogy ez ember együtt temetkezzék e velük mint a nomád vitéz a feleségeivel, szolgáival, lovával, stb. Vagy eleve tegye őket közszemlére, mint ahogy a múzeumban kiállítják a harcost, sírmellékleteivel együtt, ha a régészek kiássák.

Erről egy ügyész kollegámmal disputáltam anno, aki Drezdában volt, amikor felégették. Azt mondtam, kötelessége élményei ről beszámolni. Vállaltam felkeresem lakásán és magnóra veszem vallomását. Azt igérte, szól ha mehetek. Ő ment el, emléke ivel együtt.

2020.04.11.