Kupolák alatt.

Hatvankilenc évvel lapozok vissza. Egy elmerült világot és olyan szereplőket jelenítek meg  akik mára elmentek, vagy beteg öreg emberekként morzsolják hátralévő napjaikat, de anno maguk voltak az erő, a bátorság és a huncutság.

1952-ben a Szegedi József Attila Tudományegyetem Jogi Karának másodéves nappali hallgatója voltam. Lelki egyensúlyom a szakítással végződött első szerelem hatására megbillent; én meg jelentkeztem ejtőernyősnek, bár határozott öngyilkossági szándékaim nem voltak.
Mint növendék korosnak számítottam a tizenéves vagányok közöt, de igyekehztem helytállni. Oktatóimmal a huszonéves vagányokkal is jól kijöttem, csak meg kellett szoknom mentalitásukat.
Akkoriban az alapkiképzés meglehetősen kemény volt. Kellékei az ugróállvány, a ferde-pálya és a
"bitó" voltak.  Ez utóbbi rendeltetése világosnak látszik. Használatának módja azonban sajátságos volt. Két vezényszóra működött. "húzd fel", "ereszd el." Csakhogy a felhúzást már kezdő növendéknél is úgy kellett érteni: "plafonig." Az "ereszd" után pedig az oktató felnézett és várt, eléggé remeg e már a növendék lába. Csak ezután hangott el az "el", amely egy Petőfi verset juttatott az ember eszébe: "átugrottam a palánkon, átesém, hogy megrendült bele májam és vesém".

A ferde pálya egy ferdén kifeszített drótkötélből, futócsigából és annak tengelyére erősített ejtőernyő hevederből állt. A legördülő növendéket pontosan úgy vágta a földhöz mint egy szélsodorta ejtőernyő.  A szövődmények és mellékhatások ellen úgy lehetett védekezni, hogy az ember előre nyújtotta a lábait majd csinált egy félvállas bukfencet. Igenám, de egy jó oktató mindenre gondol. Például mi van akkor, ha a kupolát az ejtőernyős nem tudja szélirányba fordítani és háttal csapódik a földnek. Nosza megfordította a hevedert. Így becsapódáskor előbb homorításnak, majd hátrafelé bukfencezésnek kellett volna következni, de csak nagy nyekkenések következtek. Ez legkevésbé nekem állt jól. Lemorzsolódás mégsem volt, mert a kölykök ezen is röhögtek, én meg össze szorítottam a fogam...

Azután elérkezett a nagy nap, 1952. május 18-a, az iskola ugrás napja. A szegedi repülőtérre leereszkedett a MALÉV ejtőernyős ugrások céljaira átalakított repülőgépe a HA-LIG, alias Géza, fedélzetén Kapitány István főpilótával és Hollósy Lajos ugrató parancsnokkal.
A kiképző központban nem volt repülőgép szimulátor, így nem voltam arra lelkileg felkészülve, milyen érzés fogja el az embert mikor feldübörögnek a motorok és a gép minden ízében rezegve kemény döccenésekkel gurulni kezd a füvön, majd az ember ülepe a vas ülésre préselődik amikor levegőbe emel kedik. [Ezt az érzést a pilóták úgy fejezik ki, hogy a pilóta segge a legjobb variométer (emelkedés-mérő)]. Szóval felemledtünk. Engem olyan érzés kerített hatalmába, mintha nem szereplője, csak nézője lennék a velem és körülöttem történteknek.
Báván bámultam a fényjátékot, helyesebben színes fények árnyélok vad táncát, amit a Nap rendezett a félhomályos ugrótérben, ahogy a gép emelkedését és fordulóit követve hol innen hol onnan sütött be a nyitott gépajtón és a négyszögletes kis ablakokon keresztül. Szemben ülve az ajtóval láttam, hogyan válik a táj részegen illegő billegő összezsugorodó színes térképpé, miközben én ide - oda csúszkálok az ülésen.
Merőben más ez, mint a polgári utzasszállító repülőgépek utasainak repülés élménye. Itt világos van. Az utas beszíjazva könyököl a kényelmes kartámaszokon. A gép gyengéden emelkedik és fordul a pilóta finom mozdulatainak engedelmeskedve. 
Kapitány Pista azonban nem így repült. Durva fordulói miatt nekem úgy tünt, mintha műrepülne az öreg Gézával.

[Pistát csak Besenyei Péterhez lehet hasonlítni. Bár Péternél messziről látszik, hogy egy huncut vagány. Pistát pedig sima rózsaszín bőrrel és ártatlan kék gyermekszemekkel áldotta meg a természet, de ugyanolyan vagány volt. Péternek a kínaiak megengedték, hogy gépével átrepüljön az "Isten szeme" nevet viselő kerek sziklanyíláson. Az engedély azonban nem volt pontosítva, így háthelyzetben, azaz fejjel lefelé lógva a gép hevederein, kétszer röppent át a lukon a nézők lelkes ünneplését érdemelve ki.
Pista pedig, a legendák szerint, a Gézát oldalára döntve, átrepült a Szegedi Fogadalmi Templom tornyai között. Elhittem róla...
Életét a Le Bourget-i repülőtéren végezte, amikor leszállás közben gépe kormányozhatatlanná vált, az egyik szárnyról levált jégkéreg miatt. Bátyja Kapitány Ferenc közlése szerint utolsó szavai ezek voltak: "az isten bassza meg fiúk, végünk!"]

Kissé elkalandoztam a tárgytól, holott még a gépben ülök és Hollósy vezényszavát hallom: kapcsolj! Erre az ejtőernyők kioldó köteleinek végén levő karabinert rá kellett csatolnunk a gép acélsodronyára. Hollósy pedig gondosan ellenőrízte a műveletet.
Majd az ajtóhoz lépett és következett a "Hollósy mutatvány". Kidugta a fejét az ajtón és sovány ábrázata tüstént rémpofává torzult ahogy a légcsavarszél szapora hullámokká gyürte arcán az izmokat és a bőrt. [Később elismerte ez is egy alakítás volt az ujoncok részére.]

Aki eddig netán nem szart be, az most beszart. Forró hullámot éreztem magam is - oda kell kilépnem a semmibe, az orkán birodalmába ...

Aztán a vezényszó: föl (!) és mehet (!). Érdekes, innentől nincs emlékképem, flmszakadás (?). Egy kemény rántás és fejem fölé feszült, szinte lélegzett, a zöld kupola. Békés csönd, megkönnyebbülés, lebegés lefelé szelid lengésekkel. Majd a föld. Bitóhoz szokott lábaim meg sem érzik a becsapódást. A kupola lágyan elterül mellettem. Jé! Ejtőernyős lettem!

- - - - -

Eztán kezdetét vette egy furcsa karrier. A Szabadságharcos Szövetség politikai instruktora, a vad cionista Berger elvtárs felfigyelt rám és innentől  jóindulatának számos jelét tapasztaltam. Hogy zsidónak nézett e, nem mondta. Az egyik gesztus annak kimódolása volt, hogy a kötelező 10 "bekötött" ugrást ne kelljen végtrehajtanom. Már negyedikre kézi kioldással "zuhanót" ugorhattam. Előtte való éjjel ugyan egy percet se aludtam, de megvolt ez is.  

Minden ugrás egy egy kaland. Kalandjaim közül csak néhányat mesélek el.

1965.szept.12. Nyíregyháza. A nap egy 2000 méteres ugrással kezdődött,amelynek során ugróruhám a legrosszabb helyen szét reccsent. Emiatt 4000 méterre már csak egy melegítőben mentem fel.
Az ugrás kezdőpontján még jól látszott a föld, de a végén egy kettős felhőréteg fölött ugrottunk ki. Ez aféle lélekjelenlét próbának bizonyult. Ekkoriban már a hasernyőre szerelt stopperórákkal zuhantunk. A társaság egy része azonban nem mert a felhőbe bele zuhanni, nyitott. Mások kiesvén a felső rétegből az alsó réteg elérése előtt nyitottak. Csak néhányan mertünk bízni a stopperekben. Bennünket ragyogó napfény fogadott. Én azonban páratlan élmény örömét nem élvezhettem, mert még hosszasan vacogott a fogam a 60 másodperces (egyperces) zuhanási idő alatt jól átszellőzött melegítő miatt.

A másik a balatonlellei mólónál végrehajtott víziugrás volt.

Itt én voltam az ugrató parancsnok és azzal indult a dolog, hogy a pilóták nem merték tutira tippelni, hol vagyunk. A mólóra csődült rokonok és barátok kendőkkel integetve hülyéztek bennünket. Aztán elszántam magam és a bekötött ugrókat kidobtam 800 méterről.
Közöttük Vitéz Bakó Pált, a hírhedt veszprémi baleset túlélőjét. [Veszprémben az ejtőernyős zászlóalj délvidéki harci bevetésre induló Savoya csapatszállítógép zuhant le és a katonák többsége, köztük a bevetési csoport parancsnoka Vitéz Bertalan Árpád őr nagy is, tűzhalált szenvedtek. Bakó utólag elmesélte a tragédiát, amit videóra rögzítettem. Ha érdeklődést tapasztalok ejtőernyős "meséim" iránt, előkotrom és felteszem a filmet.]

Aztán az én magánszámom következett. Egy (!) ernyővel ugrottam 1500 méterről. A stoppert nem volt hová tennem, így számoltam a 30 másodpercet. Egy vitorlás hajó fölött zuhantam, amely úgy növekedett alattam, mint egy zoomolt fénykép. A csobbanás után derült ki, hogy szovjet gyártmányu vizi mentőkabátom kirepedt és a zöldessárga színü tengerífű töltelék kisebb - nagyobb pamatokban lebegett körülöttem. Pillanatok alatt közelembe ért a rendőrségi motorcsónak. A parancsnok, áttekintve a helyzetet, tapintatosan megkérdezte: "rosszul van az elvtárs?" Nagyot röhögve mondtam: "téved az elvtárs, jöjjön közelebb.!"
A mólón lelkesen fogadtak. Köztük Litovszki Pál bajtársam [akiről szintén volna mesélni valóm.] Azt kérdezte, mennyit szerettem volna jönni (zuhanni)? Harmincat, válaszoltam. Erre megmutatta a karján levő stoppert, amelynek mutatója 30 másodpercen állt.

Jó napom volt.

- - - - -

Sajnálattal tapasztalom, hogy írásaimra  nem érkezik hozzászólás a postaládámba. Most azért néhány olvasóm megtisztelhetne azzal, hogy jelzi: jól választottam e ezt a témát, ill. ezt a stílust. Ha tévedtem nem strapálom magam hiába. Ismét jelzem, a politikai rovatot folytatom, csökkentett kapacitással, amennyit ez az undorító téma részemről megérdemel. A jogi oldalra is fogok néha írni. Annak idején körbejártam a dekázós Julcsát, az igazságügyminisztert. Most, hogy kiderült: ugyanolyan gátlástalan harácsoló mint elvtársai, kellenene annyit írnom, amennyi egy hümmögésnek megfelel. Eddig azért nem tettem meg, mert tiltakozott a gyomrom.

Szóval:  mi legyen, merre - hogyan tovább?

2021.02.03

Sz. Gy.

Folytatom?