Kupolák
alatt.
Hatvankilenc évvel lapozok
vissza. Egy elmerült világot és olyan szereplőket jelenítek
meg akik mára elmentek, vagy beteg öreg emberekként
morzsolják hátralévő napjaikat, de anno maguk voltak az
erő, a bátorság és a huncutság.
1952-ben
a Szegedi József Attila Tudományegyetem Jogi Karának másodéves
nappali hallgatója voltam. Lelki egyensúlyom a szakítással
végződött első szerelem hatására megbillent;
én meg jelentkeztem ejtőernyősnek, bár határozott öngyilkossági
szándékaim nem voltak.
Mint növendék korosnak számítottam
a tizenéves vagányok közöt, de igyekehztem helytállni.
Oktatóimmal a huszonéves vagányokkal is jól kijöttem,
csak meg kellett szoknom mentalitásukat.
Akkoriban az alapkiképzés
meglehetősen kemény volt. Kellékei az ugróállvány,
a ferde-pálya és a "bitó" voltak. Ez
utóbbi rendeltetése világosnak látszik. Használatának
módja azonban sajátságos volt. Két vezényszóra
működött. "húzd fel", "ereszd el."
Csakhogy a felhúzást már kezdő növendéknél
is úgy kellett érteni: "plafonig." Az "ereszd"
után pedig az oktató felnézett és várt, eléggé
remeg e már a növendék lába. Csak ezután hangott
el az "el", amely egy Petőfi verset juttatott az ember eszébe:
"átugrottam a palánkon, átesém,
hogy megrendült bele májam és vesém".
A
ferde pálya egy ferdén kifeszített drótkötélből,
futócsigából és annak tengelyére erősített
ejtőernyő hevederből állt. A legördülő növendéket
pontosan úgy vágta a földhöz mint egy szélsodorta
ejtőernyő. A szövődmények és mellékhatások
ellen úgy lehetett védekezni, hogy az ember előre nyújtotta
a lábait majd csinált egy félvállas bukfencet. Igenám,
de egy jó oktató mindenre gondol. Például mi
van akkor, ha a kupolát az ejtőernyős nem tudja szélirányba
fordítani és háttal csapódik a földnek. Nosza
megfordította a hevedert. Így becsapódáskor előbb
homorításnak, majd hátrafelé bukfencezésnek
kellett volna következni, de csak nagy nyekkenések következtek.
Ez legkevésbé nekem állt jól. Lemorzsolódás
mégsem volt, mert a kölykök ezen is röhögtek, én
meg össze szorítottam a fogam...
.jpg)
Azután
elérkezett a nagy nap, 1952. május 18-a, az iskola ugrás
napja. A szegedi repülőtérre leereszkedett a MALÉV ejtőernyős
ugrások céljaira átalakított repülőgépe
a HA-LIG, alias Géza, fedélzetén Kapitány István
főpilótával és Hollósy Lajos ugrató
parancsnokkal.
A kiképző központban nem volt repülőgép
szimulátor, így nem voltam arra lelkileg felkészülve,
milyen érzés fogja el az embert mikor feldübörögnek
a motorok és a gép minden ízében rezegve kemény
döccenésekkel gurulni kezd a füvön, majd az ember ülepe
a vas ülésre préselődik amikor levegőbe emel kedik. [Ezt
az érzést a pilóták úgy fejezik ki, hogy
a pilóta segge a legjobb variométer (emelkedés-mérő)].
Szóval felemledtünk. Engem olyan érzés kerített
hatalmába, mintha nem szereplője, csak nézője lennék
a velem és körülöttem történteknek.
Báván
bámultam a fényjátékot, helyesebben színes fények árnyélok vad
táncát, amit a Nap rendezett a félhomályos ugrótérben,
ahogy a gép emelkedését és fordulóit
követve hol innen hol onnan sütött be a nyitott gépajtón és a négyszögletes kis ablakokon keresztül.
Szemben ülve az ajtóval láttam, hogyan válik a táj részegen
illegő billegő összezsugorodó színes térképpé,
miközben én ide - oda csúszkálok az ülésen.
Merőben
más ez, mint a polgári utzasszállító repülőgépek
utasainak repülés élménye. Itt világos van.
Az utas beszíjazva könyököl a kényelmes kartámaszokon.
A gép gyengéden emelkedik és fordul a pilóta
finom mozdulatainak engedelmeskedve.
Kapitány Pista azonban
nem így repült. Durva fordulói miatt nekem úgy tünt,
mintha
műrepülne az öreg Gézával.
[Pistát csak
Besenyei Péterhez lehet hasonlítni. Bár Péternél
messziről látszik, hogy egy huncut vagány. Pistát
pedig sima rózsaszín bőrrel és ártatlan kék
gyermekszemekkel áldotta meg a természet, de ugyanolyan vagány
volt. Péternek a kínaiak megengedték, hogy gépével
átrepüljön az "Isten szeme" nevet viselő kerek
sziklanyíláson. Az engedély azonban nem volt pontosítva,
így háthelyzetben, azaz fejjel lefelé lógva a gép
hevederein, kétszer röppent át a lukon a nézők
lelkes ünneplését érdemelve ki.
Pista pedig, a
legendák szerint, a Gézát oldalára döntve,
átrepült a Szegedi Fogadalmi Templom tornyai között. Elhittem
róla...
Életét a Le Bourget-i repülőtéren végezte, amikor leszállás
közben gépe kormányozhatatlanná vált, az egyik
szárnyról levált jégkéreg miatt. Bátyja
Kapitány Ferenc közlése szerint utolsó szavai ezek
voltak: "az isten bassza meg fiúk, végünk!"]
Kissé
elkalandoztam a tárgytól, holott még a gépben ülök
és Hollósy vezényszavát hallom: kapcsolj! Erre az
ejtőernyők kioldó köteleinek végén levő karabinert
rá kellett csatolnunk a gép acélsodronyára. Hollósy
pedig gondosan ellenőrízte a műveletet.
Majd az ajtóhoz
lépett és következett a "Hollósy mutatvány".
Kidugta a fejét az ajtón és sovány ábrázata
tüstént rémpofává
torzult ahogy a légcsavarszél szapora hullámokká
gyürte arcán az izmokat és a bőrt. [Később elismerte
ez is egy alakítás volt az ujoncok részére.]
Aki
eddig netán nem szart be, az most beszart. Forró
hullámot éreztem magam is - oda kell kilépnem a semmibe, az orkán birodalmába
...
Aztán
a vezényszó: föl (!) és mehet (!). Érdekes,
innentől nincs emlékképem, flmszakadás (?). Egy kemény
rántás és fejem fölé feszült, szinte lélegzett, a
zöld kupola.
Békés csönd, megkönnyebbülés, lebegés
lefelé szelid lengésekkel. Majd a föld. Bitóhoz szokott
lábaim meg sem érzik a becsapódást. A kupola lágyan
elterül mellettem.
Jé! Ejtőernyős lettem!
-
- - - -
Eztán
kezdetét vette egy furcsa karrier. A Szabadságharcos Szövetség
politikai instruktora, a vad cionista Berger elvtárs felfigyelt rám
és innentől jóindulatának számos jelét
tapasztaltam. Hogy zsidónak nézett e, nem mondta. Az egyik gesztus
annak kimódolása volt, hogy a kötelező 10 "bekötött"
ugrást ne kelljen végtrehajtanom. Már negyedikre kézi
kioldással "zuhanót" ugorhattam. Előtte való éjjel ugyan
egy percet se aludtam, de megvolt ez is.
Minden
ugrás egy egy kaland. Kalandjaim közül csak néhányat mesélek
el.
1965.szept.12.
Nyíregyháza. A nap egy 2000 méteres ugrással kezdődött,amelynek
során ugróruhám a legrosszabb helyen szét reccsent.
Emiatt 4000 méterre már csak egy melegítőben mentem fel.
Az ugrás kezdőpontján még jól látszott a
föld, de a végén egy kettős felhőréteg fölött
ugrottunk ki. Ez aféle lélekjelenlét próbának
bizonyult. Ekkoriban már a hasernyőre szerelt stopperórákkal
zuhantunk. A társaság egy része azonban nem mert a felhőbe
bele zuhanni, nyitott. Mások kiesvén a felső rétegből az
alsó réteg elérése előtt nyitottak. Csak
néhányan mertünk bízni a stopperekben. Bennünket
ragyogó napfény fogadott. Én azonban páratlan
élmény örömét nem élvezhettem, mert még hosszasan vacogott
a fogam a 60 másodperces (egyperces) zuhanási idő alatt jól átszellőzött melegítő miatt.
A
másik a balatonlellei mólónál végrehajtott
víziugrás volt.
Itt
én voltam az ugrató parancsnok és azzal indult a dolog,
hogy a pilóták nem merték tutira tippelni, hol vagyunk.
A mólóra csődült rokonok és barátok kendőkkel
integetve hülyéztek bennünket. Aztán elszántam
magam és a bekötött ugrókat kidobtam 800 méterről.
Közöttük Vitéz Bakó Pált, a hírhedt
veszprémi baleset túlélőjét. [Veszprémben
az ejtőernyős zászlóalj délvidéki harci bevetésre
induló Savoya csapatszállítógép zuhant le
és a katonák többsége, köztük a bevetési
csoport parancsnoka Vitéz Bertalan Árpád őr nagy is, tűzhalált
szenvedtek. Bakó utólag elmesélte a tragédiát,
amit videóra rögzítettem. Ha érdeklődést tapasztalok
ejtőernyős "meséim" iránt, előkotrom és
felteszem a filmet.]
Aztán
az én magánszámom következett. Egy (!) ernyővel ugrottam
1500 méterről. A stoppert nem volt hová tennem, így számoltam
a 30 másodpercet. Egy vitorlás hajó fölött zuhantam,
amely úgy növekedett alattam, mint egy zoomolt fénykép.
A csobbanás után derült ki, hogy szovjet gyártmányu
vizi mentőkabátom kirepedt és a zöldessárga színü
tengerífű töltelék kisebb - nagyobb pamatokban lebegett
körülöttem. Pillanatok alatt közelembe ért a rendőrségi
motorcsónak. A parancsnok, áttekintve a helyzetet, tapintatosan
megkérdezte: "rosszul van az elvtárs?" Nagyot
röhögve mondtam: "téved az elvtárs, jöjjön
közelebb.!"
A mólón lelkesen fogadtak. Köztük
Litovszki Pál bajtársam [akiről szintén volna mesélni
valóm.] Azt kérdezte, mennyit szerettem volna jönni (zuhanni)?
Harmincat, válaszoltam. Erre megmutatta a karján levő stoppert,
amelynek mutatója 30 másodpercen állt.
Jó
napom volt.
-
- - - -
Sajnálattal
tapasztalom, hogy írásaimra nem érkezik hozzászólás a
postaládámba. Most azért néhány olvasóm
megtisztelhetne azzal, hogy jelzi: jól választottam e ezt a témát,
ill. ezt a stílust. Ha tévedtem nem strapálom magam hiába.
Ismét jelzem, a politikai rovatot folytatom, csökkentett kapacitással,
amennyit ez az undorító téma részemről megérdemel.
A jogi oldalra is fogok néha írni. Annak idején körbejártam
a dekázós Julcsát, az igazságügyminisztert.
Most, hogy kiderült: ugyanolyan gátlástalan harácsoló
mint elvtársai, kellenene annyit írnom, amennyi egy hümmögésnek
megfelel. Eddig azért nem tettem meg, mert tiltakozott a gyomrom.
Szóval:
mi legyen, merre - hogyan tovább?
2021.02.03
Sz.
Gy.
Folytatom?