Látjátok, feleim, szemetekkel,
mik vagyunk: íme, por és  
hamu vagyunk.

 

 

 

Metamorfózisok?
Árnyékunk regényes utóélete

Mit tehet az ember barátja halálakor, ha nem hiszi a katolikus Anyaszent egyházat, a szentek közösségét, a bűnök bocsánatát, a test feltámadását és az örök életet?

Eltöpreng. Ezt teszem én is, nekrológ helyett, mert azt elmondta a pap a temetésen.

A halált metamorfózisnak - olyan természetes változásnak - tekintem, amely a továbbélés új síkját nyitja meg a testileg eltávozott számára. Vegyük szemügyre ezt a síkot -  a Kareszt megillető külön kijáratot.

A fennkölt gondolatok, ill. nemes érzelmek síkján valahogy így néz ki a dolog pesszimista fogalmazásban [Kosztolányi].

Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon, egyszer.

És így optimista fogalmazásban [Juhász Gyula].

Nem múlnak ők el, kik szívünkben élnek,
Hiába szállnak árnyak, álmok, évek.

A modern való világban a helyzet sokkal prózaibb, sokkal bonyolultabb. Károlyunk utóélete verejtékes utómunkálatokat igényel, mert a filmek és képek mestere nem gondoskodott saját túléléséről, "cyber-létéről". Ez egyszerü fogalmazásban azt jelenti, hogy az internetes keresőkben a Zoltay keresőszóra a temetés híre és képei jelennek meg, semmi más. Ez nonszensz.

Itt elkerülhetetlen egy magyaráuzó idézet beiktatása.

"A cyberkultúra új létformát képez, ezt nevezzük hálólétnek. A cyberkultúrát előállító és abban élő személy a hálópolgár. A hálópolgárt az információs technológia használata teszi képessé az átértékelésre. A hagyományos kultúrát a közösségek hordozzák, a cyberkultúrát pedig a hálópolgárok által fenntartott virtuális cyberközösség. A cyberközösséget a hálópolgárok alkotják, akik a világ bármely pontján élhetnek. Saját kultúrájukat, saját világuk nem sérül attól, hogy a hálólét polgárai. A hálólét formáját a cyberközösség, tartalmát a cyberkultúra adja. A hálólét egy újfajta létformát képvisel, mert a társadalmi viszonyokat átértékeli és átalakítja. Szemben tehát a hagyományos értelembe vett kultúrával ami a természet adta viszonyok átértelmezése és átalakítása."

A Zoltay paradoxon abban mutatkozik, hogy Károly, a jeles cyber-kultura előállító, nem cybertér-lakó. Ergo: műveit fel kell lőni oda. Ennek feltételei adottak, de a kényelmes méla gyászból ki kell lépniük mindazoknak, akik szerették és valójában értékelték őt.

Amit Károly "nyomairól" írtam, nem teljesen igaz, mert van egy hely, ahol "leltárilag" nyilvántartják.

A művésztársak honlapján felsorolják írásait és filmjeit. Az utóbbiak listája  a következő.

Erich Kesner: A gyermekek utánoznak bennünket – Kezdő amatőr film fesztivál II. díjas.
„Városunkról” – helytörténeti feldolgozás
Sumen – Debrecen testvérvárosáról készült kisfilm.
Alföldi Nyomda – Évfordulóra készült referencia film
Szerelik a 750 KW-os távvezetéket – riportfilm
Árvíz – rendezett dokumentumfilm
Magyar Reformátusok II. Világtalálkozója 1991 – egyháztörténet
Ratkó József – életmű feldolgozás
Ady Endre „ébresztése” – történelmi visszaemlékezés
Tudósportrék – sorozat Debrecen tudósairól

Károly részben ezekben élne tovább, ha az Internet vándorai rájuk bukkanhatnának - ott fenn.

Aztán a fotók garmadája... Hány érdemelne díjat közülük.

És momentán hol találhatók ezek a "relikviák?"

Ha valaki után marad számottevő szellemi hagyaték emlékbizottságot állítanak fel a hagyaték összegereblyézésére, rendezé sére és kiállítására, az adott esetben "fellövésére".

Nosza! Ki kezdi?

* * *

Nem állhatom meg, hogy mondanivalóm filozófiai dimenzióit fel ne vázoljam. Úgy érzem, ezzel mindkettőnknek tartozom.

Háromféle embert ismerek

  1. hívőt,
  2. gondolkodót (descartesi értelemben: "gondolkodom, tehát vagyok") és
  3. aki nem gondolkodik, csak úgy van.

Szeretném azt hinni, hogy én a második csoportba tartozom. Nem tudom, Károly hívő volt e és nem is fogom szeretteitől utólag megkérdezni, mert nem tartom illendőnek és nem akarok vele halála után vitába keveredni, ha netán hívő volt.

A lényeg, hogy aki gondolkodik elismeri a viszonylagosságot, amely arasznyinál is kurtább létünk mércéje. Ebbe a világba akartunkon kívül vettetünk belé, életre és halálra ítélve, a világ örök és megváltoztathatatlan rendje szerint. Mást nem tehetünk, minthogy belátjuk, elfogadjuk, méltósággal betöltjük/elviseljük sorsunkat.

Az ám, a belátás! Látnunk kell jelentéktelenségünket a világmindenségben, amelynek idő és térbeli dimenzióit számada tokkal kifejezzük de felfogni, érzékelni voltaképp nem tudjuk.

Sok okos ember gondolkodott már életünk célján, értelmén. A legokosabbak egyike Madách volt, aki előbb Ádám szájába adja a lényeget. "A cél halál, az élet küzdelem. S az ember célja e küzdés maga." Majd istenébe a végszót [Ádám síránko zására "Csak az a vég! - csak azt tudnám feledni!"] "Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!"

Világnézeti kérdés ennek mikénti értelmezése. A válasz sajnos kiábrándító. "Nehány 'féregben' öntudatra kél." Ennyi!

Az öröklét, feltámadás formájában, az ember dőre hite és ősi hiúsága. Mit meg nem tettek pl. a fáraók, hogy porhüvelyüket valamilyen furfanggal megóvják? Igaz, hogy gúláikat több ezredév se ásta el, de sirjaikat felhányták, múmiáikat kidobták, vagy múzeumban mutogatják.

A fáraók rossz szokása volt, hogy elődjeik kőbevésett életrajzát kivésették és a magukét tették a helyébe, önmagasztalás formájában. Ennél sokkal emberibb ha az egyén, a gondolataiban testet öltött arasznyi létét beillesztve a társadalom arasznyi létébe, meghosszabbítja kissé önmagát néhány tíz, száz, vagy ezer évre. Ha ezt nem teszi, mások is megtehetik helyette.

Ez egy bevált megoldás, hisz a piramisépítő fáraókról úgyszólván semmit sem tudunk, viszont Platón és  Arisztotelesz minden gondolatát megőrizte az írásos emlékezet.

Gondolkozzunk, cselekedjünk ebben a körben.

2020.10.13

Sz. Gy.

 

 

.