|
3
|
13.05.28
|
Zoltán
|
Kedves Gyula!
Úgy érzem, igencsak egyoldalúra sikerült ez az írás. Mintha
az Árpád házi királyink csupa áruló félhülyék lettek volna. Most félre téve
minden oldal lózungjait, csak a tényeket nézve:
Először is István.
Hazaáruló lett volna, mert legyőzte Koppányt, némi idegen segítséggel? Lehet így
is értelmezni, de szerintem ennek semmi értelme. Mert az idő őt igazolta. Miért?
Nézzük, milyen állapotban volt akkor Magyarország! Először is akkorra Árpád
országa már a széthullás határán állt. Keleten Gyula volt az úr, a Tiszántúlon
Ajtony, dél-nyugaton Koppány, a Duna-mentén pedig Géza. István, Géza fia ezeket
a kiskirályokat sorra (!) legyőzte, és újra egyesítette az országot. Ha ő nincs,
minden bizonnyal a németek tették volna ezt meg, és a Kárpát-medencét szépen
beolvasztották volna a birodalmukba. Kár volt-e Koppányért? Nem. Ha ránézel a
térképre azonnal nyilvánvaló, hogy ha Koppány, Ajtony és Gyula összefog István
ellen "csont nélkül" legyőzik. Csakhogy nem fogtak össze. Mert tehetségtelen,
uralkodásra alkalmatlan emberek voltak. István pedig egy katonai zseni volt,
miután majd negyven éves uralkodása alatt (1000-1038) egyszer sem szenvedett
vereséget! Minden csatában és háborúban győzött. Győzött 1030-ban is amikor
II. Konrád német-római császár támadt Magyarországra. A német-római császárt
Bécsig üldözte, majd ott bekerítette az egész hadseregét és megadásra
kényszerítette. Hol volt ehhez a katonai zsenihez képest Koppány, aki már az
első csatában elvérzett, ráadásul nemhogy idegeneket, de még a hasonló cipőben
járó magyar kiskirályokat sem tudta segítségül hívni az ügyéhez? István
nagyságát az is bizonyítja, hogy a kultuszát az a László karolja fel, akinek
nagyapját, Vazult István (vagy inkább a német felesége, Gizella) vakíttatta meg.
Most, ezer év távlatából talán jobban látjuk az eseményeket, mint István után
néhány évtizeddel László? Biztos, hogy nem. Ha ő enek ellenére is így tisztelet
Istvánt, akkor azt biztosan nem véletlenül tette.
Ismersz már annyira, hogy
tudhatod, nem vagyok a kereszténység híve. Mégis azt mondom, akkor István
-jobban mondva Géza- a legjobb megoldást választotta mikor Rómához fordult. Nem
a német birodalomhoz, mert akkor éppúgy hűbéres lett volna, mint a csehek, meg a
lengyelek. És nem Bizánchoz (mint az erdélyi Gyula) mert az is hűbéri függőséget
jelentett. Közvetlenül az akkor valódi hatalom nélküli római pápa védnökségét
választotta, így egy okot máris kihúzott, ami miatt támadás érhette volna
Magyarországot. Nem volt indok egy keresztes háborúra Magyarország ellen, ami
enélkül csak idő kérdése lett volna. Így megőrizte az ország
függetlenségét.
István egyetlen hibája (persze így, utólag) hogy nem ismerte
fel, a felesége körül csoportosuló németek vezette "párt" az ország
elveszejtésén munkálkodik. De közvetve még az is neki köszönhető, hogy az
országba behozott "német" Péter ellen már egy egységes nemzet sorakozott fel.
Nem szétszabdalt kiskirályok országa volt ekkor már Magyarország, mint
uralkodása elején. Ez az egységes nemzet állította ki Aba Sámuel ellenkirályt.
"Röviden" ennyit Istvánról.
De hogy a fentebbi hozzászólásra is
reagáljak Mi az, hogy "Az Árpád-házi királyok sajnos olyan analfabéták
voltak..." Mikor pl. Kálmán királyról (1074 – 1116) a külföldi kortársak, mint
egész Európa legműveltebb királyáról emlékeznek meg! Vagy ott van II. András,
aki egyedül ért el sikereket a keresztes hadjáratok idején. A híres
"oroszlánszívű" Richard simán elbukott, Andrást viszont senki sem győzte le. Az
egyiptomi szultánt legyőzte, a muzulmánok ki sem mertek vele álli a döntő
ütközetre, hanem mindig elkerülték. Ezt persze nem tanítják az iskolákban. Pláne
nem külföldön. Vagy ott van Kun László királyuk, aki ha nem segíti ki Habsburg
Rudolfot a csehek ellen 1278-ban a dürnkruti csatában, ma nincs Ausztria. Ezt is
hiába keresed az osztrák tankönyvekben. És szinte a végtelenségig lehet sorolni
az árpád-házi királyok tetteit, amivel beírták magukat Európa történelmébe. Az
meg, hogy egymást is kaszabolták a trónért? Igen. Így volt. De így tartották
szinten a magyar harci képességet. Egy állandó harcban, életveszélyben lévő
nemes, vagy trónörökös sokkal jobban tud reagálni egy külső támadásra, mint egy
olyan, aki már 20-30 éve, vagy talán soha nem volt csatában, csak vadászgatott,
ivott, meg a nőket hajkurászta. Úgyhogy a cikk és a hozzászólás ezen részét
teljesen igaztalannak tartom. Királygyilkolás
mint a nemzeti harcképesség elixírje...
Ezt még nem hallottam eddig. Mindenesetre figyelemreméltó...
Az árpád-ház kihalása idejéig 1301-ig ezek a
királyok nemcsak, hogy megtartották Árpád honát, de gyarapították is. Mindezt
nyugaton egy agresszív német birodalom, délen az agresszív Bizánc, keleten pedig
1240-től egy agresszív tatár birodalom közé "ékelődve".
A
szentkorona-tanos, történelmi alkotmányos baromságokról nem is írnék semmit,
mert jól látod, hogy ennek semmi relevanciája a mára nézve. Ezt ma előhozni
teljes anakronizmus.
"Az idegen szép" témában pedig csak annyit, hogy
ez inkább a koppányi vonal, mint az istváni. Ez még a keletről hozott
örökségünk. A keleti állameszményben mindenki megőrizheti az identitását, a
lényeg, hogy a vezért szolgálják. Így jöttek létre szinte pillanatok alatt
hatalmas birodalmak, és omlottak is össze egy pillanat alatt a vezér halála
után. A nyugati állameszmény más. Egységesítő, asszimiláló. Mindenkit beolvaszt,
egynyelvűvé, egy kultúrájúvá tesz. Ilyen volt a római majd a német és a francia
is. Mára bebizonyosodott, hogy ez utóbbi a versenyképesebb. A mi vesztünk, hogy
nem álltunk át időben erre a nyugati modellre. Ennek a következménye lett
Trianon. De ezt képtelenségnek tartom beleszőni a Koppány-István ellentétbe,
ráadásul úgy, mintha Koppány képviselte volna a nemzetállami eszmét, István meg
az "idegen szép"-et.
Akármilyen oldalról is nézem, az árpád-házi magyar
királyok 1000-1301-ig tartó regnálása éppolyan sikertörténet, mint Árpád
honfoglalása, és államalapítása. Üdv. Zoltán
Mindenekelőtt
annak örülök (ha) ujjáéled a cikkek
fölötti polémia. Írásom nem "sikerült"
egyoldalúra. Sarkított (!) írás,
ami egyoldalúnak is titulálható. Ami a
műfaját illeti: nem történelmi tanulmány,
nem is vitairat. Inkább "kiáltványnak"
nevezném. Az ország "újraegyesítését"
a németek "tették" meg! [Nem olvastad,
amit a vármegye,- ill. adórendszerről írtam?]
Géza nem Rómához fordult. Az országot
Quedlinburgban adta el (személyesen, vagy ügynöke
útján) a német császárnak.
Ami az "egynyelvüséget" illeti,
ezzel kapcsolatban idéztem (!) I. Istvánt.
[Ezt se' olvastad?] Lett mégis egy nyelv - a latin. Erre
gondoltál volna? A magyar nyelv, mint "többedik"
nyelv (a nyelvújításig) jóformán arra
szolgált, hogy a paraszt (a nemzetből kirekesztett 95
%) megértse mikor kell templomba mennie, kinek
mit kell adóznia, meg hova kell a leányát
előállítania az első baszás ("ius
primae noctis") megejtése végett. Egyébként
zseniálisan ráéreztél, mit akarok
támadni a cikkemben: a két "sikertörténet"
egymásba folyatását, összemosását.
Hozzászólásod voltaképp ezt jelenti.
Az ehhez való jogosultságodat természetesen
nem vonom kétségbe. Én két eszmei
alapot: az istvánit és az árpádit
vetettem egybe és ezer év bajait az utóbbival
próbáltam összefüggésbe hozni.
Sz. Gy.
|
|
9
|
13.05.29
|
IF
|
Az a baj, hogy az országvesztők ezeréves agymosása
tökéletesen beérett, s a még megmaradt maroknyi magyar fejében is csak a
beépített hazug ismerethalmaz munkálkodik, és okoz hatalmas rombolást és káoszt,
s az így születő egyéni és egyedi nézetek aztán nyilvánosságra kerülve,
elidegenítik egymástól még a „gondolkodókat” is, az ellen legnagyobb
megelégedésére. Az istváni-korból tényekről beszélni nagy magabiztossságra
vall, akkor, amikor e korból alig van hiteles, komolyan vehető tény és adat.
Szinte mindegyik „forrás” későbbi, sőt jóval későbbi „alkotás”. Vagyis nem
korabeli szerzők tollából származik, olyanokéból, akik az eseményeket átélték,
vagy legalább abban az időben éltek. A másik gond pedig az, hogy e szerzők
zömmel ellenérdekelt felek, akiknek történetírása ezért minden
képp elfogult,
egyoldalú, vagy hazugságoktól terhes. Napóleon mondta, ő már csak tudta, hogy „A
történelmet mindig a győztesek írják!” Épp ezért az ilyen közlések hitelesek sem
lehetnek. Így tényként hogy is kezelhetnénk őket? A tetejébe e művek általában
latinul maradtak reánk, ami fordítást igényel. Ahány fordítás, és fordító, annyi
új mű, tény stb. Ezért a fordító személye sem közömbös. Így a számunkra nem
marad más, mint a hazugság és ferdítés halmazból kihámozni valamiféle valóságot.
Aminek persze ki tudja mennyi köze lehet a valósághoz? Mert az, lehet, csak a mi igazságunk.
Ami a Vajk-féle történéseket illeti: a tény az,
hogy alig van adat (miért? - a halottról jót vagy semmit?); ami van, az
pedig az eseményektől mind jóval későbbi keltezésű; zömében az ellenérdekelt
fél írása; a „források” nyelvi fordí táson mennek keresztül, ezért torzulást
szenvednek. A legkorábbi „forrásnak” számító Intelmek és István egyéb
Törvényei sem biztos, hogy István életéből valók. (Itt az első és második
istváni törvénykönyvekről, pontosabban Istvánnak tulajdonított törvényekről
beszélünk.) Egy egyházi személy szedte össze és másolta át őket a 16. század
ban.
Az Intelmek, mint István első „törvénykönyve”, feltehetően István életében
készült, egyházi ihletésű mű. A „második törvénykönyve” valószínűleg a halála
után íródott, ugyancsak egyházi ihletéssel.
A Legendák önmagukért beszélnek.
A tényekhez vajon mennyi közük lehet? Másfelől, a Nagylegenda 1080 körül
készült, feltehetően az Istvánt szentté avattató László jóvoltából, a Kislegenda
1100 körül keletkezett és talán Könyves Kálmánhoz köthető.
Az első „hiteles
magyar” forrás, Anonymus, aki 1180 körül írja művét, vagyis majd százötven évvel
István halála után, amelyben Istvánról mindössze annyit közöl, hogy „az élet
igéit hirdette és a magyarokat keresztelte.” Vajon miért e hallgatás? Igaz közöl
még néhány érdekességet, ami az istváni-út felé mutat. Nevezetesen: Zolta vezér
„még életében megeskette nemeseit, és a fiát Taksonyt még életében vezérré meg
uralkodóvá tette egész Magyarország felett”. Taksony pedig oly kegyes volt, hogy
hírének hallatára „sok vendég özönlött hozzá különféle nemzetekből. Ugyanis
Bulárföldről nagyon sok izmaelitával jöttek némely fölötte nemes urak: Billa meg
Baks. A vezér Magyarország különböző vidékein földet adományozott nekik, s még
azonfelül a várat is, melyet Pestnek hívnak, örökre nekik engedte. ...
Ugyanebben az időben, ugyanarról a tájékról jött egy Hetény nevű igen nemes
vitéz, és neki a vezér szintén nem kevés földet meg egyéb jószágot adott.
Taksony vezérnek Gyejcsa nevű fia született, Magyaror szágnak ötödik vezére.
Ugyanekkor a besenyők földjéről jött egy vezéri nemzetségből való vitéz. Neve
Tanuzaba volt... Ez a Tanuzaba egészen Taksony vezér unokájának, Szent István
királynak az idejéig élt. S midőn Boldog István király az élet igéit hirdette és
a magyarokat keresztelte, akkor Tanuzaba, ki hitben hiú volt, keresztény lenni
átallott; így hát temetkezett élve feleségével az Abád-révbe, hogy a
keresztségben ő meg a felesége ne éljen a Krisztussal örökre.”
Szegény öreg
Tanuzaba élve eltemettette magát a feleségével. Hát leszakad a mennyezet!
A
Kálti-féle Képes Krónika 1370 körül íródott, vagyis majd 350 évvel István
után. Ebben Istvánról a következőket olvashatjuk:
„Már kora ifjúságában
dicső hadat viselt Szent István király a vitéz és hatalmas Koppány vezér ellen.
Koppány … vezér Szent István király anyját
vérfertőző házasságra
kívánta, meg akarta ölni Szent Istvánt, hogy vezéri részét a maga hatalma
alá hajtsa. ... Szent István király azonban összehívta főembereit ...
összegyűjtötte seregét, és az ellenség elébe indult; a Garam folyó mellett
övezték fel először karddal; itt testi épségének őrizetére két főembert rendelt,
Hontot és Pázmányt; az egész sereg fejedelmévé és vezérévé pedig
német származású vendégét, Vencellint tette meg.
… Szent István …
nyereséges háborút viselt Gyula ... anyai nagybátyja ellen, aki ... egész
Erdőntúli országot a maga hatalmával kormányozta.Az Úr 1002-ik esztendejében
tehát ... elfogta Gyulát, feleségével és két fiával együtt és átküldte ket
Magyarországba. Ezt azért cselekedte, mert bár Szent István király sok
szor
megintette, mégsem tért a keresztény hitre, s nem nyugodott,
hanem folyvást
igaztalanul zaklatta a magyarokat. Gyula tágas, nagy gazdagságú országát
Szent István egészen Magyarországhoz csatolta ... melyeknek fövenyében
aranyat lelnek, és ennek a földnek aranya igen jó.
...Ezután seregét a
bulgárok és szlávok vezére, Keán ellen indította ... legyőzte és megölte.
Fölbecsülhetetlen mennyiségű kincset szerzett. Kiváltképpen
aranyat, gyöngyöt és drágaköveket... Ebből a sokféle kincsből Szent
István király felette meggazdagodott.”
Tehát, ha hihetünk a krónikaírónak,
akkor itt egy gazdasági és hatalmi érdekből elkövetett tömeggyilkossal, egy
bestiális rablóbanditával állunk szemben, akit nem az ország széthullása miatti
aggodalom vezérelt, hanem az esztelen meggazdagodási vágy, amely elsöpört az
útjából mindent. Legyen az akár a legközelebbi vérrokona is, vagy a magyarság
szine-virága.
Így, ha a tényeket nézzük, valójában nincsenek tények e téren.
Egyházi emeberek által írt történetek vannak, amiket el lehet hinni, fel lehet
nagyítani, bele lehet képzelni bármit, de az attól még igaz valóság sosem lesz.
E munkákban olyan nincs leírva, hogy az ország a széthullás határán állt. Gyula
tartománya nem képezte az ország részét, ezért az a széthullást sem
siettethette. Ajtonyról a két forrás említést sem tesz (mások persze igen). A
támadásokat mindig Vajk-István kezdeményezi. Az ország egysége érdekében nem
kiegyezést keres, hanem eltiprását mindazoknak, akik nem hajlandók az új
rendszerrel egy követ fújni. Akkor miért íródik le ez a mondat, hogy az ország
széthullott volna?
Az ország azonban István halálára valóban a széthullás
határára került. A velencei Péter és a zsidó Aba Sámuel csatározásai jól jelzik
ezt. Én
sem tudok róla, hogy Árpád birodalma
"szakadozott" volna. De mivel írásom nem történettudományos
értekezés, az erről szólóval nem
kezdtem vitát. Azt is csak laikusként említem,
hogy valóban István "életmüve"
omlott össze Imre halálától a velencei
kalandor "kinevezéséig", mindenek előtt
és fölött erkölcsileg! Taksony idejéig legalább negyven győztes hadjáratot
vezettünk. Még a
nevezetesnek mondott vereségeink sem adtak lökést az ellenségeinknek
megtámadásunkra. Erre majd egy évszázadot kell várnunk, amikor is az „ország és
állammmentő” Vajk-István, a pápának történt érthetetlen önalárendelésével,
megkérdőjelezte a korabeli európai hierarchiát, amivel kiélezte a viszonyt a
császárral, aki nem tűrhette tekintélye és hatalma csorbítását egy „jöttment”
újkeresztény által, aki a pápaságot erősítette vele szemben. Így az, ami a
"súlyos" augsburgi vereség után se következett be a pogány Magyarországgal, az a
keresztény istváni állam idejében kétszer (1018, 1031) is megtörtént, mert a
keresztény császár úgy látta, hogy az országot kellően legyengítette hozzá a
véreivel szemben erőskezű hatalommániás. A csatákat Vajk ugyan megnyerte, de ő
adta fel bajor sógorainak a Bécsi medencét, a Gizellán keresztüli szövetségért.
Érdekes győztes az, aki úgy nyer csatákat, hogy közben területeket veszít.
Legin
kább Pürrhoszhoz hasonlít.
Mi korábban oly erősek voltunk, hogy
nem mertek megtámadni bennünket. István alatt viszont ehhez már meg volt a
bátorságuk, hisz hosszú országlása egy olyan „erős birodalmat teremtett”, hogy
az ellenfelei újjat mertek húzni vele. Ekkorra már „annyira szilárd volt az
állama és a hatalma”, hogy a saját gyerekét, vagy gyerekeit(?) sem tudta
megvédeni ez a „nagyszerű hadvezér” a gyilkos(ai)tól. Ezt
nem minden hozzászóló hajlandó észrevenni,
dehát legyen nekik "keresztény" hitük
szerint... Az „államalapító”
csalhatatlan érdeme volt az is, hogy halála után nyolc éves „polgárháborúba”
sodorta az országot. Vagyis a műve már ekkor összeomlott. Az már csak hab a
tortán, hogy kétszáz év multán az ország a tatár lábai előtt hevert. Az
árpádi-kor 263 éve alatt pedig húsz királyt fogyasztott el e stabil állam. 13
évente egyet. 1301-ig öt István és három Géza uralkodik. Beszédes nevek és
jelzők. Lászlót pedig ugyancsak a saját hatalmi ambíciója vezette, amely mindent
mást űberelt. Ezért valóban jól ítélhette meg az istváni fordulatot, hisz az
neki személyesen sokat kamatozott, de az ország né pe ebbe belegebedt. Így
aztán jöhetett a török és a majd fél évezredes Habsburg uralom, majd a szovjet
és a zsidó.
Egy „reformot” sikeresen véghezvinni a nép ellenében nem lehet.
Tömeggyilkosságok árán meg kivált nem. Ám az eredményeit ma élvezhetjük. Nincs
magyarság, csak zavartfejű ember-egyedek. Tespedtség, mérhetetlen közöny,
élvhajhászat, és ember embernek farkasa lét.
A „némi idegen segítség”
Ezen
a kiszóláson sem húztam fel magam... pedig
annyira volt alig, hogy szinte másból sem állt. De olvassuk csak a
Krónikát: „Minthogy azonban ezen időben vannak vendég jövevények, akiknek
nemes sége egyenlő a magyarokéval" [kérdjük: hogyan van ez? Hát nem volt elég a
magyarok száma Pannonia betöltésére? Mert ...] "Géza fejedelem
isteni
jóslattól megintetve, keresztény hitre kezdte téríteni a magyarok nemzetségét;
és amidőn intelmekkel őket meg nem téríthette, mert teljességgel hódoltak a
pogány szertartásoknak, kénytelen volt némelyeket fegyverrel elnyomni, többen
lévén a hit ellenei, mintsem követői; hogy ezt megtehesse, hírül kellett
adni szándékát a keresztény királyoknak és fejedelmeknek. Kívánságának
hallatára nemcsak segítséget küldöttek, de személyesen is
eljöttek, mert a
magyarok kegyetlensége igen ártalmukra és veszedelmükre volt.
Jöttek azután
Magyarországba mind Géza király és Szent István király idejében, mind más
királyok napjaiban csehek,lengye lek, görögök, spanyolok, izmaeliták ...
besenyők, örmények, szászok, thüringiaiak, meisseniek és Rajna vidékiek, kunok,
latinok, akik hosszabban időzvén az országban, ámbár nemzetségük ismeretlen
volt, a magyarokkal mindenféle képpen házassági összeköttetésbe keveredve,
ugyanolyan nemes séget és szállást nyertek.”
István sem azért volt
hazaáruló, mert Koppánynak esett, hanem mert elárulta a saját népét. Koppányt
persze lehet mocskolni, de maga a Krónika, vagyis az ellenfelei mondják róla,
hogy vitéz és hatalmas vezér volt. Arról már nem is beszélve, hogy a régiek soha
nem a szart emelték maguk fölé, ami ma bevett szokása a silánynak. Koppánynak
tisztéből adódóan feladata, kötelessége volt fellépni az ősi törvényeket
felrúgókkal szemben. Koppány a Vérbulcsú nemzetségből származott, amely
a
korábbi államrendben a főbírói tisztséget töltötte be. Az istváni államszervezés
a törzs lényeges jogait érintette, az özveggyé lett Sarolt kezével pedig
Koppány előtt a legfőbb hatalomhoz vezető út lehetősége is megnyílt. Feltehetően
e kettős ok késztette őt „lázadásra”. S hogy miért bukott el? Lehet találgatni,
elméleteket gyártani, s azt is ki lehet jelenteni, hogy még arra sem volt képes,
hogy maga mellé állítsa a többi tör zset! De mivel semmit nem tudunk az akkori
helyzetről, így megítélni sem tudjuk, hogy Koppány miért egyedül
(?) szállt
szembe Vajk idegen fegyvereivel. Ma vajon kire számíthatna az, aki a regnáló
rezsimmel szemben fegyvert emelne? Holott már a Krónika is felhozza a
következőket: „ ... A Szittyaországban lakozó hunok megsokasodtak;
egybegyűltek, és maguk közül kapitányokat rendeltek: majd ... Bírát is
választottak maguk közül egyet, … hogy az intézze a viszálykodók pereit,
fenyítse meg a tolvajokat, latrokat és gonosztevőket; mégis úgy, hogyha a
bíró méltánytalan ítéletet hoz, a közösség azt semmivé tehesse, s a hibázó
bírót és a kapitányokat akkor tehesse le, amikor akarja. Ezt a törvényes szokást
a hunok, vagyis a magyarok Taksony fia Géza fejedelem
idejéig megtartot ták. Mielőtt ugyanis a magyarok
megkeresztelkedtek, táborszerte így kiáltott a hírnök szava, így gyűjtötte
seregbe a hunokat: "Isten és az egész község szava, hogy ki-ki
fegyveresen, vagy ahogyan van, pontosan megjelenjék a megadott helyen,
hogy meghallgassa a község parancsát és tanácsát." Aki pedig semmibe vette a
parancsolatot és ennek kellő okát nem adta, szittya törvény szerint karddal
vágták ketté, száműzték, vagy irgalmatlanul közönséges rabszolgaságba
taszították. ... "Hiszen egy atya és egy anya nemzette a hunokat,
valamennyit, hogyan mondhatnók hát egyiket nemesnek, a másikat nemtelennek,
ha ilyen bűnesetek miatt el nem marasztalták volna.”
Amennyiben
valóban a tényekből indulunk ki, akkor látnunk kell, hogy a magyarság (hunság)
évezredek óta létezett, amikor megjelenik Vajk-István, s a magyarság ősi hitét,
vallását, erkölcsét, törvényeit és szokásait kiírtatja, s az új eszméket, a
vallást, idegen szuronyok segítségével, tűzzel-vassal elterjeszti. Teljes
mértékben kiszolgáltatta az országot egy olyan kíméletlen és elvetemült
csoportosulásnak, amely államiságában, kultúrájában, erkölcsében, vallásában,
életmódjában a magyarság közelébe sem léphetett. Tény az is, hogy Vajk
színrelépése után 34 évvel a keresztény germán elérkezettnek látta az időt egy
másik keresztény ország bekebelezésére, amire korábban talán gondolni sem
mert. Tény az is, hogy e kiválóság elveszti utódait, vagyis nem tudja az
uralmát, a művét a vérein keresztül is megvédeni és megszilárdítani. Halálakor
nyolc éves belháború tör ki. Csak az ellenségévé minősített Vászoly sarjai
(András, Levente) mentik meg az államot az összeomlástól, mert az istenadta nép
elhiszi róluk, hogy a régi rendet akarják visszaállítani. Amikor felismerik,
hogy itt szó sincs restaurációról, már késő. Az ügyeletes királyok aztán
jönnek-mennek, 263 év alatt huszan, a papság és a kereszténység azonban marad. A
magyarság közben satnyul, elkényelmesedik, sorra veszíti háborúit; erkölcsét,
önbizalmát, területeit és a büszkeségét. Mára szinte teljesen elvesztette
hagyományait, értékrendjét, viselkedési kódexét és történelmét. Enélkül pedig
nem lehet jövője egy nemzetnek. Ami megint csak tény, hogy Vajk után alig
telt el kétszáz év és a tatár lábai előtt hever e szilárd államalakulat. Majd
jön a török és megsemmisíti a magyar államiságot. Nem sokra rá a Habsburg. Majd
az orosz, s végül napjainkban a zsidó. Ezt
nevezzük talán "szerves fejlődésnek."
Ahhoz, hogy megérthessük e kort, a
korabeli Európát kell felvázolni. „Képzeljük magunk elé – mondja Bodnár József –
Európa földrajzi képét, ne a mai politikait, mert az félrevezet. Mi volt a
politikai helyzet a korabeli Európában? Menjünk nyugatról kelet felé. Az
Ibériai félszigeten az iszlám uralkodott. A brit szigeteken féltucat keresztény
angolszász fejedelemség vívta egymással élet-halál harcát. Skandináviában még
pogányok a vikingek, a későbbi norvégok, svédek, dánok. A Baltikum szintén
pogány. A mai Franciaország, Benelux-államok, Németor
szág, Svájc, valamint
Itália nagy része a Római Birodalomhoz tartozott. Szicília, Szardínia iszlám
kézen volt. Dél-Itáliában és az Adria mentén mindkét oldalon Bizánc az úr. A
Balkán Horvátország kivételével szintén Bizánchoz, a Kelet-Római Birodalomhoz
tartozott. Mi voltunk a Kárpát- medencében, és nyugati határunk az Enns-folyó. A
keresztény Lengyelország velünk együtt alakulgat. Tőlünk keletre besenyő és más
rokon népek, vagyis a mi kultúrkörünk. Észak-Keletre pedig a Kievi Rusz viking
eredetű nemessége szinte állandó szövetsé gesünk, néha dinasztikus ellenfelünk. A
Bizáncban székelő császár törvénytelennek tartotta a nyugati "pályatár
sát".
Kapcsolatra is alig volt hajlandó vele, nemhogy szövetkezett volna, mondjuk
ellenünk. Vagyis valamiféle komplex és dinamikus keresztény Európáról abban az
időben beszélni utólagos belemagyarázás. Hogy a két császár összefogásának
lehetősége fennállt volna ellenünk, ez nem több utólagos fantáziálásnál.
Megint
mondom,
én nem rendezek történész konferenciát.
Örülök azonban annak, hogy néhány
történelmi tény a helyére kerül.
Egymásnak sokkal nagyobb ellenségei voltak, mint nekünk együttvéve. És akkor még
a kor többi kellemetlenségeiről (arabok, vikingek, lázadó hűbéresek) nem is
beszéltünk. Jellemző a két császár viszonyára, hogy Nikeforosz bizánci császár
968-ban I. Ottó követét a rangsorban hátrább ültette egyik hűbéresénél, a bolgár
fejedelem követénél, azzal az indokkal, hogy a nyugati császár nem római, csak
longobárd. Ilyen feltételek mellett tehát kényszerítő körülmé
nyek nem nagyon
voltak számunkra (lét vagy nemlét alapon) a kereszténység felvételével
kapcsolatban. A skandi návok a XIII. században krisztianizálódtak, a baltiak még
később. Litvánia például 1400 körül. Őket tehát 1000-ben még senki sem
kényszerítette, csak bennünk et, a kor meghatározó nagyhatalmát? Ha viszont
mi akkor nem térünk meg, akkor valószínűleg ők sem, soha. Vagyis az ő esetükben
is mi voltunk a kulcskérdés. Ugyanis éppen a mi krisztianizálódásunk
súlyosbította az ő helyzetüket. Ennek ellenére még századokig tartották magukat.
És mivel erővel bennünket nem lehetett kiirtani, ezért jött a régi trükk az
asszonnyal, Bajor Gizellával, a belső bomlasztással...
Taksony haláláig
(970) tehát változatlanul az Enns folyó a nyugati határ. Géza hatalomra
kerülésével változott a helyzet. De akkor se nyugati nyomás, hanem belpolitikai
okok miatt. Géza ugyanis egyeduralomra törekedett. Ezért kifelé, így nyugat felé
is defenzív politikát folytatott. Például fokról-fokra vonta vissza erőit a
Lajta és az Enns folyó közötti részről. A németek pedig ennek hatására kezdtek e
területeken berendezkedni, létrehozva különféle őrgróf
ságokat. Géza azért néha -
látva a nagy német mohóságot - visszaütött. Például 985-ben Melknél. De
belharcai miatt, melyek abszolút dinasztikusak voltak, sorra adta fel pozícióit,
hogy befelé szabad keze legyen. E cél keretében kezdték az országot nyugatról
elözönleni idegen lovagok, papok. Megkeresztelkedésének is ez volt döntő oka. De
nála ez még csak érdek volt, ha úgy tetszik ösztönös machiavellizmus, fiánál
vált fanatikus meggyőződéssé. Vajk volt a magyar történelem első bolsevikja ("a
múltat végképp eltörölni..." szellemében).
Totalitárius agyával igazi
tabula rasa-t akart csinálni. … Vajkot keresztény alapozottságú hivatalos
történetírásunk mint államalapítót élteti. Viszont akkor fennmarad az a szerény
kérdés, hogy Géza vagy Taksony miféle állam élén állt? Mi volt az ő "urszá
guk"? Egyébként érdekes államalapítás az, amelynek során a legfontosabb,
agyonszajkózott tett a püspökségek felállítása, a dézsma bevezetése, a templomok
építése volt. Szent István, a "nagy uralkodó" mítosza elgondolkod
tató Vászoly
esetében is. A minden szempontból törvényes utód megvakíttatása - a
kereszténység érdekében - jól mutatja, hogy szentünk politikája keresztény
lehetett, de nemzeti semmiképpen. Nem királya, nem vezetője volt a nemzetnek,
hanem idegen érdek helytartója.
Egyesek a Vászoly-fiak "kimenekítését" az
országból is valamiféle nagy érdemének mondják Vajk-Istvánnak. De ha egy nagy és
erőskezű uralkodó saját birodalmában, saját feleségével szemben nem tud három
ilyen fontos személyt megvédeni, az mitől olyan kiváló? ... Vajk-István azonban
- és erre büszkék vagyunk! - nem lett a császár alattvalója, "csak" a pápáé. …
Szentünk halála után azonnal összeomlott állama, majd szándékaival ellentétben
az általa megsemmisítésre ítélt Vászoly-leszármazottak alkotnak szilárd
hatalmat, államot Magyarországon. Vagyis "hála a nagy uralkodónak", történelmünk
mindjárt a szent halála után más irányt vett, vagyis a "hatalmi harcot" nem
István nyerte, hanem ellenfelei - a nemzet szerencséjére. "Csak" az volt a
probléma e győzelemmel, hogy a papok időben váltottak, a győztes mellé álltak,
és továbbra is a nyakunkon maradtak. Az Istvánhoz valójában semmi módon sem
köthető Szent Korona-kultusz is egy utólagos mítosz az "istváni helyzet
konszolidálására". Ezért
(is) bátorkodom több éve pofázni,
hogy csak egy szekuláris társadalom, ill. állam
képes a vérszívókat lefejteni a
nemzet testéről...
Érdekes az istváni választás is Bizánc és Róma között,
ebben is "előrelátó" volt "nagy királyunk". Képzeljük el a két "ajánlatot". Róma
akkor egy legfeljebb tíz-húszezres piszkos kisváros a maga teljes bigottságában,
ahol a legszín vonalasabb kikapcsolódás a teljesen mindennapos
eretnekgyilkolászás és a pápák s családjaik egymás elleni harca, nem ritkán
vérfertőző élete volt. Fentebb
írtam, hogy a derék ciszterciták hogy dobták
piacra Aquinói Szent Tamás csontjait. Dehát
a nyájban óbégató barmokat hiába
bombázod az ilyesmikkel... Ezzel szemben állt az akkori milliós Bizánc a
csillogásával, ahol persze szintén nagy volt a papok hatalma, de még antik
hagyományként voltak színházak, könyvtárak, virágzó gazdaság stb. Istvánunk
pedig mégis az előbbit életformát választotta maga és "népe" számára. Ez bizony
vagy tudatlanság, vagy bigottság volt a részéről. Feltehetően mindkettő. Ez a
választás olyan volt, mintha ma valaki a perspektívát nézve inkább választja
Észak-Koreát lakhelyéül, mint Ausztriát. Nyilván ilyen elszánt, elvhű ember is
akad, de egy egész nemzet számára ez meglehetősen békaperspektíva. István esete
talán annyiban érthető, de nem menthető, hogy ő a korabeli keresztény
világba csak a nyugati, akkor alakulgató lovagi kultúra által nyert beavatást,
amely nem terjedt ki még az írás-olvasás elsajátításáig sem. A parancs (a
vallás) viszont megfellebbezhetetlen volt. Egyszerű, nem túl tagolt agyú
lelkeknek pedig ennyi mindenkor elég.” S HOGY SZENT ISTVÁN MENTETTE VOLNA
MEG A MAGYARSÁGOT? AZ Ő MŰVE, AMELY A HALÁLAKOR MÁRIS ÖSSZEOMLOTT? S
HOGY MIATTA MARADTUNK VOLNA FENN? DE HISZEN MI ADDIG, MÍG Ő MEG NEM JELENT A
SZÍNEN, OLY JÓL ELVOLTUNK. HISZEN A LEGTÖBB NYOMORÚSÁGUNK ÉPPEN VELE ÉS MIATTA
KEZDŐDÖTT. (if) Beszerkesztés
közben szidtalak mint a bokrot, az írás hosszúsága
miatt. Remélem csuklottál. Most visszanézve
azonban örülök, hogy megírtad! Még
valamit. Minden érdemi hozzászólás
vet fel új szempon tokat. Én hajlamos voltam István
és Koppány ezer év óta tartó
küzdelmét úgy látni, mintha a harcot
a pogány lázadó előkelőségek kiírtása
után a jobbággyá sűlyesztett magyarok vívták
volna. De amit Vazul fiairól írsz valóban
azt jelentheti hogy Koppány lázas szelleme és
szilaj vére az "árpádházi börtön"
falait is rengette, rácsait is feszegette időnként.
Hm.... Sz. Gy.
|
|
10
|
13.05.30
|
IF
|
„Biztos, hogy a pápisták voltak a nemzetellenesek?”Egyszerűen, itt ezen
az oldalon, nem tudom mire vélni a pápisták védelmezését. Létezhet ennyi
naivitás (hogy finoman fejezzem ki magam) valakiben? Aligha! Vagy mégis? Netán
az ostobaság ül ekkora tort? Vagy a cinizmus, a rosszindulat, a „Szeszák-
féle
gondolatkör” szétrobbantása volna a cél? Nem tudom. Nem tudhatom, hogy a másik
fejében valójában mi lakozik. Legfeljebb sejtem.Ott, ahol a zsidó fosztogat,
ott édestestvére, a keresztény és egyháza, még nem lesz se szent, se
nemzetbarát. Arról nem is beszélve, hogy a mindenkori „magyar” kormány mögött a
zsidóvezérelte egyház állt. Az a pokoli szerveződés, amely mikor megjelent a
magyarság történelmi egén, a magyarságnak tengernyi szenvedést hozott, és
megszámlálhatatlan magyar vért folyatott el, minden barbarizmust felülmúló
bestialitással. Hát pusztán e tény nem elegendő a pápisták nemzetellenes
szerepére? Vajon apa e az az egyed, aki tíz gyermekéből, mondjuk (okát most
ne firtassuk, hisz egyébként is lényegtelen) egyet felnégyel, egyet pedig élve
eltemet? S akkor jön a nagyagyú és még nagyobb hangú liberálmajom és megkérdi:
biztos, hogy gyermek és családellenes volt ez az édesapa?
Hát jó, legyen!
Akinek ez sem elég, akkor itt van még egy csokorra való a pápisták elmúlt fél
évezrednyi „nemzetépítő” szerepéről:
1526. június 23. A fenyegető török
veszedelem küszöbén a magyar kormány elrendeli, hogy a templomi arany és ezüst
jószág felét a haza védelmére összeszedjék és pénzzé veressék. Noha a begyűjtés
a pápa jóváhagyásával történt, a papság annak több helyen is ellenállt.
1708. február 29. Pozsonyban megnyílik az I. József által összehívott
országgyűlés, amelyen a szécsényi konföderáció (Rákóczi) hívei nem vettek részt,
megjelent viszont herceg Keresztély Ágost esztergomi érsek vezetésével 16
püspök, 26 kanonok, apát és prépost, valamint a világi arisztokrácia többsége,
élén Esterházy Pál nádorral.
1719. október 9. III. Károly elrendeli, hogy
Csáky Imre kalocsai érsek elnöklete alatt a püspöki kar tartson gyűlést és
határozzon azon összegről, amelyet a főpapság a várak karbantartására
rendszeresen fizetni köteles. A főpapság megadóztatására vonatkozó császári
rendelkezést az országgyűlések attól kezdve az állandó sérelmek közé
sorolták.
1782. október 10. II. József császár a Magyar Kamara
Vallásalapjának ellenőrzése alá helyezi az egyházi vagyont és jövedelmeket,
valamint kimondja, hogy egyházi személy vagy közösség csak szükségleteinek
megfelelően haszonélvezője, nem pedig birtokosa az egyházi vagyonnak (mint azt a
magyar rendi jog vallotta), az egyházi vagyonfölösleg fölött pedig az uralkodó
rendelkezik, s azt a szegények és rászorultak javára fordítja.
1790. november
30. A magyar katolikus főpapok gyűlést tartanak a kalocsai érsek lakásán és II.
József türelmi rendelete elleni tiltakozásként írásba foglalják, hogy téves az a
felfogás, miszerint előbb magyar az ember és csak azután katolikus, ugyanis
mindenben a vallás az első, ezért a lelkiismereti és vallásszabadság
megengedhetetlen.
1848. január 20. A Windischgraetz csapatai által megszállt
Pesten kibocsátott pásztorlevélben a magyar katolikus püspöki kar „a gondviselő
isteni akarat parancsára” hivatkozva a császári csapatoknak való behódolást a
lelkészeknek éppúgy, mint a hívőknek vallási kötelességükké teszi. Korábban
ugyanezek a püspökök azzal az indoklással, hogy a lelkipásztoroknak nem illik
politikai harcokba avatkozniuk, megtagadták a Honvédelmi Bizottmány azon
kérését, hogy a pásztorlevelekben a hívőket a haza védelmére buzdítsák.
1848.
március 20. Miután a magyar országgyűlés alsótáblája három nappal korábban
határozatban törölte el az egyházi tizedet, a magyar püspökök beadványt intéznek
az uralkodóhoz, amelyben a bécsi udvartól kérnek védelmet „a jogaikba történt
erőszakos beavatkozás és jövedelmeik csökkenése ellen”.
1849. január 12. Hám
János esztergomi érsek körlevélben utasítja egyházmegyéje papságát, hogy
támogassák a Magyarországra bevonuló császári csapatok tevékenységét, a császári
kiáltványokat pedig a templomi szószékekről hirdessék ki.
1849. január 28. A
magyar fővárost elfoglaló Windischgraetz tábornok jelenti Schwarzenberg osztrák
miniszterelnöknek: „Az ország püspökei, a prímással az élen jelentkeztek nálam,
hogy egy küldöttséget küldjenek Olmützbe, amely az odaadás és tisztelet
kifejezését helyezné a császár lábaihoz”. Ugyanezt az epizódot az említett
prímás, a nemzeti kormány által kinevezett Hám János így eleveníti fel
emlékirataiban: „Nem sokkal megérkezése után a Budán és Pesten tartózkodó
főpapokkal tisztelegtünk Windischgraetz herceg előtt és kifejeztük Őfelsége
iránt érzett hűségünket és hódolatunkat. Ugyanezen célból Jellachich tábornok
excellenciáját is felkerestem lakásán”.
1849. szeptember 9. Örömének adva
hangot amiatt, hogy „Isten segítségével az ország újra engedelmességre tért és a
rebellisek féktelensége elfojtatott”, Hám János szatmári püspök – akit a nemzeti
kormány hercegprímássá nevezett ki, a császár viszont elmozdított hivatalából –
hódoló feliratot intéz az uralkodóhoz.
1849. október 23. A Religió című
„kath-politico egyházi és irodalmi” lap írja Kossuth Lajosról:
„bandita-talentum... az európai dulók (sic!) cinkosa, az orgyilkolási titkos
társulatok szövetségese volt..., ki nagyravágyásának, dicsvágyának,
kapzsiságának és bosszúszenvedélyének nemzete életét feláldozta, ki pályáját
árvák meglopásával kezdette és honának s honfitársainak nagyszerű kifosztásával
végezte”.
1849. november 8. Scitovszky János, Magyarország hercegprímása
ünnepélyes halotti misét celebrál a császári csapatok elesett katonáiért, a
magyar nemzet szabadságáért életüket áldozó honvédekről viszont „elfelejt”
megemlékezni.
1850. augusztus 25. Az Esztergomban tartott magyar püspöki
értekezlet résztvevői feliratot intéznek az osztrák uralkodóhoz, amelyben
kifejezik szerencsekívánataikat a magyar nemzet felett aratott győzelméhez. „A
krisztusi kereszt ellenségeinek szándéka az volt ugyanis, hogy a trónok mellett
az oltárokat is eltöröljék a föld színéről, és minthogy tudták, hogy az
uralkodók koronái nagyobb biztonságban vannak, ha a papság őrködik felettük,
mint hogyha fegyverek, minden harci eszközüket Krisztus egyháza ellen
fordították. De Isten, aki meghiusítja a népek terveit, megítéli szándékaikat,
nevetségessé (...) tette őket", áll egyebek mellett a főpapi
dokumentumban.
1868. december 5. Eötvös József liberális javaslata alapján
elkészül a népiskolai rendszer és a közoktatás reformjáról szóló törvény,
amelyet csak a főpapság heves tiltakozása közepette sikerült keresztülvinni. A
törvény kötelezővé tette a nyilvános iskolák látogatását 6-12, illetve 15
esztendős korig, biztosította az anyanyelvi oktatást és állami népiskolák
felállítását.
1919. március 29. „A kommunizmus krisztusi elv. Tehát elvileg
kifogás ellene keresztény alapon nem emelhető”, szögezi le lelkipásztor
olvasóinak szánt szerkesztői üzenetben a Lelkészegyesület című református lap,
miközben az egyház püspökei a Tanácsköztársaság iránti segítőkészséget és
együttműködést javasoltak a lelkészeknek és az egyházi testületeknek. A
debreceni tudományegyetem református teológiai karának három nappal korábban
született határozata a bolsevizmust „mint a Názáreti által hirdetett és az
emberiség által várt istenországát” köszöntötte, s annak megvalósításához
felajánlotta támogatását.
1920. április 25. Az Új Lap országos felháborodást
és nemzetközi visszhangot kiváltó cikke szerint Lőw Immanuel szegedi főrabbi
holland újságíróknak nyilatkozva gyalázta a nemzetet. „Ennek az országnak nincs
létjogosultsága. Magyar nemzet nem létezik, sőt a magyar faj is kiveszett már”,
fogalmazott a főrabbi, aki a természetes földrajzi egység kapcsán kijelentette:
„Kérem uraim, ez egy nagy hazugság, ilyen nem létezik. Erről csak szónokolnak.
Ezek csak frázisok. (...) Magyarország a kutyának való: szét kell darabolni”.
1921. február 17. „.Nagyon anyagiasak a püspökök, és csak a kommün alatti
veszteségeikről tudnak sopánkodni: nem elég agilisak, sőt nem is jó hazafiak.
Üzentem Rómába, hogy el lehetnek rá készülve, hogy rakásra gyilkolják vagy az
ablakon hajigálják ki őket az elkeseredett magyarok! (…) Gasparri államtitkár
bíboros erre azt válaszolta, hogy ’tegyék’!”, mondja Horthy Miklós Zadravecz
páternek, a nemzeti hadsereg tábori püspökének, ez utóbbi emlékiratai
szerint.
1950. szeptember 26. A Katolikus Papok Országos Békebizottsága
felhívásában minden katolikus pap és hívő kötelességévé teszi a tanácsválasztás
és „a békéért folytatott harc” (vagyis a kommunizmus nemzetközi fedőcélja)
sikeréért való küzdelmet.
1951. július 3. A Magyar Katolikus Püspöki Kar
nyilatkozatot tesz a Népköztársaság törvényei iránti szolidaritásáról, és
támogatásáról biztosítja a katolikus papok békemozgalmát.
1957. február 18. A
Magyar Református Egyház Konventi Elnöksége körlevélben határolja el magát az
egyházon belül 1956. november 1-én haladó elemek által létrehozott Országos
Intéző Bizottság „ellenforradalmi törekvéseitől”. Később vezető egyházi
személyiségek egészen odáig mentek, hogy az egyház megtisztítását célzó 56-os
reformmozgalmat „az ige elleni lázadásnak” minősítették.
1957. március 31. A
Reformátusok Lapja leközli Ravasz László püspök rádiószózatát az ’56-os
események értékeléséről, amelyben többek között ez áll: „Bűnbánattal valljuk
meg, hogy az egyház mint földi intézmény a kényszerűségen felül is engedte magát
megkötöztetni a vele halálos ellentétben álló politikai hatalom erőszakától és
cselekvéseitől, és emiatt örökkévaló lelki céljainak elérésében is kárt vallott.
(...) A forradalomnak nemcsak a reakció az ellentéte, hanem az anarchia is. Még
gondolni se merjen senki az elmúlt korszakok rendszereinek visszaállítására. A
forradalom vívmányainak megőrzése és továbbfejlesztése, hibáinak megigazítása és
igazságtalanságainak jóvátétele lehet egyetlen célunk. Életfeltétel, létkérdés,
hogy mielőbb helyreálljon a rend és a nyugalom. Üdvözlet azoknak, akik az
igazság és a szeretet magvetését végzik”.
1957. április 10. A Magyar
Katolikus Püspöki Kar nyilatkozatban fejezi ki bizalmát a Kádár-kormány
törekvései iránt.
1961. március 15. A katolikus egyház és a kommunista
államhatalom között kialakult „jó viszony” miatti aggodalom által vezéreltetve a
Katolikus Püspöki Kar a tudomására jutott egyházon belüli államellenes
szervezkedés kapcsán a papság miheztartása végett leszögezi, hogy „a
leghatározottabban ellene van bármilyen államellenes cselekedetnek”, és „mint a
magyar nép ellen vétőt” elítél minden egyházi személyt, aki államellenes
szervezkedésben részt vesz vagy ilyen tevékenységet támogat, valamint
nyomatékosan rámutat arra, hogy azok az egyháziak, akik „a Magyar Népköztársaság
törvényeibe ütköző államellenes szervezkedés” céljából „bárhol is működjenek
bűnös tevékenységükkel (sic!), a katolikus egyház kárára cselekszenek”. A
katolikus klérus által kibocsátott körlevél azután született, hogy 1961. február
3-ról 4-re virradó éjszaka a Kádár-kormány politikai rendőrsége őrizetbe vette
katolikus papok – zömében az 1952 óta titokban működő Regnum Marianum papi
közösséghez tartozó – egy csoportj át. „...ezek a papok nemcsak a Magyar
Népköztársaság ellen vétettek, hanem a katolikus egyház ellen is”, áll az
egyházi testület dokumentumában.
1985. március 31. „Népünkkel együtt
ünnepelve, Isten irgalmasságát dicsőítve tekintsünk vissza a négy évtizeddel
ezelőtti történelmi jelentőségű eseményekre és az azóta megtett útra. (...)
Megindultan és kegyelettel emlékezünk meg a Szovjetunió Vörös Hadseregének és
szövetségeseinek a felszabadításunkért hozott súlyos véráldozatáról” írja a
Reformátusok Lapja.
1985. április 28. „Mi keresztyének felszabadult hazánkban
örvendezve, szabadon és boldogan éljük keresztyén életünket”, lelkendezik az
Evangélikus Élet című hetilap, amely az ország „felszabadulásának” negyvenedik
évfordulójára  emlékezve egy teljes hónapon keresztül a szocializmus építésére
buzdította híveit, miközben „hálával” gondolt a szovjet halottakra is, „és az
élőkre, akik négy évtizeden át verítékkel, naponkénti életáldozatokkal építik
magyar népünk új életét”.
1987. március 6. II. János Pál pápa kinevezi
esztergomi érsekké Paskai Lászlót, akiről két évtizeddel később kiderül, hogy a
hatvanas és hetvenes években „Tanár” fedőnéven az állambiztonsági szervek
ügynökeként ténykedett.
1987. május 21. Kádár János születésnapját szívből
jövő, meleg szavakkal köszönti a Reformátusok Lapja, imigyen: „Mindezek a –
népünk jövőjét megalapozó – eredmények elképzelhetetlenek lennének a népért
odaszentelt (sic!) életű vezető személyiségek nélkül, akiknek Isten azt a
feladatot szabta ki – mi több: azt a képességet adta kamatozásra ajándékul,
sáfárságul –, hogy döntéseikben a nép egészének érdekeit képviseljék. A
hálaadásnak adunk itt most is hangot azért, hogy a történelem Ura a bölcsesség,
a mély emberség, a népe iránt számtalanszor bebizonyított szeretet ajándékával
rajta keresztül az egész közösséget gazdagította.”
1987. december 17. A
magyarországi egyházak és a kommunista államhatalom közötti idillikus
kapcsolatot demonstráló „egyházpolitikai vitára” kerül sor az Országházban. A
kommunista apparatcsikok és az egyházi vezetők kölcsönös hozsannázása keretében
Miklós Imre, az Állami Egyházügyi Hivatal elnöke megállapítja, hogy az MSZMP és
az egyházak eljutottak a közös társadalmi-politikai célokért munkálkodó
szövetség kialakításához, melynek keretében minden ötödik (!) pap tagja valamely
reprezentatív politikai szervnek; Berecz János, az MSZMP KB titkára örömét
fejezi ki amiatt, hogy sok hívő ember van Magyarországon, akik szerinte együtt
munkálkodnak a nem hívőkkel; Kürti László református püspök a marxizmusban rejlő
„keresztyén szociáletikai értékeket” méltatja és egyháza feltétlen támogatásáról
biztosítja a kormányzatot; Nagy Gyula evangélikus püspök teljes egyetértését
fejezi ki Berecznek a hittel kapcsolatos eszmefuttatása iránt; Szakács József, a
Magyarországi Szabadegyházak Tanácsának el nöke pedig bibliai idézetekkel
támasztja alá az állam és egyház közötti felhőtlen viszonyt.
1989. május 2.
„Tudomásul kell vennünk, hogy sajnos mi, katolikusok vagyunk, úgy látszik, a
Kádár-rezsim utolsó támaszai. És azt se higgyék, hogy a katolikus egyházban
nincs Münnich Ferenc társaság, legfeljebb másképp hívják. Az egyházak
legfontosabb feladata a szocialista embertípus előállítása volt. Az egyház,
közreműködéséért cserébe, megkapta a közreműködés lehetőségét”, mondja
felszólalásában Giczy György, a KDNP későbbi elnöke a Jurta színházban.
1993.
február 26. A Heti Magyarországnak nyilatkozó Landeszmann György budapesti
főrabbi szerint ha kivonnák a zsidó értékeket Magyarországról, “akkor nem
maradna más, csak a bő gatya és a fütyülős barack”, a második világháborúban
elesett katonák pedig nem a magyar nép mártírjai, „mert (...) a fasizmus mellett
harcoltak a bolsevizmus ellen, és akkor a fasizmus volt a nagyobb
veszély”. Az összeállítást az Antidogma.hu-ról vettem át.
(if) A
"pokoli szerveződés" kifejezés helyesen
tükrözi az egyházak szerepét. Ami az
aljasság mértékét illeti, teljesítmé
nyük egyenletes. A római katolikusok előnye csupán
annyi, hogy többen vannak és régebben csinálják.
Az antidog más jól összegereblyézte
a szemetet. Azért raktam fel, hogy szagolgassák
a "papologéták" is. A sok nyomorult
közül kiemelt kedvencem Paskai. Jellemzésére
egy idézet "
A magyar hivatalos klérus és a püspökök életében kerülték Mindszentyt, mint a
bélpoklost. Dr. Harangozó Ferenc atya, az egyetlen élõ személy azok közül,
akiket a Mindszenty Alapítvány kuratóriumában való részvételre még maga a
bíboros kért föl, ezt mondja: "A mai magyar püspökök a kommunista párttal
történt szoros együttmûködésükkel papi és püspöki minõségükben egyaránt
kompromittálták magukat. Élükön Paskai bíborossal, nem szûntek meg Mindszenty
Józsefet életében és halálában bírálni, s mindezt nyilvánosan. Most az
ünnepélyes hazavitellel akarják igazolni magukat, palástolni múltjukat."
Csak
azért nem nevezem pondrónak, mert tartok tőle,
hogy a pondrók érdekvédelmi szervezete
tiltakozni fog miatta.
|
|
10
|
13.05.30
|
IF
|
A Vízválasztó 8. kommentje annyira felpaprikázott, hogy rögtön reagáltam is rá.
És közben eszembe jutott egy korábbi szösszenésem, ami a judeokereszténységről
szól. Átküldöm, remélem nem fogsz a pokolba küldeni miatta, hogy az idődet
rabolom vele. Ha jónak véled, közzéteheted! Köszönöm a megtisztelő türelmed!
(if) Leközlöm és csak a pokolba kivánlak
(nem küldelek) miatta... Nem
ugyanaz!
A judeo-kereszténység rabjai
A mai világban, úgy gondolom,
épp úgy, mint régen, veszedelmes a nélkül hozzányúlni a „Szent tehenekhez”, s
talán a „legszentebb” közöttük az Egyház és tanítása, hogy ne vívjuk ki magunk
ellen sokak haragját, de ez engem nem korlátoz abban, hogy kifejtsem ebbéli
gondolataimat. Mert vallom, hogy a rákos fekélytől csak akkor tudunk
megszabadulni, ha merünk róla őszintén, tabuk és korlátok nélkül beszélni, hogy
a métely növekedését szolgáló hallgatás, vagy még inkább a balga babusgatása
helyett, majdan egy határozott mozdulattal valóban megszabadul
hassunk
tőle.Ha körülnézünk a világban, egyfelől láthatjuk a „sikeres” zsidókat,
másfelől pedig a „sikertelen” un. keresztényeket. (A többi vallási formulát itt
most nem taglaljuk, mert a bajunknak nem ők az okozói.) Azaz van egy judaista
vallású kisszámú nép, amelynek – végeredményét tekintve – hosszú évszázadok óta
minden sikerül, és van egy keresztény, pontosabban judeo-keresztény vallású,
hatalmas számú és tucatnyi nációt egybefoglaló néphalmaz, amelynek közel két
évezredes útja balsikerű. Még pontosabban: van a maroknyi zsidóság, amely immár
uralma alatt tartja csaknem az egész emberiséget, azon belül is legfőképp a
teljesen impotenssé tett kereszténységet.Miért van ez így, és mi lehet ennek
az oka? Csak nem ennyire zseniálisak a vérszomjas és bosszúálló Jahve pusztai
vad géneket hordozó szörny szülöttei, a kéjjel gyilkolók falkája, az egykori
habiruk (akiket ma hébereknek neveznek), s akik azért kapták az ó-időkben e
nevüket, mert hálóval gyilkoltak, vagyis cselszövéssel, alattomban öldösték a
körülöttük lévő népeket. Vajon valóban ennyire zseniális e saját magát,
elmebeteg módján, piedesztálra emelő, emberiség ellenes faj, amelynek egykor
minden lépését szó szerint be kellett szabályozni, mert még a saját vezetőik
felállította finoman fogalmazva is gyenge normák szerint sem volt képes a kis
dolgát, és persze minden más apró-cseprő ügyeit a saját eszével elvégezni? (Lásd
a Talmud-irodalom vonatkozó fejezeteit!) S ma is láthatjuk nem egy „kulturált”
egyedét megnyilvánulni, sajnos már hazánk területén is szerteszét. (Lásd például
a közelmúltbeli metrós duhajkodásukat!) S mielőtt még valaki a
Nobel- díja sokkal
hozakodna elő, annak elmondanám, hogy mind a más televényén szívta magába,
amit tudott, s gyakran plagizált vagy egyszerűen ellopta mások tudományos
eredményeit. (Tessék utána nézni! Persze nem a „hivataloséknál”. Például a mi
Bólyaink munkásságát Einstein „gondolataival” összevetni.) S ha már itt tartunk:
Vajon miért a mi hazánk földje bocsájtotta ki belőlük a legtöbbet, miért innen
indult mindnek a saját szakmai karrierje? Hisz az oroszoknál, a lengyeleknél
vagy a németeknél is jóval több élt belőlük, mint nálunk, ott mégsem tudtak
ilyen eredményeket felmutatni?
Már a habiru korszak után is Egyiptom földje
majd Babilon adta számukra, az értelmesebbje számára az alapideo
lógiát, a
műveltséget meg a kultúrát. Vagyis a habiruk mindig a más televényén gazdagodtak
és gazdagodnak mind a mai napig. No persze, ha ezt valaki, ők minden bizonnyal,
zsenialitásnak tekin tik, akkor ez valóban az! Tisztessé
gesek közt
tisztességtelenül az élre törni, valóban nagy eredmény. (?) Egy ilyen rovott
előéletű, s még inkább rovott jelenű, maroknyi élősködő markában tart egy
sokaságot. De legfőképp melyiket is…? A buddhista tanok követőit, netán a
hinduistákat vagy a dzsanaistákat, vagy épp a konfuciánusokat, a shintoistákat
vagy más természet vallás-követőket? Nem, nem. A kereszténységet! S rettentő
nehéz rájönni, hogy miért is…? Hiszen csak rá kell pillantani a két
eszmerendszerre. A zsidóra és a keresztényre. De mindenekelőtt a zsidóra,
amelyből a kereszténység, pontosabban a zsidók gyártotta judeo-krisztianizmus
fakadt. S máris a lényegnél vagyunk! Itt
azért tegyük hozzá, hogy Mohamed átvett
egyet - mást a Tórából, de valamit
kihagyott... Így lett a Korán a Tóra antitézise.
És Mohamed követői így váltak a zsidók
legkérlelhetetlenebb ellenfeleivé. A Talmud meg a rabbinikus irodalom, a
zsidók belső világából kiindulva, és arra alapozva, kiépített egy szilárd
eszmerendszert, melynek középpontjában az ember, jelesül a zsidó ember (mert
hiszen csakis ő az ember) áll, aki azért létezik, hogy birtokolja és uralja a
vágyai kiélésére teremtett világot. Értve ez alatt mindent és mindenkit, a más
népeket is. Ennél fogva minden az ő céljaikat szolgálja.A Tóra, a Talmud és
a rabbinikus irodalom meg a Sulchan Aruch, mind azt a hitet plántálja az övéibe,
hogy a zsidók a nép, a nép, aki együvé tartozik, ő alkotja az emberiséget,
mindenki más csak egy alattuk lévő állat, amely eszerint is kezelendő.
Kihasználandó vagy elpusztítandó, ahogy az ő pillanatnyi helyzetük, érdekeik és
normáik ezt épp megkívánják. E kiindulópontból természetesnek tűnhet az is, hogy
őket illeti meg minden e földön, hisz ők a kiválóak és a kiváltságosak. Hát ki
az az eszement zsidó, aki ezek után nem szeretne egy ilyen kiváló kompániához
tartozni? Ez a tudat csak tovább erősíti az együvé tartozás felemelő érzetét és
ezért is a szoros összefogás, kifele. Ez valóban példaértékű,
tanulandó! Ezzel szemben a kereszténység „ékköve” a „szent”, az „Isten
Igéje”, vagyis a biblia, mit tanít gyermekei nek? Mielőtt azonban ebbe
belemennék, meg kell említeni, hogy kinek a terméke is a biblia, hiszen e nélkül
nem értelmezhető megfelelően. A biblia egy zsidó szellemi termék,
- kivéve
azokat a részeit, amelyeket szinte szósze rint
elloptak más ősi legendákból, ill. szent
szövegekből - gondolom ezzel
semmi újat nem mondtam. Épp ezért különösen tragikus, hogy ennek ellenére a
biblia a meniszkusz, a mérce, s ez mindent elmond irányultságáról, meg a
követőiről is! Ugyan, mondja meg már nekem valaki, hogy miért is kellene
nekünk a zsidó „tanítások” után mennünk és a szerint élnünk? Nekünk, akiknek a
jelek szerint talán a legősibb kultúrája van e földön. (Ezt csak tényként
álla pítom meg, s nem faji felsőbbrendűségből.) Olyan ez, mintha a káposztát rágó
hernyó szabná meg a káposztaher nyóra vadászó madárnak, hogy miként vigyázzon a
káposzta épségére, hogy ő minél többet zabálhasson belőle. Így aztán persze
olybá is tűnhet, mintha a keresztényítetteknek nem lennének saját követhető
szellemi gyökerei sem. Így például a németnek német, a spanyolnak spanyol, a
magyarnak magyar és a többi. Igaz kevés van már e gyökérből, hisz jórészt
kiirtották. Látszólag. (De erre még visszatérek.) Vajon nem a balgaság dicsérete
az efféle „ékkő”? Az emberi életünk normális vitelének legfőbb akadálya. Ez az
igazi zsidó rabiga. Mint egy mind jobban szoruló acélsod
rony- béklyó, úgy fon
körül bennünket. Rossz az alap (amit a zsidóktól kaptunk), ezért a (zsidó
vezérkarból á lló) felépítmény is csak csapnivaló lehet, és persze így, a
rendszeren belül, a megfelelő megoldás sem található meg.
A zsidó szellem
tőlünk nem csak idegen, de épp ellenünk tör, ezt mindenki egyre jobban érezheti
a saját bőrén is. S ha ennek okát keressük, akkor az itt van mélyen elrejtve a
zsidóság érdekeit szolgáló Egyházban meg a zsidó gyökerű kereszténységben,
amiről szólni sem lehet, mert a középkori máglyák és az emberi balgaság máig
kísértenek! Nincs a világon még egy mű, amelyben annyi és olyan, minden
képzeletet felülmúló durva horror, no és persze annyi tömény pornográfia, egy
csokorban lenne összegyűjtve, mint e zsidó szörnyszülöttben, a „szent igévé”
„nemesített” bibliában. Tán a legelvetemültebb gyilkolászás nemesíti azzá? Ez
lenne az Isten Igéje? Az eszeveszett öldöklés, a vér, a vér és a még több
ártatlanul kiontott vér? A zsidók szerint, bizonyára. (Számomra egyetlen
szentség fogadható el, és az, az élet feltétel nélküli tisztelete!) De mi, mit
tanulhatunk ebből a nekünk szánt pokoli programból? Mi emberek, akik nem zsidók.
(Mert azért mi, még embereknek tudjuk magunkat, a habiruk minden szellemi
erőlködése ellenére is.) Ebből bizony mi csak az embertelenséget, a kibúvót
minden alól, az erkölcsi felmentést stb. tudjuk megtanulni, hiszen oly „bölcs”
iromány, hogy minden igazolható és egyben cáfolható is vele. (Tessék, tessék,
kinek mi szüksége van belőle, hadd’ vigye!) Pontosabban a gyengék azok, akik a
bennük genet ikailag meglévő emberi vonásaikat tudják elveszíteni vagy
megingatni. Vagyis, csakis és kizárólag a mi lezüllesztésünket, a mi
eldegenerálódásun kat szolgálja, hipnotizál és bódulatban tart. De miért is
szolgálna mást? Hisz nekünk, a gojimoknak készítették a zsidók, hogy kedvükre
csemegézhessenek a mi két dolgos kezünk és eszünk nyomán kiviruló
bőségkertjeinkben. S miközben egyik oldalon megy a gyilkolászás, addig a
másik oldalt arra idomítják, hogy szeressen, feltétel nélkül! Ez ellene van az
ember és a világ természetének. A tűz nem szeretheti a vizet, és fordítva. Aztán
még, ha valaki megdob kővel, akkor… Igen, hát ez az, itt a csúcsrafinéria! "Mi
(zsidók) gyűlölünk, gyűlölünk és írtunk, tobzódunk és fetrengünk a véretekben,
de ti (gojimok) szeressetek, szeressetek, tűrjetek és tűrjetek, hisz mi vagyunk
a választottak a ti sorsotok igazgatói, gojim életetek és halálotok urai és
gazdái!" Így hát, ha arcul csapnak tedd oda bátran a másik feledet is, hisz a
feltétel nélküli szeretet ezt parancsolja! „Az ám a legény, te ostoba, aki
állja!” Igen. Ki kell kapcsolni az ember ősi ösztöneit. Itt jelesül: a védekezés
ösztönét! Hogy még könnyebben lehessen a valódi embert, akitől idegen a
gyűlölködés és a gyilkolászás, annyira jámborrá idomítani, hogy majdan, szinte
az önakaratából lehessen a birka ólba, majd a vágóhídra terelni. (Lásd például
az ide nekem a mikro chipet vagy az oltást… aztán annyira hisztériába
esünk, hogy megverjük, aki tüsszent egyet a körünkben stb. stb. S a borzalmak,
miket elkövettek ellenünk, Emberek ellen. Csak az elmúlt század mintegy
százötvenmillió ártatlan halottja és sok százmillió szellemi és testi károsultja
jelzi ezt az utat, vagy épp a mai palesztinok és más népek sanyarú sorsa! És az
ő szellemük, az élő, még megmaradt Emberek felé kiállt
igazságtételért!) Történik mind e sok szörnyűség az Isten nevében! Mert
nekik, az ő istenük ezt így parancsolja. S az ő istenük, a gazda révén, ugye a
miénk is! Vagy mégsem? Vagy nekünk is van egy külön istenünk? Minden népnek? Hát
ennyi isten lenne, és mind mindenható? Ki érti ezt? Vagy hierarchia van
közöttük? S van főisten? Vagy csak egy az Isten? Ám ő hol van olyankor, amikor
ártatlanokat gyilkolásznak? S hol akkor, amikor a tébolyult gyilkosok tort ülni
készülnek, s nem súlyt le rájuk. (Emlékeznek: Volt a tavasszal (2009) egy
nemzeti demonstráció, amit a rendőrnek mondott patkányőröknek sem kellett
szétverni, mert az eső szétzavarta a magyar nép árulói ellen tüntetőket, akkor,
amikor a géntré buzik vonaglására hét ágra kisütött a nap, pedig korábban esős
idő volt. Persze tudom ezek apróságok, tán szamárságok, de ha van legfőbb
mindenható, nem tudott volna csak egy kicsit is segíteni nekünk? Nem érdemeljük?
S a zsidók és a buzik megérdemlik a segítségét? Vagy másképp, a halált és
pusztulást hozók a kedvezményezettek? Ily igaztalan lenne e játszma, s a
főnök? Vagy például miért a magyarság ezeréves pokoljárása, amely mind a mai
napig tart? Holott a gonosz eltűrésén kívül komoly bűnt nem követett el e nép.
(Nem a nevünkben elkövetett bűnökről beszélek!) Akkor, amikor a zsidók immár
ezredévek óta tobzódnak az ártatlanok vérében, miközben szigorú, észre térítő
isteni megtorlás helyett, egyre több javadalomban van részük, és minden az
ölükbe hullik, pénz, paripa és miegyéb. Tán csak nem isteni jutalomként?) Tudom,
tudom, a "keresztények mind bűnösök"! De ki mondta ezt, és miért is...?
Mi, a
bűnösök, ők, az ártatlanok!? A gyilkos fajzat nem bűnös, és évezredek óta nem
éri valódi, hathatós büntetés, hisz egyre jobban virulnak, és mind jobban
fetrengenek az ártatlanul kiontottak vérében, s már-már kezükben az egész világ.
A tetejében aztán ők a sokat szenvedett áldozatok. Hát nem őrület ez! S az az
igazán emelt szintű pszichiátriai eset, hogy a gyökértelenné tettek, ezt szinte
mind el is fogadják! Csoda-e, hogy a habiruk ezek után baromnak és birkának
tekintenek minden más népet, s a baromhoz illőn, kedvükre gyilkolásszák, hisz
számukra, az is csak egyfajta „szellemi” eledel! Míg a gojim szellemi
eledele, a saját ősei értékrendje helyett, a zsidók vezette keresztény egyház
(egyébként, láttak már keresztény rabbit?) által közvetített maszlag, hisz neki
csak az való! (Olyan ez, mintha egy gyermek felügyeletét egy veszedelmes
pedofilra bíznánk!) S nem a minél szélesebb körű ismeretszerzés és tájékozódás,
és mindenekfelett a gondolkodás, gondolkodás és gondolkodás, meg az önálló
ítéletalkotás a szellemi táp! Az veszélyes, irtandó! (Lásd például az
inkvizíciót! Vajon hány ártatlan embert öltek meg a legkegyetlenebb kínzások
közepette, pusztán a keresztény szeretet és isten nevében?) Aki nem ért egyet a
judeo-krisztianizmussal az menthetetlenül szembekerül a tébolyult világ
követőivel, s ebben már rég ott tartunk, hogy a saját fajtája veti őt a disznók
elé, vagy a máglyára. Ez is bevett módszer. A saját fajtám sem érti meg, hogy a
mi kálváriánk a judeo-kereszténység „felvételével” vette kezdetét. A mi
népünknek hajdanán különösen nem volt szüksége a bibliára, de az un. jézusi
tanításokra sem, mert őseinknek a vérében volt a tisztesség és a becsület, a
gyengék megvédelmezése és minden, ami valóban Emberi érték. (A magyar lelkületet
például lásd a magyar mesevilág szereplőiben.) A mi őseink műveltsége és
kulturáltsága csak példa lehetett minden környező etnikumnak, és ez a zsidókra
nézve komoly veszélyt jelentett terveik keresztülvitelében, akinek ugyan
szüksége volt a jézusi útmutatásra, de nekik az falra borsó, épp úgy, mint ahogy
a disznó sem érti meg az ember szavát.A zsidóság tudatosan rombolta le a
népek, különösen a mi eleink eredendő hit és eszmevilágát, hogy a helyébe
ültesse a sajátját, a nekünk szánt ideológiáját, alantas céljai megvalósítása
érdekében. Az un. kereszténység előtti népek sokszínű táborából csinált egy jól
gyúrható judeo-keresztény masszát. A zsidókat feltétel nélkül kiszolgáló birka
masszát, amely már csak akkor képes bégetni, ha valaki az aklon belül meg mer
szólalni, hogy emberek: sz@rban vagyunk. Ezért
aztán ma valóban úgy tűnik fel, mintha e népeknek nem lett volna egy szalonképes
ősi, egy eredeti hit és normarendszere, amely mindenki másétól megkülönbözteti,
egy olyan belső diszpozíciókra épülő értékrendje, amely eredményesen igazgatta
az un. kereszténység előtti korszakban.Tehát, amiképp a zsidóságnak volt
egy, a saját világához szabott eszmerendszere, úgy minden más népnek is volt
ilyen. Sőt értékében különb. Igen, értékében különb, mert érték is lehet az,
mérhető. Hisz az egyik az embertelenségre, a gyűlöletre, a pusztulásra, a másik
az építésre, a békességre, a jóhiszeműségre, a tisztességre és az emberségre
alapoz. Miképpen tehát volt a népeknek, így a mi népünknek is volt saját hit és
eszmevilága. Ezt irtották ki belőlünk tűzzel-vassal a „szentek”, idegen
segedelemmel. (S mi balgák még el is hisszük, hogy ennek így kellet lennie!
Fájdalmas.) De valójában mégsem pusztították ki teljesen, mert annak veleje most
is ott él mindenki szívében, mindannyiunk legbenső énjében, csak senyved, mert
reá nehezedve, elnémítja egy tőlünk teljesen idegen eszmerendszer.S ha már
itt tartunk, miről is nevezetes a magyar – habár eltorzítottan –, de még
napjainkban is? Nem lázadó, de szabadságszerető. Emellett ugyanakkor, békességre
törekvő, akit nehéz holmi kétes értékű kalandokra hívni. (Jól példázza ezt a
hosszú századokon átívelő – amíg a gyűlölet népe éket nem vert közé –, békés
egymás mellett élő Duna-menti nemzetek különös konglomerátuma.) Nem híres-e a
vendégszeretete, amely alapból kizár minden ellenségességet, hadakozást és
gyűlölséget? Ez késztette őt mindig arra, hogy befogadja és óvja az üldözötteket
is. (S mit kapott ezért némelyektől cserébe, arról talán nem kell beszélnem!)
Nem legfőbb sajátja volt-e a munkakészség, a tettrekészség az ember
személyiségét romboló henye és élvhajhászás helyett? Nem az alkotóvágy, az
építés vezérli-e a pusztítás helyett? (Csak a legfontosabb magyar alkotásokból,
találmányokból, melyek a mai művelt világ alappillérei, egy csokorra való, hogy
minden magyar bátran kihúzhassa magát: abszolút geometria, acélrugó,
automata sebességváltó, bakelit hanglemez, benzinmotor, benzinmotoros autó,
biomágnesesség felfedezése, bolygókerekes sebességváltó, dinamó, ejtőernyő,
elektromotor, fazekaskorong, fehérnemű, golyóstoll, gomb, gőzturbina, gyufa,
hangosfilm, helikopter, hold-radar, hologram, írás, kengyel, képtávíró, kerék,
kocsi (hintó), kozmikus sugárzás felfedezése, könyv, központi fűtés, lánchíd,
lökhajtású repülő, markológép, porcelánfajansz, porlasztó, réz, sötétkamra,
stressz fogalma, számítógép, szauna, szélturbina, személyfelvonó, taposómalom,
tejpor, telefonközpont, torpedó (robotrepülőgép), torziós inga, vasút
villamosítása, világító dióda, villamos gyújtóberendezés, visszacsapó íj,
vízturbina, vörösréz, stb., stb… Arról már nem is beszélve, hogy mennyi minden
alapleleményt azután mások tökéletesítettek, sőt elloptak!)
Tehát egyfelől,
ott él bennünk mélyen, a saját alkotóerőnk, a másokat is megbecsülő, szorgos és
tisztességes életvitelt adó érték és normarendszerünk, melyet a gonosz erők az
idők folyamán persze igyekeztek belőlünk kiölni, s ezért az, hogy óvja magát, a
legrejtettebb zugába menekül, miközben másfelől pedig e külső erők hatására
olyan eszméket kezd követni és sokszor hangoztatni is, minden józan
ítélőképesség nélkül, melyhez neki vajmi kevés köze van. Eközben azonban
zavarodottá válik és meghasonul önmagával. Kapaszkodókat keres e feneketlen
zűrzavarban, s már nem tudja, valójában mit tegyen, merre menjen, hiszen
elvágták gyökereitől, miáltal esendő lett és könnyen megvezethető. A cél
érdekében rásütötték, hogy eredendően bűnös (mert tudni és gondolkodni, mert),
hogy Ádám és Éva gyermeke, vagyis vérfertőzés szülötte (!), miközben a rásütő
önmagát folyton azzal erősíti, hogy ő a bűntelen kiválasztott, akiért e világ
létezik, ezért azt szabadon uralhatja, kifoszthatja, kénye-kedve szer int
igazgathatja. Hisz ő az első, aki már-már az isten – a saját gonosz istene –
fölé emeli önmagát, miáltal valóban úgy érzi, hogy ő korlátlan hatalommal bír, s
ezért bármit, szó szerint: bármit megtehet.Vagyis tehát, egyfelől vannak a
zsidók, akik következetesen a saját mentalitásukat követve élik a saját hitüket,
és uralják, az un. keresztény népeket. Ők egységesen abban a sziklaszilárd
hitben élnek (és nevelkednek), hogy ők a világ legkarakánabb lényei, miközben
mindenki más gojim, azaz barom. Ezzel akár még nem is volna baj, hisz ez simán
csak egy pszichiátriai eset, s legyen ez az ő bajuk, de az, hogy az általuk,
nekünk, pontosabban a gojimoknak kreált és feltálalt biblia, a szadizmus és
pornográfia csúcsirodalma, valamint a karámba irányító szellemisége, a korai
időket leszámítva, szinte önkéntesen a legfőbb intellektuális eledellé lett,
amely valójában csakis arra alkalmas, hogy a nem zsidókat csakugyan barommá,
bibliai fogalommal birkává, nyájjá minősítse, ez emberi ésszel
felfoghatatlan.S most látszólag ugorjunk egy nagyot, hogy továbbra is a
lényegnél maradjunk! Nincs nagyobb fájdalom látni, amikor az ember az országot
járva egy aprócska település felé közeledik és az első, amit meglát belőle, az a
templomok tornya, amelyek már messziről hirdetik, itt idegenek reánk erőltette,
istenfélőnek mondott, keresztény népek laknak. Templomok, melyek csak arra nem
alkalmasak, hogy az emberek igazi szent helyei legyenek, ahol olyan szellemi
muníciót kaphat minden arra rászoruló, amivel aztán boldogan haladhat tovább
élete útján – de nem a zsidó vágóhídra. Templomok, melyek már messziről a
megosztottságot hirdetik. Hisz bármily kicsiny faluról is legyen szó, nem
templomot, hanem templomokat lát az arra haladó vándor, mert sok helyütt
legalább kettő van belőle. Azt, hogy ott, abban a picinyke falucskában legalább
két úr szolgái vannak, mindennél beszédesebb. Hiszen egy párszáz lakosú falucska
népe is legalább kétfelé van osztva. S ez a legna
gyobb tragédia! Addig, amíg a
zsidók mértékadó könyvei egységet sugallnak, addig a keresztények tábora
már önmagában is a széthúzás tömörülése, hiszen a szent könyvei a megosztást
hirdetik, gyakran burkoltan (lásd például a másként gondolkodók üldözése).
Ugyanakkor nem véletlenek az állandó egyházszakadások sem. Hány kereszténynek
mondott csoportosulás is van manapság … ? Ezek pont azt jelzik, hogy az alapidea
nem igazán működőképes, reformokra szorul, épp úgy, ahogy a kommunisták világa
is folytonos reformálásban, reformációban létezett! S csak mi jövünk ki belőle
egyre lerongyolódottabban. Vajon miért? Mert idegen az emberi világtól! Ezernyi
népet nem lehet egy ideológia alá besorozni. Képtelenség. Olyan ez, mintha a
milliónyi fafajtából egyetlen fafajt szeretnének gyúrni, ami ugye lehetetlen. És
szükségtelen, sőt természetellenes! A természetben minden népnek megvan a maga
helye, épp úgy, mint a fáknak és minden másnak. Nem lehet egysége
síteni, se
egyiket a másik fölé helyezni, mert a Természet nem ilyen, s mert ez a
világ halálához vezetne. Csak idő kérdése.
A kereszténység egy embertelen
rendszer, reformálhatatlan. Olyan, mint a kommunizmus. Ha lecserélték volna a
teljes vezéri gárdáját, attól az még ugyanolyan embertelen maradt volna. (S ha
valakikben netán kételyek támadnának, nézzék csak végig, hogy mit tettek annak
érdekében, hogy népünk ne kerüljön ilyen helyzetbe, amilyenben most is leledzik.
És hiába voltak elismert gondolkodói, ettől még az egyház maradt, ami volt
eredendően, magyar és emberiségellenes!) Az egyetlen járható út: visszatérni
őseink útjára, ami a miénk, s az, ott lakozik mindan
nyiunk szívében és lelkében,
csak engedni, kell a felszínre jutni, de ehhez le kell vetni előítéleteinket (ami
tán a legnehezebb), s a reánk akasztott kereszteket! (if)
Valóban
az a kérdés, hogy ezer évi test- és
lélekpusztítás után képesek
vagyunk e még változtatni. Ami engem illet, reménykedem!
Sz. Gy.
|
Választóviz
"államalapitó", a magyar jogban ismeretlen primogenitúra
alapján lett király, apja Géza - a quedlinburgi
országáruló - után . Azt hitte, hogy ennek
alapján az ő utóda meg fia Imre herceg lesz. Még fölöslegesen
strapálta is magát az "intelmek" tollbamondásával
[ha Ilyesmire egyáltalán képes volt]. Csakhogy neki már
nem volt lapja a pakliban. Imrét mindenekelőtt "szüzesítették",
nehogy törvényes utódot csinálhasson
(a szüz királyfinak azért állítólag
lett egy zabigyereke);
majd megölték, azon elv folytán, hogy csak a halott trónörökös
a jó trónörökös. Halála körülményeiről
egyetlen sor írás nem látott napvilágot. [Így
müködött a "latin" írásbeliség...]
esik nála
szó.
De
ez mind semmi! A papság ereklyetisztelete egyenesen bámulatra
méltó. Ezt igazolja a fossaonuvai jámbor
szerzetesek példája. Az úgy volt, hogy
Aquinoi