Adolf Hitler

Harcom
 

Tartalomjegyzék

Jegyzetek     
           

          Előszó

          I. kötet: Beszámoló.

1. A szülői házban
2. A bécsi tanulóévek
3. Politikai képzésem bécsi tartózkodásom alatt
4. München
5. A világháború
6. Háborús propaganda
7. A forradalom
8. Politikai tevékenységem kezdete
9. A német munkáspárt
10. Az összeomlás okai.
11. Nép és faj
12. A Nemzeti Szocialista Német Munkáspárt fejlődésének kezdete

          II. kötet: A nemzetiszocialista Mozgalom.

1. Világnézet és párt
2. Az állam
3. Állami illetőség és állampolgárság
4. A személyiség és a népi állameszme
5. Világnézet és szervezet.
6. Harc a méregpropaganda ellen. A szónoklat jelentősége
7. Harc a vörösökkel.
8. Az erős önállóan a leghatalmasabb
9. Az S. A. (rohamosztagok) jelentőségének és szervezetének alapgondolatai
10. A föderalizmus mint álarc
11. Propaganda és szervezés
12. A szakszervezeti kérdés
13. A háború utáni német szövetségi politika
14. Keleti tájékozódás vagy keleti politika
15. Jogos önvédelem

Zárszó

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Előszó

1924. április 1-én kezdtem meg várfogságom letöltését a Lech melletti Landsberg várfogdájában a müncheni népbíróság ítélete alapján
Hosszú évek szüntelen munkássága után itt végre alkalmam nyílt egy olyan mű megírására, amelyre sokan buzdítottak, és amelynek szükségszerűségét a mozgalom érdekében magam is éreztem. Így határoztam el, hogy két kötetben nemcsak mozgalmunk célját fejtem ki, hanem fejlődésének útját is vázolom . Meggyőződésem, hogy egy ilyen műből több tanulság meríthető, mint egy kizárólag elméleti munkából.
Itt kínálkozott alkalom arra is, hogy saját egyéniségem kialakulásáról is képet nyújtsak, hogy ezzel egyrészt művem megértését könnyítsem meg, másrészt pedig eloszlassam azokat a torz mendemondákat, amelyeket elsősorban a zsidó kézben lévő sajtó terjesztett rólam.
Ezzel a munkámmal nem az idegenekhez fordulok, hanem azokhoz a párthíveimhez, akik szívvel lélekkel mozgalmunk alkotórészei, és akik értelme a mozgalom belső részleteinek feltárása iránt érdeklődik.
Tudom, hogy az emberek megnyerésére az élő szó hatásosabb az írottnál. Minden mozgalom nagyarányú kifejlődését elsősorban a nagy szónokoknak köszönheti, nem a nagy íróknak. Mégis szükség van arra, hogy egy tan alapvető gondolatait az egység és egyöntetűség kedvéért mindörökre papírra vessük.
Ezt a két kötetet is közös munkánk építőkövének tekintem.
A Lech melletti Landsbergi vár fogdájában.

A Szerző

1923. november 9-én. déli 12 óra 30 perckor Münchenben a Feldhernhalle előtt és az egykori hadügyminisztérium udvarán a következő férfiak estek el népünk föltámadásába vetett törhetetlen hittel:

Alfarth, Felix kereskedő, szül. 1901. július 5.
Bauriedl, Andreas kalapos, szül. 1879. május 4.
Casella, Theodor banktisztviselő, szül. 1900. augusztus 8.
Ehrlich, Wilhelm banktisztviselő, szül. 1894. augusztus 19.
Faust, Martin banktisztviselő, szül. 1901. január 27.
Hechenberger, Anton lakatos, szül. 1902. szeptember 28.
Körner, Oskar kereskedő, szül. 1875. január 4.
Kuhn, Karl főpincér, szül. 1897. július 26.
Laforce, Karl mérnökhallgató, szül. 1904. október 28.
Neubauer, Kurt szolga, szül. 1899. március 27.
Pape, Claus, von kereskedő, szül. 1904. augusztus 16.
Pfordten, Theodor von der, törvényszéki tanácsos, szül. 1873 május 14.
Rickmers, Johann ny. huszárkapitány, szül. 1881. május 7.
Scheubner Richter, Max Erwin dr. von, okl. mérnök, szül. 1884. január 9.
Lovag Stransky, Lorenz mérnök, szül. 1899. március 14.
Wolf, Wilhelm kereskedő, szül. 1898. október 19.

Az úgynevezett "nemzeti" hatóságok nem engedélyeztek közös sírt a halott hősöknek! Emléküknek ajánlom tehát munkám első kötetét. Vértanúságuk legyen örökké ragyogó példa mozgalmunk hívei
előtt!
A Lech melletti Landsberg várfogdájában, 1924. október 16-án
Adolf Hitler

I. Kötet.

Beszámoló.

1.

A szülői házban

Isten kegyelméből Braunauban az Inn mellett születtem. Ez a városka éppen a két német állam határán fekszik, annak a két német államnak a találkozási pontján, amelyeknek egyesítése legalább is előttünk, fiatalok előtt feltétlenül megvalósítandó életcélként lebeg. Német-Ausztriának ismét egyesülnie kell a nagy német anyaországgal, éspedig nem holmi gazdasági ok miatt! Nem! Ennek az egyesülésnek még akkor is be kell következnie, ha az gazdaságilag közömbös vagy akár káros lenne, be kell következnie a vérségi kötelékeknél fogva. A német népnek addig nincs joga gyarmatpolitikai célokat követni, amíg nincs minden fia egy közös államban. Azonos vér egy államba való. Csak ha a Birodalom határai az összes németet körülzárják, és ez a terület nem tudja lakosait élelmezni, akkor fogja a nép ínsége arra megadni az erkölcsi jogot, hogy idegen területeket vegyünk birtokunkba. Akkor az ekéből kard lesz, és a háború könnyei megteremtik az utódoknak a mindennapi kenyeret. Ez a kis határmenti városka nagy feladat jelképévé lett számomra. De egyébként is éppen korunkban hat figyelmeztetően szülővárosom. Több mint száz évvel ezelőtt, hazánk legmélyebb megaláztatásának idején, itt halt vértanúhalált szeretett Németországáért a nacionalista, franciagyűlölő Johannes Palm, nürnbergi könyvkereskedő. Nem volt hajlandó társait és fölötteseit elárulni, és neki is Leo Schlageter sorsa jutott osztályrészül. Palmot is elárultak Franciaországnak. Az uralkodó rendszer egyik képviselőjének, az augsburgi rendőrkapitánynak jutott osztályrészül az a szomorú dicsőség. hogy árulásával az új német hatósági közegek mintaképe legyen Severing úr birodalmában. (Severing Wilhelm Karl többségi szocialista politikus (Mehrheitssozialist). 1920-30. között többször német belügyminiszter. )
Ebben, a német vértanúság dicsfényével övezett, vér szerint bajor, földrajzilag osztrák városkában laktak szüleim a múlt század nyolcvanas éveinek vége felé. Édesapám, aki tizenhárom éves korában a szülői háztól elkerült vándorlegényből, kőművessegédből állami tisztviselővé küzdötte fel magát, hivatali kötelességének, anyám pedig főleg háztartásának és mindenekelőtt nekünk, gyermekeinek élt, igaz, szerető gondossággal.
Csak kevés emlékem fűződik e városkához, mert szüleim innen áthelyezés folytán Passauba, majd röviddel azután a vámtisztviselők sorsaként Linzbe kerültek. Édesapám itt ment nyugdíjba 56 éves korában. Édesapám mint szegény házaló gyermeke, 13 éves korában elhagyta a szülői házat. Noha a falu tapasztaltabb emberei erről lebeszélték, Bécsbe ment, hogy ott kézművességet tanuljon. Ez az 1850-es években történt. 3 gulden vagyonnal ment a bizonytalan jövőbe, 13 évesen. 17 évesen letette az iparoslegényi vizsgát, de ez nem elégítette ki. A kézműves sors szegénységéből és függőségéből is ki akart szabadulni és arra vágyott, hogy állami tisztviselő legyen. Ezt a célját is elérte. 24 év után visszatért falujába mint tisztviselő. Ekkor már szinte senki sem emlékezett a szegény fiúra, aki valaha nagy reményekkel indult a nagyvárosba. Innen ment nyugdíjba. Nyugdíjaztatása után a felsőausztriai Lambachban vásárolt magának földet, és mint valaha szülei, ezt művelte haláláig.
Erre az időszakra esnek életem első nagy lelki benyomásai. A szabadban eltöltött sok idő, hosszú utam az iskoláig már kora fiatalságomban elidegenítettek a szobához kötött foglalkozástól. Bár ekkor még nemigen törődtem a pályaválasztás gondolatával, abban bizonyos voltam, hogy életutamon nem követem apám nyomdokait. Azt hiszem, szónoki készségem társaimmal való civakodás közben már itt némi iskolázottságra tett szert. Egyike voltam a kis főkolomposoknak.
Könnyen és ekkor jól is tanultam, de a velem való bánásmód nem volt egyszerű. Szabad időmben énekórára jártam, és a lambachi kolostorban alkalmam volt részt venni a pompás templomi ünnepségeken. Szinte belekábultam ezek nagyszerűségébe. Mint egykor apámnak a kisvárosi plébános, számomra az apáti méltóság jelentette törekvéseim legmagasabb pontját.
Később apám könyvtárának böngészése közben katonai dolgokat tartalmazó művekre, többek között az 1870/71-es német-francia háború történetének népszerű kiadására bukkantam, Nem telt bele hosszú idő, és e hősi küzdelem csakhamar belső lelki élményt jelentett számomra. Ettől fogva mindenért rajongtam, ami háborúval vagy katonasággal volt összefüggésben.
E mű olvasása közben vetődött fel először bennem annak a gondolata, hogy mi különbség van e dicsőséges háborúban részt vett és a többi német között? Miért nem vett részt Ausztria is e háborúban, miért nem ment apám és a többiek is velük? Hát mi nem vagyunk mind ugyanolyanok, mint a többi németek? Nem tartozunk mindannyian együvé? E nagy kérdés most kezdett először motoszkálni bennem. Belső irigységgel vettem tudomásul, hogy nem minden németnek jutott osztályrészül az a szerencse, hogy Bismarck birodalmához tartozhasson. Számomra ez teljesen érthetetlen volt.
Édesapám helyes érzékkel egész egyéniségemből, de leginkább vérmérsékletemből arra a következtetésre jutott, hogy számomra nem megfelelő a humanisztikus gimnázium. A reáliskolát alkalmasabbnak tartotta, s e feltevésében még inkább megerősítette mar ekkor feltűnő rajztehetségem. Alapjában véve azonban az volt az óhaja, hogy az ő nyomdokaiba lépjek, és belőlem is állami hivatalnokot faragjon. Keserű ifjúsága, az önerejéből felküzdött ember büszkesége késztette arra, hogy fia az ő nyomdokain haladjon, és azon az életpályán lehetőleg többre vigye, mint atyja.
Mindehhez még hozzájárult az a véleménye, hogy saját beosztása révén ezt a pályafutást igen megkönnyítheti számomra.
E tekintetben tanúsított ellenállásom érthetetlen és megfoghatatlan volt számára. Életpályámat illető elhatározása kemény és végleges volt. A létért való küzdelemben megedzett zsarnoki természete kizárta azt, hogy az ez irányú döntést egy tapasztalatlan és felelőtlen gyermekre bízza, már csak fia későbbi jövője érdekében is. Másképp történt!
Ellenzékbe léptem, és konokul ellenszegültem apám elhatározásának. Belőlem nem lesz hivatalnok! mondottam. Sem komoly példálózás, sem rábeszélés nem használt. A hivatalnoki pálya iránt nem lehetett kedvet ébreszteni bennem. Kellemetlen, bántó érzés fogott el arra a gondolatra, hogy majd egy irodában üljek, ne
egyek ura saját időmnek, ne legyek szabad ember, hanem egész életem alakiságok közé legyen kényszerítve.
A számomra igen könnyű iskolai tananyag mellett sok szabadidőm maradt. Így bizony többet voltam Isten szabad ege alatt, mint a szoba négy fala között.
Boldog vagyok és hálás az égnek azért, mert most, amikor politikai ellenfeleim szorgos és kedves figyelmességgel kutatják életpályámat kora ifjúságomig visszamenőleg, és megkönnyebbülten megállapítják ennek a "Hitler"-nek pajkos voltát Ennek folytán újra és újra visszaemlékezhetem gyermekkorom boldog idejére, amikor erdő ós mező volt a fel-felmerülő ellentétek rendezésének hadszíntere. A szabad pályát illető erős elhatározásomon a reáliskola sem változtatott sokat.
Az összeütközés mindaddig elkerülhető volt, míg csupán apám kívánságának egyszerű ellenzésére szorítkozhattam, és titokban tarthattam belső meggyőződésemet. A magam megnyugtatására egyelőre elegendő volt az a szilárd elhatározásom, hogy belőlem nem faragnak hivatalnokot.
Nem volt ilyen egyszerű dolog, amikor apám terveivel ellenkező véleményt nyilvánítottam. Ez pedig már tizenkét éves koromban bekövetkezett. Magam sem tudom, hogyan történt, de egy szép napon egyszerre csak elhatároztam, hogy festőművész leszek. Nem lehetett kétségbe vonni rajzképességemet, ezt apám is tudta, hiszen éppen ez késztette többek között arra, hogy reáliskolába küldjön. Mégis, amikor megkérdezte, hogy tulajdonképpen milyen életpályát választanék magamnak, kimondtam fenti elhatározásomat. Első percben torkán akadt a szó. Kételkedni kezdett épelméjűségemben. Miután pedig megismételtem elhatározásomat, és megérezte ennek komolyságát, esetleges tehetségem figyelmen kívül hagyásával, határozott egyéniségének egész erejével fellépett tervem ellen. "Festőművész nem lesz belőled, legalább is, míg én élek, addig soha!" mondotta.
Mindketten következetesek maradtunk: Atyám a "sohá"-hoz, én pedig a "csak azért is"-hez.
Magától értetődően ennek nem lehettek kellemes következményei. Bármennyire is ragaszkodtam apámhoz, kitartottam eredeti álláspontom mellett. Apám kijelentette, hogy festővé való kitaníttatásomhoz nem hajlandó hozzájárulni, én pedig kijelentettem, hogy a reáliskolában nem vagyok hajlandó tovább tanulni. Hallgattam, de fenyegetésemet valóra váltottam abban a reményben, hogyha apám majd látja az iskolában tanúsított gyatra előmenetelemet, kénytelen-kelletlen majd hagyni fog boldog álmaim felé evezni.
Nem tudom, hogy vajon helyes volt-e ez a számításom. Bizonyos azonban, hogy azokkal a tárgyakkal, amelyek örömet szereztek és amelyekre később, mint festőnek legalábbis saját felfogásom szerint szükségem lehetett, nagy buzgalommal foglalkoztam. Azokat viszont, amelyek az én szememben jelentékteleneknek látszottak, elhanyagoltam. Ebből az időből származó bizonyítványaim szélsőségeseknek nevezhetők. Egymás mellett voltak kitűnő, jeles, elégséges, vagy akár elégtelen osztályzatok is. A legszebb eredményt a történelemben és földrajzban értem el. E két kedvenc tantárgyamban kitűntem az osztályban.
Ha most, annyi esztendő után ismét szemügyre veszem ezt az időszakot, mindenekelőtt két feltűnő dolgot kell jelentőségteljesnek tartanom.
Először: nacionalista vált belőlem!
Másodszor: megtanultam belső tartalma és értelme szerint mérlegelni és felfogni a történelmet.
A régi Ausztria több nemzetiségű állam volt. A birodalmi német legalábbis akkoriban aligha tudta felfogni, mit jelent az egyén mindennapi életében egy ilyen nemzetiségi állam polgárának lenni. A német-francia háború hős német hadseregének csodálatos diadalmenete után a birodalmi németek mind jobban elidegenedtek a külföldi németségtől, sőt lassan már figyelemre sem méltatták azt. Az ősi, alapjaiban egészséges ausztriai németséget pedig nagyon gyakran összetévesztették magával a lezüllött Ausztriával. Ennek a népnek a német nyelvért, német iskoláért és német volta megvédéséért folytatott örökös, könyörtelen harcáról nagyon kevés birodalmi németnek volt fogalma. Csak most, amikor hasonló szomorú sorsot sok millió, hajdan birodalmi németre is rákényszerítettek, amikor idegen uralom alatt annyian álmodnak vágyakozva a közös hazáról, és annyian küzdenek azért, hogy legalább az anyanyelvhez való jogukat elismerjék, most végre megérti a többség, mit jelent a nemzetiségi küzdelem.
Most már talán egyesek képesek értékelni az ősi Ostmark németségnek azt a hősi magatartását, amellyel kiállt a birodalom és a német nyelvterület keleti határán, akkor, amikor a birodalmat jobban érdekelték a gyarmatok, mint a kapui előtt küzdő saját vérének és húsának sorsa.
Már kora ifjúságomban én is részt vehettem a régi Ausztria nemzetiségi küzdelmeiben.
A déli határvidék és ennek iskolái számára akkoriban gyűjtéseket rendeztek. Búzavirág és piros-fekete-arany színek segítségével juttatták kifejezésre belső meggyőződésüket azok, akik minden büntetés és figyelmeztetés dacára "heil"-lal köszöntötték egymást, és a császári himnusz helyett inkább a "Deutschland über Alles"t énekelték. Magától értetődik, hogy én már ebben az időben sem tartoztam a "langyosak" közé. Rövid idő alatt "német nemzeti" lettem, ami persze nem fedi a mai hasonnevű párt fogalmát.
Ebben az irányban igen gyors fejlődésen mentem keresztül. Már tizenöt esztendős koromban élesen meg tudtam különböztetni a dinasztikus "hazafiságot" a népies, faji "nacionalizmus"-tól. Már akkor is csak az utóbbit ismertem el!
Aki sohasem vett magának fáradságot a Habsburg monarchia belső viszonyainak tanulmányozására, nemigen tudja megérteni ezt a fejlődést. Pedig már a világtörténelem iskolai tanítása is magában hordozta ennek a fejlődésnek csíráját, hiszen különálló osztrák történelem tulajdonképpen csak igen kis mértékben létezik Az osztrák állam sorsa olyan szerves összefüggésben van az össznémetség fejlődésével, hogy a történelemnek osztrák és német részre való fölosztása szinte elképzelhetetlen. Az egykori birodalmi nagyság Bécsben őrzött jelvényei pedig, mint az örökös közösség összekötő kapcsai, csodálatos varázserővel hatnak.
A világtörténelem tanítása az ún. középiskolákban még ma is nagy zavarban van. Csak kevés tanár tudja megérteni, hogy a történelem tanulásának célja sohasem a magolásban és a számadatok elhadarásában rejlik. Nem az a fontos, hogy a tanuló tudja, mikor volt ez vagy az az ütközet, mikor született ez vagy az a (mégpedig többnyire jelentéktelen) hadvezér, sőt mi több, az sem fontos, hogy mikor tette fejére valamelyik uralkodó ősei koronáját. Nem! Istenemre, ez igazán nem fontos!
Történelmet "tanulni" annyit jelent, mint azokat az erőket keresni és megtalálni, melyek hatása a későbbi történelmi eseményekben jelentkezik. Az olvasás és tanulás művészete itt is a fontos dolgok megtartásában és a kevésbé fontosak elfelejtésében rejlik!
Talán egész későbbi életemre végleges befolyást gyakorolt az a körülmény hogy a szerencse éppen olyan történelemtanárral ajándékozott meg, aki mind a tanítás, mind a vizsgáztatás terén a fentebb vázolt álláspontot juttatta érvényre.
A linzi reáliskola tanárában, dr. Leopold Pötschben ez a követelmény valóban ideálisan testesült meg.
Dr. Pötsch jólelkű, de határozott fellépésű öregúr volt, aki nagyszerű előadásaival nemcsak figyelmünket tudta lekötni, hanem magával ragadott bennünket. Még ma is elérzékenyülök, ha reá gondolok, aki lelkes magyarázataival a jelenből egy elmúlt korszakba varázsolt bennünket, és évezredek ködéből élő valósággá formálta a száraz történelmi eseményeket. Izzó lelkesedéssel figyeltük szavait, néha még könnyekig is elérzékenyültünk. Tanárom értett ahhoz. miként kell a jelenből való következtetésekkel a múltat megvilágítani, és viszont a múltból a jelenre következtetéseket levonni. Így tudta velünk legnagyobb boldogságunkra a jelen problémáit a legjobban megértetni. Ilyen módon felszította nemzeti fanatizmusunkat. Nemzeti büszkeségünkre történt hivatkozással szedte rendbe a mi kamasz társaságunkat, ami más eszközzel bizonyára sokkal kisebb mértékben sikerült volna. Neki köszönhetem, hogy a történelem kedvenc tantárgyammá vált.
Így hát magától értetődően anélkül, hogy tanárom akarta volna már fiatalon [nacionalista] forradalmárrá váltam. Ugyan ki tudott volna ennél a tanárnál történelmet tanulni anélkül, hogy ne váljék annak az államnak az ellenségévé, amely uralkodó dinasztiája révén olyan megbocsáthatatlan módon befolyásolta nemzete sorsát? Ki tudta volna megőrizni hűségét azzal a császári házzal szemben, amelyik mind a jelenben, mind a múltban képes volt a német nép érdekeit saját önző érdekeinek feláldozni?
Mi már mint iskolásfiúk is tudtuk, hogy bennünket, németeket az osztrák állam nem szeret, de nem is szerethetett.
Napjaink tapasztalata csak megerősítette bennünk a Habsburg ház történelmi szerepének felismerését. Északon és délen idegen népiség méregfoga rágódott németségünkön. Bécs pedig napról napra veszített német jellegéből. A "trónörökös udvara" ott csehesített, ahol éppen lehetőség adódott erre. Az örök isteni igazságszolgáltatás vasökle volt az, amely Ferenc Ferdinánd főherceget, a németségnek ezt az elkeseredett ellenségét éppen azokkal a golyókkal terítette le, melyeknek öntésénél maga is segédkezett. Ausztriában Ferenc Ferdinánd volt a felülről irányított elszlávosítás fővédnöke!
Óriási terheket raktak a németség vállára; az anyagi és véráldozatok szinte elviselhetetlenek voltak, s csak a vak nem látta, hogy mindez hiábavaló! Nekünk az fájt a legjobban, hogy a Németország és Ausztria közötti szövetségi viszony mintegy szentesítette Németország részéről az ausztriai németség kiirtását eredményező rendszer működését. A Habsburg álszenteskedés eredményeként az volt a látszat, mintha Ausztria még mindig német állam lenne. E kétszínű magatartása viszont a felháborodást a megvetésig fokozta a Habsburg házzal szemben.
Csak magában a [német] birodalomban nem láttak mindebből semmit az ún. "hivatottak". Mintha a vakság átkával lettek volna sújtva, egy élőhalott mellé szegődtek, és a rothadás jeleiben még új élet csíráját is felfedezni vélték.
A fiatal birodalomnak a korcs osztrák állammal kötött szövetségében azonban a későbbi világháború és az összeomlás csírája rejlett.
Munkámban még behatóan fogok e problémákkal foglalkozni, éppen azért itt csak annak a megállapítására szorítkozom, hogy már kora ifjúságomban az a felfogás kristályosodott ki bennem amelyhez mindörökre hű maradtam és amely felfogás mindinkább megszilárdult bennem , hogy a németség sorsának biztosítása megkívánta Ausztria megsemmisítését, hogy a dinasztiával egybekötött patriotizmusnak semmi köze sincs a nemzeti érzéshez, s hogy mindenekelőtt a Habsburg ház a németség, illetve a német nemzet kárára van.
A fentiek felismeréséből már ekkor levontam a következtetéseket: amilyen forró szeretet vonzott német-osztrák hazámhoz, ugyanolyan mély gyűlöletet éreztem az osztrák állammal szemben.
A történelmi gondolkodásmódnak az a formája, amelyet én az iskola padjaiban ismertem meg, végigkísér egész életemen. A világtörténelem, a napjainkban lejátszódó történelmi események tehát a politika megértésének kiapadhatatlan forrása maradt számomra. Nem akartam tanulni a történelmet, hanem azt akartam, hogy a történelem tanítson engem!
Kétségtelenül korán lett belőlem politikai forradalmár, de nem kevésbé korán lettem forradalmárrá a művészet terén is.
A linzi színházban 12 éves koromban láttam első ízben Tell Vilmost és pár hónapra rá életem első operáját: Lohengrint. Egy csapásra meghódítottak ezek a művek! Wagner iránti lelkesedésem határtalan volt, és ma különös szerencsének tartom, hogy a szerény vidéki előadás meghagyta számomra a művészi élvezet későbbi fokozásának lehetőségét!
Mindez még inkább megerősítette bennem a pályaválasztással kapcsolatos elhatározásomat. Végleg rájöttem arra, hogy mint hivatalnok, sohasem lehetnék megelégedett! Mióta pedig a reáliskolában rajztehetségem is feltűnt, elhatározásom még keményebbé vált, s ezen sem jó szóval, sem fenyegetéssel változtatni nem lehetett.
Festő akartam lenni, de a világ minden kincséért sem hivatalnok!
Különös, hogy minél idősebb lettem, annál inkább érdekelt az építészet. Az építészetet festői tehetségem természetes kiegészítőjének tekintettem s bensőmben örültem annak, hogy a művészi keret kibővült. Nem sejtettem, hogy egykor másként lesz.
Jövendő hivatásom kérdése azonban hamarabb eldőlt, semmint sejthettem volna.
Tizenhárom éves koromban váratlanul meghalt édesapám. Szívszélhűdés ölte meg, így legalább a legkevesebb szenvedéssel fejezte be földi pályafutását. A fájdalom mindnyájunkat lesújtott. Úgy látszott, hogy legfőbb óhaja: fia jövőjének a biztosítása nem teljesedik be, pedig tudat alatt mégis ő alapozta meg jövőmet!
Külsőleg egyelőre még semmi sem változott meg. Édesanyám kötelességének tartotta, hogy neveltetésemet édesapám óhajához híven folytassa, és engem továbbra is a hivatalnoki pályára akart előkészíteni. Én azonban konokabbul ragaszkodtam elhatározásomhoz, mint valaha. Váratlan segítségként lépett fel betegségem amely döntő jelentőséggel befolyásolta sorsomat. Tekintettel súlyos tüdőbajomra, orvosom édesanyám lelkére kötötte, hogy engem semmi szín alatt se tegyen be valami irodába. Egy esztendőre a reáliskola látogatását is be kellett szüntetnem. Így szinte önmagától teljesedett be leghőbb vágyam, amelyért oly sokáig küzdöttem.
Betegségem hatása alatt édesanyám ezután végleg kivett a reáliskolából, hogy az akadémiára küldjön.
Ezek voltak életem legboldogabb napjai, hogy azután e napok minden gyönyörű álmát halomba döntse édesanyám
halála, mely hosszú és fájdalmas betegség befejezője volt.
A könyörtelen valóság és a nyomorúság gyors elhatározásra késztetett. A csekély atyai vagyon ráment anyám betegségére, az árvapénz puszta megélhetésemet sem biztosította, tehát valami úton-módon magamnak kellett megkeresnem a kenyeremet.
Egy csomag ruhával és némi fehérneművel kezemben, de megdönthetetlen akarással nekivágtam Bécsnek! Hittem, hogy ami ötven évvel ezelőtt édesapámnak sikerült, az nekem is sikerülni fog. Én is lenni akartam "valami", bár semmi szín alatt sem hivatalnok! 

2.

A bécsi tanulóévek

Anyám halála részben már el is döntötte jövendő sorsomat. A gyászesetet követő keserű napok vége felé utaztam Bécsbe, hogy letegyem az akadémiai felvételi vizsgát. Nagy rajzcsomaggal és a siker biztos tudatával vágtam neki ennek az útnak, mert hiszen már a reáliskolában feltűnt rajztehetségem azóta igen sokat fejlődött. Egyetlen zavaró körülmény merült fel néha-néha: festői készségemet túlszárnyalta rajztehetségem, és e téren is főleg az építészet érdekelt. Tizenhat éves koromban voltam először Bécsben, és kéthetes bécsi tartózkodásom idején az építészet iránti érdeklődésem még inkább fokozódott. Annak idején az Udvari Múzeum képtárának tanulmányozása céljából utaztam oda, de tulajdonképpen csak a múzeum épülete hatott igazán reám. Egyik látványosságtól a másikhoz siettem, reggeltől estig lótottam-futottam, és ezalatt mindig főképpen az építészet alkotásai tudták lekötni figyelmemet. Az opera és az országházat órákig tudtam csodálni, az egész "Ring" az Ezeregyéjszaka varázsával hatott reám.
Most tehát másodszor voltam itt ebben a szép városban, és nagy nyugtalansággal, de büszke önbizalommal vártam felvételi vizsgám eredményét. Annyira meg voltam győződve a sikerről, hogy a visszautasítás villámcsapásként sújtott reám. Kihallgatásra jelentkeztem a rektornál, aki kérésemre készséggel közölte velem visszautasításom okát. Munkámból mondotta minden kétséget kizárólag kitűnik az a körülmény, hogy nem festőnek, hanem inkább építésznek való vagyok, számomra tehát semmi esetre sem az akadémia festészeti, hanem annak építészeti osztálya jöhet tekintetbe. Szinte érthetetlennek látszott előttük az a körülmény, hogy mind ez ideig semmiféle építészeti iskolát sem látogattam, és még magánórákkal sem vettem.
Lesújtva hagytam el Hansen mester gyönyörű alkotását, az akadémia Schiller téri épületét. Fiatal életemben először kerültem összeütközésbe önmagammal. Amit saját képességemről hallottam, fáklyaként világította meg a bennem lakozó kétlakiságot, amely már régen gyötört, anélkül hogy meg tudtam volna magyarázni.
Néhány nap múlva azonban már magam is tudtam, hogy egykor majd építésszé kell lennem.
Az ide vezető út rendkívül nehéz volt, mert amit eddig a reáliskolában elmulasztottam, az most keserűen megbosszulta magát. Az akadémia építészeti szakosztályának látogatása feltételezte az építésztechnikai iskola elvégzését. Ehhez pedig érettségire volt szükség, ami nálam hiányzott. Emberi megítélés szerint ez a körülmény tehát művészi álmaim végét jelentette.
Időközben visszanyert nyugalommal és határozottsággal tértem vissza ezúttal harmadszor Bécsbe. Hajdani dacom újra feltámadt, célomat véglegesen kitűztem magam elé. Építőmester akartam lenni, mert hiszen akadályok nem azért vannak, hogy az ember meghátráljon előttük, hanem hogy legyűrje őket. Apám példája lebegett előttem, aki egykor a falu szegényéből és cipészinasból államhivatalnokká küzdötte fel magát, és le akartam gyűrni az akadályokat. Az én helyzetem mégiscsak könnyebb volt apáménál. Ami akkor előttem a sors mostohaságának tűnt fel, azt ma a gondviselés bölcsességének tekintem. A szükség istennője karjaiba vett, és gyakran összeroppanással fenyegetett, de a sors csapásai között akaratom csak erősödött, ellenállásom nagyobb lett, míg végre akaratom került ki győztesen a küzdelemből.
Életem ez időszakának köszönhetem, hogy kemény lettem, és hogy ma is kemény tudok lenni. Hálás vagyok életem e szakáért azért is, mert kiszakított a bárgyú és kényelmes élet lágy karjaiból. Az "anyás fiút" odadobta gond asszonyság elé. Nyomorba és szegénységbe jutottam. Megismerhettem azokat, akikért később küzdenem kellett.
Ebben az időben nyílt ki a szemem az általam előbb névleg is alig ismert, a német népre gyakorolt szörnyű jelentősége tekintetében pedig teljesen ismeretlen két veszély meglátására. Ez a két veszély: a marxizmus és a zsidóság.
Bécs, a kellemes, könnyed hangulatú város, a szórakozni vágyók otthona, az én életemben sajnos, csak a legszomorúbb korszak színhelyeként szerepelhet. Ma is vegyes érzelmekkel gondolok erre a városra, amely öt évi nyomorúságot jelentett számomra. Öt küzdelmes esztendőt töltöttem ebben a nimbusszal teli metropoliszban, amely idő alatt előbb mint napszámos, majd mint kis festő, sikerült mindennapi kenyeremet megkeresnem. Azt a keserű kenyeret, amely még a természetes éhség csillapítására sem volt elegendő. A nyomor hű társam maradt ez idő alatt, sohase hagyott cserben, és mindenben testvériesen osztozott velem. Minden egyes könyv vételéből kikérte a maga részét. és egy operai előadás már arra késztette, hogy több napig ismét társamul szegődjék. Állandó harcban állottunk egymással. És mégis, annyit tanultam ez alatt az idő alatt, mint még soha. Az építészeten és a gyomrom rovására élvezett operai előadásokon kívül egyetlen örömömet a könyvekben találtam.
Rengeteget olvastam ebben az időben. Minden szabad időmet alapos tanulmányaimnak szenteltem, és ilyen munkával alig néhány esztendő alatt sikerült tudásom alapját megteremtenem. Ennél is nagyobb jelentősége ennek az időszaknak, hogy ekkor alakult ki mai tevékenységem sziklaszilárdságú alapját képező világnézetem. Szentül hiszek abban, hogy a nagy alkotó gondolatok amennyiben valakinél ilyesmiről egyáltalán szó lehet már a fiatal korban jelentkeznek. Megkülönböztetek korral járó bölcsességet és ifjúkori zsenialitást. Az előbbit a hosszú élettapasztalat eredményezte alaposság és elővigyázatosság jellemzi, az utóbbi viszont kimeríthetetlen új és új gondolatok szolgáltatásában, anélkül azonban, hogy ezeket nagy számuknál fogva képes lenne feldolgozni. Az ifjúkori zsenialitás szolgáltatja a jövő terveit, az anyagot az építéshez, amelyekből viszont a bölcsebb évfolyamok választják ki az építőköveket az épület felépítéséhez, feltéve, hogy az előrehaladott kor úgynevezett bölcsessége nem fojtja el az ifjúi zsenialitást.
Az atyai házban töltött évek semmiben sem különböztek a többiekétől. Gondtalanul vártam a másnapot, és semmiféle különös probléma sem létezett számomra. Ifjúságom környezetét kispolgárok alkották, tehát az a társadalmi réteg, amelynek az igazi kézi munkáshoz vajmi kevés köze volt. Bármilyen furcsának is tűnjék fel az első pillanatban ez a megállapítás, mégis igaz, hogy e között a semmi esetre sem fényes anyagi helyzetben élő réteg és a munkásság között sokkal nagyobb szakadék tátong, mint azt legtöbben hiszik. Ennek oka a félelemben keresendő. A kispolgár attól fél, hogy ismét belekerül abba az annyira kevéssé becsült munkásosztályba, amelyből csak nemrég vergődött ki. Hozzájárul ehhez a kulturális nélkülözésekre való visszaemlékezés is. Ennek a következménye azután az, hogy a magasabb társadalmi osztályokhoz tartozó ember gyakran könnyebben ereszkedik le alacsonyabb sorban levő embertársához, mint az ilyen "uborkafára fölkapaszkodott", akiben bizony a létért folytatott küzdelem gyakran megöli a könyörületességet, és megsemmisít benne minden érzést a lemaradottak nyomorával szemben.
Velem szemben könyörületes volt a sors, amikor visszakényszerített a szegénység és bizonytalanság világába; levette szememről a korlátolt kispolgári környezet előidézte hályogot. Csak most kezdtem végre az embereket megismerni, és lassan meg tudtam különböztetni az üres látszatot, vagy brutális külsőt annak belső lényegétől.
Szociális szempontból Bécs már a múlt század végével sem tartozott a kellemes városok közé. Fényűző gazdagság és visszataszító szegénység váltakoztak benne. A város központjában és belső kerületein érezni lehetett egy 52 milliós birodalom szívének lüktetését, a nemzetiségi állam minden gondolkodásra késztető varázsával. Az udvar szemfényvesztő pompájával mágnesként hatott a birodalom többi országának gazdag és intelligens rétegeire. Ehhez járult még a Habsburg háznak amúgy is erős központosító törekvése, mint a kiválni akaró népek összefogásának egyetlen lehetősége. Ennek az központosító törekvésnek volt a következménye a legfőbb hivatalok Bécsben való elhelyezése.
Bécs azonban nemcsak politikai és szellemi, de gazdasági központ is volt. A magas rangú tisztek, állami hivatalnokok, művészek és tudósok sokaságával szemben a munkásság még nagyobb tömege állott. A "Ring" épületei előtt ezerszámra őgyelegtek a nyomorúságos munkanélküliek, és a régi Ausztriának ezen a "via triumphalis"-án húzódtak meg azok, akiknek nem volt hová hajtani a fejüket.
Talán nincsen német város, amelyben olyan jól lehetett volna tanulmányozni a szociális kérdéseket, mint éppen Bécsben. Ezt a tanulmányt azonban nem lehet felülről lefelé végezni. Aki szociális nyomorral sohasem került közvetlen összeköttetésbe, annak számára sok tekintetben örök rejtély marad ez a kérdés. A felülről lefelé való tanulmányozás eredménye a felületes fecsegés, vagy hamis szentimentalizmus, amelyek mindkettője ártalmas. Nem tudom, mi lehet pusztítóbb, a társadalmi nyomorral szembeni nemtörődömség, amint ezt a szerencse kegyeltjei vagy akár a saját munkájukkal felkapaszkodott emberek többnyire teszik, vagy pedig azok az orrukat magasan hordó, úgynevezett "néppel érző" divathölgyek, akik ezt a nagyságos leereszkedést tolakodóan és tapintatlanul végzik. Ez utóbbiak többet ártanak, semmint használnak. Így lesz aztán az általuk megindított szociális felfogásnak az eredménye egyenlő a nullával, sőt gyakran még ennél is kevesebb: felháborodott visszautasítás. Ezt nevezik ők azután a "nép hálátlanságának".
Az ilyen természetű koponyák nehezen és nem szívesen értik meg azt, hogy e tevékenykedésnek semmi köze a szociális ténykedéshez, és így köszönetet sem igényelhet. Ne könyörületet osztogassanak, hanem szociális jogokat állítsanak helyre. A sors engem megkímélt a szociális kérdésnek ilyen módon való megismerésétől. Akkori érzelmeimet és benyomásaimat még csak megközelítőleg sem lehet tökéletesen visszaadni, és így a művem keretében csak a legfontosabb és legmegrázóbb benyomásaimat érzékeltetem néhány, már ebben az időben levont tanulsággal együtt.
Tekintettel arra, hogy nem voltam tanult szakmunkás vagy mesterember, hanem úgynevezett segédmunkás, többé-kevésbé akadt munka számomra. Napszámosként kerestem kenyeremet. Közben annak az embernek álláspontjára helyezkedtem, aki azzal a sziklaszilárd elhatározással rázta le lábáról Európa porát, hogy az új világban új hazát és új egzisztenciát teremt magának. Az ember lassan megszabadul a bántó, hátráltató, hivatásra, osztályra, környezetre és tradícióra vonatkozó elképzelésektől, minden után kinyújtja kezét, amivel keresni lehet, és rájön arra, hogy a becsületes munka, bármilyen legyen is az, sohasem szégyen. Ilyen erős elhatározással vetettem meg lábamat a számomra új világban.
Csakhamar észrevettem, hogy valamilyen munka mindig csak adódik, de persze amilyen könnyen jött, olyan hamar el is veszthette az ember.
Új életem legsötétebb pontját a mindennapi kenyér megszerzésének bizonytalansága képezte.
A tanult munkás sohasem kerülhet olyan könnyen az utcára, mint a tanulatlan, bár az előbbieket is veszélyezteti a munkanélküliség. A napi kereset bizonytalansága pedig az egész gazdaságon megbosszulja magát. A biztos keresethez szokott falusi parasztlegény. akit az állítólagosan vagy talán ténylegesen is könnyebb munka, de még inkább a nagyváros vakító fényessége falujának elhagyására bír, rendszerint duzzadó egészséggel és nagy tettrekészséggel kerül fel a nagyvárosba, hogy azután a napi kereset bizonytalansága, a munkahelyeknek ismételt elvesztése, az ezzel járó nyomor és éhség fizikai szerencsétlenségén kívül idővel lelkileg is megmételyezze. Ezek a viszonyok idővel közömbössé teszik áldozatukat, és az egyébként szorgalmas ember lassan egészen elveszti önbizalmát, laza életfelfogásra tesz szert, és azoknak eszközeivé válik, akik csupán aljas indulatok végett fordulnak hozzá. Olyan gyakran van saját hibáján kívül munka nélkül, hogy tulajdonképpen már közömbössé válik számára, hogy vajon csak gazdasági okok kiharcolásáról van-e szó, vagy pedig állami, társadalmi és kulturális eszközök megsemmisítéséről.
Ezt a lelki átalakulást ezer és ezer esetben nyitott szemmel figyelhettem meg, s minél gyakrabban volt alkalmam mindezt látni, annál inkább megutáltam a milliós várost, amely előbb mohón magához vonzza az embereket csak azért, hogy később megsemmisítse őket. Amikor feljöttek a városba, még népünkhöz tartozónak számítottak, de mire ott maradtak, már elvesztek a nép számára.
Engem is ide-oda dobált a nagyvárosi élet, s így saját magamon próbáltam ki e sorsnak a lelkületre gyakorolt hatását. A változó munka és munkanélküliség közepette a bevételeknek és kiadásoknak bizonytalansága elpusztítja a takarékosság iránti érzéket és a bölcs életbeosztás iránti hajlamot. Az ilyen ember látszólagosan rászokik arra, hogy jó időben jól éljen, rossz időben éhezzék. Az éhezés már eleve megsemmisíti a későbbi bölcs életmód minden lehetőségét; áldozata elé ugyanis állandóan a jó életmód délibábját varázsolja, s ez a beteges vágyakozás minden önfegyelemnek útjába áll, mihelyt ezt a keresetet csak egy pillanatra is megengedi. Ennek a következménye aztán az, hogy röviddel az újra felvett munka után minden beosztás a legkezdetlegesebb módon háttérbe szorul, s emberünk egyik napról a másikra éli világát. Ezzel természetesen együtt jár a kis heti háztartás rendjének teljes felbomlása, mert itt is elmarad az ésszerű beosztás; eleinte egy hét helyett öt napra telik, majd már csak háromra, később alig egyre, hogy végül aztán egy éjszakára rámenjen az egész heti kereset.
Gyakran asszony és gyermekek is vannak odahaza. Előfordul, hogy ezekre is átragad ez az életmód, és pedig főleg akkor, ha a férfi tulajdonképpen jó hozzájuk sőt mi több, szereti is őket a maga módja szerint. Ilyen esetekben közösen fogyasztják el a heti keresetet, két három nap alatt, isznak és esznek, amíg telik a pénzből, hogy aztán az utolsó napokat ugyancsak közösen koplalják át. Az asszony ilyenkor apró kölcsönökkel igyekszik pótolni a hiányokat; kisebb adósságokat csinál a szatócsnál, azután igyekszik a hét hátralévő kemény napjait megúszni. Ebédidőben a sovány étel előtt ül együtt a család. Néha még soványra sem telik, és várjak a legközelebbi bért. Beszélgetnek róla, terveznek, és miközben kopog a szemük az éhségtől, ismét a jövő szerencséjéről álmodoznak.
Így ismerik meg a gyermekek már kora ifjúságukban ezt a fájdalmas életet.
Még szerencsétlenebb kimenetele van a dolognak akkor, ha a férj a maga külön útján jár. Ilyenkor az asszony elsősorban a gyermekek kedvéért felszólal ez ellen az életmód ellen, s a viszálykodás és veszekedés napirenden van. Amilyen mértékben elhidegül a férfi az asszonytól, olyan mértékben lesz az ivás rabja. A férfi minden szombaton berúg, az asszony pedig, az önfenntartási ösztönénél fogva, a gyártól a lebujig vezető úton a szó szoros értelmében kiverekszik néhány garast a saját és gyermekei számára. Amikor aztán a férfi szombaton éjjel vagy másnap részegen és egy fillér nélkül hazatér, visszataszító jelenetek játszódnak le.
Száz és száz ilyen eseménynek voltam a szemtanúja. Eleinte undorral és felháborodottan figyeltem, de később annál inkább megértettem tragikumát és mélyebb okát. Rossz viszonyok szerencsétlen áldozatai. A lakásviszonyok még vigasztalanabbak voltak. A bécsi segédmunkás lakásnyomora rettenetes volt, s még ma is elborzadok, ha azokra a nyomorúságos odúkra, menhelyekre és tömegszállásokra, a szennynek és visszataszító piszoknak ezekre a sötét helyeire gondolok.
Mi lesz ennek az eredménye, hová kell ennek majdan fejlődnie, hogyha ezekből a nyomortanyákból szabadjára eresztett rabszolgák hada elárasztja mit sem sejtő embertársait!
Mert nemtörődöm ez a másik világ. Ahelyett, hogy ösztönösen megérezné, hogy a sors előbb vagy utóbb megbosszulja magát, a dolgoknak szabad folyást enged; nem igyekszik a sorsot megbékíteni. Hálás vagyok a gondviselésnek, hogy végigjáratta velem ezt az iskolát. Ebben az iskolában már nem tudtam tiltakozni az ellen, ami nem tetszett; neveltetésem gyors és alapos volt.
Ha nem akartam kétségbeesni az akkori környezetem és az akkori emberek miatt, akkor különbséget kellett tennem külső lényük, életmódjuk és fejlődésük oka között. A nyomorból, a szerencsétlenségből, a külső lezüllésből és gazból, nem fejlődhettek ki emberek, hanem csak a szomorú körülmények eredményei. Engem saját küzdelmem megóvott, hogy jajgató szentimentalizmussal behódoljak.
Már akkor láttam, hogy csak kettős út vezethet a viszonyok jobbra fordulásához: mélyen gyökerező szociális felelősségérzet fejlődésünk jobb, egészségesebb alapokra való fektetésére, azzal a megmásíthatatlan elhatározással, hogy minden javíthatatlan kinövést könyörtelenül ki kell irtani.
Miként a természet a legnagyobb figyelmét nem a meglévő fenntartására, hanem az ivadékoknak, mint a faji létfennmaradás biztosítékainak fejlesztésére fordítja, úgy az emberi életben sem lehet a meglévő rossz mesterséges megnemesítéséről komolyan szó, mert ez az emberiség kilencvenkilenc százalékának adottságánál fogva teljesen lehetetlen. Sokkal célszerűbb a jövendő egészséges fejlődés útját már kezdettől fogva biztosítani.
Már a létért való bécsi küzdelem idején világosan láttam, hogy az igazi szociális tevékenykedés sohasem a nevetséges és öncélú jótékonykodási érzelgősségben találja meg a maga föladatát, hanem sokkal inkább a kulturális és gazdasági életünk szervezete terén mutatkozó s az egyesek egyéniségének és faji sajátosságának megsemmisítéséhez vezető alapvető hiányok megszüntetésében.
A gonosztettekkel szembeni állami fellépés gyöngesége nemegyszer abban a bizonytalanságban rejlik, amellyel az illetékesek az ilyen időszerű jelenség belső okait megítélik. E bizonytalanság magyarázata a züllöttség ilyen tragédiái felett érzett egyéni érzelmekben felfedezhető bűnösségben rejlik. Ez viszont kerékkötője minden komoly és erős elhatározásnak, s még a létfenntartás legszükségesebb rendszabályainak is gyenge, vagy félmegoldását segíti elő.
Csak a saját bűnössége árnyától mentes korszakban lesz meg a belső megnyugvással kapcsolatos külső erő is a vadhajtásoknak és gaznak kérlelhetetlen kiirtásához.
Azért volt feltűnő az osztrák állam gyengesége még a legkomiszabb kinövésekkel szemben is, mert nem ismerte a szociális igazságszolgáltatást és törvényhozást.
Nehezen tudnám megmondani. hogy ebben az időben mi rettentett el inkább:
társaim gazdasági nyomora, erkölcsi durvasága, vagy pedig szellemi műveltségük alacsony foka.
Mennyire felháborodik polgárságunk, ha egy nyomorúságos csavargó szájából azt a kijelentést hallja, hogy neki mindegy, német-e vagy sem, mert ő mindenütt egyformán jól érzi magát, csak meglegyen a mindennapi kenyere. Ilyenkor a polgárság megdöbben a "nemzeti öntudat" hiánya miatt, és erősen kifejezésre juttatja megvetését az ilyenszerű felfogással szemben.
Hányan kérdezték meg azonban önmaguktól, hogy mi is tulajdonképpen az ő egészségesebb gondolkodásmódjuk oka?
Hányan értették meg, hogy a haza és a nemzet nagyságának tudata, a kulturális és művészeti téren felmutatott eredmények ismerete, mint különböző összetevők eredője, adta meg nekik azt a jogos önbizalmat, amellyel egy ilyen kiválasztott nép tagjainak vallhatták magukat?
És vajon hányan sejtik, hogy a hazafiúi büszkeség a nemzeti nagyság minden téren való tudatától függ?
Vajon gondol-e arra a mi polgári osztályunk, hogy a hazafiúi büszkeségnek ez az előfeltétele milyen nevetséges alakban és kis mértékben jut a nép tudomására?
Ne igyekezzünk azzal mentegetőzni "hiszen a többi országokban sincs másként, és a munkás ennek ellenére mégis népével érez". Mert tegyük fel, hogy a fenti állítás megfelel a valóságnak, ez még mindig nem menti a saját mulasztásunkat. Az, amit Németországban pl. a francia népnél "soviniszta" nevelésnek neveznek, tulajdonképpen nem jelent egyebet, mint Franciaország kulturális, vagy amint a francia szokta mondani: a civilizáció minden terén megnyilvánuló jelentőségének túlméretezett méltatását. A fiatal franciát, amint hazájának politikai súlyáról vagy kulturális nagyságáról van szó, túlhajtottan szubjektív érzelmekre nevelik és nem objektivitásra.
Ennek a nevelésnek lényege az, hogy mindig általános megállapításokra szorítkozik, amelyek azután, ha kell, állandó ismétlések útján a nép vérévé válnak.
Nálunk ellenben nemcsak negatív nemtörődömséggel találkozunk, hanem még azt a keveset is kiölik a népből amit nemzeti öntudatként az iskolában magába szedett. A politikai mérget hordozó pockok még ezt a keveset is kilopják a nép széles rétegei szívéből, feltéve, hogy a nélkülözés és nyomor romboló munkája után erre még egyáltalán sor kerülhet. Gondoljunk egy olyan hároméves fiúgyermek lelki fejlődésére, aki egy kéttagú munkáscsalád tagjaként éli le életének ezeket az első, gyakran még a késő aggkorban is jelentkező benyomásokat jelentő éveit egy dohos helyiségekből álló szűk és zsúfolt pincelakásban, amelyben az emberek nem is annyira együtt. hanem egymáson élnek. Hány visszataszító veszekedésnek előidézője már maga a szűk lakás, amely addig, amíg ez csak a gyermekek között fordul elő, nem veszélyes. de annál súlyosabb következményei vannak akkor, ha az a szülőkre is átragad. Á tettlegességig fajuló durvaság különösen az apa ittassága mellett a hatéves gyermek számára olyan jelenetek előidézője, amelyek láttára még az ilyen körülmények között felnőtt is csak iszonyt érezhet. Megfertőzött lélekkel, rosszul táplált testtel, tetves fejecskével lépi át a fiatal "állampolgár" az elemi iskola küszöbét, ahol ímmel-ámmal megtanul olvasni, de semmi többet. Otthoni tanulásról szó sem lehet. Ellenkezőleg, ebben a szomorú környezetben ahol az egész emberiségről leszedik a keresztvizet, amely nem kímél egyetlen intézményt sem, ahol a tanítótól fel az államfőig mindenkit leszapulnak, ahol semmi sem szent, legyen az vallás, vagy erkölcs csak az élet trágárságaival és aljasságaival jut közelebbi összeköttetésbe. Milyen helyet foglalhat el egy ilyen, az iskola padjaiból az életbe kilépő fiatalember? Nehéz lenne megmondani, mi nagyobb: hihetetlen tudatlansága, vagy fellépésének sértő szemtelensége?
Ez a fiatalember csak most kerül az élet felsőbb iskolájába. Összevissza csavarog. Isten tudja, mikor tér haza, hogy aztán maga is megverje azt a megtépázott, szerencsétlen teremtést, akit hajdan édesanyjának nevezett. Káromolja Istent és a világot, míg végre valamilyen bűncselekmény miatt a fiatalkorúak fogházába kerül. Itt kapja meg az "utolsó simításokat".
A kedves polgári világ pedig meglepődik azon, hogy ennél a "fiatal állampolgárnál" teljesen hiányzik a "nemzetért való lelkesedés", csodálkozik az ilyen ember alacsony erkölcsi szintjén, és nemzete iránti közömbösségén, de nem veszi észre azt, hogy miként mérgezik meg a népet, sajnos, nemegyszer, mozi, színház, ponyvairodalom és újság segítségével. Hamarosan rájöttem arra, hogy valamely nép "nacionalizálása" az egyén nevelési lehetőségének alapjául szolgáló egészséges viszonyok megteremtését követeli. Mert csak az büszke arra, hogy tagja lehet egy népnek, aki a nevelés és iskola által megismeri saját nemzetének kulturális, gazdasági, de mindenekelőtt politikai nagyságát. Harcolni csak azért lehet, amit szeretünk, szeretni pedig csak azt lehet, amit tisztelünk, tisztelni viszont azt, amit legalábbis ismerünk.
Mihelyt felébredt érdeklődésem a szociális kérdések iránt, azonnal hozzáfogtam e kérdések komoly tanulmányozásához. Ismeretien, új világ tárult fel előttem.
Az 1909-10. évben már nem kellett segédmunkásként megkeresnem a kenyeremet, hanem mint kis festő és akvarellista, önállóan dolgoztam. Minden anyagi nehézség mellett ez a foglalkozás előnyös volt tanulmányaimra nézve. Jobban beoszthattam időmet, és esténként nem akadályozott halálos fáradtság tanulmányaim folytatásában. Festéssel kerestem meg kenyeremet, és kedvteléssel tanultam.
A szociális kérdések terén szerzett gyakorlati ismereteim mellett megteremtettem a szükséges elméleti. alapot. Áttanulmányoztam az idevágó irodalmat, de egyébként saját gondolataimba merültem. Környezetem minden bizonnyal különcnek tartott.
Az építészet iránt fokozott lelkesedéssel viseltettem. A zene mellett az építészetet tartottam a művészetek királyának. Késő éjszakai órákig képes voltam olvasni vagy rajzolni, anélkül hogy belefáradtam volna. Ez a foglalkozás boldog pihenést jelentett számomra annál is inkább mert szentül meg voltam győződve arról, hogy álmom, ha hosszú évek múltán is, valóra válik és majdan mint építész nevet vívok ki magamnak.
Emellett minden érdekelt, ami a politikával volt összefüggésben. Ezt azonban nem tartottam fontosnak. Meggyőződésem volt, hogy minden gondolkodó embernek természetes kötelessége a politika iránti érdeklődés. Aki nem így gondolkodik. megítélésem szerint elveszti a kritika és ellentmondás jogát.
Politikai téren is sokat olvastam és tanultam. Olvasás alatt is mást értettem, mint az úgynevezett intelligencia nagy átlaga. Ismerek embereket, akik végtelenül sokat "olvasnak", egyik könyvet a másik után, de mégsem merem őket olvasottaknak nevezni. Kétségtelenül rendelkeznek egy halom tudás felett, agyuk azonban nem képes beosztani és rendszerbe foglalni ezt a felhabzsolt anyagot. Hiányzik belőlük a művészet, amellyel az értéktelent el tudnák választani az értékestől. Az értékes elemet ugyanis mindörökre el kell raktároznunk agyunkban, az értéktelent azonban nem szabad felesleges teherként magunkkal hordoznunk.
Az olvasás nem öncél, hanem csak eszköz, amellyel a velünk született tehetség és képesség kereteit kitöltjük. Az olvasott anyag ne az olvasás sorrendjében, hanem mozaikdarabkákként foglalja el az általános világképben öt megillető helyét, mert ellenkező esetben a felhalmozott dolgok összevisszasága jön létre, amely éppen annyira értéktelen, mint amennyire önhitté teszi szerencsétlen tulajdonosát. Az illető komolyan azt hiszi önmagáról, hogy művelt és nagy életismerettel rendelkezik, az igazság pedig az, hogy mindinkább eltávolodik a világtól, és a végén nem ritkán szanatóriumba kerül, de jobb esetben "politikus"-ként valamelyik parlamentben "tevékenykedik".
Az ilyen embernek sohasem sikerül adandó alkalmakkor a fontos dolgok kitermelése, mert szellemi téren nem az élet, hanem az olvasott könyvek sorrendje és tartalma szerint igazodik, Ha az ilyen embert a sors az olvasott anyag gyakorlati felhasználásának szükségességekor a könyv és oldalszám megjelölése mellett figyelmeztetné esetről esetre az olvasottakra, akkor még tudná értékesíteni a felhalmozott anyagot. De ez sajnos, nincs így, és az ilyen hétpróbás olvasottak minden kritikus órában kétségbeesetten keresgélik a sémát, de halálos biztonsággal majdnem kivétel nélkül a hamis receptet veszik elő.
Ha nem így lenne, nem tudnánk megérteni legmagasabb helyen ágáló tanult kormányvitézeink politikai tevékenységét, ha csak nem akarjuk róluk a patologikus adottság helyett az alávaló aljasságot feltételezni.
Aki azonban az olvasás művészetével tisztában van, azt ösztöne minden könyv, folyóirat vagy röpirat tanulmányozása közben figyelmessé teszi arra, amire célszerűségénél vagy értékességénél fogva szüksége van. Az ily módon nyert újabb kép mintegy beleolvad a már meglévő hasonló tárgyú képbe, azt javítja vagy kiegészíti, helyesebbé vagy kifejezőbbé teszi. Ha az élet az így olvasó embert állítja valamely gyakorlati kérdés elé, az illető azonnal a már meglévő adatokat állítja a gyakorlati élet szolgálatába. Csak az ilyen olvasásnak van értelme és célja.
Már kora ifjúságomban arra törekedtem, hogy megfelelő módon olvassak, és e törekvésem emlékezetemben és értelmemben hű támogatóra lelt. E tekintetben a bécsi időszak különösen értékes és gyümölcsöző volt számomra. A mindennapi élet újra meg újra legkülönfélébb problémák tanulmányozására késztetett, s mihelyt erre lehetőség nyílt. a való tényeket teoretikus alapokra tudtam fektetni, másrészt pedig a teóriát kipróbálhattam a valóságban. Ilyen körülmények között nem merülhettem el az elmélet útvesztőjében, de egyúttal megkímélt sorsom a rideg valóság lealacsonyító hatásától is.
Ebben az időszakban a szociális problémán kívül két legfontosabb kérdés marxizmus és zsidóság tekintetében a köznapi életem tapasztalatai voltak reám döntő befolyással, és egyben ezek szolgáltatták elméleti tanulmányomhoz a megfelelő alapot.
Ki tudja, mikor foglalkozhattam volna a marxizmus tanaival és lényegével, hogyha az akkori életkörülményeim nem vittek volna fejjel neki ezeknek a problémáknak.
Amit kora ifjúságom idején a szociáldemokráciáról tudtam, az vajmi kevés és hamis volt.
Örömmel töltött el az a tudat, hogy ők az általános titkos szavazati jogért küzdöttek, mert belső énem azt súgta, hogy ez az előttem oly gyűlöletes Habsburg uralom gyengítésére szolgál. Meggyőződésem volt már akkor, hogy a dunai monarchia csak a németség feláldozásának árán tudja magát egy elszlávosítási folyamat segítségével fenntartani. De még az elszlávosodás sem jelentheti egy valóban életképes birodalom fennmaradásának teljes garanciáját, ha figyelembe vesszük a szláv faj nagyon is kétséges államalkotó képességét. Minden olyan fejlődési irányt örömmel üdvözöltem, amely ennek, a tízmilliónyi németség feláldozását jelentő államnak összeomlását mozdította elő. Minél inkább élősködött a parlament testén a bábeli nyelvzavar, annál inkább közeledett az én német-osztrák népem számára a szabadság pillanata. Csak ilyen úton-módon lehetett remény az anyaországhoz való visszatéréshez.
Így számomra nem volt ellenszenves a szociáldemokrácia működése. Akkori tapasztalatlanságomban még el tudtam hinni, hogy a szociáldemokrácia javítani akar a munkásság helyzetén és életviszonyain, s így ez a körülmény is inkább mellettük, mint ellenük szólott. Ami működésükben azonban visszataszító volt, az a németség fennmaradásáért vívott élethalálharccal szembeni ellenséges magatartásuk és a szláv "elvtársak" kegyéért indított alázatos versengésük volt, hogy aztán a szláv elvtársak e hízelkedés gyakorlati előnyeit kihasználják, de másrészt visszautasítsák azt, s így részesítsék a tolakodó koldusokat méltó jutalomban.
Tizenhét éves koromban még nemigen ismertem a "marxizmus" szó jelentőségét, a "szociáldemokrácia" és a "szocializmus" pedig azonos fogalmakként tűntek fel előttem. E tekintetben is a sors ökölcsapása nyitotta ki szememet. Ez ideig a szociáldemokrata pártot nagy tömegtüntetések alkalmával mint néző ismertem meg, anélkül azonban, hogy csak a legkisebb betekintést is nyertem volna híveik gondolatvilágába, alapvető tanaikba. Most egy csapásra megismertem nevelésük eredményeit és "világnézetüket". Amihez egyébként évtizedekre lett volna szükség, azt én néhány rövid hónap alatt megértettem. Megismertem az erény álarcába rejtőzködő, felebaráti szeretettel övezett pestist, amitől az emberiségnek mielőbb meg kell szabadítania a földet. mert különben a föld szabadul meg az emberiségtől.
Egy építkezési munkánál volt az első összecsapásom a szociáldemokratákkal. Már az első találkozás sem volt kellemes. Még elég rendes ruházatom, kulturáltabb beszédmodorom, tartózkodó egyéniségem elütővé tettek, s emellett annyira el voltam foglalva saját magam sorsával, hogy nemigen jutott idő környezetem megfigyelésére. Csak munkát kerestem, hogy éhen ne haljak, s egyúttal, ha lassan is, de tovább képezhessem magam. Valószínűleg egyáltalán nem is törődtem volna új környezetemmel, ha már harmadik vagy negyedik napon nem kényszerítettek volna határozott állásfoglalásra. Felszólítottak arra, hogy lépjek be a szakszervezetbe.
A szakszervezetekre vonatkozó ismereteim abban az időben a semmivel voltak egyenlők. Nem tudtam volna létezésüknek sem célszerűségét, sem célszerűtlenségét bizonyítani. Kijelentették, hogy be kell lépnem, tehát nem léptem be. Magatartásomat azzal indokoltam, hogy én a dolgot nem értem, de különben sem hagyom magam semmire se kényszeríteni. Talán indokaim első részének köszönhettem, hogy nem dobtak ki azonnal maguk közül. Kétségtelenül abban a reményben ringatták magukat, hogy pár nap múlva megnyernek, de legalábbis megpuhítanak, Alaposan tévedtek. Két hét múlva már nem bírtam tovább, még ha szerettem volna is maradni. Ez a tizennégy nap azonban elég volt környezetem megismeréséhez, aminek az volt az eredménye, hogy a világnak semmiféle hatalmassága nem lett volna képes arra, hogy egy ilyen szervezetbe való belépésre kényszerítsen.
Az első napokban bosszankodtam.
Az ebédidőben a munkások egy része a közeli vendéglőbe ment, a többiek az építkezés helyén maradtak és ott fogyasztották el igen szegényes ebédjüket. Ez utóbbiak nősek voltak, akiknek felesége hozta el ütött-kopott edényekben a levest.

A hét vége felé az ott maradottak száma egyre növekedett, hogy miért, azt csak később értettem meg. Politizálni kezdtek.
Én egy félreeső sarokban fogyasztottam el tejemet egy darab kenyérrel s közben óvatosan tanulmányoztam új környezetemet, vagy pedig nyomorúságos sorsom felett töprengtem. Még így is többet hallottam a kelleténél, s gyakran úgy tűnt nekem, mintha szándékosan fordultak volna felém, hogy egy bizonyos álláspont elfogadására késztessenek. Amit így hallottam, az végsőkig felizgatott. Itt egyszerűen mindent tagadásba vettek: a nemzetet, mint "kapitalista" hányszor kellett ezt a szót hallanom osztályok találmányát, a hazát, mint a burzsujok eszközét, amellyel csak a proletariátust használják ki, a törvénytiszteletet, amely szerintük szintén csak a proletárok elnyomását szolgálja, az iskolát, mint a rabszolgaanyag, de egyben a rabszolga tartók továbbfejlesztésére szolgáló intézményt a vallást, mint a kifosztandó nép butításának eszközét, az erkölcsöt, mint a buta birkatürelem jelét és így tovább. Itt aztán semmi sem maradt szárazon. Mindent lerántottak a feneketlen mélység szennyébe.
Eleinte hallgatást erőltettem magamra, mígnem betelt a mérték. Határozott álláspontot foglaltam el; ellenkeztem. Végül is azonban be kellett látnom, hogy ellenzékiségem mindaddig teljesen kilátástalan, amíg nem rendelkezem legalább némi ismeretekkel a vitatott kérdések tekintetében. Elkezdtem kutatni ellenfeleim kétes értékű tudásának forrásait; egyik könyvet a másik után, egyik röpiratot a másik után vettem sorra.
Végül is munkahelyemen ugyancsak forróvá vált a hangulat. Napról napra jobban és jobban meg tudtam védeni álláspontomat. Kiismertem ellenfeleim gyöngéit, tudásbeli fogyatékosságait, úgyhogy végre ők az értelem ellen a legsikeresebb fegyverhez, a terrorhoz folyamodtak, Az ellentábor néhány hangadója egyszerűen kijelentette. hogy vagy elhagyom az építkezést, vagy levernek az állványról. Egyedül voltam. Minden ellenkezés kilátástalan lett volna, és így egy tapasztalattal gazdagabban búcsút mondtam munkahelyemnek.
Undorral távoztam. A dolog azonban annyira hatalmába kerített, hogy most már teljesen kizárt volt számomra az. hogy végleg hátat fordítsak az egésznek, Első felháborodásom csillapultával győzött nyakasságom. A történtek ellenére is keményen elhatároztam tehát, hogy ismét építkezésnél keresek munkát magamnak. Elhatározásomat siettette a nyomor, amely kevés, néhány garasnyi megtakarított bérem felélése után szívtelen karjaival szorongatott. Kénytelen-kelletlen rászántam hat magam erre a lépésre. A játék ismét elölről kezdődött és ugyanúgy végződött, mint az első alkalommal. Felvetődött bennem a kérdés: Vajon emberek-e ezek, és méltók-e arra, hogy egy nagy nép fiai legyenek?
Kínos kérdés. Mert ha igennel válaszolunk rá, úgy igazán kár minden harcért, minden áldozatért és minden fáradságért, amit egy nép legjobbjainak ezért az aljanépért hoznia kell. Ha pedig nemmel felelünk rá, akkor népünk táborában nagyon kevesen maradtak már emberek. Tépelődő és kínzó napok során nyugtalan szorongással láttam fenyegető hadsereggé nőni azt a tömeget, melyet már nem számítottam népünkhöz tartozónak.
Mennyire más érzéssel bámultam most a bécsi munkásság végeláthatatlan sorát egy alkalmi tömegtüntetésnél. Csaknem két óra hosszat állottam így, és figyeltem visszafojtott lélegzettel az ördögi hernyóhoz hasonló hatalmas embertömegeket. Nyomasztó szorongással távoztam el a színtérről. Hazafelé bandukoltam. Útközben egy trafikban megpillantottam az "Arbeiter Zeitung"-ot, a régi osztrák szociáldemokrácia központi sajtóorgánumát. Egy olcsó külvárosi kávéházban, hová gyakrabban tértem be újságolvasás céljából, többek között ez az újság is a vendégek rendelkezésére állott. Ez ideig két percnél tovább képtelen voltam e lap olvasására, mert hangja felpaprikázott. A tüntetés hatása alatt mintegy belső sugallatra elhatároztam, hogy végre alaposan átolvasom ezt az újságot. Este meg is vettem, és leküzdöttem dührohamomat, amelyet ez a hazugságtömeg váltott ki belőlem.
A szociáldemokrata világszemlélet lényegét sokkal inkább tanulmányozhattam saját sajtójuk naponkénti olvasásával, mint az elméleti irodalomból.
Vajon milyen különbség van az emberiesség és erkölcs mezébe bújtatott, prófétai bizonyossággal írott, látszólag mély bölcsességet sejtető és a szabadság, szépség és méltóság frázisaival dobálódzó teoretikus irodalom és a brutális, semmi aljasságtól vissza nem rettenő, a rágalom minden eszközével és földrengető hazudozással dolgozó napisajtó az új emberiség "üdvözítő" tana között! Az előbbit a középosztály és az "intelligencia" magasabb rétege tökfilkóinak, az utóbbit pedig a tömegnek szánták.
E tanok és szervezetek irodalmába és sajtójába való belemélyedés megmutatta nekem a népemhez visszavezető utat. Ami előttem addig áthidalhatatlan szakadékként tűnt, most minden eddigit felülmúló szeretetté változott.
Csak egy örült lenne képes e mérgező munka ismeretében az áldozat megtagadására. Minél inkább önállósítottam magam a következő években , annál tisztábban láttam a szociáldemokrácia sikerének belső okait. Most végre egész jelentőségében bontakozott ki előttem a követelmény. hogy csak vörös újságot és vörös könyveket szabad olvasni, csak vörös gyűléseket szabad látogatni stb. Plasztikus világossággal tűnt fel előttem a türelmetlenség e tanának szükségszerű következménye. Nagy tömegek lelkülete nem fogékony a langyos dolgok iránt.
A tömeg hasonló a nőhöz, kinek lelkivilágán nem annyira az elvont értelem, mint inkább a meghatározhatatlan érzelmekre alapított, őt kiegészítő erő iránti vágyódás uralkodik, és aki maga is inkább az erős előtt hajlik meg, semmint a gyengét uralja. Éppen így a tömeg is inkább az uralkodót, mint a kérőt tiszteli, és belsejében inkább kielégíti egy olyan tan, ami nem tűr meg maga mellett mást, mint a liberális szabadság engedékenysége. Többnyire nincs mit kezdenie az eredményekkel, sőt könnyen elhagyottnak érzi magát, ezzel szemben szellemi terrorizálását és emberi szabadságának égbekiáltó korlátozását nem veszi tudomásul, hiszen e tanok belső téveszméjéről ugyancsak kevés fogalma van. Így tehát csupán a kíméletlen erő nyers, céltudatos megnyilvánulását látja, amely előtt mindenkor meghajlik.
Rájöttem arra, hogy ha a szociáldemokráciával szemben egy igazabb, de a kitűzött cél felé ugyanilyen brutális következetességgel haladó tant állítanak, akkor az, ha nehéz küzdelmek árán is győzni fog.
Nem telt bele két év sem, és tökéletesen tisztában voltam a szociáldemokrácia tanával és technikai eszközeivel is. Megértettem azt a szellemi terrort, amelyet elsősorban az ily támadásokra mind erkölcsileg, mind szellemileg felkészületlen polgárságra gyakorol. Adott jelre a hazugságoknak és rágalmaknak egész pergőtüzével árasztja el ezt a számukra legveszélyesebbnek látszó ellenfelet mindaddig, amíg a megtámadottak idegei fel nem mondták a szolgálatot és meghoznak minden áldozatot nyugalmuk érdekében.
Persze ez a nyugalom sohasem következik be. A játszma újra kezdődik, mígnem teljesen megbénítja áldozatát.
A szociáldemokrácia tisztában van az erő értékével, és így elsősorban azokra tör, azok ellen indít rohamot, akiknél ezt a ritka értéket sejti. Ezzel szemben hol óvatosan tapogatózva, máskor viszont hangosabban a megismert vagy sejtett szellemi értékük szerint agyba-főbe dicséri az ellentábor gyönge alakjait, hiszen sokkal inkább fél egy közepes tehetségű vasöklű embertől, mint egy tehetetlen, akarat nélküli lángelmétől. A legmelegebben természetesen a testi és szellemi gyöngeségben szenvedőket ajánlja.
A szociáldemokrácia érti a módját, hogy miként kell olyan látszatot kelteni, mintha a nyugalom csak így volna fenntartható. Eközben számító előrelátással, rendíthetetlenül foglalja el egyik pozíciót a másik után ha kell, a lopás eszközeivel, főleg olyan pillanatokban, amikor a figyelem más dolgokra összpontosul, vagy pedig az egész ügyet kicsinek tartják arra, hogy azért túlságosan nagy feltűnést keltsenek és ismét felingereljék a gonosz ellenfelet. Ez a minden emberi gyöngeséget számításba vevő taktika feltétlenül eredményre kell, hogy vezessen, hacsak nem nyúl az ellenfél is hasonló eszközökhöz, mérges gázok ellen a mérges gázok eszközéhez.
A gyöngékkel meg kell értetni, hogy itt a lét és a nemlét kérdése forog kockán.
Éppen így megértettem az egyénnel és tömeggel szembeni anyagi terrort. A munkahelyen, gyárban és gyűléstermekben kifejtett terror mindig sikerrel jár, mígnem lépnek fel vele szemben hasonló terrorral.
Ebben az esetben természetesen felhördül a szociáldemokrácia. Az általa addig sárba taposott államtekintélyhez folyamodik, hogy azután az általános zűrzavar közepette mint legtöbbnyire, úgy most is elérje célját. Minden bizonnyal talál a magas rangú hivatalnokok körében egy olyan embert, aki a rettegett ellenségnél való önbiztosítása érdekében segédkezet nyújt a világ e járványa ellen küzdők legyőzéséhez.
Azt, hogy egy ilyen siker milyen jelentőségű a követökre, és az ellenfelekre nézve, csak az érti meg igazán, aki egy nép lelkét nemcsak a könyvekből, hanem az életből is ismeri. Amíg az elért győzelem a párthívek soraiban az általuk hangoztatott igazság diadalának bizonyítékául szolgál, addig a letört ellenfél kételkedni kezd a további ellenállás sikerében.
Minél inkább megismertem a szocialista erőszak módszerét, annál nagyobb megértéssel viseltettem azokkal a százezrekkel szemben, akik ennek áldozatul estek.
Akkori keserves éveimnek köszönhetem, hogy megtaláltam a fajtámhoz vezető utat, hogy megtanultam különbséget tenni áldozatok és csábítók között.
Márpedig a szociáldemokrácia futószalagján sínylődő emberek csak áldozatoknak tekinthetők.
Ha én most azon fáradozom, hogy megvilágítsam a dolgok lényegét a legalacsonyabb rétegek életéből kiragadott példákkal, úgy ez a kép, amit az olvasó elé tárok, nem lenne teljes, ha nem említeném meg, hogy itt a mélységben, viszont ritkaságszámba menő áldozatkészség, leghűbb barátság, rendkívüli egyszerűség és zárkózott szerénység formájában megnyilvánuló fénypontokkal is találkoztam. Ezek az erények elsősorban az akkori idősebb korosztályok erényei voltak. Ha azok a fiatalabb nemzedéknél már csak a nagyváros általános beteges befolyása miatt is mindinkább eltűnnek, mégis akadtak olyanok közöttük, akiknél a makkegészséges vér győzedelmeskedett az élet aljasságán. Ha azután ilyen ízig-vérig derék emberek politikai tevékenységükkel fajtájuk halálos ellenségeinek sorait növelték, annak oka csak az volt, hogy nem értették és nem is érthették meg a szociáldemokrata tanok alantasságát, elsősorban azért, mert senki sem vett magának fáradságot ahhoz, hogy ezt velük megértesse. Senki sem törődött velük. A szociális viszonyok pedig minden akaratnál erősebbek voltak. A nyomor, amelynek valamilyen úton-módon mindannyian áldozatául estek, végül mégiscsak a szociáldemokrácia táborába kényszerítette őket.
Az a körülmény, hogy a polgárság számtalanszor a legügyetlenebb módon szegült ellene a kétségtelenül jogos emberi követelményeknek, gyakran még akkor is, ha ebből igazán semmi haszna sem volt, és egyáltalán semmi előnyt sem várhatott, a legtisztességesebb munkást is belehajszolta szakszervezeti működése teréről a politikai tevékenységbe.
A munkásság milliói kezdetben minden bizonnyal ellenségei voltak a szociáldemokráciának, ellenállásuk azonban hajótörést szenvedett a polgári pártoknak úgyszólván minden szociális követeléssel szemben állást foglaló, csaknem őrületes magatartásán. A munkások viszonyainak megjavítását célzó kísérleteknek, így a gépeknél a védőberendezések alkalmazásának, a gyermeki munka megszorításának, az asszonyok védelmének különösen azokban a hónapokban, amikor népünk fájának egy új hajtását hordják szívük alatt bárgyú ellenzése feltétlenül elősegítette a szociáldemokrácia térhódítását, annál is inkább, mert nagyszerűen értett az ilyen szerencsétlen gondolkodásmód eseteinek a kihasználásához. Soha sem tudja politizáló "polgárságunk" jóvátenni mindazt a bűnt, amit a múltban elkövetett, mert mialatt a szociális nyomor csökkentésére irányuló kísérleteket ellenezte, gyűlöletet vetett és látszólag maga igazolta a nép halálos ellenségeinek azt az állítását, hogy csak a szociáldemokrata párt viseli szívén a dolgozók érdekeit.
Ilyen módon mindenekelőtt erkölcsi alapot teremtett a szakszervezetek számára, amely a politikai pártnak a felhajtó szerepében már eddig is a legnagyobb szolgálatokat tette.
Bécsi tanulóéveim idején akarva, nem akarva a szakszervezetek kérdésében is állást kellett foglalnom. Minthogy a szakszervezetet a szociáldemokrata párt elválaszthatatlan részének tekintettem, elhatározásom gyors, de egyszersmind téves is volt. Az egész szakszervezettel szemben elutasító álláspontra helyezkedtem. Ebben a végtelenül fontos kérdésben is a sors jött segítségemre. A sors nyújtotta tapasztalataim alapján az első időkben kialakult gyors véleményemet megváltoztattam. Húszesztendős koromban már megtanultam különbséget tenni a szakszervezet, mint a munkásság általános szociális jogainak megvédésére szolgáló szerv és a szakszervezet, mint a párt politikai osztályharcának eszköze között.
A szociáldemokrácia megértette a szakszervezeti mozgalom óriási jelentőségét, és ezzel máris biztosította a maga számára a leghatásosabb eszközt és a sikert; ezzel szemben a polgárság ezt nem értette meg, és ez a körülmény politikai állásába került. Azt remélte, hogy fontoskodó visszautasítással fel tudja tartóztatni a logikus fejlődés útját, a valóságban pedig magatartása által az egész mozgalom hibás vágányra futott.
Ostobaság és nem igaz az az állítás, mintha a szakszervezeti mozgalom már önmagában véve hazaellenes lenne. Inkább az ellenkezője a helyes. Ha valamely szakszervezeti tevékenység egy, a nemzet egyik fő pillérét képező társadalmi osztály helyzetének megjavítását tűzte ki célul, akkor az nem haza vagy államellenes, hanem ellenkezőleg a szó legnemesebb értelmében vett nemzeti tevékenység. Hiszen ezzel előmozdítja azoknak a szociális előfeltételeknek a megteremtését, amelyek nélkül általános nemzeti nevelés el sem képzelhető. A legnagyobb szolgálatot teszi a társadalom szociális rákfenéjének, testi és szellemi betegségek okozójának kiirtásával, és így hozzájárul a nép egészségi állapotának javításához.
A szakszervezetek szükségessége nem képezheti kérdés tárgyát. Mindaddig, amíg a munkaadók között csekély szociális érzékkel rendelkező emberek lesznek, amíg hiányzik belőlük a jogi érzék és méltányosság, addig alkalmazottaiknak nemcsak joguk, hanem egyenesen kötelességük is az egyetemesség érdekeinek megvédése az egyesek kapzsiságával vagy értelmetlenségével szemben. A hűség és hit megőrzése éppen olyan nemzeti érdek, mint a nép egészségének fenntartása.
Mindkettőt veszélyeztetik azok a méltatlan vállalkozók, akik nem tekintik magukat a népközösség tagjainak. Kapzsiságuk és kíméletlenségük a jövőre nézve súlyos károkat okoz. Az ilyen folyamattal megküzdeni a nemzet érdekében teljesített szolgálat és semmi esetre sem az ellenkezője.
Ne mondja senki, hogy mindenkinek szabadságában áll az öt ért állítólagos vagy való igazságtalanság következményeit levonni, és a szolgálatból egyszerűen kilépni. Nem! Ez szemfényvesztés és csupán arra alkalmas, hogy a dolgok lényegéről elterelje a figyelmet. Vagy nemzeti érdek a szociális igazságtalanságok kiirtása, vagy nem. Ha igen, akkor az ilyen eljárással szemben a harcot olyan fegyverekkel kell felvenni, amelyek sikerrel kecsegtetnek. Az egyes munkás azonban soha sincs abban a helyzetben, hogy sikeresen tudjon fellépni a nagyvállalkozóval szemben, mert ebben az esetben nem a felsőbbrendű jog győzelméről van szó hiszen ennek elismerése esetén nem is kerülhetne félreértésre sor, hanem a nagyobb hatalom kérdéséről. Különben a meglévő jogi érzék már eleve becsületes módon eldöntené a kérdést, helyesebben nem is merülhetne fel ilyen és hasonló kérdés.
Ha az emberekkel szemben elkövetett igazságtalanság ellenállásra készteti az érdekelteket, akkor ebben a harcban mindaddig, amíg törvényes bírói hatalmat nem teremtenek a kérdés eldöntése csak a nagyobb hatalmi erő tud dönteni. Így magától értetődik, hogy az egyes munkaadó koncentrált erejével szemben csak a munkavállalók tömege léphet fel. Egyébként már kezdettől fogva le kellene mondani a győzelem lehetőségéről.
A szakszervezet a szociális eszme megerősödését, a gyakorlati életben való megvalósítását elősegíteni, s ezzel az állandó elégedetlenség és panasz okát elhárítani lenne hivatott.
Hogy ez nem így van, annak okát nagyrészt azokban kell keresni, akik minden olyan lépést, amely a szociális viszonyok törvényes megjavítását célozza, visszautasítottak, vagy politikai befolyásukkal meghiúsítottak. Amilyen mértékben nem tudta, illetve nem akarta a politikával foglalkozó polgárság a szakszervezetek jelentőségét megérteni és azzal szemben ellenállásra készült, éppen olyan mértékben vette kezébe a szakszervezeti mozgalmat a szociáldemokrácia, és ezzel olyan alapot teremtett magának, amely a legkritikusabb pillanatokban már többször kihúzta a csávából. Természetesen a szakszervezetek tulajdonképpeni célja lassanként teljesen eltűnt, hogy új célkitűzéseknek adjon helyet.
A szociáldemokrácia sohasem gondolt az általa felkarolt szakszervezeti mozgalom tulajdonképpeni céljának megvalósítására.
Nem! Erre semmi esetre sem gondolt. Így azután a szociális emberi jogok védelmére életre hívott szakszervezet a szociáldemokraták szakszerű vezetése mellett néhány évtized alatt a nemzetgazdaság pusztító eszközévé vált. A munkásság érdeke a legkevésbé sem számított ennél az átalakulásnál. Mert a gazdasági nyomás a politikai zsarolást is lehetővé teszi, ha egyrészt a szükséges lelkiismeretlenség, másrészt a buta birkatürelem esete fennforog.
Ebben az esetben ez a megállapítás nagyon találó.
A szakszervezeti mozgalom már a századfordulón megszűnt tulajdonképpeni feladatát teljesíteni. Évről évre mindinkább a szociáldemokrata párt befolyása alá került, hogy végül is a szociáldemokrácia politikai harcának nagy tömegeit biztosította. A nemzetgazdaság romba döntését tűzték ki feladatául, hogy az állam gazdasági pilléreinek ledöntése után maga az állam is osztozzék ebben a sorsban. Emellett a munkásság jogos igényeinek kielégítése érdekében végzendő tevékenysége mindinkább háttérbe szorult, míg végül a szociáldemokrata politika céltudatossága már egyáltalán nem látta szükségesnek a tömeg nagy szociális, gazdasági és kulturális nyomorának kiküszöbölését. Rájött arra, hogy a tömeg kívánságainak kielégítése megfosztja a munkásság akarat nélküli rohamcsapatainak segítségétől.
Egy ilyen irányú fejlődés lehetősége annyira megrémítette az osztályharc vezetőit, hogy végre minden áldásos tevékenységet félretettek, sőt mi több, a leghatározottabban állást foglaltak ellene. Érthetetlen magatartásukat mindig meg tudták okolni.
A munkásság követeléseinek mindig magasabbra, szinte kielégíthetetlen végletekig való fokozásával a teljesítés lehetősége mindig kicsinek és jelentéktelennek tűnt fel; könnyen elhitették tehát a tömeggel, hogy itt csak a munkásság legszentebb jogait kijátszó ördögi kísérletről van szó, hogy olcsó módon kisemmizzék őket és gyöngítsék, sőt ha lehetséges, megbénítsák erejüket. Ne csodálkozzunk azon, hogy az önállóan gondolkozni nem tudó munkásságnál sikert értek el. A polgári tábor egyszerűen megbotránkozott az ilyen átlátszóan kétszínű taktika igazságtalanságain, anélkül azonban, hogy ebből a kézenfekvő következtetést saját tevékenységét illetően a legkisebb mértékben is levonta volna. A szociáldemokrácia félt a munkásság kulturális és szociális színvonalának emelésétől, tehát a polgári társadalomnak éppen ez irányban kellett volna a legmegfeszítettebb munkát kifejtenie, hogy így kiragadja a fegyvert az osztályharc képviselőinek kezéből. Ezzel szemben ahelyett, hogy egy csapásra meghódította volna az ellenséges állásokat, ide-oda lökdöste magát, míg végre teljesen elégtelen eszközökhöz folyamodott, amelyek hatás nélkül maradtak, egyrészt mert túl késön alkalmazta azokat, másrészt, mert elég jelentéktelenek voltak ahhoz, hogy vissza lehessen őket utasítani. Így maradt minden a régiben, csak az elégedetlenség lett nagyobb, mint valaha.
Fenyegető viharfelhőként lebegett már akkor az "önálló szakszervezet" a politikai horizont és az egyes ember léte felett. Egyike volt a legborzasztóbb terroreszközöknek a nemzetgazdaság, az állam függetlensége és biztonsága, valamint az egyéni szabadság ellen.
De mindenekelőtt neki köszönhető, hogy a demokráciáról táplált fogalom megvetendő, nevetséges frázissá lett. Meggyalázta és halálosan kigúnyolta a szabadságot és testvériséget abban a pillanatban, amikor arra az álláspontra helyezkedett, hogy "vagy elvtárs leszel, vagy betörjük a fejedet".
Annak idején így ismertem meg ezt az "emberbaráti" intézményt, és az évek folyamán nézetem kibővült, mélyült, de nem változott.
Minél inkább megismertem a szociáldemokráciát külső megnyilvánulásaiban, annál inkább vágytam arra, hogy belső lényegével is megismerkedhessem.
A hivatalos pártirodalom csak kis mértékben jött segítségemre. Ez az irodalom a gazdasági kérdések terén hamis megállapításokat és bizonyítékokat tartalmaz, politikai szempontból pedig egyszerűen hazudik. Ehhez járult még az a belső undor, ami kifejezésbeli körmönfontságukkal szemben eltöltött. Hatalmas, érthetetlen szóhalmazzal telített mondatokat sorakoztatnak egymás mellé, amelyek ugyanolyan szellemtelenek, mint amilyen tartalmatlanok.
Csak a nagyvilági bohém lelkek dekadens része érezhette jól magát az értelemnek ebben az útvesztőjében, és tudott irodalmi dadaizmusból élményt teremteni magának népünk azon részének közmondásszerű szerénységétől támogatva, amely a számára legérthetetlenebb frázisban is mély bölcsességet sejt.
Tiszta képet csak akkor nyertem erről a tanról, amikor annak elméleti alaptalanságát megjelenési módjával állítottam szembe. Ezekben az órákban zavaros előérzet és vad félelem fogott el. Ilyenkor egy olyan tant láttam magam előtt, amelynek önzés és gyűlölet képezi alkatelemeit és amely a matematika törvényei szerint győzelemre vezethet, de csak az emberiség pusztulása révén. Akkor értettem meg az összefüggést a rombolás, e tan és egy nép lényege között, azt az összefüggést, amely eddig ismeretlen fogalom volt számomra.
Csak a zsidóság ismerete adja meg a kulcsot a szociáldemokrácia belső, valódi célkitűzéseinek megismeréséhez. Aki ezt a népet ismeri, annak e párt célját és értelmét illetően egyszerre lehull szeméről a hályog, és meglátja a szociális frázisok parajából és ködéből nevetve kiemelkedő marxizmus arculatát.
Ma nehezen, talán sehogy sem tudnék számot adni arról, hogy első ízben mikor váltott ki a "zsidó" szó különös gondolatokat belőlem. A szülői házban, édesapám életében emlékezetem szerint még csak nem is hallottam ezt a szót. Úgy képzelem, hogy édesapám már e szónak különös hangsúlyozásában is kulturális visszamaradottságot sejtett volna. Élete folyamán többé-kevésbé világpolgári nézetekre tett szert, amelyek nemzeti gondolkodása mellett is nemcsak hogy megmaradtak, hanem még reám is hatást gyakoroltak.
Ezt a magammal hozott nézetet az iskola sem változtatta meg. A reáliskolában megismertem ugyan egy zsidó fiút, akit valamennyien bizonyos elővigyázatossággal kezeltünk, de csak azért, mert hallgatagsága bizalmatlanságot keltett bennünk. Azonban éppen úgy, mint a többieknek nekem sem voltak hátsó gondolataim vele szemben.
14-15 éves koromban találkoztam először a "zsidó" szóval gyakorlatban, főleg politikai beszélgetések kapcsán. Bizonyos fokig visszataszítóan hatott reám, és nem tudtam leküzdeni némi kellemetlen érzést, ha vallási villongások folytak le előttem.
Más jelentőségűnek ezt a kérdést abban az időben még nem éreztem. Linzben nagyon kevés zsidó élt. Az évszázadok folyamán külsejük európaivá és emberivé vált, úgy, hogy képes voltam őket németeknek tartani. E felfogásom lehetetlen voltát nem vettem észre, mert annakidején csak a vallásbeli különbséget láttam, azt hittem, hogy vallásukért üldözik őket, ami az ellenük tanúsított szidalmazó kifejezésekkel szembeni ellenszenvemet csaknem undorrá fokozta.
Egy tervszerű zsidóellenes szervezet lehetőségéről abban az időben még csak álmodni sem tudtam volna.
Így kerültem Bécsbe. Az első időben sok új, különösen építészeti benyomás és saját sorsom lesújtó mostohasága folytán nem volt módom az óriási város lakossága belső rétegeződésének áttekintésére. Annak ellenére, hogy a kétmilliós Bécs akkor már kétszázezer zsidót számlált, nem vettem róluk tudomást. Szemem és minden érzékem az első hetekben még képtelen volt minden értékes gondolatot felfogni és megemészteni. Csak amikor ismét visszatért nyugalmam, és a benyomások zavaros képe tisztulni kezdett, akkor néztem körül ebben az új világban. Akkor eszméltem rá a zsidókérdésre. Nem merem állítani, hogy az az út és mód, ahogy a zsidókat megismertem, kellemes lett volna számomra. A zsidókban mindeddig csak a vallást láttam, a vallás üldözését pedig az emberi türelmetlenség szempontjából ítélem meg. Egy nagy kultúrnép hagyományaihoz méltatlannak tartottam a bécsi antiszemita sajtó hangnemét. Nyomasztóan hatottak rám a középkor bizonyos eseményei, és nem szívesen láttam azok ismétlődését. Minthogy pedig a kérdéses újságok általában nem állottak a legkitűnőbb sajtótermékek hírében ennek a körülménynek igazi oka akkoriban előttem teljesen ismeretlen volt , így bennük inkább a gúnyolódó irigység, semmint egy alapvető, ha talán hamis vágányokon is haladó felfogás termékeit láttam.
Ezt a felfogásomat megerősítette a nekem igazán nagynak tetsző sajtó méltóságteljes hangneme, amellyel ezekre a támadásokra válaszolt, és ami nekem még inkább feltűnt, az a körülmény, hogy a támadásokat sokszor egyáltalában meg sem említette, hanem azokat egyszerűen agyonhallgatta.
Nagy buzgalommal olvastam az úgynevezett világsajtó termékeit: a "Neues Freie Presse"-t, a "Wiener Tagblatt"-ot stb. Bámultam tartalmuknak gazdagságát és tárgyilagosságát, értékeltem előkelő hangnemüket és talán csupán írásuk dagályossága hatott reám néha zavaróan. Ez utóbbi körülményt a nagyváros lendületében is megtalálni véltem. Minthogy pedig én Bécset ilyen világvárosnak tartottam, ezt a körülményt is megbocsáthatónak találtam.
A sajtónak az udvarral szemben tanúsított tömjénező magatartása azonban visszatetsző volt. Nem történhetett semmi a "Burg"-ban anélkül, hogy azt ezek a lapok áradozó lelkesedéssel vagy panaszos mesterkéltséggel ne tálalták volna fel olvasóiknak. Különösen akkor csaptak nagy hűhót, ha a minden idők "legbölcsebb uralkodó"-járól volt szó. Ilyenkor a dürgő fajdkakashoz hasonlítottak. Nekem az egész ügy nagyon mesterkéltnek tűnt fel. A liberális demokrácia elvesztette előttem szeplőtelenségét. Az udvar kegyeinek ily zabolátlan módon való hajhászása a nemzet méltóságának feláldozását jelenti. Ez volt az első árny, amely a "nagy bécsi sajtó"-hoz való viszonyomat megzavarta.
Mint mindig, úgy bécsi tartózkodásom idején is a legnagyobb érdeklődéssel figyeltem a németországi politikai és társadalmi eseményeket. Büszke csodálattal hasonlítottam össze a birodalom emelkedését a sorvadó osztrák állammal. Örömmel töltött el a német birodalmi külpolitika, a kevésbé épületes belpolitika azonban nyomasztóan hatott reám. Nem találkozott helyeslésemmel az a harc, amelyet ebben az időben II. Vilmos ellen folytattak. A császárral szemben alkalmazott beszédtilalom különösen bosszantott, mert annak éppen azok voltak a kezdeményezői, akik erre a legkevésbé érezhették magukat feljogosítva, hiszen a parlament egy-egy ülésszaka alatt sokkal több szamárságot beszéltek össze, mint egy egész császári dinasztia hosszú évszázadok alatt, még ha leggyöngébb perceiket is beleszámítjuk.
Felháborított az a tudat, hogy egy államban, amelyben minden féleszű nemcsak a kritika jogát gyakorolhatta, hanem még a Reichstagban "törvényhozóként" véleményét a nemzetre is rákényszeríthette, a császári korona viselője ettől az üresfejű fecsegő intézménytől intelemben részesülhetett.
De még inkább felháborított az a körülmény, hogy ugyanaz a bécsi sajtó, amely a legutolsó udvari gebének is hajbókolt és egy farkcsóválásra szinte önkívületbe esett, most látszólag gondterhes ábrázattal juttatta kifejezésre a német császárral szembeni gondjait. Miközben folytonosan azt hangoztatta, hogy távol áll tőle a német birodalom belügyeibe való avatkozás, Isten őrizz, úgymond, ennek még a gondolatától is , hiszen csupán kötelességszerűen mutat rá a szövetséges vérző sebeire, és kéjelegve vájkált ezekben a birodalmi sebekben. Ilyenkor fejembe szállt a vér. Mindenekelőtt ez késztetett engem arra, hogy ezt a , nagy sajtót" bizonyos óvatossággal kezeljem. Azt is el kellett ismernem, hogy az antiszemita újságok egyike, a "Deutsches Volksblatt" egy-egy ilyen alkalommal tisztességesebben viselkedett.
Ami ezenkívül az idegeimre ment, az ennek a sajtónak utálatos franciaimádata volt. Ha az ember ezeket, a nagy kultúrnemzetről zengő dicshimnuszokat olvassa, egyenesen szégyenkezni kellett német voltáért. Mindig gyakrabban vettem kezembe a "Volksblatt" számait, amely újság, ha terjedelemre kisebbnek is, de ezekben a dolgokban igazabbnak tűnt fel előttem. Erőteljes antiszemitizmusával nem értettem egyet, bár nemegyszer olvastam olyan okadatolásokat benne, amelyek meggondolásra késztettek.
Ilyen körülmények ösztönzése folytán mindenesetre megismertem az ez időben Bécs városát irányító dr. Karl Luegert és a keresztényszocialista pártot.
Amikor Bécsbe kerültem, mindkettővel szemben ellenséges érzülettel viseltettem. Ez a férfi is, e mozgalom is reakciós volt a szememben.
Minél inkább megismertem azonban ezt a férfit és művét, igazságérzetem annál inkább megváltoztatta előbbi ítéletemet. Igazságos ítéletem lassanként csodálattá változott, ma pedig ebben az emberben minden idők leghatalmasabb német polgármesterét látom.
Hány beidegzett véleményem változott meg a keresztényszocialista mozgalommal szemben elfoglalt álláspontom megváltoztatásának következtében! A legnehezebb lelki átalakulást mégis az antiszemitizmussal szemben vallott felfogásom változása jelentette.
Ez idézte elő bennem a legnagyobb lelkitusát, és az értelem és érzelem között hosszú hónapokon át folyt a kemény küzdelem, mígnem a győzelem az értelem oldalára pártolt. Két év múltán érzelmem is követte értelmemet, hogy ettől az időtől kezdve ennek leghívebb szolgája és őre legyen.
E keserű belső küzdelem idején a legnagyszerűbb nevelő hatással a bécsi utca szemléltető képe volt reám. Bekövetkezett az az idő, amikor már nem róttam vakon a hatalmas város kövezetét, hanem nyitott szemmel figyeltem az épületek mellett az embereket is. Amikor egy alkalommal éppen a belvárosban barangoltam, hirtelen hosszú, kaftános, fekete hajtincses jelenségre lettem figyelmes. Az első pillanatban azt kérdeztem magamtól: "Hát ez is egy zsidó?"
Linzben természetesen nem így néztek ki a zsidók. Lopva, óvatosan figyeltem meg ezt az embert, és minél inkább szemügyre vettem minden arcvonását, annál inkább kezdett átalakulni bennem az első kérdés a második kérdéssé: "Vajon ez is német?"
Ezúttal is, mint mindig ilyen esetekben, a könyveket hívtam segítségül. Ekkor vásároltam meg fillérekért életemben először az első antiszemita röpiratot. Sajnos, ezek a röpiratok valamennyien abból az álláspontból indultak ki, hogy az olvasójuk többé-kevésbé ismeri már a zsidókérdést. Hangnemük, túlságosan ellaposodó és tudományos felkészültséget nem mutató bizonyításmódjuk és megállapításaik ismét csak kétséget támasztottak bennem.
Ezek a körülmények hetekre, sőt hónapokra visszavetettek.
A dolog olyan nagy horderejűnek, a vád olyan súlyosnak tűnt, hogy attól való félelmemben, miszerint igazságtalanságot követek el, bizonytalanná lettem.
Abban már magam sem kételkedtem, hogy itt nem másvallású németekről, hanem idegen népről van szó. Amióta e kérdést tanulmányozni kezdtem és figyelmes lettem a zsidóságra, azóta Bécs egyszeriben más megvilágításban tűnt fel előttem. Bárhova mentem, mindenütt csak zsidót láttam, és minél többet láttam belőlük, annál inkább meg tudtam különböztetni őket a többi emberektől. Különösen a belvárosban és a Dunacsatornától északra fekvő kerületekben hemzsegtek e nép tagjai, akik már külsejükben is teljesen elütöttek a németektől.
De ha mégis kételkedtem volna, akkor bizonytalanságomat magának a zsidóság egy részének az állásfoglalása véglegesen eloszlatta.
A zsidóság körében megindított és Bécsben is nagyszámú követővel rendelkező cionizmus erősen síkraszállott ugyanis a zsidóság népi, faji jellegének a kidomborításáért. A felületes szemlélő azt hihette, hogy ezt a mozgalmat a zsidóságnak csak egy töredéke helyesli, a többség azonban elítéli és elveti. Azonban közelebbről szemügyre véve a dolgot, ez a tisztára célszerűségi okokból kezdeményezett magyarázkodás, hogy ne mondjuk hazugság teremtette látszat csakhamar szertefoszlott. Mert az úgynevezett liberális zsidóság csak azért utasította vissza a cionistákat, mert zsidóságukat hangsúlyozó kiállásukat ügyetlennek, sőt veszedelmesnek tartotta. Belső összetartozásukon azonban ez mit sem változtatott.
A liberális és cionista zsidóság közötti látszatharc belső undorral töltött el, hiszen ez a harc teljes egészében valótlan, hazug, és így méltatlan volt e népnek állandóan hangoztatott erkölcsi nagyságához és tisztaságához.
E nép erkölcsi és egyéb tisztasága egyebekben is külön fejezetet érdemel. Hogy a víznek nem barátai, azt már a külsejük is elárulja. Erről az ember, sajnos még csukott szemmel is meggyőződhet. Nemegyszer egész rosszul lettem ezeknek a kaftánosoknak bűzétől. Ehhez járult még mocskos ruházatuk és kevésbé vitézi külsejük.
Mindez már önmagában sem valami vonzó, elijed tőlük azonban az ember, hogyha testi tisztátlanságuk mellett e "választott" nép lelki szennyfoltjait is felfedezi.
Semmi sem tudott engem rövid idő alatt annyi meggondolásra bírni, mint a zsidóság bizonyos területeken való tevékenykedésének alapos megismerése. Nem létezett semmi gazság vagy becstelenség főleg kulturális téren , amelyben legalább egy zsidó ne lett volna részes. Mihelyt egy ilyen gennyes sebet az ember óvatosan felvágott, mindjárt rábukkant egy zsidócskára, akár a férgekre a rothadó testben.
Különösen súlyosan esett latba nálam a zsidóságnak a sajtó, a művészet, az irodalom és a színház terén kifejtett tevékenysége. Itt hiábavaló volt minden kenetteljes mentegetődzés. Elég volt, ha az ember egykét hirdetőoszlopot szemügyre vett, és azon meglátta a szörnyű színházi és moziműsorok szellemi szerzőinek agyondicsért nevét, hogy az ember szíve hosszú időre megkeményedjék a zsidósággal szemben. Ez a métely és szellemi pestis, amellyel a nép lelkét megfertőzték, rosszabb az egykori fekete himlőnél. S méghozzá milyen óriási mértékben gyártották és terjesztették ezt a mételyt! Természetesen minél alacsonyabb a lelki és szellemi szintje egy ilyen "művészeti" nagyiparosnak, annál nagyobb a termékenysége. Emellett nem szabad szem elől téveszteni azt a tényt sem, hogy egy Goethére kb. tízezer ilyen firkászt ad a természet a világnak, akik azután bacilushordozóként mérgezik a lelkeket. Lehetetlenség volt észre nem venni a zsidóság óriási arányszámát azok között, akiket a természet erre a szégyenteljes szerepre szánt. Vagy talán éppen ebben keresendő kiválasztott voltuk?
Tüzetesen vizsgálni kezdtem a szennytermékek szerzőinek nevét, és az eredmény az lett, hogy mindig súlyosabban ítéltem el a zsidóságot. Bármennyire ellenkezett is volna az érzelem, az észnek le kellett vonnia a következtetéseket.
Azt a tényt, hogy minden irodalmi szennynek, művészeti giccsnek és színházi képtelenségnek kilenctized része egyetlen nép számlája terhére írandó, amely nép pedig alig egykét századrészét képviseli az ország lakosságának, nem lehetett letagadni. Ez a tény elvitathatatlan!
Az én kedves "világsajtó"-mat is ebből a szempontból kezdtem szemügyre venni. Minél alaposabban vettem bonckésem alá, annál inkább összezsugorodott egykori csodálatomnak tárgya. Iránya mindinkább elviselhetetlenné lett, tartalmát belső sekélyessége miatt kellett elvetnem, tárgyilagos ábrázolási módja pedig egyre inkább hazugságnak, semmint becsületes igazságnak tűnt fel előttem; az írói természetesen zsidók voltak!
Apróságok ezrei, amelyeket korábban alig vettem észre, most figyelemre méltó dolgokként tűntek fel előttem. másokat pedig, amelyek már korábban is gondolkodóba ejtettek, megértettem és megismertem.
E sajtó liberális szellemét most már egészen más megvilágításban láttam. Előkelő hangja, amellyel a támadásokra válaszolt, vagy azok elhallgatása ma már okos, de alávaló fogásként bontakozott ki előttem. Magasztaló, dicsőítő színházi kritikájuk mindig a zsidó szerzőknek szólt. ezzel szemben a lecsepülés mindig csak németnek jutott osztályrészül. II. Vilmos császárral szemben folytatott lassú csipkelődésük annak a kitartásnak a bizonyítéka, amellyel módszerüket űzték. Éppen ilyen kitartással voltak szószólói a francia kultúrának és civilizációnak. Az elbeszélések értéktelen tartalmából, nyelvéből idegen népre ismertem. Mindennek pedig olyan káros hatása volt a németségre, hogy az már csak szándékosan történhetett.
De kinek volt ez az érdeke? Vagy mindez csak véletlen műve volt? Lassan ingadozni kezdtem.
De fejlődésemet siettették azok a megfigyelések, melyekre egész sereg más esemény kapcsán tettem szert. Ezek között volt a zsidóság nagy részének nyíltan hangoztatott és gyakorolt általános erkölcsi felfogása.
Ezen a téren megint az utca adott gyakran elrémítő szemléltető példákat. A zsidóságnak a prostitúcióhoz, de még inkább a leánykereskedelemhez való viszonyát Bécsben jobban lehetett tanulmányozni, mint bármely más nyugateurópai városban, talán a délfranciaországi kikötővárosokat kivéve. A bécsi Lipótvárosban tett esti séták alkalmával az ember akarva, nem akarva olyan eseményeknek volt szemtanúja, amelyek a német nép nagy része előtt ismeretlenek maradtak mindaddig, míg a világháborúban a keleti arcvonalon harcolóknak nem nyílt alkalmuk hasonló dolgok megfigyelésére.
A hideg borzongatott, amikor először ismertem fel a zsidóságban a fővárosi fertőnek jéghideg, arcátlan, kalmár szellemű vámszedőjét. Felnyílt a szemem.
Most már nem kerültem a zsidókérdést, sőt kerestem a vele való találkozást. Miközben a kulturális és művészeti élet különböző megnyilvánulásaiban megtanultam meglátni a zsidót, hirtelen olyan helyen is rábukkantam, ahol a legkevésbé sejtettem őt.
Felismertem a zsidót mint a szociáldemokrácia vezérét, és mintha hályog esett volna le szememről. Egy hosszú lelki tusa ért ezzel véget bennem.
Már a mindennapi érintkezések idején feltűnt munkástársaim csodálatos változóképessége, amellyel ugyanazon kérdésben, sokszor egyik napról a másikra, de nemegyszer egyik óráról a másikra egészen különböző álláspontot foglaltak el. Csak nehezen tudtam megérteni azokat az embereket, akik négyszemközt egészen normális nézeteket vallottak, hogy azt a tömeg lélektanának hatása alatt azonnal elveszítsék. Gyakran órákig tartó rábeszélés után már abban a hiedelemben ringattam magamat, hogy megtört a jég, és állásfoglalásuk tarthatatlanságát sikerült megmagyaráznom. Azonban kétségbeejtő volt számomra, hogy másnap elölről kezdhettem az egészet. Örökösen mozgó ingaként lengett vissza mindig tévelygő nézetük.
Azt megértettem, hogy helyzetükkel elégedetlenek, és átkozzák a balsorsot, amely őket gyakran oly keményen sújtotta. Gyűlölték a vállalkozókat, akikben mostoha sorsuk végrehajtóit látták, szidták a hivatalos közegeket, akik az ő megítélésük szerint érzéketlenek voltak helyzetükkel szemben. Tüntettek az élelmiszerárak ellen és követelésük érdekében az utcára vonultak. Mindezt még meg tudtam érteni, ami azonban rejtély maradt számomra, az a határtalan gyűlölet volt, amellyel saját népükkel szemben viseltettek és amellyel saját fajtájukra törtek, ócsárolták nagyságát, beszennyezték történelmét és sárba tiporták nagy embereiket.
Ez a saját otthon, a fajta és a haza ellen folytatott harc éppen olyan együgyű, mint érthetetlen, sőt természetellenes volt. Ideiglenesen napokra vagy legfeljebb hetekre ki lehetett őket gyógyítani, mire azonban az ember ismét találkozott ezekkel a megtérteknek vélt emberekkel, akkorra már ismét a régiek lettek. A természetellenesség győzedelmeskedett rajtuk.
Csakhamar rájöttem, hogy a szociáldemokrata sajtó túlnyomórészben zsidó vezetés alatt áll, de nem tulajdonítottam ennek nagyobb jelentősége, mert hiszen a többi újságoknál is ugyanez volt a helyzet. Csak egy volt talán feltűnő, hogy amelyik újságnál zsidó állt alkalmazásban, arról igazán nem lehetett azt állítani, hogy igazán nemzeti irányú lett volna, olyan, amilyennek az én nevelésem és felfogásom elvárta volna.
Erőt vettem magamon, és megkíséreltem e sajtótermékek olvasását. Ellenszenvem az olvasás alkalmával egyre inkább nőtt egészen a végtelenségig. Most már a szemenszedett hazugságoknak a gyártóit kívántam megismerni. A kiadótól kezdve végig valamennyien zsidók voltak. Bármilyen szociáldemokrata füzetet vettem is a kezembe, szerzője zsidó volt. Megjegyeztem majdnem az összes vezetők nevét, és nem volt nehéz megállapítanom, hogy azok legnagyobb részt a "kiválasztott nép" tagjai voltak akár az államtanács tagjai, akár a szakszervezetek titkárai, akár a szervezetek elnökei, vagy az utca agitátorai. Mindig ugyanaz az ijesztő kép tárult elém. Austerlitz, Victor Adler, Ellenbergen stb. nevek örökre emlékezetembe vésődtek. Egy körülmény világos lett előttem: az a párt, amelynek kisembereivel én hónapok óta a leghevesebb harcot vívtam, vezetés tekintetében majdnem kizárólag idegen nép kezében volt, mert azzal már legnagyobb örömömre végérvényesen tisztában voltam, hogy a zsidó nem német!
Most ismertem meg azonban végérvényesen népünk félrevezetőit.
Egy esztendei bécsi tartózkodásom meggyőzött arról, hogy a munkás sohasem lehet olyan makacs és együgyű, hogy ne hallgatna a nagyobb tudás és világosabb magyarázat szavaira. Lassanként tökéletesen megismerkedtem tanaikkal, és e tudásomat a saját belső meggyőződésemért folytatott harcomban legerősebb fegyverként használtam fel. A siker majdnem kivétel nélkül az én oldalamon volt.
A nagy tömeg ha kétségtelenül nagy türelem és időbeli áldozat árán is még menthető volt, a zsidót azonban sohasem lehetett más nézetre bírni.
Akkoriban még eléggé tapasztalatlan és naiv voltam ahhoz, hogy megkíséreljem őket az általuk vallott tanok tarthatatlanságáról meggyőzni. Szűk környezetemben rekedtre beszéltem magam és véresre a nyelvem, mert hittem, hogy sikerülni fog a marxista téboly pusztító hatását bebizonyítanom. Éppen az ellenkezőjét értem el.
Úgy tetszett, mintha a szociáldemokrata tanok és gyakorlati keresztülvitelük romboló hatásának a tudata még csak megerősítené eltökéltségüket.
Minél többet vitatkoztam a zsidókkal, annál inkább megismertem beszéd és harcmodorukat. Mindenekelőtt az ellenfél butaságával számoltak, és ha azután minden kötél szakadt, maguk tettették a butaságot. Ha mindez nem használt, akkor egyszerűen nem értettek meg semmit, vagy pedig pillanatok alatt egy másik témára ugrottak át. Magától értetődő dolgokat tárgyaltak, amelyek helyeslését azonban rögtön más jelentős dolgokra vonatkoztatták, hogy azután ismét visszavonuljanak és ne tudjanak semmi bizonyosat. Bárhol fogott is meg az ember egy ilyen "apostolt", nyálkás lett a keze, s részletekben siklott ki ujjai közül, hogy azután a következő pillanatban ismét egyesüljön. Ha netalán az ember valakit olyan megsemmisítő módon gázolt le, hogy már csak a környezetre való tekintettel is kénytelen volt helyeselni, és így arra gondolt, hogy legalább egy lépést tett előre, akkor annál nagyobb volt csalódása a következő napon. A zsidó egyszerűen nem vette tudomásul az előző napon történteket, és mintha misem történt volna, tovább mesélte régi, lehetetlen álláspontját, s még felháborodottan csodálkozott azon, hogy kérdőre vonták. Nem emlékezett már semmire, legfeljebb az előző napon tett állításainak helyességére.
Nemegyszer meghűlt bennem a vér. Az ember nem tudta, mit csodáljon inkább: beszélőképességüket vagy hazudozó művészetüket. Lassanként gyűlölni kezdtem őket.
Ennek is volt haszna. Minél inkább megismertem a szociáldemokrácia képviselőit vagy terjesztőit, annál inkább nőtt a néphez való vonzalmam. Vajon ki tudta volna a félrevezetők ördögi ügyességének ismeretében az áldozatokat elátkozni? Nekem magamnak is milyen nehéz volt a faj dialektikus hazudozásai felett úrrá lennem!
És mennyire semmit nem érő volt ez a siker olyan emberekkel szemben, akik az igazságot azonnal elferdítik, akik a kimondott szót szemrebbenés nélkül letagadják, hogy aztán a következő percben a maguk számára kamatoztassák!
Minél inkább megismertem a zsidót, annál inkább meg kellett bocsátanom a munkásnak.
A főbűnösök most már az én szememben nem is ők, hanem azok voltak, akik nem tartották érdemesnek a velük való foglalkozást, s akik nem adták meg a nép fiának azt, ami őt megillette, és nem állították puskacső elé a vezetőket, a megrontókat. A napi élmények hatása alatt magam is kutatni kezdtem a marxista tanok kútforrása után. E tan hatása a legapróbb részletekben is világossá vált előttem. Eredményét figyelő szemmel láthattam nap mint nap, következményeit pedig némi képzelőtehetséggel magam rajzolhattam meg magamnak. Csupán az volt még kérdéses előttem, hogy az alapítók vajon előre látták-e művük eredményét a maga várható kifejlődésében, vagy pedig maguk is tévedés áldozatai?
Nézetem szerint mindkét feltevés lehetséges volt. Az egyik esetben minden gondolkodó embernek kötelessége a lelketlen mozgalommal szemben fellépni, hogy a tant legalább a legvégső kifejlődésben meg lehessen akadályozni, a másik esetben azonban az ördögök lehettek ennek a népbetegségnek az alapítói, mert nem embernek, hanem csak egy szörnyetegnek agyában foganhatott meg egy olyan szervezet megteremtésének terve, amely tevékenységével végeredményben az emberi kultúra összeomlásához és ezzel a világ pusztulásához vezet. Ez esetben csak egyetlen megoldás lehetséges, a harc; az emberi léleknek, értelemnek és akaratnak fegyverekben nem válogatós harca, tekintet nélkül arra, hogy kinek kedvez a szerencse.
Így kezdtem megismerkedni e tan alapítóival, hogy e révén a mozgalom alapvető tételeit tanulmányozhassam. Hogy én ezen a téren hamarabb célhoz jutottam mint azt magam is reméltem, azt egyedül a zsidókérdés terén szerzett bár ez időben még nem túlságosan alapos ismereteimnek köszönhettem. Ezek az ismeretek, különösen a zsidóság kifejezési módszerének megismerése tették lehetővé számomra a gyakorlati összehasonlítást a valóság és a szociáldemokrácia alapító apostolainak elméleti porhintése között; a zsidó nép beszél és ír, hogy gondolatait elrejtse, vagy legalábbis elfátyolozza. A valódi cél sohasem a sorokban, hanem jól elrejtve a sorok között keresendő.
Ez az idő jelentette számomra a legnagyobb belső átalakulást, amit csak valaha is megértem. A gyönge világpolgárból fanatikus antiszemitává lettem.
Ezután már csak egy ízben utoljára merültek fel bennem félős és nyomasztó gondolatok. Amikor ugyanis az emberi történelem során a zsidó nép tetteit kutattam, egyszerre az a gyáva kérdés vetődött fel bennem, vajon nem a kifürkészhetetlen sors kívánja-e nekünk, gyarló embereknek, ismeretlen okokból, örök megváltoztathatatlan elhatározásból e kis nép végső győzelmét? Talán ennek az örökké földhözragadt népnek jutalmul ígérték oda a földet? Vajon valóban jogunk van-e a saját létfenntartásunkért folytatott harcra, vagy pedig ez is csak érzelmi mozzanatokon alapszik?
Mindezekre a kérdésekre a marxizmus tanának tanulmányozása közben mialatt világos elmével figyeltem a zsidó nép hatását maga a sors adott választ. A marxizmus zsidó tanítása elveti a természet arisztokratikus elveit és az erő, és akarat örökös előjogának a helyébe a szám tömegét és holt súlyát helyezi. Tagadja az emberben a személyiség értékét, vitatja a nép és a faj jelentőségét, és ezzel elvonja az emberiség létének s kultúrájának alapfeltételeit, és miként a világegyetemben, az elismert legnagyobb szervezetben, ilyen rendszer csak káoszt eredményezhetne, úgy a földön, e csillag lakói számára is csak pusztulást hozhat.
Ha a zsidó a marxista hitvallás segítségével győzedelmeskedik e világ népein, győzelmi koronája az emberiség halotti koszorúja lesz, és akkor ez az égitest ismét emberek nélkül fog bolyongani a világűrben, mint sok millió évvel ezelőtt, mert az örök természet kérlelhetetlenül megbosszulja parancsai megszegését. Hiszem, hogy a mindenható Isten akarata szerint cselekszem, amikor a zsidóval szemben védekezem és harcolok az Úr művéért!


3.

Politikai képzésem bécsi tartózkodásom alatt

Meggyőződésem az, hogy a férfi egészen különös tehetségtől eltekintve a 30. életéve előtt ne foglalkozzék nyilvánosan politikával. Ne tegye, mert eddig az életkorig csak egy általános világnézet alapját szerzi meg, amelyen az egyes politikai problémákat vizsgálja és saját álláspontját rögzíti. Csak ilyen, világnézetileg kiegyensúlyozott és a napi kérdésekkel szemben megállapodott, tehát lelkében és belsejében érett férfi vehet részt a közügyek politikai irányításában. Ellenkező esetben könnyen annak a veszélynek teszi ki magát, hogy álláspontján alapvető kérdésekben változtatnia kell, vagy pedig jobb meggyőződése ellenére egy általa már régen elvetett nézetet kell vállalnia. Az első eset önmagára nézve kellemetlen, mert nem várhatja el joggal azt. hogy követői oly rendíthetetlen hittel bízzanak állhatatosságában, mint annak előtte, mert hiszen követői táborában egy ilyen változás a vezér tanácstalanságát bizonyítja, ellenfelekkel szemben pedig szégyenérzetet válthat ki. A második esetben bekövetkezik az, amit az ember napjainkban oly gyakran lát: ti. minél kevésbé hiszi a vezér azt, amit mond, védekezése annál üresebb, annál laposabb lesz, ezzel szemben nem válogat az eszközökben. Mialatt ő maga már nem gondol arra, hogy az általa vallott politikai nyilatkozatokért komolyan helyt is álljon (hiszen az ember nem szokott olyasvalamiért meghalni, amiben nem hisz), a követőivel szemben támasztott követelmények éppen olyan arányban nagyobbak és szemtelenebbek lesznek, hogy végre feláldozza a vezér utolsó maradványát is a politikus kedvéért. Ezek azok az emberek, akiknek egyetlen igazi meggyőződésük a szemtelen tolakodással és az arcátlan hazudozás művészetével párosult meggyőződés nélküliségükben rejlik.
Ha aztán ilyen alak a parlamentbe is bekerül, akkor kezdettől fogva tudnivaló, hogy számára a politika lényege csak a húsosfazék közelségét jelenti. Esetleges családi gondjai pedig a mandátumért folytatott harcát csak szívósabbá teszik. Minden más, politikai ösztönnel megáldott emberben személyes ellenségét látja, minden új mozgalomban az ő pályafutása végének a kezdetét és minden nagyobb emberben csak politikai pályafutásának a veszélyeztetőjét nézi.
Az ilyenfajta parlamenti poloskákról még bővebben is fogok beszélni.
Még a harmincévesnek is kell élete folyamán tanulnia, de ez már csak kiegészítése és kitöltése a meglevő keretnek, amelyet világnézete segítségével már megteremtett magának. Továbbképzése semmi esetre sem jelent majd átnyergelést, hanem tudásbeli gyarapodást. Követőiben nem fogja majd azt a nyomasztó érzést kelteni, hogy az általa eddig hirdetett nézet hibás volt, sőt ellenkezőleg, abban világnézetünk helyességének bizonyítékát fogják látni.
Az a vezér, aki kénytelen alapvető világnézeti felfogását megváltoztatni azért, mert azt hamisnak és képtelennek ismerte fel, csak akkor cselekszik tisztességesen, ha hajlandó a felismerésének végső következményeit is levonni. Ebben az esetben a legkevesebb, amit megtehet, hogy visszalép minden nyilvános politikai szerepléstől annál is inkább, mert aki egyszer tévedett, annál fennáll a másodszori tévedés lehetősége is. Semmi esetre sincs azonban joga polgártársai bizalmát igénybe venni, még kevésbé azt követelni. Hogy mennyire nem törődnek a tisztesség e most vázolt követelményeivel, arra nézve legjellemzőbb az az elvetemült banda, amelyik ez idő szerint (1924-25.) hivatottnak érzi magát arra, hogy politikát csináljon. Aligha van közöttük csak egy is, aki erre hivatott lenne.
Egykor minden nyilvános szerepléstől óvakodtam, bár azt hiszem, hogy többet foglalkoztam politikával, mint sokan mások. Csak a legszűkebb körben beszéltem arról, ami belsőleg izgatott és fűtött. Ez a körülmény sok előnnyel járt. Egyrészt megtanultam minél kevesebbet szónokolni, másrészt pedig végtelenül együgyű nézetük és bírálatuk révén megismertem az embereket. Közben minden időt és lehetőséget megragadtam arra, hogy képezzem magam. Egész Németországban nem adódott erre olyan jó alkalom, mint annak idején éppen Bécsben.
Az általános politikai gondolkodásmód a régi dunai monarchiában mindenekelőtt szélesebb körű és átfogóbb volt, mint e korszak Németországában, Poroszország egyes részeit, Hamburgot és az Északi tenger partvidékeit kivéve.
"Ausztria" elnevezése alatt ebben az esetben a Habsburg monarchiának azt a részét értem, amely a maga német népességénél fogva nemcsak egy állam kialakulásának kiindulópontja volt, hanem amely a népében rejlő erővel képes volt ebben a politikailag oly mesterkélt tákolmányban a belső kulturális életet évszázadokra biztosítani.
Hovatovább ennek a magnak megtartásától függött a birodalom léte és jövője.
Ha a régi örökös tartományok a birodalom szívét jelentették, amelyek az állami és kulturális élet vérfelfrissítését szolgálták, akkor Bécs jelentette az agyat és akaratot. Már külsejében is elárulta ez a város azt az erőt, amely öt ennek a népkonglomerátumnak a királynőjévé avatta; szépségének pompája pedig feledtette az összességnek csúnya öregedési jeleit.
A külföld, de különösen Németország szemében Bécs mindig kedves városként szerepelt, amelyen nem tükröződtek vissza a monarchia belsejében dúló nemzetiségi harcok. A későbbi csalódást csak fokozta az a körülmény, hogy Bécs ebben az időben élte legnagyobb, de egyben utolsó felvirágzását. A régi császárváros csodálatosan fiatal életre kelt egy valóban nagy tehetségű polgármester bölcs vezetése alatt. Ez az utolsó nagy német, akit Ausztria németsége, ez a keleti német törzs termelt ki magából, hivatalosan nem számított az államférfiak közé, és mégis ez a dr. Lueger, azáltal, hogy szociális és kulturális téren elért eredményeivel megerősítette az egész birodalom szívét, kerülő úton nagyobb államférfivá nőtte ki magát, mint az akkori idők összes úgynevezett diplomatái.
Az Ausztria néven ismert államképződmény azonban idővel mégis tönkrement.
De ezt nem lehet a régi "Ostmark" németsége politikai képességének rovására írni. Legfeljebb azt bizonyítja, hogy tízmillió emberrel lehetetlen egy ötvenmilliós, különböző nemzetiségekből összetákolt birodalmat kormányozni, illetve hosszabb időre megtartani, nincsenek meg ennek az elengedhetetlen előfeltételei.
A német-osztrák gondolkodásmódjában kétségtelenül nagyvonalú volt. Hozzászokott egy nagy birodalom keretein belüli élethez és az ezzel egybekötött nagy feladatokkal szemben sohasem veszítette el érzékét. A német-osztrák általános látóköre is aránylag szélesebb volt. Gazdasági összeköttetései behálózták majdnem az egész birodalmat, majdnem minden nagyobb vállalat a kezükben volt, német-osztrákok tették ki a technikai és hivatalnoki személyzet legnagyobb részét, ők voltak a külkereskedelem legfőbb mozgatói, már amennyiben erre nem a zsidóság tette rá a kezét; politikailag pedig majdnem kizárólag ők tartották össze Ausztriát. Már a katonai szolgálat révén is messze elkerültek hazulról, hiszen a német-osztrák újonc nemegyszer ezredével éppen úgy állomásozhatott Hercegovinában, mint Bécsben vagy Galíciában. A tisztikar majdnem kizárólag német volt, a hivatalnoki kar is túlnyomórészt. A németség rányomta a maga bélyegét a művészetre és tudományra is, eltekintve az újabb művészeti irányok torz szüleményeitől, amelyeknek alkotói egy néger nép sorából is kikerülhettek volna. Művészet, építészet, szobrászat és festészet terén Bécs jelentette azt a kimeríthetetlen forrást, amely az egész kettős monarchiát el tudta műveivel árasztani.
Végül kevés magyartól eltekintve a németek adták a közös külpolitika képviselőinek nagy részét is.
Mégis hiábavalónak bizonyult a birodalom megtartását célzó minden kísérlet. Az osztrák nemzetiségi állam megtartására csak egy lehetőség volt: az egyes nemzetiségek centrifugális erőinek a leküzdése. Csakis az egységesen szervezett kormányzati rendszer biztosíthatta volna ezen állam létét, egyébként elveszett.
Néha még a legfelsőbb helyeken is előtérbe került ez az elgondolás, de csak azért, hogy mint nehezen keresztülvihető, rövidesen a feledés homályába merüljön. Nem volt egy erős állami alapsejt, amely köré kikristályosodhatott volna egy erősebb föderatív államforma. Ehhez járultak még az osztrák államnak a bismarcki Németországgal szemben lényegében teljesen elütő adottságai. Németországban mindössze bizonyos politikai hagyományokat kellett leküzdeni, mert hiszen a közös kulturális alap már megvolt, és a Német Birodalom mindenekelőtt apró töredéktől eltekintve egységes népet foglalt magába.
Ausztriában egészen más volt a helyzet.
Itt, az egyes országokban, Magyarország kivételével, a politikai nagyság emléke vagy teljesen hiányzott, vagy pedig a feledés homályába merült. Ezzel szemben a nemzetiségi elv korszakában az egyes országokban olyan népi erők jelentkeztek, amelyeknek leküzdése különösen nehéz volt, mert a Monarchia határán olyan nemzetiségi államok keletkeztek, amelyek államalkotó elemei az osztrák államban élt néptöredékekkel rokonok, sőt teljesen azonosak voltak, s így ezen államok nagyobb vonzóerőt gyakorolhattak az egyes nemzetiségekre, mint a német-osztrákok. Maga Bécs sem tudta sokáig állni ezt a harcot.
Az időközben világvárossá fejlődött Budapest először lett a riválisa, márpedig ennek a városnak nem az egységes Monarchia összetartása, hanem sokkal inkább egy részének az erősítése volt a feladata. Rövid idő múltán követték példáját Prága, Lemberg, Laibach és így tovább. Ezek a városok rövidesen egy-egy önálló kultúrvilágnak lettek központjaivá. Így lelték meg a maguk lelki alapját az egyes faji, politikai irányok, és így kellett azon időnek is eljönnie, amikor az egyes népek fajiságában rejlő eleven erő erősebb lett, mint a közös érdekek összetartó köteléke. Ezzel Ausztria végzete beteljesült.
II. József halála után egész világosan látható volt ennek a fejlődésnek a menete. Gyorsasága részben a Monarchiában rejlő, részben a birodalom külpolitikai helyzetéből adódó tényezőktől függött.
Ha egyáltalán komolyan gondoltak ennek az államnak összetartására, akkor ez csak kíméletlen központosítással volt keresztülvihető. Ebben az esetben mindenekelőtt egységes államnyelvvel kellett volna a külső összetartozást hangsúlyozni, és éppen így kellett volna aztán az iskola és nevelés módszereivel egységes állami öntudatot kitermelni. Ez természetesen nem tíz-húsz év, hanem évszázadok munkája, és ehhez elsősorban kitartásra lett volna szükség. Természetes, hogy ebben az esetben mind a közigazgatási, mind a politikai vezetés fő irányelvének a legegységesebbnek kellett volna lennie.
Nagyon tanulságos volt számomra annak a megállapítása, hogy mindez miért nem történt meg, helyesebben, hogy ezt miért nem tették meg. A birodalom összeomlásának bűne is azt terheli, aki mindezt elmulasztotta.
A régi Ausztria sokkal inkább függött egy nagyvonalú vezetéstől, mint bármely más állam. Itt hiányzott a nemzeti állam alapja, amely a faji gondolatban biztosítja az összetartozásnak az erejét még akkor is, ha a kormányzás még oly nagy mértékben is felmondja a szolgálatot. Az egységes népi állam gyakran igen hosszú ideig kibírja még a legrosszabb közigazgatást és kormányzást is, anélkül, hogy tönkremenne. Sokszor úgy tetszik, mintha már egy ilyen testben semmiféle élet sem volna, mintha már halott és kihalt lenne, s ím egyszerre a halottnak hitt megelevenedik és elpusztíthatatlan életerejének csodálatos jelét adja.
Ez azonban másként van egy nemzetiségi birodalomban, amelyet nem a vér azonossága, hanem erőszak tart össze. Itt minden kormányzati gyöngeség a téli álom helyett az egyes népelemek ébredését mozdítja elő. Csak évszázados közös nevelés, közös hagyományok, közös érdekek stb. útján lehet ezt a veszélyt elhárítani. Éppen ezért minél fiatalabb egy ilyen képződmény, annál inkább függ sorsa a kormányzás nagyvonalúságától, ellenkező esetben, mint egyes erőszakos egyéniségek, vagy szellemóriások művei, gyakran alapítóikkal együtt szállnak sírba. Még évszázadok múltán sem lehet ezt a veszélyt teljesen kiküszöbölni, mert a faji ösztönök csak szunnyadnak, hogy azután annál gyorsabban ébredjenek fel akkor, ha a közös vezetés gyöngesége, a nevelés és közös hagyományok nem rendelkeznek azzal az erővel, amely az egyes nemzetiségek önerejét túlszárnyalja.
Ennek a fel nem ismerésében rejlik a Habsburg ház talán tragikusnak mondható bűne.
Egyetlenegy akadt közülük, akinek a sors még egyszer kezébe adta a világosság fáklyáját, amelynek fényénél megláthatta birodalmának jövőjét, de ez a fáklya is csakhamar mindörökre kialudt. II. József, a német nép római császára látta meg félő aggodalommal, hogy Háza a birodalom legszélső peremén miként fog egykoron egy bábeli népzavar útvesztőjében eltűnni, ha az utolsó órában nem teszik jóvá az ősök mulasztásait. Emberfeletti erővel fogott hozzá a munkához az "emberek barátja", hogy egy évtized alatt évszázados bűnöket tegyen jóvá. Ha csak negyven évet juttatott volna neki végzete, és ha csak két generáció hasonló szellemben folytatta volna művét, akkor talán a csoda valóra vált volna. Amikor azonban alig egy évtizedes uralkodás után testben és lélekben felőrölten meghalt, vele együtt műve is sírba szállott, hogy a kapucinusok sírboltjában többé soha fel ne támadjon. Utódai sem szellemileg, sem akaraterő dolgában nem voltak méltók nagy feladatok megoldására.
Amikor végre Európában fellángoltak a forradalmi megmozdulások jelei, lassanként Ausztria is tüzet fogott, s mikor a tűz fellángolt, akkor már parazsát nem is annyira szociális, társadalmi és politikai okok szították, hanem inkább a faji erők.
Az 1848as forradalom mindenütt osztályharc lehetett, Ausztriában azonban a fajok küzdelmének a kezdetét jelentette. Azáltal, hogy a németség ezt a körülményt nem ismerte fel, és magát a forradalmi megmozdulás szolgálatába állította, saját sorsát pecsételte meg. A nyugati demokrácia terjedését segítette elő, és ezáltal önmagát létalapjaitól fosztotta meg. A parlamentarizmus megteremtése anélkül, hogy előzetesen egy közös államnyelv megállapítást és megerősítést nyert volna a német hegemónia megdöntését jelentette. E politikai időszaktól kezdve maga az állam is elveszett, s ami ezután következett, az már csak a birodalom életének történelmi befejezése volt.
Ennek a bomlási folyamatnak a megfigyelése éppen olyan megrázó, . mint amilyen tanulságos. A történelem ítélő karja ezer és ezer formában sújtott le. Az a körülmény, hogy az emberek nagy része vakon botorkált a bomlás jelei között, csak azt bizonyította, hogy az istenek akarták Ausztria pusztulását.
Nem akarok részletekbe bocsátkozni, mert könyvemnek nem ez a célja. Csak azokat az eseményeket kívánom részletesebben ismertetni, amelyek a népek és államok szétesésének örök érvényű okaiként napjainkban is nagy jelentőségűek és amelyek politikai nézetem alapjait biztosították.
Azok közül az intézmények közül, melyekből még a szűk látókörű és rövidlátó nyárspolgár is tudomást szerezhetett a Monarchia széteséséről, első helyen a parlamentet, vagy mint Ausztriában hívták, a "Reichsrat"-ot kell megemlítenem. Angliától, a "demokrácia" klasszikus hazájától vették át ezt az intézményt, és minden igyekezetükkel azon voltak, hogy lehetőleg eredetiségben plántálják át Bécsbe.
A képviselőház és a felsőház megalkotásával az angol kétkamarás rendszer ünnepelte a maga újjászületését, csak éppen a "Házak" maguk különböztek a mintától. Amikor annak idején Barry a Temze habjaiból kiemelkedő parlamenti palotát építette, belenyúlt a brit birodalom történelmébe, és onnan hozta elő nagyszerű palotája ékességeit. Művészetével így lett a Lordok és a Nép háza a nemzet dicsőségének templomává.
Bécs itt találkozott az első nehézséggel. Amikor a dán Hansen az új népképviselet márványházának utolsó ormait is kiképezte, kénytelen volt az épület díszeit az antik világból kölcsönözni. Római és görög államférfiak és filozófusok díszítik a "nyugati demokráciának" ezt a színházpalotáját, és mindennek betetőzéseképpen, mintegy a belső mozgalmak kifejezésre juttatásaként szimbolikus iróniával húznak a négy égtáj irányába a két ház fölé helyezett négyfogatú kocsik.
A "nemzetiségek" sértésnek és kihívásnak tekintették és kikérték volna maguknak, hogy a műben az osztrák történelem jusson kifejezésre éppen úgy, mint ahogy Németországban is csak a világháború ágyúdörgése közepette vettek bátorságot maguknak ahhoz, hogy a birodalmi gyűlés palotáját, melyet Wallott készített, egy felirattal "a német népnek" szánjak.
A legellentétesebb érzelmek fogtak el akkor, amikor nem egészen húszéves fejjel először léptem át a Franzens Ring mesés palotájának küszöbét, hogy szem és fültanúja legyek egy képviselőházi gyűlésnek.
A parlamentet már kezdettől fogva gyűlöltem, de nem magát az intézményt. Ellenkezőleg, én mint szabadságszerető ember, a kormányzás más lehetőségét el sem tudtam volna képzelni, mert a diktatúrában a Habsburg házzal szembeni álláspontom folytán minden szabadság és ésszerűség ellenségét láttam.
Nem kis mértékben járult felfogásom kialakulásához a sok újságolvasás következményeként az angol parlament iránt belém a fiatal emberbe rögzött csodálat. Az a méltóság, amellyel az alsóház a maga feladatát amint ezt a mi sajtónk oly nagyszerűen tudta kifejezésre juttatni teljesítette, tetszett nekem. Lehetett-e egyáltalán magasztosabb formája a nép önkormányzatának? Éppen azért voltam ellensége az osztrák parlamentnek, mert nem volt méltó mintaképéhez.
Az osztrák állam németségének sorsa parlamenti helyzetétől függött. Az általános titkos választójog behozataláig a parlamentben még volt egy bár jelentéktelen német többség, de már ez az állapot is meggondolásra kellett, hogy késztessen. A szociáldemokrata pártot már akkoriban sem lehetett pártnak tekinteni A kritizáló, a németséget érdeklő kérdések tárgyalásánál tanúsított megbízhatatlan magatartása miatt majdnem kivétel nélkül mindig a német kívánalmakkal szemben lépett fel legtöbbször azért, hogy az egyes idegen népekhez tartozó párthíveit el ne veszítse. Az általános titkos választójog behozatalával még a számszerű német fölény is megszűnt, és most már mi sem állott útjában az állam elnémettelenítésének.
A nemzeti létfenntartás ösztöne már ez okból is meggyűlöltette volna velem az olyan népképviseletet, amelyben a németségnek képviselet helyett mindig csak árulásban volt része. E fogyatékosságokat is mint olyan sok egyéb dolgot nem az intézmény, hanem az osztrák kormány rovására kell írni.
Ilyen belső érzelmekkel léptem be első ízben az éppen olyan szent, mint sokszor becsmérelt helyiségekbe. Mindenesetre a gyönyörű épületet csak nagyszerű szépsége tette szentté előttem. Hellén csodamű német földön.
Rövid idő múlva azonban a szemem előtt lejátszódó színház láttára a felháborodás lett úrrá bennem.
Pár száz népképviselő volt jelen, akiknek éppen egy fontos gazdasági jelentőségű kérdésben kellett állást foglalniuk. Már az első nap is elegendő volt ahhoz, hogy engem hetekre gondolkodóba ejtsen. A tárgyalás szellemi színvonala már amennyiben azt az összevissza fecsegést egyáltalán meg lehetett érteni valóban nyomasztó "magasságban" mozgott. Néhányan az urak közül nem németül, hanem szláv anyanyelvükön, helyesebben tájszólásukkal beszéltek. Amit addig csak az újságokban olvastam, most saját fülemmel hallhattam: azt a gesztikuláló, mindenféle hangnemben kiáltozó, vadul hullámzó tömeget. amelyben egy izzadó, ártatlan, ősz öreg bácsi igyekszik hol lázas csengetéssel, hol intő szavával a Ház méltóságát biztosítani. Nevetnem kellett.
Néhány héttel később ismét bent voltam a Házban. A kép teljesen megváltozott; alig tudtam ráismerni. A terem kongott az ürességtől. Aludtak benne. Mindössze néhány népképviselő volt a helyén, akik kölcsönösen egymásra ásítoztak. Az egyik közülük szónokolt. A Ház egyik alelnöke volt jelen, aki látható unalommal meredt bele a terem ürességébe. Kételkedni kezdtem. Most már, hacsak valamiképpen is megengedte időm, újra bementem a Házba és figyelmesen szemléltem az eseményeket. Meghallgattam a beszédeket, már amiket meg lehetett érteni, és tanulmányoztam a különböző népei kiválasztottjainak többé-kevésbé intelligens szavait. Így lassanként kialakult a véleményem.
Egy csendes megfigyeléssel eltöltött esztendő elégséges volt ahhoz, hogy erről az intézményről táplált véleményemet teljes mértékben megváltoztassam. Bensőben már nemcsak az elgondolás ausztriai torzszüleménye ellen foglaltam állást, hanem most már magának a parlamentnek a létjogosultságát sem tudtam elismerni. Az osztrák parlament szerencsétlenségét mindeddig a német többség hiányának tulajdonítottam. Ettől kezdve maga az intézmény tűnt fel végzetesnek előttem. A kérdések egész sora vetődött fel bennem.
Tanulmányozni kezdtem a többség határozatán nyugvó demokratikus elvet, mint ennek az intézménynek az alapját De ugyanilyen figyelmet szenteltem azok szellemi és erkölcsi értékeinek, akik a népek kiválasztottjaiként ezt a célt lettek volna hivatva szolgálni.
Egyszerre ismertem meg az intézményt és annak letéteményeseit. Néhány esztendő leforgása alatt plasztikus világossággal bontakozott ki előttem e korszak legjellegzetesebb típusainak egyike: a parlamenti típus. Benyomásom állandó érvényűnek bizonyult. A gyakorlati tényeknek szemléltető tanítása ezúttal is megkímélt engem attól, hogy elsüllyedjek az elmélet posványába.
A mai nyugati demokrácia a marxizmus előhírnöke, amely nélkül ez utóbbi el sem volna képzelhető. Az készíti elő e világpestis számára a talajt, amelyen aztán ez a fertő terjedhet. Külső megnyilvánulási formája: a parlamentarizmus, a piszok és tűz torzszülöttje, amelyből a tűz pillanatnyilag sajnos kialudtnak látszik.
Nem tudok elég hálás lenni sorsomnak, hogy ezt a kérdést Bécsben tanulmányozhattam. Félek ugyanis, hogy Németországban igen gyors és könnyű elhatározásra jutottam volna. Hogyha ezt a "parlamentnek" nevezett nevetséges intézményt először Berlinben ismertem volna meg, akkor talán az ellenkező végletbe esem. Nem minden alap nélkül azoknak az oldalára álltam volna, akik a nép és birodalom üdvét a császári gondolatnak és hatalomnak kizárólagos naggyá tételében látták, így korukkal és az emberekkel szemben mégis idegenül és egyszersmind vakon állottak.
Ausztriában ez teljesen kizárt volt. Itt nem lehetett olyan könnyen egyik hibából a másikba esni. Ha a parlament keveset ért, akkor még sokkal kevesebbet értek a Habsburgok. Itt a parlamentarizmus elvetésével nem nyert minden elintézést, mert "lég nyitva maradt a kérdés: mi következzék ezután? A "Reichsrat" elvetése ugyanis egyedüli kormányzói hatalomként magát a Habsburg házat jelentette volna, ami pedig számomra különösen elviselhetetlen gondolat volt.
Ez a különös eset a probléma alaposabb tanulmányozására késztetett. mint egyébként ilyen fiatal években egyáltalán bekövetkezhetett volna. Mindenekelőtt és leginkább az egyéni felelősség teljes hiánya késztetett gondolkodásra.
Még ha szörnyű következményekkel járó határozatot is hoz a parlament, senki sem vállalja érte a felelősséget, senkinek sem lehet azt a terhére írni, mert ugyan bizony felelősségvállalást jelente, hogyha egy példátlan összeomlás után a kormány lemond? Ha a koalíció összetétele megváltozik? Vagy a parlamentet feloszlatják? Vagy egyáltalán lehet-e az emberek egy állandóan ingadozó többségét kérdőre vonni? Nincsen-e mindennemű felelősség gondolata személyhez kötve?
Vagy lehet-e egy kormány vezetőjét gyakorlatilag felelősségre vonni azokért a tettekért, amelyeknek léte és keresztülvitele kizárólag több ember akaratától és beleegyezésétől függ?
Hiszen lassanként nem is annyira az alkotó és teremtő gondolatok és tervek megvalósításában látják a vezető államférfiak feladatát, hanem sokkal inkább abban a művészetben, amellyel terveik nagyszerűségét a fejbólintó Jánosokkal elhitetik és e réven azok jóakaratú hozzájárulását kikoldulják.
Vajon a rábeszélőképesség éppen úgy az államférfiú kritériuma, mint a nagyvonalú elvek és elhatározások keresztülvitelét biztosító tulajdonságok?
Vajon a vezér alkalmatlanságát bizonyítja, ha nem sikerül a többé-kevésbé tiszta véletlenek segítségével egybegyűjtött hadat egy ideának megnyernie?
És vajon volt-e már egyáltalán olyan eszme, amelyet ez a tömeg megértett volna, mielőtt a siker a kérdéses eszme nagyságát bizonyította?
Vajon minden igazi nagy tett ebben a világban nem egyben a lángész tiltakozása is a tömeg tunyaságával szemben?
Mit tegyen hát az az államférfiú, akinek nem sikerül e banda kegyét tervei számára kihízelegni?
Vesztegesse talán meg őket? Vagy talán polgártársai butasága miatt létkérdésekként felismert feladatok keresztülvitelétől álljon el, vonuljon vissza, vagy pedig maradjon mégis?
Vajon nem következik-e be ilyen esetekben az igazán gerinces ember számára egy megoldhatatlan összeütközés a dolgok felismerése és a tisztessége, helyesebben a becsületes gondolkodásmódja között?
Hol van itt a határ a közzel szembeni kötelesség és. az egyéni becsület kötelezettsége között?
Vajon nem kell-e minden vérbeli vezérnek kikérnie magának azt, hogy ilyen módon politikai "síberré" alacsonyítsák, és viszont megfordítva, nem kell-e minden "síbernek" magát politikai pályára hivatottnak éreznie, mert hiszen a végső felelősség sohasem őt, hanem egy megfoghatatlan tömeget terhel?
Nem vezet-e a mi parlamentáris többségi elvünk a vezéri gondolat teljes lerombolásához?
Vagy talán azt hiszik, hogy a világnak minden alkotása a többség agyában és nem egyesek fejében fogamzott meg?
Hiheti-e bárki is, hogy az emberi kultúrának ezeket az előfeltételeit a jövőben nélkülözhetjük? Nincs-e éppen ellenkezőleg; erre ma nagyobb szükségünk van, mint valaha?
Mialatt a parlamentáris többségi elv elveti az egyén tekintélyét és annak helyére a mindenkori tömeg számát teszi, vétkezik a természet arisztokratikus alapgondolata ellen miközben persze semmi esetre sem szükséges az arisztokratizmust a mi felső tízezrünk mai dekadenciájával azonosítani.
Hogy milyen pusztítást végez ez a modern demokratikus parlamenti uralom, azt a zsidó újságok olvasói feltéve, hogy nem tanultak meg önállóan gondolkozni és mérlegelni csak nehezen tudják elképzelni. Mindenekelőtt ez az oka politikai életünk hihetetlen elposványosodásának és napjaink minden értéktelen jelenségének. Az igazi vezér visszavonul az olyan politikai tevékenységtől, amely legnagyobb részt nem áll alkotó munkából, hanem sokkal inkább a többség kegyeiért való versengésből. Ezzel szemben a kis szellemeknek éppen ez a tevékenység felel meg leginkább, ez részükre a legvonzóbb.
Minél törpébb egy ilyen szatócs szelleme és tudással minél inkább belátja a maga bárgyúságát, annál inkább ragaszkodik ehhez a rendszerhez, amely tőle nem az óriások erejét és zsenialitását követeli, hanem annak fölébe helyezi a félművelt ember tudálékosságát, és az ilyenfajta bölcsességet többre becsüli a periklészi mélységeknél. Emellett egy ilyen fajankót sohasem izgat tetteinek felelőssége. Annál kevésbé lehetnek ilyen gondjai, mert tudja, hogy állampolgári baklövéseinek eredményeként egyik napon így is, úgy is, át kell adnia a helyét egy hasonló "nagy" szellemnek. Ugyanis az is a bomlás tünete, hogy amilyen mértékben csökken az egyesek értéke, éppen olyan mértékben növekszik az államférfiak száma. A parlamenti többség befolyásának növekedésével egyre nő a függési viszony, és kisebbedik az ember, mert amint a nagy lelkek visszautasítják, hogy semmittevők és fecsegők poroszlói legyenek, éppen úgy megfordítva, a többség népképviselői sem gyűlölnek semmit jobban, mint a szellemi fölényt.
Mindig vigasztaló körülmény egy ilyen tanácskozó együttes számára, ha olyan vezért tudnak a maguk élén, akinek a bölcsessége az ő szintjüknek felel meg. Mindenkinek alkalom kínálkozik így szellemi képességei megvillogtatására. Ha Pál valamilyen mesterségre tehetett szert, miért ne lehetne Péter is egyszer mester.
A demokrácia főtulajdonságának, a gyávaságnak felel meg leginkább ez a találmány, amely mindig módot ad az ún. vezérek legnagyobb részének arra, hogy minden fontosabb és döntőbb jelentőségű határozathozatal esetén az ún. többség szoknyája mögé bújhassanak.
Érdemes megfigyelni egy ilyen szélhámost, és látni, hogy miként könyörgi ki gondterhes arccal minden intézkedéshez a többség beleegyezését, aminek révén biztosítja a szükséges cinkostársakat és lerázhatja magáról a felelősséget. Ebben leli magyarázatát azután, hogy az ilyenszerű politikai tevékenység minden tisztességesen gondolkodó férfiú számára gyűlöletes, míg minden gyönge jellem olyan, aki gyáva kutyaként kihúzza magát a személyes felelősség alól és kibúvót keres és kap utána. Hogyha egy nemzet vezetői ilyen gyönge jellemekből állnak, az idővel súlyosan megbosszulja magát. Nem lesz vállalkozó, aki bátor lenne a határozott tettek keresztülvitelére, és mindenkor inkább elviseli a szégyenteljes megvetést, semhogy viselné a felelősséget egyenes, határozott döntésekért.
Egyet ugyanis nem szabad elfelejteni: a többség ebben az esetben sem tudja pótolni a nagyságot. A többség nemcsak a butaság, hanem a gyávaság megtestesítője is, és amint száz üresfejű fráter nem tesz ki egy bölcset, úgy nem lehet száz gyávától sem hősies elhatározást vámi.
Minél kisebb aztán az egyes vezér felelőssége, annál inkább meg fog azoknak a száma növekedni, akik bár minden rátermettség nélkül úgy érzik, hogy a nemzet vezéri szolgálatába kell állítaniuk "halhatatlan" erejüket. Alig tudják kivárni, hogy sorra kerüljenek: ott állnak hosszú sorokban, fájdalmasan számoljak az előttük állókat, és szinte kínos pontossággal számolják ki, hogy emberi számítás szerint mikor kerülhetnek sorra. Örömmel üdvözölnek minden változást, minden botrányt, amely megritkítja az előttük állók sorait. Ha valaki mégsem akar tágítani a már bevált állásából, azt szinte a kölcsönös szolidaritás megszegőinek tekintik. Gonosz indulattól vezetve nem nyugszanak, amíg ki nem túrják helyéből és nem bocsátja a köz rendelkezésére állását, hogy aztán az ilyen kimozdított egyhamar vissza se kerülhessen a helyére. Mert az ilyen állásából kitaszított mindjárt ismét megkísérli a vállalkozók soraiba való beférkőzést, hacsak a többiek fokozódó szidalma és ordítása vissza nem rettenti őt.
Ennek az egész állami berendezkedésnek következményeként szinte félelmetes gyorsasággal változnak a legfontosabb állások és tisztségek viselői; olyan következmény, amely gyakran végzetszerű hatással lehet. Mert nemcsak az alkalmatlan és üresfejű esik a változó rendszer áldozatául, hanem még inkább az igazi vezéregyéniség is, akit a sors véletlenül ilyen állásba juttatott. Az ilyen egyéniség ellen ugyanis rögtön egységes frontot képeznek azok, akik nem tartják, nem érzik maguk közül valónak őt, és egész egyszerűen közös ellenségüknek tekintik. Beverik a fejét annak is, aki az emberi nullák közül tehetségével kiválhatnék, és ebben az irányban ösztönük annál erőteljesebb, minél inkább hiányzik ez náluk minden egyéb vonatkozásban.
Ennek a következménye azután a vezető rétegek mind nagyobb arányú szellemi elszegényedése. Mit jelent azonban ez a nemzetre és államra nézve, azt mindenki megállapíthatja, feltéve. hogy nem tartozik ő is a "vezéreknek" ehhez a rendjéhez.
A régi Ausztriában immár legjellegzetesebb változatában tenyésztődött ki az ilyen parlamentáris kormányforma.
A miniszterelnököt ugyan a császár nevezte ki, de ez a kinevezés a parlamenti akarat végrehajtását jelentette. Az egyes miniszteri tárcákért folytatott alkudozás azonban mára "tiszta nyugati demokrácia" szellemében történt. Az egyes személyiségek olyan gyors egymásutánban váltották fel egymást, hogy ez már szinte hajtóvadászat jellegét öltötte magára. Ennek megfelelően csökkent az értéke ezeknek az "államférfiaknak", míg végre csak az a kis parlamenti "síber"-típus maradt meg, amelyiknek az értékmérője csupán a koalícióknak, e legkisebb stílű politikai üzletkötéseknek keresztülvitelében mutatkozó tehetségében rejlett.
Ilyen módon a bécsi iskola a legnagyszerűbb tanulmányokat nyújtotta.
Érthető érdeklődéssel vontam párhuzamot ezeknek a népképviselőknek a tudása és szellemi képessége, valamint az általuk vállalt feladatok között. Természetesen, foglalkoznom kellett ezeknek a "kiválasztottak"-nak a szellemi színvonalával, és vizsgálódásom akarva, nem akarva arra késztetett, hogy nyilvános életünk e nagyszerű példányainak az előéletét is tanulmányozzam. Az a mód, amellyel ezek az urak szolgálatukat a haza javára fordították, tehát tevékenységük technikája is megérdemelte ezt az alapos vizsgálatot.
Minél mélyebbre hatolt az ember a belső viszonyok tanulmányozásában és minél élesebb tárgyilagossággal vizsgált egyeseket és tárgyi alapokat, annál szomorúbb lett a parlamenti élet összképe. Ez a megállapítás nagyon is figyelemre méltó olyan intézménnyel szemben, amelyik minden alkalommal a tárgyilagosságra, mint egyetlen igazi alapra hivatkozik. Ha az ember ezeket az urakat és salamoni ítéletük törvényeit vizsgálja, csodálkozik az eredményen.
Egyetlen elv sincs, amely tárgyilagosan szemlélve annyira helytelen lenne, mint a parlamentáris kormányzás elve.
Eltekintve attól, hogy milyen körülmények között és mily módon történik ezeknek a népképviselő uraknak a megválasztása, és hogyan kerülnek ezek az urak tisztségükbe és új méltóságukba, mindenki előtt világos, hogy csak a legritkább esetekben és csak egy kis töredéknél lehet szó általános óhaj és szükség teljesüléséről. A nagy tömegek politikai iskolázottsága sokkal alacsonyabb színvonalon áll, semhogy maguk tudnák megszabni általános politikai világnézetük irányát, és ki tudnák választani az azok megvalósítására hivatott megfelelő személyeket.
Amit általában "közvélemény"-ként szoktunk megjelölni, az csak a legritkább esetben nyugszik egyesek egyéni tapasztalatain és ismeretein, hanem legnagyobbrészt, sajnos, a legerőszakosabb és legkíméletlenebb "felvilágosítás" eredményeként jelentkező elgondoláson.
Amint a felekezeti hovatartozás csak nevelés eredménye, és az emberben csak a vallásosság szükséglete jelentkezik élő valóságként, éppen úgy a nagy tömegek politikai gondolkodásmódja is gyakran egészen hihetetlenül kitartó és alapos lelki és szellemi megdolgozás eredménye.
E politikai nevelés oroszlánrésze amelyet ebben az esetben a propaganda szóval fejezhetünk ki legtalálóbban a sajtót illeti. Az gondoskodik elsősorban erről a "felvilágosító" munkáról, és ezzel mintegy a felnőttek iskoláját teremti meg. De ez a nevelési eszköz nem az állam kezében, hanem részben igen értéktelen erők hatalmában van. Éppen Bécsben, még mint fiatal embernek nyílt nagyon jó alkalmam ennek a tömegnevelő eszköznek a tulajdonosait és szellemi gyárosait megismerni. Csodálkoznom kellett azon, hogy milyen gyorsan sikerült egy államban ennek a legátkozottabb nagyhatalomnak egy bizonyos gondolkodásmódot teremteni, amelyik pedig a mindenkori valódi kívánságok és nézetek tökéletes meghamisítását jelentette. Rövid idő alatt nevetséges dolgokat nagy jelentőségű állami aktusokká fújtak fel, máskor viszont életbevágóan fontos problémákat a feledés homályába borítottak, helyesebben egyszerűen kiloptak a tömegek emlékezetéből.
Így sikerült néhány hét alatt a semmiből nevet elővarázsolni, e név viselőjének a nagy nyilvánosság reménységét biztosítani, részére olyan népszerűséget teremteni, amilyen igazán nagy jelentőségű férfiaknak egész életükben nem jutott osztályrészül. Míg egyfelől így bukkantak fel soha nem hallott nevek, másfelől a nyilvános és állami élet kipróbált egyéniségei legjobb egészségük mellett egyszerűen meghaltak a világ számára, vagy pedig olyan vádaskodásokkal illették, amelyekkel lehetetlenné tették őket. Behatóan tanulmányozni kell azt a szörnyű zsidó aknamunkát, amellyel tisztességes embereket rántanak a szennybe és a pocsolyába, hogy értékelni tudjuk e sajtókalózok veszedelmes működését.
Nincsen az a piszkos eszköz, amihez az ilyen szellemi rablólovag ne folyamodnék, ha céljai eléréséről van szó. Beférkőzik a legtitkosabb családi rejtekbe, nem nyugszik, amíg csak egyetlen vékonyka esetre nem bukkan, amelynek segítségével meghurcolhatja szerencsétlen áldozatát. Ha pedig sem a nyilvános, sem a családi életben nem talál még nagyítóüveggel sem kivetnivalót, akkor egyszerűen a megrágalmazás módszeréhez folyamodik. Nemcsak azért, mert tudja, hogy az ezerszer visszavont rágalomból is mindig visszamarad valami a meghurcolt hátrányára, de különösen azért, mert a százszoros ismétlés következtében amelyhez mindig talál cinkostársakat, az áldozatnak még védekeznie is szinte lehetetlenség.
Mindezt az "újságírói kötelesség" fehér tógájában teszik. Ez a banda gyártja legnagyobbrészt azt a "közvélemény"-t is, amelyből a parlamentarizmus burjánzik ki. Ennek a fejlődésnek a szemléltetése és hazug valószínűtlenségének a bemutatása köteteket venne igénybe. De hogyha mindettől eltekintünk és csak a tényleges terméket és tevékenységet figyeljük, akkor már az is elég ahhoz, hogy még a legvakonhívőbb előtt is fellebbentse a fátyolt az intézmény ésszerűtlenségéről. Ezt az ésszerűtlen és egyben veszélyes tévedést legjobban akkor érthetjük meg, hogyha a későbbiekben a demokratikus parlamentarizmust az igazi germán demokráciával hasonlítjuk össze.
A demokratikus parlament legfőbb sajátsága abban rejlik, hogy bizonyos számú, mondjuk ötszáz férfiút, vagy az utóbbi időben asszonyt is, válasszanak, akiket azután mindenben döntő szó illet; mert igaz ugyan, hogy van kormány is, amely kifelé az állami tevékenység irányítását végzi, de ez csak látszat. A valóságban a kormány egyetlen lépést sem tehet a képviselőegyüttes engedélye nélkül. Éppen ezért nem is lehet semmiért felelőssé tenni, mert a döntés joga a parlament többségét illeti. A kormány így semmi egyéb, mint a többség akaratának a végrehajtója. Politikai képessége pedig tulajdonképpen abban nyilvánul meg, hogy miként tudja magát a többség akaratához idomítani, vagy pedig a többséget a saját akarata szerint befolyásolni. Ez a körülmény a kormányt a tényleges kormányzat magasságából a többség koldusává alacsonyítja. Legfontosabb feladata tulajdonképpen a többség jóakaratának esetről esetre való biztosítása, vagy pedig egy alkalmasabb és inkább befolyásolható többség megteremtése. Ha ez sikerül, akkor meghosszabbította életét; ha nem: mehet. Munkatervének helyessége ebből a szempontból éppenséggel semmi szerepet sem játszik.
Ezáltal megszűnik minden felelőssége is. Hogy mihez vezet ez az út, arra könnyen rájöhetünk, ha meggondoljuk, hogy a megválasztott ötszáz népképviselő összetétele az egyesek hivatása vagy képességei szerint éppen olyan egyenetlen, mint sivár képet mutat. Mert ne higgye senki, hogy a nemzetnek ezek a kiválasztottjai egyben szellemi és értelmi kiválasztottak is! Remélhetőleg nem gondolja senki, hogy ennek a minden egyéb, mint szellemdús választói tömegnek a szavazócédulái nyomán az államférfiak százai nőnek ki. Egyáltalán az ember nem tudja eléggé elítélni azt a balga hiedelmet, hogy az általános választásokból zsenik születnek. Elsősorban is egy-egy nemzet számára csak nagy, szent időkben adódik egy-egy igazi államférfiú, de semmi szín alatt sem száz és még több egyszerre; másodsorban a tömeg szinte ösztönszerűleg idegenkedik a lángelméktől. Előbb megy át a teve a tű fokán, semmint egy választás felfedezzen egy igazi nagy férfit.
Az. aki az általános átlag fölé emelkedik, a világtörténelem folyamán mindig személyesen szokott jelentkezni.
Így azonban több mint ötszáz szerény képességű ember határoz a nemzet legfontosabb kérdéseiben, állít össze kormányokat, amelyeknek azután minden esetben és minden különösebb kérdésben a gyülekezet hozzájárulását kell kikérnie, tehát röviden azt mondhatjuk, hogy valójában ötszáz ember csinálja a politikát. Úgy is néz az ki.
De ha teljesen figyelmen kívül hagyjuk is ezeknek a népképviselőknek a zsenialitását, meg kell gondolnunk, hogy milyen különböző kérdések és ezeknek mennyire különféle területen mozgó megoldása és döntése vár elintézésre, akkor megállapíthatjuk hogy mennyire méltatlan egy ilyen kormányzati rendszer, amely a döntés jogát emberek sokadalmára bízza. Olyan együttesre, amelyből csak egy csekély töredéknek van tudáson és tapasztalaton alapuló fogalma az éppen szőnyegre kerülő ügyekre vonatkozólag. A legfontosabb gazdasági kérdések olyan fórum elé kerülnek, amelyeknek tagjai csak egy tized részben rendelkeznek gazdasági előképzettséggel. Ez pedig nem jelent egyebet, mint a döntést olyan emberekre bízni, akiknek ehhez minden feltételük teljesen hiányzik.
Így van ez azonban minden más kérdésben is. Mindig a tudatlanok és tehetetlenek többségét illeti a döntés; azt a többséget, amelynek összetétele változatlan marad, mialatt a tárgyalás alá kerülő kérdések az életnek majdnem minden területéről kerülnek szőnyegre, miért is a döntés jogát gyakorló népképviselők állandó változása is szükséges lenne. Teljesen indokolatlan állapot az, hogy a közlekedési kérdésekben ugyanazok határozzanak, akik a magas politika kérdéseit eldöntik. Ezeknek a népképviselőknek egyetemes lángelméknek kellene lenniük. Sajnos, legtöbbször egyáltalán nem nagy koponyákról van szó, hanem korlátolt, beképzelt, pöffeszkedő dilettánsokról, a szellemi világ e legundorítóbb fajtájához tartozókról. Ehhez járul az az érthetetlen könnyelműség is, amellyel ezek az urak olyan dolgokról beszélnek és tárgyalnak, amelyek még a legnagyobb szellemóriásoknak is gondos mérlegelést tennének szükségessé. A nemzet jövőjét érintő nagy fontosságú határozatokat hoznak olyan könnyedén, mintha a tárgyalóasztalon egy kedélyes tarokkparti folynék, és nem pedig egy nemzet léte függne azoktól.
Igazságtalanság lenne azt hinni, hogy az ilyen parlament minden egyes képviselő tagja már önmagában ennyire kevés felelősségérzettel rendelkezne. Nem. Semmi esetre sem.
Mialatt azonban a rendszer az egyest arra kényszeríti, hogy olyan kérdésekben foglaljon állást, amelyekhez egyáltalán nem ért, lassanként megöli a jellemet is. Senkiben nem lesz bátorság annak kijelentésére: "Uram, én azt hiszem, hogy mi ehhez az ügyhöz nem értünk, én legalábbis semmi esetre sem értek. " (Egyébként ez is keveset változtatna a dolgon, mert nemcsak hogy nem értenék meg a becsületes nyíltságnak ezt a módját, de nem is engednék egy ilyen becsületes szamár miatt az egész játékot felborítani. ) Aki azonban az embereket ismeri, az tisztában van azzal, hogy egy ilyen kitűnő társaságban senki nem akar a legbutább lenni, annál kevésbé, mert bizonyos körökben a becsületesség egyet jelent a butasággal.
Így azután, ha egy alapjában véve becsületes képviselő kerül a parlamentbe, idővel kénytelen maga is együtt ordítani a farkasokkal. Már az a meggondolás, hogy egyetlen embernek az ellenkezése az egészen mit sem változtat, megöl minden Jóindulatú elhatározást. Lassanként bebeszéli magának, hogy ő személy szerint távolról sem a legrosszabb és hogy az ő együttműködése talán sok rossz megakadályozását jelentheti.
Felvetődhet az ellenvetés: lehet, hogy az egyes képviselő ehhez vagy ahhoz a kérdéshez nem ért, de viszont az ő állásfoglalása a politikáját irányító frakció megbeszélésének a tárgyát képezi, melynek megvannak a maga külön szakosztályai, amelyek szakértőik útján kellőképpen tájékozottak.
Első látszatra ez tényleg így is van. De akkor viszont felmerül a kérdés, miért kell ötszáz embert választani, ha egyébként is csak néhányan rendelkeznek a legfontosabb közérdekű kérdésekben való állásfoglaláshoz szükséges tudással. Itt van a kérdés lényege.
A mai demokratikus parlamentarizmusunknak nem is célja, hogy a bölcsek együttesét teremtse meg, hanem sokkal inkább az, hogy függési viszonyban lévő szellemi senkiket hozzon össze, akiknek bizonyos irányban való vezetése annál könnyebb lesz, minél nagyobb az egyes személyek korlátoltsága. Csak így lehet mai értelemben vett pártpolitikát folytatni, és csak így lehetséges, hogy a tulajdonképpeni főmozgató mindig a háttérben maradjon anélkül, hogy őt valamikor is felelősségre lehessen vonni. Ha a nemzetre bármilyen káros határozatot hoznak is, azt nem egy mindenkitől ismert személy rovására írják, hanem egy egész frakció terhére.
Ez minden gyakorlati felelősség kikapcsolásához vezet, mert a felelősség csak egyes személyek kötelezettségében állhat, nem parlamenti testületben.
Ez a rendszer csak a leghazugabb sötét bujkálónak lehet kedves és értékes, egyenes jellemű, becsületes és egyéni felelősséget vállalni hajlandó egyén csak gyűlölheti azt.
Ezért vált az ilyen demokrácia annak a fajnak az eszközévé, amely a maga belső célkitűzéseit most és a jövőben is mindenkor rejtegetni kénytelen. Csak a zsidó becsülheti azt az intézményt, amely éppen olyan kétszínű és hazug, mint ő maga.
Homlokegyenest ellenkezik ezzel a tevékenységéért és mulasztásaiért teljes felelősséggel tartozó vezér szabad választásának germán demokráciája, amelyben a többséget nem szavaztatják meg egyes kérdésekről, hanem azt csak egyetlen személy választási joga illeti meg, azé a személyé, aki aztán vagyonával és életével felel határozataiért.
Arra az ellenvetésre, hogy ilyen körülmények között nehezen akad valaki, aki ilyen nagy esélyű és felelősségű feladatra vállalkoznék, csak egyet lehet felelni:
Hála Istennek, hiszen éppen ebben rejlik a germán demokrácia hatalmas jelentősége, hogy nem juthat mindjárt a legelső méltatlan, könyöklő és erkölcsi gyáva kerülő utakon a néptársak kormányára, hanem már a felelősség nagysága is visszariaszthatja a tudatlanokat és gyöngéket.
De ha egy ilyen ember mégis a polcra merészkednék, akkor könnyebb őt felelősségre vonni és kímélet nélkül eljárni e gyáva kutya ellen, mondván: hátrább az agarakkal, te bemocskolod a lépcsőket. A történelem panteonjához vezető lépcsőzet nem illeti meg az alattomosokat, hanem csak a hősöket. A bécsi parlament látogatása két év után erre a meggyőződésre juttatott. Azután már nem jártam be.
A parlamenti kormányzás volt legfőbb oka a régi Habsburg állam évről évre való gyengülésének. Minél inkább megtörte működésével a németség előjogait, annál inkább beleesett a nemzetiségek egymás elleni kijátszásának rendszerébe. Magában a birodalmi tanácsban ez mindig a németség és ezzel egyidejűleg a birodalmi egység rovására esett, s az évszázadfordulón már mindenki előtt világossá vált, hogy a Monarchia vonzóereje nem képes megküzdeni az egyes nemzetiségek széthúzó törekvéseivel. Ellenkezőleg!
Minél szerényebbek voltak az eszközök, amelyeket az állam a saját fenntartása érdekében használt, annál nagyobb volt a birodalom egységének semmibe vétele. Nemcsak Magyarországon, hanem az egyes szláv tartományokban is olyan kevés együttérzés volt tapasztalható a közös Monarchiával szemben, hogy annak gyöngeségében semmi esetre sem látták a saját szégyenüket is, inkább örültek a bekövetkező öregség e jelének, és inkább halálát, semmint gyógyulását remélték.
A teljes összeomlást a parlamentben gyalázatos meghunyászkodással és minden zsarolásnak a németség számlájára való kielégítésével, az országban pedig az egyes népeknek egymás elleni kijátszásával egyelőre megakadályozták. Az általános fejlődés iránya határozottan németellenes volt, különösen mióta Ferenc Ferdinánd lett a trónörökös, akitől kezdve a felülről lefelé való csehesítés tervszerűvé vált. A kettős Monarchiának ez a jövendő uralkodója minden elképzelhető eszközzel előmozdította, de legalább is fedezte az elnémettelenítést. Tiszta német helységeket toltak át az állami hivatalnoki kar felhasználásával a vegyes nyelvű veszélyzónába. Magában Alsó-Ausztriában is egyre fokozódó gyorsasággal indult meg ez a folyamat, és Bécs már sok cseh szemében, mint legnagyobb városuk szerepelt.
Ennek a Habsburgnak, akinek családja úgyszólván csak csehül beszélt (felesége, akit mint cseh grófnőt morganatikus házasságkötés útján vett nőül, olyan körből származott, akinek németgyűlölete családi hagyományt képezett), az volt a vezérlő gondolata, hogy Közép-Európában fokozatosan egy szláv államot alakít ki, amely az ortodox Oroszországgal szembeni védekezésképpen szigorúan katolikus alapokon nyugodnék. Ezáltal, amint az a Habsburgoknál nagyon gyakran előfordult, a vallást megint tisztán politikai gondolat szolgálatába állították, éspedig olyan gondolatnak a szolgálatába, amely legalábbis német történelmi szempontból nézve szerencsétlen volt.
Az eredmény sok tekintetben több volt mint szomorú.
A Habsburg ház trónját, Róma pedig egy nagy államot veszített el.
Mialatt a korona a vallási momentumokat is a maga politikai célkitűzéseinek szolgálatába állította, egy olyan mozgalmat keltett életre, amellyel természetesen maga sem számolt.
A régi Monarchiában élő németség minden eszközzel való visszaszorításának kísérlete mintegy válaszul megteremtette Ausztriában a nagynémet mozgalmat.
A nyolcvanas években a zsidó alapokon nyugvó manchesteri liberalizmus a Monarchiában elérte, talán túl is haladta fejlődésének csúcspontját. Az általa kiváltott ellenhatás, mint általában mindenütt, a régi Ausztriában elsősorban nem szociális, hanem nemzeti szempontból nőtt ki. A létfenntartási ösztön a németséget erősebb önvédelmi harcra késztette. Csak másodsorban kezdtek a gazdasági elgondolások is befolyást gyakorolni. Így bontakozott ki az általános politikai zűrzavarból két pártképződmény, amelyik közül az egyik inkább nemzeti, a másik inkább szociális irányban haladt, de mindkettő nagyon értékes és tanulságos volt a jövőre nézve.
Az 1866-os háború nyomasztó vége a megtorlás gondolatát oltotta a Habsburg házba. Kizárólag Miksa mexikói császár halála akinek szerencsétlen expedíciójáért a felelősséget elsősorban III. Napóleonra hárították, és akinek a franciák részéről történt cserbenhagyása általános felháborodást keltett akadályozta meg a szorosabb együttműködést Franciaországgal. A Habsburg ház akkoriban mégis lesben állott. Ha az 187071. évi háború nem lett volna olyan szinte egyedülálló diadalmenet, a bécsi udvar minden bizonnyal megkísérelte volna a Sadowáért való bosszú véres játékát. Amikor azonban a harcterekről az első csodálatos, szinte hihetetlen és mégis igaz győzelmi hírek megérkeztek, a "minden uralkodók legbölcsebbje" felismerte, hogy erre nem alkalmas a pillanat, és így jó arcot mutatott a rossz játékhoz.
E két évnek hősi küzdelme egy még sokkal hatalmasabb csodát is teremtett; mert a Habsburgok irányváltozása sohasem jelentett belső őszinteséget, hanem a körülmények kényszerítő hatását. Ezzel szemben a régi Ostmark német népét a győzelmi mámor magával ragadta és mélységes érzéssel látta apái álmának nagyszerű megvalósulását.
Mert ne ámítsa magát senki! Az igazán német érzelmű osztrák Königgrätzben a birodalom újjáteremtésének éppen olyan tragikus, mint szükséges velejáróját ismerte fel. Az osztrák németség éppen a saját testén tapasztalta legalaposabban, hogy a Habsburg ház történelmi küldetését befejezte, és hogy az új birodalom csak azt koronázhatja császárává, aki a maga hősi egyéniségével méltó a "Rajna koronájához". Különösen hálásak lehetünk a sorsnak azért, hogy erre a dicsőségre éppen olyan uralkodóházat szemelhetett ki, amely a nemzeti elesettség idején Nagy Frigyes személyében már megajándékozta a nemzetet a megújhodás útját jelző lángoszloppal.
A nagy háború után, midőn a Habsburg ház végső elhatározással a szlávosító politika végcéljaként a kettős monarchia veszedelmes németségének (amelynek belső világnézete már nem lehetett kétséges) lassú, de kérlelhetetlen kiirtására határozta el magát, akkor ennek a halálraítélt népnek az ellenállása olyan módon robbant ki, amilyenre az újabbkori német történelemben nem volt még példa. Első ízben lettek rebellissé a nemzeti és hazafias gondolkodású férfiak. Rebellisek voltak. Óh, nem a nemzettel, nem az állammal szemben, hanem a kormányzásnak olyan módjával szemben, amelynek, felfogásuk szerint, népük elsorvasztásához kellett vezetnie.
Az újabb német történelem idején először vált el egymástól a megszokott dinasztikus hazafiasság és a nemzeti alapon álló haza és fajszeretet.
Az 1890-es évek ausztriai nagynémet mozgalmáé az érdem azért az egyenes és nyílt megállapításért, hogy az államhatalom csak akkor igényelhet tiszteletet és védelmet, ha a nép érdekének megfelel, vagy legalábbis nem ártalmas arra.
Az államhatalom nem lehet öncél, mert ha az lehetne, akkor ennek a világnak minden erőszakossága szent és sérthetetlen volna.
Ha az államhatalom segítségével egy népet a tönk szélére juttattak, akkor az ilyen nép fiainak nemcsak joga, de egyenesen kötelessége a forradalom.
Azt a kérdést azonban, hogy mikor jön el ennek az ideje, nem elméleti viták, hanem az erő és az eredmény dönti el.
Minthogy a még rossz és a nép érdekeit ezerszer is eláruló kormányhatalom is igénybe veszi saját érdekében az államtekintélyt, a faji létfenntartás ösztönének a szabadság és függetlenség kivívása érdekében ugyanazokkal a fegyverekkel szabad harcolnia, mint amelyekkel az ellenfél igyekszik önmagát fenntartani. Legális fegyverekkel kell harcolnia mindaddig, amíg a megdöntendő uralom is ezeket használja, de nem szabad visszariadni az illegális fegyverektől sem, ha az elnyomó is ilyenekkel harcol.
Általában azonban nem szabad elfelejteni, hogy az emberi lét legfontosabb célja nem egy államnak, még kevésbé egy kormánynak a fenntartása, hanem a fajfenntartás kell, hogy legyen. Ha tehát ezt fenyegeti veszély, akkor a törvényesség kérdése csak alárendelt szerepet játszik. Ebben az esetben, ha az uralkodó hatalom ezerszer is "törvényes" eszközöket használ tevékenységéhez, az elnyomottak létfenntartási ösztöne legteljesebb jogot ad bármilyen fegyver használatára.
Csakis e gondolat felismerésében gyökereznek a birodalom népeinek belső és külső elnyomatása elleni szabadságharcai, azok a küzdelmek, amelyek oly hatalmas szerepet játszottak a történelemben.
Az emberi jogok megtörik az állami jogokat. Ha azonban egy nép az emberi jogokért folytatott harcában elbukik, akkor ez azt jelenti, hogy a sors mérlegén könnyűnek bizonyult e földön való fennmaradásra. Mert aki nem hajlandó vagy nem képes a létért küzdeni, annak a végzete a földön egy igazságos, eleve elhatározás szerint beteljesült.
Ez a világ nem a gyáva népek világa!
Hogy a zsarnokságnak mily könnyű az úgynevezett "törvényesség" köpenyét magára ölteni, azt a legtisztábban és legnyomatékosabban éppen Ausztria példája mutatja. A törvényes államhatalom ebben az időben a német többséggel rendelkező parlament németellenes talajában és az éppen annyira németellenes uralkodóházban gyökerezett. Ebben a két tényezőben testesült meg az egész államtekintély (hatalom). Balgaság lett volna e helyről vámi a német-osztrák nép sorsának a jobbrafordulását. Az egyetlen lehetséges "törvényes" út és az államhatalomnak imádói szerint ezzel minden ellenállás minthogy ez törvényes eszközökkel keresztülvihető nem volt elvetendő lett volna. Ez viszont a német népnek szükségszerű és rövid időn belül bekövetkező megsemmisítését jelentette volna. Valójában azonban ettől a sorstól csak ennek az államnak az összeomlása mentette meg a németséget.
A rövidlátó teoretikus természetesen sokkal inkább halna meg saját elméletéért, mint népéért.
Miután az emberek előbb megalkotnak bizonyos törvényeket, úgy képzelik, hogy később ők vannak a törvény kedvéért. E balga felfogással való leszámolás Ausztria akkori nagynémet mozgalmának érdeme. Miközben a Habsburgok minden eszközzel megkísérelték a németség elnyomását, ez a párt kíméletlenül nekirontott a "felséges uralkodóház"-nak. Ez a párt volt az, amelyik elsőnek vette bonckés alá ezt az elposhadt államot, és nyitotta ki százezrek szemét. Övék az érdem azért is, hogy a hazaszeretet nagyszerű fogalmát kiszabadították a gyászos emlékű uralkodóház ölelő karjaiból. Fellépésük első idejében rendkívül nagy volt követőik száma, szinte lavinaszerűen mindent elsöpréssel fenyegettek. Sajnos, a siker nem volt tartós. Amikor Bécsbe jöttem, ezt a mozgalmat a közben hatalomra jutott keresztényszocialista párt régen túlszárnyalta és majdnem a jelentéktelenség homályába taszította.
A nagynémet mozgalom emelkedésének és hanyatlásának, másrészt a keresztényszocialista párt hatalmas előretörésének egész folyamata klasszikus és mély jelentőségű tanulmány volt számomra.
Bécsbe érkezésemkor minden együttérzésem a nagynémet mozgalomé volt. Az a bátorság, amellyel a parlamentben "Éljenek a Hohenzollerek!" kiáltás elhangzott, éppúgy imponált nekem, mint ahogy örültem annak, hogy ők magukat a német birodalom átmenetileg elválasztott alkotórészének tekintették, és egy pillanatig sem feledkeztek meg arról, hogy ezt a körülményt nyilvánosan is kifejezésre juttassák. Népünk megmentéséhez vezető egyetlen útnak tetszett az, hogy a németséget érintő minden kérdésben kímélet nélkül színt vallottak és sohasem alkudoztak; az a körülmény viszont, hogy ez a mozgalom ilyen csodálatos felvirágzás után oly nagyon lehanyatlott, érthetetlen volt előttem. Még kevésbé volt érthető azonban az, hogy a keresztényszocialista párt abban az időben hatalma csúcspontján állott.
Miközben én e két mozgalom összehasonlításához fogtam, itt is a véletlen tette lehetővé számomra szomorú helyzetem következtében igen rövid idő alatt a rejtély megfejtését.
A dolgok mérlegelését annál a két embernél kezdem. akik e két párt vezetői és alapítóiként tekinthetők: Georg Schönerernél és dr. Karl Luegernél.
Emberi szempontból mindkettő messze kimagaslik az ún. parlamenti jelenségek köréből. Az általános politikai korrupció mocsarában mindkettőnek az élete tiszta és érintetlen maradt. Személyes szimpátiám elsősorban mégis a nagynémet
Schönerert illette, hogy csak később, lassan forduljon a keresztényszocialista vezér felé is.
Képességüket tekintve az elvi kérdések tekintetében már akkor Schönerert tartottam a jobb és alaposabb gondolkodónak. Tisztábban és világosabban látta, mint bárki más, az osztrák állam kényszerű végét. Hogyha a Habsburg monarchiával szembeni figyelmeztetéseit, különösen a Német Birodalomban, jobban megszívlelték volna, a Németországot egész Európával szembeállító világháború szerencsétlensége sohasem következett volna be.
Amennyire ismerte azonban Schönerer a problémákat belső valóságukban. éppen annyira tévedett az emberekben. Dr. Lueger ereje pedig ezzel szemben éppen emberismeretében rejlett.
Ritka emberismerő volt ez a férfiú, aki különösen attól óvakodott, hogy az embereket jobbaknak lássa, mint amilyenek. Éppen ezért ő inkább az élet gyakorlati jelentőségeivel számolt, míg Schönerernek ehhez kevés érzéke volt. Mindaz, amit ez a nagynémet gondolt, elméletileg helyes volt, de hiányzott az erő és a megértés ahhoz, hogy mindazt az elméleti tudást a nagy tömegek, a nép széles rétegei számára megfelelő formában hozzáférhetővé is tegye. Éppen ezért minden meglátása, bár látnoki bölcsesség volt, sohasem válhatott gyakorlati valósággá.
Az emberismeretnek ez a kétségtelen hiánya hovatovább mind a mozgalom, mind az ősi intézmények megítélésében nagy tévedéshez vezetett.
Schönerer végre belátta, hogy itt világnézeti kérdésekről van szó, azt már azonban nem értette meg, hogy az ilyen, szinte vallási meggyőződések képviseletére csak a nép széles rétegei alkalmasak.
Sajnos, csak igen kis mértékben vette észre az ún. "polgári" elemek harci kedvének rendkívüli korlátoltságát is, márpedig ezek a körök gazdasági helyzetük következtében félnek az igen nagy veszteségektől, s így tartózkodóbbak.
Minden világnézetnek csak akkor lehet kilátása a győzelemre, hogyha az új tanok képviseletét és terjesztését széles tömegek vállalják és készek azokért harcolni is.
Az alacsonyabb néprétegek jelentőségének és értékének félreismeréséből fakadt Schönerernek a szociális kérdések terén tanúsított teljesen elégtelen felfogása. Schönerernek mindebben ellentéte volt dr. Lueger.
Alapos emberismerete lehetővé tette számára az erőviszonyok helyes megítélését s ez a körülmény megőrizte a meglevő intézmények túlságos lebecsülésétől is, sőt ezeket részben segítőeszközül használta fel céljai eléréséhez. . Alaposan megértette azt is, hogy a felső polgári rétegek harci ereje a mostani időkben nagyon csekély és elégtelen volt egy nagy mozgalom céljának a kiharcolásához. Éppen ezért politikai tevékenységének fő súlyát azoknak a rétegeknek a megnyerésére fordította, amelyeknek léte forgott veszélyben s amelyeknek harci kedve emiatt inkább fokozódott, semmint csökkent volna. Éppen így igyekezett kihasználni a meglévő hatalmi eszközöket, hatalmas intézményeket, hogy ezekből a régi erőforrásokból minél több lehetőséget biztosítson saját mozgalma számára.
Új pártját tehát elsősorban a létében veszélyeztetett középosztályra alapozta és ezáltal áldozatkész és szívós harci erőt jelentő, kitartó tábort biztosított magának.
A katolikus egyházzal végtelenül okosan kiépített viszonya rövid idő alatt biztosította számára a fiatal papság oly nagymértékű támogatását, hogy a régi klerikális párt kénytelen volt a harci területeket feladni, vagy pedig bölcsen az új párthoz csatlakozni, hogy lassan ismét újabb és újabb pozíciókat nyerjen.
Ha mindezt ennek az embernek ugyancsak jellemző egyéniségével magyarázzuk, nagy igazságtalanság történnék vele. Benne ugyanis az okos taktikus mellett a lángeszű, igazán nagy reformátor tulajdonságai is megvoltak. Ennek természetesen határt szabtak a meglevő lehetőségek és saját egyéni képességei.
Határtalanul nagy gyakorlati cél lebegett ez előtt az ember előtt. Bécset akarta bevenni.
Bécs volt a Monarchia szíve. Ebből a városból lövellt ki az utolsó életsugár a korhadt birodalom beteges és elvénhedt testébe. Minél egészségesebb a szív, annál lüktetőbb újjászületést biztosíthat a test számára. Elvileg helyes gondolat, amely azonban csak meghatározott, korlátolt ideig érvényesülhet.
Amit ez a polgármester Bécs városa érdekében tett, az a szó legteljesebb értelmében halhatatlan; a Monarchiát azonban ezzel már megmenteni nem tudta. Késő volt.
Ellenlábasa, Schönerer ezt világosabban látta. Amibe dr. Lueger gyakorlatilag belefogott, az csodálatos módon sikerült; amit azonban tőle remélt, az elmaradt. Amit viszont Schönerer akart, nem sikerült, amitől félt, az sajnos, borzalmas módon bekövetkezett. E két ember így sem érte el távolabbi célját. Dr. Lueger nem tudta Ausztriát megmenteni, Schönerer pedig nem tudta a német népet a pusztulástól megóvni.
Nagyon tanulságos napjainkban e két párt sikertelenségét tanulmányoznunk. Különösen célszerű ez barátaim számára, mert sok ponton a mai körülmények hasonlítanak az akkoriakhoz. Sok hibától tudjuk megóvni magunkat, olyanoktól, amelyek akkor az egyik mozgalom végét és egy másiknak eredménytelenségét idézték elő.
Az ausztriai nagynémet mozgalom összeomlásának véleményem szerint három oka van.
Először is a szociális kérdések jelentőségének fel nem ismerése egy új és alapjában forradalmi pártban.
Minthogy Schönerer és követői elsősorban a polgárság rétegeit igyekeztek megnyerni, az eredmény csak nagyon gyönge és szerény lehetett.
A német polgárság, különösen magasabb köreiben egyedeiben talán öntudatlanul szinte a formális önmegtagadásig pacifista, hogyha a nemzet vagy az állam belső ügyeiről van szó. Jó időkben, vagyis ebben az esetben jó kormány idején ilyen gondolkodásmód az államra nézve e rétegeknek a részéről rendkívül nagy értéket jelent; rossz uralom idején azonban egyenesen veszélyes. A nagynémet mozgalomnak már csak a valóban komoly harc keresztülvitele érdekében is a tömegek megnyerését kellett volna céljául kitűznie. Az a körülmény, hogy ezt nem tette, eleve megfosztotta attól a kezdő lendülettől, amelyre egy ilyen mozgalomnak szüksége van, ha nem akar idő előtt meggyengülni.
Ha azonban ezt az alaptételt kezdetben elmulasztja, akkor az új párt még a lehetőségét is nélkülözi annak, hogy az elmulasztottat később jóvátegye. Mérsékelt polgári elemek nagy tömegének a felvétele esetén a mozgalom ezekhez fog alkalmazkodni, és így még kilátás sem lehet arra, hogy a nép széles rétegeiből számításra méltó erőkre tegyen szert. A többé-kevésbé majdnem vallásos és áldozatkészséget feltételező hit elvész, hogy helyet adjon egy "pozitív" együttműködésre való törekvésnek, amely nem jelent semmi mást, mint a harc élének letompítását és végül hátrányos békekötést.
Ez lett a sorsa a nagynémet mozgalomnak is azért, mert elejétől fogva nem helyezett súlyt a széles rétegek megnyerésére. Ezért lett "polgári, előkelő és mérsékelten radikális". Pusztulásának második oka ebből a hibából fejlődött ki.
Az ausztriai németség helyzete a nagynémet mozgalom megindulásának idején már kétségbeejtő volt. A parlament évről évre mindinkább a német nép lassú megsemmisítésének eszközévé vált. A tizenkettedik órában minden megtett mentési kísérlet csak ennek az intézménynek a megszűntetésén keresztül lehetett volna bármily kis mértékben is eredményes.
E körülmény a mozgalmat egy elvi jelentőségű kérdés elé állította: Vonuljon-e be a parlamentbe azért, hogy mint kifejezni szokás "belülről aknázza alá" ezt az intézményt, vagy vezessen támadó harcot kívülről.
Bevonult és vereséggel távozott onnan. Természetesen be kellett vonulnia.
Mert kívülről irányított támadó harchoz sok bátorságra és áldozatkészségre van szükség. Az ilyen harcban a szarvánál fogva kell a bikát megragadni, hogy sok súlyos döfés árán, esetleg tört tagokkal a legnagyobb harcok útján kivívhassuk a győzelmet.
Ehhez a nagy győzelemhez azonban a nép széles rétegeinek fiait kell meggyőznünk.
Egyedül bennük rejlik az az elszántság és kitartás, amely a harc véres megvívásához szükséges. De a nagynémet mozgalom ezeket a széles néprétegeket nem mondhatta magáénak. Így nem is maradhatott más, mint a parlamentbe való bevonulás.
Tévedés lenne azt hinni, hogy ez az elhatározás hosszas tépelődés eredménye volt. Nem. Nem is gondoltak másra. E balga együttesben való részvétel csak a már másnak ismert intézményhez való csatlakozás lehetőségének a felismerésén alapult. Általában az hitték, hogy könnyebb lesz a széles rétegeket felvilágosítani akkor, ha majd az "egész nemzet színe" előtt lesz alkalmuk beszélni. Az a meggondolás is szerepet játszott, hogy eredményesebb lehet a támadás magánál a "baj gyökerénél", mint kizárólag külső támadás esetén. Emellett azt hitték, hogy a mentelmi jog védelme az élharcosok biztonságát szolgálja, s ezzel erősítik a mozgalmat. A valóságban azonban a dolog egészen másként történt.
Az a fórum, amely előtt a nagynémet képviselők beszéltek, nemcsak, hogy nem nagyobb, de kisebb lett, mert hiszen mindenki csak azok előtt beszélt, akik éppen hallgatni óhajtották, vagy akik a beszédről a sajtó útján vettek tudomást.
A legnagyobb hallgatóságot nem a parlament ülésterme, hanem a nagy, nyilvános népgyűlés biztosítja.
A népgyűléseken az emberek ezrei vesznek részt. akik a szónokot óhajtják hallani, ezzel szemben a képviselőház üléstermében mindössze néhány száz ember van, és azok is inkább a tiszteletdíjak felvétele céljából vannak ott, semmi esetre sem azért, mert égnek a vágytól, hogy egyik-másik "népképviselő úr" bölcsességét magukba szívják.
Mindenekelőtt pedig: a parlamentnek mindig ugyanaz a közönsége, amely már nem fog újat tanulni, nemcsak azért, mert hiányzik a tanuláshoz szükséges képessége, hanem elsősorban azért, mert nincs hozzá akarata.
Ezeknek a képviselőknek egyike sem fog meghajolni a nagyobb igazság előtt, de még kevésbé fogja azt szolgálni. A férfiasságnak ezek a díszei legfeljebb mandátumuk megvédése érdekében abban az esetben fogják ezt megtenni, ha úgy érzik, hogy az eljövendő választás eddigi pártjuk vereségét hozza majd magával. Csak ebben az esetben kísérlik meg az átnyergelést az erkölcsi elvhűség legnagyobb dicsőségére. Ilyenkor aztán a parlamenti pockok menekülnek a süllyedő hajóról.
Az átnyergeléshez persze a meggyőződésnek és lelkiismeretnek semmi köze sincs. Ez csak a parlamenti pockoknak azzal a tehetségével van összefüggésben, amely mindig idejekorán biztosítani tudja a jó meleg fészekben való elhelyezkedést.
Az ilyen "fórum" előtt beszélni annyit jelent, mint falra borsót hányni. Ennek igazan nincsen semmi értelme! Az eredmény itt csak a nullával lehet egyenlő.
Így is volt. A nagynémet képviselők rekedtre ordíthatták magukat, hogy azután a hatás teljesen elmaradjon.
A sajtó vagy agyonhallgatta, vagy pedig úgy átdolgozta beszédüket, hogy minden összefüggés, sőt néha még az értelem is teljesen elveszett. Ezáltal a közvélemény csak nagyon rossz képet nyert az új mozgalom célkitűzéseiről. Hatás nélkül maradt mindaz, amit az egyes urak beszéltek. Jelentősége csak annak volt, amit az emberek olvashattak, ez viszont csak kivonata volt beszédeiknek. amely a maga széttagoltságában egészen értelmetlenül hatott. Ez is volt a sajtó célja. Emellett az egyetlen fórum, amely előtt valóban beszélhettek, alig ötszáz főnyi parlamenti képviselő volt, és ez éppen eleget mond.
A legrosszabb a dologban azonban az volt, hogy a nagynémet mozgalom csak akkor számíthatott sikerre, ha megérthette volna, hogy itt nem új pártról, hanem új világnézetről van szó. Csak ez tudott volna olyan erőket kitermelni, amelyek alkalmasak ilyen óriási küzdelem megvívásához. Ennek vezérei azonban csak a legjobb és legbátrabb egyéniségek lehetnek. Ha egy világnézetért folytatott harc vezérei nem a legnagyobb áldozatra kész hősök közül kerülnek ki, akkor rövid idő múlva halálra szánt harcosok sem fognak jelentkezni. Aki saját kis pecsenyéjét akarja sütögetni, nem sokat tartogathat a köz számára.
Ahhoz azonban, hogy valaki ennek a feltételnek megfeleljen, tudnia kell, hogy egy új mozgalom az utókor szemében becsületet és dicsőséget biztosíthat, a jelenben azonban nem tud semmit sem nyújtani. Minél több könnyen elérhető állást és pozíciót tud a mozgalom nyújtani, annál nagyobb lesz az értéktelen elemek tülekedése, míg végre ezek a politikai alkalmi munkások úgy kiuzsorázzák az eredményekben gazdag pártot, hogy az egykori becsületes harcos a régi mozgalomra nem fog ráismerni, sőt őt mint alkalmatlan "idegent, hívatlant" az új jövevények egyszerűen kiközösítik maguk közül. Ezzel azonban az ilyen mozgalmaknak be is fellegzett.
Abban a pillanatban, amikor a nagynémet mozgalom bevonult a parlamentbe, vezérek és harcosok helyett "parlamenti képviselők"-re tett szert. Egyszerű hétköznapi politikai párt szintjére süllyedt, és elvesztette azt az erőt, amely a vértanúsággal dacoló, végzetes sors felé vezető úton szükséges.
A harc helyébe "beszéd" és "tárgyalás" lépett. Az új parlamenti képviselő rövid idő alatt úgy találta, hogy szebb, mert könnyebb, kockázat nélkülibb kötelesség az új világnézetért a parlamenti rábeszélés során szellemi fegyverekkel verekedni, mint szükség esetén saját életének a feláldozása árán olyan harcot vívni, amelynek a kimenetele bizonytalan volt, de semmi szín alatt sem hozhatott semmit a konyhára.
Ezalatt a mozgalom parlamenten kívül álló hívei csodát vártak és reméltek, amely természetesen nem következett és nem is következhetett be. Ezért rövid idő múlva türelmetlenkedni kezdtek, mert amit a képviselőktől hallottak, semmiképpen sem felelt meg a választók várakozásának. Érthető is, hiszen az ellenséges sajtó félve őrködött azon, hogy a nagynémet képviselők működéséről ne a valóságnak megfelelő képet nyújtson a nép számára.
Minél jobban tetszett az új képviselőknek a parlamentben és tartományi gyűléseken a "forradalmi harc"-nak ez a szelídebb módja, annál kevésbé voltak hajlandók visszatérni a széles rétegek felvilágosításának veszélyesebb útjára.
A népgyűlés az egyetlen eredményes és helyes módja a nagy tömegek megnyerésének, ehhez képest minden háttérbe szorul.
Amint a gyűléstermek söröshordóját a parlament szószéke váltotta fel, hogy e fórumon keresztül a beszédeket ne a nép, hanem az ún. "kiválasztottak" fejébe töltsék, megszűnt a nagynémet mozgalom népmozgalom lenni. Rövid idő alatt akadémikus megnyilatkozások komolytalan klubjává süllyedt.
Az egyes képviselő urak ennek megfelelően nem kísérelték meg, hogy a gyűléseken személyesen oszlassák el a sajtó teremtette rossz benyomást, így rövid idő alatt a "nagynémet" szó egészen rossz hangzást nyert a nép széles rétegei fülében
Mert jegyezzék meg maguknak különösen napjaink irodalmi ambíciókat tápláló lovagjai és nyegléi: a világ legnagyobb átalakulásait sohasem lúdtollakkal irányították! Nem! A toll mindig csak az elméleti megalapozás feladatát végezte. Az a hatalom, amely a nagy vallási és politikai természetű történelmi lavinát elindította, mindig csak a kimondott szó varázsa volt. A nép széles rétegei mindig csak a kimondott szó ereje előtt hajolnak meg. Minden nagy mozgalom egyben népmozgalom, s ezek emberi szenvedélyeknek, lelki érzelmeknek vulkanikus kitörései, amelyeket vagy a szükség borzalmas istennője, vagy a tömeg soraiban dolgozó szó fáklyája lobbantott fel, de sohasem esztétikus irodalmároknak és szalonhősöknek erőtlen ömlengése. Népek sorsát csak forró szenvedélyek vihara irányíthatja. Szenvedélyek fölkeltésére azonban csak az képes, aki azt belsejében maga is hordozza. Ezek a szenvedélyek ajándékozzák kiválasztottjaiknak azon szavakat, amelyek hatalmas pörölyként nyitják meg a nép szívének kapuit.
Akiben nincs szenvedély, és akinek szája nem ad hangot, azt az ég nem teremtette akaratának tolmácsolójává.
Éppen ezért minden írnok maradjon a maga tintásüvege mellett, feltéve, hogy ehhez akarata és tudása van; vezérnek azonban sem nem született, sem ki nem választatott.
Nagy célkitűzések mozgalmának féltve kell őrködnie azon, hogy a nép széles rétegeivel az összeköttetést ne veszítse el.
Ebből a szempontból kell minden kérdést megvizsgálnia és elhatározásokra jutnia.
Mindent el kell kerülnie, ami a tömegre gyakorolt hatást kisebbítené vagy csak gyöngítené is. Nem demagógiából, hanem egyszerűen annak a felismerésnek az alapján, hogy a nép tömegeinek hatalmas ereje nélkül egyetlen nagy gondolat sem valósítható meg, bármilyen magasztos és fenséges is.
Csak a rideg valóság határozhatja meg a célhoz vezető utat. Számolni kell az út nehézségével is, mert ha nem akarjuk járni a göröngyös utakat, ez nem egyszer a cél feladását jelenti; el kell tehát döntenünk, hogy akarjuk-e ezt, vagy sem?
A nagynémet mozgalom is azáltal, hogy tevékenységének súlypontját a nép helyett a parlamentbe tette át, elvesztette jövőjét az olcsó sikerek kedvéért.
A könnyebb harcot választotta, de így méltatlanná tette magát a végső győzelemre.
Ezeket a kérdéseket már Bécsben alaposan áttanulmányoztam és fel nem ismerésükben láttam a nagynémet mozgalom összeomlásának fő okát. Pedig véleményem szerint ez a mozgalom lett volna hivatva arra, hogy átvegye a németség vezetését.
A nagynémet mozgalom megtorpanásának első két oka rokon természetű volt. A nagy átalakulások belső mozgató erőinek fel nem ismerése a nép széles tömegei Jelentőségének leértékelését vonta maga után. Ebből származott viszont a szociális kérdésekkel szembeni érdeklődés csekély volta, a nemzet alsóbb rétegei lelkületével szemben tanúsított elégtelen tevékenység, amihez az e felfogásnak kedvező parlamenti szereplés is hozzájárult.
Ha felismerték volna azt a hatalmat, amelyet az összes forradalmi mozgalmakat képviselő tömeg jelent, akkor mind szociális, mind propagandisztikus téren másként dolgoznak. Ebben az esetben a mozgalom súlypontját nem a parlamentbe, hanem a műhelyekbe és az utcára helyezték volna.
A harmadik hiba gyökere ugyancsak a tömegek értékének a félreismerésében rejlett; azoknak a tömegeknek, amelyek, ha egyszer nagy szellemek által bizonyos irányzatot nyernek, a támadás erejének lendítőkerékhez hasonlóan egyenletes állandóságot kölcsönöznek.
Azt a nehéz küzdelmet, amelyet a nagynémet mozgalom a katolikus egyházzal vívott, csak ez a félreismerés magyarázhatja meg, amely a nép lelkülete ellen képes /olt fellépni.
Az új párt Róma elleni heves támadásának az okai a következők voltak:
Abban a pillanatban, amikor a Habsburg ház végleg elhatározta, hogy Ausztriát szláv állammá alakítja át, minden eszközt megragadott, ami e cél eléréséhez sikeresnek látszott. Még vallásos intézményeket is képes volt ez a leglelkiismeretlenebb uralkodóház az új "államgondolat" szolgálatába állítani. Cseh plébánosok és lelkészek alkalmazása csak egyike volt azoknak az eszközöknek, amelyeket Ausztria elszlávosítása érdekében felhasználtak.
Tiszta német településekre cseh plébánosokat helyeztek, akik lassanként a cseh nép érdekeit az egyház érdekei fölé helyezték és a némettelenítő folyamat sejtjeiként szerepeltek.
Sajnos, a német lelkészség ezzel a folyamattal szemben teljesen tehetetlennek bizonyult. Nemcsak, hogy alkalmatlan volt ilyen harcra német értelemben véve, de nem rendelkezett elég ellenerővel sem az ilyen támadásokkal szemben. Ilyen módon nyomták el lassan, de biztosan a németséget, egyrészt vallási visszaélésekkel, másrészt a védekezés elégtelenségével.
Sajnos, magasabb egyházi körökben sem állt a dolog sokkal jobban. A Habsburgok németellenes kísérletei itt sem ütköztek a magasabb klérus részéről a szükséges ellenállásba; a német érdekek képviselete teljesen háttérbe szorult.
Az általános benyomás nem lehetett más, minthogy itt a katolikus papság által szenvednek súlyos sérelmet a német jogok; mintha az egyház nem érezne együtt a német néppel, hanem igazságtalan módon az ellenség oldalára pártolt volna. Ez a baj - mindenekelőtt Schönerer véleménye szerint - a katolikus egyház Németországon kívül székelő vezetésében és népünk követeléseivel szemben ezáltal keletkezett ellenséges érzületben gyökerezett.
Az úgynevezett kulturális problémák, mint általában ebben az időben Ausztriában, több más kérdéshez hasonlóan, majdnem egészen háttérbe szorultak. nagynémet mozgalomnak a katolikus egyházzal szemben elfoglalt álláspontjára sokkal inkább irányadó volt a német jogok képviseletének az elégtelensége, a szláv elbizakodottság és követelőzés támogatása, mint az egyház álláspontja a tudománnyal szemben.
Georg Schönerer nem volt a félmunka embere. Abban a meggyőződésben vette az egyház elleni harcot, hogy csak így lehet a német népet megmenteni. Az "el Rómától" mozgalom a leghatalmasabb, de természetesen a legnehezebb támadási folyamatot jelentette. Arra volt hivatva, hogy az ellenség fellegvárát lerombolja. Győzelem esetén a németországi átkos egyházi széthúzás is megoldódik, és egy ilyen győzelem kétségtelenül a birodalom és a német nemzet belső erejének óriási vereségét jelentette volna.
Csakhogy ennek a harcnak mind a kiindulópontja, mind az ebből vont következtetés hibás volt.
Kétségtelen, hogy a német nemzetiségű katolikus papság ellenállása a németséget érdeklő minden kérdésben csekélyebb volt, mint a nem németé, de különösen a cseh lelkésztársaik ereje. Csak a vak nem látta, hogy a német klérus sohasem volt a német érdekek hathatós képviselője. De éppen úgy csak az elvakított nem látta be, hogy ennek oka elsősorban abban rejlett, amiben mi, németek, valamennyien szenvedtünk: hogy népünkkel szemben is épp oly tárgyilagosak igyekeztünk mindig ítélni, mint az élet bármely más kérdésében.
Míg a cseh lelkész szubjektív érzelmekkel viseltetett saját népével és objektíven az egyházzal szemben, addig a német lelkész szubjektív tisztelettel viseltetett az egyházzal szemben és objektív maradt nemzetéhez. Olyan jelenség ez, amelyet szerencsétlenségünkre ezer más esetben is tapasztalhattunk. " Ez semmi szín alatt sem a katolicizmus különleges öröksége, de olyan jelenség, amely rövid idő alatt majdnem minden, különösen állami és egyéb intézményt kikezdett.
Figyeljük csak meg például a mi tisztviselő karunk álláspontját egy-egy nemzeti szörnyszüleménnyel szemben, és hasonlítsuk össze azzal az állásfoglalással, amit egy másik nép tisztviselő kara tanúsítana hasonló esetben. Hihetjük-e, hogy akad még egy tisztikar a világon, amelyik az "államtekintély" szólama alapján annyira nem törődik a nemzet követelményeivel, mint ahogy ez minálunk már öt év óta történik, sőt különös szolgálati érdemeket jelent? Vagy pl. mindkét felekezet nem foglal-e el a zsidókérdésben ma olyan álláspontot, amely sem a nemzet követelményeinek, sem pedig a vallás szükségleteinek nem felel meg? Hasonlítsuk csak össze a zsidó rabbi álláspontját mindazokban a kérdésekben, amelyeknek csak a legkisebb jelentősége is van a zsidóságra mint fajra, a mi lelkészeink, de lehetőleg mindkét felekezet lelkészei legnagyobb részének állásfoglalásával.
Ez a jelenség mindig akkor tűnik szemünkbe, amikor egy elvont eszmének a képviseletéről van szó.
"Államtekintély", "demokrácia, pacifizmus, nemzetközi szolidaritás" stb. nálunk majdnem mindig merev és tisztán elméleti fogalmakká lesznek, úgy, hogy minden nemzeti életszükséglet megítélése csak ezek nézőpontjaiból történhet. Eszerint minden nemzeti felemelkedési kísérlet megakadályozható, ha az a jóllehet rossz és pusztító kormányzat megbuktatásával jár; mert ez az "államtekintély" elleni cselekedet. Márpedig az "államtekintély" egy ilyen fanatikus szemében nem a célhoz vezető eszközt, hanem sokkal inkább magát a célt jelenti, amely egész sajnálatra méltó életének a kitöltésére alkalmas.
Így például nyakló nélkül ellene szegülnek a diktatúrakísérletnek még akkor is, ha a diktátor szerepét egy Nagy Frigyes töltené be, és a pillanatnyi államvezetők pedig valamennyien a legalacsonyabb rendű egyének lennének, mert a demokrácia törvénye az ilyen élvhajhász szemében szentebb, mint a nép java.
Az ilyen gondolkodásmód egyrészt védelmébe veszi az "államtekintély" Jegyében a nemzetet tönkretevő legrosszabb zsarnokságot is, másrészt tiltakozni képes a legáldásosabb kormányzat ellen csak azért, mert nem felel meg a demokráciáról vallott álláspontjának.
A mi német pacifistáink a nemzetnek még a legrémesebb katonai erőszakkal történő véres elnyomását is eltűrnék, ha ennek megváltoztatása csak ellenállással, tehát erőszakkal lenne lehetséges, mert ez ellenkeznék béketársaságuk lelkületével. A nemzetközi német szocialistát a külföld szolidáris módon kifoszthatja, ő azt testvéri egyetértéssel nyugtázza, és nem gondol a megtorlásra vagy legalábbis a tiltakozásra, mert hiszen ő német.
Ez mindenesetre szomorú, de ha egy dolgon változtatni akarunk, azt mindenekelőtt el kell ismernünk.
Épp így áll az ügy a német érdekek gyatra képviseletével a klérus egy részénél. Tévedés lenne azt hinni, hogy szándékos rosszakarattal vagy talán ilyen természetű felsőbb utasítással állunk szemben. Nem! Mindez, a nemzeti öntudat szempontjából siralmas helyzet, egyrészt a német ifjúság ez irányú szánalmas nevelésében, másrészt a bálvánnyá vált eszmével szemben tanúsított, maradéktalan alárendeltségben gyökerezik.
A népnek a demokráciára, a nemzetközi jellegű szocializmusra, a pacifizmusra történő nevelése olyan merev és olyan kizárólagos és egyben annyira szubjektív, hogy ez rányomta bélyegét mindenre. Ezzel szemben a németséghez való viszonya csak tárgyilagos alapokon nyugodott. Ezért van, hogy a pacifista (feltéve persze, hogy német az illető) népének legnehezebb óráiban is elsősorban a tárgyilagos igazságot keresi, ahelyett hogy övéi sorába állna és velük együtt verekedne.
Azt, hogy az egyes felekezetek szempontjából is mennyire így van, a következők igazolják.
A protestantizmus erőteljesebben képviseli a németség érdekeit, mert ez keletkezésénél, múltjánál és hagyományainál fogva is adottsága. Felmondja azonban a szolgálatot, mihelyt a nemzeti érdekek képviselete olyan területén kellene mozognia, amely hiányzik képzeletvilágának és hagyományos fejlődésének általános irányából vagy azzal valamelyes oknál fogva ellenkezik.
Így a protestantizmus kétségtelenül támogatója lesz mindennek, ami német, mindaddig, míg a dolgok belső tisztaságáról, nemzeti elmélyedésről, a német nép védelméről, a német nyelvről vagy német szabadságról van szó. Mindezzel ugyanis egybeforrott. Viszont a leghevesebb módon ellenez minden olyan kísérletet, amely a német népnek a leghalálosabb ellensége, a zsidóság ölelő karjaiból való megszabadítását célozza, mert a zsidósághoz való viszonya többé-kevésbé dogmatikus alapokon nyugszik. Márpedig ennek a kérdésnek gyökeres megoldása nélkül a német újjászületés érdekében minden kísérlet meddő.
Bécsi tartózkodásom idején kénytelen-kelletlen elegendő alkalmam volt arra, hogy ezt a kérdést is elfogulatlanul vizsgáljam, és a napi élet forgatagában felfogásom helyességéről is meggyőződhessem.
A legkülönbözőbb nemzetiségek e gyújtópontjában kiderült, hogy csak a német pacifista igyekszik saját népének követelményeit tárgyilagosan szemlélni. De távolról sem teszi ezt a zsidó. Csak a német szocialista nemzetközi abban az értelemben, amely megtiltja számára, hogy népének igazságát ne csak a nemzetközi elvtársaknál való siránkozással és behízelgéssel igyekezzen védelmezni. De a cseh vagy a lengyel stb. nem ilyen. Hogy rövid legyek: már akkor felismertem, hogy a szerencsétlenség csak részben gyökerezik magukban ezekben a tanokban, hanem részben fajunk szeretete tekintetében elégtelen nevelésünkben és ennek következményeként a népünkhöz való kisebb mértékű ragaszkodásunkban.
Ezzel megdől a nagynémet mozgalom katolicizmus elleni harcának tisztán elméleti alapja.
Neveljük a német népet kora ifjúságától fogva saját jogai kizárólagos elismerésére, és ne mételyezzük meg már a gyermeki lelket "tárgyilagosságunk" átkával. Akkor rövidesen meglátjuk (természetesen egy radikálisan nemzeti kormányzat feltételezése mellett), hogy miként Írországban ír, Lengyelországban lengyel, Franciaországban francia, úgy Németországban is mindig német lesz a katolikus.
Ennek a legnagyszerűbb bizonyítékát az az idő szolgáltatta, amely legutóbb szólította népünket a történelem ítélőszéke elé, létének védelmében, élethalálharcra.
Mindaddig, míg felülről nem hiányzott a vezetés, népünk erején felül teljesítette kötelességét. Protestáns lelkész és katolikus pap vállvetve biztosították népünk ellenálló erejét a frontokon és otthon egyaránt. Ezekben az években, különösen pedig az első fellángolás idején mindkét tábor szeme előtt csak a szent német Haza lebegett és annak megmaradásáért és jövendőjéért fordultak az ég felé. A nagynémet mozgalomnak egyetlen kérdésre kellett volna válaszolnia: lehetséges-e az alsóausztriai németség megtartása a katolikus hit mellett, igen, vagy nem? Ha igen: akkor e politikai pártnak nem lett volna szabad vallási, sőt felekezeti vizekre eveznie, ha pedig nem, akkor vallásújítást és nem politikai pártot kellett volna teremtenie!
Aki azt hiszi, hogy politikai szervezkedés kerülő útján vallási reformációhoz juthat el, annak fogalma sincs a vallási képzeletről, hitéletről. és ezek egyházi hatásairól.
Itt igazán nem lehet két úrnak szolgálni. Emellett sokkal nagyobb jelentőségűnek tartom egy vallás alapítását vagy lerombolását egy államénál, nem is beszélve egy pártról.
Tévedés azt hinni, hogy e téren a támadások csak a túloldali támadások kivédésére szorítkoztak!
Kétségtelenül akadtak lelkiismeretlen alakok, akik nem átallották politikai nézeteik eszközeként a vallást felhasználni (ezeknél a fickóknál mindig csak üzletet jelent a politika), de éppen ennyire helytelen lenne a vallást vagy felekezetet egynéhány ilyen bandita visszaéléséért felelőssé tenni és ellene támadni. Ugyanis semmi sem lehet előnyösebb az ilyen parlamenti semmirekellő számára, mintha alkalmat nyújtanak neki politikai visszaéléseinek az igazolására. Mert abban a pillanatban, amikor az ő egyéni gazságaiért a vallást vagy felekezetet teszik felelőssé, az ilyen hazug alak nagy hanggal a világot hívja tanúnak saját tevékenységének igazolására és annak bizonyítására, hogy csak neki és az ő szónoki képességének köszönhető a vallás és az egyház megmentése. A buta és feledékeny kortársak már nem ismerik fel többé az egész lárma tulajdonképpeni előidézőjét. Így e szélhámos elérte célját.
Az ilyen ravasz róka természetesen maga tudja legjobban, hogy mindennek semmi köze valláshoz, és éppen ezért még inkább nevet a markába, mialatt tisztességes, de ügyetlen ellenfele a játszmát elveszti, hogy aztán az emberiség hűségében csalódottan, hitevesztetten teljesen visszavonuljon.
Más tekintetben is nagy igazságtalanság volna a vallást, vagy magát az egyházat felelőssé tenni az egyesek hibáiért. Ha összehasonlítjuk ugyanis a szemünk előtt álló szervezet nagyságát az emberek átlagos hibáival, rá kell jönnünk arra, hogy a jó és a rossz aránya itt sokkal jobb, mint bárhol másutt. Bizonyára akadnak a papok között is olyanok, akik szent hivatásukat politikai becsvágyuk kielégítésének eszközéül használják fel, és politikai harcaik közepette megfeledkeznek arról, hogy ők tulajdonképpen egy magasabb igazság őrzői, de semmi szín alatt sem a hazugság és rágalom képviselői. Nem szabad azonban elfelejteni azt sem, hogy egy-egy ilyen tévelygőre ezer és ezer hivatásához törhetetlenül hű és odaadó lelkipásztor jut, akik a mi hazug és züllött korunkban az általános sivatagból oázisként emelkednek ki.
Amilyen kevéssé ítélem el és szabad elítélnem az egyházat azért, mert egyik-másik tagja papi ruhában az erkölcs parancsai ellen vét, éppen olyan kevéssé teszem ezt akkor is, ha egy a sok közül népét bemocskolja és elárulja olyan időkben, amikor ez különben is úgyszólván napirenden van. Különösen napjainkban nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy egy ilyen Ephialtesre ezer olyan esik, aki vérző szívvel érzi át népének szerencsétlenségét, és mint nemzetünk legjobbjai, repesve várja a pillanatot, amikor ismét ránk mosolyog az ég.
Ha azonban valaki erre azt válaszolja, hogy itt nem mindennapi problémákról, hanem alapvető igazságokról, vagy általában dogmatikus tartalmú kérdésekről van szó, akkor csak azt mondhatom:
Ha az a hited, hogy a sors téged szemelt ki arra, hogy az igazság hirdetője légy, akkor tedd azt, de akkor így legyen meg a kellő bátorságod, és ne akard ezt egy politikai párton keresztül tenni, mert akkor ez is csak visszaélést jelent hanem a rosszabb körülmények helyére állítsd a te jobb jövődet.
Ha hiányzik ehhez a bátorságod, vagy magad sem vagy teljesen tisztában jobb jövendőddel, akkor ne nyúlj hozzá, semmi esetre se kísérletezz azzal, hogy amit nyílt sisakkal nem mersz megtenni, egy politikai mozgalom kerülő útjával leplezd.
Vallási problémákkal mindaddig, míg azok a saját fajunk szokásait és erkölcseit nem ássák alá politikai pártok ne foglalkozzanak, éppen úgy, mint ahogy a vallás sem arra való, hogy politikai bonyodalmakba keveredjék.
Még ha akadnak is az egyházi méltóságok viselői között olyanok, akik a vallási intézményeket és tanokat fajtájuk rovására használják fel, ezen az úton nem szabad őket követni, nem szabad hasonló fegyverekkel küzdeni.
A politikai vezér számára népének vallási tanai és intézményei mindig érintetleneknek kell lenniük, ellenkező esetben nem szabad politikusnak lennie, hanem feltéve, hogy ehhez a megfelelő adottságokkal rendelkezik legyen reformerré!
Más magatartás különösen Németországban katasztrófához vezetne.
A nagynémet mozgalomnak és Róma elleni harcának tanulmányozása már akkor, de különösen a későbbi évek folyamán a következő meggyőződésre juttatott: a mozgalom csekély érzéke a szociális problémák jelentőségével szemben a tényleges harci erőt jelentő tömegek elvesztését eredményezte; a parlamentbe való bevonulás az erőteljes lendület elvesztésébe került, és megterhelte azt ennek az intézménynek minden hibájával és gyengeségével; a katolikus egyház elleni harca számtalan kis és középosztálybeli körben lehetetlenné tette és elrabolta tőle azt a nagyszámú legjobb elemet, amelyet elsősorban nevezhet a nemzet sajátjának.
Az osztrák kultúrharc gyakorlati eredménye majdnem a semmivel volt egyenlő. Kétségtelenül sikerült ugyan mintegy százezer embert elszakítania az egyháztól, anélkül azonban, hogy ez különösebb kárt jelentett volna az egyház számára. Az elveszített "báránykákért" igazán kár lett volna könnyet hullatni, mert csak azokat veszítette el, akik lelkileg már amúgy sem tartoztak hozzá. Éppen ez volt a nagy különbség az új és az egykori reformáció között! Egykor belső meggyőződésből sokan tértek át az egyház legjobbjai közül, míg most kétségtelenül csak a közömbösek hagyták ott, és ezek is politikai természetű indokokból.

Éppen politikai szempontból volt azonban az eredmény ugyanolyan nevetséges, mint szomorú.
Ismét dugába dőlt egy, a német nép megmentését célzó, eredménnyel kecsegtető mozgalom, mert nem irányították a szükséges kérlelhetetlen józansággal. Emiatt olyan utakra tévedt, amely csak felőrlődéséhez vezethetett. Mert bizonyos:
A nagynémet mozgalom sohasem esett volna ebbe a hibába, hogyha több megértéssel viseltetett volna a nagy tömegek lélektanával szemben. Ha vezéreik tisztában lettek volna azzal, hogyha egyáltalán eredményt akarnak elérni már pusztán lélektani meggondolásból sem szabad a tömegnek két vagy több ellenséget mutatni, mert ez a harci erő elaprózódására vezet. Ennek felismerésével csak egy ellenfélnek irányították volna a nagynémet mozgalom átütő erejét. Semmi sem lehet veszedelmesebb a politikai pártra, mintha elhatározásai tekintetében olyan sokat markolók, de keveset fogók vezérlik, akik mindent akarnak, anélkül azonban, hogy csak a legkevesebbet is elérnék.
Ha egyes vallásokban sok kivetnivaló volna is, akkor sem szabad a politikai pártnak soha, egy pillanatra sem szem elől tévesztenie azt a történelmi tényt, hogy az eddigi tapasztalatok szerint még egyszer sem sikerült tisztán politikai pártnak hasonló helyzetben vallási reformációt elérne. Márpedig az ember nem azért tanulmányozza a történelmet, hogy a tanításaira ne emlékezzék, vagy hogy azt gondolja, mintha változott viszonyok mellett a történelem örök igazságai sem alkalmazhatók, hanem éppen azért, hogy abból hasznos következtetésekre jusson a jetent illetőleg. Aki erre nem képes, az ne képzelje magát politikai vezérnek; a valóságban üresfejű, bár legtöbbször beképzelt fajankó, akinek minden jószándéka sem bocsáthatja meg gyakorlati tehetetlenségét.
Általában minden idők népvezérének legfőbb feladata épp az, hogy a nép figyelmét ne aprózza el, hanem egyetlen ellenfélre összpontosítsa. Minél egyöntetűbb a nép harci kedvének az irányítása, annál nagyobb lesz a mozgalom vonzóereje és annál hatalmasabb az átütő ereje. A nagy vezérek zsenialitása éppen abban rejlik, hogy még a különböző ellenfeleket is, mint egy kategóriába tartozókat tüntetik fel, mert különféle ellenfelek felismerése a gyönge és bizonytalan jellemeknél könnyen a saját igazságukban való kétkedéshez vezet.
Abban a percben, amikor az ingadozó tömeg a harcban igen sok ellenféllel találja szemben magát, azonnal a tárgyilagosság álláspontjára helyezkedik, és felveti a kérdést, hogy vajon a többiek mind tévednek, és hogy tényleg csak saját népének és saját mozgalmának van igaza.
Ilyenkor már saját erőnk első megbénulása jelentkezik. Ezért kell több, belsőleg különböző ellenfelet egy kalap alá venni, hogy a tömegek meggyőződése szerint a harcot csak egyetlen ellenféllel szemben folytassák. Ez megerősíti a saját igazukba vetett hitet, és fokozza az ellenféllel szembeni elkeseredést.
A nagynémet mozgalmat e körülmény fel nem ismerése megfosztotta győzelmétől. Céljuk helyes, akaratuk tiszta volt, de az utat rosszul választották meg. E mozgalom hasonlatos volt ahhoz a hegymászóhoz, aki szeme előtt tartja a megmászandó csúcsot, nagy elhatározással és erővel vág neki, de éppen az útra nem fordít semmi figyelmet, hanem mindig csak a célt tartja szem előtt. Nem látja és nem vizsgálja az út minőségét, és végül tönkremegy.
Éppen ellenkezően állott a dolog a nagy riválisnál, a keresztényszocialista pártnál.
Az út, amelynek nekivágtak, okos és helyes volt, csak éppen a cél tiszta felismerése hiányzott.
A keresztényszocialista párt ott, ahol a nagynémet mozgalom hibát hibára halmozott, majdnem minden tekintetben helyesen és okosan járt el.
Megértette a tömegek nagy jelentőségét és annak legalábbis egy részét, a párt szociális jellegének hangsúlyozásával kezdettől fogva a maga számára biztosította. Azáltal, hogy a középosztály alsó rétegeire és a kézműiparosokra támaszkodott, hű, kitartó és áldozatkész tábort biztosított a maga számára. Kerülte a legkisebb összeütközést is a vallási intézményekkel, és ezáltal megnyerte egy hatalmas szervezet, az egyház támogatását. Ennek következtében csak egyetlenegy igazi ellenfele volt. Felismerte a nagyvonalú propaganda értékét, és hatásosan tudott követői tömegének lelkületére hatni.
Kitűzött célját, Ausztria megmentését azonban ő sem tudta valóra váltani, eszközeinek hiányossága és nem eléggé világos célja miatt.
Antiszemitizmusa a faji alap helyett vallási kifogásokon nyugodott. E hibának ugyanaz volt az eredője, ami egyben a második tévedés előidézője lett.
A párt alapítóinak a véleménye szerint: ha a keresztényszocialista párt Ausztriát akarta megmenteni, akkor nem állhatott a faji elv alapján, mert különben rövid időn belül az állam általános felbomlásának kellett volna bekövetkeznie. A pártvezérek nézete szerint különösen a bécsi helyzet írta elő parancsolólag minden elválasztó elem kikapcsolásával az egyesítő szempontok kiemelését.
Bécs ebben az időben annyira tele volt cseh elemekkel, hogy velük szemben csak a faji problémák tekintetében alkalmazott legnagyobb engedékenységgel lehetett célt érni. Ha Ausztria megmentése volt a cél, akkor nem lehetett őket elejteni. Így kísérelték meg különösen a nagyszámú cseh kisiparosságot a liberális manchesterizmus elleni harcra, az öreg Ausztria különböző népei felett álló, vallási alapokon nyugvó, zsidóellenes mozgalom révén megnyerni.
Kétségtelen, hogy a zsidóság ellen ilyen alapon folytatott harc nem sok gondot okozott magának a zsidóságnak, mert a legrosszabb esetben egy kis keresztvíz megtette a magáét, megmentette az üzletet és a zsidó műhelyt egyaránt.
Az ilyen felületes alapon mozgó elmélettel sohasem lehetett ezt a kérdést komoly, tudományos tárgyalás alá vonni, és ez a körülmény sokakra azok közül, akiknek az antiszemitizmus e módja érthetetlen volt, visszataszítóan hatott. E gondolat toborzó ereje majdnem kizárólag a korlátolt szellemi képességű körökre szorítkozott. Az intelligencia azonban kereken visszautasította. Lassanként az egész dolog olyan színezetet nyert, mintha kizárólag a zsidóság újabb megtérítéséről lenne szó, valamiféle versenyféltékenység hangsúlyozásával. Pedig ezzel egyidejűleg a harc belső, magasabb rendű jellege is elveszett, és sokan, nem is a legrosszabbak erkölcstelennek és elvetendőnek tartották azt. Hiányzott az a meggyőződés, hogy az egyetemes emberiség létérdekéről van szó, melynek megoldásától az összes nép sorsa függ!
Ezzel a félmegoldással a keresztényszocialista párt elvesztette antiszemita jellegét. Ez a látszat-antiszemitizmus rosszabb volt a semminél, mert az embert a biztonság érzetével töltötte el, úgy képzelte, hogy most már a fülén ragadta meg ellenfelét, pedig a valóságban őt vezették az orránál fogva.
Közben a zsidóság úgy megszokta az antiszemitizmusnak ezt a módját, hogy elmaradása egészen biztosan jobban hiányzott volna neki, mint amennyire jelenléte akadályozta.
Már a nemzeti állam gondolata is nagy áldozatot követelt hitvallóitól, még inkább a németség érdekeinek képviselete.
Az ember nem lehetett "nemzeti", ha nem akarta Bécsben elveszíteni a talajt lába alól. Úgy képzelték, hogy ennek a kérdésnek a megkerülésével meg lehet megmenteni a Habsburg monarchiát. A mozgalom így elvesztette azt a hatalmas erőforrást is, amely egyedül képes arra, hogy egy politikai pártnak tartós hajtóerőt biztosítson. A keresztényszocialista párt is olyan párt lett, mint a többi. ^*1 Valamikor mindkét mozgalomnak a legnagyobb figyelmet szenteltem. Az egyiknek, mert szívem szerinti volt, a másiknak azért, mert magával ragadott az a párját ritkító férfiú, akit már akkor az egész ausztriai németség keserű jelképének tekintettem. Én is azok között a százezrek között voltam, akik végignézték azt a hatalmas gyászmenetet, amely a halott polgármestert a városházáról a Ringstrassera kísérte. Valami belső érzés azt súgta nekem ebben a megható pillanatban, hogy ennek az embernek a műve is hiábavalóvá kell válnia a végzet következtében, amely ezt az államot feltartóztathatatlanul a pusztulás felé vezeti. Ha dr. Karl Lueger Németországban él, akkor népünk nagy koponyái között szerepelt volna. Az ő és műve és szerencsétlensége volt, hogy ebben a pusztulásra ítélt államban működött. Halálakor hónapról hónapra egyre mohóbban lobbantak fel a Balkán felől a lángok, de a sors kegye elengedte neki, hogy lássa azt a hanyatlást, amelytől éppen ő akarta megmenteni hazáját!
Megkíséreltem mindkét párt bukásának és eredménytelenségének az okát megtalálni, és arra a biztos meggyőződésre jutottam, hogy eltekintve az államhatalomnak a régi Osztrák-Magyar Monarchia keretei között való megerősítésének lehetetlenségétől, a két párt hibái a következők voltak.
A nagynémet mozgalomnak kétségtelenül igaza volt abban, hogy céljául a német megújhodást tűzte ki, de szerencsétlenül választotta meg eszközeit. Nemzeti volt, de szociális tartalma sajnos kevés ahhoz, hogy a tömegeket meghódíthassa. Antiszemitizmusa, nagyon helyesen a faji kérdés jelentőségének felismerésén és nem vallási jellegen alapult. Egy meghatározott hitvallás elleni harca azonban alapjában és taktikai szempontból is kétségtelenül alkalmatlan volt.
A keresztényszocialista pártnak viszont a német újjászületés célja tekintetében volt homályos az elképzelése, ezzel szemben értelmesen és szerencsés kézzel választotta meg a párt működésének útját. Megértette a szociális kérdések jelentőségét, de tévedett a zsidóság elleni harca tekintetében, és halvány fogalma sem volt a nemzeti gondolat jelentőségéről.
Ha a keresztényszocialista párt a nagy tömegek tekintetében vallott helyes álláspontja mellett a fajvédelem jelentőségét úgy megértette volna, mint a nagynémet mozgalom, és maga is nemzetivé vált volna, vagy a nagynémet mozgalom párosította volna a zsidókérdés tekintetében vallott helyes álláspontját és a nemzeti gondolat felismerésében rejlő erőit a keresztényszocializmus irányában akkor ez megteremtette volna azt a mozgalmat, amely már akkori meggyőződésem szerint is eredményesen nyúlt volna bele a német sors alakulásába.
Ez azonban nem sikerült így, aminek oka elsősorban a Habsburg monarchia lényegében rejlett.
Minthogy én egyetlen olyan pártot sem találtam, amely meggyőződésemnek megfelelt volna, nem tudtam magam elhatározni arra, hogy a meglévő szervezetek valamelyikébe belépjek, sőt mi több, hogy azok valamelyikében harcoljak. Általában már akkor képtelennek és lehetetlenségnek tartottam a politikai mozgalmak mindegyikét arra, hogy a német nép nemzeti újjászületését nagyvonalúan és ne csak külsőségekben keresztülvigye.
A Habsburg monarchiával szembeni idegenkedésem ebben az időben napról napra erősödött.
Minél inkább foglalkoztam külpolitikai kérdésekkel is, annál erősebb lett a meggyőződésem, hogy ez az államnak nevezett tákolmány csak szerencsétlenséget hozhat a németségre. Mind világosabban állott előttem, hogy a németség sorsa nem itt, hanem magában a Német Birodalomban dől el. Ez a megállapításom azonban nem csak az általános politikai kérdéseknek szólott, hanem a kultúra minden megnyilvánulására is vonatkozott.
A monarchiabeli Ausztria a legtisztább eredetű kulturális és művészeti kérdések terén is a nemtörődömség, a legjobb esetben is a jelentéktelenség jeleit mutatta a német nemzettel szemben. Leginkább az építészet terén volt ez észrevehető. Az újabb építőművészet már csak azért sem mutathatott fel nagyobb eredményeket
Ausztriában, mert a Ring kiépítése után elébe tűzött feladatok, legalábbis Bécsben, a németországiakhoz képest jelentéktelenek voltak.
Így kezdtem én kettős életet élni. Értelem és valóság szerint Ausztriában voltam, és keserű, de áldásos életiskolát látogattam, a szívem azonban valahol másutt volt.
Szorongó elégedetlenség lett úrrá felettem annál inkább, minél jobban felismertem ennek az államnak belső ürességét, megmentésének lehetetlenségét.
Emellett arra a meggyőződésre jutottam, hogy Ausztria minden tekintetben csak a német nép szerencsétlenségét jelentheti.
Biztos tudatában voltam annak, hogy ez az ország minden valóban németnek éppen annyira kerékkötője, mint amennyire istápolója mindannak, ami nem német.
Bosszantó volt számomra az a faji egyveleg, amely e birodalom fővárosát jellemezte, bosszantó volt ez a csehekből, lengyelekből, magyarokból, ruténekből, szerbekből és horvátokból álló népkeveredés, és mindenek felett visszataszító az emberiség örök bomlasztó eleme, a zsidóság és mindig csak a zsidóság.
Ez az óriási város az én szememben mindig a gennygóc megtestesítője volt.
Gyermekkoromban azt a német tájszólást beszéltem, amelyet Alsó-Bajorországban is beszélnek. Hű maradtam hozzá, és nem akartam a bécsi zsargont elsajátítani.
Minél hosszabb időt töltöttem ebben a városban, annál inkább növekedett gyűlöletem azzal a népkeverékkel szemben, amely a régi német kultúrhelyeket megszállta.
Nevetséges volt számomra még csak a gondolata is annak, hogy ez az állam hosszabb időre is fenntartható legyen.
Öreg mozaikképhez hasonlított annak idején Ausztria: az egyes kövecskéket összetartó ragaszték öreg és szétmálló volt: amíg nem nyúlnak hozzá, addig talán még elhúzza ez a tákolmány, mihelyt azonban egy lökést kap, ezer darabra törik szét. Csak az volt a kérdés, hogy mikor jön ez a lökés.
Minthogy szívem az Osztrák-Magyar Monarchiáért sohasem repesett, hanem csak a Német Birodalomért dobogott, az előbbi állam szétesése a német nép megváltásának a kezdetét jelentette számomra. Mindezen okoknál fogva egyre fokozódott bennem a vágy, hogy odamenjek, ahová kora ifjúságom óta vágyva vágytam.
Azt reméltem, hogy egykor Isten adta tehetségem szerint kisebb vagy nagyobb keretek között beszédes építőmesterként fogom szolgálataimat a nemzetnek szentelni.
Végül abba a szerencsés helyzetbe kívántam kerülni, hogy azon a helyen legyek és működjem, ahonnan egykor szívem leghőbb kívánságának: szeretett szűkebb hazám és közös hazánk, a Német Birodalom egyesülésének meg kellett valósulnia. Sokan lesznek olyanok, akik a vágyakozás nagyságával szemben értelmetlenül állanak, én tehát kizárólag azokhoz fordulok, akiknek hazájuktól elszakítva nyelvük kincséért is harcolniuk kell, akiknek hazájuk iránti hűségükért üldöztetés és megpróbáltatás jut osztályrészül, és akik fájdalmas meghatottsággal gondolnak arra az , órára, amelyben drága anyjuk keblére siethetnek vissza. Őket hívom tanúságtételre, és tudom, hogy meg fognak engem érteni!
Csak az tudja felmérni az anyaországtól elválasztott gyermekek szívét égető nagy vágyakozást, aki saját magán tapasztalja, mit jelent németnek lenni anélkül, hogy szeretett hazájához tartozhasson az ember. Addig kínozza a hatalmába kerítetteket s fosztja meg őket a megelégedettség és boldogság érzésétől, míg csak ki nem nyílnak az atyai hajlék kapui, és a közös birodalomban a közös vér ismét megbékél és megnyugszik.
Bécs azonban minden idők legnehezebb, de egyben legalaposabb iskolája maradt számomra. Félig gyermekként kerültem ebbe a városba, és mint meglett, komoly ember távoztam onnan. Benne tettem szert világnézetem alapjaira és olyan politikai szemléletre, amelyet később egyes szempontokból ki kellett ugyan egészítenem, de amelyek egyike sem hagyott el engem. Akkori tanulmányi éveim értékét természetesen csak ma tudom kellőképp felmérni.
Éppen azért tárgyaltam ezeket az időket részletesebben, mert azokban a kérdésekben adták meg nekem az első világnézeti alapot, amelyek a párt alaptételeihez tartoznak, és amelyek a legkisebb kezdetből alig öt év leforgása alatt hatalmas tömegmozgalom elindítói lettek. Nem tudom, hogy ma milyen álláspontot foglalnék el a zsidósággal, a szociáldemokráciával, helyesebben az egységes marxizmussal és a szociális kérdésekkel szemben, ha a sors mostohasága és saját tanulásom által nem biztosítottam volna magam számára már kora ifjúságom idején egyéni véleményem kialakulását.
Igaz ugyan, hogy a haza szerencsétlensége ezreket és ezreket késztet gondolkodásra az összeomlás belső okairól, de ez korántsem lesz olyan alapos és gyökeres, mint az olyan emberben, aki csak évek hosszú sorának küzdelmei árán lett úrrá a sors felett. 

 

4

 

München

1912 tavaszán kerültem végleg Münchenbe.
A város annyira ismerõsnek tûnt fel elõttem, mintha már évek hosszú sora óta falai között éltem volna. Ennek magyarázata a német mûvészetnek minduntalan e metropolisra utaló tanulmányozásában rejlett. Tény az, hogy ha az ember Münchent látta, akkor nemcsak Németországot, hanem elsõsorban a német mûvészetet ismeri.
A világháború elõtt kétségtelenül ez volt életem legboldogabb és legelégedettebb idõszaka. Igaz ugyan, hogy keresetem még mindig nagyon sovány volt, és a festészet csupán létfenntartásom s tanulmányaim folytatásának eszközét jelentette, de meg voltam gyõzõdve, hogy a magam elé tûzött célt egykor mégis el fogom érni. Ennek tudata már magában elegendõ volt ahhoz, hogy a mindennapi életet egyéb gondjait könnyen és aggodalom nélkül viseljem el. Ehhez járult még az is, hogy itt-tartózkodásom elsõ órájától kezdve olyan vonzalmat éreztem e város iránt, mint egyetlen más hellyel szemben sem. Minden ízében német városra leltem benne. Milyen óriási különbség Bécshez képest! Rossz érzés fogott el mindig, valahányszor csak visszagondoltam arra a faji Bábelre! S örömmel hallottam különösen alsóbajorországiakkal való érintkezésem alkalmával az ifjúságomra emlékeztetõ tájszólást. Ezer és egy olyan dologra bukkantam, amelyek kedvesek voltak vagy lettek számomra. A legnagyobb vonzóerõt talán mégis az õserõnek a finom mûvészeti hangulattal való csodálatos párosulása gyakorolta reám, amely egybefonta a Hofbräuhaust az Odeonnal, az Októberi Népünnepélyt a Pinakotékával stb. Az, hogy e városhoz inkább ragaszkodom, mint a földkerekség bármely más pontjához, bizonyára abban leli magyarázatát, hogy ez a város életem kialakulásával elválaszthatatlanul egybeforrt. Azt azonban, hogy már annak idején a belsõ megelégedettség szerencsés birtokosa voltam, annak a varázsnak köszönhettem, amelyet a Wittelsbachok csodaszép székhelye minden érzelmekkel teli lelkületû emberre gyakorolt.
Hivatás szerinti tanulmányaim mellett itt is elsõsorban a politika napi eseményei és ezek között is különösen a külpolitikai események érdekeltek. Ez utóbbiakhoz a német szövetségi politikán keresztüljutottam el, amelyet már ausztriai élményeim alapján teljesen elhibázottnak tartottam. Bécsben még sehogy sem tudtam rájönni ennek az önámításnak a nyitjára. Akkoriban hajlandó voltam azt feltételezni vagy talán csak mentegetõzésként hitettem el magammal , hogy már Berlinben is tisztában vannak a szövetséges társ gyöngeségével, megbízhatatlanságával, és csupán többé-kevésbé titkos okokból védelmezik a Bismarck által kezdeményezett szövetségi politikát. Oka az lehetett, hogy e szövetséggel történõ hirtelen szakítás nem lehetett kívánatos egyrészt a lesben álló külföld, másrészt a belföldi nyárspolgárok nyugalma szempontjából.
Legnagyobb meglepetésemre rövid idõ alatt rájöttem arra, hogy jóhiszemû feltevésem téves volt. Lépten-nyomon megállapítottam, hogy a Habsburg-monarchia lényegérõl még az egyébként jól értesült köröknek is halvány fogalmuk sem volt. Különösen azonban a nép körében estek abba a tévedésbe, hogy a szövetségest komoly hatalomként mérlegeljék, amely akkor, ha ütni fog az óra, derekasan megállja a helyét. A nagy tömegek a Monarchiát még mindig "német" államnak tekintették, és erejét készek voltak lakossága számához mérten megállapítani, mint ahogy ezt Németországra vonatkozóan tették. De tökéletesen megfeledkeztek arról, hogy Ausztria már régen megszûnt német állam lenni, és hogy a birodalom belsõ viszonyai következtében immár mind erõsebben mutatja a bomlás jeleit.
Errõl a birodalomnak nevezett tákolmányról annak idején helyesebb fogalmaim voltak, mint a hivatalos "diplomáciá"-nak, amely vakon rohant a végzet felé. A nép hangulata mindig azt tükrözi vissza, amit a közvéleménybe felülrõl csepegtetnek. Felülrõl pedig a szövetségestársat arany borjúként táncolták körül, valószínûleg abban a reményben, hogy szép szóval pótolhatják az õszinteség hiányát. Emellett minden szót készpénznek vettek.
Már Bécsben mérgelõdtem annak a különbségnek a láttán, mely a hivatalos államférfiak beszéde és a bécsi sajtó tartalma között minduntalan mutatkozott. Emellett pedig legalábbis látszatra Bécs mégiscsak német város volt. Mennyivel másként állott a dolog azonban, ha az ember Bécsbõl, helyesebben Német-Ausztriából a birodalom szláv tartományaiba ment! Elég volt csupán a prágai újságokat kézbe venni, hogy rájöjjünk arra, hogyan vélekednek ott a Hármasszövetség fenséges szemfényvesztésérõl. Ott már csak véres gúny és megvetés járt ki ennek az "államférfiúi mestermû"-nek. A legnagyobb béke idején midõn a két császár éppen baráti csókkal illette egymást sem csináltak titkot abból, hogy ez a szövetség abban a pillanatban eljátssza becsületét, amikor majd a nibelungi idealizmus ködébõl a gyakorlati valóságba kell átvinni.
Mennyire izgultak az emberek néhány év múlva, midõn Itália a nagy pillanatban kivált a Hármasszövetségbõl és magára hagyta társait, hogy késõbb maga is ellenségükké szegõdjék. Mindenki elõtt aki éppen nem szenved diplomáciai vakságban, érthetetlen, hogyan tudtak egy pillanatig is hinni abban a csodában, hogy Itália és Ausztria közösen harcolhasson! De magában Ausztriában sem álltak jobban a dolgok. A szövetségi gondolat hívei Ausztriában csak a Habsburgok és a németek voltak. A Habsburgok számításból s kényszerûségbõl, a németek jóhiszemûségbõl és butaságból. Jóhiszemûségbõl, mert úgy képzelték, hogy a Hármasszövetségen keresztül a Német Birodalomnak segítenek, azt biztosítják és erõsítik. Politikai butaságból pedig azért, mert az elõbb mondottak nem váltak be, sõt ezáltal maguk is csak a Német Birodalomnak egy hullához való láncolását mozdítottak elõ, amely mindkettõt a mélységbe kellett, hogy rántsa, de elsõsorban azért, mert ez a szövetség az elnémettelenítésüket mozdította elõ. Mialatt ugyanis a Habsburgok magukat e szövetség által a német beavatkozással szemben biztosították, a német lassú elnyomására irányuló belpolitikájukat lényegesen könnyebben és veszélytelenebbül folytathatták. Tették ezt nemcsak azért, mert a birodalmi kormány részérõl semmiféle beavatkozástól nem kellett tartaniuk, hanem azért is, mert a szlávosítás túlságosan gyalázatos módja ellen netán felzúduló németséget is mindjárt el lehetett hallgattatni a szövetségi viszonyra való hivatkozással.
Mit is tehetett volna az ausztriai német, ha maga a birodalmi németség is elismerésben és bizalomban részesítette a Habsburgok uralmát! Talán ellenállást tanúsítson, hogy azután a német nyilvánosság elõtt árulóként bélyegezzék meg? Éppen õt, aki évtizedek óta saját fajtájáért hozta a legnagyobb áldozatokat!
Milyen értéket jelenthetett volna ez a szövetség a Habsburg-monarchia németségének kiirtása után? Vajon nem éppen a németség ausztriai hatalmi állásától függött Németország szempontjából a Hármasszövetség értéke? Vagy pedig úgy képzelték, hogy a szövetségi viszonyt egy szláv Habsburg birodalommal is fenntarthatják?
A hivatalos német diplomáciának éppen úgy, mint a közvéleménynek az ausztriai belsõ nemzetiségi problémákkal szembeni állásfoglalása már nem is buta, hanem egyenesen õrült volt! Miközben erre a szövetségre építettek s egy hetvenmilliós nép jövõjét és biztonságát helyezték belé, tétlenül nézték, miként semmisítik meg a szövetséges társnál tervszerûen és szántszándékkal e szövetség egyetlen alapját. Egy szép napon megmaradt volna a bécsi diplomáciával kötött " szerzõdés", de elveszett volna a szövetségestársi segítség. Itália tekintetében kezdettõl fogva ez volt a helyzet.
Ha Németországban behatóbban tanulmányoztak volna a történelmet, és foglalkoztak volna a népek lélektanával, akkor egy pillanatig sem gondolhattak volna arra, hogy a Quirinal és a bécsi Hofburg valaha is közös harci frontot alkotnak. Elõbb vált volna Itália tûzhányóvá, semmint a kormány bátorságot vehetett volna arra, hogy az oly engesztelhetetlenül gyûlölt Habsburg-állammal kapcsolatban akár egy olaszt is csatarendbe állítson, ha csak nem ellenségként! Nemegyszer volt alkalmam a Bécsben élõ olaszokban a Habsburg-monarchiával szemben felhalmozott szenvedélyes megvetés és feneketlen gyûlölet fellángolását látni. Az évszázadok folyamán a Habsburg ház sokkal többet vétkezett az olasz szabadság és függetlenség ellen, semhogy azt el lehetett volna felejteni, még ha az akarat meg is lett volna hozzá! De még az akarat is hiányzott éspedig a népnél épp úgy, mint a kormánynál. Itália számára mindezek folytán csak egy eset volt lehetséges az Ausztriához való viszony tekintetében: szövetség vagy háború.
A szövetség azonban csak arra volt jó, hogy a háborút nyugodtan elõ lehessen készíteni.
Különösen azóta volt ésszerûtlen és veszedelmes a német szövetségi politika, mióta az osztrák-orosz viszony egyre feszültebbé vált, és háborús leszámolással fenyegetett.
A nagyvonalú és helyes gondolkodás teljes hiányának klasszikus esete volt ez. Mert miért kötöttek egyáltalában szövetséget? Azért, hogy a birodalom jövõjét inkább meg lehessen védelmezni, mint ha egyedül állna. Ez a jövõ viszont nem volt egyéb, mint a német nép életképtelensége fenntartásának a kérdése.
A kérdés pedig csak úgy hangozhatott: Hogyan alakuljon a német nemzet élete a legközelebbi jövõben, és hogyan lehet ennek a fejlõdésnek az általános európai hatalmi viszonyok között a szükséges alapot és a megkívánt biztonságot biztosítani?
A feltételek világos mérlegelésével a német államigazgatás külpolitikai tevékenységének szempontjából csak a következõ meggyõzõdésre lehetett jutni: Németország lakossága évenként 900 000 lélekkel szaporodik. Az új állampolgárok légióinak megélhetési nehézsége évrõl évre súlyosbodik és egyszer katasztrófává kell válnia, hacsak meg nem találják idejekorán az éhínség megelõzésének útját és eszközeit.
Erre négy út volt lehetséges.
1. Francia példa nyomán a születések számának mesterséges csökkentésével a túlnépesedés megakadályozása.
Errõl maga a természet gondoskodik ott, ahol erre szükség van, éspedig annyira bölcs, mint tapintatos módon. Nem akadályozza meg magát a születést, de az újszülötteket olyan nehéz vizsgának és olyan nagy nélkülözésnek teszi ki, amely minden kevésbé erõs és egészséges hajtást visszakényszerít az örök ismeretlenség lába. S mialatt a természet a kiválasztás munkáját így a legalaposabban maga végzi el, és elszólítja az élõk sorából azokat, akik nem születtek az élet viharai mára megtartja a fajt és fajiságot, sõt teljesítõképességét a végsõkig fokozza.
Így a számbeli csökkenés az egyén erõsödését és végsõ eredményben a fajta tartósságát eredményezi.
Másképp van azonban, ha az ember maga veszi kezébe a népszaporodás korlátozását. Õ "humánusan" intézi ezt a kérdést, és úgy képzeli, hogy jobban ért hozzá, mint a természet, minden bölcsességének e kegyetlen királynõje. Nem az életbenmaradást, hanem magát a világrajövetelt korlátozza. Ez számára, aki sosem a fajt, hanem csak magát látja, emberségesebbnek és igazságosabbnak tetszik. ak az a kár, hogy ennek az eredménye éppen fordítottja a természetes kiválasztódásnak.
Míg a természet a születéseket nem korlátozza, de az egyest a legnehezebb vizsgának veti alá, és az újszülöttek nagy számából csak a legjobbakat képesíti az életre és fajtájának fenntartására, addig az ember a születések számát korlátozza, és ezután teljes erejével rajta van. hogy az egyszer megszületettet minden áron életben tartsa. Az isteni akaratnak ez a befolyásolása éppen olyan bölcsnek, mint emberségesnek tûnik fel elõtte, és boldog, hogy ismét alkalma volt a természet manipulálására. Persze arra nem gondol a Mindenhatónak ez a majmocskája, hogy a születések számának a korlátozása mellett az egyesek értékét is sikerült csökkentenie. Mert mihelyt magát a nemzést és ezen keresztül a születések számát korlátozza, nem érvényesül a természetes kiválasztás egészséges eredménye, amely csak erõseknek kedvez, hanem a meglévõ emberanyag lehetõ megtartása útján korcs utódokat nevel. Minél tovább tart a természet törvényének ez a kigúnyolása, annál inkább aláássa ez a folyamat a nép erejét.
A végsõ eredmény: az ilyen nép letûnik a világ színpadáról, mert az ember csak ideig-óráig dacolhat a természet örök törvényeivel, de a bûnhõdés nem marad el. Az erõsebb faj el fogja söpörni a gyöngébbet, mert az életösztön nem ismer mondvacsinált akadályokat. Az egyesek érdekében hangoztatott emberiesség korlátait mindig le fogja dönteni azért, hogy annak helyébe a természet humanitása lépjen, amely pedig megsemmisíti a gyöngét, hogy helyet csináljon az erõs számára.
Aki tehát a német nép létét, szaporodását mesterséges korlátozással akarja biztosítani, az elrabolja jövõjét.
2. A másik út a ma is oly sokat hangoztatott belsõ telepítés lenne.
Ez olyan megoldási lehetõség, amelyre sokan jóhiszemûen gondolnak, de legtöbben rosszul értelmezik, hogy azután a legnagyobb kárt okozzak vele.
Bizonyos mértékig kétségtelenül fokozható a terület termõképessége, de nem a végtelenségig. Az is tény, hogy éhínség veszélye nélkül biztosítani lehet egy ideig a német nép természetes szaporodását földünk hozamának a fokozása útján. Emellett azonban nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy az emberek ruházati és élelmezési igényei évrõl évre nagyobbak lesznek, és így a föld hozamának növelése is csak részben szolgálhat a lakosság szaporodásának biztosítására, a másik része a nagyobb igények kielégítésére kell, hogy szolgáljon. Még az igények legnagyobb fokozása mellett is határt szab maga a föld az e téren elérhetõ eredményeknek. Az éhínség beköszöntésének ideje legfeljebb kitolódik, de kérlelhetetlenül beköszönt. Eleinte rossz termések idején, késõbb a népesség számának növekedésével mindig gyakrabban, hogy azután idõvel egészen társává szegõdjék az ilyen népnek. Most akkor ismét a természetnek kell segítségül jönnie a maga egészséges kiválasztásával, vagy pedig maga az ember segít a szaporodás mesterséges korlátozásával. Ámde ennek nem marad el a már ecsetelt káros következménye a faj és fajta szempontjából.
Ezzel szemben azt lehetne felhozni, hogy az egész emberiség így vagy úgy ez elõtt a közös sors elõtt áll, amely elõl egyetlen népnek sem lehet kitérne. Elsõ pillanatra helyesnek látszik. Mégis meg kell gondolnunk a következõket:
Kétségtelenül eljön majd az az idõ, amely a föld hozama további fokozásának ellehetetlenülése következtében az emberiséget szaporodása megszüntetésére fogja kényszeríteni, és vagy a természet fog az emberiség segítségére sietni, vagy pedig az emberiség maga fogja a szükséges korlátozást természetesen megfelelõbb eszközökkel keresztülvinni. Ez annak idején az összes népek közös ügye lesz, ma azonban csak azoknak a népeknek a problémája, amelyeknek nincs elég erejük ahhoz, hogy a maguk számára szükséges földet biztosítsák. Ma ugyanis az a . helyzet, hogy még hatalmas területek hevernek parlagon és kihasználatlanul, márpedig a természet azokat nem egyes kiválasztott népek jövõ tartalékai számára tartogatja, hanem azon népeket illetik, amelyeknek van erejük e területek birtokbavételére és szorgalmuk a megmûvelésére.
A természet nem ismer határokat. Odahelyezi az embert e földre, és nézi az erõk játékát anélkül, hogy azt befolyásolná. A bátorság és szorgalom biztosítja azután az élet elõjogait!
Ha tehát egy nép a belsõ telepítésre határozza el magát, csak azért, mert más fajok görcsösen ragaszkodnak területeikhez, akkor az ilyen népre nézve rövidesen elérkezik az önkorlátozás ideje, mialatt a többi nép meg állandóan szaporodik. Minthogy pedig elsõsorban a legjobb nemzetek, helyesebben az úgynevezett kultúrnépek azok, amelyek a maguk pacifista elvakultságukban nem tartanak igényt újabb területekre, hanem megelégszenek a "belsõ" telepítés nyújtotta lehetõségekkel, míg az alacsonyabb rendû nemzetek óriási területeket foglalnak le a maguk számára ennek eredménye a következõ lenne.
A magasabb kultúrfokon álló fajok az alacsonyabb kultúrájú, de erõszakosabb fajokkal szemben háttérbe szorulnának, más szóval a világ egy szép napon az alacsonyabb kultúrájú, de tetterõsebb népek birtokába jutna.
Tehát ha csak a távolabbi jövõben is két lehetõség lesz: Vagy a modem demokrácia elvei szerint kormányozzák a világot, és akkor a mérleg a számszerinti erõsebb fajok javára billen, vagy pedig a természetes erõviszonyok szerinti uralomra kerül a sor. Akkor viszont az erõszakos népek gyõznek, semmi szín alatt sem azok a nemzetek, amelyek az önkorlátozás elvi álláspontjára helyezkednek.
Senki sem kételkedik abban, hogy egykor ez a föld az emberiség létéért folytatott legerõsebb küzdelmeinek lesz a színtere! A gyõztes mindig a létfenntartás vágya lesz! Ennek tûzében elolvad az úgynevezett humanizmus, a butaságnak, gyávaságnak és a beképzelt több tudásnak ez a keveréke, mint a hó a márciusi nap hevében. Örök harcban lett nagy az emberiség örök békességben megy tönkre!
Ránk, németekre nézve a "belsõ telepítés" már csak azért is szerencsétlen kifejezés, mert könnyen tápot ad annak a gondolatnak a megerõsõdésére, hogy megtaláltuk azt az eszközt, amelynek segítségével a pacifista lelkületnek megfelelõen gyöngéd álomszuszékok módjára fenntarthatjuk létünket. Ez a megoldás viszont nálunk véget vetne minden olyan törekvésnek, amely e földön bennünket megilletõ helyünk megtartására irányul. Végét jelentené minden valóban hasznos külpolitikai tevékenységnek, s általában a német nép jövõjének elvesztését vonná maga után.
Az elõbbiekben vázolt következmények ismeretében nem lehet tehát csodálkozni azon, ha elsõsorban mindig a zsidó az, aki ilyen halálosan veszedelmes elgondolással fertõzi népünk lelkét. Sokkal jobban ismeri embereit, áldozatait annál, minthogy ne lenne tisztában vele, hogy ezek a gyermeteg lelkek áldozatul esnek minden olyan mesének, amellyel bebeszéli nekik, hogy megtaláltak azt a módszert, melynek segítségével fittyet hányhatnak a természet törvényeire, fölöslegessé teszik a létért folytatott elkeseredett küzdelmet, és hogy ehelyett munkával, sõt egyszerû semmittevéssel fogják uralmuk alá hajtani bolygónkat.
Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy minden német belsõ telepítés elsõsorban csak szociális téren mutatkozó hibák meggátlására, mindenekelõtt a földnek az általános spekuláció elõl való elvonására szolgálhat, de semmi szín alatt sem arra, hogy a nemzet jövõjét új földterületek nélkül biztosítsa.
Ha másként cselekszünk, akkor azt nemcsak földünk, de erõnk rovására is tesszük.
Végül még le kell szögeznünk a következõket:
A belsõ telepítésben rejlõ területi korlátozás, valamint a természetes szaporodás megszorítása a kérdéses nemzet rendkívül kedvezõtlen katonai helyzetét eredményezi.
Egy nép településének területi kiterjedése már magában véve is jelentõs tényezõje külbiztonságának. Minél nagyobb az a földterület, amely rendelkezésére áll, annál nagyobb a természet nyújtotta védelme is. Kis területre szorított népek ellen mindig könnyebb a döntõ hadi gyõzelmek kivívása, mint megfordítva, nagykiterjedésû országterülettel rendelkezõ népekkel szemben. Éppen ezért az állam nagy kiterjedésû volta már magában biztosítéka a szabadság és függetlenség könnyebb fenntartásának. Ezzel szemben az állam területének a kicsinysége szinte elõidézõje megszállásának.
A növekvõ lélekszám és az állandósult területi kiterjedés között mutatkozó, egyre fokozódó aránytalanság kiegyenlítését célzó elõbbi két lehetõséget a birodalom nemzeti körei elvetették. Ennek az állásfoglalásnak az okai természetesen mások voltak, mint amelyeket a fentiekben kifejtettem. A születések számának korlátozását erkölcsi okokból, a belsõ telepítés gondolatát pedig azért vetették el, mert abban egyrészt a nagybirtokok elleni támadást, másrészt pedig általában a magántulajdon elleni harc kezdetét látták.
Így már csak két lehetõség maradt a növekvõ lélekszám munkájának és kenyerének biztosítására:
3. Vagy új földterületeket kell szerezni a felesleges millióknak évenkénti földhöz juttatása és a nemzetnek az önellátás alapján való fenntartása céljából.
4. Vagy idegen szükségletek kielégítésére dolgozó ipar és kereskedelem teremtése a cél, hogy azok hozamából fedezzék a növekvõ lélekszám szükségletét.
Mind a két utat minden tekintetben vizsgálat tárgyává tették, megvitatták, míg végre is az utóbbi mellett döntöttek.
Az egészségesebb természetesen az elsõ lett volna.
A túlnépesedés levezetése céljából új földterületek szerzése rengeteg elõnyt jelent, különösen, ha az ember nem a jelenre, hanem a jövõre gondol.
Sohasem lehet eléggé értékelni annak a lehetõségét, hogy az egész nemzet alapját képezõ egészséges földmûves osztály ezáltal tartható fenn. Sok baj származott abból, hogy rossz a viszony a vidék és a város lakossága között. Még mindenkor a legegészségesebb védelem volt a bennünket ma is fojtogató szociális megbetegedés ellen az erõs kis és középbirtokos osztály. Egyben az egyetlen megoldás belsõ gazdasági élet keretein belül a mindennapi kenyér biztosítására. Az iparnak és kereskedelemnek a maga egészségtelen vezetõ állásából vissza kell vonulnia, és be kell illeszkednie a közszükségleti és kiegyenlítõ gazdasági kereteibe. Szerepük minden téren a belsõ termelés és szükséglet kiegyenlítése. E mûködésükkel különös tekintettel a sorsdöntõ idõkre, az állam szabadságát és a nemzet függetlenségét biztosítják.
E területi politika tekintetében az embereknek hidegen és józanul arra az álláspontra kell helyezkedniük, hogy semmi szín alatt sem lehetett szándékában a Teremtõnek az egyik nép számára ötvenszer annyi terület juttatása ezen a világon, mint a másik számára. Ezért nem szabad az örök jog határait a politikai határok kedvéért elejteni. Ha mindenkinek joga van ezen a földön az élethez, akkor adjak meg nekünk is az élethez szükséges területet.
Természetesen senki nem fogja ezt szívesen tenni. Ebben az esetben azonban csak az ököljog érvényesülhet Ha a mi õseink ugyanolyan pacifista felfogást vallottak volna, mint a mai, késõi unokák teszik, akkor alig egyharmada lehetne a mai német birodalomnak német kézen. A létért vívott harcoknak köszönhetjük keleti tartományainkat, amelyek pedig állami létünknek és népünknek legnagyobb erõsségei és fennmaradásunk biztosítékai. a határtalan nagy belsõ erõt, s ebben rejlik egyúttal a legtöbb gyarmatosító európai állam gyengesége.
Anglia példája sem dönti meg ezeket a megállapításokat. Anglia helyzetét már csak az amerikai Egyesült Államokkal való nyelvi és kulturális közösségre tekintettel is nem lehet az európai államok egyikével sem összehasonlítani.
Egy egészséges területi politika keresztülvitele szempontjából Németország számára igénybe vehetõ új terület csak Európában jöhet számításba. Ebbõl a szempontból a gyarmatokat már csak azért sem lehet elsõsorban számításba venni, mert alkalmatlanok európaiak letelepítésére. Emellett a gyarmatok megszerzése is súlyos harcokat követelt, márpedig ha ilyen áldozatokról lett volna szó, akkor ezeket célirányosabb lett volna európai területek kedvéért hozni.
Az ilyen elhatározás természetesen teljes odaadást kíván, Ennek felismerése után a birodalom egész politikai vezetõ rétegének ezt a célt kellett volna szolgálnia. Soha nem lett volna szabad egy lépést sem tennie más megfontolásból, mint ennek i feladatnak és feltételeinek a felismerésébõl. Tisztában kell lenni azzal, hogy ez a ; él csak harcok árán érhetõ el, és éppen ezért nyugodtan, határozottan kellett volna azokkal szembenézniük.
Minden szövetséget is kizárólag ebbõl a szempontból kellett volna felülbírálni és értékelni. Ha Európában óhajtottak új földterületeket biztosítani népünknek, akkor az nagyjában és egészében véve csak Oroszország terhére történhetett volna. Ebben az esetben a birodalomnak az egykori lovagrendek országútján kellett volna elindulnia, hogy a német karddal a német ekének új területeket, a nemzetnek pedig i mindennapi kenyeret biztosítsa.
Az ilyen politika számára egész Európában csak egyetlen szövetségesre lehetett számítani, s az Anglia volt. Csak Anglia lehetett volna hátvédje az ilyen germán vándorlás kezdetének. Ehhez legalább annyi jogunk lett volna, mint volt elõdeinknek. Pacifistáink egyike sem utasítja vissza a keleti végek kenyerét, bár az elsõ ekét valamikor "kardnak", "fegyvernek" hívták.
Angliát bármi áldozattal meg kellett volna nyernünk, akár gyarmataink, tengeri hatalmunk rovására, sõt az ipari verseny megszüntetése árán is.
Ezeket az áldozatokat meg kellett volna hozni a nagy, hatalmas jövõ érdekében. Anglia egy idõben ilyen alapon hajlandónak is mutatkozott békés megegyezésre azért is, mert tisztában volt vele, hogy Németországnak népe szaporodása következtében kivezetõ utat kell keresnie, s azt vagy Angliával karöltve Európában fogja megtalálni, vagy nélküle a nagyvilágban.
Ennek a meggondolásnak írható a javára az a közeledés, amelyet a századfordulón Anglia kezdeményezett Németország felé. Annak idején kellemetlenül érintette a birodalmat az a gondolat, hogy esetleg Anglia kedvéért kell a gesztenyét a ízbõl kikaparni, holott egy szövetségnek mindig csak kölcsönös üzlet az alapja. Ilyen üzletet ebben az idõben Angliával nagyon jól lehetett volna kötni, mert a brit diplomácia elég okos volt ahhoz, hogy tudja: ellenszolgáltatás nélkül semminemû szolgáltatásra nem számíthat.
Képzeljük csak el, mi lett volna, ha egy okos német külpolitika 1904-ben Japán szerepét vette volna át. Fel sem tudjuk mérni, hogy ennek milyen beláthatatlan következményei lettek volna Németország számára. Sohasem került volna sor világháborúra.
Egy 1904-es véráldozat az 1914-18-as évek tízszeresét is megtakarította volna. Minõ hatalmi állása lenne ma Németországnak a világon! Az Ausztriával kötött szövetség természetesen akkor már esztelenség volt.
Ez az állammúmia nem harcra-háborúra szövetkezett Németországgal, hanem az örök béke fenntartásának az érdekében, amely a Monarchia németségének lassú, de biztos kiirtásához vezetett volna.
Ettõl a szövetségestõl nem lehetett a német nemzeti érdekek támogatását vámi, különösen ha meggondoljuk, hogy képtelen volt véget vetni még a birodalom tõszomszédságában is a németség elleni irtóhadjáratnak. Ha Németországban nem volt olyan kíméletlen nemzeti öntudat, hogy a tehetetlen Habsburg állam kezébõl tízmilliónyi német fajtestvér sorsának az irányítását magához ragadja, akkor hogyan lehetett várni a távolabbi célok szolgálatát? A régi birodalomnak az osztrák kérdés tekintetében vallott álláspontjából következtetni lehetett az egész nemzet élethalálharcában elfoglalt magatartására.
Semmi esetre sem lett volna szabad összetett kezekkel nézni, miként szorítják háttérbe évrõl évre a németséget, mert az osztrák szövetség értéke kizárólag a német elem védelmében rejlett. Sajnos nem léptek erre az útra.
Semmitõl sem féltek jobban, mint a harctól, hogy azután mégis a legkedvezõtlenebb idõpontban kényszerítsék azt rájuk. A világbéke megtartására gondoltak, és a világháborúnál kötöttek ki.
Éppen ez volt a legjelentõsebb oka annak, hogy a német jövendõ megteremtésének ezt a harmadik útját még csak figyelemre sem méltatták. Nyilvánvaló volt, hogy új területeket csak kelet felé lehet szerezni, ez viszont harccal jár, õk pedig mindenáron a békét akarták. Mert a német külpolitikának a jelszava már régen nem a német népnek minden körülmények között való megtartása, hanem sokkal inkább a világbékének minden eszközzel való biztosítása volt. Láttuk, hogy ez mennyire sikerült. Erre különben még külön is visszatérek.
Ilyen körülmények között tehát már csak a negyedik lehetõség volt hátra: iparés világkereskedelem, tengeri hatalom és gyarmatok.
Az ilyen fejlõdés kétségtelenül könnyebb és tényleg gyorsabban érhetõ el. Az új területek és új föld betelepítése lassú folyamat, amely gyakran évszázadokig eltart. Éppen ebben keresendõ belsõ ereje is; abban tudniillik, hogy nem pillanatnyi fellángolásról van szó, hanem általános, alapos és tartós fejlõdésrõl. Ezzel szemben az ipari fejlõdés, amely pár év leforgása alatt felfújható, inkább szappanbuborékhoz, semmint megbízható erõhöz hasonlít. Kétségtelen, hogy egy flottát gyorsabban lehet megteremteni, mint parasztbirtokoknak és farmoknak szívós küzdelemmel járó betelepítését. Ezzel szemben azonban az is igaz, hogy az elõbbit könnyebb megsemmisíteni, mint az utóbbit.
Ha Németország mégis erre az útra szánta volna rá magát, akkor legalább tisztában kellett volna lennie azzal, hogy ez is harccal fog végzõdni. Nagyon gyermeteg észjárásra vall az a hit, hogy népek békés versenyében jó magaviselettel és békés magatartással, tehát úgy, hogy az embernek ne kelljen fegyverhez nyúlnia, célt érhetünk.
Nem! ez az út azt jelentette, hogy Anglia egy szép napon ellenségünk lesz. Botorság volt felháborodni amiatt, mert Anglia bátorságot vett magának az erõteljes egoizmus nyerseségével beleszólni a mi békés tevékenységünkbe. Mi ezt természetesen sohasem tettük volna.
Amennyire tény az, hogy európai területi politikát csak Anglia szövetségével folytathattunk Oroszország ellen, igaz megfordítva is: gyarmati és világkereskedelmi politika Anglia ellen csak Oroszországgal szövetkezve képzelhetõ el.
Ebben az esetben azonban kíméletlenül le kellett volna vonnunk a következményeket, és mindenekelõtt Ausztriát kellett volna elejtenünk.
Különben is minden tekintetben már kész õrület volt a századfordulón az Ausztriával való szövetség.
Soha egy pillanatig sem gondoltak arra, hogy Oroszországgal szövetkezzenek Anglia ellen, mint amennyire arra sem, hogy Angliával Oroszország ellen, mert hiszen mindkét eset háborúra vezetett volna. Éppen ennek megakadályozása céljából a kereskedelmi és iparpolitika mellett foglaltak állást. A békés gazdasági honfoglalásra vonatkozólag szinte kész használati utasítás birtokában voltak, és azt hitték, hogy egyszer és mindenkorra véget vethetnek az erõszak politikájának. Ez a meggyõzõdésük néha mégis megingott, különösen akkor, amikor Anglia felõl fenyegetõ hangok hallatszottak. Ezért flotta építésére is rászántak magukat, természetesen ezt sem azért, hogy Angliát megtámadják vagy megsemmisítsék, hanem a már oly sokszor említett "világbéke" megvédelmezése és a világ "békés" meghódítása érdekében. Éppen ezért mindig szerényebb keretek között mozgott ez irányú tevékenységük, nemcsak a hajók száma, hanem a tonnatartalmuk és fegyverzetük tekintetében is, hogy ezáltal is bizonyítsák békés szándékukat.
A világ "békés" gazdasági meghódítása a legnagyobb tévedés, amelyet valaha is állampolitika vezérlõ gondolatává tettek. Méghozzá képesek voltak mindig Angliára, mint koronatanúra hivatkozni e politikai elv megvalósíthatósága tekintetében. Alig lehet jóvátenni azt, amit ezen a téren történelemtudományunk és annak magyarázata ártott. Mindez csak annak bizonysága, hogy milyen sokan vannak olyanok, akik történelmet "tanulnak", anélkül azonban, hogy megértenék. Anglia példája ugyanis éppen az ellenkezõjét bizonyíthatta volna. Nincs még egy nép, amelyik a maga gazdasági foglalásait nagyobb fegyveres erõszakkal készítette volna elõ, és késõbb erélyesebben védelmezte volna meg, mint az angol. Éppen a brit állammûvészet jellemzõje politikai hatalommal gazdasági hódításra törni és minden gazdasági megerõsödést rögtön megint politikai hatalommá változtatni. Micsoda balga tévedés azt hinni, hogy Anglia gyáva volna a maga gazdasági politikáját, ha kell, vére hullásával is megvédelmezni. Az, hogy az angol népnek nincs "néphadserege", nem bizonyítja az ellenkezõjét. Nem a mindenkori katonai szervezet a döntõ, hanem sokkal inkább az akarat és elhatározás a meglevõ felhasználására. Anglia mindig olyan felkészültséggel rendelkezett, amilyenre éppen szüksége volt, és olyan fegyverekkel harcolt, amelyekkel célt ért. Zsoldosokkal küzdött, amíg a zsoldosok elegendõnek bizonyultak, de feláldozta nemzetének legdrágább vérét is akkor, hogyha a gyõzelem ilyen áldozatot követelt. Fõ jellemzõje mindig a harci készség és a szívós kitartás volt.
Ezalatt Németországban az iskola, a sajtó és a vicclapok a legképtelenebb módon jellemezték az angol embert, úgy, hogy ez a legszörnyûbb önámításhoz vezetett. Ez az eljárás az angol fajnak olyan lebecsülését vonta maga után, aminek a legkeserûbb módon meg kellett bosszulnia magát. A hamisítás olyan nagymérvû volt, hogy az ember meg volt gyõzõdve róla: az angol egy minden hájjal megkent, de személy szerint hihetetlenül gyáva üzletember. Persze "tudósaink" arra nem gondoltak, hogy az olyan hatalmas világbirodalmat, mint amilyen az angoloké, mégsem lehet összelopni, összecsalni. Minden figyelmeztetõ szó a pusztába hangzott el. Egész jól emlékszem még arra, hogy bajtársaim milyen csodálkozással néztek körül, amikor Flandriában megjelentek ezek a "Tomyk". Mindjárt az elsõ napok után mindenki keserûen gyõzõdött meg arról, hogy a skótok nem egészen olyanok, mint amilyeneknek a vicclapok és tudósítások jellemezték õket.
Ekkor tettem elsõ megfigyelésemet a propaganda mikéntjének célszerûségérõl. Az ilyen hamisításból a terjesztõk hasznot akartak húzni; ezzel akartak bebizonyítani, hogy a világ gazdasági meghódítása lehetséges. Ami az angoloknak sikerült, az nekünk is kell, hogy sikerüljön állítottak , különösen, ha meggondoljuk, hogy ami nagyobb beszélõképességünk és a tipikusan angol kihívó modor hiánya bennünket még alkalmasabbá tesz erre. Azt remélték, hogy a kisebb nemzetek ragaszkodását és a nagyobbak bizalmát könnyebben fogjuk megnyerni.
Arra, hogy a mi beszélõképességünk az idegenek számára belsõ iszonyt jelentett, annál kevésbé gondoltunk, mert annak hasznosságában magunk is komolyan hittünk. Csak a forradalom nyújtott mélyebb bepillantást abba a határtalan butaságba, amely gondolkodásmódunkat jellemezte.
A világ "békés gazdasági eszközökkel való meghódításának" agyréme egyben magyarázója volt a Hármasszövetség õrületének.
Egyáltalán melyik állammal szövetkezhettek volna? Az Ausztriával való szövetség mellett természetesen nem gondolhattak háborús hódításra, de éppen ez jelentette a szövetség legnagyobb gyengéjét. Bismarck megengedhette magának ezt a szükségmegoldást, de törpe utódai semmi esetre sem és különösen nem olyan idõkben, amikor már a bismarcki szövetség alapfeltételei nem voltak meg. Annak idején Bismarck még azt hitte, hogy Ausztria német állam, s mint ilyennel szövetkezett. Az általános választójog fokozatos bevezetésével azonban ez az ország egy német jellegétõl megfosztott, parlamenttel kormányzott zûrzavarrá változott.
Az Ausztriával való szövetség a fajvédelem szempontjából is káros volt. Meg kellett tûrni a határ mentén egy új szláv nagyhatalom kialakulását, amely pedig Németországgal szemben késõbb egészen más álláspontra kellett, hogy helyezkedjék, mint például Oroszország. Ez a szövetség évrõl évre veszített erejébõl, éspedig olyan arányban, amilyenben e gondolat szószólói a Monarchiában elvesztették befolyásukat.
Már a századfordulón ez a szövetség is olyan stádiumba került, amilyenbe az osztrák-olasz szövetség.
Itt csak két lehetõség volt: vagy szövetségi viszonyban maradnak a Habsburg-monarchiával, vagy pedig tiltakoznak a németség elnyomása ellen. Az ilyen kezdet azonban rendszerint nyílt háborúsággal végzõdik.
A Hármasszövetség értéke már lélektanilag is nagyon kicsi volt, ha tekintetbe vesszük, hogy minden szövetség olyan arányban veszít az értékébõl, amilyen arányban a meglévõ állapot megtartására szorítkozik. Ezzel szemben minden szövetség annál erõsebb, minél inkább remélhetik az egyes szövetségestársak a szövetség által bizonyos megfogható célok elérését. E téren is azonban nem a védelemben, hanem a támadásban rejlik az erõ.
Már annak idején sokan elismerték ezt, de sajnos nem az úgynevezett "hivatottak". Különösen az akkor még ezredesi rangban levõ Ludendorff, a nagyvezérkar tisztje mutatott rá egy 1912. évi emlékiratában erre a gyengeségre. Természetesen az "államférfiak" az ügyet nem méltatták figyelemre. Úgy látszik a tiszta értelem csak az egyszerû halandóknál jelentkezik, azonban hiányzik, mihelyt "diplomaták"-ról van szó.
Németországra nézve szerencse volt, hogy a háború 1914ben Ausztria közbejöttével tört ki. Így a Habsburgoknak részt kellett venniük benne. Ha ez megfordítva történik, akkor Németország magára maradt volna. Ez a Habsburg állam sohasem mert vagy akart volna részt venni olyan harcban, amely Németországon keresztül tört volna ki. Az, amit késõbb Itáliánál elítéltek, azt mindenekelõtt Ausztria tette volna meg; legalábbis "semleges" maradt volna, hogy az államot egy kezdeti forradalomtól megóvja. Az ausztriai szlávság képes lett volna a Monarchiát inkább már 1914-ben szétrobbantani, semhogy Németországnak segítséget nyújtson.
A dunai monarchiával való szövetség veszélyét és nehézségeit akkor még csak kevesen értették.
Ausztriának sokkal több olyan ellensége volt, amely ebbõl a korhadt államból örökölni remélt, semhogy ne lettek volna annak a Németországnak az ellenségei, amelyben a Monarchia régóta várt és remélt szétesésének megakadályozóját látták. Rájöttek arra, hogy Bécs tulajdonképpen csak Berlinen keresztül érhetõ el.
Ez a szövetség Németországra a legjobb szövetségi lehetõségek elvesztését jelentette. Oroszországgal és Itáliával szemben mindig nagyobb lett a feszültség. Pedig Rómában a közvélemény éppen annyira németbarát volt, mint osztrákellenes. Ez az érzelem nemegyszer lobbant lángra a legutolsó olasz szívében is.
Minthogy Németország a kereskedelmi és iparpolitikára vette rá magát, Oroszországgal szemben semmi oka sem volt az összeütközésre. Csak e két nemzet ellenségeinek lehetett célja a nemzetek egymás ellen hangolása. Valóban elsõsorban a zsidók és a marxisták voltak azok, akik a két nemzetet minden eszközzel háborúra uszították.
Végül azért is jelentett ez a szövetség beláthatatlan veszélyt Németország számára, mert a bismarcki birodalommal szemben kétségtelenül ellenséges érzelemmel viseltetõ nagyhatalomnak könnyen sikerülhetett az államok egész sorát mozgósítani azáltal, hogy az osztrák szövetséges rovására mindenik részére gazdagodási lehetõséget helyezett kilátásba.
A dunai monarchia ellen ui. mozgósítható volt egész Kelet-Európa, különösen azonban Oroszország és Itália. Az Eduárd király által kezdeményezett világszövetség soha sem jött volna létre, hogyha Ausztriát, mint Németország szövetségesét nem állíthatták volna oda csábító csaléteknek. Csak így volt lehetséges olyan különbözõ kívánságú és célú államoknak egyetlen támadási arcvonalba való tömörítése. Mindenki azt remélte, hogy egy Németország elleni általános támadás esetén a saját részére is biztosíthat valami nyereséget Ausztria terhére. Törökországnak ehhez a szerencsétlen szövetséghez csendes társként való látszólagos csatlakozása a veszélyt rendkívüli módon megsokszorozta.
A nemzetközi zsidó pénzvilágnak szüksége volt erre a csalétekre, hogy a velük szemben elégedetlenkedõ Németország megsemmisítésének tervét megvalósíthassa. Csak ezzel tudta a koalíciót összekovácsolni és azt elég erõssé és bátorrá tenni arra, hogy az erõs Siegfriedet leteperhesse.
A Habsburg-monarchiával való szövetség, amely engem már Ausztriában is vegyes érzelmekkel töltött el, most már gondos belsõ vizsgálódásra késztetett. Ennek a vizsgálódásomnak eredménye csak megerõsített eredeti véleményemben.
Abban a kis körben, amelyben éltem és mozogtam, már annak idején sem titkoltam azt a meggyõzõdésemet, hogy az ilyen halálra ítélt állammal való szövetkezés Németországot is a tönk szélére juttathatja, hacsak ideje korán nem tud megszabadulni tõle. Soha egy pillanatra sem ingott meg nézetem. A világháború kitörésekor és utána, amikor úgy látszott, hogy a hideg ésszerûség helyett a lelkesedés még az illetékes tényezõket is elragadja, mindig kifejezésre juttattam abbeli álláspontomat, hogy a német nemzet érdeke a szövetségnek minél sürgõsebb felbontása. Ugyanis a Habsburg-monarchiát otthagyni nem jelent áldozatot akkor, ha ezáltal ellenségeink számát csökkentjük. Mert az embermilliók nem egy romlott dinasztia megmaradása érdekében ragadtak fegyvert, hanem a német nemzet megmentése érdekében.
A világháború elõtt egykét ízben úgy tetszett, mintha legalább egy bizonyos körben kételkedtek volna a szövetség politikai helyességében. A német konzervatív , körökben idõrõl idõre történtek bizonyos óvatosságra intõ figyelmeztetések, de mint oly sokszor, ezek is csak falra hányt borsót jelentettek. Meg voltak gyõzõdve arról, hogy a világ "meghódításának" helyes útját járják, amelynek óriási eredményei lesznek és amely ezzel szemben nem követel áldozatot.
A "nem elhivatottaknak" ismét az a szomorú szerep jutott, hogy ölbe tett kézzel nézzék, miként vezetik az "elhivatottak" népünket pusztulásba és miként vonzzák hamelni patkányfogóként népünket maguk mögé.
Politikai gondolkodásmódunk végzetes betegségében rejlett annak lehetõsége, hogy a "gazdasági hódítás" õrületét gyakorlati politikai útként, a "világbéke" fenntartását pedig politikai célként állíthattak népünk elé.
A német technika és ipar diadalmenete, és a német kereskedelem nagyszerû eredményei lassanként elhomályosították annak a felismerését, hogy mindezek végsõ eredményének elsõ és legfontosabb feltétele maga az erõs állam. Ellenkezõleg, sokan már úgy gondolkodtak, hogy az állam ezeknek a jelenségeknek köszönheti a létét, és hogy maga elsõsorban gazdasági intézmény, amelyet a gazdasági követelményeknek megfelelõen kell kormányozni, és amelynek léte is a gazdaságtól függ. Végezetül, úgy látták és erõsítgették, hogy ez az állapot a legegészségesebb és legtermészetesebb. Ezzel szemben az a valóság, hogy az államnak semmiféle gazdasági irányzathoz és gazdasági fejlõdéshez nincs köze.
Az állam nem gazdasági tényezõk foglalata gazdasági feladatok teljesítésére egy szigorúan körülhatárolt élettérben, hanem fizikailag és lelkileg azonos lények közösségének szervezete, fajiságuk fenntartásának megkönnyítése és a gondviselés által elõírt életcélok elérésére. Ez és semmi egyéb az állam célja és értelme, a közgazdaság csak egyike azoknak a segítõeszközöknek, amelyek szükségesek a cel elérésére. Azonban soha sem oka és célja az állami létnek, feltéve, hogy azt kezdettõl fogva nem helyezték téves, mert természetellenes alapokra. Ez természetesen csak azoknak a népeknek az életszükséglete, amelyek néptársaik létét maguktól, a maguk erejébõl és létéért folytatott küzdelmükkel akarják biztosítani. Ezzel szemben azok a népek, amelyek az emberiség parazitáiként furakodnak a többi népek közé, hogy azután a legkülönbözõbb módon és ürüggyel azokat dolgoztassak maguk helyett, minden meghatározott terület nélkül is államot képezhetnek. Ez elsõsorban a zsidóságra vonatkozik, mint amely népnek parazita volta miatt ma mar az egész tisztességes emberiség szenvedni kényszerül.
A zsidó állam sohasem volt területileg körülhatárolt, hanem területtõl független, de szigorúan egy fajra korlátozódott. Éppen ezért képezett mindig államot ez a nép az államban. A legzseniálisabb fogások közé tartozik, amit csak valaha is kitaláltak, hogy ezt az államot "vallás"-ként szerepeltették. Ezáltal mindig biztosították a maguk számára a megfelelõ jóindulatot. Valójában a mózesi vallás nem egyéb, mint a zsidó faj fenntartásának tudománya. Éppen ezért magába foglalja mindazokat a szociológiai, politikai és gazdasági területeket, amelyek e tekintetben egyáltalán szóba jöhetnek.
Minden emberi közösség elsõ alapja: a fajfenntartás ösztöne. Éppen ezért az állam népi szervezet és nem gazdasági intézmény. Oly különbség ez, amely éppen annyira nagy, mint amennyire, különösen a ma úgynevezett "államférfia" számára érthetetlen. Éppen ezért hisznek utóbbiak abban, hogy az államot a gazdaságon keresztül lehet megtartani A valóság pedig az, hogy az állam ama tulajdonságok közremûködésének eredménye, amelyek a faj fenntartásában gyökereznek. Ezek azonban mindig hõsi tulajdonságok, de sohasem a szatócsot jellemzõ önzés, mert a létnek és fajiságnak fenntartása az egyesek áldozatkészségét feltételezi. Ebben rejlik éppen a költõ szavainak értelme: "Ha nem vagytok készek az életeteket feláldozni, sohasem nyeritek el azt". Egész egyéni létünket fel kell áldoznunk azért, hogy fajiságunkat fenntarthassuk. De ebben rejlik az állam keletkezésének, fenntartásának az elõfeltétele is, amely semmi egyéb, mint hasonló lények azonos fajiságán alapuló összetartozásának érzete, valamint a közért való tettrekészség. Ez a körülmény saját honunkban élõ népeknél hõsi tettek, az élõsdieknél viszont hazug képmutatás és alattomos kegyetlenség szülõje. Minden állam keletkezése a tulajdonságok latba vetésének az eredménye, ami mellett a létért folytatott küzdelemben azok a népek fognak alulmaradni, amelyek a legkevesebb hõsi tettet tudják felmutatni, vagy pedig nem képesek kivédeni az ellenséges élõsdiek ravaszságát. Azonban a csatavesztés még ebben az esetben is majdnem mindig nem az okosság, hanem a határozottság és bátorság hiányának rovására írandó, amely nemegyszer az emberiesség köntösébe burkoltan jelentkezik.
Arra nézve, hogy az államalkotó és államfenntartó tulajdonságok a gazdasággal milyen kevés összefüggésben vannak, a legjellemzõbb az a tény, hogy az egyes államok belsõ ereje csak a legritkább esetben esik egybe úgynevezett közgazdasági virágzásukkal. A legtöbbször éppen amint a rengeteg példa mutatja , a gazdasági fellendülés az állam közeledõ hanyatlását jelzi. Ha az emberi közösségek képzõdése gazdasági erõkre és okokra lenne visszavezethetõ, akkor a legnagyobb gazdasági fellendülés egyúttal az állam még nagyobb erejét is kellene, hogy jelentse és nem megfordítva.
Különösen olyan országokban érthetetlen a közgazdaság államalkotó és fenntartó erejébe vetett hit, amelyeknek történelme minden téren erõteljesen bizonyítja ennek ellenkezõjét. Poroszország példája mutatja leginkább, hogy nem gazdasági tulajdonságok, hanem ideális erények képezik az állam megteremtésének alapját. Ezek védelme alatt majd virágba borulhat a gazdasági élet, míg a hõsi erények kiveszésével a gazdasági élet is összeomlik. Ezt a folyamatot éppen most magunkon tapasztalhatjuk a legszomorúbb módon. Az emberek anyagi jóléte a hõsi erények árnyékában fokozódik a legjobban, mihelyt azonban a közgazdaság az elsõ helyet kívánja elfoglalni egy nép életében, önmagát fosztja meg létalapjától.
Németország hatalmi állásának emelkedésével mindig együtt járt a közgazdaság felvirágzása. Ellenben, ha a gazdaság képezte népünk életének egyetlen tartalmát, és ennek súlya alatt a hõsi erények elpusztultak, összeomlott az állam, és kisvártatva magával rántotta a mélybe a gazdaságot.
Ha most azt kérdezi valaki, hogy melyek az államalkotó és fenntartó erõk a valóságban, úgy azokat egyetlen meghatározásba foglalhatjuk össze: az egyed áldozatképessége és áldozatkészsége a közért. Tény, hogy az ember sohasem áldozza fel magát gazdasági célokért, vagyis nem hal meg üzletekért, hanem csak ideális célokért. Semmi sem bizonyítja inkább az angolok fölényét a néplélek felismerése terén, mint az a körülmény, hogy mialatt mi a "kenyérért" harcoltunk, õk a " szabadságért" küzdöttek, nem is a saját, hanem a kis nemzetek szabadságáért. Nálunk egyszerûen nevettek ezen a szemtelenségen, vagy bosszankodtak rajta. Ezzel is bizonyították, milyen fejetlenül buta volt az úgynevezett "állammûvészet" Németországban. Halvány fogalmuk sem volt már arról az erõrõl, amely önkéntes halálba küldi a férfiakat.
Amíg a német nép 1914ben azt hitte, hogy ideálokért harcol, kitartott, mihelyt azonban csak a mindennapi kenyér lett küzdelmének tárgya, feladta a játszmát.
A mi nagy "államférfiaink" csodálkoztak ezen az érzelmi változáson. Soha nem jöttek rá arra, hogy az ember abban a pillanatban, amelyben gazdasági érdekért küzd, lehetõleg kerüli a halált, mert hiszen ez a harcnak egyetlen jutalmától fosztja meg.
Ezzel szemben a leggyengébb anya is hõssé lesz gyermeke megmentéséért folytatott küzdelemben. Éppen úgy csak a faj fenntartása és az azt védõ házitûzhely vagy a haza védelme készteti minden idõk férfiát az ellenség fegyverei elé.
Örök érvényûnek fogadhatjuk el a következõ mondatot: államot sohasem alapítottak békés gazdaság útján, hanem mindig csak a fajfenntartás ösztönével, amely vagy hõsi tettekben, vagy ravasz alattomosságban nyilvánul meg. Az elõbbi árja munka és kultúrállamok alapításához vezet, az utóbbi esetben viszont zsidó élõsdi tartomány keletkezik. Tény, hogy mihelyt egy népnél vagy egy államban a gazdasági élet ezeket az ösztönszerû megmozdulásokat elnyomja, maga lesz a leigázottságnak és elnyomásnak okozója.
A háború elõtti idõszaknak az a balhiedelme, hogy kereskedelmi és gyarmatpolitikával békés úton meg lehet nyitni a német nép számára a világ kapuit, sõt még több, meg lehet hódítani a világot, a legklasszikusabb jele volt a valóban államalkotó és megtartó erény, és az abból folyó akaraterõ és tettrekészség elvesztésének. Ezt a természeti törvényszerûséget bizonyította a világháború a maga következményeivel.
A felületes szemlélõ számára a német nemzetnek ez a beállítása s ez majdnem általánosnak mondható csak egy megfejthetetlen rejtvény, hiszen éppen Németország a csodálatos példája a tisztán hatalmi politikai alapokra fektetett birodalomnak. Poroszország, a birodalom magva ragyogó hõsiesség, és nem pénzügyi mûveletek vagy kereskedelmi üzletkötések eredménye. A birodalom maga szintén hatalompolitikai vezetés és katonai erények nagyszerû gyümölcse. Kérdezhetné valaki, hogyan következhetett be éppen a német nép politikai ösztönének ez a súlyos betegsége? Ugyanis nem egyes különálló jelenségekrõl van szó, hanem lidércfények borzalmas számáról, amelyek a nép testén hol itt, hol ott lángoltak fel, vagy mint a mérges sebek egyszer az egyik helyen, máskor másutt kezdték ki a nemzet testét. Úgy látszott, mintha tartós mérgezési folyamat árasztaná el ennek a hõsi testnek egész véredényrendszerét. Mérgezõ folyamat, amelyet titokzatos hatalom irányít, hogy az egészséges értelem és egyszerû létfenntartási ösztön egyre súlyosabb betegségét idézze elõ.
Mialatt ezekkel a kérdésekkel a birodalom szövetségi és gazdaságpolitikájával szemben elfoglalt álláspontomból kifolyólag 191214. évben számtalanszor foglalkoztam, a rejtély megoldásaként mindig arra a megállapításra jutottam, hogy ez a titkos hatalom a marxista tanítás és világnézet, valamint ezek megszervezett hatása. Másodízben mélyedtem el életemben a rombolásoknak ebbe a tanába, és ezúttal természetesen már nem a mindennapi környezetem nyújtotta benyomások és hatások alatt, hanem a politikai élet általános megfigyelése útján. Miközben ennek az új világnak elméleti irodalmába mélyedtem, annak hatását megkíséreltem önmagamnak megmagyarázni, összehasonlítottam mindjárt a politikai, kulturális és gazdasági életben jelentkezõ gyakorlati megnyilvánulásaival és kihatásaival.
Elsõ ízben szenteltem figyelmemet e világjárvány megfékezésére irányuló kísérletekre is. Tanulmányoztam Bismarck kivételes törvényalkotását, célja, harca és eredményei szemszögébõl. Meggyõzõdésemet lassanként olyan sziklaszilárd alapokra fektettem, hogy ebben a kérdésben azóta sem kellett megváltoztatnom nézetemet. Ugyanígy további alapos vizsgálat tárgyává tettem a marxizmus és zsidóság közötti viszonyt.
Annak idején Bécsben Németországra, mint megingathatatlan hatalmasságra tekintettem, s most egyszerre gyakran félõ gondok jelentkeztek bensõmben. Titokban és kicsiny társaságom elõtt a német külpolitikát hibáztattam, és éppen annyira hibáztattam azt a könnyelmûséget is, amellyel Németország legfontosabb problémaját, a marxizmust kezelték. Valóban nem tudtam felfogni, hogyan képesek ilyen, kihatásaiban mérhetetlen veszedelembe vakon belerohanni. Már annak idején figyelmeztettem környezetemet, mint azt ma is teszem szélesebb mederben, a gyáva korcsok megnyugtató jelszavának: "nekünk nem árthat senki" veszedelmére. Hasonló rákfene már aláásott egy hatalmas birodalmat, miért lenne éppen Németország kivétel a többi emberi közösség között. Az 191314es évben elsõ ízben fejtettem ki különbözõ körökben amelyek ma részben a nemzetiszocialista mozgalom hûséges letéteményesei azt a meggyõzõdésemet, hogy a német nemzet jövõjének kérdése a marxizmus megsemmisítésének kérdésével elválaszthatatlanul egybeforrt.
A szerencsétlen német szövetségi politikát a marxizmus bomlasztó munkája következményének tekintettem. A legborzalmasabb az, hogy ez a méreg szinte láthatatlanul rombolja le egy egészséges gazdasági és állampolitikai felfogás alapjait. A megtámadottak gyakran nem is sejtik, hogy minden ténykedésük a különben általuk teljesen kárhoztatott világnézet következménye.
A német nép belsõ pusztulása akkor már régen megkezdõdött, anélkül, hogy az emberek, mint oly sokszor az életben, tisztában lettek volna létük megrontóival. Gyakran tapogatták körül a betegséget, mégis összetévesztették a külsõ tüneteket a kór okozójával. Minthogy pedig ez utóbbit nem merték, vagy nem akarták megismerni, a marxizmus elleni harc sem volt egyéb, mint közönséges kuruzslás.

5 

A világháború

Fiatal kamaszkoromban semmi sem tudott inkább lehangolni, mint az a tudat, hogy éppen olyan korszakban születtem, amely láthatólag csak a szatócsoknak és államhivatalnokoknak fog diadalkaput emelni. A történelmi események hullámzása annyira lecsillapodott, hogy úgy látszott, a jövõ tényleg "a békés versengés korszaka" lesz. E látszat terjesztése nem más, mint a népek kölcsönös méltóságteljes becsapása az erõszakos módszerek kikapcsolása mellett. Az egyes államok mindinkább üzleti vállalatokhoz kezdtek hasonlítani, amelyek igyekszenek egymás alól kirángatni a szõnyeget, a megbízásokat elhalászni egymás orra elõl, és mindezt éppen annyira hangos, mint jelentéktelen handabandázás közepette. Ügy látszott, mintha ez a fejlõdés nemcsak állandó jellegû, hanem az egész világot egyszerûen áruházzá alakító hatású lett volna, és e nagy áruház elõcsarnokában a legrafináltabb pénzcsempészek és közigazgatási hivatalnokok szobrait gyûjtenék egybe a halhatatlanság számára. E nagy áruház kereskedõi az angolok, a közigazgatási hivatalnokok pedig a németek lennének, a zsidóknak viszont a tulajdonos szerepére kellene föláldozniuk magukat, hiszen saját bevallásuk szerint úgysem keresnek soha semmit, hanem örökösen csak "ráfizetnek" és amellett a legtöbb nyelvet beszélik.
Sokszor kérdeztem magamtól, miért nem születtem száz esztendõvel ezelõtt, a szabadságharcok idején, amikor az ember még "üzlet" nélkül is ért valamit?!
Így töprengtem késõi földi vándorlásom felett, és bosszankodtam a "nyugalom és béke" éveinek elõttem álló perspektívája miatt, melyet a sors meg nem érdemelt Csapásának tekintettem. Gyermekkoromban sem voltam már távolról sem "pacifista", és minden ez irányú kísérlet csak öregbítette felfogásomat.
A búr háború felvillanó fénysávként ötlött szemembe. Naponta lestem az Újságokat és táviratokat, boldog voltam, hogy legalább a távolból tanúja lehetek ennek a hõsi küzdelemnek.
Az orosz-japán háborút már sokkal értelmesebben és figyelmesebben szemléltem, és vitáim közepette elsõsorban nemzeti okoknál fogva akkor már állást is foglaltam, éspedig a japánok mellett. Az orosz vereségben az ausztriai szlávság vereségét láttam.
Azóta sok év telt el, és amit gyermekkoromban fülledt csöndességnek tekintettem, az most számomra a vihar elõtti nyugalmat jelentette. Már bécsi tartózkodásom idején tikkasztó, fülledt hõség lebegett a Balkán felett, olyan, amely a vihart szokta megelõzni. Néha fel-feltûnt egy-egy cikázó fénysugár, hogy azután gyorsan eltûnjék a rideg sötétségbe. Nemsokára bekövetkezett az elsõ balkáni háború és ezzel együtt az elsõ légáramlat az idegessé vált Európában.
A rákövetkezõ idõ izzó trópusi lázként hatott az emberekre úgy, hogy a közeledõ katasztrófa érzése s az örökös gond már végül vágyódássá változott, amely türelmetlenül várta annak bekövetkeztét, amelyet elkerülni amúgy sem lehetett. Végre lecsapott az elsõ, hatalmas villám. Kitört a zivatar, s az égzengésbe a világháború ütegeinek bömbölése vegyült.
Amikor Ferenc Ferdinánd trónörökös meggyilkolásának a híre Münchenbe érkezett (éppen odahaza ültem és csak felületesen hallottam a történteket), elõször az a nyomasztó érzés fogott el, hogy talán német diákok golyói ölték meg a trónörököst, hogy megmentsék a német népet belsõ ellenségétõl és a trónörökös szlávosító törekvéseitõl. Hogy mi lett volna ennek a következménye, azt el lehet képzelni: az üldöztetésnek új korszaka, amely most már az egész világ szemében jogos és indokolt lett volna. Amikor közvetlen utána tudomásomra jutott az állítólagos tettesek neve, és hogy szerbek voltak a merénylõk, csendes borzalommal gondoltam a kifürkészhetetlen sors bosszújára.
A szlávok legnagyobb barátja szláv fanatikus golyójának esett áldozatul.
Akinek módjában volt állandó figyelemmel kísérõ Ausztriának Szerbiához való viszonyát, az egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy a lavina megindul és azt nem lehet majd feltartóztatni.
Igazságtalan az a szemrehányás, amellyel a bécsi kormányt illetik az általa küldött ultimátum tartalma és formája miatt. Hasonló helyzetben a világ egyetlen hatalma sem cselekedett volna másként. Ausztria délkeleti határán könyörtelen és halálos ellenség állott, amely egyre gyakrabban provokálta az Osztrák-Magyar Monarchiát, s mindaddig nem maradt volna nyugton, amíg be nem következik a birodalom megsemmisítésének pillanata.
A bécsi kormánykörökkel szemben igaztalanul jár el, aki azt állítja, hogy kierõszakolták a háborút, amelyet pedig még el lehetett volna kerülni. A háború elkerülhetetlen volt; legfeljebb egykét esztendõvel lehetett volna elodázni. Márpedig ez a folytonos elodázás volt mind a német, mind az osztrák diplomáciának az átka. Végül is a legkevésbé megfelelõ idõpontban kellett belemenni a háborúba. A háború idõpontjának további elodázásával minden bizonnyal még kevésbé megfelelõ körülmények között kellett volna háborúba bocsátkozni.
Akik ma a háború megkezdése miatt a legtöbbet átkozódnak, és a legbölcsebbek ítélkeznek, éppen azok egyengették a legvégzetesebben a háborúhoz vezetõ utat.
A szociáldemokrácia évtizedek óta a legádázabb háborús uszítást folytatta Oroszország ellen; a Centrum viszont vallási szempontokból Ausztriát tette a német politika tengelyévé. Ennek a tévedésnek a következményeit természetesen viselni kellett. Ami bekövetkezett, semmi körülmények között nem lehetett elkerülni. A német kormány legnagyobb bûne emellett az volt, hogy a béke fenntartása érdekében a háború kitörésének legkedvezõbb pillanatát mindig elmulasztotta. A világbéke fenntartására irányuló szövetség hínárjába egyre jobban belekeveredett és így egy olyan világkoalíció áldozata lett, amely a világbéke fenntartásának vágyával szemben a világháborút tartotta szükségesnek.
Ha annak idején a bécsi kormány az ultimátumnak szolídabb formát és hangot adott volna, ez a körülmény legfeljebb magát a kormányt tette volna ki a nép elsodró dühének. A tömeg szemében az ultimátum hangja igenis mérsékelt volt, nemhogy túlzottnak vagy brutálisnak tartotta volna azt. Aki ma ezt tagadja, az vagy egészen üresfejû, vagy tudatosan hazug.
Az 1914. évi háborút nem kényszerítették rá a tömegre, hanem az egész nép hõn óhajtott vágya volt.
Az általános bizonytalanságnak egyszer már véget akartak vetni. Csak így lehet megérteni, hogy ezt a legnehezebb harcot több mint kétmillió német férfi és ifjú önként vállalta, és kész volt a zászlót megvédeni utolsó csepp véréig.
Nekem magamnak ezek az órák úgy tûntek, mintha ifjúkorom bántó érzéseitõl váltanának meg. Ma sem szégyellem bevallani, hogy túláradó lelkesedéssel borultam térdre, és hálás szívvel köszöntem meg az égnek azt a szerencsét, hogy ebben az idõszakban élhetek.
Szabadságharc tört ki, amelynél hatalmasabbat a világ eddig még nem látott. Mihelyt a sors szabad folyást engedett az eseményeknek, világossá vált a nagy tömeg szemében, hogy nem Ausztria sorsáról van szó, hanem a német népérõl.
Alig ment át a köztudatba Münchenben a merénylet híre, máris két gondolat cikázott át az agyamon: elõször az, hogy végre elkerülhetetlen a háború, másodszor, hogy a Habsburg államnak most kénytelen-kelletlen ki kell tartania a szövetség mellett. Hiszen amitõl leginkább féltem az volt, hogy Németország egy szép napon talán éppen ebbõl a szövetségbõl kifolyóan valamilyen összeütközésbe keveredik anélkül, hogy ehhez Ausztria egyenes okot szolgáltatna, és a Habsburg állam nem lenne képes annyi belsõ erõt felmutatni, hogy szövetséges társa mellé álljon. Annál is inkább félõ volt ez, mert a birodalom szláv többsége azonnal szabotálta volna az ilyen jellegû önálló elhatározást, és inkább darabokra zúzta volna szét a monarchiát, semhogy a szövetségesnek kért segélynyújtáshoz hozzájárult volna. Ez a veszedelem most már nem fenyegetett. A rozoga államnak harcolnia kellett, akár tetszett neki, akár nem.
E konfliktussal szemben elfoglalt álláspontom igen egyszerû és világos volt. Szerintem nem Ausztria veszekedett Szerbiával az elégtételért, hanem Németország küzdött saját létéért. A német nemzet számára a "lenni vagy nem lenni" nagy kérdésérõl, szabadságáról és jövõjérõl volt szó. Bismarck mûvének most kellett kiállnia a tûzpróbát, hogy újból kiérdemelje azt, amit az atyák Weissenburgtól Sedanig és Párizsig vívtak ki hazájuk számára. Ha ez a háború Németország számára gyõzelmes kimenetelû lett volna, akkor népünk ismét belépett volna a nagy nemzetek sorába, s csak azután szerezhetett volna magának Németország nagy érdemeket a béke hatalmas bástyájaként anélkül, hogy a drága béke kedvéért kénytelen lett volna fiai szájától a kenyeret megvonni.
Egykor, mint gyermeknek és ifjúnak az volt a hõ óhajom, hogy legalább egyszer bebizonyíthassam: nemzetemért való lelkesedésem nemcsak üres frázis. Nemegyszer szinte bûnnek tûnt szememben az "éljen" kiáltás anélkül, hogy érzésem szerint ehhez jogosultságom lett volna. Mert kinek állott jogában ezt a szót használni, mielõtt kipróbálta volna valódi értelmét ott, ahol vége minden játéknak, és a sors istennõjének kérlelhetetlen keze népeket és embereket egykedvûen tesz serpenyõjébe, hogy megmérje érzelmük igaz voltát és mibenlétét. Magam is azok
közé a milliók közé tartozom, akiknek büszke boldogságtól dagadozott a keble azért, hogy végre megszabadulhatnak ezektõl a gátló érzésektõl. Annyiszor énekeltem a "Deutschland über Alles"-t és kiáltottam a "heil"-t tele torokkal, hogy számomra tényleg kegynek tûnt fel az a körülmény, hogy végre az Örök Bíró isteni ítélõszéke elõtt tehetek tanúbizonyságot érzelmeim igazi voltáról és õszinteségérõl. Már az elsõ pillanatban megérlelõdött bennem az elhatározás, hogy háború esetén, ami szerintem most már elmaradhatatlan volt, minden körülmények között búcsút mondok könyveimnek, mert úgy éreztem, hogy ott kell lennem, ahová a belsõ hang vezérelt.
Elsõsorban politikai okokból mondtam búcsút Ausztriának. Mi sem volt természetesebb, mint az, hogy most, a nagy harc kezdetén ismét mérlegelnem kellett meggyõzõdésemet. Nem akartam a Habsburg-monarchiáért küzdeni, de kész voltam népemért és az azt megtestesítõ birodalomért mindenkor meghalni. Augusztus 3án kegyelmi kérvényt nyújtottam be III. Lajos király õfelségéhez, amelyben bajor ezredben való beosztásomat kérelmeztem. A kabinetirodának e napokban bizonyosan sok dolga volt. Ezért annál inkább örültem annak, hogy kérésem már másnap elintézést nyert. Remegõ kézzel bontottam fel az értesítést, és olvastam kérésem teljesítését azzal a felhívással, hogy egyik bajor ezrednél jelentkezzem. Egész lényemet öröm és hála töltötte el. Pár nap múlva már magamra öltöttem egyenruhámat. hogy azután csak hat év múlva vessem le ismét. Mint valamennyi német számára, úgy az én számomra is megkezdõdött földi létem legfeledhetetlenebb és legnagyszerûbb korszaka. E gigászi küzdelem eseményei mellett minden egyéb semmivé zsugorodott össze. Most, ennek az óriási eseménynek tizedik évfordulóján büszke fájdalommal gondolok vissza népünk hõsi küzdelmei kezdetének e heteire, amelynek a sors jóvoltából én is részese lehettem.
Mintha csak tegnap lett volna, úgy elevenednek meg elõttem az események. Egyenruhában látom magam kedves bajtársaim körében, magam elõtt látom az elsõ kivonulást, a gyakorlatokat stb. , míg végre elérkezett a harctérre indulás nagy napja.
Csak egy gondolat bántott engem is, mint annyi sok mást. Vajon nem érkezünk-e késõn a frontra? Ez az egy körülmény nyugtalanított. Így azután minden hõstett feletti gyõzelmi mámorban egy csepp keserûség is maradt számomra, hiszen minden újabb gyõzelemben elkésésünk veszélyét láttam. Ilyen lelkiállapotban érkezett el a nap, amikor búcsút mondtunk Münchennek, hogy teljesítsük kötelességünket. Elsõ ízben pillantottam meg a Rajnát, amelynek csendes habjai mentén nyugatnak tartottunk, hogy a német folyamot megvédjük a régi ellenség kapzsiságával szemben. Amikor a nap elsõ sugarai a reggeli köd enyhe fátyolán keresztül bearanyozták a Niederwald emlékmûvét, egyszerre felzengett a hosszú katonavonatunkból a reggeli égre a "Wacht am Rhein" dallama, és nekem elszorult a szívem.
Flandriában, nedves, hideg átgyalogolt éjszaka után, midõn a nap elsõ sugarai bontakoztak ki a ködbõl, acélos köszöntés búgott el fejünk felett, s utána éles csattanással szórta szét soraink között golyózáporát és túrta fel a nedves talajt. Még mielõtt eloszlott volna ez az acélfelhõ, kétszáz torokból tört elõ az elsõ "hurrá!" a halál elsõ hírnökei felé! Most aztán elkezdõdött a kattogás, zúgás, zengés, üvöltés. Mindenki elõretört, lázas szemekkel, egyre gyorsabban, míg végre a hátrahagyott répaföldeken túl, a sövényeknél megkezdõdött a közelharc, embernek ember elleni harca. A távolból dal hangjai törtek elõ, amelyek egyre közelebb és közelebb jutottak, századról századra szállottak, éppen akkor, midõn a halál javában szedte sorainkból áldozatait. A dal elérkezett hozzánk, és mi továbbadtuk. "Deutschland, Deutschland, über alles in der Welt!" Négy nap múlva visszaindultunk. Még a lépésünk is megváltozott, a 17 éves ifjak férfiakhoz hasonlítottak. A List ezred önkéntesei talán nem tanultak még meg tökéletesen a harcászatot, de meghalni már úgy tudtak, mint az öreg katonák. Ez volt a kezdet.
Így ment ez tovább évrõl évre, de a csata romantikája helyébe egyre inkább a borzalom lépett. A lelkesedés lassan elcsendesedett, s a kitörõ mámort megfojtotta a halálfélelem. Elérkezett az az idõ, amikor mindenkiben az önfenntartás ösztöne küzdött a kötelességtudással. Engem sem kímélt meg ez a belsõ küzdelem. Nálam ez a harc már 1915-16 telén eldõlt. Akaratom teljes gyõzelmet aratott. Az elsõ napokban ujjongva és nevetve rohamoztam, most csendes és elszánt lettem. Ez az állapot azután állandó maradt. Most már a sors a legnagyobb megpróbáltatásoknak is kitehetett anélkül, hogy idegeim felmondták volna a szolgálatot. Az ifjú önkéntesbõl öreg katona lett.
Ez a változás azonban az egész hadseregre vonatkozott. A hadsereg öregen, de keményen került ki ebbõl a küzdelembõl, s azt, aki nem tudott ennek az áradatnak ellenállni, magával sodorta.
Évezredek múltán sem lehet majd hõsiességrõl beszélni anélkül, hogy ne gondolnánk a világháború német hadseregére. A múlt ködébõl majd kibontakozik a szürke acélsisakok vasfrontja, mint halhatatlanságra intõ örök jel, amely nem ingadozik és nem hátrál soha. Míg németek élnek, tudni fogják, hogy ezek egykor nemzetünk fiai voltak.
Annak idején katona voltam, tehát nem akartam politizálni. Nem akartam tudni a politikáról, azonban mégsem cselekedhettem másként, minthogy bizonyos jelenségekkel szembenállást foglaljak, amely jelenségek kétségtelenül az egész nemzetet érintették, de elsõsorban bennünket, katonákat érdekeltek.
Két dolog volt, ami engem annak idején bosszantott és amit károsnak tartottam.
Már az elsõ gyõzelmi hírek után a sajtó bizonyos része lassan és sokak által talán egyelõre még fel sem ismerhetõ módon néhány ürömcseppet kezdett vegyíteni az általános lelkesedésbe. Mindez bizonyos jóindulat, jóakarat, sõt bizonyos aggodalom leple alatt történt. Meggondolásaik voltak a gyõzelem túlzott ünneplésével szemben. Féltek attól, hogy ez nem nagy nemzethez méltó, és nem is megfelelõ. Hiszen a német katona bátorsága és hõsiessége tulajdonképpen egészen természetes, úgy, hogy ennek következtében nem szabad az embernek magát az örömnek olyan meggondolatlan kitöréseire ragadtatnia, már csak a külföldre való tekintettel sem, mert hiszen az örömnek csendes és méltóságteljes alakja jobban tetszik, mint a féktelen ujjongás stb. Végül pedig nekünk, németeknek most sem kellene elfelednünk, hogy a háborút mi nem akartuk, és így nem kellett volna szégyellnünk annak a nyílt és férfias beismerését, hogy mi mindenkor hajlandók vagyunk a kibékülésre, és ezért a magunk részérõl mindent megteszünk. Viszont nem okos dolog a hadsereg tetteinek tisztaságát túl nagy lármával elhomályosítani, mert a világ többi része az ilyen tényekkel szemben csak kevés megértést tanúsít. Az ember semmin sem csodálkozik jobban, mint azon a szerénységen, amellyel a valódi hõs tetteit hallgatagon és csendesen elfelejti. Ez volt az egésznek a célja.
Ahelyett, hogy az ember az ilyen alakokat hosszú fülüknél fogva magas oszlophoz vezette és kötéllel felhúzta volna, tényleg elkezdték a gyõzelmi öröm e "helytelen" módjával szemben az ünneplõk figyelmeztetését, nehogy az ünneplõ nemzet az ingatag tintanyalók esztétikai érzékenységét megbántsa.
Megfeledkeztek arról, hogyha a lelkesedést egyszer letörik, az nem éleszthetõ fel újra. A mámort ebben az állapotban kellett tartani. Hogyan lehet a lelkesedés ereje nélkül olyan harcot végigharcolni, amely a legnagyobb követelményekkel lép fel a nemzet lelki tulajdonságaival szemben.
Nagyon jól ismertem a széles rétegek lelkivilágát, és tisztában voltam azzal, hogy "esztétikai emelkedettség"-gel nem lehet a tüzet annyira szítani, hogy elegendõ legyen a melegen tartásra. Õrültségnek tartottam már azt is, hogy semmit sem tettek a szenvedélyek fokozása érdekében. De hogy a szerencsére meglévõ lelkesedést még meg is nyirbálták, azt igazán nem tudtam megérteni.
Ami másodsorban bosszantott, az a mód volt, amellyel a marxizmust kezelték. Mindez csak annak bizonysága volt, hogy halvány sejtelmük sem volt a dögvészrõl. Egész komolyan hitték, hogy azzal az ígérettel, amely szerint többé nem ismernek pártokat, a marxizmust belátásra és tartózkodásra bírhatják.
Hogy a marxizmus esetében nem pártról, hanem az egész emberiség pusztításához vezetõ tanról van szó, azt annál kevésbé értették meg, mert mindezt nem tanították az elzsidósodott egyetemeken. Márpedig nagyon sokan, különösen magasabb rangú hivatalnokaink közül a beléjük nevelt ostoba önhittségüknél fogva nem találták érdemesnek, hogy olyan könyvet vegyenek kezükbe, amely nem tartozik iskolájuk tananyagához. Az ilyen egyének felett a legnagyobb átalakulások is nyomtalanul múlnak el. Így azután az állami intézmények többnyire csak az események után kullognak. Istenemre! Ezekre érvényes legalább az a közmondás: "Amit a paraszt nem ismert, azt nem eszi meg. " A kevés kivétel itt csak a szabályt erõsíti.
Elképesztõ esztelenség lett volna 1914 augusztusának napjaiban a német munkást a marxizmussal azonosítani. A német munkás azokban a sorsdöntõ órákban kiszabadította magát e mérgezõ járvány karjaiból, hiszen egyébként soha sem lett volna hajlandó harcba szállni. Elég ostobák voltak azonban azt hinni, hogy a marxizmus talán "nemzetivé" lett; ez olyan elképzelés, amely csak arra mutat, hogy hosszú éveken át az állami ügyek hivatalos intézõi közül senki sem tartotta érdemesnek e tan lényegével foglalkozni. Ha megtették volna, az ilyen tévedés nehezen következhetett volna be.
A marxizmus, amelynek végcélja az összes nem zsidó nemzeti államok megsemmisítése, 1914júliusában megrendülve látta, hogy az általa behálózott német munkásság óráról órára egyre gyorsabb ütemben áll a haza szolgálatába. Pár nap leforgása alatt teljesen szertefoszlott ennek a siralmas népbolondításnak a köde. Egyszerre elhagyatva, egyedül állott a zsidó vezetõségi banda, mintha teljesen veszendõbe ment volna a hatvan esztendõ alatt a tömegbe csepegtetett sok képtelenség és téveszme. De abban a pillanatban, amelyben a vezetõk felismerték a fenyegetõ veszélyt, gyorsan a fülükre húzták a hazugság varázssapkáját, és szemtelenül színlelték a nemzeti lelkesedést.
Pedig most lett volna itt az ideje a zsidó kútmérgezõk csaló szövetségével való leszámolásnak. Röviden le kellett volna számolni velük, minden tekintet nélkül az esetleges lármára és jajveszékelésre. 1914 augusztusában a nemzetközi szolidaritás gondolata egy csapásra elpárolgott a német munkásság fejébõl, s ehelyett pár hétre rá amerikai srapnelek kezdték szórni a "testvériség" jegyében üdvözletüket a menetelõ oszlopok sisakjára. A gondos kormányhatalom kötelessége lett volna akkor, amikor a német munkás ismét megtalálta a népéhez vezetõ utat, e népelem uszítóit kérlelhetetlenül kiirtani.
Ha a fronton a legjobbak eleshettek, akkor odahaza legalább a gázt lehetett volna kiirtani.
Ehelyett azonban Õfelsége a császár kezét nyújtotta a régi gonosztevõknek, és ezáltal kíméletet és belsõ nyugalmat biztosított a nemzet álnok orgyilkosainak.
A kígyó tehát tovább dolgozhatott, ha elõvigyázatosabban is, mint azelõtt, de annál veszedelmesebben. Mialatt a tisztességesek békességrõl álmodoztak, azalatt a hitszegõk a forradalmat készítették elõ.
Ha annak idején e rettenetes félszegségre határozták el magukat, engem lelkem mélyén mind elégedetlenebbé tett. De hogy a vége ilyen borzalmas lesz, akkor még magam sem gondoltam.
Mit kellett volna tehát cselekedni? A mozgalom vezetõit lakat alá helyezni, perbe fogni, és õket a nemzet nyakáról eltávolítani. Az egész katonai hatalmat is igénybe kellett volna venni ennek a pestisnek kiirtásához. Pártjukat fel kellett volna oszlatni, a parlamentet szükség esetén szuronnyal észre térítem, de a legjobb lett volna mûködését azonnal felfüggeszteni. Miként a köztársaság ma feloszlatja a pártokat, úgy erre még több joga lett volna a császárságnak, hiszen akkor a nép léte vagy nemléte forgott kockán.
Ez esetben felvetõdik a kérdés, vajon lehet-e egyáltalán szellemi eszméket fegyverrel kiirtani? Lehet-e durva erõszak alkalmazásával világnézeteket legyõzni?
Ezeket a kérdéseket már abban az idõben is nemegyszer feltettem magamnak.
A hasonló és a történelemben különösen vallási alapon mozgó események tanulmányozása a következõ alapvetõ felismeréshez vezetett:
Gondolatok és eszmék, valamint szellemi alappal bíró mozgalmak, legyenek azok akár tévesek, akár helyesek, fennállásuk bizonyos idõpontjától számítva, technikai hatalmi eszközökkel már csak akkor törhetõk meg, ha a fegyverek egyúttal új gondolatnak, eszmének vagy világnézetnek hordozói.
Puszta erõszak különálló alkalmazása, egy bizonyos szellemi alapgondolat hajtóereje nélkül, sohasem vezethet egy másik eszme és annak elterjedése megsemmisítéséhez, feltéve, hogy nem irtja ki mind egy szálig annak minden képviselõjét, és nem rombolja szét minden hagyományát. Ez azonban leggyakrabban az illetõ állam hatalmi politikai jelentõségének kikapcsolódását is maga után vonja gyakran hosszú idõre, nemegyszer örökre. Tapasztalat szerint egy-egy ilyen véráldozat a nép legjavát érinti. Minden olyan üldözés, amelynek nincsen szellemi megalapozottsága, erkölcstelennek tûnik fel, és éppen a nép legértékesebb elemeit készteti ellenállásra, ami végül az igaztalanul üldözött mozgalom szellemi tartalmának elsajátítására vezet. Sokaknál egyszerûen ellenzéki érzületbõl, amely fellázad egy eszme erõszakos ledorongolása ellen.
Amilyen mértékben nõ az üldöztetés, ugyanolyan mértékben szaporodik a belsõ párthívek száma. Az új tan végleges megsemmisítése csak nagy, folyton fokozódó irtóhadjárattal volna lehetséges, amely végre az illetõ nép és állam valóban értékes vérének a lecsapolásához is vezet. Ez azonban megbosszulja magát, mert az ilyen, úgy nevezett "belsõ" tisztogatás ára az általános aléltság lesz. Az ilyen eljárás eleve céltalan akkor, ha a legyõzendõ tan már bizonyos kereteket túllépett.
Mint minden élõ szervezet, ez is a gyermekkor elsõ idejében van leginkább kitéve a megsemmisülés veszedelmének, míg az évekkel növekedik ellenállóképessége, hogy azután az aggkori gyengeség következtében ismét új gyermekségnek adjon helyet, ha talán más formában és más okból is.
Tény az, hogy majdnem minden olyan kísérlet, amely egy világnézetet és annak szellemi kihatásait minden szellemi alapot nélkülözõ puszta erõszak által kíván megsemmisíteni, fiaskóval végzõdik, sõt nemegyszer az ellenkezõjét éri el mindannak, amit kíván.
Minden olyan erõszak, amely nem biztos szellemi alapon nyugszik, ingadozó és bizonytalan lesz. Hiányzik a megalapozottsága, amely csak fanatikus világnézetben testesülhet meg.
Minden világnézet, legyen az vallásos vagy politikai természetû gyakran nehéz e tekintetben határt vonni elsõsorban a saját eszméinek gyakorlati megvalósításáért, semmint az ellentétes világnézet megsemmisítéséért harcol. Ennek következtében a harc nem annyira védekezõ, mint inkább támadó jellegû. Minden olyan kísérlet, amely bizonyos világnézetnek hatalmi eszközökkel való legyõzését kívánja szolgálni, meghiúsul mindaddig, amíg a harc nem ölti magára az új világnézet támadó alakját. Csak két világnézet harcában mérik össze szívósan és kíméletlenül a brutális erõszak fegyvereit a gyõzelem kivívása érdekében.
Ennek az igazságnak a fel nem ismerésén szenvedett hajótörést mind ez ideig a marxizmus elleni küzdelem.
Emiatt vallott kudarcot a bismarcki "kivételes" törvényalkotás is. Hiányzott az új világnézet, amelyért a harcot meg lehetett volna vívni. Mert azt, hogy az ún. "államtekintély" vagy "nyugalom és rend" az élethalálharcban egy bizonyos szellemi alapgondolat hajtóereje lehetne, csak az illetékes magasabb rangú tisztségviselõink közmondásos bölcsessége hiheti.
Mivel ennek a harcnak a valódi szellemi alapja hiányzott, Bismarck kénytelen volt a szociális törvényalkotás gyakorlati megvalósítását annak az intézménynek belátására és jóindulatára bízni, amely maga is a marxista gondolkodásmód hajtása volt. Akkor, amikor a "vaskancellár" a marxizmus elleni küzdelmet a polgári demokraták jóindulatára bízta, kecskére bízta a káposztát.
Mindez egy alapos, marxizmus ellenes harci kedv által fûtött új világnézet hiányának a következménye volt. Így lett a bismarcki harc eredménye is súlyos kiábrándulás. A világháború alatt vagy annak kezdetén vajon másképp alakult a helyzet? Sajnos nem.
Minél inkább foglalkoztam állami kormányzatunknak a szociáldemokráciával, mint a marxizmus pillanatnyi megtestesítõjével szembeni álláspontja megváltoztatásának gondolatával, annál inkább felismertem e tan pótszerének hiányát. Mit lehetne a tömegnek nyújtani, ha a szociáldemokráciát levernék? Egyetlen mozgalom sem volt, amelytõl remélni lehetett, hogy a többé-kevésbé vezetõ nélkül maradt munkások tömegét zászlaja alá vonzaná. Esztelenség, sõt ostobaság volt azt hinni, hogy az osztálypártból kivált nemzetközi fanatikus máról holnapra polgári pártba, tehát új osztályszervezetbe fog bevonulni. Bármily kellemetlen is legyen, nem lehet letagadni, hogy a polgári pártok legnagyobb része a társadalmi osztályok szerinti tagozódást "természetesnek" látja mindaddig, amíg nincsenek ennek kellemetlen politikai hatásai.
Ezt a tényt csak a szemtelen és buta hazudozó tagadhatja le. Általában tartózkodnunk kell attól, hogy a tömegeket butábbnak tartsuk, annál tûnt amilyen. Politikai ügyekben gyakran az érzelem helyesebben dönt, mint az ész. Aki azonban azt hiszi, hogy a tömeg érzelmének helytelenségét nemzetközisége eléggé bizonyítja, gondoljon arra, hogy a pacifista demokrácia sem jár kevésbé esztelen utakon. Pedig annak képviselõi csaknem kizárólag a polgári elemek közül kerülnek ki. Mindaddig, amíg a polgárok milliói reggelenként áhítatosan olvassák a zsidó demokrata újságjaikat, addig ezeknek az uraknak egyáltalán nem volna szabad élcelõdniük az "elvtársak" butaságán. Különösen, ha meggondoljuk, hogy õk is ugyanazt a szemetet habzsolják, ha más feltálalásban is. Mindkét esetben a gyártó: egy és ugyanaz a zsidó.
Az embernek óvakodnia kell attól, hogy meglévõ tényeket letagadjon. Az a tény, hogy osztálykérdéseknél nemcsak ideális problémákról van szó mint ahogy azt fõleg választások elõtt szeretik szívesen hangoztatni , le nem tagadható. Népünk nagy részének osztályönhittsége, valamint mindenekelõtt a kézi munkás megbecsülésének a hiánya olyan jelenség, ami nem valamely holdkóros fantáziájában született meg.
Mindettõl eltekintve az úgynevezett intelligenciának igazán csekély gondolkodóképességére vall, ha nem érti meg, hogy egy olyan réteg, amely a marxizmus járványának terjedését nem tudta megakadályozni, ma legkevésbé sem képes az elvesztettek visszaszerzésére.
A magukat polgárinak nevezõ pártok soha sem fogják többé a proletár tömegeket a saját táborukhoz csatolni, mert itt részben természetes, részben mesterséges úton egymástól elválasztva olyan két világ áll egymással szemben, amelyeknek egymás közötti viszonya csak a harc lehet. A gyõzelmes fél azonban csak az ifjabb, ez pedig a marxizmus.
1914-ben valóban elképzelhetõ volt a szociáldemokrácia elleni harc, csak az lett volna kétséges, hogy megfelelõ gyakorlati pótlék hiányában meddig lehetett volna a harcot tovább vinni. E téren nagy ûr volt. Már jóval a háború elõtt ez volt a véleményem, s éppen ezért nem tudtam elhatározni magam a már meglévõ pártok valamelyikéhez való csatlakozásra. A világháború folyamán szerzett benyomásaim ezt a véleményemet csak megerõsítették, mert világosan felismertem egy olyan mozgalomnak a hiányát, amely több kell, hogy legyen parlamenti pártnál, ha fel akarja venni a szociáldemokrácia ellen a kérlelhetetlen harcot.
Bizalmas barátaim elõtt nyíltan beszéltem errõl. Egyébként ekkor gondoltam elsõ ízben arra, hogy késõbb politikailag is szerepeljek.
Éppen ez ösztönzött, hogy barátaim kis körében kijelentsem: a háború után hivatásom mellett szónokként óhajtok tevékenykedni. Azt hiszem, hogy erre egészen komolyan gondoltam.

 

6 

Háborús propaganda

A politikai események figyelmes tanulmányozása közben már régtõl fogva ; rendkívül érdekelt a propagandatevékenység. A propagandában olyan eszközt láttam, amelyhez különösen a marxista szervezetek értettek mesteri ügyességgel. Már elejétõl fogva rájöttem arra, hogy a propaganda helyes alkalmazása valóságos mûvészet, amely polgári pártjaink elõtt majdnem teljesen ismeretlen volt és maradt. Csak a keresztényszocialista mozgalom, különösen Lueger idejében tudott ezen a téren is nagyszerût mûvelni, és ennek köszönhette nagy sikerét is.
A propaganda helyes alkalmazásának beláthatatlan eredményeit azonban elsõsorban a háború ideje alatt láthattam. Sajnos, ezen a téren is mindent csak az ellenfél oldalán tanulmányozhattam, mert a mieink tevékenysége szerfölött szerény volt. Már önmaga, a német részrõl tapasztalt általános felvilágosításnak minden katona szemében feltûnõ hiánya, arra késztetett, hogy ezzel a kérdéssel még behatóbban foglalkozzam.
Gondolkodási idõm több volt a kelleténél, és a gyakorlati útmutatásokat az ellenség adta, sajnos, igen kitûnõ módon.
Amit nálunk elmulasztottak, azt az ellenfél határtalan ügyességgel és valóban zseniális számítással használta ki. Az ellenség háborús propagandájából én is nagyon sokat tanultam. Azok fölött, akiknek ezen a téren is a legtöbbet kellett volna tenniük, az idõ nyomtalanul haladt el; részben túlságosan okosnak képzelték magukat annál, hogy másoktól is tanulhassanak, másrészt a becsületes akaratuk is hiányzott hozzá.
Kérdem én: volt-e nálunk egyáltalán háborús propaganda? Sajnos, csak nemmel felelhetek.
Minden, amit ebben az irányban mûveltek, kezdettõl fogva annyira kevés és annyira hibás volt, hogy legalábbis semmit sem használt, gyakran azonban éppen kárt okozott. A német háborús propaganda alapos vizsgálatának eredményeként csak azt lehet megállapítani, hogy alakjában elégtelen, lényegében pedig lélektanilag hibás volt.
Már az elsõ kérdéssel sem voltak tisztában, tudniillik azzal, hogy a propaganda eszköze vagy cél?
A propaganda eszköz, és éppen ezért a cél szempontjából kell megítélni. Alakja tehát az általa szolgált célhoz kell, hogy alkalmazkodjék. Az is világos, hogy a cél jelentõsége az általános szükséglethez képest különféle lehet. Ez a körülmény szabj a meg a propaganda belsõ értékét is. Az a cél azonban, amelyért a háború folyamán harcoltunk, a legnagyszerûbb és leghatalmasabb volt, amit csak ember elképzelhet: népünk szabadságáért és függetlenségéért, létfenntartásának biztosításáért, a jövendõért és a nemzet becsületéért harcoltunk. Valamiért, amely minden ellentétes véleménnyel szemben, amit ma hallunk, mégiscsak van, sõt lennie kell, mert hiszen becsület, szabadság és függetlenség nélkül a népek elõbb-utóbb tönkremennek, mert a magasabb igazság szerint a becstelen és hitvány nemzedékek nem érdemlik meg a szabadságot. Aki azonban gyáva rabszolga akar lenni, annak nem lehet és nem szabad becsületének lennie, mert az általános megvetés úgyis a legrövidebb idõ alatt megfosztja attól.
Abban a harcban, amelyben a német nép emberi létéért küzdött, a háborús propaganda célja a harc támogatása, végcélja pedig a gyõzelem kellett volna, hogy legyen.
Ha bolygónk népei létfenntartásukért küzdenek, és a lét vagy nemlét kérdése nyomul elõtérbe, akkor semmivé válnak a humanitásról és az esztétikáról szóló megfontolások. Mindezek a képzetek nem a világegyetemben lebegnek, hanem ezek az ember fantáziájának a szülöttei és az emberhez is vannak kötve. Ha elválasztjuk ettõl a világtól ezeket a fogalmakat, akkor ismét semmivé válnak, mert az örök természet nem ismeri õket.
Ami a humanitást illeti, arra nézve már Moltke megállapította, hogy háború esetén a hadviselés lehetõ gyors befejezésében rejlik a legnagyobb humanitás, tehát a legkíméletlenebb hadviselési mód felel meg a legjobban az emberiesség követelményeinek.
Ha azonban az ember az esztétika stb. szólamával hozakodik elõ, akkor erre csak egy választ adhatunk. A nép létküzdelmét jelentõ sorsdöntõ kérdésekben megszûnik a szépségre való törekvés kötelezettsége. A legkevésbé szép amit az emberi életben ismerhetünk, a rabszolgaság járma. Vagy talán a schwabingi dekadencia "esztétikusnak" találja a német nemzet mai sorsát? Ennek a kultúrparfümnek modern feltalálóival, a zsidókkal azonban igazán kár errõl tárgyalni. Egész létük nem egyéb, mint az Úr képmásának esztétikája elleni tiltakozás megtestesülése.
Ha azonban a humanizmusról és esztétikáról vallott fenti álláspontok a harcnak nem velejárói, akkor azok a propaganda mérvének é s minõségének tekintetében sem jöhetnek számításba.
A propaganda a háborúban a célhoz vezetõ eszköz. A cél pedig a német nép létéért folytatott küzdelem volt. Éppen ezért a propagandát is csak az erre érvényes alapelvek szerint lehet megítélni. A legrettenetesebb fegyverek is emberségesek, ha azokat a gyõzelem siettetése teszi szükségessé, és csak azok a módszerek szépek, amelyek a nemzet számára a szabadság dicsõségét biztosíthatják.
A háborús propaganda szempontjából ilyen élethalálharc idején ez az egyetlen helyes állásfoglalás.
Ha ezzel a mértékadó körök is tisztában lettek volna, akkor sohasem bizonytalankodtak volna annyit ennek a fegyvernek az alakját és alkalmazását illetõen; mert a propaganda is csak fegyver, igaz ugyan, hogy csak alapos ismerõje kezében képez rettenetes harci eszközt.
A második, de ugyanilyen döntõ jelentõségû kérdés a következõ: Kikhez kell a propagandának szólnia? A mûvelt intelligenciához, vagy a kevésbé képzett tömegekhez? Mindig csak a tömegek felé kell irányulnia!
A propaganda feladata nem az egyesek tudományos kiképzése, hanem a tömegnek bizonyos tényekre, eseményekre, szükségszerûségekre stb. való figyelmessé tétele úgy, hogy azok jelentõsége a tömeg érdeklõdésének középpontjába kerüljön.
Minden propagandának népszerûnek kell lennie és szellemi színvonalát a felvilágosítandók legkevésbé képzett rétegének befogadóképességéhez kell szabni.
Minél nagyobb az a tömeg, amelyre hatást kell gyakorolni, annál kevésbé legyen magas a propaganda szellemi színvonala. Ha tehát a propaganda a háborúban való kitartás fokozását célozza, és éppen ezért az egész népre irányul, a túlságosan magas szellemi elõfeltételek kerülésére a legnagyobb gondot kell fordítani.
Minél kisebb a tudományos tehertétel és minél inkább a tömeg érzelméhez szól a propaganda, annál átütõbb az eredmény. Ez a propaganda helyességének és helytelenségének legkitûnõbb fokmérõje, és semmi szín alatt sem egynéhány tudósnak vagy esztétikai ifjoncnak a kielégítése.
A tömeg befogadóképessége nagyon korlátolt, értelme kicsiny és éppen ezért nagyon feledékeny. Ezekbõl a tényekbõl kifolyólag tehát minden hathatós propaganda csak néhány pontra kell, hogy szorítkozzék. Ezt a néhány pontot és néhány tételt addig kell vezérszavakban ismételni, amíg az utolsó is megérti ebbõl a szóból azt, amit akarunk. Mihelyt az ember ezt az alaptételt feláldozza és sokoldalú akar lenni, akkor a hatás elaprózódik, mert a tömeg a nyújtott anyagot sem megérteni, sem megemészteni nem tudja. Ezáltal azonban az eredmény is tovább gyengül mígnem végleg elmarad.
Például teljesen hibás volt az ellenséget nevetségessé tenni, mint ahogyan azt az osztrák és német vicclapok mûvelték. Alapjaiban téves, mert az ellenféllel való találkozás a valóságban mindjárt egészen más meggyõzõdésre bírta az egyes embert, és ez a körülmény borzalmasan megbosszulta magát. A német katona az ellenfél ellenállásának közvetlen benyomása alatt eddigi felvilágosítói részérõl becsapottnak érezte magát, és ahelyett, hogy harci kedve vagy kitartása megerõsödött volna, éppen az ellenkezõje történt. Az ilyen, félrevezetett ember felmondta a szolgálatot.
Ezzel szemben az angolok és amerikaiak háborús propagandája lélektanilag helyes volt. Õk a németet népük elõtt barbárnak és vandálnak tüntették fel, az egyes katonát már elõkészítették a háború borzalmaira, és ezzel elejét vették a csalódásnak. Még a legborzalmasabb fegyver is, amit ellenük felhasználtak, csak az eddigi felvilágosítás igazolását jelentette számukra. Éppen ezért csak megerõsítette kormányzatuk állításainak valóságában vetett hitüket, amely körülmény viszont dühüket és gyûlöletüket fokozta az elvetemült ellenséggel szemben. Mert az ellenség fegyvereinek legrettenetesebb hatása is csak a barbár ellenség ismert brutalitásának bizonyossága volt, anélkül azonban, hogy csak egy pillanatra is meggondolta volna, hogy saját fegyverei még borzalmasabb hatásúak.
Így nyújtotta a német háborús propaganda túl nem szárnyalható példáját annak, hogy miként érheti el a "felvilágosító" munka a kitûzött célnak éppen az ellenkezõjét akkor, ha hiányzik belõle a lélektanilag helyes elgondolás.
Ezzel szemben nagyon sokat lehetett tanulni az ellenségtõl annak, aki nyitott szemmel és helyes érzékkel dolgozta fel magában a négy és fél éven át ostromló ellenséges propaganda hullámait.
Legkevésbé értették meg azonban a propagandatevékenység elsõ tételét, nevezetesen azt, hogy minden feldolgozandó kérdésben teljesen szubjektív, egyoldalú állásfoglalásra van szükség. Ezen a téren mindjárt a háború kezdetén nagyot hibáztak, úgy, hogy az embernek joga volt kételkedni: vajon annyi esztelenség tisztán csak a butaság rovására írható?
Mit mondanánk az olyan plakátról, amely egy bizonyos szappan propagálására hivatott és amelyik egy másik szappant is jónak minõsít. Az ember csak a fejét rázná. Éppen így vagyunk a politikai reklámokkal is.
A propaganda feladata például nem a különbözõ jogok mérlegelése, hanem az általa képviselendõ egyetlen jog kizárólagos hangsúlyozása. Pl. alapjában hibás volt a háborús felelõsség kérdését abból az álláspontból megítélni, hogy nemcsak Németország tehetõ felelõssé a katasztrófa bekövetkezéséért. Az lett volna a helyes, hogy ezt a bûnt kizárólag az ellenség rovására írjak még akkor is, hogyha ez nem felelt volna meg úgy a valóságnak, mint ahogy ez valójában volt. Mi volt azonban ennek a félmunkának az eredménye?
A nép nagy tömege nem diplomatákból és államtudósokból, sõt még csak nem is mind értelmes ítélõképességgel megáldott emberekbõl áll, hanem ingadozó, kétkedésre és bizonytalanságra hajlamos emberekbõl. Abban a pillanatban, amelyben a saját propaganda csak halvány lehetõséget is nyújt, az ellenfél már alapot is nyert a saját igazunkban való kételkedésre. A tömeg nem képes megkülönböztetni azt, hol ér véget az ellenfél igazságtalansága, és hol kezdõdik a saját igazságtalanságunk. Ilyen esetben bizonytalan és hitetlenkedõ lesz, különösen akkor, ha az ellenfél nem követi el ezt az esztelenséget, hanem a maga részérõl minden bûnt az ellenségre ró. Magától értetõdõ dolog tehát, hogy végre a saját népünk is inkább hisz az egyöntetû és egységesebb ellenséges propagandának, mint a saját propagandánknak. Különösen olyan népnél lehet errõl szó, amely amúgy is minden áron a tárgyilagosságra törekszik. Mert népünknél mindenki csak azon fáradozik, hogy az ellenséget megkímélje az igazságtalanságtól még akkor is, hogyha ez népünket a legsúlyosabb veszélynek teszi ki, még ha létének és államának a vesztét vonja is maga után,
Természetesen a tömeg nem jön rá arra, hogy mértékadó helyen ezt nem így gondoljak.
A nép a maga nagy többségében annyira nõies gondolkodású, hogy sokkal inkább befolyásolják gondolkodásmódját és ténykedését az érzelmi benyomások, mint a hideg értelem. Ezek a benyomások azonban nem komplikáltak, hanem nagyon egyszerûek és egészségesek. Itt nincs sok latolgatásnak helye, hanem csak végletek pozitívumának vagy negatívumának, szeretetnek vagy gyûlöletnek, jognak vagy jogtalanságnak, igazságnak vagy hazugságnak, de semmi szín alatt sem a félig-meddig, az így vagy úgy, a részben stb. -nek.
Ezt különösen az angol propaganda értette és alkalmazta is valóban zseniális módon. Ott igazán nem volt szó félmegoldásokról, amelyek csak a legkisebb kétséget is támaszthatták volna.
A nagy tömegek érzelmi benyomásainak primitív voltát mi sem jellemzi jobban, mint az a rágalomhadjárat, amellyel a tömeg e tulajdonságának ismeretével nemcsak biztosították a morális kitartást még a legnagyobb nehézségek idején is, hanem amellyel a német népet egyben a háború kitörésének egyedüli felidézõjeként állították be.
E propaganda hatékonyságát legjobban az a tény bizonyította, hogy négy év múltán nemcsak az ellenséget erõsítette meg a kitartásban, hanem még saját népünket is kikezdte.
Hogy a mi propagandánknak nem volt ilyen eredménye, azon nem lehet csodálkozni. Már a maga kétértelmûségében hordozta a hatástalanság magvát, tartalmánál fogva sem gyakorolhatott a tömegre megfelelõ hatást. Csak a mi "szellemdús" államférfiaink gondolhatták azt, hogy ezzel a langyos pacifista mosogatólével embereket halálmegvetõ harcokra lehet bírni. Így ez a propaganda nemcsak céltalan, de káros is volt.
Minden reklám eredményessége mind üzleti, mind politikai téren alkalmazásának tartósságában és állandó egyöntetûségében rejlik.
Az ellenséges háborús propaganda ezen a téren is mintaszerû volt. Kizárólag a tömeget szem elõtt tartó néhány vezéreszmére korlátozottan fáradhatatlan szívóssággal ûzték. Az egész háború alatt, a legkisebb változtatás nélkül, állandóan az egyszer már bevált alapgondolatokat és kiviteli formákat alkalmazták. Állításainak szemérmetlenségében eleinte kótyagosnak tetszett, késõbb kellemetlenné lett, hogy végre elhiggyék azokat. Négy és fél év múltán kitört Németországban a forradalom, és ennek a forradalomnak a jelszavai azok voltak, amelyek az ellenség háborús propagandájából származtak.
Angliában megértették azt is, hogy ezeknek a szellemi fegyvereknek az eredményessége csak felhasználásuk tömegében rejlik, viszont az eredmény megéri a pénzt.
A propaganda odaát elsõrendû fegyvernek szállított, míg nálunk néhány állás nélküli politikus és egyéb lapuló "hõs" kenyérkereseti forrását jelentette. Az eredmény végül tényleg a semmivel volt egyenlõ.

 

7 

A forradalom

Nálunk 1915-ben kezdte meg az ellenséges propaganda a mûködését, 1916 óta egyre erõsödött, hogy végül 1918 elején formális áramlattá fejlõdjék. Lassanként lépésrõl lépésre felismerhetõk voltak ennek a lelki csapdának a hatásai. A hadsereg mindinkább úgy kezdett gondolkodni, ahogy azt az ellenség akarta. A német ellenhatás azonban teljesen felmondta a szolgálatot. A hadsereg akkori szellemi vezetõiben tényleg megvolt a szándék és elI határozás, hogy az ellenséggel szemben ezen a téren is felvegyék a harcot, csak a szükséges eszköz hiányzott hozzá. Lélektanilag is teljesen helytelen volt ezt a felvilágosító munkát magukon a csapatokon keresztül megindítani. Ha ez a munka eredményességre törekedett, akkor magából a hazából kellett volna kiindulnia. Csak akkor lehetett eredménnyel számolni azoknál az embereknél, akik végeredményben ezért a hazáért vitték véghez idestova négy éven keresztül a hõsiességnek és nélkülözésnek legnagyszerûbb tetteit. Ezzel szemben mi indult ki a hazából? Vajon butaság vagy gazemberség okozta-e a honi propaganda csõdjét?
1918 nyarának derekán, a Marne déli partjának kiürítésekor a német sajtó már olyan szomorúan, ügyetlenül és a gazemberségig butául viselkedett, hogy egyre komolyabb formában vetõdött fel bennem a kérdés, vajon tényleg nincs senki, aki alkalmas lenne arra, hogy a hadsereg hõsiességének elpazarlását megállítsa? Mi történt Franciaországban akkor, amikor mi 1914ben oly hallatlan gyõzelmi menetben vonultunk be ebbe az országba? Mit tett Itália az Isonzó-front összeomlásának idején? Mit tett Franciaország 1918 tavaszán, midõn a német hadosztályok állásaikat kezdték felgöngyölíteni, és a messzehordó nehézütegek már Párizst lõtték?
Hogyan értettek ott ahhoz, hogy a visszaözönlõ ezredek arcába vágják a nemzeti szenvedés forróságát? Hogyan dolgozott ott a propaganda és a nagyszerû tömegbefolyásolás, hogy a megtört front tagjainak szívébe verje a végsõ gyõzelem tudatát?
Ezzel szemben mi történt nálunk? Semmi! Vagy talán még annál is rosszabb!
Abban az idõben harag és lázongás öntött el, valahányszor a legújabb újságokat olvastam annak a lélektani tömeggyilkosságnak a láttán, amelyet ezek elkövettek. Nemegyszer merült fel a gondolat bennem, hogyha engem ezeknek a tehetetlen vagy pedig gazemberségig menõ módon tudatlan, vagy akarat nélküli propagandistáknak a helyére állítanának, akkor egészen másként üzennék hadat a sorsnak.
Ezekben a hónapokban éreztem. elõször a sors szeszélyes játékát, hogy engem a harctéren olyan helyre állított, ahol bármely négernek egyetlen ujjrándítása elpusztíthat, míg más helyen nagyobb szolgálatot tehetnék hazámnak! Már akkor elég merész voltam hinni, hogy ez nekem sikerülne. Azonban és is csak egyike voltam a nyolcmillió névtelennek. Ilyen körülmények között helyesebb volt, ha nem beszéltem, hanem ezen a helyen teljesítettem kötelességemet olyan jól, amennyire lehetett.
1915 nyarán kerültek kezünkbe az elsõ ellenséges röpcédulák.
Azok tartalma, kevés alaki és formai különbséggel az volt, hogy Németországban a szükség és nélkülözés egyre nagyobb; a háború tartama végtelen, míg a gyõzelmi kilátás egyre jobban semmivé lesz; otthon a nép a békére vágyik, és csak a "militarizmus" és a "császár" akadályozzák azt; az egész világ, amely ezzel tisztában van éppen ezért a háborút nem a német nép ellen, hanem sokkal inkább kizárólag az egyetlen bûnös, a császár ellen viseli; a harcnak addig nem lesz vége, amíg a békés emberiségnek ezt az ellenségét hidegre nem teszik, és a szabadságszeretõ demokratikus nemzetek a háború befejezése után a német államot föl fogjak venni az örök világbéke szövetségébe, amelynek létesítése a porosz militarizmus megsemmisítésének órájában már biztosítva van.
Az elhangzottak bizonyságául nem egyszer mellékeltek nyomtatásban "leveleket a hazából", amelyeknek tartalma ezeket az állításokat megerõsíteni látszott.
Általában nevettek ezeken a kísérleteken. A röpcédulákat elolvasták, azután hátraküldték a magasabb parancsnoksághoz, és legtöbbször ismét elfelejtették mindaddig, amíg a szél felülrõl újabb küldeményt nem hozott a lövészárokba. Leggyakrabban ugyanis a repülõgépek szórták le ezeket a röpcédulákat.
Egy körülmény feltûnhetett ennél a propagandánál, az, hogy azokon az arcvonalszakaszokon, amelyeken a bajorok tartózkodtak, rendkívüli következetességgel mindig Poroszország ellen izgattak azzal az ígérettel, hogy egyrészt Poroszország egyedül bûnös és felelõs az egész világháborúért, másrészt, hogy Bajorország ellen a legkisebb ellenségeskedéssel sem viseltetnek; természetesen addig rajtuk sem tudnak segíteni, amíg õk (a bajorok) a porosz militarizmus szolgálatában állnak és annak segítenek a "gesztenyét a tûzbõl kikaparni".
A befolyásolásnak ez a módja, úgy látszik, már 1915-ben bizonyos hatást váltott ki. Egyre erõsebb lett a csapatoknál a poroszellenes hangulat, anélkül azonban, hogy felülrõl csak egyszer is komolyan felléptek volna ellene. Ez már több volt, mint egyszerû nemtörõdömség; elõbb vagy utóbb a legsúlyosabb módon meg kellett bosszulnia magát és pedig nemcsak Poroszországgal, hanem az egész német néppel szemben. Márpedig ehhez tartozik, nem utolsósorban, Bajorország is.
Ezen a téren az ellenséges propaganda már 1916-tól kétségtelen eredményeket tudott felmutatni.
Éppen így a hazulról érkezett siránkozó levelek is megtették a magukét. Már nem is volt szükség arra, hogy az ellenség még külön röpcédulák útján stb. közvetítse azokat a frontra. Ezekkel szemben sem tettek a "kormányzat" részérõl eltekintve néhány botor lélektani "figyelmeztetéstõl" semmit. A frontot ellepte az a méreg, amelyet meggondolatlan asszonykezek indítottak el hazulról, természetesen anélkül, hogy sejtették volna: az ilyen levelek az ellenség gyõzelmi kilátásainak az erõsítésére, tehát egyúttal a harctéren levõ hozzátartozóik szenvedéseinek meghosszabbítására és nehezebbé tételére szolgálnak. Német asszonyok átgondolatlan levelei következményükben több százezrekre menõ férfi életébe kerültek.
Már az 1916. év folyamán különféle meggondolandó jelenség mutatkozott. A front már sok mindennel elégedetlen volt, és nemegyszer joggal háborodott fel. Mialatt éhezett, tûrt és szenvedett, hozzátartozói pedig odahaza nélkülöztek, más oldalon bõséget és pazarlást látott. Igen. Még a harctéren sem volt e tekintetben minden rendben.
Így fejlõdött ki már akkor valami enyhe válság, mindenesetre akkor még csak "belsõ" ügyek körül. Ugyanaz az ember, aki elõzõleg szitkozódott, zsörtölõdött, pár perccel késõbb hallgatva tette meg a maga kötelességét, mint hogyha mindezt természetesnek találta volna. Ugyanaz a század, amelyik az imént még békétlenkedett, olyan erõteljesen tartotta a rábízott lövészárokszakaszt, mintha Németország sorsa leginkább is attól a száz méter hosszú agyaggödörtõl függött volna. Ez a harctér még a régi, dicsõséges hadsereg frontja volt.
A front és az otthon közötti nagy különbséget egy nagy változással kapcsolatosan ismertem meg.
1916 szeptemberében hadosztályom a Sommei ütközetben vett részt. Ez az ütközet volt a kezdete azoknak a következõ sorozatos, borzalommal teli mészárlásoknak, amelyek hatása nehezen vethetõ papírra. Inkább pokol volt, semmint háború.
Hetekig tartó pergõtüzek viharában kitartott a német arcvonal. Nemegyszer vonult vissza kissé, de sohasem tört meg.
1916. október 7-én megsebesültem. Szerencsésen az arcvonal mögé vittek és egy sebesültszállítmánnyal Németország belsejébe irányítottak.
Két év telt el, amióta hazámat nem láttam, és ez a két év ilyen körülmények között szinte vég nélküli idõ. El sem tudtam képzelni, hogyan néznek ki azok a németek, akik nem viselnek egyenruhát. Amikor Hermiesben a sebesült gyûjtõkórházban feküdtem, szinte ijedten rázkódtam össze, mikor egy német asszonynak, az ápolónõnek a hangját hallottam, amint az egyik mellettem fekvõt szólította meg.
Két év után elõször hallottam ilyen hangot. . Minél közelebb ért bennünket a hazaszállító vonat a határokhoz, annál nyugtalanabb lett mindegyikünk. Elvonultak elõttünk azok a városok, amelyeken két évvel ezelõtt mint fiatal katonák utaztunk keresztül:
Brüsszel, Löwen, Lüttich és egyszerre csak ráismertünk hegyes oromzatáról és szép ablakdíszeirõl az elsõ német házra. A haza!
1914 októberében viharzó lelkesedés fogott el a határ átlépésekor, most csend és meghatódottság honolt körünkben. Mindenki szerencsésnek érezte magát, hogy a sors még egyszer látni engedte azt, amit életével oly nehezen védelmezett; szinte mindenki elrejtõzött a másik tekintete elõl.
Majdnem elindulásom évfordulóján kerültem a Berlin melletti beelitzi kórházba.
Micsoda változás! A Sommei csata iszapjából a gyönyörû épület fehér ágyába! Az ember szinte nem akart eleinte belefeküdni, csak lassanként tudtunk beleszokni ebbe az új világba.
Sajnos, ez a világ más szempontból is új volt.
A harctéri hadsereg lelke még vendég sem volt már itt. Azt, ami a harctéren még ismeretlen volt, elõször itt hallottuk: a gyávaság dicséretét. Igaz ugyan, hogy odakint is hallottunk szitkozódást, elégedetlenséget, de sohasem fajult a kötelességszegésre való felbujtásig, a gyávaság dicséretéig. Nem! A gyáva gyáva maradt és egyéb semmi; a lenézés, amely osztályrészül jutott még mindig általános volt éppen úgy, mint az a csodálat, amellyel az igazi hõsöket illették. Itt a kórházban már részben majdnem megfordítva állt a helyzet. A lelketlen izgatók vitték a szót, és siralmas rábeszélõképességük minden eszközével megkísérelték, hogy a tisztességes katona fogalmát nevetségesnek, a gyáva jellemtelenségét pedig mintaképnek tüntessék fel. Az egyik azzal dicsekedett, hogy maga sebesítette meg kezét a drótakadályban, hogy így a kórházba kerüljön. Ez a lázító fickó már annyira ment, hogy saját gyávaságát pimasz hangon magasabb bátorság eredményének minõsítette, mint a tisztességes katonák hõsi halálát. Sokan hallgatták szótlanul, mások elmentek mellette, voltak azonban néhányan, akik helyeseltek.
Nemegyszer hányingerem támadt, a lázítót azonban megtûrték az intézetben. Mit tehetett az ember? Hogy ki és mi õ, azt a vezetõségnek pontosan kellett tudnia és tudta is. Mégsem történt semmi.
Amikor ismét jól tudtam járni, szabadságot kaptam Berlinbe való távozásra. A szükség mindenütt láthatóan nagy volt. A milliós város éhezett. Békétlenség uralkodott. A katonák által látogatott helyeken a hang hasonlított a kórházban használthoz. Az volt az embernek a benyomása, hogy ezek a fickók egyenesen szándékosan keresik fel az ilyen helyiségeket, hogy nézetüket továbbterjesszék. Sokkal kínosabbak voltak azonban az állapotok Münchenben. Amikor engem, felgyógyulásom után a kórházból elbocsátottak és a pótzászlóaljhoz vonultam be, alig ismertem rá e városra. Bosszúság, bizalmatlanság, szitok mindenütt, amerre csak járt az ember. Magánál a zászlóaljnál a hangulat kritikán aluli volt. Közrejátszott ebben a harcteret megjárt katonák kezelésének az a végtelenül ügyetlen módja, amelyben a harcteret egyáltalában még nem járt öreg iktatótisztek részesítették õket. Ezek a harcteret járt katonák bizonyos olyan tulajdonsággal rendelkeztek, amelyek csak a harctéri szolgálat alapján voltak magyarázhatók, míg ezeknek a tartalék csapattesteknek a vezetõi számára teljesen érthetetlenek maradtak. Ezzel szemben a harctérrõl visszajött tisztek legalábbis magyarázatát tudták ennek adni. Az ilyen, harcteret megjárt tisztet azután a legénység egész másként becsülte, mint az elõbbi, kiegészítõ parancsnokot. Mindettõl eltekintve, az általános hangulat nagyon nyomorúságos volt; a lapulás már mintegy magasabb rendû okosság jelének számított, a hû kitartás pedig a belsõ gyengeség és botorság jele volt. Az irodákat zsidók szállották meg, majdnem minden írnok zsidó volt, és majdnem minden zsidó írnok volt.
Csodálkoztam a kiválasztott nép harcosainak e bõségén, és akarva, akaratlanul észrevettem, milyen kevesen voltak belõlük a harctéren.
Még szomorúbban állottak a dolgok gazdasági téren. Itt a zsidó nép valóban pótolhatatlanná" lett. A pók megkezdte vérszívó munkáját. A háborús gazdasági társaságok kerülõ útján megtalálta a nemzeti és szabad gazdasági élet tönkretételének módját.
Korlátlan központosítás szükségességét hangoztatták. Így került 1916-17-ben már valóban majdnem az egész termelés a zsidóság ellenõrzése alá.
Ki ellen irányult tehát a nép gyûlölete?
Abban az idõben borzalommal láttam a végzet közeledését, amelynek, ha alkalmas idõben fel nem tartóztatjuk, az összeomláshoz kell vezetnie.
Mialatt a zsidó az egész nemzetet meglopta és saját uralma alá kényszerítette, a "poroszok" ellen izgatott. Akárcsak a harctéren, otthon sem történt e mérgezési propaganda ellen semmi. Mintha nem is sejtették volna, hogy Poroszország összeomlása még távolról sem jelenti Bajorország felvirágoztatását, sõt ellenkezõleg, bármelyik zuhanása a másikat is magával rántja a mélységbe.
Rettenetesen bántott ez a magatartás. Én ebben csak a zsidóság nagystílû fogását láttam, amellyel magáról a másikra tudta terelni az általános figyelmet. Mialatt a bajorok és poroszok egymással veszekedtek, õ kihúzta alóluk a létfenntartás talaját, mert mialatt Bajorországban Poroszországot szidták, azalatt a zsidó megszervezte a forradalmat, és tönkretette Poroszországot Bajorországgal együtt.
Nem bírtam a német törzseknek ezt a civódását nézni, és örültem, hogy ismét a harctérre kerülhettem, ahová nem sokkal Münchenbe érkezésem után ismét önként jelentkeztem.
1917 márciusának elején újra a harctéren, ezredemnél voltam.
1917 végén úgy látszott, hogy a hadsereg túl volt levertségének mélypontján. Az orosz összeomlás után az egész hadsereg új reménységet és új erõt merített 11 magának. Egyre inkább magával ragadta a csapatokat az a meggyõzõdés, hogy a nagy harc végeredményben mégis Németország gyõzelmével kell, hogy végzõdjék. Ismét énekszót hallottunk, és a baljóslatú hollók megritkultak. Az ember ismét bízott hazája jövõjében.
Különösen az 1917. õszi olasz összeomlás gyakorolt csodálatos hatást. Ebben a gyõzelemben annak a lehetõségnek a bizonyságát látták, hogy nemcsak az orosz harctéren, hanem másutt is át lehet törni az arcvonalat. Csodálatos hit ömlött milliók szívébe, és a jövõbe vetett hittel indultak neki 1918 tavaszának. Ezzel szemben az ellenség láthatóan levert volt. Ezen a télen valamivel csendesebb is volt, mint korábban. A vihar elõtti nyugalom lett úrrá a harctereken.
Mialatt azonban a harctéren az utolsó elõkészületi munkálatok folytak az örökké tartó harc befejezésére. Végeláthatatlan emberi és hadiszerszállítmányok érkeztek a nyugati harctérre. Mialatt a csapatok a nagy támadáshoz szükséges kiképzésben részesültek, Németországban kitört a háború legnagyobb gazsága.
Németországnak nem volt szabad gyõznie. Az utolsó órában, amikor már úgy látszott, hogy a gyõzelem a német zászlókat lobogtatja, olyan eszközhöz nyúltak, amely alkalmasnak látszott arra, hogy egy csapásra csírájában fojtsa meg a tavaszi német támadást, és tegye lehetetlenné a gyõzelmet: megszervezték a lõszeripari sztrájkot.
Ha ez sikerül, akkor a német arcvonalnak össze kell omlania, valóra váltva a "Vorwärts" kívánságát, hogy a gyõzelem ezúttal ne a német zászlókat vigye diadalra. Az arcvonalat lõszer hiánya következtében rövid hetek alatt át kellett, hogy törjék, ezzel megakadályozták a támadást, megmentették az Antantot, a nemzetközi tõke Németország urává lett, és a marxista népcsalás elérte célját.
A nemzeti gazdaság tönkretétele és a nemzetközi tõke uralma olyan eredmény, amelyet az egyik oldal butasága és jóhiszemûsége és a másik oldal végtelen gyávasága tett lehetõvé.
A harctéri lõszerhiány elõidézésére hivatott sztrájknak azonban nem volt meg a remélt eredménye. Igen korán összeomlott ahhoz, hogy a lõszerhiány, mint olyan amint ezt kitervelték , a hadsereget romlásba döntse. Mennyivel borzalmasabb volt azonban az az erkölcsi kár, amelyet okozott.
Elõször is: miért harcol a hadsereg, hogyha a gyõzelmet a haza már nem óhajtotta? Miért a sok áldozat és szenvedés? A katona harcoljon a gyõzelemért, a haza pedig sztrájkoljon ellene?
Másodszor: milyen hatással volt ez az ellenségre?
1917-18 telén elsõ ízben gyülekeztek sötét felhõk a szövetséges hatalmak egén. Immár négy éve, hogy nekirontottak a német hõsnek, és nem tudták térdre kényszeríteni, annak ellenére, hogy feléjük tulajdonképpen csak a védekezõ karját tartotta, míg a kardját keleten, majd délen kellett megforgatnia. Most végre nem kellett félnie a hátbatámadástól. Tenger vér folyt el mindaddig, amíg sikerült az egyik ellenséget végleg legyõzni. Most kerülhetett a sor nyugatra. Ha az ellenségnek eddig nem sikerült a védelmet megtörnie, most ellene irányulhatott a támadás.
Ettõl féltek és aggódva gondoltak a gyõzelemre.
Londonban, Párizsban egyik megbeszélés a másikat követte, még az ellenséges propaganda is nehezen mozgott, már nem volt olyan könnyû a német gyõzelem kilátástalanságáról beszélni.
Ugyanez volt a helyzet a csöndbe burkolódzott harctereken is. A szövetségesek csapatai lassanként letettek szemtelenségükrõl, lassanként kezdett világosodni az õ agyuk is. Belsõ álláspontjuk megváltozott a német katonákkal szemben . Eddig a legyõzésre kerülõ õrültet látták benne, most egyszerre csak úgy jelent meg elõttük, mint az orosz szövetséges megsemmisítõje. A keleti támadások szükség parancsolta mérséklése egyszerre zseniális taktikaként tûnt fel elõttük. Három éven keresztül támadták ezek a németek Oroszországot, eleinte a gyõzelem legkisebb látszata nélkül. Szinte nevettek ezen a céltalan kezdeten; úgy látszott, hogy végeredményben mégiscsak az orosz óriásnak kell a maga számbeli fölényével gyõztesként a porondon maradni. Németország számára csak az elvérzés látszott lehetségesnek. A valóság ezt a reménységet látszólag támogatta is.
1914 szeptembere óta, amikor elsõ alkalommal kezdtek a tannenbergi csata orosz foglyainak végtelen tömegei Németország útjain és vasútjain hömpölyögni, ez a folyamat beláthatatlan méreteket öltött, mert minden megvert és megsemmisített sereg helyén új támadt. Szinte kifogyhatatlanul ontotta a cárok birodalma a katonákat, a háborúnak ezeket az újabb és újabb áldozatait. Joggal kérdezhették, vajon meddig képes bírni Németország ezt a versenyfutást. Vajon nem kellette tartania attól, hogy elérkezik a nap, amikor egy utolsó német gyõzelem után még mindig újabb orosz seregek állnak csatasorba, és akkor mi történik? Emberi számítás szerint az orosz gyõzelmet ki lehetett ugyan tolni, de annak jönnie kellett.
És most ezek a remények egyszerre szertefoszlottak: a legnagyobb véráldozatot hozó szövetségestárs kimerült és hajthatatlan támadója lábainál hevert. Félelmes árnyak jelentek meg az addig vakon hívõ katonák elõtt, és féltek az következõ tavasztól, mert ha eddig nem sikerült a németeket megtömi, azt az ellenfelet, amelyik eddig csak fél erõvel állott a nyugati fronton, hogyan lehetett volna azután legyõzni, amikor ennek a rettenetes hõsi államnak egész támadóerejét a nyugati harctérre összpontosították.
A tiroli hegyek árnyai szállták meg képzeletüket, egészen a flandriai ködökig suhantak Cadorna megvert seregének szomorú szellemei és a gyõzelmi hit lassanként az következõ vereség félelmévé változott.
Ámde, amikor a hûvös éjszakában a felvonuló német hadsereg rohamcsapatai1 aak egyhangú dobbanását vélték már hallani, és gondterhelt aggodalommal néztek az elkövetkezendõ leszámolás elé, akkor egyszerre Németországban vakító vörös fény lobbant fel és bevilágította az ellenséges harcvonal legutolsó gránáttölcsérét is. Abban a pillanatban, amikor a német hadosztályok a támadásra vonatkozó utolsó parancsaikat kapták, Németországban kitört az általános sztrájk.
Elõször nem jutott szóhoz a világ. Azután a fellélegzõ ellenséges propaganda rávetette magát erre a tizenkettedik órában érkezett segítségre. Egyszerre megtalálták az eszközt a szövetséges hadseregek katonáinak lankadó önbizalmát ismét felemelni: a gyõzelem valószínûségét már egészen biztos tényként állították elébük és az aggodalmas gondokat önbizalommá változtatták. Most már a német támadástól félõ ezredekbe belevihették annak a bizonyosságnak érzetét, hogy a minden idõk elkövetkezendõ legnagyobb harcában, a háború befejezésénél nem a német roham vakmerõsége lesz a döntõ, hanem kitartó védekezésük. Gyõzedelmeskedjenek úgymond a németek, ahogy akarnak. Az õ hazájukban a forradalom áll bevonulás elõtt és nem a gyõzelmes hadsereg.
Ezt a hitet öntötték az angol, francia és amerikai újságok olvasóik szívébe, mialatt a valóban ügyes propaganda a harctér csapataiba öntött új lelket.
"Németország forradalom elõtt!" "A szövetséges hatalmak gyõzelme feltartóztathatatlan!" Ez volt a legjobb orvosság a lankadó Tomik talpra állítására. Most ismét tüzelésre lehetett bírni a puskákat, és a páni félelem helyére a reményteljes ellenállás lépett.
Ez volt az eredménye a hadiszersztrájknak. Megerõsítette az ellenséges népek gyõzelmi hitét, és kiemelte a szövetségesek arcvonalát a kétségbeesésbõl. Következményeiben pedig ezer és ezer német katonának kellett ezt a sztrájkot vére hullásával megfizetnie. Ennek a gaztettnek felbujtói a forradalmi Németország legmagasabb állami pozícióinak várományosai voltak. Igaz ugyan, hogy német részrõl e sztrájk kihatásai lassanként kiheverhetõk voltak, az ellenségre gyakorolt hatása azonban megmaradt. Az ellenállás kilástalansága már nem kísértett, és helyébe a gyõzelemért vívott elkeseredett harci kedv lépett.
Emberi számítás szerint ugyanis jönnie kell a gyõzelemnek abban az esetben, ha a nyugati arcvonal csak hónapokig is ellent tud állni a német támadásnak. Az Antant parlamentjeiben felismerték a jobb lehetõségeket és hatalmas összegeket szavaztak meg a Németország megsemmisítését célzó propaganda számára.
Abban a szerencsében részesültem hogy a két elsõ és utolsó támadásban részt vehettem.
Ezek életem leghatalmasabb benyomásai; hatalmasak azért, mert most az utolsó alkalommal éppen úgy, mint 1914ben, a harc elvesztette a védekezõ jellegét és támadó jellegûvé vált. Fellélegeztek a német hadsereg lövészárkaiban és aknáiban, amióta végre több mint három évi, az ellenséges pokolban eltöltött állóharc után, elérkezett a leszámolás órája. Még egyszer felhangzott a gyõzelmes zászlóaljak hangja és gyõzelmi babérkoszorú övezte a sok harcot látott zászlókat. Még egyszer felzendült a végeláthatatlan menetelõ oszlopok ajkán a hazafias ének dallama, felszárnyalt az égig, és az Úr kegyelme utoljára mosolygott hálátlan gyermekeire.
1918 nyarának derekán tikkasztó hangulat uralkodott a harctéren. Otthon veszekedtek. Miért? A harctéri seregek egyes csapatrészeiben sok mindenrõl beszéltek. A háború most már kilátástalan mondották és már csak az õrültek gondolhatnak gyõzelemre. A népnek már semmi érdeke sem fûzõdik a további kitartáshoz, hanem csak a nagytõkének és a császárságnak. Mindez otthonról jött és a harctéren is megbeszélés tárgya volt.
Eleinte alig hederítettek rá. Mit törõdtünk mi az általános választójoggal. Vagy talán azért harcoltunk mi négy éven át? Ilyen háborús cél emlegetése a legnagyobb gazság volt, amit a halott hõsökkel szemben elkövethettek. Az ifjú ezredek Flandriában nem azzal a kiáltással mentek a halálba, hogy "Éljen az általános, titkos választójog!", hanem azzal a jelszóval, hogy "Németország mindenek felett!" Azok azonban, akik választójog után kiáltottak, legnagyobbrészt nem voltak ott, ahol azt most ki akarták harcoltatni. A harctér nem ismerte ezt a politizáló bandát. Csak nagyon kis részben látták ezeket a parlamenti férfiakat ott, ahol minden épkézláb németnek lett volna helye.
Ilyen körülmények között a harctér nemigen volt alkalmas Ebert, Scheidemann, Liebknecht stb. urak ez újabb háborús céljának befogadására. (Friedrich Ebert, szociáldemokrata, 1919-1925: a német köztársaság elsõ elnöke. Philipp Scheidemann többségi szocialista, 1919-ben német kancellár. Karl Liebknecht kommunista, Spartacus mozgalom vezére. ) Nem értették meg, hogy miként van joguk ezeknek a hadseregen keresztül az államhatalom átvételére.
Az én személyes meggyõzõdésem elejétõl fogva sziklaszilárd volt: a végletekig gyûlöltem ezt a hitvány, népcsaló bandát. Már régen tisztában voltam azzal, hogy esetükben nem a nemzet jóléte, hanem saját üres zsebük megtöltése játszotta a fõszerepet. Az a körülmény, hogy most képesek voltak az egész népet feláldozni, szükség esetén az egész országot tönkretenni céljuk eléréséért, arról gyõzött meg, hogy megértek a kötélre. Kívánságuk figyelembe vétele a dolgozó nép érdekeinek feladását, teljesítése pedig Németország pusztulását jelentette.
Így gondolkozott a hadsereg legnagyobb része is. Csak a haza belsejébõl érkezõ utánpótlás volt egyre rosszabb és rosszabb, úgyhogy ezek tulajdonképpen inkább gyöngülést, semmint erõsödést jelentettek. Különösképpen állott ez az ifjú korosztálybeli utánpótlásra. Sokszor hihetetlennek tetszett, hogy ezek is annak a népnek a fiai, amely egykor ifjúságát az Ypern körüli harcokba küldte.
1918 augusztusában és szeptemberében a bomlási tünetek egyre jobban jelentkeztek, annak ellenére, hogy az ellenséges támadás nem volt a mi egykori védekezõ küzdelmünk szörnyûségeihez hasonlítható. A Sommei és flandriai csaták emléke ehhez képest borzalmas volt.
Szeptember végén a hadosztályom harmadízben került arra a helyre, amelyet mint fiatal önkéntesek ostromoltunk.
Micsoda emlékek!
1914 szeptemberében és októberében itt mentünk át a tûzkeresztségen. Hazaszeretettel a szívünkben és nótával az ajkunkon indultunk a csatába, mintha csak táncba mentünk volna. A legdrágább vért örömmel áldoztuk abban a hitben, hogy ezzel a haza függetlenségét és szabadságát biztosítjuk.
1917 júliusában léptünk másodízben erre a mindnyájunk számára megszentelt földre. Itt nyugodtak legjobb bajtársaink, akik egykor majdnem gyermekként, ragyogó szemmel rohantak egyetlen drága hazánkért a halálba.
Mi, öreg harcosok, akik a háború kitörésekor az ezreddel indultunk ki, tiszteletteljes meghatódottsággal állottunk ezen a helyen, amelyet a "hûséggel és becsülettel mindhalálig" esküvés szentelt meg.
Azt a földet, amelyet ezredünk három évvel ezelõtt rohamozott, most nehéz állóharcban kellett megvédenünk.
Az angolok háromhetes pergõtûzzel készítették elõ a flandriai offenzívát. Mintha a meghaltak szellemei éledtek volna fel; az ezred körmeivel bevájta magát a piszkos agyagba, belekapaszkodott a gránáttölcsérekbe és lyukakba, és mint egykor, most sem tágított errõl a helyrõl. Ezredünk egyre inkább fogyatkozott, míg végre 1917. július 31én megindult az angolok támadása.
Augusztus elsõ napjaiban leváltottak bennünket.
Az ezred néhány századra fogyott le, és embereink, akik már önmagukban kísértetek voltak, sárosan, iszaposan kerültek hátra. Az angoloknak is csak a halál jutott osztályrészül ezen a hitvány, néhány száz méternyi frontszakaszon,
Most, 1918 õszén, harmadszor álltunk 1914 e rohamának helyén. Egyetlen pihenõ városkánk, Comines immár harctérré lett. A harctér nem változott, de az emberek nagyon is. Most már a csapatokon belül is "politizáltak". Az otthoni méreg, mint mindenütt, itt is megkezdte romboló munkáját. A fiatal utánpótlás teljesen hasznavehetetlen volt, mert hazulról érkezett.
Október 13-14-re virradó éjjel a déli fronton Ypern elõtt klórgáztámadás indult meg. E támadásnál sárgakeresztes gázt használtak, amelynek hatása eddig ismeretlen volt, már ami a saját testünkön való kipróbálást illeti. Magam is megismerkedtem vele ezen az éjszakán. Wervicktõl délre egy dombon október 13-ának estjén több órát tartó gázgránátos pergõtûzbe kerültünk, amely azután kisebb-nagyobb hevességgel egész éjszakán át tartott. Bajtársaink közül már éjfél tájban többen elhullottak sorainkból, némelyek közülük örökre. Reggel felé engem is elõvett a fájdalom. Negyedóráról negyedórára egyre erõteljesebben, reggel hét órakor pedig már én is meginogtam, égõ szemmel mentem hátra s vittem magammal utolsó háborús jelentésemet. Pár órával késõbb szemeim izzó széngolyókká változtak elsötétült körülöttem a világ.
Így kerültem a pomerániai Pasewalk városka kórházába. Ott kellett a forradalmat megérnem.
Valami bizonytalanság, valami visszataszító hangulat lógott már hosszabb ideje a levegõben. Az emberek arról beszéltek, hogy a legközelebbi hetekben kitör valami csak azt nem tudtam, hogy mit értenek tulajdonképpen alatta. Elõször arra gondoltam, hogy a tavaszi sztrájkhoz hasonló sztrájk tör ki. Folytonosan kedvezõtlen hírek jöttek a tengerészettõl, ahol állítólag forrongás volt kitörõben. Én mindenesetre ezt inkább egyesek fantasztikus agyszüleményének tekintettem, semmint nagy tömegek mûvének. Magában a hadikórházban valamennyien a háborúnak remélhetõ gyors befejezésérõl beszéltek, de az "azonnali"-val senki sem számolt. Újságokat nem tudtam olvasni.
Novemberben ez az általános feszültség egyre jobban erõsödött.
Egy napon azután egyszerre csak kitört a szerencsétlenség. Tengerészek jöttek , teherautókon, és a forradalomban való részvételre szólítottak fel. Népünknek e "szabadságáért, szépségéért és méltóságáért" folytatott harcában néhány zsidó suhanc volt a "vezér". Egyetlenegy sem volt közülük a harctéren. A hadtápterület egy úgynevezett "nemikórházának" kerülõ útján jutott vissza a hazába ez a három keleti fajzat, hogy azután itt kitûzzék a vörös rongyot.
Az utóbbi idõben állapotomban javulás állott be. Szemüregem hasító fájdalma lassanként alábbhagyott, és sikerült környezetemet körvonalaiban újra felismernem. Lassanként reménységem lehetett arra, hogy ismét oly mértékben visszanyerem látási képességemet, amivel késõbb valamilyen hivatást betölthetek. Azt természetesen nem reméltem, hogy ismét rajzolással foglalkozzam. Éppen a javulás útján voltam, amikor a legborzalmasabb események játszódtak le.
Az elsõ idõkben még azt reméltem, hogy ez a hazaárulás többé-kevésbé csak helyi jelenség. Ilyen értelemben igyekeztem megerõsíteni hitében néhány bajtársamat is. Különösen bajor bajtársaim voltak e tekintetben több mint hozzáférhetõk. Hangulatuk minden egyéb volt, csak nem "forradalmi". El sem tudtam volna képzelni, hogy ez az õrület Münchenben is bekövetkezzék. A tiszteletre méltó Wittelsbach családhoz való hûségük erõsebbnek látszott elõttem néhány zsidó akaratánál. Így nem gondolhattam másra, mint hogy csak a tengerészek egy puccsáról van szó, amelyet a legrövidebb idõn belül le fognak verni.
A legközelebbi napok életem legborzalmasabb bizonyosságát hozták magukkal. Egyre nyomasztóbbak voltak a hírek. Amit én helyi jellegû dolognak tartottam, az az általános forradalom ismérveit öltötte magára. Ehhez járultak a harctér szégyenteljes hírei. A katonák meg akarták adni magukat. Egyáltalán lehetséges volt ez?
November 10én egy lelkész jött a kórházba, és kis beszédet intézett hozzánk.
A végsõkig felizgatott állapotban én is jelen voltam ennél a beszédnél. Az öreg tiszteletes úr remegett, amikor közölte velünk, hogy a Hohenzollern ház most már nem viselheti többé a német császári koronát, hogy a haza köztársasággá lett, és hogy imádkoznunk kell a Mindenhatóhoz, hogy e változás alkalmából se tagadja meg áldását népünktõl és ne hagyjon el az elkövetkezendõ idõkben sem. Valóban, õ nem tehetett másképp. Néhány szóban a királyi házról is kellett beszélnie. Menteni akarta a Ház szolgálatait Pomerániával, Poroszországgal, nem az egész német hazával szemben. Akkor egyszerre csak elkezdett lassan, befelé zokogni. A kis teremben mély levertség lett úrrá mindenki szívében, és én azt hiszem, hogy szem nem maradt szárazon. Amikor azonban az öreg úr tovább akart beszélni és közölni kezdte, hogy nekünk most a háborút be kellett fejeznünk, most a hazának sorsa, minthogy a háborút elvesztettük, a gyõztesek kegyétõl függ és súlyos elnyomatásnak van kitéve, és hogy a fegyverszünetet az eddigi ellenségünk jóindulatába vetett bizalommal kötöttük meg, akkor már nem tudtam tovább türtõztetni magam. Lehetetlenség volt számomra tovább is ott maradni. Szemem elõtt ismét elsötétült a világ, és csak tapogatózva tántorogtam vissza a hálóterembe. Ledobtam magam fekhelyemre, és égõ fejemet takarómba és párnámba fúrtam.
Azóta a nap óta, amelyen édesanyám sírjánál állottam, nem sírtam többé. Hogyha hozzám kora ifjúságomban a sors kegyetlen volt, csak dacom erõsödött. Amikor hosszú háborús évek alatt a halál nemegyszer legjobb bajtársaimát és barátaimat ragadta magával sorainkból, bûnnek tartottam volna ezért siránkozni, hiszen Németországért haltak meg. S amikor végül ennek a rettenetes küzdelemnek utolsó napjaiban az alattomos gáz meglepett és szememet támadta meg, s az örök vakságtól való félelmemben már-már kétségbeestem, egyszer csak lekiismeretem hangja szólalt meg, mondván: "Te satnya gyáva teremtés, te sírni akarsz, mialatt ezreknek százszor rosszabb sora van", és fásultan hordoztam sorsomat. Most azonban már nem tudtam másként tenni. Most láttam csak igazán, mennyire eltörpül minden személyes fájdalom a haza szerencsétlenségével szemben.
Minden hiába történt tehát! Hiába a sok áldozat, szenvedés, hiába a vég nélküli hónapok éhsége és szomjúsága, hiába a halálfélelemmel teljes órák, amelyekben kötelességünket mégis teljesítettük, és hiába kétmillió bajtársunk halála, akik örökre ott maradtak. Szükséges volt megnyílnia százezrek sírjának, akik a hazába vetett hittel indultak küzdelembe, hogy azután sohase térjenek vissza? Meg kellett nyílni e síroknak, hogy a néma, iszappal és vérrel fedett hõsöket mint bosszúálló szellemeket küldje a hazába azért, amiért így becsapták õket, akik pedig a legszebb áldozatot hozták hazájukért? Hát ezért haltak meg 1914 augusztusának és szeptemberének katonái? Ezért mentek el ugyanez év önkéntes ezredei az öreg bajtársak után? Ezért estek el Flandria mezõin a tizenhét esztendõs gyerekek? Ez hát az értelme annak az áldozatnak, amelyet a német anya hozott hazájáért, amikor legkedvesebb fiait harcba indította, hogy azután sohase lássa õket viszont? Hát mindez ezért történt? Azért, hogy néhány szánalmas gazember hazánkra tehesse a kezét?
Ezért tartott ki tehát a német katona a nap szúró hevében és hóviharban, éhezve és szomjúhozva, fázva, fáradtan és álmatlan éjszakákon át végtelen menetelések idején? Ezért feküdt a pergõtüzek poklában és a gázharcok lázában anélkül, hogy megtántorodott volna, mindig csak a hazával szembeni kötelességére gondolva, arra, hogy megvédje azt az ellenséggel szemben?
Valóban ezek a hõsök is megérdemeltek egy emlékmûvet:
"Vándor, aki Németországba mégy, jelentsd a hazának, hogy itt nyugszunk, híven és engedelmesen teljesítve hazánkkal szemben kötelességünket." És a haza?
Minél inkább igyekeztem tisztán látni ebben az órában, annál inkább égette a felháborodás, szégyen és gyalázat homlokomat. Mi volt szemem fajdalma ehhez a szenvedéshez képest?
S ami erre következett, a borzalmas napok és még borzalmasabb éjszakák sorozata volt. Tudtam, hogy minden elveszett. Az ellenség kegyében bízni csak õrültek, hazugok vagy gazemberek tudtak. Ezeken az éjszakákon nõtt meg gyûlöletem e gaztett elõidézõivel szemben.
A következõ napokban saját sorsommal is tisztában voltam. Nevetnem kellett, ha saját jövõmre gondoltam, arra, amely rövid idõvel ezelõtt még oly keserû gondokat okozott nekem. Vajon nem volt-e nevetséges a házépítési akarat egy ilyen földön? Végre világos lett elõttem az is, aminek be kellett következnie, amitõl oly gyakran féltem, amit csak nem akartam hinni.
II. Vilmos volt az elsõ német császár, aki a marxizmusnak békejobbot nyújtott anélkül, hogy meggondolta volna: ezeknek a bitangoknak nincsen becsületük. Mialatt õk a császári jobbot kezükben tartották, másik kezükben már a tört szorongatták.
A zsidókkal nem lehet szövetkezni. Velük csak szigorú számolás lehetséges. Vagy, vagy!
Elhatároztam, hogy politikus leszek.

 

8


Politikai tevékenységem kezdete

1918 novemberének végén kerültem vissza Münchenbe. Ezredem pótzászlóaljához osztottak be, amely abban az idõben "katonatanácsok" kezében volt. Az egész "üzem" számomra annyira ellenszenves volt, hogy elhatároztam, a lehetõség szerint odébbállok. Egyik hû harctéri bajtársammal, Ernst Schmidttel Traunsteinba mentem, és ott maradtam a tábor feloszlatásáig.
1919 márciusában mentünk vissza Münchenbe. ; A helyzet tarthatatlan volt, és szükségszerûen a forradalom további kifejlõdése felé vezetett. Eisner halála siettette a kifejlõdést, és végül is az egész forradalom elõidézõinek szeme elõtt célként lebegõ tanácsköztársasághoz, helyesebben az átmeneti zsidó uralomhoz vezetett. (Kurt Eisner radikális szocialista politikus, 1918. novembertõl 1919. febr. 21-ig bajor miniszterelnök. )
Ebben az idõben rengeteg terv vetõdött fel bennem. Naphosszat azon tûnõdtem, hogy mit is lehetne tenni. Minden elképzelésemnek a vége azonban annak a józan megállapítása lett, hogy én, mint névtelen, egyáltalán nem rendelkezem azokkal az elõfeltételekkel, amelyek a célszerû tevékenységhez szükségesek. Arról még lesz alkalmam beszélni, hogy miért nem csatlakoztam már akkor sem a meglevõ pártok egyikéhez sem.
A tanácsköztársaság idején léptem fel elõször úgy, hogy a központi tanács haragját magamra vontam. 1919. április 27-én, kora reggel le akartak tartóztatni, az a három alak azonban, nekik szegzett karabélyommal szemben, nem rendelkezett a szükséges bátorsággal, s úgy elment, ahogy jött.
Pár nappal München felszabadítása után a második gyalogezrednek a forradalmi események felülvizsgálatát végzõ bizottságához vezényeltek.
Ez volt az elsõ, többé-kevésbé tisztán politikai tevékenységem.
Pár hétre rá parancsot kaptam, hogy a véderõ tagjai részére rendezett tanfolyamon vegyek részt. Ez a tanfolyam azt célozta, hogy a katonák megismerkedjenek az állampolgári gondolkodásmód alapelveivel. Számomra ennek az intézménynek az értéke abban rejlett, hogy lehetõségem nyílt néhány hasonló gondolkodású bajtársam megismerésére, akikkel azután a pillanatnyi helyzetet alaposan megbeszéltem. Valamennyien többé-kevésbé meg voltunk gyõzõdve arról, hogy Németországot a novemberi gaztett pártjai: a Centrum és a szociáldemokrácia a kérlelhetetlenül közeledõ összeomlástól nem tudják megmenteni és hogy az úgynevezett "polgári-nemzeti" alakulatok sem alkalmasak, a legjobb akarat mellett sem a megtörténtek jóvátételére. Egész sereg feltétel hiányzott ahhoz, hogy a . sikerülhessen. Az idõ nekünk adott igazat. / került szóba ami kis körünkben egy új párt alapításának kérdése. A szemünk elõtt lebegõ alapelvek ugyanazok voltak, amelyek késõbb a "Német Munkáspárt" (Deutsche Arbeiterpartei) megvalósultak. Az újra alapítandó mozgalomnak máris lehetõséget kellett nyújtani arra, hogy a nagy tömegekhez férkõzhessünk, anélkül a munka céltalan és felesleges lett volna. Így döntöttünk a Szociálforradalmi Párt (Socialrevolutionäre Partei) név mellett. Tettük ezt azért is, mert új pártunk alapelvei tényleg forradalmiak voltak. Ennek mélyebb értelme azonban a következõkben rejlett. Akármennyire is foglalkoztam már korábban gazdasági problémákkal, e tevékenységem mindig azok között a keretek között maradt, amelyek a szociális elvek tanulmányozásából adódtak. Csak késõbb, a német szövetségi politika tanulmányozása következtében bõvültek ki e keretek. Ez a politika nagyrészt a gazdaság téves megítélésén és a német nép jövõ létfenntartási alapjainak a folytonosságán alapult. Mindezek a gondolatok azonban abban a véleménybõl, hogy a tõke minden esetben a munka eredménye és ehhez képest maga is a tényezõktõl függ, amelyek az emberi tevékenységet elõmozdítják vagy áthatják. A tõke nemzeti jelentõsége pedig éppen abban rejlik, hogy maga is teljes mértékben az állam, tehát a nemzet nagyságától, szabadságától és hatalmától függ. Az összefüggésnek már magában véve is az államnak és nemzetnek a tõke által való támogatásához kellene vezetnie. A tõkének és a független szabadgazdálkodásnak ez az egymásrautaltsága nézetem szerint arra kell kényszerítenie a tõkét, hogy síkraszálljon a nemzet szabadsága, hatalma és ereje érdekében. Ezzel adva volt az államnak a tõkével szemben viszonylag egyszerû és világos föladata: gondoskodnia kellett arról, hogy a tõke az állam szolgája maradjon, ne tekintse magát a nemzet uralkodójának. E felfogásnak megítélésem szerint két feladata volt: életképes nemzeti gazdaság fenntartása, a munkavállalók szociális jogainak a biztosítása. A tiszta tõke, mint a teremtõ munka végsõ eredménye és a maga létét kizárólag spekulációnak köszönõ töke közötti különbséget annak idején nem láttam a maga teljes világosságában. Mert eddig nem találkoztam semmiféle olyan körülménnyel, mely efölött gondolkodásra késztetett volna. Errõl gondoskodott most már a legalaposabb módon a már említett tanfolyamok elõadója, Gottfried Feder. Életemben elsõ ízben volt alkalmam a nemzetközi és kölcsöntõke alapelveivel megismerkedni. Miután Feder elsõ elõadását meghallgattam, mindjárt átvillant agyamon annak gondolata, hogy megtaláltam egy új párt alapításának leglényegesebb tételéhez vezetõ utat.
Feder azzal tette a legnagyobb szolgálatot számomra, hogy kíméletlen brutalitással állapította meg a tõzsde és kölcsöntõke épp annyira spekulatív, mint gazdasági jellegét, valamint, hogy leleplezte a kamat elõítéletekkel teli szerepét.
Az alapvetõ kérdések tekintetében vallott megállapításai annyira helyesek voltak, hogy azok bírálói már elejétõl fogva nem annyira az elv elméleti helyességét, hanem sokkal inkább keresztülvitelének gyakorlati lehetõségét vitatták. Ez a körülmény, amely mások szemében Feder megállapításainak gyöngeségét, számomra éppen erejét bizonyította.
A programalkotók feladata nem a dolgok keresztülviteli lehetõsége mérvének a megállapítása, hanem a tények tisztázása. Ez azt jelenti, hogy kevésbé kell az úttal törõdniük, inkább csak a céllal. A gondolat elvi helyessége a döntõ e téren, és nem a keresztülvihetõség nehézsége. Abban a pillanatban, amelyben a programalkotó a teljes igazság helyébe a "célszerûséget" és a "valóságot" helyezi, megszûnik a munkája. Megszûnik a késõ emberiség sarkcsillagának lenni, hogy ehelyett mindennapi receptté alacsonyodjék. A mozgalom programalkotója annak célját kell, hogy megállapítsa, kivitelezésérõl a politikusnak kell gondoskodnia. Ennek megfelelõen az elõbbinek gondolatait az örök igazság kell, hogy irányítsa, az utóbbinak tevékenységei közepette a mindenkori gyakorlati valóságot kell szem elõtt tartania. Míg egyrészt a politikus jelentõségének próbakövét terveinek és tetteinek eredményességében, tehát azok megvalósításában látjuk, addig a programalkotó végsõ célja sohasem válhat valóra, mert az emberi gondolat alkalmas igazságok megértésére, kristálytiszta célok kitûzésére, de azok maradék nélküli megvalósítása az emberi gyarlóság és végesség mellett nem fog bekövetkezni.
Minél helyesebb és hatalmasabb egy gondolat, annál kevésbé lehetséges annak maradék nélküli megvalósítása mindaddig, amíg az emberektõl függ. Éppen ezért a programalkotó jelentõségét nem céljai elérésébõl kell megítélnünk, hanem azok helyességébõl és abból a befolyásból, amelyet az adott program az emberiség [ fejlõdésére gyakorol. Ha ez nem így volna, akkor a vallások alapítói nem tartoznának a föld legnagyobb emberei közé, mert etikai célkitûzéseiknek a megvalósítása még megközelítõleg sem teljes. Maga a szeretet vallása is csak gyenge visszfénye fennkölt alapítója akaratának: jelentõsége abban az irányban rejlik, amelyet az általános emberi kultúra erkölcsi fejlõdésének szabott.
A programalkotó és politikus feladatai közötti óriási különbség az oka annak, hogy miért nem egyesült egy személyben szinte sohasem a kettõ. Különösen az úgynevezett kicsinyes "eredményekben gazdag" politikusokra vonatkozik ez a megállapítás. Azokra, akiknek tevékenysége valóban csak a "lehetõségek mûvészete", amint Bismarck általában a politikát szerényen jellemezte. Minél függetlenebbnek érzi magát az ilyen "politikus" a nagy gondolatoktól, annál könnyebbek és láthatóbbak, de mindenesetre gyorsabbak lesznek eredményei. A földi mulandóság a sorsa azután ezeknek az eredményeknek, amelyek gyakran nem élik túl apjuk halálát sem. Az ilyen politikusok mûve rendszerint jelentõség nélküli az utókor számára, mert az a jelenben valóban nagy, és a késõbbi nemzedékre nézve is nagy jelentõségû, de a döntõ kérdések és eszmék mély gyökerei hiányoznak.
Olyanfajta célok, amelyeknek majd csak a távolabbi jövõben lesz jelentõségük, nemigen kamatoznak elõharcosainak, és ritkán találnak megértésre a nagy tömegnél, amely sör és tejrendeletek iránt inkább fogékony, mint a messzi jövõbe
tekintõ tervek iránt, amelyek megvalósítása csak késõbb következhet be és amelyek hasznát csak az utókor fogja élvezni.
Éppen ezért már csak bizonyos hiúságból is amely mindig rokona a butaságnak a politikusok nagy része távol fogja magát tartani a messzi jövõre szóló tervektõl, nehogy a nagy tömeg pillanatnyi rokonszenvét elveszítse. Az ilyen politikus eredményei és jelentõsége kizárólag a jelenre vonatkozik, de semmit sem jelent az utókor számára. A kis koponyák nem is igen zavartatják magukat; meg vannak ezzel elégedve.
Más a helyzet a programalkotó esetében. Jelentõsége majdnem kizárólag a jövõben van, mert hiszen nemegyszer õ az, akit e világon kívülállónak szoktunk nevezni. Ha igaz az, hogy a politikus mûvészete a lehetõségek mûvészete, akkor a programalkotó azok közé tartozik, akikrõl azt tartják, hogy csak akkor tetszenek az isteneknek, hogyha lehetetlent követelnek és akarnak. Majdnem mindig le kell mondaniuk a jelen elismerésérõl, és jutalmuk feltéve, hogy gondolataik halhatatlanok az utókor elismerése.
Az emberiség nagy idõszakaiban egyszeregyszer elõfordulhat, hogy a politikus a programalkotóval egy személyben egyesül. Minél teljesebb azonban ez az egybeolvadás, annál nagyobb az ellenállás, amely a politikus mûködésével szemben megnyilvánul. Õ már nem azokért a követelményekért harcol, amelyek a legelsõ nyárspolgárnak is szembetûnnek, de amelyeket csak kevesen érnek fel ésszel. Éppen ezért élete a szeretet és gyûlölet kohójában izzik. Az embert meg nem értõ jelen tiltakozása harcol az utókor elismerésével, azéval, amelyért szintén dolgozik.
Minél nagyobb az ember mûvének jelentõsége a jövõ szempontjából, annál kevésbé képes megérteni a jelent és annál nehezebb a harc és gyérebb az eredmény. Ha azonban évszázadok alatt egynek sikerül, akkor talán öreg napjaiban még õt is elérheti késõbbi dicsõségének egy gyönge sugara. Mindenesetre ezek a nagyságok csak a történelem maratoni futói; a jelen babérkoszorúja rendszerint már csak a haldokló hõs homlokát díszíti.
Közéjük számítanak a világnak azok a nagy harcosai, akiket a jelen nem ért meg, akik azonban mégis készek célkitûzéseikért a harcot végigharcolni. Õk azok, akiket a nép majdan leginkább szívébe zár; mintha az utókor jóvátenni igyekeznék azt, amit a jelen annak idején e nagyságok ellen vétkezett. Életük és mûködésük hálás csodálat tárgya lesz, és különösen az elesettség napjaiban fog erõt önteni a megtört szívekbe és kétségbeesett lelkekbe.
Ezek közé tartoznak nemcsak az igazán nagy államférfiak, hanem a többi nagy reformátorok is. Nagy Frigyes mellett ott állnak Luther Márton, valamint Wagner Richárd is.
Amikor Feder Gottfried "kamatrabszolgaság megtörése" címû elsõ elõadását hallottam, mindjárt tisztában voltam azzal, hogy itt oly elméleti igazságról van szó, amelynek a német nép szempontjából óriási a jelentõsége. A tõzsdei tõkének a nemzeti gazdaságtól való éles elkülönítése alkalmat nyújtott arra, hogy felléphessünk a német gazdaság nemzetközivé tétele ellen anélkül, hogy a tõke elleni harccal veszélyeztetnénk a független népi önfenntartás alapjait. Németország fejlõdése sokkal világosabban állott már szemem elõtt, semhogy ne tudtam volna, hogy a legnehezebb harcot nem az ellenséges népek ellen, hanem a nemzetközi töke ellen kell megvívnunk. Feder elõadásában ennek az eljövendõ küzdelemnek hatalmas jelszavát láttam.
A késõbbi fejlõdés e tekintetben is igazolta elõérzetünket. Ma már nem nevetnek rajtunk a megbízhatatlan polgári politikusok sem. Ma már õk is belátják feltéve, ha nem állunk tudatos hazudozókkal szemben , hogy a nagy tõzsdetõke nemcsak a legnagyobb háborús uszító volt, hanem még ma, a harc befejezése után sem hagy fel a békét pokollá változtatni akaró tevékenységével. A nemzetközi pénz és kölcsöntõke elleni küzdelem legfontosabb programpontjává lett a német nemzet gazdasági függetlenségéért és szabadságáért vívott küzdelemnek.
Ami a gyakorlati politikusok aggályait illeti, arra csak a következõket felelhetem: Mindazok az aggályok, amelyeket a kamatrabszolgaság megtörésének borzalmas gazdasági eredményeiként hangoztatnak, feleslegesek. Az eddigi gazdasági szabályokkal is nagyon rosszul járt a német nép, a nemzeti létfenntartás kérdéseiben való állásfoglalás pedig igen élénken emlékeztet a korábbi idõk hasonló szakértõinek véleményére, többek között a bajor orvosi tanácsnak a vasút bevezetésével kapcsolatban tett szakvéleményére. Ennek a nagy tekintélyû testületnek aggodalmai, mint ismeretes, késõbb sem nyertek igazolást: az "új gõzparipa" vonatainak utasai nem szédültek el, azok sem lettek betegek, akik azt láttak, és "feleslegesek voltak a deszkapalánkok is, amelyekkel az új berendezést láthatatlanná akarták tenni. Csak ezeknek az úgynevezett "szakértõknek" a feje elõtt lévõ deszkafalak maradtak meg az utókor számára is.
Továbbá meg kell jegyeznünk a következõket. Minden, még a legnagyszerûbb gondolat is veszedelemmé lesz, hogyha öncélként jelentkezik, pedig a valóságban csak annak eszköze. Számomra és minden valódi nemzeti szocialistára nézve pedig csak egy cél létezik: a nép és a haza üdve.
Fajtank és népünk fennállásának és szaporodásának a biztosítása, gyermekeink eltartása, vérünk tisztántartása, a haza szabadsága és függetlensége az, amiért nekünk harcolnunk kell, hogy népünk is teljesíthesse azt a feladatát, amelyre õt a világmindenség teremtõje elhívta.
Minden gondolatnak, minden célkitûzésnek, minden tannak és minden tudománynak ezt a célt kell, szolgálnia. Mindent ebbõl a szempontból kell megvizsgálnunk és célszerûségéhez képest felhasználnunk vagy elvetnünk. Így nem merevedhet egyetlen elmélet sem halálos tanná, mert mindennek az életet kell szolgálnia. Gottfried Feder megállapításai adták meg nekem az ösztönzést arra, hogy ezzel, az általam még kevéssé tanulmányozott kérdéssel is alaposabban foglalkozzam.
Ismét tanulni kezdtem, és csak most jutottam el igazán a zsidó Karl Marx élete tartalmának és akaratának igazi megismeréséhez. "Das Kapital"-ját csak most értettem meg, akárcsak a szociáldemokráciának a nemzeti gazdaság elleni harcát, amely valóban csak a nemzetközi pénz és tõzsde számára készíti elõ az utat.
Ezek a tanfolyamok még más szempontból is nagy jelentõségûek voltak számomra.
Egy napon szólásra jelentkeztem. Az egyik résztvevõ azt hitte, hogy a zsidóság mellett lándzsát kell törnie, és hosszú elõadásban kezdte õket védelmébe venni. Ez késztetett szólásra. A tanfolyam résztvevõinek túlnyomó többsége az én álláspontomra helyezkedett. Ennek eredménye az lett, hogy pár nappal késõbb parancsot kaptam bevonulásra, az egyik müncheni ezredhez, úgynevezett "kiképzõ tisztként".
A csapat fegyelme abban az idõben meglehetõsen gyönge volt. Még magán viselte a katonatanácsok korszakának hatását. Csak lassan és elõvigyázatosan lehetett megkísérelni az úgynevezett "önkéntes" fegyelem helyébe amint Augiasnak ezt az istállóját Kurt Eisner oly szépen nevezte ismét a katonai fegyelmet s alárendeltséget bevezetni. A csapatokat nemzeti és hazafias érzelemre és gondolkodásmódra kellett nevelni. E két irányban kellett kifejtenem tevékenységemet új beosztásomban.
Nagy kedvvel és szeretettel fogtam a munkához. Elsõ ízben nyílt alkalmam arra, egy nagyobb hallgatóság elõtt beszéljek; amit korábban, anélkül, hogy tudtam volna, puszta érzésbõl feltételeztem magamról, megvalósult; tudtam "beszélni", a hangom is jobb lett, úgy, hogy legalábbis akis legénységi szobákban mindenütt eléggé hallhatóan beszéltem.
Egyetlen feladat sem lett volna kedvesebb számomra, mint ez, mert elbocsátásom elõtt még szívemhez igazán közel fekvõ és hasznos szolgálatokat tehettem ennek az intézménynek, a hadseregnek.
Eredményrõl is beszélhettem; bajtársaim százait, sõt ezreit vezettem vissza elõadásaimmal népünkhöz, hazánkhoz. "Nemzetivé" tettem a csapatot, és ez úton az általános fegyelem erõsítéséhez én is hozzájárultam.
Ismét megismertem a hasonló gondolkodású bajtársaimnak egész sorát, akik késõbb az új mozgalom törzsét képezték.

 

9 

A Német Munkáspárt


Egy napon elöljáró parancsnokságomtól azt a parancsot kaptam, hogy állapítsam meg, mi a helyzet annál a látszat szerint politikai egyesületnél, amely "Német Munkáspárt" név alatt a legközelebbi napokban gyûlést szándékozik tartani, és amelyen szintén Gottfried Feder fog beszélni. Oda kell mennem, hogy az egyesületet megnézzem, és jelentést tegyek róla.
Érthetõ volt az az érdeklõdés, amely a hadsereget annak idején a pártok irányában eltöltötte. A forradalom a katonáknak is politikai jogokat adott, és ezzel a joggal éppen a legtapasztalatlanabbak éltek leginkább. Csak amikor a Centrum és a szociáldemokrácia elsõ ízben jött rá arra, hogy a katonák együttérzése a forradalmi pártoktól a nemzeti mozgalom és feltámadás felé fordul, csak akkor vonták el a csapatoktól a választói jogot és tiltották meg a katonák számára a politikai tevékenységet.
Kézenfekvõ volt, miért szánta rá magát a Centrum és a marxizmus erre. Ugyanis ha nem korlátozta volna az "állampolgári jogokat", amint a katonák polgári egyenjogúságát a forradalom után elnevezték , pár év múltával már nem létezett volna forradalmi állam, de nem lett volna nemzeti meghasonlás és gyalázat sem. A katonaság ez idõben már a legjobb úton haladt abban az irányban, hogy a nemzet vérszopóinak és az Antant csatlósainak a nyakát szegje. Az a körülmény azonban, hogy még az úgynevezett "nemzeti" pártok is lelkesültek a novemberi gonosztevõk e rendelkezésén, és ezáltal segítségére siettek, hogy egy nemzeti megújhodás eszközét ártalmatlanná tegyék, ismét csak arra mutatott, hogy hová vezethet ezeknek a jámborok jámborainak dogmatikus felfogása. Az aggkori lelki gyengeségben szenvedõ polgárság komolyan hitte, hogy a hadsereg ismét azzá lesz, ami volt: a német honvédelem vára. Ezzel szemben azonban a Centrum és a marxisták csak a veszedelmes nemzeti méregfogat akartak kitûnni. Márpedig enélkül egy hadsereg mindig csak rendõrség marad, de sohasem olyan csapat, amely az ellenséggel kész szembeszállni. E megállapítás igazsága a késõbbiek folyamán eléggé beigazolódott.
Vagy talán azt hiszik a mi "nemzeti politikusaink", hogy a hadsereg fejlõdése más irányú is lehet, mint nemzeti? Ez igazán rájuk vall. Így van az, ha az ember a háborúban ahelyett, hogy katona lenne, ár, vagyis parlamenti képviselõ, és így halvány sejtelme sincs arról, hogy mi megy végbe azoknak az embereknek a szívében, akik arra a hatalmas múltra emlékeznek, hogy egykor a világ legelsõ katonái voltak.
Így határoztam el magamat, hogy elmegyek ennek az ismeretlen pártnak már említett ülésére.
Amikor este az egykori Steinecker sörözõ számunkra késõbb történelmi jelentõségûvé lett különszobájában megjelentem, ott nagyobbrészt a lakosság alsóbb rétegébõl toborzott, mintegy 2030 fõnyi jelenlevõt találtam.
Feder elõadását már a tanfolyamokból ismertem, és így figyelmemet inkább magára az egyesületre irányítottam.
A benyomásom nem volt se jó, se rossz; egy új alapítás, mint sok más. Az akkori idõkben majdnem mindenki, aki a dolgok fejlõdésével nem volt megelégedve és nem volt bizalma az eddigi pártok egyikéhez sem, kivétel nélkül hivatva érezte magát arra, hogy új pártot alapítson. Szinte a földbõl nõttek ki ezek az egyesületek, hogy azután kisvártatva nyomtalanul eltûnjenek. Alapítóiknak nagyrészt fogalmuk sem volt arról, hogy miként kell az egyesületbõl pártot, sõt mozgalmat teremteni. Így azután ezek az új alapítások maguktól omlottak össze nevetséges nyárspolgárságukban.
Így ítéltem meg egykét megfigyelésem alapján a Német Munkáspártot is (Deutsche Arbeiterpartei). Amikor végre Feder befejezte elõadását, örültem. Eleget láttam és menni szándékoztam, de mégis visszatartott a bejelentett hozzászólási szabadság. Úgy látszott, mintha ez is jelentéktelenül folynék le, mígnem hirtelen egy professzor emelkedett szólásra, aki elsõsorban aggályát fejezte ki Feder indokainak helyességével szemben. Feder kitûnõ válasza után egyszerre csak a "tények alapjára" helyezkedett, nem feledkezve meg arról, hogy a fiatal pártnak mint különösen fontos programpontot, Bajorországnak Poroszországtól való "elszakadását" ajánlja. Ez az ember egészen szemtelenül állította, hogy abban az esetben Német-Ausztria azonnal Bajorországhoz csatlakozik, és hogy a béke akkor sokkal jobb lesz, és egyéb ostobaságot. Én sem tehettem másként, mint szintén szót kértem, hogy ennek az úrnak megmondjam a magam véleményét. Olyan sikerem volt, hogy ez az elõszónok úr, még mielõtt befejeztem mondanivalómat, leforrázott kutyaként hagyta el a helyiséget. Amíg beszéltem, csodálkozó arccal hallgattak és csak amikor az egybegyûlteknek jó éjt kívántam és távozni akartam, akkor ugrott utánam egy férfi, bemutatkozott (nevét nem is értettem meg helyesen) és a markomba nyomott egy kis füzetecskét, látszólag egy politikai elmefuttatást azzal a sürgõs kérelemmel, hogy olvassam el.
Nagyon megörültem ennek, mert azt reméltem, hogy így egyszerûbb úton-módon is megismerhetem ezt az unalmas egyesületet, anélkül, hogy az ilyen nagy érdeklõdésre számot tartó gyûléseket fel kelljen keresnem. Egyébként ez a munkásnak látszó ember nagyon jó benyomást tett rám. Ezzel el is mentem.
Abban az idõben a 2. gyalogezred laktanyájában egy a forradalom jeleit még nagyon világosan magán viselõ kis szobácskában laktam. Nappal távol voltam, a leggyakrabban a 41. vadászezrednél vagy valamely más csapattestnél tartottam elõadást. Tulajdonképpen csak éjjel tartózkodtam szobámban. Minthogy én majdnem minden reggel öt óra elõtt felébredtem, rászoktam arra, hogy a kis szobámban lakozó egérkéknek néhány száraz kenyérmaradékot vagy kenyérhéjat vessek a padlóra, és figyeljem ezeknek a bohókás állatoknak a harcát néhány jó falatért. Annyi nélkülözésen mentem át életemben, hogy ezeknek a kis állatoknak az éhségét és gyönyörûségét nagyon jól el tudtam képzelni.
E gyûlés utáni reggelen is öt óra felé ébren hevertem fekvõhelyemen, és figyeltem a kis állatok hancúrozását. Minthogy nem tudtam újból elaludni, elgondolkodtam az elmúlt estén. Egyszerre eszembe jutott az a kis füzet, amelyet a munkás adott nekem. Olvasni kezdtem. Röpirat volt, amelyben szerzõje, éppen ez a munkás, elmondotta, hogy a marxista zûrzavarból és a szakszervezeti frázisok világából hogyan jutott el ismét a nemzeti gondolkodáshoz. Ez adta meg a címet is, amely a következõ volt: "Politikai ébredésem". Érdeklõdéssel olvastam át a füzetecskét; olyan dolgokat írt le benne, amelyekhez hasonlókat tizenkét évvel ezelõtt magam is átéltem. Önkéntelenül is saját fejlõdésemet láttam ismét magam elõtt. A nap folyamán néhányszor még gondolkodtam a dolgon, végül már teljesen félre akartam tenni, amikor nem is egy hét leforgása után a legnagyobb csodálkozásomra egy levelezõlapot kaptam, hogy felvettek a Német Munkáspártba, nyilatkozzam errõl, és menjek el következõ szerdán a párt választmányi ülésére.
A párttagok szerzésének ez a módja meglepett, és én nem is tudtam, hogy bosszankodjam-e vagy nevessek rajta. Soha nem gondoltam arra, hogy egy kész pártba lépjek be, hanem a sajátomat akartam megalapítani.
Már éppen írásban akartam válaszolni, amikor kíváncsiságom gyõzedelmeskedett és elhatároztam, hogy a megállapított napon megjelenek és hogy indokaimat szóban közlöm.
Elérkezett a szerda. A választmány a Herrenstrassei "Alte Rosenbad" vendéglõben tartotta ülését. Nagyon szegényes helyiség volt ez, amelybe csak nagy ritkán tévedt valaki. Nem csoda, ha meggondoljuk, hogy ez 1919ben volt, amikor még a nagyobb vendéglõk étlapja is nagyon szerény és kevéssé csábító volt. Ezt a helyiséget eddig nem ismertem.
Keresztülmentem a rosszul világított vendégszobán, beléptem a különszoba ajtaján, és elõttem volt az "ülés". Egy kivénhedt gázlámpa kétes világa mellett az asztalnál négy fiatalember ült, köztük a kis röplap szerzõje, aki engem mint a Német Munkáspárt új tagját örömmel üdvözölt,
Meglepetésemben nem tudtam szóhoz jutni. Minthogy közölték velem, hogy a tulajdonképpeni "országos elnök" csak késõbb érkezik, várni akartam a nyilatkozatommal. Végre megjelent. Az volt, aki a Steinecker sörözõ ülésén Feder elõadása alkalmával elnökölt.
Közben ismét magával ragadott a kíváncsiság, és figyeltem a dolgok folyását.
Most végre az egyes urak nevét is megismertem. A "birodalmi szervezet" elnöke Harrer úr volt, a müncheni pedig Anton Drexler.
Felolvastak és hitelesítették az utolsó ülés jegyzõkönyvét. Ezután a pénztárjelentés következett. Az egyesület vagyona 7 márka 50 pfennig volt, és ezzel kapcsolatosan minden oldalról bizalmukat nyilvánították a pénztárosnak. Ezt is jegyzõkönyvbe foglalták.
Ezután sorban felolvasták az elnök válaszát egy kieli, egy düsseldorfi és egy berlini levélre. Mindnyájan egyetértettek azokkal.
Megállapították, hogy ez a növekvõ levélforgalom a legjobb és a legláthatóbb jele a Német Munkáspárt nagymérvû jelentõségének. Ezután megkezdõdött a tanácskozás az adandó válaszok tárgyában. Borzalmas, borzalmas! Ez a lehetetlen egyesületesdi. És ebbe a klubba lépjek én be?
Ezután az új tag felvételére került a sor. Helyesebben, akkor következett a pártba való befogadásom. Majd én intéztem kérdéseket az üléshez. Néhány vezérszón kívül semmi sem állott rendelkezésükre. Sem program, sem röpirat, sem nyomtatvány, sem tagsági igazolvány, de még csak egy bélyegzõ sem. Csak hit és jó szándék volt ezekben az emberekben.
A mosolygás eltûnt az ajkamról, mert mi volt mindez, ha nem legjellegzetesebb tünete a teljes tanácstalanságnak és az eddigi pártokkal, azok programjával, célkitûzéseivel és tevékenységével szembeni teljes elcsüggedés. Ami ezt a pár embert összegyûjtötte egy ilyen külsõleg nevetséges tevékenységre, az csak belsejüknek hangja volt, amely talán inkább érzelmileg, mint tudatosan azt mondatta velük, hogy az eddigi pártmozgalmak nem alkalmasak a német nemzet feltámasztására és a belsõ kórok gyógyítására. Gyorsan átolvastam a gépírásban átadott vezérszavakat és megállapítottam, hogy azok inkább célkeresést, semmint tudást tartalmaznak. Sok minden elmosódott volt abban vagy nem volt világos, más dolgok viszont hiányoztak, de semmi sem volt bennük olyan, amely nem egy vívódó elismerésnek megnyilvánulása lett volna. Amit ezek az emberek megéreztek, azt én is éreztem. A szó eddigi értelmében vett pártnál többet jelentõ új mozgalomra való vágyódás volt az.
Amikor ezen az estén laktanyámba mentem, megalkottam magamban véleményemet errõl az egyesületrõl. Életem legnehezebb kérdése állott elõttem. Belépjek-e ebbe az egyesületbe, vagy tartsam távol magamat tõlük?
Az értelmem ez utóbbi mellett szólott, az érzelmem azonban nem hagyott nyugtot nekem, és minél gyakrabban rajzolódott ki elõttem ennek a klubnak az ésszerûtlensége, annál gyakrabban volt szószólója érzelmem. Az elkövetkezõ lapokban nem volt nyugtom.
Már régen mérlegeltem a dogokat és elhatároztam, hogy politikai tevékenységbe kezdek. Abban bizonyos voltam, hogy ezt csak egy új mozgalom keretében fogom elkezdeni, még hiányzott azonban az ehhez szükséges lökõerõ. Nem tartozom azok közé, akik ma elkezdenek valamit csak azért, hogy holnap abbahagyjak, és lehetõleg új dologra térjenek át. Éppen ez a meggyõzõdésem volt a fõ oka annak, hogy miért tudtam magamat oly nehezen rászánni ilyen új alapításra, amely vagy mindent megold, vagy szükségképpen semmivé lesz.
Tudtam, hogy ez az elhatározás egy életre szól. Számomra a "vissza" ismeretlen fogalom. És az elhatározás nem átmeneti szórakozást, hanem véres komolyságot jelentett. Már akkor is ösztönösen idegenkedtem az olyan emberektõl, akik mindent elkezdenek anélkül, hogy keresztül is vigyék, amit elkezdtek. Ezeket a mindenütt jelenlevõket már akkor is gyûlöltem, mûködésüket veszedelmesebbnek tartottam a semmittevésnél.
Úgy tetszett nekem, mintha a sors kezét látnám. Egy már meglévõ nagy párthoz sohasem csatlakoztam volna. Ennek is meg fogom adni az okait. Ez a kis nevetséges alakulat pár tagjával számomra éppen azt az elõnyt jelentette, hogy még nem merevedett szervezetté, hanem az egyesek személyes tevékenységének szabad utat engedett. Itt az ember még tudott dolgozni és minél kisebb volt ez a mozgalom, annál inkább volt lehetõség az átformálására. Itt még meg lehetett adni a mozgalomnak a tartalmát, célját és az eszközeit, amelyekre meglévõ nagy pártoknál már nem lehetett gondolni.
Minél inkább átgondoltam a dolgokat, annál inkább arra a meggyõzõdésre jutottam, hogy éppen ilyen kis mozgalomból nõhet ki egykor a nemzeti újjászületés, és semmi szín alatt sem a régi elgondolások alapján állókból, még kevésbé azonban az új uralom hasznából részt kérõ politikai pártokból.
Amit az ilyen új egyesülésnek jelentenie kellett, az csak új világnézet lehetett, és semmi szín alatt sem választási jelszó.
Mindenesetre nagyon nehéz elhatározás kell ahhoz, hogy ezt a célkitûzést a valóságba is át lehessen ültetni.
Melyek voltak azok az elõfeltételek, amelyeket saját magam hoztam ehhez a nagy feladathoz? Az, hogy anyagi eszközök híján voltam, még elviselhetõnek látszott. Ám nehezebb volt az a körülmény, hogy a "névtelenek" közé tartoztam, azok közé a milliók közé, akik a véletlen játéka folytán megvannak és eltûnnek anélkül, hogy a világ róluk csak tudomást is szerezne. Ehhez járult még az a nehézség is, amely hiányos iskolai elõképzettségem folyománya volt.
Az úgynevezett "intelligencia" mindig nagy lenézéssel tekint azokra, akik nem az elõírt iskolák útján szerezték meg a szükséges tudást. A kérdés sohasem az, hogy mit tud az ember, hanem, hogy mit tanult. Ezeknek a legüresebb fejû is képzett embernek számít akkor, ha elég bizonyítvány van a birtokában; képzettebbnek, mint a legvilágosabb fejû ifjú, viszont ez utóbbinak hiányoznak ezek az "értékes" papirosai. Nagyon jól el tudtam képzelni, hogy a "tanult" világ nekem fog rontani, és e tekintetben csak azért tévedtem, mert az embereket mégis jobbaknak tartottam, mint amilyenek legnagyobb részt, sajnos, a valóságban. A kivételek természetesen még inkább kimagaslanak közülük. Mindenesetre én meg tudtam különböztetni az örökösen tanulókat a valóban tudással rendelkezõktõl.
Kétnapi szenvedésteljes gondolkodás és a dolgok mérlegelése után elhatároztam, hogy megteszem a döntõ lépést.
Életem legnagyobb elhatározása volt. Vissza nem tudtam fordulni, és nem is volt szabad visszafordulnom. Jelentkeztem tehát tagként a Nemzeti Munkáspártba, és megkaptam a 7-es számú ideiglenes tagsági igazolványt.

 

10

 

Az összeomlás okai

Valamely test esésének mértékét mindig a pillanatnyi és az eredeti helyzet közötti különbség adja meg. Érvényes ez a törvény a népek és államok bukására is. Csak az képes igazán mélyre zuhanni, ami az általános színvonal fölé emelkedik. Az a tény teszi olyan súlyossá és borzasztóvá a birodalom összeomlását minden gondolkodó és érzõ ember számára, hogy a bukás olyan magasságból következett be, amilyen a jelen megaláztatás nyomorúságában alig képzelhetõ el.
Már a birodalom megalapítását is egy, az egész nemzetet felemelõ tett varázsa aranyozta be. Párját ritkító diadalmenet után, mintegy a halhatatlan hõsiesség jutalmaként született meg a fiak és unokák számára a birodalom. Minden németnek az volt az érzése tudatosan vagy tudat alatt , hogy ez a birodalom, amely létét nem a parlamenti frakciók szemfényvesztõ mesterkedésének köszönhette, már alapításának magasztos voltával is kimagaslott a többi állam közül. Nem parlamenti szócsaták, hanem a Párizst bekerítõ hadmozdulatok ágyúdörgése közepette nyilvánult meg a nemzet akarata. Eszerint a németek, fejedelmek és nép egyaránt, a jövõben egy birodalmat kívánnak alkotni, és a császári koronát ismét közös szimbólummá kívánják tenni.
Nem orgyilkosság teremtette meg, nem szökevények és egyéb alakok voltak Bismarck államának megalkotói, hanem a becsület mezejének az ezredei. Ez a tûzkeresztség már magában véve is a történelmi dicsõség olyan dicsfényével vette körül a német birodalmat, amilyen a legrégibb államoknak is csak ritkán jutott osztályrészül. Hatalmas fellendülés lépett a nyomába. A szabadságnak kifelé való biztosítása befelé a mindennapi kenyeret biztosította. A nemzet számban és földi javakban gyarapodott. Az államnak és vele együtt az egész népnek a becsületét pedig védte az a hadsereg, amely a maga erejével legjobb bizonyítéka volt az egykori német szövetségi rendszer és a császári birodalom közötti különbségnek.
Ma a birodalom és a német nép elesettsége oly nagy, hogy azt hiheti az ember, téboly ragadta magával népünket és fosztotta meg józan ítélõképességétõl, hogy ne lássa egykori nagyságát. Mai nyomorúságával szemben álomszerû valótlanságnak tûnik fel hajdani dicsõsége. A múlt magasztos volta elvakított bennünket és szinte megfeledkeztünk arról, hogy figyeljük a bekövetkezõ rettenetes összeomlás elõjeleit, amelyek pedig minden bizonnyal már akkor mutatkoztak. Ezek a megállapítások csak azokra vonatkoznak, akik számára Németország többet jelent, mint egyszerû tartózkodási helyet, ahol megkeresik és kiadjak pénzüket. Csak õk tekintik összeomlásnak a mai állapotot, míg a többiek számára ez az összeomlás mindeddig ki nem elégült vágyaik várva várt beteljesülését jelenti.
A bekövetkezett összeomlás elõjelei kétségtelenül már annak idején jelentkeztek, de csak kevesen kísérelték meg, hogy levonjak belõle a tanulságot. Manapság erre nagyobb szükség van, mint valaha. Miként a betegség, úgy a politikai kór is csak akkor gyógyítható, ha ismerjük okozóját. Kétségtelenül könnyebb felfedezni és meglátni a betegség külsõ megnyilvánulását és szembeötlõ tüneteit, mint a belsõ okot. Ez a magyarázata annak, hogy legtöbben nem is hatolnak a dolgok mélyére, hanem csak a külsõ tünet jelenlétét állapítják meg. Az utóbbit pedig gyakran összetévesztik a betegség tulajdonképpeni okával, és nem egyszer annak létezését is tagadják. Így a legtöbben a német összeomlást is az általános gazdasági ínségben és annak következményeiben látják, mert ezek hatása majdnem mindenkit személyesen érint. A nagy tömeg azonban kevésbé látja a politikai, kulturális és erkölcsi összeomlást. E tekintetben a legtöbb embert elhagyj a helyes érzéke é s józan ítélõképessége.
Még érthetõ azonban, hogy a nagy tömegeknél így áll a helyzet. De az a körülmény, hogy a német összeomlást az értelmiség körében is gazdasági katasztrófának tekintik és ehhez képest orvoslását a gazdasági helyzet javulásától várjak, szintén egyik oka annak, hogy mind ez ideig nem következett be a várva várt gyógyulás.
Mai nyomorúságunk okát csak akkor értjük meg igazán, ha rájövünk, hogy abban a gazdasági kérdésnek csak másod, sõt harmadrangú szerep jut. Ezzel szemben az erkölcsi és faji tényezõket illeti meg az elsõség. Csak így találhatjuk meg a gyógyulás felé vezetõ utat és eszközöket.
A német összeomlás okainak kutatása mindenekelõtt annak a politikai mozgalomnak a számára volt döntõ jelentõségû, amely az elesettségbõl kivezetõ út megkeresését tûzte ki céljául.
Ha azonban ilyen alapon kutatjuk a múltat, okvetlenül ügyelnünk kell arra, hogy a gyakran szembetûnõbb okozatot ne tévesszük össze a kevésbé látható okkal. Lépten-nyomon találkozunk mai nyomorúságunknak azzal a legelterjedtebb megokolásával, hogy ez nem egyéb, mint az elvesztett háború következménye. Tehát más szavakkal: az elvesztett háború a tulajdonképpeni okozója mai fojtogató nyomorúságunknak.
Ezt a tévedést igen sokan tényleg elhiszik, még nagyobb azonban azoknak a száma, akiknek szájában ez a megokolás nem egyéb tudatos hazugságnál. Közéjük sorolhatók a mai kormányérdekeltségekhez tartozók. Mert vajon nem a forradalom dicsõítõi voltak elsõsorban azok, akik népünk elõtt mindig hangsúlyoztak, hogy a nép széles rétegei számára teljesen mindegy, milyen lesz a háború kimenetele? Vajon nem ezek állították: legfeljebb a nagytõke érdeke lehet, hogy ez a titáni küzdelem a mi gyõzelmünkkel fejezõdjék be, de nem a német népé, még kevésbé a német munkásé? Vajon nem állították a világbékének ez apostolai, hogy a német vereség legfeljebb a gyûlölt militarizmus pusztulását vonja maga után, a német nép azonban legdicsõbb újjászületését fogja ünnepelni? Vajon nem dicsérték ezek a körök az Antant jóhiszemûségét, és nem tolták a véres küzdelem egész felelõsségét Németországra? Vajon tehették volna ezt anélkül, hogy egyúttal rámutattak volna arra, hogy a hadsereg veresége a nemzet sorsát semmiképpen sem fogja befolyásolni? Vajon nem cicomázták-e fel a forradalmat azzal a frázissal, hogy ha õk meggátolják a német zászló gyõzelmét, akkor biztosítják a német nép külsõ és belsõ szabadságának visszanyerését?
Vajon nem ez volt a taktikátok, ti nyomorult gazok, bitangok?!
Valóban óriási zsidó pimaszság kell ahhoz, hogy az összeomlás bûnét kizárólag a hadsereg vereségének a rovására írjak akkor, amikor a hazaárulók központi szócsöve, a "Vorwärts" azt írta, hogy ezúttal nem szabad a német nemzetnek gyõzelmi zászlók alatt a harctérrõl hazatérne!
Most mégis ez az oka összeomlásunknak?
Hiábavaló lenne az ilyen feledékeny sihederekkel ezek felett vitatkozni. Szót sem érdemelne az egész, hogyha ezt az õrültséget sok jóhiszemû, de felületesen gondolkozó embertársunk nem venné át és nem terjesztené tovább.
Ezek a fejtegetéseim legyenek segédeszközei népünk felvilágosításáért harcoló bajtársaimnak, hiszen erre manapság nagy szükségünk van, amikor a szónok szájából elhangzó beszédet amúgy is el szokás ferdíteni.
Arra az állításra, hogy a német összeomlásnak az elvesztett háború az okozója, a következõket jegyezhetjük meg.
A háború elvesztése kétségtelenül végzetes befolyást gyakorolt hazánk jövõjére, de nem ez a vereség az oka mindennek, hanem csak következménye a különbözõ okoknak. Hogy ennek az élethalálharcnak szerencsétlen kimenetele rettenetes következményekkel járt, azt minden belátással bíró és nem rosszakaratú ember kénytelen elismerni. Ezt azonban a döntõ pillanatban igen sokan nem látták be, mások pedig jobb meggyõzõdésük ellenére letagadták. Fõleg azok tettek így, akik hõ vágyuk beteljesedése után észrevették, hogy milyen rettenetes katasztrófát idéztek elõ. Õk az összeomlás okai, nem pedig az elvesztett háború, mint ahogy azt hangsúlyozni szokták. A háború elvesztése az õ tevékenységüknek és nem a rossz vezetésnek a következménye. Meg kell gondolnunk azt, hogy az ellenfél sem állott gyáva emberek összességébõl. Ellenfeleink is bátran mentek a halálba, ha kellett; számuk az elsõ naptól kezdve nagyobb volt a mi haderõnk számánál, technikai felszerelés tekintetében pedig rendelkezésükre állott a világ minden arzenálja; nem tagadható tehát, hogy azt a számtalan gyõzelmet, amelyet négy esztendõn keresztül az egész világgal szemben arattunk, minden hõsiesség és szervezettség mellett is, fõleg a kiváló hadvezetõségnek köszönhetjük. A német hadsereg vezetõsége és szervezettsége olyan hatalmas volt, amilyet a világ addig még sohasem látott. Hiányai az általános emberi hibák határain belül mozogtak.
Nem az az oka mai nyomorúságunknak, hogy ez a hadsereg összeomlott, mert ez az összeomlás más bûnök következménye volt. Kétségtelenül siettette azonban a további, szemmel látható összeomlást.
Ezt az igazságot a következõk is bizonyítják.
Vajon a hadsereg vereségének tényleg maga után kellett vonnia a nemzet és az állam végleges bukását, vajon a népek tényleg az elveszett háború következtében mennek tönkre?
Válaszunk igen rövid. Csak akkor, ha a hadsereg veresége egyben a nép belsõ romlottságát, gyávaságát és méltatlanságát igazolja. Ha ez nem így áll, akkor a hadsereg veresége inkább a késõbbi nagyarányú virágzásnak képezi alapját, és nem lesz a nép létének sírásója.
A történelem számtalan példával igazolja ennek az állításnak helyességét.
Sajnos, a német nép harctéri veresége nem tekinthetõ meg nem érdemelt katasztrófának, hanem az örök igazságszolgáltatás méltó büntetésének. Ezt a vereséget nagyon is megérdemeltük. Ez csak egyike volt a számtalan bomlási tünetnek, amelyet legtöbben nem láttak, vagy strucc módjára nem akartak látni.
Vegyük csak közelebbrõl szemügyre a német nép vereségének kísérõ tüneteit. Vajon nem örültek-e bizonyos körök szemmel láthatóan a hazánkat ért szerencsétlenségnek? Viselkedhetne-e így valaki, hacsak meg nem érdemelt büntetést? Sõt mi több. Vajon nem dicsekedtek azzal, hogy végre sikerült a harcvonalunkat visszavonulásra kényszeríteni? Nem az ellenség kényszerített erre! Ezzel a gyalázattal németek terhelték meg lelkiismeretüket. Mondhatjuk-e hát, hogy ilyen körülmények között igazságtalanul érte õket a balszerencse? Vajon helyes-e, hogy ráadásul még azt állítsák, mi voltunk a háború okozói, méghozzá jobb meggyõzõdésük és tapasztalatuk ellenére?!
Nem! Százszor nem! A német népnek a hadi vereséggel kapcsolatos magatartása bizonyítja legjobban, hogy az összeomlás valódi okát egészen másutt kell keresnünk, nem egynéhány állás feladásában vagy egy támadás kudarcában. Ha a hadsereg tényleg csõdöt mondott volna, és a balszerencse okozta volna hazánk romlását, akkor a német nép egészen másképp fogadta volna ezt a vereséget. Akkor vagy fogcsikorgatva, vagy fájdalmas levertséggel tûrtük volna a rákövetkezõ megaláztatást. Akkor gyûlölet és harag töltötte volna el szívünket azzal az ellenséggel szemben, akit ádáz véletlen vagy pedig a sors játéka juttatott gyõzelemre; akkor a nemzet, akárcsak hajdan a római szenátus, a vereséget szenvedett csapatok elé járult volna, megköszönte volna a haza nevében az eddig hozott áldozatot, és kérte volna õket, hogy ne essenek kétségbe a birodalom sorsán. A megadást csak kényszer hatása alatt az értelem íratta volna alá, szívünk azonban a haza felszabadításáért dobogott volna.
Így fogadtuk volna a vereséget, ha ezt a balszerencse rótta volna ránk. Akkor nem nevettünk és táncoltunk volna, nem kérkedtünk volna gyávaságunkkal, és nem dicsõítettük volna vereségünket, nem gyaláztuk volna küzdõ csapatainkat. Zászlajukat és sapkarózsájukat nem tapostuk volna sárba; akkor nem került volna sor olyan szörnyû jelenségekre, amelyek egy angol katonatisztet, Repington ezredest arra a megvetõ kijelentésre késztették, hogy "minden harmadik német hazaáruló". Ez a dögvész sohasem dagadhatott volna olyan pusztító áradattá, amely öt év alatt kiölte a külvilág velünk szembeni tiszteletének utolsó maradványait is.
Ez bizonyítja legjobban annak az állításnak hazug és tarthatatlan voltát, amely szerint az elvesztett háború okozta a német összeomlást. Nem! A hadsereg összeomlása maga is csak azoknak a kórtüneteknek egyike, amelyek már béke idején jelentkeztek a népnél. Ez csak az elsõ látható végzetes következménye volt az erkölcsi mételynek, az önfenntartási ösztön csökkenésének, amely már pár évtizede kikezdte a birodalom alapját.
Csak a zsidóság és marxista harci szervezetek feneketlen galádsága volt képes az összeomlás felelõsségét éppen arra az emberre hárítani, aki emberfeletti akarat- és tetterejével egyedül igyekezett az általa elõre látott katasztrófát elhárítani. Azzal, hogy Ludendorffot bélyegezték a háború vesztesének, kiütötték legveszedelmesebb vádlójuk kezébõl az erkölcsi jog fegyverét.
Abból az igen helyes elvbõl indultak ki, hogy minél nagyobb a hazugság, annál könnyebb azt az emberekkel elhitetni, mert a nép széles rétegei szívük mélyén inkább csak romlottak, semmint szándékosan és tudatosan rosszak, és így kezdetleges gondolkodásmódjuk mellett könnyebben esnek áldozatul a nagy gazságoknak, mint a kicsinyeknek. Mert néha õk maguk is szoktak úgy gondolkozni, viszont nagy hazugságokra nem képesek. Ily valótlanság eszükbe sem jut, és éppen ezért a való tények ily nemtelen elferdítését, az ilyen szemtelenséget másokról sem tételezik fel, sõt, ha efelõl felvilágosítanák õket, még akkor is sokáig kételkednének és ingadoznának, és egyik-másik indokról azt hinnék, hogy való. Ennek a következménye, hogy még a legpimaszabb rágalomból is átmegy végtére valami a köztudatba.
E világhazugság mûvészei és szerzõi ezt igen jól tudják, és éppen ezért aljas módon ki is használjak.
A zsidók értettek mindig a legjobban ahhoz, hogyan lehet a hazugságot és rágalmat saját maguk javára kihasználni, hiszen egész létük egyetlen nagy hazugságon épült fel. Azt állítják, hogy a közösségük nem egyéb vallási szövetségnél, pedig valójában faji szövetség ez a szó legszorosabb értelmében. Ezt az igazságot az emberiség egyik legmagasabb szelleme szögezte le örök érvényû megállapításával akkor, amikor õket a "hazugság nagymesterei"-nek nevezte. Aki ezt nem akarja meglátni és megérteni, az sohasem támogathatja az igazság gyõzelmét e világon.
Szinte szerencsének nevezhetõ, hogy a német nép lappangó betegségének idejét az összeomlás rettenetes katasztrófája rövidre szabta, különben a nemzet lassan, de annál biztosabban teljesen tönkrement volna. A betegség krónikussá vált volna, míg az összeomlás akut formájában való megnyilvánulása legalább a nemzet egy részének felnyitotta a szemét. Nem puszta véletlen, hogy az ember könnyebben gyõzedelmeskedik a pestisen, mint a tüdõvészen. Az elõbbi borzalmas, az emberiséget megrázó halálhullámmal lepi el a világot, míg a másik lassan, lopva jön; az elõbbi rettenetes félelmet, az utóbbi pedig közömbösséget támaszt. Ennek következménye azután az, hogy az ember az egyiket energiájának teljes összpontosításával fogadja, míg a tüdõvésznek gyönge eszközökkel igyekszik gátat emelni. Így gyõzte le a pestist, viszont a tüdõvész még ma is szedi áldozatait.
Ugyanígy áll a helyzet akkor, ha az egész nép teste betegedett meg. Ha a betegség nem ölt végzetes alakot, akkor az ember lassan hozzászokik. Éppen ezért szerencsének nevezhetõ, ha a sors ebbe a lassú bomlási folyamatba beleavatkozik, és a betegség következményeit könyörtelenül tárja a beteg szeme elé. Ilyenkor aztán az életösztön végsõ erõfeszítése gyakran gyógyulásra vezet. A betegség keletkezésének belsõ okait azonban ebben az esetben is fontos megismernünk.
Különösen nagy jelentõsége van annak, hogy különbséget tegyünk a betegség okozója és annak tünetei között. Minél régebbi keletû a betegség egy nép testében és minél inkább természetesnek látszik jelenléte, annál nehezebb feladat elé állítja az embert. Könnyen elõfordulhat, hogy bizonyos idõ múlva a méreg káros hatása a nép életéhez tartozó jelenségként tûnik fel, vagy elkerülhetetlen bajként tûrjük, és nem tartjuk szükségesnek a kór okozójának kutatását.
A háború elõtti hosszú, békés idõszak folyamán különbözõ kóros tünetek léptek fel, amelyeket felismertünk ugyan, de néhány kivételtõl eltekintve nem törõdtünk azzal, hogy mibõl keletkeztek. Kivételt akkor is elsõsorban a gazdasági életterén mutatkozó egyes jelenségek képeztek, mint amelyeket az ember más téren felmerülõ károknál hamarabb észrevesz. Pedig a számos bomlási tünetnek nagy aggodalmat kellett volna keltenie.
Gazdasági tekintetben a következõket kellene megjegyeznünk. A német nép lélekszáma a háború elõtti években hihetetlenül gyarapodott ami minden politikai és gazdasági gondolkodás és tevékenység homlokterébe a mindennapi kenyérgondokat állította. Sajnos, senki sem tudta elhatározni magát arra, hogy e kérdés egyetlen helyes megoldásához folyamodjék. Azt hitte, hogy kevesebb áldozattal is célhoz jut. A nemzet lemondott arról, hogy új területre, földre tegyen szert, és abban a tévhitben ringatta magát, hogy a világpiac elfoglalása képezi feladatát. Ez a körülmény azután korlátlan és káros iparosításra vezetett, aminek legsúlyosabb következménye a paraszti osztály gyengülése volt. Amilyen mértékben visszafejlõdött ez az osztály, olyan mértékben növekedett a nagyvárosi proletariátus, míg végül teljesen felbomlott az egyensúly.
Ily módon mindinkább elõtérbe lépett a szegény és gazdag rétegek közötti különbség. Fényûzés és nyomor oly közel állottak egymáshoz, hogy ennek szükségszerûen igen szomorú következményei kellett hogy legyenek. Az ínség és a gyakori munkanélküliség megkezdte pusztító játékát, és az emberekbe keserûséget és elégedetlenséget oltott. Ennek folyománya viszont az egyes néposztályok politikai elkülönülése lett. A gazdasági fellendülés dacára mind nagyobb és mélyebb lett az elkeseredés. Végül általánossá vált az a meggyõzõdés, hogy "ez így nem mehet tovább", anélkül azonban, hogy az emberek csak sejtették volna, hogy minek kell bekövetkeznie. Ez volt a mindinkább érvényre jutó nagy elégedetlenség legjellemzõbb tünete.
Még sokkal veszedelmesebbek voltak azonban azok a jelenségek, amelyek a nemzet anyagias gondolkodását vonták maguk után.
Amilyen mértékben mindinkább a közgazdaság kerítette hatalmába az államot, épp oly mértékben fejlõdött a pénz istenítése, a pénzé, amelynek mindenki szolgált és amely elõtt mindenki térdet hajtott. Mindinkább háttérbe szorult a túléltnek képzelt mennyei istenség, és helyette Mammon bálványának tömjénezett a nép. Valóban kétségbeejtõ elfajulás vette kezdetét éppen abban az idõpontban, amikor a nemzetnek minden valószínûség szerint elkövetkezõ sorsdöntõ órában hõsi elhatározásokra nagyobb szüksége lett volna, mint valaha. Németországnak el kellett készülnie arra, hogy egy szép napon kardot kell rántania azért, mert mindennapi kenyerét békés eszközökkel igyekezett megkeresni.
A pénz uralmát, sajnos, az az egyéniség is elismerte, akinek a legnagyobb ellenállást kellett volna kifejtenie ellene. Õfelsége, a császár helytelenül cselekedett különösen akkor, amikor a nemességet is belevonta a nagytõke varázskörébe. Mentségéül szolgáljon azonban az, hogy maga Bismarck sem ismerte fel a fenyegetõ veszélyt. Ily módon a gyakorlati életben az eszményi erényeknek a pénz értékével szemben, a régi nemességnek pedig az új pénznemességgel szemben háttérbe kellett szorulnia. Pénzügyeket keresztülvinni, lebonyolítani könnyebb, mint csatákat megnyerni. A valódi hõs államférfiú számára nem volt kecsegtetõ jutalom, hogy jöttment zsidó bankárokkal kerüljön egy sorba. A valódi érdemekben gazdag egyént az olcsó kitüntetések többé nem érdekelték, inkább lemondott róluk. Ez a fejlõdés azonban tisztán faji szempontból is igen szomorú volt. A nemesség mindinkább elvesztette létjogosultságának faji elõfeltételeit, és nagy részére inkább ráillett volna a "nemtelen" jelzõ.
A gazdasági élet súlyos bomlási tünete volt a személyes tulajdon lassú kikapcsolódása és az a tény, hogy az egész közgazdaság (csak a hitelélet és a nagyipar értendõ alatta) részvénytársaságok kezébe került.
Így vált a munka igazán lelkiismeretlen üzérek spekulációjának tárgyává. A munkaadó és a munkás között az elidegenedés a végsõkig fokozódott. A tõzsde megkezdte diadalútját, és lassan, de biztosan felkészült arra, hogy a nemzet életét felügyelete és ellenõrzése alá helyezze. A német közgazdaság nemzetközivé tételét a nagytõke a részvények kerülõ útján már a háború elõtt elõkészítette. A német ipar egy része természetesen a legnagyobb elszántsággal igyekezett védekezni ezzel szemben, végtére azonban mégis áldozatául esett a nagytõke egységesen megszervezett támadásának. A támadását leghívebb csatlósa, a marxista mozgalom segítségével vitte keresztül.
A német közgazdaság nemzetközivé tételének kezdete a német "nehézipar" ellen folytatott szüntelen hadjárat volt, amelyet a marxizmusnak a forradalom útján aratott gyõzelme tett teljessé. Most, amikor e sorokat írom (1924), a német birodalmi vasutak ellen folytatott támadás is eredménnyel járt, úgyhogy ez a vállalat is a nemzetközi nagytõke birtokába került. Ezzel a "nemzetközi" szociáldemokrácia elérte fõ céljainak egyikét.
Azt, hogy milyen nagy mértékben sikerült a német nép gondolkodásmódját a "gazdasági élet" rabláncára fûzni, a legvilágosabban az a körülmény bizonyítja, hogy a háború után a német iparnak, különösen pedig a kereskedelemnek egyik vezetõ egyénisége arra a kijelentésre ragadtatta magát, hogy kizárólag a közgazdaság képes Németországot újra talpra állítani. Ezt az õrültséget akkor állította, amikor Franciaország iskoláinak tantervét újra fõként humanisztikus alapra helyezte, hogy ezzel elejét vegye annak a tévedésnek, hogy a nemzet és az állam létét a gazdaságnak, nem pedig az eszményi értékeknek köszönhetné. Ezt a kijelentést Stinnes tette, és ezzel hihetetlen bonyodalmat okozott. A közvélemény azonnal felkapta és csodálatos gyorsasággal tették vezérelvükké azok a sarlatánok és kuruzslók, akiket a sors a forradalom óta "államférfiakként" Németországra zúdított.
A háború elõtti Németországban a legsúlyosabb bomlási tünetek egyike a minden téren egyre jobban érvényre jutó középszerûség volt, amely az ember bizonytalanságának, valamint az ebbõl és más forrásokból eredõ gyávaságnak a következménye. Még a nevelés is fejlesztette ezt a kóros állapotot.
A háború elõtti német nevelésnek igen sok gyönge oldala volt Egyoldalú módon kizárólag az ismertekre fektette a súlyt és a "valódi tudást" elhanyagolta. Még kevesebb gondot fordított az egyén jellemének és már amennyire ez egyáltalán lehetséges felelõsségérzetének és akaraterejének fejlesztésére. Ennek folytán nem akaraterõs embereket neveltek, hanem alkalmazkodó mindentudókat. Így ítélt meg azután bennünket, németeket az egész világ. A németet szerették, mert jó hasznát vehették, jellemgyengesége miatt azonban aligha tisztelték. Nem csoda, hogy éppen a német vesztette el legkönnyebben nemzetiségét és hazáját. Mindennél többet mond ez a régi közmondás: "Levett kalappal be lehet járni az egész világot".
Szinte végzetessé vált ez az alkalmazkodás akkor, amikor az uralkodóval szembeni fellépés módját is meghatározta. Ez a mód nem tûrt ellentmondást; mindent jóvá kellett hagyni, amit Õfelsége cselekedett. Pedig éppen itt lett volna helyén a szabad férfiúi méltóság megnyilatkozása, különben a monarchisztikus intézménynek magának is egy szép napon tönkre kellett mennie a talpnyalás miatt. Mert talpnyalás volt ez, semmi más! Az uralkodóval való érintkezésnek a formája csak azokhoz a hajbókoló jellemgyenge emberekhez illett, akik mindig jól érezték magukat a trónok közelében, de nem illett a tisztességes és becsületes jellemekhez. Éppen ezek, az urukkal és kenyéradójukkal szemben legalázatosabb alattvalók voltak, minden alázatuk ellenére, embertársaikkal szemben a legpimaszabbak, különösen akkor, ha pimasz képpel a monarchista gondolkodást többi bûnös honfitársaikkal szemben kizárólagos joggal kisajátítottak maguknak. Határtalan szemtelenség ez, amelyre csak az effajta nemesített vagy még inkább nemtelen csúszómászók képesek. Valójában pedig éppen ezek az emberek voltak a monarchia és különösen az egész monarchisztikus eszme sírásói. Másként el sem képzelhetõ. Az, aki kész magát a legnagyobb cél szolgálatába állítani, sohasem lehet jellemtelen talpnyaló. Az, aki az államrend támogatását tényleg komolyan veszi, szívének utolsó dobbanásáig ragaszkodni is fog hozzá, és nem lesz nyugta, ha látja, hogy ezt káros befolyások veszélyeztetik. Mindenesetre nem fog a nyilvánosság elõtt nagy lármát csapni, mint azt oly hazug módon a monarchia "demokratikus" barátai tették, hanem megkísérlik óva inteni Õfelségét, magát a korona viselõjét. Nem helyezkedik és nem helyezkedhetik arra az álláspontra, hogy Õfelségének szabad továbbra is saját belátása szerint cselekednie, ha látja, hogy ez nyilván az állam kárára van, hanem ez esetben kötelessége a monarchiát az uralkodóval szemben is megvédelmeznie, bármilyen következményekkel járjon is ez saját magára nézve. Ha ennek az intézménynek az értéke mindig az uralkodó személyétõl függne, akkor a monarchia az elképzelhetõ legrosszabb államforma lenne.
Az uralkodók is csak emberek, és csak ritkán a bölcsesség, értelem és jellem kiválasztottjai. A talpnyalók az ellenkezõjét állítják, míg a jellemszilárd egyéneket az államra nézve mindig ezek a legértékesebbek az ilyen állítások vissza riasztják. Ezek számára a történelem történelem, az igazság igazság marad még akkor is, ha uralkodóról van szó. Az a szerencse, hogy egy nagy uralkodó a nagy embert is egyesíti magában, csak ritkán jut a nép osztályrészéül; meg kell elégednünk azzal, ha a sors legalább a legkeserûbb csalódásoktól óvja meg õket.
Így tehát a monarchisztikus eszme értéke és jelentõsége nem az uralkodó személyében rejlik, kivéve, ha a gondviselés oly lángeszû hõssel, mint Nagy Frigyes, vagy bölcs jellemmel, mint I. Vilmos ajándékozza meg a nemzetet. Ez évszázadok folyamán is csak elvétve fordul elõ. Különben az eszme túlszárnyalja a személyt, és az intézmény értéke magában az államformában rejlik. Ilyen körülmények között azonban az uralkodó maga is csak szolgája az intézménynek, õ maga is csak egy kerék ebben a mûben, és mint ilyennek, megvannak a maga kötelességei. Magát is alá kell rendelnie a nagy célnak, és akkor nem az az igazi monarchista többé, aki engedi, hogy a korona hordozója hatalmával visszaéljen, hanem az, aki ebben meggátolja. Ha az intézmény értéke nem magában az államformában, hanem a "felkent" személyben rejlenék, akkor még a tényleg elmebeteg uralkodót sem lehetne trónjáról soha lemondatni.
Fontosnak tartom a fentiek leszögezését már most, mert lassanként újra elõbukkannak rejtekhelyükrõl azok az árnyak, akik nyomorúságos magatartásukkal nem kis mértékben voltak elõmozdítói a monarchia összeomlásának.
Ezek az emberek bizonyos balga vakmerõséggel ismét már csak az õ "királyukról" beszélnek, akit pedig éppen a legvégzetesebb órában csúfosan cserbenhagytak, és képesek arra, hogy minden olyan embert, aki nem hajlandó dicshimnuszaikat helyeselni, rossz németnek bélyegezzenek. Ezek ugyanazok, akik annak idején 1918-ban minden vörös karszalag elõl gyáva nyulak módjára futásnak eredtek, kardjukat sétabottal cserélték fel, semleges nyakkendõt kötöttek, egy ideig békés polgárokként sétáltak, hogy azután nyomtalanul eltûnjenek. Egyszóval ilyen emberek voltak a királyi bajnokok. Csak miután a forradalom szélvihara hála mások tevékenységének lecsendesedett és újra szélnek ereszthették "éljen a király, éljen" kiáltásukat, kezdtek a koronának e szolgái és tanácsadói biztos odújukból elõbújni.
Most azonban itt vannak valamennyien, és sóvárogva pillantanak a húsosfazekak felé; alig tudják magukat királyhûségüktõl visszatartani, hogy azután az öreg monarchiának ezek a harcosai egy szép napon az elsõ vörös zászló láttára mint egerek a macska elõl ismét megfutamodjanak.
Ha az uralkodók maguk nem lennének bûnösök a dolgok ilyen állásáért, akkor az ember szíve mélyéig tudná sajnálni õket, már csak ezen "védelmezõik" miatt is. Arról mindenesetre meg kell gyõzõdve lenniük, hogy ilyen lovagokkal el lehet veszejteni trónokat, de koronákat visszaszerezni soha!
Mindez nevelésünk hibája volt. Ennek következtében tudták magukat az említett siralmas lények minden udvarnál bebiztosítani, hogy azután a monarchia alapjait kikezdjék. Amikor a monarchia épülete inogni kezdett, nyomtalanul eltûntek. Hiszen az csak természetes, hogy ezek a talpnyalók nem üttették agyon magukat uralkodójukért. Az uralkodók azonban ezt sohasem tudják és szinte következetesen nem is tanulják meg. Ez a körülmény viszont pusztulásukat okozza.
Helytelen nevelés következménye a felelõsségtõl való irtózás és az ebbõl eredõ gyöngeség, különösen életbevágóan fontos kérdések feletti döntések idején.
E kóros állapot kiindulópontja nagyrészt a parlamentáris berendezésben keresendõ, amely a felelõtlenség legtermõbb talaja. Ez a betegség lassan átterjed a közélet minden terére, különösen pedig az állami intézményekre. Mindenki igyekezett a felelõsség alól kibújni. A kormány rendeletei félszegek és kétes hatásúak voltak. A személyi felelõsség határát minden intézkedésnél a lehetõ legszûkebb térre szorították.
Vegyük tekintetbe a kormány magatartását a közélet igazán káros tüneteivel szemben. A félszegség és a felelõsségtõl való gyáva félelem itt észlelhetõ a legtökéletesebben.
Csak néhány, különösen szembeötlõ esetre akarok rámutatni.
Maguk az újságíró körök szeretik leginkább hangoztatni, hogy a sajtó nagyhatalom az államban. jelentõsége tényleg roppant nagy, hiszen a sajtó feladata az embereket idõsebb korukban nevelni. Emellett a sajtó olvasói közönségét átlag három csoportra oszthatjuk.
Vannak, akik mindent elhisznek, amit olvasnak; varnak olyanok, akik semmit em hisznek el; és végül vannak olyan emberek, akik bíráló szemmel vizsgálják, mit olvasnak, majd azután alkotják meg véleményüket.
Az elsõ csoport, számát tekintve, a legnagyobb. Ide tartozik a nép nagy tömege, tehát a nemzetnek szellemileg legegyszerûbb rétege.
A néphez tartozókat hivatásuk szerint nem, legfeljebb az általános intelligencia okozatai szerint osztályozhatjuk. Vannak, akik nem rendelkeznek velük született vagy beléjük nevelt önálló gondolkodással, éppen ezért önállóságuk hiánya, vagy tudatlanságuk folytán mindent elhisznek, amit a nyomtatott betû elébük tálal. Ide orozandók azok az elhájasodott agyúak, akik képesek lennének ugyan önálló gondolkodásra, de puszta lustaságból hálásan fogadnak mindent, amit más gondol ki helyettük. Ezeknél az embereknél, akik a nemzet nagy tömegét alkotják, a sajtó látása egészen borzalmas. Nem képesek vagy nem akarják bíráló szemmel vizsgálni, amit a sajtó nekik nyújt. Emiatt állásfoglalásuk a napi kérdésekkel szemben teljesen a mások befolyásának következménye lesz. Elõnyös lehet ez akkor, ha megfelelõ oldalról világosítják fel õket, végzetesen káros azonban, ha a felvilágosítás munkáját hazug gazemberek végzik.
A második csoporthoz tartozók száma már sokkal kisebb. Részben azokból az emberekbõl toborzódik, akik eleinte az elsõ csoporthoz tartoztak, de sok keserû csalódás után már semmit sem hisznek, ami nyomtatás formájában kerül elébük. Gyûlölnek minden újságot, és vagy nem olvassák, vagy pedig dühbe gurulnak, valahányszor újság kerül a kezükbe. Abban a hitben vannak ugyanis, hogy az újság csak hazugságot és valótlanságot tartalmaz. Ez az embertípus igen nehezen kezelhetõ, mert az igazságot is gyanakvással fogadja. Semmiféle pozitív munkára nem használható.
Végül a harmadik csoport a legkisebb. Ez tényleg kimûvelt agyú emberekbõl, akiket természetadta tehetségük és nevelésük önálló gondolkodásra tanított, akik mindenrõl saját véleményt próbálnak alkotni, és mindent, amit olvasnak, alaposan megvizsgálnak és megemésztenek. Nem vetnek egy pillantást sem az újságba nélkül, hogy agyvelejük ne dolgozzék. Éppen ezért az újságíró helyzete ezekkel szemben nem könnyû. Az újságírók az ilyen embert tehát csak fenntartással kezelik.
A harmadik csoporthoz tartozók számára kevésbé veszedelmes és úgyszólván jelentõség nélküli az a badarság, amit az újságok legnagyobb része összefirkál. Az élet folyamán lassanként megbarátkoznak azzal a gondolattal, hogy minden újságírót eleve gazembernek kell tekinteniük, aki csak ritkán mond igazat. Kár, hogy ezeknek a pompás embereknek a jelentõsége inkább értelmességükben, mint számukban rejlik. Manapság, amikor nem a bölcsesség, hanem a számszerûség a mértékadó, nagy veszteség ez. Napjainkban, amikor a tömeg szavazata határoz, a döntõ értéket a legnagyobb csoport képviseli, ez pedig az elsõ: az együgyûek és hiszékenyek csoportja.
Életbevágóan fontos érdeke az államnak, hogy ezek az emberek ne kerüljenek rossz, tudatlan, sõt mi több, rosszakaratú nevelõk kezébe. Kötelessége tehát az államnak a nevelés ellenõrzése és mindennemû visszaélés meggátlása. Különösen ügyelnie kell a sajtóra. A sajtó befolyása ezekre az emberekre igen nagy, miután hatása nemcsak átmeneti, hanem állandó. Fõként e téren nem szabad megfeledkeznie az államnak arról, hogy kötelessége minden eszközt egy cél szolgálatába állítani; nem szabad az úgynevezett "sajtószabadság" elõtt megtorpannia, ha arról van szó, hogy kötelességét teljesítse. Könyörtelen határozottsággal kell biztosítania céljai számára a népnevelés eme eszközét, amit az állam szolgálatába kell állítania.
Vajon nem az elképzelhetõ legnagyobb méreg volt, amivel a háború elõtti német sajtó olvasóit mételyezte? Vajon nem a legsilányabb pacifizmust oltotta a nép szívébe akkor, amikor az a másik világ [a szociáldemokrácia és a zsidóság] már arra készülõdött, hogy Németországot lassan, de biztosan megfojtsa? Vajon nem tanította ez a sajtó a népet már békeidõben arra, hogy az állam jogait kétségbe vonja, és ezzel eleve korlátozza a rendelkezésre álló védelmi eszközöket? Vajon nem a német sajtó volt az, amely a "nyugati demokrácia" agyrémét népünknek kívánatos alakban tálalta fel és végre elhitette vele, hogy a jövõjét a Népszövetségre bízhatja? Vajon nem járult hozzá, hogy népünket nyomorult erkölcstelenségre neveljék? Vajon nem tette nevetségessé ez erkölcsöt és nem bélyegezte maradinak és nyárspolgárnak azt, mígnem végre a mi népünk és "modem" lett? Vajon állandó támadásaival nem õ ásta alá az állam tekintélyét, annyira, hogy egyetlen lökés elég volt ezt az építményt halomra dönteni? Vajon nem irtott ki minden jószándékot, amely megadta az államnak, ami az államé? Vajon nem igyekezett nevetségessé tenni a hadsereget? Nem szabotálta az általános hadkötelezettséget? Nem bujtogatta a közvéleményt a hadsereg számára szükséges hitel megtagadására stb. , mindaddig, amíg munkáját siker koronázta?
Az úgynevezett liberális sajtó munkája a sírásók munkája volt, amely a német nép és német birodalom vesztét szolgálta. A marxista szennylapokat ezzel kapcsolatban meg sem kell említenünk. A hazugság számukra éppen olyan életszükséglet, mint a macska számára az egér; feladatuk kizárólag a nép faji és nemzeti öntudatának letörése, hogy éretté tegyék a nemzetközi töke és annak urai, a zsidók rabszolgajárma számára.
Vajon mit tett az állam a nép e tömegmérgezése ellen? Egyáltalán semmit. Néhány nevetséges rendeletet eresztett szélnek; néhány túlságosan gyalázatosan viselkedõ embert megbüntetett; ez volt az egész. Ezzel szemben azt hitte, hogy hízelgéssel "a sajtó értékének, jelentõségének és népnevelési elhivatottságának" elismerésével és hasonló badarságokkal megnyeri a maga számára ezt a sajtót. A zsidók azonban mindezt csak ravasz mosollyal fogadták, és köszönettel nyugtázták.
Az állam e gyalázatos csõdjének az oka nem a veszély fel nem ismerésében rejlett, hanem inkább egy égbekiáltó gyávaságban és az ebbõl következõen félmegoldást jelentõ rendeletekben és intézkedésekben. Mindenkibõl hiányzott a bátorság hathatós, radikális eszközök alkalmazására. Mint mindenütt, úgy itt is félszeg receptekkel igyekeztek segíteni. Ahelyett, hogy agyonverték volna, csak piszkálgatták a viperát, úgyhogy végeredményben minden intézkedésük csupán az ellenkezõjét érte el annak, amit célzott. Az ellenséges intézmények hatalma évrõl évre növekedett.
Az akkori német kormányok védekezõ magatartása fõleg a zsidó népbolondító sajtóval szemben nem volt egységes és határozott, mindenekfelett pedig nem volt elég céltudatos. A titkos tanácsosi elme e téren teljesen felmondta a szolgálatot, nemcsak azért, mert nem ismerte fel a küzdelem jelentõségét, hanem mert nem találta meg a kellõ eszközöket és nem volt világosan kidolgozott haditerve.
Céltalanul kísérleteztek. Néha egykét hétre vagy hónapra bezártak egykét harapós sajtóviperát, fészkét azonban ezúttal is békében hagyták.
Mindez természetesen egyrészt a zsidóság végtelenül ravasz taktikájának, másrészt a titkos tanácsosok butaságának és együgyûségének a következménye volt. A zsidó sokkal okosabb volt annál, semhogy az egész sajtót egyszerre egységesen vezette volna támadásra. Nem! Az újságok egy része arra való volt, hogy fedezze a többit. Amíg a marxista újságok a legaljasabb módon üzentek hadat mindennek, ami az emberiségnek szent, a legszemtelenebb módon támadtak az államot és a kormányt és egymás ellen uszították az egyes néposztályokat, addig a polgári demokratikus zsidó lapok kitûnõen értettek ahhoz, hogy a "híres tárgyilagosság" látszatát keltsék. Kerültek minden durva szót, mert tisztában voltak azzal, hogy az üresfejû emberek a külsõ után ítélnek és nem képesek a dolgok mélyére hatolni. Emiatt a dolgok értékét csak külsejük után ítélik meg, nem pedig belsejük után. Ezen emberi gyöngeségnek köszönhetik saját fontosságukat is.
Az emberek e csoportja számára természetesen a "Frankfurter Zeitung" a tisztaság megtestesülése, amely sohasem használ durva kifejezést, elvet minden nemû tettleges erõszakosságot és mindig a szellemi fegyverekkel való küzdelemre hivatkozik. Ezzel különösen a szellemtelen embereknek imponál. Ez a félmûveltség eredménye, amely megfosztja az embert természetes ösztöneitõl. Némi ismeretet biztosít számára, anélkül azonban, hogy a valódi tudáshoz elvezetné. Utóbbit puszta jószándékkal és szorgalommal nem lehet elérni, ennek az emberrel vele kell születnie. A tulajdonképpeni tudás mindig az okozati összefüggés ösztönszerû megértése, ami azt jelenti, hogy az embernek sohasem szabad abba a tévedésbe esnie, hogy maga lett a természet urává és mesterévé amit a félmûvelt önteltsége olyan könnyen elhisz , hanem éreznie kell a természet uralmának szükségszerûségét. Meg kell éreznie, hogy az õ léte is alá van vetve a tökéletesedés felé irányuló örök szenvedés és örök küzdés törvényeinek. Éreznie kell, hogy azon a világon, ahol napok, bolygók és holdak keringenek és róják pályájukat, amelyben mindig csak az erõ uralkodik a gyöngeség felett, és azt vagy engedelmes szolgájává teszi, vagy agyontiporja, az ember számára sincsenek külön törvények. Õt is az örök bölcsesség törvényei igazgatják. E törvényeket képes talán felfogni, de sohasem tudja magát alóluk mentesíteni.
A zsidóság éppen a lelki középszerûségnek írja a maga úgynevezett "intelligens" sajtóját. Ennek részére írják a "Frankfurter Zeitung"-ot és a "Berliner Tageblatt"-ot, hozzája alkalmazkodik azok hangja, és reája gyakorolják a legnagyobb hatást. Miközben külsõleg gondosan kerülnek minden durva formát, egyéb téren mégis belecsepegtetik a mérget olvasóik szívébe. Szép hangok és szóvirágok segítségével abba a hitbe ringatják olvasóikat, mintha tevékenységüknek egyedüli mozgató rugója tényleg a tiszta tudományosság, sõt az erkölcs lenne. Valójában pedig ez az újságírás nem egyéb, mint zseniális, de egyben alattomos mûvészet, amellyel az ellenfél kezébõl kiütik a sajtó elleni fegyvert. Mert mialatt egyik részük csöpög a tisztességtõl, annál inkább hiszik ezek az ügyefogyottak, hogy a többieknél is legfeljebb jelentéktelen kinövésekrõl lehet szó, amelyek azonban semmi szín alatt sem lehetnek okai a sajtószabadság megsértésének, ahogy nevezni szokták ennek a büntetlen népbolondításnak és népmérgezésnek õrületét. Ilyen körülmények között ez ellen a banda ellen félnek fellépni, mert hiszen az a veszély fenyeget, hogy ez esetben a "tisztességes" sajtó is ellenük támad. Ez is a jól megalapozottság gyümölcse. Mert mihelyt az ember megkísérli, hogy fellépjen az ilyen gyalázatos sajtótermék ellen, azonnal a többiek is pártjára kelnek, nem mintha egyetértenének vele, Isten õrizz; csak azért, hogy a sajtószabadság és a szabad véleménynyilvánítás elvét megvédjék. Egyedül ezt védelmezik. A legerõsebb ember is megtántorodik erre az ordítozásra, mert hiszen az úgynevezett "tisztességes" lapok részérõl éri.
Így nyerhetett szabad utat ez a méreg népünk vérkeringésében anélkül, hogy az államnak ereje lett volna a betegségen úrrá lenni. Azok a nevetséges eszközök, amelyekkel az állam fellépett ez ellen a sajtó ellen, elõjelei voltak a birodalmat fenyegetõ összeomlásnak.
Az olyan intézmény, amely nem képes magát teljes határozottsággal, minden fegyverrel megvédelmezni, önmagát ítéli halálra. Minden félmunka a belsõ összeomlás látható jele, amelyet elõbb vagy utóbb a külsõ összeomlásnak kell követnie és fogja is követni.
Hiszek abban, hogy a mai nemzedék kellõ vezetés mellett könnyebben gyõzi le ezt a veszélyt. Hiszen annyi mindenen ment keresztül, hogy idegei megszilárdulhattak annak, aki nem vesztette el teljesen a fejét. A zsidóság a jövõben bizonyára roppant lármát fog csapni, ha az állam kedvenc fészkükre, a sajtóra ráteszi a kezét, véget vet a sajtó visszaéléseinek, a népnevelés eme eszközét is a köz szolgálatába állítja és nem hagyja többé felelõtlen idegen és ellenséges elemek kezében. Meg vagyok gyõzõdve arról, hogy ez nekünk nem fog oly nehezünkre esni, mint egykor apáinknak. A harminc centiméteres gránát sokkal nagyobb lármát csapott, mint ezer zsidó újság viperasziszegése, tehát csak hadd sziszegjenek!
A háború elõtti Németország vezetésének a nemzet fontos létérdekeiben tanúsított félszegségét és gyengeségét a következõ példa is bizonyítja: a nép politikai és erkölcsi megfertõzésével már évek óta együtt jár a néptest egészségének nem kevésbé iszonyatos megmérgezése. Különösen a nagyvárosokban harapódzott el mindinkább a vérbaj, a tüdõvész pedig majdnem az egész ország területén szedte áldozatait.
Annak ellenére, hogy a nemzet számára mind a két betegség rettenetes következményekkel járt, mégsem határozta el a kormány, hogy radikális eszközökkel küzdjön ellenük.
A nép és államvezetésnek különösen a szifilisszel szembeni magatartása teljes kapitulációnak nevezhetõ. Ha komolyan le akarta volna küzdeni ezt a veszélyt, akkor sokkal radikálisabb eszközökre lett volna szüksége. Egy kétes hatású gyógyszer feltalálása, valamint annak ügyes üzleti kihasználása nem sokat segít e járvánnyal szemben. Itt is csak az okok elleni küzdelem jöhetett volna tekintetbe, nem pedig a betegség tüneteinek elhárítása. A fõ ok pedig elsõsorban a szerelem prostituálásában keresendõ. Ez még akkor is borzalmas kárt jelentene a nép számára, ha következménye nem e rettenetes járvány volna, mert már maga az erkölcs feldúlása, mely e fajtalansággal jár, elegendõ ahhoz, hogy a népet lassan, de biztosan tönkretegye. Lelki életünk elzsidósodása és nemi ösztönünk pénzre váltása elõbb-utóbb tönkreteszi egész fiatalságunkat: a természetes érzéssel bíró, erõs gyermekek helyébe az anyagi célszerûség siralmas koraszülöttei lépnek. Ez utóbbi lesz mindinkább a házasságkötés alapja és egyetlen elõfeltétele. Ezzel szemben a szerelem máshol tombolja ki magát.
Bizonyos ideig természetesen itt is ki lehet gúnyolni a természetet, de bosszúja nem várat sokáig magára, csak kissé késõbb mutatkozik, vagy jobban mondva: az ember csak késõbb veszi észre.
Hogy milyen pusztító hatással van a házasság természetes elõfeltételeinek állandó lenézése, azt legjobban nemességünkön lehet észrevenni. Itt látjuk magunk elõtt annak a szaporodásnak az eredményét, amely részben puszta társadalmi kényszeren, részben pedig csupán anyagi szempontokon nyugszik. Az elõbbi a faj gyengülését, az utóbbi pedig vérének megmérgezését vonja maga után, mert minden áruházi zsidó nõ eléggé alkalmasnak látszik arra, hogy a nemes urak utódait világra hozza. Ezek aztán úgy is néznek ki. Mindkét esetnek tökéletes degeneráció a következménye. Polgárságunk ma ugyanezen az úton halad és ugyanoda fog jutni.
Közömbös sietséggel igyekszünk a kellemetlen igazságok mellett elhaladni, mintha így megváltoztathatnánk a tényeket. Nem tagadható az, hogy a városi lakosságunk mindinkább prostituálja szerelmi életét, és így mind szélesebb körök kerülnek a szifilisz karmai közé. E tömegfertõzés eredményeit egyrészt a tébolydák, másrészt pedig, sajnos, saját gyermekeink bizonyítják. Különösen õk a szomorú roncsai nemi életünk egyre növekvõ prostituálódásának; a szülõk bûne a gyermekek betegségében nyilvánul meg.
E kellemetlen, sõt borzalmas tényekkel különbözõ módon számolhatunk le. Sokan egyáltalán észre sem veszik, jobban mondva nem is akarjak észrevenni azokat, ami természetesen a legegyszerûbb és legkényelmesebb "állásfoglalás". Mások az éppoly nevetséges, mint hazug álszemérem köntösébe burkolóznak; az egészrõl mint mérhetetlen bûnrõl beszélnek, és minden rajtacsípett bûnössel szemben legmélyebb felháborodásukat nyilvánítják, hogy utána áhítatos iszonnyal újra szemet hunyjanak az istentelen dögvész elõtt, és kérjék a jó Istent, hogy lehetõleg haláluk után eme Szodomára és Gomorrára kén és szurokesõt zúdítson, és a szemérmetlen embereket az elrettentõ példával térítse jobb útra. A harmadik csoport látja a ugyan e rettenetes ragály borzalmas következményeit, de csak vállát vonogatja, mert az a meggyõzõdése, hogy amúgy sem tehet semmit e veszély ellen. Legjobb a dolgok menetét meg nem gátolni, hanem "jöjjön, aminek jönnie kell".
Ez természetesen nagyon kényelmes és egyszerû álláspont, de nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy e kényelemnek majdan az egész nemzet áldozatául esik. Az a kifogás, hogy más népekre is ez a sors vár, természetesen nem változtat bukás tényén, legfeljebb enyhíti egynémely ember fájdalmát. Ugyanakkor azonban annál inkább elõtérbe lép a kérdés, hogy melyik nép gyõzi le mint elsõ és talán egyetlen ezt a pestist, és melyik pusztul el ennek következtében. Mert végül erre kell kilyukadnunk. Ez is csupán próbaköve a faji értéknek; amely faj nem állja ki a próbát, az elpusztul, és helyét átengedi az egészségesebb, vagy legalábbis szívósabb és nagyobb ellenálló képességû fajnak. Tekintettel arra, hogy ez a probléma elsõsorban az utódokat sújtja, azért azok közé a problémák közé tartozik, amelyekre áll az a borzasztó igazság, hogy tizedíziglen bûnhõdnek a fiak az apák vétkeiért.
A vér és a faj elleni bûn e világ eredendõ bûne és a neki behódoló emberiség végzete.
Mily nyomorúságos volt a háború elõtti Németország álláspontja e kérdéssel szemben! Vajon tettünk-e valamit az ellen, hogy a nagyvárosi ifjúságunk vérének megfertõzését meggátoljuk? Hogy a nemi élet elfajulását és pénzzé tételét feltartóztassuk, hogy leküzdjük népünknek ebbõl eredõ szifiliszes kórját?
Akkor kapunk e kérdésre választ, ha leírjuk, hogy minek kellett volna történnie.
Mindenekelõtt nem lett volna szabad e kérdést csupán csak félvállról kezelnünk, hanem meg kellett volna értenünk, hogy megoldásától nemzedékek sorsa függ, sõt tõle függhet és tényleg függ is egész népünk jövõje. E tudatnak azonban könyörtelen intézkedést és beavatkozást kellett volna kiváltania. E megfontolás után mindenekelõtt az egész nemzet figyelmét e rettenetes veszélyre kellett volna összpontosítani, úgy, hogy mindenki tisztában legyen a küzdelem fontosságával. Valóban radikális és olykor nehezen elviselhetõ kötelességet és terhet csak akkor lehet az összességre róni, ha az egyént a kényszeren kívül a szükségesség felismerése is vezeti. Ehhez óriási felvilágosító munka szükséges.
Valahányszor látszólag lehetetlen kérdések megoldásáról vagy követelések valóra váltásáról van szó, a nép telj és figyelmét egységesen e kérdésre kell összpontosítani, mintha tõle léte vagy nemléte függne. A nép csak így lesz hajlandó nagy teljesítményekre és erejének megfeszítésére.
Ez az elv egyes ember számára is mérvadó, ha nagy célokat akar elérni. Õ is csak szakaszokban lesz képes céljához közelebb jutni. Teljes erejét egy-egy szakasz pontosan határolt feladatára kell összpontosítania, mindaddig, amíg azt telj esen meg nem oldotta. Ha utunkat nem osztjuk fel ily módon egyes szakaszokra, és nem igyekszünk e szakaszokat teljes erõnkkel egyenként leküzdeni, sohasem fogunk célhoz jutni, mert vagy megakadunk útközben, vagy pedig eltévesztjük az irányt. A cél lassú és céltudatos elérése a legnagyobb erõfeszítést követeli meg.
Így minden propagandisztikus segédeszköz igénybevételével a szifilisz leküzdésének kérdését, mint a nemzet fõ feladatát kellett volna beállítani, és nem csak egyik feladataként. A szifilisz okozta károkat mint a legborzasztóbb szerencsétlenséget minden segédeszköz igénybevételével, teljes nagyságában kellett volna az emberek elé tárni, míg az egész nemzet arra a meggyõzõdésre jutott volna, hogy e kérdés megoldásától függ jövõje vagy pusztulása.
Csak ilyen ha kell, évekig tartó elõkészület ébresztheti fel annyira az egész nép figyelmét és ezzel kapcsolatosan elhatározását is, hogy nehéz és nagy áldozatokat követelõ intézkedésekhez lehessen folyamodni anélkül, hogy tartani kellene attól: a nép félreérti ezeket vagy cserbenhagyja vezetõit.
E pestis leküzdése nagy áldozatokat és nehéz munkát követel.
A szifilisz elleni harc a prostitúció, az elõítéletek, a régi szokások és nem kevésbé bizonyos körök álszemérme elleni harcot teszi szükségessé.
E tünetek elleni küzdelem erkölcsi jogosultságának elsõ elõfeltétele a jövõ generáció korai házasodásának lehetõvé tétele. A késõi házasság ma már magában rejti e veszedelem csíráját, márpedig ez, bárhogy csûrjük-csavarjuk is a dolgot, az emberiség szégyene marad. Nemigen illik ama lényhez, amely különben "szerényen" Isten képmásának szereti nevezni magát.
A prostitúció az emberiség gyalázata, morális elõadásokkal és áhítatos akarással azonban meg nem szüntethetõ, hanem meggátlása és végleges megszüntetése számtalan ok elhárításától függ. Az elsõ lépés ez úton az emberi természetnek megfelelõ korai házasodás lehetõvé tétele, különösen a férfiak számára, mert hiszen a nõ e tekintetben amúgy is csak passzív fél.
Hogy e tekintetben mennyire tévútra került és meg nem értõ az emberiség nagy része, azt bizonyítja, hogy az ún. "jobb" társadalombeli anyák azt állítják: hálásak lennének, ha leányuk számára olyan férjet találnának, "akinek már letörték a szarvait". Mivel az ilyen férfiakban kevésbé szenvedünk hiányt, mint a másik fajtában, a szegény leányzó szerencsésen talál majd egy ilyen tört szarvú "Siegfried"-et, és a gyermekek eme házasság méltó produktumai lesznek. Ha elgondoljuk, hogy ráadásul még a nemzést is a lehetõ legmesszemenõbb mértékben korlátozzuk és ezzel a természetes kiválasztást is megakadályozzuk mert hiszen minden, bármennyire is nyomorék lényt fenn kell tartanunk , akkor joggal tehetjük fel a kérdést, hogy végtére is mi a célja ennek az intézménynek, és miért is létezik egyáltalán? Vajon nem ugyanaz akkor, mint a prostitúció? Vajon az utódokkal szembeni kötelességérzet játszik még egyáltalán valami szerepet? Vajon tudjuk, hogy milyen átkot zúdítunk a legfõbb természeti törvény és a természettel szembeni legfõbb kötelességünk megszegésével fiainkra és utódainkra?
Ily módon fajulnak el és így mennek lassan tönkre a kultúrnépek.
Maga a házasság sem lehet öncél, kell, hogy magasabb célnak: a törzs és a faj fenntartásának szolgálatában álljon. Kizárólag csak ez lehet értelme és feladata.
E feltételek mellett azonban csak akkor helyénvaló, ha e feladatának meg is felel. Már csak azért is helyes a korai házasodás, mert a fiatal házasokban még megtaláljuk azt az erõt, amely egyedül képes egészséges és ellenálló ivadékot világra hozni. Magától értetõdik, hogy a szociális elõfeltételek egész sorozata szükséges hozzá, amelyek nélkül a korai házasságra még csak gondolni sem lehet. Azt, hogy ezek mily fontosak, legjobban most kellene megértenünk, amikor az ún. "szociális" köztársaság még a lakáskérdést sem képes megoldani és ezzel sok házasságot egyszerûen meggátol. Ezzel a prostitúciót támogatja.
A családra és annak eltartására alig tekintõ jövedelemmegosztás lehetetlen volta szintén egyik oka annak, hogy igen sok korai házasság nem jöhet létre.
A prostitúciót tehát csak akkor lehet tényleg leküzdeni, ha a szociális viszonyok alapos változása lehetõvé teszi a mostaninál általában korábbi házasodást. Ez a legelsõ feltétele a kérdés megoldásának.
Másodsorban a nevelésnek és a fiatalság kiképzésének kell kiirtania a hibák egész sorozatát, melyekkel ma szinte egyáltalán nem törõdünk. Mindenekelõtt az elméleti tanítás és testedzés között kell bizonyos egyensúlyt teremtenünk. Amit ma gimnáziumnak nevezünk, az voltaképpen csak torzképe a görög ideálnak. Nevelésünknél teljesen megfeledkezünk arról, hogy egészséges lélek csak egészséges testben lakozhat. Különösen akkor bír ez a mondás föltétlen érvénnyel, ha a nép nagy tömegét vesszük szemügyre.
Volt idõ, amikor a háború elõtt Németországban ezzel egyáltalán nem törõdtünk. Vétkeztünk testünk ellen, és a "szellem" egyoldalú kiképzésével azt hittük, hogy biztosíthatjuk nemzetünk nagyságát. Ez a tévedés hamarabb megbosszulta magát, semmint hittük volna. Nem véletlen, hogy a bolsevista hullám sehol sem talált jobb talajra, mint ott, ahol az éhség és fogyatékos táplálkozás következtében degenerált néptömeg lakott: Közép-Németországban, Szászországban és a Ruhrvidéken. Itt még az ún. intelligencia is alig fejtett ki ellenállást e zsidó métellyel szemben, azért, mert testileg az intelligencia maga is nem annyira az éhség, mint inkább az egyoldalú nevelés folytán teljesen elfajult. Magasabb osztályaink kizárólagosan szellemi irányú mûvelõdése ezeket az osztályokat tehetetlenné teszi olyankor, amikor nem a szellem, hanem az ököl hozza meg a döntést, mert arra sem képesek, hogy fenntartsák, még kevésbé pedig, hogy érvényre juttassak önmagukat. A személyes gyávaság fõ oka gyakran a testi gyengeségben kereshetõ.
A serdülõkorban a tisztán szellemi tanítás túlságos hangsúlyozása és a test edzésének elhanyagolása támogatják a szexuális képzetek keletkezését A sport és torna révén megedzett ifjú kevésbé érzi szükségét az érzéki kielégülésnek, mint a szellemi táplálékkal teletömött könyvmoly. A helyes nevelésnek számolnia kell ezzel. Nem szabad megfeledkeznie arról, hogy az egészséges fiatalember mást vár az asszonytól, mint az idõ elõtt elzüllött kéjenc.
Az egész nevelésnek arra kell tehát irányulnia, hogy az ifjú szabad idejét testének edzésére fordítsa. Nincsen joga e korban a tétlen lézengésre és az utcák és mozgóképszínházak biztonságának veszélyeztetésére, hanem napi munkájának végeztével fiatal testét edzetté és szívóssá kell tennie, nehogy az életben késõbb elpuhultak bizonyuljon. Ez a feladata az ifjúság nevelésének, nem pedig, hogy kizárólagosan az ún. bölcsességet tömje tanítványainak fejébe. Végleg le kell számolnia azzal az elvvel, hogy a test nevelésérõl mindenkinek magának kell gondoskodnia. Az embernek nincs szabadságában utódai és ezzel egyúttal fajtája rovására vétkezni.
A test nevelésével egyidejûleg fel kell venni a harcot a szellemi mérgek ellen is. Manapság egész életünk tömve van szexuális képzetekkel és ingerekkel. Vegyük csak szemügyre a mozgóképszínházak, varieték és színházak mûsorát. Nem tagadhatjuk, hogy mindez semmi esetre sem az ifjúságnak való táplálék. A kirakatok és hirdetések a legocsmányabb eszközökkel igyekeznek magukra vonni a tömeg figyelmét. Aki képes magát az ifjúság lelkületébe beleélni, az tisztában van azzal, hogy ez különösen az ifjúság számára jelent súlyos károkat. E fülledt, érzéki levegõ már abban a korban felizgatja az ifjú képzeletét, amikor még semmi szín alatt sem lenne szabad az effajta dolgokhoz értenie. Az ilyen nevelés eredményét nem éppen örvendetes módon tanulmányozhatjuk a mai ifjúságon, amely legtöbbnyire korán érett és ennélfogva korán öregszik. A bíróság tárgyalótermeibõl néha olyan esetek kerülnek nyilvánosságra, amelyek borzalmas betekintést engednek a 1415 éves gyermekek lelki életébe. Vajon csoda-e, ha a szifilisz gyakran már e zsenge korúak soraiból is szedi áldozatait? Vajon nem gyalázat, hogy oly sok testileg gyenge, lelkileg pedig romlott fiatalembert nagyvárosi kéjnõ avat be a házasélet titkaiba?
Ha le akarjuk küzdeni a prostitúciót, akkor elsõsorban a szellemi elõfeltételek megszüntetésén kell fáradoznunk. Nagyvárosi kultúránk erkölcsi fertõzöttségének szennyét kell könyörtelenül kitakarítanunk, anélkül, hogy a nyomában reánk zúduló lárma és ordítás megingatna bennünket. Ha nem ragadjuk ki az ifjúságot mai környezetének fertõjébõl, akkor elõbb-utóbb meg kell fulladnia benne. Aki mindezt nem akarja látni, az támogatja a prostitúciót, és az õ bûne jövõnk és a serdülõ nemzedék veszélyeztetése. Kultúránk e megtisztítása majdnem minden téren szükséges; a színház, a mûvészet, az irodalom, a mozi, a sajtó, a reklám, a kirakatok mind megtisztítandók korhadó világunk e megnyilvánulásaitól, és egy erkölcsös állam és kultúreszme szolgálatába állítandók. Nyilvános életünket meg kell szabadítani nemcsak a modem erotika füllesztõ parfümjétõl, hanem a férfihoz nem illõ álszeméremtõl is. Ebbeli cselekvésünket vezérelje az a tudat, hogy népünk testi és lelki épségének megóvásáról van szó. A személyes szabadság jogának fajfenntartási kötelességünkkel szemben háttérbe kell szorulnia.
Az orvosi tudomány küzdelmének a szifilisz járványa ellen csak akkor lehet kilátása némi sikerre, ha ennek a kötelességünknek minden téren eleget teszünk. Itt nem lehet szó félszeg kísérletezésrõl, hanem súlyos és életbe vágó intézkedésre van szükség. Tarthatatlan az az állapot, hogy gyógyíthatatlan betegek a többi, egészséges embert lépten-nyomon megfertõzhessék annak a humanitásnak az érve alatt, amely száz más embert tönkretesz, csak azért, mert nem akarja az egyes embert megbántani. Az a követelés, hogy tiltsák meg fertõzött embereknek fertõzött utódok nemzését, a józan emberi ész követelménye és tervszerû kivitele az emberiség leghumánusabb tettét jelentené. Sok millió szerencsétlen embert megóvna a meg nem érdemelt szenvedéstõl, és így hozzájárulna az általános egészségügyi színvonal emeléséhez. Az ezirányú határozott fellépés gátat fog vetni a nemi betegségek elterjedésének. A gyógyíthatatlan betegek könyörtelen elkülönítése szükségessé válik, bár ez a betegség szerencsétlen áldozata számára barbár intézkedés, a jelen és jövõ emberiség számára azonban áldás. Egy évszázad múló fájdalma évezredeket menthet meg a szenvedéstõl.
A szifilisz és terjesztõje, a prostitúció elleni küzdelem az emberiség fõ feladatai közé tartozik, fõleg azért, mert nem egyes kérdések megoldásáról, hanem a káros befolyások egész sorozatának kiküszöbölésérõl van szó. A testi betegség itt csak következménye az erkölcsi, szociális és faji ösztön megbetegedésének.
Ha ezt a küzdelmet kényelmi szempontból vagy gyávaságból nem vállaljuk, mi lesz akkor a népekbõl ötszáz év múlva? Csak ritkán találnánk Isten képmására anélkül, hogy az ne lenne kihívás a Mindenható ellen.
Fel kell tennünk a kérdést: hogyan próbálták a régi Németországban ezt a kórt leküzdeni? Ha ezt komoly vizsgálat tárgyává tesszük, úgy igen szomorú eredményre jutunk. A kormánykörök felismerték ugyan a betegség rettenetes pusztítását, noha következményeivel nem voltak teljesen tisztában. Hatásos reformok helyett inkább nyomorúságos segédeszközökhöz folyamodtak. Egyet-mást megpróbáltak ugyan; a betegség leküzdésében azonban teljesen csõdöt mondtak. Mivel következményeit nem látták teljesen tisztán, a betegség tulajdonképpeni okával mit sem törõdtek. A prostituált nõket orvosi vizsgálat és felügyelet alá helyezték, amennyire ez lehetséges volt, és ha betegséget állapítottak meg náluk, akkor kórházba dugták õket, ahonnan azonban látszólagos gyógyulásuk után újra rászabadítottak õket az emberiségre.
Bevezették ugyan az ún. "védelmi paragrafust", amely szerint a nem teljesen egészséges vagy nem teljesen gyógyult egyénnek büntetés terhe alatt kerülnie kell a nemi érintkezést. Ez az intézkedés alapjában véve helyes, gyakorlati keresztülvitelében azonban teljesen csõdöt mondott. Elõször is a nõ már nevelésénél fogva sem lesz képes, ha ilyenfajta szerencsétlenség érte, egészségének megrablója elleni pörben gyakran kínos kísérõ körülmények között a bírói tárgyalóterembe hurcoltatni magát. Ez neki vajmi keveset használ, mert amúgy is õ a szenvedõ fél, mivel környezetének megvetése inkább õt fogja érni, mint a férfit. Képzeljük el a helyzetét, ha betegségét saját férjétõl szerezte. Jelentse fel saját férjét, vagy mitévõ legyen?
A férfinél még hozzájárul az a tény is, hogy igen gyakran alkohol bõséges élvezete után vetõdik e pestis útjába, mivel ebben az állapotban legkevésbé sem képes "tündérének" milyenségét megítélni. Az amúgy is beteg nõ ezt igen jól tudja, és éppen ezért különös elõszeretettel horgászik az ily állapotban lévõ férfiakra. Ennek azonban az a vége, hogy a kellemetlenül meglepett egyén még megerõltetéssel sem lesz képes visszaemlékezni kellemetlen meglepetésének okozójára. Ez nem is csoda oly nagy városban, mint pl. Berlin vagy München. Emellett igen gyakran vidéki látogatókról van szó, kik a nagyváros varázsával amúgy is tanácstalanul állnak szemben.
Ki tudja azonban végeredményben, vajon beteg vagy egészségese? Vajon nem fordul elõ, hogy egy látszólag egészséges ember újra visszaesik betegségébe, és ez állapotban rengeteg nyomorúság okozója anélkül, hogy sejtelme volna róla?
Ezek szerint tehát a fertõzés elleni törvényes büntetéssel való védekezésnek sincs gyakorlati eredménye. Ugyanígy áll a dolog a prostituáltak ellenõrzésével is. Végül maga a gyógyítási módszer is bizonytalan és kétes hatású még ma is. Tény az, hogy a járvány minden intézkedés ellenére is mindinkább terjed. Ez igazolja legjobban az eddigi módszer hiábavalóságát.
Mindaz, ami ezen kívül történt, éppoly elégtelen, mint nevetséges volt. A nép lelki prostitúcióját nem akadályozták meg, ennek meggátlására egyáltalán semmit sem tettek.
Aki azonban mindezt hajlandó félvállról venni, az tanulmányozza egyszer a pestis elterjedésére vonatkozó statisztikai adatokat. Hasonlítsa össze az utolsó száz év alatti növekedést, képzelje el továbbfejlõdését és akkor a szamár együgyûségével kell bírnia, ha nem fut végig hátán a borzadály.
Az a gyöngeség és félszegség, amellyel a régi Németországban e rettenetes jelenséget kezelték, már maga is látható jele a nép hanyatlásának. Ha egy népbõl hiányzik az erõ, hogy saját egészségéért küzdjön, akkor megszûnt létjogosultsága a küzdelem e világában. Ehhez a világhoz csak az erõsnek van joga, nem pedig a gyengének.
A régi birodalom látható hanyatlási tüneteinek egyike volt az általános kultúrszint csökkenése. E helyen itt kultúra alatt nem azt értem, amit ma a civilizáció szóval fejezünk ki. Az utóbbi, ellenkezõleg inkább ellensége a lelkek és az élet valódi nagyságának.
Már a múlt század vége felé olyan elem tolakodott mûvészetünkbe, amely mindaddig teljesen ismeretlen és idegen volt. Azelõtt is voltak ugyan irodalmi eltévelyedések, de ezek inkább mûvészi kisiklások voltak, amelyeknek az utókor legalább némi történelmi értéket tulajdoníthatott. De aligha találunk mûvészi terméket, amely többé nem mûvészinek, hanem szellemtelenségig menõ mûvészi elfajulásnak nevezhetõ. Utóbbiakban jelentkezett kulturális téren a késõbb egyre világosabban látható politikai összeomlás.
A mûvészet bolsevizmusa a bolsevizmus egyetlen lehetséges kulturális életformája és szellemi megnyilvánulása.
Aki ezt különösnek találja, annak csak közelebbrõl meg kell vizsgálnia a "szerencsésen" bolsevizált államok mûvészetét. Rémülettel csodálhatja meg ott az õrült és lezüllött emberek beteges kinövéseit, amelyeket a kubizmus vagy dadaizmus neve alatt évszázadunk eleje óta volt alkalmunk mint hivatalos állami mûvészetet megismerni. A rövid életû Bajor Tanácsköztársaság uralmának idején érvényre jutott ez a mûvészet. Már itt is láthattuk, mennyire magukon viselték a hivatalos plakátok, propagandisztikus rajzok és újságok nemcsak a politikai, hanem kulturális hanyatlás bélyegét.
Amilyen kevéssé lett volna elképzelhetõ hatvan évvel ezelõtt a jelenlegi méretû politikai összeomlás, éppoly lehetetlennek látszott volna ez kulturális téren abban mértékben, amilyenben azt 1900 óta a futurista és kubista ábrázolásmódban észlelhetjük. Hatvan évvel ezelõtt az ún. dadaista "élmények" kiállítása egyszerûen lehetetlen volt, és a rendezõk a bolondok házába kerültek volna. Manapság azonban mûvészi egyletek elnöki székében ülnek. Ez a ragály akkoriban nem kerekedhetett felül, mert sem a közvélemény, sem az állam nem tûrte volna meg. A kormány dolga meggátolni, hogy a népet a szellemi õrültség karjaiba ûzzék. Pedig egy szép napon s lesz a vége ennek a fejlõdésnek. Mihelyt ugyanis ez a mûvészet megfelel az általános felfogásnak, az emberiség súlyos válságon megy keresztül. Ennek folytán kezdetét veszi az emberi agy visszafejlõdése, amelynek végét pedig aligha tudjuk elképzelni.
Amikor kultúréletünknek az utolsó huszonöt év folyamán történt fejlõdését ebbõl a szempontból vizsgáljuk, rémülettel állapíthatjuk meg annak rohamos visszafejlõdését. Mindenütt csírákra találunk, amelyek kultúránkat elõbb-utóbb tönkre kell hogy tegyék. Bennük is ráismerhetünk lassan rothadó világunk hanyatlására. Jaj azoknak a népeknek, amelyek nem képesek többé ezt a betegséget leküzdeni.
Effajta betegségeket Németországban a mûvészetek majdnem minden terén észlelhetünk. Úgy látszott, mintha a fejlõdés túllépte volna már tetõpontját és lassan, s biztosan hanyatlanék. A színház színvonala szemmelláthatólag süllyedt és már-már megszûnt kultúrtényezõként szerepelni, csupán az udvari színházak védekeztek lég a mûvészet prostituálása ellen. Az utóbbiaktól és még egynéhány kivételtõl eltekintve a színpadi mûsorok olyanok voltak, hogy a nemzet érdeke szempontjából jobb lett volna azokat elkerülni. A bensõ hanyatlás szomorú jele volt az, hogy az ifjúságot többé egyáltalán nem lehetett színházba küldeni, és ezt a panoptikumok mintájára szemérmetlen nyíltsággal hirdették a plakátok: "Az ifjúságnak tilos a belépés".
Ily elõvigyázattal kellett eljárni a színházak terén, amelyek pedig elsõsorban az ifjúság mûvelõdésének, nem pedig az öreg és fásult korosztályok szórakozásának eszközeinek kellene lenniük. Vajon mit szóltak volna a múlt nagy drámaírói e tilalomhoz, különösen pedig azokhoz az okokhoz, amelyek e tilalmat szükségessé tették? Mennyire tiltakozott volna Schiller, és mily szörnyûséggel fordult volna el tõle!
Hiszen mit is jelent Schiller, Goethe vagy Shakespeare az újabb kori német költészet "héroszaival" szemben! Õk csak elcsépelt, sõt túlhaladott jelenségek. Mert éppen az jellemzi e kort, hogy nemcsak kizárólag ocsmány szennyet termel, hanem ráadásul még bepiszkol mindent, ami a múltban tényleg nagy és magasztos volt. Ezt jelenséget ilyen idõkben meg lehet figyelni. Minél ocsmányabbak és nyomorultabbak egy kornak és embereinek szellemi termékei, annál inkább gyûlölik a fennkölt és dicsõ múltnak tanait A legszívesebben kiirtanák ilyen idõkben az emberekbõl a múlt emlékeit, hogy így kikapcsolják az összehasonlítás lehetõségét, s saját torzszüleményük mûvészetnek látsszon. Azért minél silányabb és nyomorultabb egy új rendszer, annál inkább igyekszik kitörölni minden múltra emlékeztetõ nyomot. Ezzel szemben a tényleg értékes új rendszer az elõzõ nemzedékek értékes vívmányainak szívesen hasznát veszi, sõt gyakran az új rendszer az, amely azokat tényleg érvényre is juttatja. Nem kell attól félnie, hogy a múlt elhalványítja fényét, hiszen maga is olyan értékekkel gyarapítja az emberi kultúra kincsesházát, hogy azok teljes méltánylására ébren kell tartania a múlt teljesítményeinek emlékét. Ezáltal éppen az új kultúrteljesítmény kellõ értékelését biztosítja. Aki a világot semminemû értékkel nem képes gyarapítani, és csak mutatni igyekszik, mintha Isten tudja, mi-minden adnivalója volna, csak az fogja gyûlölni a múlt tényleges termékeit és legszívesebben letagadja, vagy elpusztítja azokat.
Ez nemcsak az általános kultúra terén mutatkozó újdonságokra vonatkozik, hanem a politikára is. Az új mozgalmak forradalmárai annál inkább gyûlölik a régi államrendszereket, minél silányabbak õk maguk. Itt is látható, mennyire szívén fekszik saját értékének emelése, azáltal, hogy vak gyûlölettel kárhoztatja mindazokat a magasabb javakat, amelyeket a múlt alkotott. Ebert pl. csak feltételes csodálatban fog részesülni mindaddig, míg Nagy Frigyes emléke él a népben. Sanssouci hõse kb. éppen úgy viszonylik a volt brémai kocsmároshoz, mint a nap a holdhoz: a hold csak akkor világít, ha a nap megszûnt fényleni. Érthetõ tehát, hogy miért gyûlölik az emberiség újholdjai az állócsillagokat. A politikai élet törpéi, ha a sors véletlenül kezükre játssza a hatalmat, nemcsak hogy nem szûnnek meg mocskolni a múltat, hanem arra törekszenek, hogy magukat az általános bírálat alól is kivonjak. Az új német köztársaságban kirívó példája ennek a köztársaság védelmérõl szóló törvény. Ha tehát valamely új eszme, tan, új világnézet vagy akár politikai vagy gazdasági mozgalom megpróbálja tagadni a múltat s annak rossz vagy értéktelen voltát akarja bizonyítani, elég okunk van arra, hogy fölötte bizalmatlanok és óvatosak legyünk. Ennek a gyûlöletnek az oka legtöbbnyire saját silányságunk, sõt mi több, a bennünk élõ rosszakarat. Az emberiséget megújító, valóban áldásos mozgalom mindig ott fogja elkezdeni építõ munkáját, ahol az utolsó szilárd alapnak vége van. Nem szégyen, ha hasznát veszi a múltban már bevált igazságoknak, hiszen az emberi kultúra és az ember maga is összefüggõ hosszú fejlõdésnek az eredménye, amelyhez minden egyes nemzedék hozzájárul munkájával. Nem az tehát a forradalom célja és értelme, hogy a múlt egész épületét romba döntse, hanem az, hogy eltávolítsa a laza és otromba köveket, és folytassa az építõ munkát ott, ahol az alap egészséges.
Az emberiség haladásáról csak ebben az esetben lehet szó, máskülönben sohasem lábolna ki a világ a káoszból, hiszen minden nemzedéknek jogában állna, hogy megtagadja a múltat és így elpusztítsa saját munkájának elõfeltételeit, a múlt alkotásait.
Háború elõtti kultúránk állapotát nemcsak a mûvészi és az általános kultúraalkotó erõ teljes tehetetlensége, hanem a nagyobb múlt emlékét beszennyezni és megsemmisíteni igyekvõ gyûlölet is szomorúan jellemezte. A mûvészet, különösen pedig a színház és az irodalom terén a századfordulón legkevésbé sem igyekezett valami újat alkotói, mindenütt inkább csak a régi mestermûvek becsmérlése, gyarlóságuk és elvakultságuk bizonyítéka ötlik a szemünkbe. A jövõ apostolainak rossz szándékát legjobban az a törekvésük bizonyítja, amellyel a múltat a jelen szeme elõl elrejteni igyekeztek. Ebbõl fel kellett volna ismerni, hogy nem új, hamis vágányokon haladó kultúrfelfogásról, hanem kultúránk alapjainak szétrombolásáról, az egészséges mûvészi érzék ilyen módon való elferdítésérõl és egyben a politikai bolsevizmus elõkészítésérõl van szó. Ahogyan a Parthenon megtestesítõje Periklész korának, éppúgy jellemzõje a bolsevista jelennek a kubizmus bármelyik torzalkotása.
Ezzel kapcsolatban újra rá kell mutatnunk népünk ama részének szembeötlõ gyávaságára, amelynek mûveltségébõl és társadalmi állásából kifolyóan elsõsorban lett volna kötelessége állást foglalni a kultúrbotránnyal szemben. Annyira féltek a bolsevista mûvészet apostolaitól, akik mindenkire rátámadtak és maradi nyárspolgárnak bélyegezték azt, aki vonakodott bennük a teremtés komáját látni, hogy lemondtak minden komoly ellenállásról és beletörõdtek abba, ami számukra elkerülhetetlennek látszott. Valóságos félelem vett erõt rajtuk, ha arra gondoltak, hogy a félbolond gazemberek meg nem értéssel fogják vádolni õket, mintha bizony szégyen lenne meg nem érteni a szellemileg degenerált bolondok vagy agyafúrt gazemberek alkotásait. A kultúra e famulusainak sikerült badarságukat igen egyszerû módon Isten tudja mily fontos színben feltüntetni; minden érthetetlen és szemlátomást ostoba alkotásukat bámuló embertársaiknak egyszerûen "lelki élmény"-ként tüntették fel, és ezzel a legtöbb emberben eleve megfojtottak minden ellenvetést. Az ugyan kétségtelen, hogy "lelki élményeik"-et mutogatták, de kérdem én, vajon tûrhetõ-e, hogy a józan világ elé elmebetegek és gazemberek hallucinációját tálalják? Moritz Schwind és Arnold Böcklin mûvei szintén "belsõ élmények", a különbség csak az, hogy ezek istenadta tehetséggel megáldott mûvészek élményei voltak!
E kérdéssel kapcsolatban azután alaposan tanulmányozni lehetett ún. intelligenciánk siralmas gyávaságát. Képtelen volt komoly ellenállást kifejteni az egészséges ösztön eme megmérgezése ellen, és nem törõdött azzal, hogy miként emészti meg a nép ezt a sok szemtelen badarságot. A mûvészet e kigúnyolásába beletörõdött, nehogy meg nem értéssel vádolják, úgyhogy végre maga sem volt képes a jó és a rossz között különbséget tenni. Mindezek a tünetek az eljövendõ nehéz idõk elõjelei voltak.
Kedvezõtlen jelek voltak a következõk is: Városaink a 19. században mindinkább elveszítették kultúraápoló jellegüket és egyre jobban pusztán lakótelepek színvonalára süllyedtek. Mai nagyvárosi proletariátusunk lakóhelyéhez való csekély mértékû ragaszkodása onnan ered, hogy az tényleg csak véletlen tartózkodási helye az egyes embernek és semmi egyéb. Ez egyrészt a szociális viszonyokból adódó gyakori lakásváltozással függ össze, másrészt oka ennek mai városaink általános kulturális jelentéktelensége és szegénysége.
A német városok száma a felszabadító háborúk idején még csekély, és nagyságuk is igen szerény volt. A kevés valóban nagyváros legtöbbje fejedelmi székhely volt, és mint ilyen, mindig bizonyos fokú kultúrértékkel és határozott mûvészi jelleggel is rendelkezett. Az a néhány, több mint ötvenezer lakosú város a mai hasonló népességû városokhoz viszonyítva tudományos és mûvészi kincsekben fölötte gazdag volt tehát. Amikor München hatvanezer lelket számlált, egyike volt a legelsõ német mûvészeti központoknak. Ma majdnem mindenik gyárváros elérte, sõt túl is lépte ezt a lélekszámot, anélkül azonban, hogy akár a legcsekélyebb valódi értéket is magáénak tudhatná. Ezek a városok nem egyebek bérkaszárnyák és ipari telepek tömegénél. Nem csoda tehát, hogy ilyen körülmények között nem fejlõdhet ki a lakosságban semminemû ragaszkodás lakóhelyéhez. Hogy is ragaszkodhatna valaki olyan városhoz, amely semmi egyebet nem nyújt neki, mint bármely másik város, amelynek nincs egyéni jellege, és amelyben kínosan elkerültek mindent, ami valahogyan mûvészetre vagy ehhez hasonlóra emlékeztetne.
Valódi nagyvárosaink pedig emellett lélekszámuk gyarapodásával mûkincsekben aránylag mind szegényebbek lettek. Mindinkább egyöntetûvé váltak és ugyanazt a képet nyújtják nagyobb méretben ugyan , mint a szegényes kis gyárvárosok. Nagyvárosaink kulturális tartalmának gyarapodása a közelmúltban jelentéktelen. Mindannyian a múlt dicsõségébõl és kincseibõl élnek. Távolítsuk csak el Münchenbõl mindazt, amit I. Lajos alkotott, és megdöbbenve állapíthatjuk meg, hogy mily csekély számú mûvészi alkotással gyarapodott azóta ez a város. Ugyanez mondható Berlinrõl és a többi nagyvárosról is.
Másképp volt ez az ókorban, amikor minden városnak megvolt a maga büszkeségét jelentõ jellegzetes emlékmûve. Nem a magánépületek adták meg az ókor városainak jellegét, hanem a nyilvános emlékmûvek, amelyek nem a pillanatnak, hanem az örökkévalóságnak készültek, amelyek nem az egyes ember gazdagságát, hanem a köz nagyságát és jelentõségét tükrözték. Így keletkeztek azok az emlékmûvek, amelyek az egyes polgárt számunkra szinte érthetetlen ragaszkodással fûzték városához; nem a magánemberek többé-kevésbé szegény házaira, hanem a díszes középületekre volt büszke.
Ha összehasonlítjuk az ókor középületeinek méreteit a velük egykorú magánépületekkel, akkor könnyen megértjük ama elv hangsúlyozásának magasztosságát, amely szerint a nyilvános emlékmûveket illeti meg az elsõség. Amit ma az antik világ romhalmazaiban, a régi oszlopcsoportokban csodálunk, nem hajdani üzleti paloták, hanem templomok és állami épületek maradványai, amelyek a közösség tulajdonát képezték. A késõ római kor pompájában sem az egyes polgárok villái és palotái, hanem az állam, tehát az egész római nép sajátját képezõ cirkuszok, templomok, fürdõk, vízvezetékek és bazilikák foglalták el az elsõ helyet.
Sõt a germán középkornak is ugyanez volt a vezérelve, noha egészen más volt mûvészi felfogása. Az eszme, amely az ókorban az Akropolisban vagy a Pantheonban jutott kifejezésre, itt a gótikus dómok alakját öltötte magára. Ezek a monumentális épületek óriások módjára uralkodtak a középkori város szerény magánházainak tömkelegén, és adták meg a város jellegét. Épp úgy, mint ma is, ezek a jellemzõi ezeknek a városoknak, noha mellettük mind magasabbra tornyosulnak már a bérházak. A dóm, a városháza, valamint a bástyatornyok a látható jelei annak a felfogásnak, amely végeredményben szintén az ókoréval azonos.
Mily siralmassá vált azonban ma a köz és magánépületek közötti viszony! Ha Berlint Róma sorsa érné, úgy az utódok a mai idõk hatalmas mûveiként néhány zsidó áruházat és néhány részvénytársaság szállodáit csodálhatnák meg, mint mai kultúránk jellegzetes emlékeit. Vegyük csak szemügyre egyszer, mily nagy az aránytalanság példának okáért Berlinben az állam és a nagytõke épületei között.
Már a középületekre fordított pénzösszeg is legtöbbnyire valóban nevetségesen csekély. Az állam nem teremt maradandó, hanem csak a pillanatnyi szükségnek megfelelõ épületeket, és építkezését nem állítja semmiféle magasabb eszme szolgálatába. A berlini királyi palota, építésének idején jelentõsebb mûemlék volt, mint az új Államkönyvtár a mai idõk keretében. Míg egyetlenegy hadihajó értéke kb. millió, addig a birodalom elsõ középületére: a parlamentre, amelyet maradandó alkotásnak szántak, alig engedélyezték ez összeg felét. Sõt amikor arra került a sor, hogy az épület belsõ kivitele felett döntsenek, a magas Ház az ellen szavazott, hogy erre a célra márványt használjanak, és megelégedett a gipszburkolattal; ez esetben ételesen tényleg igazuk volt a képviselõ uraknak: gipszfejek nem illenek a falak közé.
Így mai városainkban bizony hiányzik a népközösség kimagasló jelképe. Ez a várost kietlenné teszi, és nem csoda, hogy a mai nagyvárosi polgár városának sorsával szemben teljesen közömbös.
Ez szintén kultúránk hanyatlásának és az általános összeomlásnak a jele. Korunk belefulladt a kicsinyes célszerûségbe, jobban mondva a pénz szolgálatába. Nem csoda tehát, hogy egy ilyen istenség égisze alatt hõsiességnek semmi keresnivalója sincs. Korunk csak azt aratja, amit a múlt vetett.
Mindezek a hanyatlási tünetek végeredményben csak a határozottan körülírt és általánosan elismert világnézet hiányának következményei, valamint az ebbõl eredõ korunk nagy kérdéseivel szemben a bírálat és állásfoglalás tekintetében mutatkozó bizonytalanságnak és kapkodásnak. Ezért félszeg és ingatag minden már a neveléstõl kezdve, mindenki fél a felelõsségtõl, aminek azután az a vége, hogy mindenki gyáva módon tûri a felismert károkat is. A bódult humanizmus divattá vált, és milliók jövõjét áldozzák fel azzal, hogy tûrik a saját gyengeségük okozta károkat.
A vallási viszonyok háború elõtti állapota mutatja legjobban, hogy mennyire elharapódzott az általános ziláltság. A nép nagy része a vallás terén is már régen elvesztette az egységes és szilárd világnézeten alapuló meggyõzõdését. E téren az egyháztól hivatalosan elszakadt hívek kisebb szerepet játszanak, mint az éppen közömbös magatartásúak. Miközben a két vallásfelekezet Ázsiában és Afrikában a mohamedán vallás terjedéséhez viszonyítva csak igen szerény eredménnyel járó missziókat tart fenn, hogy tanai számára új híveket toborozzon, addig Európában sok millió igaz hívét veszíti el. Ezeknek a magatartása a vallási élettel szemben vagy teljesen semleges, vagy pedig a maguk útján haladnak. A következmény különösen erkölcsi szempontból nem a legelõnyösebb.
Jellemzõ az egyházi alaptételek ellen mind ádázabban dúló harc, pedig dogmák nélkül a vallás ezen a világon el sem képzelhetõ. A nép nagy tömege nem filozófusokból áll; márpedig éppen ezek számára a vallás leggyakrabban az erkölcsi világnézet egyetlen biztos alapja. A legkülönbözõbb pótelméletek egyike sem bizonyult olyan sikeresnek, hogy benne az eddigi vallási meggyõzõdés hasznos váltóját lehetett volna felismerni. Már pedig, ha a vallásos tan és hit tényleg megfogja a nép széles rétegeit, akkor e hit lényegének föltétlen tekintélye minden méltóság egyetlen alapja. Amit az életben az általános életstílust jelent amely nélkül bizonyára sok százezer magasabb rendû ember okosan és ésszerûen tudna élni, sok millió azonban nem , ugyanazt jelentik az államban az alaptörvények és a vallás én a dogmák. Ezek határozzák meg és öntik formába az ingatag és a végtelenségig magyarázható, tisztán szellemi eszmét; nélkülük sohasem alakulhatna ki a hit. Az eszme különben sohasem jelentene többet puszta metafizikai nézetnél vagy filozófiai felfogásnál. Éppen ezért a dogmák elleni harc sok tekintetben hasonlít az állam általános alaptörvényei ellen folytatott küzdelemhez. Az utóbbinak teljes állami anarchia a vége, míg az elõbbi értéktelen vallási nihilizmussá lesz.
A politikusnak nem szabad a vallást esetleges hibái, hanem sokkal inkább annak a meggondolásnak az alapján értékelnie, vajon talál-e nálánál tényleg jobbat, ami azt helyettesíthetné. Mindaddig, amíg ilyen nincs, õrültség és gazság volna azt kiirtani.
Ezekben a nem nagyon örvendetes vallási viszonyokban fõleg azok hibásak, akik a vallási képzeleteket tisztán világi dolgokkal terhelik túl, és így gyakran fölösleges összeütközésbe hozzak azt az ún. egzakt tudománnyal. A gyõzelmet, ha nehéz harcok árán is, majdnem mindig az utóbbi fogja aratni, a vallás pedig nagy kárt fog szenvedni mindazok szemében, akik nem képesek a tisztán külsõ formai tudás színvonala fölé emelkedni.
A vallási meggyõzõdésre mégis az a legkárosabb, ha a vallással politikai célok érdekében visszaélések történnek. A legnagyobb szigorral ostorozni kell azokat a nyomorult törtetõket, akik számára a vallás csak puszta eszköz és csak arra való, hogy politikai, jobban mondva üzleti céljaikat szolgálja. E szemtelen farizeusok rémítõ hangon kiabáljak a világba hitvallásukat, hadd hallja mindenki, de nem azért, hogy ha kell, meghaljanak érte, hanem csak azért, hogy annál jobban élhessenek. Megfelelõ értékû politikai sikerért elkótyavetyélik vallásuk egész idealizmusát; egynéhány parlamenti mandátumért szövetkeznek marxista ellenségeikkel, és nem törõdnek azzal, hogy azok milyen felekezethez tartoznak; egy miniszteri székért házasságot kötnének akár magával az ördöggel, ha azt tisztessége nem riasztaná vissza attól, hogy velük szövetkezzék.
Ha a háború elõtti Németországban a vallásos élet sokaknál kellemetlen mellékízt kapott, annak egyetlen oka, hogy egy ún. "keresztény" párt visszaélt a kereszténységgel, és egy bizonyos politikai párt nem riadt vissza attól a szemérmetlenségtõl, hogy magát a katolikus vallással azonosítsa.
E szemfényvesztés végzetes volt, mert néhány senkiházi részére parlamenti mandátumot hozott ugyan, az egyházra azonban szerfelett ártalmas volt.
Következményeit az egész nemzetnek meg kellett szenvednie, mivel a vallási élet ebbõl kifolyó meglazulása arra az idõre esett, amikor amúgy is minden inogni kezdett, és a hagyományos általános erkölcsi alapot az összeomlás veszélye fenyegette.
Népünk sorsába ez is rést vágott, noha mindaddig nem jelentett számunkra veszélyt, amíg nem voltunk kitéve különös megpróbáltatásoknak. De végzetessé vált, amikor a nemzet belsõ szilárdságát a nagy események vihara tette próbára.
A figyelmes szemlélõ politikai téren is oly káros befolyásokra bukkant, amelyek, hacsak belátható idõn belül nem történik javulás és változás, a birodalom bekövetkezõ hanyatlásának elõjeleiként kellett hogy számítsanak. Még a vaknak is látnia kellett, hogy mennyire céltalan volt a német bel- és külpolitika. A kompromisszumok sorozata látszott leginkább megfelelni annak a bismarcki felfogásnak, amely szerint "a politika a lehetõségek mûvészete". Bismarck és a késõbbi német kancellárok között volt azonban egy kis különbség, amely az elõbbinek megengedte, hogy a politika tartalmáról ily módon ítéljen, ugyanez a felfogás azonban utódainak szájában egészen mást jelentett. Bismarck ezzel a mondásával csupán azt akarta bizonyítani, hogy minden lehetõséggel számolnunk kell, ha arról van szó, hogy egy kitûzött politikai célt elérjünk. Utódai azonban e kijelentésbõl arra következtettek, hogy többé egyáltalán nincs szükségük politikai gondolatokra vagy éppen célokra. A birodalom akkori vezetõinek politikai céljai tényleg nem is voltak, hiszen hiányzott ehhez határozott világnézetük szükséges szilárd alapja, valamint a politikai élet belsõ fejlõdésének ismerete.
Többen is voltak, akik a birodalmi politikának ezt a terv és ésszerûtlenségét ostorozták, felismerték belsõ gyengeségét és ürességét. Õk azonban sajnos nem vettek részt az aktív politikában. A hivatalos körök egy Chamberlain Houston Stewart felfogását annak idején éppoly kevéssé tették magukévá, akár csak ma. [1855 1927. Angol származású német író, az árja-germán világnézet lelkes harcosa. Túl buták voltak õk ahhoz, hogy önállóan gondolkozzanak, és túl beképzeltek, hogy másoktól tanuljanak. Örökérvényû igazság ez, mely Oxenstiernát, Gusztáv Adolf kancellárját a következõ felkiáltásra késztette: "A világot a bölcsességnek csak kis töredéke kormányozza", amely töredékbõl egy miniszteri tanácsosra természetesen csak egy atomnyi jut. Mióta Németországból köztársaság lett, ez többé már nem igaz; a köztársaság védelmi törvénye éppen ezért meg is tiltotta, hogy ezt elhiggyük, vagy éppen megállapítsuk. Oxenstiernának szerencséje volt, hogy korábban élt, nem pedig a mi okos köztársaságunkban.
A tehetetlenség legfõbb indítóokát már a háború elõtt is sokan abban az intézményben láttak, amelyben a birodalom erejének kellett volna megtestesülnie: a parlamentben, a birodalmi gyûlésben. Gyávaság és felelõtlenség párosultak itt a legtökéletesebb módon.
Meggondolatlanság kell egyébként ahhoz az állításhoz amit pedig manapság igen gyakran lehet hallani , hogy a parlamentarizmus Németországban "a forradalom óta" csõdöt mondott. Ezzel igen könnyen azt a látszatot kelthetnénk, mintha a forradalom elõtt a helyzet más lett volna. Ez az intézmény a valóságban sohasem tud másképpen, mint pusztítva mûködni és így hatott már akkor is, amikor a legtöbben vakságukban semmit sem láttak, vagy nem akartak látni. Nagyrészt ennek iz intézménynek köszönhetõ Németország bukása, de nem a parlament érdeme, hogy a katasztrófa nem következett be már jóval elõbb. Ez ugyanis annak az ellenállásnak a javára írandó, amely már a háború elõtt is a német nemzet és birodalom e sírásója ellen irányult.
A káros pusztítások tömegébõl, amelyeknek közvetlenül vagy közvetve ez intézmény az oka, csak egyet akarok megemlíteni, mint amely leginkább megvilágítja minden idõk e legfelelõsségnélkülibb intézményének belsõ ürességét: a birodalom politikai vezetésének a parlament tevékenységére visszavezethetõ, és mind a bel, mind a külpolitikában észlelhetõ félszegségét és gyöngeségét, amely õ oka volt a politikai összeomlásnak.
Bárhová is nézünk, tökéletlen volt minden, ami valamiképpen a parlament lefolyásától függött.
Gyönge és félszeg volt a birodalom szövetségi politikája. Azáltal, hogy fenn akarta tartani a békét, mindinkább fokozta a háborús veszélyt.
Tökéletlen volt a lengyel politika. Izgatott, anélkül, hogy komolyan véghezvitt volna valamit. Nem volt következménye sem a németség gyõzelme, sem a lengyelekkel való kibékülés, hanem Oroszország ellenséges magatartása.
Tökéletlen volt az elzász-lotaringiai kérdés megoldása. Ahelyett, hogy erõs ököllel szétzúztak volna a francia hidra fejét és az elzásziaknak egyenjogúságot adtak volna, végeredményben egyiket sem tették. Ez nem is csoda, hiszen a legnagyobb pártok soraiban voltak a legnagyobb hazaárulók. (Így a Centrum párt soraiban Wetterl úr. )
Mindez még nem lett volna oly végzetes, ha az általános gyávaságnak nem esett volna áldozatul a hadsereg, amelynek lététõl az egész birodalom jövõje függött.
Amit az úgynevezett "német birodalmi gyûlés" itt vétett, az elegendõ ahhoz, hogy örök idõkre a német nép átka sújtsa. Nyomorúságos indokok vezérelték pártjaink galád vezetõit, hogy népünk létének fegyverét, valamint szabadságának és önállóságának egyetlen védelmi eszközét kilopják és kiüssék a kezébõl. Ha megnyílnának a flandriai csatamezõk sírjai, akkor feltámadnának a véres vádlók: a daliás német ifjak százezrei, akiket ezeknek a parlamenti gazembereknek lelkiismeretlenségébõl eredõ rossz kiképzésük kergetett a halál karjaiba.
Míg a zsidóság marxista és demokratikus sajtója világszerte szidta a német militarizmust és ily módon igyekezett Németországot befeketíteni, addig a marxista és demokratikus pártok megakadályoztak, hogy a népi erõ kellõ kiképzésben részesüljön. Pedig tisztában kellett volna lennünk azzal, hogy háború esetén amúgy is az egész népnek fegyvert kell majd ragadnia, tehát az ún. "népképviseletünk" eme jómadár reprezentánsainak aljassága folytán sok millió rosszul kiképzett katonát kergetnek majd az ellenség elé. Még ha e parlamenti társaság brutális lelkiismeretlenségének következményeitõl el is tekintünk, világos, hogy a kiképzett katonák hiánya háború esetén vereségünk okává válhatott. A világháború ezt rettenetesen be is igazolta.
Az, hogy a német nemzet szabadságáért és függetlenségéért folytatott harcát elveszítette, csak ama félszegségnek és gyengeségnek következménye, amelyet a háború elõtt a honvédelem terén tanúsítottunk.
Ha a szárazföldön túlságosan kevés újoncot képeztünk ki, ugyanezt a hibát követtük el a tengeren is, úgyhogy ezzel többé-kevésbé értéktelenné tettük nemzeti önfenntartásunk fegyvereit. Sajnos, tengeri haderõnk vezetõségére is átragadt a félszegség szelleme. Állandóan arra törekedtünk, hogy hadihajóink mindig valamivel kisebbek legyenek, mint a velük egykorú új angol hajók, márpedig ez éppenséggel nem nevezhetõ éleslátásnak vagy zsenialitásnak.
A régi Németország árnyoldalai sajátos módon csak akkor voltak szembetûnõk, ha a nemzet belsõ szilárdságának kellett miattuk szenvednie. A sajtó ilyenkor valósággal kikürtölte a világba a kellemetlen igazságot, míg a jót szemérmesen elhallgatta, sõt részben egyszerûen letagadta. Így járt el különösen akkor, ha a kérdés nyilvános megvitatása esetleg a helyzet javulását vonhatta volna maga után. Mindamellett a kormány illetékes köreinek halvány fogalmuk sem volt a nyilvános propaganda fontosságáról és értékérõl. Csak a zsidó tudta, hogy kitartó és céltudatos propagandával a közvélemény elõtt az eget pokollá és megfordítva, a legnyomorúságosabb tengõdést paradicsommá lehet varázsolni. Ezt hathatósan ki is használta. A német népnek, jobban mondva a kormánynak minderrõl halvány fogalma sem volt.
A legrettenetesebben ez a háborúban bosszulta meg magát.
A háború elõtti német közéletnek fent említett számtalan árnyoldalával szemben viszont sok jó oldala is volt. A tárgyilagos szemlélõ kénytelen megállapítani, hogy legtöbb hibánk más országokban és más népeknél is megvolt, sõt néhol még sokkal fokozottabb mértékben, míg sok jó tulajdonságunkkal más népek nem rendelkeztek.
Az erények élére többek között azt a tényt állíthatjuk, hogy Európa majdnem összes népei közül még mindig leginkább a mi népünk igyekezett megõrizni a gazdasági élet nemzeti jellegét, és sok árnyoldala ellenére a legkevésbé jutott a nemzetközi nagytõke ellenõrzése alá. Ez az elõny nagy veszélyt rejtett magában, és egyik oka volt késõbb a világháborúnak.
Mindezektõl eltekintve az egészséges erõforrások sorozatából három eszményt kell kiemelnünk, amelyek a maguk nemében mintaszerûek, sõt részben példásak voltak.
Az elsõ helyen az államformát kell megemlítenünk, és annak a modem Németországban való kialakulását.
Tekintsünk el egyes uralkodók személyétõl, akik emberek lévén szintén alá voltak vetve mindazoknak az emberi gyöngeségeknek, amelyek e világ gyermekeit léten-nyomon kísérik. Ha ez irányban nem volnánk elnézõek, akkor jelen viszonyaink felett méltán kétségbe kellene esnünk, mert mostani kormányaink mértékadó képviselõi szellemileg és erkölcsileg alig felelnek meg az elképzelhetõ legszerényebb követelményeknek is. Aki a német forradalom "értékét" ama személyiségek értékének és nagyságának mértéke szerint méri, akiket 1918. november óta a forradalom ajándékozott a német népnek, annak méltán szégyenpír lepi el arcát a jövõ ítélõszéke elõtt, ahol többé nem lehet majd betömni az emberek száját az államtekintélyt védõ törvényekkel. Az utókor megállapítja majd azt, amit mi mindnyájan már ma is látunk, hogy ti. új német vezetõink elméje és erényessége fordított arányban áll nagy szájukkal és bûneikkel.
Kétségtelen, hogy igen sokan, fõképp pedig a nép széles rétegei elhidegültek a monarchiától. Bátran kimondhatjuk, hogy ennek oka fõleg az volt, hogy az uralkodókat nem a legokosabb, különösen pedig nem a legõszintébb lelkû emberek vették örül. Sajnos, inkább kedvelték a hízelgõket, mint az õszinte, egyenes embert, úgyhogy inkább az elõbbiek voltak "tanácsadóik". Nagy bajt jelentett ez akkor, amikor világ sok régi nézetét lényegesen megváltoztatta, és természetesen nem kímélte meg az udvarok õsi hagyományait sem.
Így pl. a századforduló idején az egyszerû embert nem töltötte el többé lelkes csodálat, ha egy hercegnõ egyenruhában végiglovagolt az arcvonal elõtt. Úgy látszik, senkinek sem volt fogalma arról, hogy az ilyen díszfelvonulásoknak a nép szemében milyen hatása volt, különben sohasem került volna sor az effajta rosszul sikerült jelenetekre. A magasabb körök nem mindig teljesen õszinte emberbaráti szeretete is inkább ellenszenvet, mint rokonszenvet keltett. Ha pl. X hercegnõ a népkonyhában kóstolót kegyeskedett feltálaltatni magának, régebben ez talán tûrhetõ benyomást keltett volna, de ebben az idõben azonban már éppen az ellenkezõjét érte el. Föltételezhetõ volt: õfelségének halvány sejtelme sem volt arról, hogy látogatására való tekintettel az étel kissé más volt, mint különben de elég volt, hogy az emberek ezt tudták.
Ily módon az esetleges jószándék nevetséges, sõt szinte sértõ hatást keltett. Az uralkodó közmondásos mértékletességének ecsetelése, korai felkelése és a késõ éjszakába nyúló robotolása igen kétes nyilatkozatokra adott alkalmat. Senki sem volt kíváncsi arra, hogy az uralkodó mit eszik, senki sem irigyelte tõle dús ebédjét, senki sem tagadta volna meg tõle a szükséges éjjeli nyugalmat; a nép meg volt elégedve, ha emberi jellemével elõdeinek és a nemzetnek becsületére vált, és eleget tett uralkodói kötelességének. A mesék keveset használtak, de annál többet ártottak.
Mindez alapjában véve nem lett volna olyan fontos. Aggasztóbb volt, hogy a nép nagy része meg volt gyõzõdve róla, hogy mivel felülrõl kormányozzák õt, az egyénnek semmivel sem kell törõdnie. Rendjén is volt így a dolog mindaddig, amíg a kormány tényleg jó volt, vagy legalábbis jót akart. Mihelyt azonban a jóakaratú kormány helyébe új, kevésbé megbízható kormány került, az ernyedt alávetettség és a gyerekes hiszékenység nagyobb veszedelemmé vált, semmint gondolhatjuk. Mindeme gyöngeségekkel szemben azonban elvitathatatlan értékek állottak. Mindenekelõtt az állam vezetésének a monarchisztikus államformában gyökerezõ állandósága és az állami állásoknak a nagyravágyó politikusok spekulációjának körébõl való kivonása. Ilyen volt továbbá a monarchisztikus intézmény tekintélye, valamint a hivatalnoki osztálynak, különösen pedig a hadseregnek távoltartása a pártpolitikától. Ehhez járult még az a körülmény, hogy az államfõ az uralkodó személyében a felelõsség személyes megtestesítése és mintaképeként szerepelt, amely felelõsséget egy uralkodónak komolyabban kell vennie, mint a véletlen folytán összecsõdült parlamenti többségnek. A német közigazgatás közmondásos tisztasága elsõsorban ennek a körülménynek volt tulajdonítható. Végül ne feledjük el, hogy a monarchia kulturális értéke a német nép számára nagy volt, és ez a körülmény kiegyensúlyozta hátrányait. A német fejedelmi székhelyek mindig menedékhelyei voltak a mai materialista idõkben amúgy is kiveszõfélben levõ mûvészi szellemnek. Példátlan volt az, amit a német fejedelmek éppen a 19. század folyamán tettek a mûvészet és tudomány érdekében. Napjainkat semmi esetre sem lehet ezzel összehasonlítani.
Népünk legértékesebb tényezõje a kezdõdõ és lassan mind tovább harapódzó bomlás idején kétségtelenül a hadsereg volt. Ez képezte a nemzet leghatalmasabb iskoláját, és nem véletlen, hogy ellenségeink gyûlölete fõként nemzeti önállóságunk és szabadságunk e fõ támasza ellen irányult. E páratlan intézményt legjobban az a tény jellemzi, hogy minden hitvány gazember rágalmazta, gyûlölte, de egyúttal félt is tõle. Az a körülmény, hogy a versaillesi nemzetközi népzsarolók dühe elsõsorban a hadsereget érte, eléggé bizonyítja, hogy hivatva volt népünk szabadságát a nemzetközi tõzsde hatalma ellen megvédeni. Anélkül a versaillesi békeszerzõdés végcélja már régóta beteljesedett volna népünkön. Egy szóban foglalható össze mindaz, amit a nép a hadseregnek köszönhet: mindent.
A hadsereg az embereket feltétlen felelõsségérzetre nevelte akkor, amikor ezt a tulajdonságot általában már alig ismerték, és napirenden volt a felelõtlenség. A hadsereg fejlesztette a személyes bátorságot, amikor a gyávaság mind pusztítóbb betegséggé vált és az áldozatkészséget szinte butaságnak tekintették. Egyedül csak az volt az okos, aki önös érdekét legjobban tudta megvédeni és elõmozdítani. Ezzel szemben a hadsereg iskolája arra tanította a nemzetet, hogy üdvösségét ne a négerekkel, kínaiakkal, franciákkal és angolokkal való nemzetközi barátság hazug frázisaiban, hanem saját erejében és az összetartásban keresse.
Határozottságra nevelte az embereket, amikor az életben cselekvésüket már habozás és kétkedés irányította. Reá várt a nagyszerû feladat, hogy fenntartsa az ; lvet, amely szerint a parancs jobb, mint a fejetlenség, akkor, amikor a mindent jobban tudni akarók véleménye volt mértékadó. Ez az elv már magában is bizonyos robusztus egészségre vall, mely régóta kiveszett volna életünkbõl, ha a hadsereg és nevelõereje nem gondoskodott volna arról, hogy ezt az õserõt megújítsa bennünk. Hiszen csak jelenlegi kormányunk rettenetes határozatlanságát kell néznünk. Nem képes magát elhatározni arra, hogy cselekedjen, kivéve ha arról van szó, hogy egy újabb, népünk kizsákmányolását szentesítõ diktátumot írjon alá. Ilyen esetben természetesen nem vállal semminemû felelõsséget és az udvari gyorsírók sebességével aláír mindent, amit elébe kegyeskednek tenni. Ebben az esetben könnyû határoznia, mert diktálják neki.
A hadsereg idealizmusra, a hazával és egykori nagyságával szembeni odaadásra nevelt, mialatt az életben az önzés és az anyagiasság kerekedett felül. Egységesen nevelte a nemzetet és nem ismert osztálykülönbséget; egyetlen hibája talán az egy évi önkéntes szolgálat intézménye volt. Azért volt ez hibás, mert ennek révén :árt szenvedett a feltétlen egyenlõség elve, és a magasabb mûveltségû egyént általános környezetének keretébõl kiemelte. Ennek éppen az ellenkezõje lett volna elõnyösebb. Magasabb osztályainknak amúgy is oly nagy alamuszisága a saját népünkkel szembeni elidegenedése ellen a hadsereg jó hatással lehetett volna, ha az ún. intelligencia elkülönülését legalább saját soraiban elkerülte volna. Nagy hiba volt, hogy ezt elmulasztotta. De vajon létezik-e földünkön egyáltalán intézmény, mely mentes lenne minden hibától? A hadsereg elõnyei amúgy is annyira túlsúlyban voltak, hogy néhány hibája semmi esetre sem érte el az emberi tökéletlenség átlagát.
A régi birodalom hadseregének legnagyobb érdeme azonban az, hogy a tömeg általános uralkodásának az idején az egyént a tömeg fölé helyezte. A hadsereg fenntartotta az egyéniségbe vetett hitet a puszta szám imádásának zsidó és demokratikus gondolatával szemben. Így nevelte az embereket azokká, akikre az új kornak legnagyobb szüksége volt: férfiakká. Az általános elpuhultság és elnõiesedés fertõjében a hadsereg évenként háromszázötvenezer, erõtõl duzzadó fiatalembert nevelt fel, akik kétéves kiképzésük folyamán levetették ifjúi puhaságukat és testüket szilárddá edzették. A fiatalember ezalatt a két év alatt elõször megtanult engedelmeskedni, és csak azután tanulta meg a parancsolást. Már járásán rá lehetett ismerni kiszolgált katonára.
Ez volt a német nemzet legfontosabb iskolája. Nem hiába irányult elsõsorban azok gyûlölete rá, akik irigységbõl és kapzsiságból azt kívántak, hogy a birodalom tehetetlen, a polgárság pedig védtelen legyen. Amit sok német ember vakságában vagy készakarva nem akart látni, azt felismerte a külföld: a hadsereg volt a nemzet szabadságának és a polgárok biztonságának leghatalmasabb oszlopa.
Az államformához és a hadsereghez, mint harmadik szövetséges, a régi birodalom hivatalnoki kara járult.
Németország volt a világ legjobban szervezett és igazgatott állama. A német állami hivatalnokra könnyen ráfoghatták, hogy bürokrata, a helyzet azonban más államokban sem volt jobb, sõt gyakran még sokkal rosszabb. A többi államban azonban többé-kevésbé hiányzott a hivatalnoki osztály feltétlen szolidsága és az egyes hivatalnokoknak megvesztegetést nem ismerõ becsületessége. Jobb, ha a hivatalnok kissé nehézkes, de becsületes és hû, mintha felvilágosult és modern, de gyönge jellemû ami ma gyakori , tudatlan és semmittevõ. Ha azt állítják manapság, hogy a háború elõtti német közigazgatás bürokratikus szempontból ugyan megfelelõ, de üzleti szempontból rosszul szervezett volt, erre csak egy választ adhatunk: melyik államnak volt a német államvasutaknál jobban vezetett és üzletileg jobban szervezett üzeme? Csak a forradalom volt képes ezt a mintaüzemet annyira tönkretenni, hogy végre megérett arra, hogy kivegyék a nép kezébõl és a köztársaság alapítójának felfogása szerint szocializáljak, azaz a német forradalom megbízójának: a nemzetközi nagytõkének szolgálatába állítsák.
A német hivatalnoki osztálynak és a közigazgatási rendszernek megvolt az az elõnye, hogy nem függött az egyes kormányoktól. A német hivatalnok pozícióját a kormányok politikai iránya nem befolyásolhatta. A forradalom óta a helyzet sajnos lényegesen megváltozott. A tudás és a képesség helyébe a politikai pártállás lépett, az önálló és független jellem inkább akadályoz, mint elõmozdít a pályán.
Az államformán, a hadseregen és a hivatalnoki osztályon nyugodott a régi birodalom csodálatos ereje. Ezek voltak elsõsorban a mai államban teljesen hiányzó államtekintélynek a fõ támaszai. Az államtekintély ugyanis nem parlamenti és tartománygyûlési szócsatakon, nem is védelmi törvényeken és a támadóit szemérmetlenül büntetõ bírósági ítéleteken, hanem azon a bizalmon alapul, mellyel a nép az államközösség vezetõit kitünteti. E bizalom viszont ismét csak a rendíthetetlen belsõ meggyõzõdés következménye, amely bízik abban, hogy az ország kormánya és közigazgatása becsületes, és hogy a törvények megfelelnek az általános erkölcsi felfogásnak. Nincs ugyanis olyan kormányrendszer, amelyet kényszereszközökkel állandósítani lehetne; erre csak a kormány megbízhatóságába és a nép érdekeinek õszinte képviseletébe vetett hit alkalmas.
Bármennyire is kikezdték bizonyos kóros tünetek a háború elõtt a nemzet belsõ erejét, mégsem szabad megfeledkeznünk arról, hogy más államok még sokkal inkább szenvedtek e beteges tünetek befolyása alatt, mint Németország, de a veszély kritikus órájában mégsem mentek tönkre. Ha azonban arra gondolunk, hogy a német gyöngeséggel szemben a háború elõtt éppen olyan sok erény is állott, akkor az összeomlás végsõ okának mégis valahol máshol kell rejlenie; és ezt tényleg másutt kell keresnünk.
A régi birodalom pusztulásának gyökere és végsõ oka az volt, hogy nem voltunk tisztában a faji kérdéssel és eme kérdésnek a népek fejlõdési története folyamán észlelhetõ jelentõségével. Mert egy nép életének eseményei nem a véletlen megnyilvánulásai, hanem az ön és fajfenntartás ösztönének természeti törvényeken alapuló folyamatai, jóllehet az egyes ember cselekvésének tulajdonképpeni okával nincs is tisztában.

 

11

 

Nép és faj


Vannak igazságok, amelyek annyira kézenfekvõk, hogy az emberek nagy része talán éppen ezért nem látja vagy legalábbis nem ismeri fel õket. Az ilyen sarkalatos igazságok mellett néha vak módjára elhalad, észre sem veszi, és nagyon csodálkozik, ha valaki egyszer felhívja reájuk figyelmét. Százezrével hevernek a világon a kolumbusztojások, csak az a baj, hogy kevés a Kolumbusz.
Így sétál majdnem kivétel nélkül minden ember a természet kertjében, és azt hiszi, hogy mindent ismer és mindent tud, és mégis rák módjára halad el a természet egyik legsarkalatosabb alaptörvényének, a föld összes élõlényeinek bensõ faji zárkózottsága mellett.
Még a legfelületesebb szemlélõ elõtt is a természetes életösztön sziklaszilárd alaptörvényeként nyilvánul meg a nemzésnek és a szaporodásnak faji jellegzetessége. Minden állat csak saját fajtabelijével párosul. Csak a rendkívüli körülmények, mint pl. a rabság kényszere vagy a párosodásnak a saját faj keretén belüli lehetetlensége változtathatják meg ezt a törvényt. Ilyenkor azonban a természet mindenképpen igyekszik védekezni ellene, ami vagy élénk tiltakozása, vagy a kevert vérûek további nemzõképességének megszûnésében nyilvánul meg. Elõfordulhat az, hogy csökkenti az utódok termékenységét. Legtöbbnyire azonban megsemmisíti a kevertvérû egyedek betegségekkel és ellenséges támadásokkal szembeni ellenálló erejét.
Két különbözõ színvonalon álló lény keresztezõdésének eredménye a szülõk két szintje között fekszik. Ez azt jelenti, hogy az ivadék ugyan magasabb rendû, mint a szülõpár alacsonyabb rendû fele, de nem olyan magasrendû, mint a másik szülõ. Ebbõl kifolyólag e magasabb rendû faj elleni küzdelmében mindig õ lesz a vesztes. Az effajta párosodás tehát ellenkezik a természet akaratával, mivel a természet az életet mind magasabbra igyekszik fejleszteni. Ez csak akkor lehetséges, ha nem az erõsebb egyesül a gyengébbel, hanem, ha az elõbbi feltétlen gyõzedelmeskedik. Az erõsebbnek uralkodnia kell a gyengébben és nem szabad a gyengébbel egybeolvadnia, mivel ezzel feláldozza saját nagyságát. Csak a születésénél fogva gyengébb egyén találja ezt kegyetlennek, ami csak gyengeségét és korlátoltságát bizonyítja. Ha ez a törvény nem lenne örök érvényû, akkor a szerves lények felfelé irányuló fejlõdése lehetetlen volna.
A fajtisztaság fenntartásának ösztöne a természetben általános érvényû, és ennek következménye nemcsak az egyes fajok tömör egysége, hanem faji egyedek egyöntetûsége is. A róka mindig róka marad, a tigris pedig tigris; a különbség legfeljebb az, hogy az egyedek különbözõ fokú erõvel, értelemmel és szívóssággal stb. rendelkeznek. A róka sohasem lesz elnézõ a libával szemben, és a macska sem fog barátságos hajlamot mutatni az egér iránt.
Az egymás elleni küzdelem tehát itt sem annyira egymás elleni ellenszenvbõl, mint inkább az ösztönszerûségbõl (éhségbõl és szerelembõl) ered. A természet mind a két esetben csendes és elégedett szemlélõ. A mindennapi kenyérért folyó küzdelemben a gyenge, beteges és határozatlan egyed a vesztes, és a hímnek a nõstényért folytatott küzdelme is csak a legegészségesebbnek adja meg a nemzés jogát vagy legalábbis annak lehetõségét. Ez a küzdelem azonban a faj egészségének és ellenálló képességének fejlõdését szolgálja, tehát arra, hogy a fajt nemesítse.
Ha ez a folyamat más irányt venne, akkor megszûnnék minden fejlõdés és nemesedés, sõt inkább ennek az ellentéte következnék be. Tekintettel arra, hogy a silányabb egyedek száma mindig nagyobb, mint a magasabb rendû egyedeké, egyezõ létfenntartási és szaporodási lehetõségek esetén a silányabb oly gyorsan szaporodnék, hogy végeredményben háttérbe szorítaná a magasabb rendût, a jót. A jó érdekében történõ helyreigazítás tehát okvetlenül szükséges. Errõl maga a természet gondoskodik, amikor a gyöngébb felet oly nehéz életfeltételek elé állítja, hogy száma már ennél fogva is csökken, és a fennmaradó egyedek szaporodását sem tûri minden további nélkül, hanem ezeket is erejük és egészségük foka szerint selejtezi.
A természet nem tûri a gyöngébb egyedeknek az erõsebbekkel való közösülését, és még kevésbé engedi meg, hogy a magasabb rendû faj az alacsonyabb rendû fajjal olvadjon egybe, mert különben egy csapással kárba veszne egész, talán évezredes munkája.
A történelembõl leszûrt tapasztalataink számtalanszor igazolják ezt. A történelem ijesztõ határozottsággal mutatja, hogy az árja fajoknak nálunk alacsonyabbrendû népekkel való vérkeveredése mindig a kultúrnívó süllyedését jelentette. [Az árja kifejezés többféle árnyalatban került használatba: 1. a nyelvészek egy része árjának nevezi az indogermán nyelveket beszélõ népeket; 2. sok antropológus a zsidó vértõl mentes európai népek, illetve egyének megjelölésére fogadta el az árja elnevezést; 3. van végül még egy egészen szûk értelmezés is, ez csak az európai fajok (alpesi, északi, keletbalti, dinári, mediterrán stb. ) egyikét, a magas termetû, szõke, kék szemû északi fajt, a németség legtehetségesebbnek, vezetésre legalkalmasabbnak tartott faji elemét fogadja el árjának. Bár a német nemzetiszocialista világszemlélet megalapozói között vannak többen, akik a 3. értelmezésnek hívei, a Harmadik Birodalom Adolf Hitler felfogását követve a 2. értelmezésben fogalmazta meg az "árjaparagrafust". Eszerint árjának számít minden olyan európai ember, akiben legalább dédszülõkig bezáróan nincsen zsidó vér. Az árjaparagrafus feltételeinek tehát megfelel a magyar is, ha családjába nem került be zsidó vér. A legnagyobbrészt germán elemekbõl álló Észak-Amerika lakossága, amely csak kismértékben keveredett más elemekkel, más kultúrával rendelkezik, mint Közép és Délamerika, ahol a fõleg román fajtájú népek bevándorlói gyakran erõsen keveredtek a bennszülöttekkel. Már ez a példa is eléggé világosan és határozottan szemlélteti a faji keveredés kihatását. Az amerikai kontinens fajilag tiszta germán lakossága e földrész urává emelkedett, és ura maradt mindaddig, míg nem esik a vérfertõzés bûnébe.
Minden faji keresztezõdés eredménye röviden összefoglalva tehát a következõ:
a) a magasabb rendû faj színvonalának csökkenése;
b) testi és szellemi visszafejlõdés, az ezt kísérõ, talán lassú, de biztos pusztulás.
Ha elõsegítjük az ily irányú fejlõdést, bûnt követünk el a Teremtõ akarata ellen. Ha a természet logikája ellen lázong az ember, akkor azok ellen az elvek ellen küzd, amelyeknek saját maga emberi létét köszönheti. Természetellenes cselekvéseinek tehát önnön pusztulását kell maguk után vonniuk.
A zsidó szemtelenséggel rendelkezõ modem pacifista erre természetesen azzal válaszol: "Az ember gyõzedelmeskedik a természeten".
A nagy tömeg gondolkodás nélkül ismételgeti ezt a zsidók által hangoztatott esztelenséget, és végeredményben tényleg elhiszi, hogy az ember gyõzedelmeskedhetik a természeten.
Az ember még semmiféle tekintetben sem gyõzedelmeskedett a természeten, hanem legfeljebb az örök rejtélyek és titkok hatalmas és félelmetes fátylát sikerült részben fellebbentenie, úgyhogy a valóságban az ember tulajdonképpen semmit sem talál fel, hanem mindent csak felfedez. Nem uralkodik a természet felett, hanem csak az örök természeti törvények és titkok ismerete révén a többi élõlényen, mivel a többi élõlény e sarkalatos törvényeket nem ismeri. Ettõl eltekintve tehát lehetetlen, hogy egy eszme gyõzedelmeskedhessék az emberi lét elõfeltételein, mert hiszen ez az eszme maga is csak az emberi elme szülötte. Ember nélkül nem létezik emberi eszme ezen a világon, tehát az eszme mint ilyen, az ember lététõl és ennélfogva mindazon törvényektõl függ, amelyek megteremtették létének elõfeltételeit.
Sõt, mi több! Vannak gondolatok, amelyek csak bizonyos emberek elméjében foganhatnak meg. Így van ez fõleg azoknál a gondolatoknál, amelyeknek lényegét nem az elvont tudás megdönthetetlen igazságai képezik, hanem amelyek az érzés világából erednek, vagy mint azt manapság oly szépen tudjuk kifejezni, az egyén "belsõ élményét" tükrözik. Ezeknek az eszméknek a rideg logikához semmi közük sincs, hanem csupán az ember érzésvilágának megnyilvánulásai, etikai képzetek stb. , amelyek az emberiség létéhez vannak kötve, és az ember képzelet és alkotóvilágának köszönik létüket. Ez eszmék létezésének elõfeltételei ennélfogva tehát bizonyos fajok és emberek jelenléte. Aki pl. lelkes híve a pacifista gondolatvilágnak és gyõzelmét szívbõl kívánja, annak támogatnia kellene a németeket, hogy sikerüljön elfoglalniuk az egész világot; ellenkezõ esetben ti. az utolsó némettel a pacifizmus is kiveszne, mert senkit a világon nem szédített meg annyira ez a természetellenes eszme, mint sajnos éppen a német népet. Az emberiség tehát akarata ellenére is kénytelen volna háborút viselni, ha meg akarná valósítani a pacifizmust. Német fantasztáink elképzelése szerint az amerikai világmessiásnak, Wilsonnak is ez volt a végsõ szándéka a cél elérése érdekében.
A pacifista eszmének talán tényleg van létjogosultsága abban az esetben, ha a legmagasabb rendû ember oly mértékben rendelné alá akaratának az egész világot, hogy földünk egyedüli urává legyen. Ezzel ti. a pacifista eszme káros kihatásai, gyakorlati alkalmazásuk csökkenésével és idõvel lehetetlenné válásukkal, megszûnnének. Tehát az elsõ lépés a küzdelem, és csak azután jöhet esetleg a pacifizmus. Különben az emberiség túllépte fejlõdésének legmagasabb fokát, és annak vége nem valamely etikai eszme uralmát, hanem barbarizmust és ebbõl kifolyólag káoszt jelentene. Némely olvasó itt mosolyogni fog és nem gondol arra, hogy bolygónk már évezredek hosszú során keresztül lebegett a világûrben anélkül, hogy ember lakta volna, és eljön majd az az idõ, amikor az emberiség kihal, ha az emberek megfeledkeznek arról, hogy létüket nem egynéhány bolond ideológus rögeszméjének köszönhetik, hanem annak, hogy ismerik a természet megdönthetetlen törvényeit és azoknak gyakorlati alkalmazását.
Mindaz, amit ma földünkön megcsodálunk a tudomány, a mûvészet, a technika és vívmányai csak egynéhány népnek, sõt talán csak egy fajnak alkotásai. Tõlük függ ennek a kultúrának a léte. Ha e faj elbukik, úgy vele együtt sírba száll földünk minden szépsége.
Bármennyire is befolyással van pl. az emberre a föld, amelyen él, ennek a befolyásnak az eredménye a különbözõ fajoknál mégis különbözõ lesz. A környezet mostohasága bizonyos fajokat a lehetõ legmagasabb teljesítményekre sarkall, míg más fajoknál szegénységet, fogyatékos tápláltságot és annak következményeit fogja maga után vonni. A külsõ befolyások hatásának minõsége mindig az illetõ nép belsõ hajlamaival függ össze. Az egyik népet éhhalál fenyegeti ott, ahol a másik népet a környezet kemény munkára ösztönzi.
A múlt nagy kultúrái mind csak azért mentek tönkre, mert az eredetileg alkotó fajt a vérkeveredés megmérgezte. A pusztulásnak végsõ oka mindig az volt, hogy az ember megfeledkezett arról: tõle függ az egész kultúra, nem pedig megfordítva. Tehát a kultúra alkotójának, az embernek kell fennmaradnia, ha meg akarjuk óvni a kultúrát a pusztulástól. A kultúra fennmaradása azonban a jobb és erõsebb egyed gyõzelme szükségességének és jogosultságának megdönthetetlen természeti törvényétõl függ.
Aki tehát élni akar, küzdjön, és aki az örök küzdelem e világában nem akar küzdeni, az nem érdemli meg az életet.
Bármily kegyetlennek tûnjön is ez a törvény, tény az, hogy megdönthetetlen! A legkegyetlenebbül akkor sújtja a sors az embert, ha azt hiszi, hogy gyõzedelmeskedhet a természet fölött. Ezzel tulajdonképpen nem tesz mást, mint kigúnyolja a természetet. A természet válasza erre ínség, balsors és betegség!
A szerencséjét eljátssza az ember, ha félreismeri és lebecsüli a faji törvényeket. Meggátolja ezzel a magasabb rendû faj diadalát, és ennélfogva az emberiség tökéletesedésének elõfeltételeit is. A tehetetlen állat tengõdésének színvonalára süllyed és emberi érzékenysége csak teher számára.
Fölösleges volna azon vitatkozni, hogy mely faj vagy fajok voltak az emberi kultúra elsõ letéteményesei, egyúttal tehát alapítói is mindannak, amit röviden az "emberiség" szóban foglalunk össze. Sokkal egyszerûbb, ha ezt a kérdést a jelenre vonatkozólag tesszük fel, mert erre világos és határozott választ kapunk. Majdnem kizárólag az árja faj alkotásának eredménye mindaz, amit ma a mûvészet, tudomány és technika terén elértünk. Ebbõl a ténybõl azt a következtetést vonhatjuk le, hogy õ volt általában a legmagasabb rendû emberiség megalapítója, tehát õstípusa annak, amit ma "embernek" nevezünk. Õ az emberiség Prométheusza; akinek homlokából kipattant a lángész isteni szikrája, õ szítja állandóan a megismerés tüzét, hogy fénnyel árassza el a néma titkok éjszakáját, és az embert a föld többi élõlényének urává tegye. Ha az árja fajt kikapcsolnánk, néhány évezred múlva talán újra mély sötétség borulna földünkre, megszûnne az emberi kultúra és kietlenné válna a világ.
Ha az emberiséget három osztályba soroljuk: kultúraalapítók, kultúrahordozók és kultúrarombolók osztályába, akkor az elsõnek képviselõjeként bizonyára csak az árja faj jöhetne tekintetbe. Az vetette meg az emberi kultúra alapját, az építette fel ennek az épületnek a falait, és csak külsõ alakja és színe függ az egyes népek különös jellemvonásaitól. Az emberiség neki köszönheti a haladás hatalmas fundamentumát és az egyes fajok az õ tervei alapján építették fel egyéni kultúrájukat. Néhány évtized múlva pl. egész Kelet-Ázsia magáévá teszi ezt a kultúrát, amelynek alapkövét a hellén szellem és a germán technika vetette meg. Csak külsõ alakja fogja részben magán viselni az ázsiai jelleg bélyegét. Nem igaz, hogy Japán kultúrájával Európa technikáját párosítja, hanem valójában az európai tudomány és technika japán jelleget ölt. A tényleges élet alapja többé nem a jellegzetes japán kultúra, habár ez továbbra is jellemzõje marad a mindennapi életnek, mivel nekünk, európaiaknak a fennálló belsõ különbség külsõ megnyilvánulása inkább szembetûnik. A tényleges élet alapja mindenütt az árja népeknek hatalmas, tudományos és technikai munkája lesz. Csakis ezek a vívmányok képesítik kelet népeit arra, hogy lépést tartsanak az általános emberi haladással. Ez adja meg a mindennapi kenyérért való küzdelmük alapját, ez teremti meg a küzdelemhez szükséges eszközöket, és az egész csak külsõleg ölt magára japán jelleget.
Ha Európa és Amerika elpusztulna, és így hirtelen megszûnne az árja fajnak Japánra gyakorolt hatása, akkor ennek az volna a következménye, hogy Japán tudományos és technikai haladása rövid idõn belül megakadna; néhány rövid év múlva elapadna a forrás, a japán jelleg újra megerõsödne, ezzel szemben azonban megmerevedne a mai kultúra, és újra ama mély álomba esne vissza, amelybõl õt hét évtizeddel ezelõtt az árja kultúrhullám felébresztette.
Amint a mai japán fejlõdés létét árja eredetének köszönheti, éppen úgy keltette életre a japán kultúrát egykor a múlt homályában idegen behatás és idegen szellem. Ezt legjobban az a körülmény bizonyítja, hogy ez a kultúra idõvel teljesen megmerevedett. Ilyen állapot egy népnél csak akkor következik be, ha az eredeti, alkotó erõvel rendelkezõ faji mag elvész, vagy pedig a külsõ, a kulturális fejlõdés tápanyagát szolgáltató behatás megszûnik. Azt a népet, amely kultúrájának alapanyagát más fajoktól veszi át és azt csak átdolgozza, mihelyt azonban ez a külsõ befolyás megszûnik, kultúrájának fejlõdése is megmerevedik, "kultúrahordozó" fajnak nevezhetjük ugyan, de sohasem "kultúraalkotónak".
Ha az egyes népeket ebbõl a szempontból vizsgáljuk, akkor leszögezhetjük azt a tényt, hogy a legtöbb esetben nem kultúraalapító, hanem többnyire csak kultúrahordozó népekrõl van szó.
Fejlõdésüknek kb. mindig ez a képe:
Maroknyi számú árja törzs leigáz egy idegen népet és az új ország különös életviszonyainak befolyása alatt (termékenység, klimatikus viszonyok stb. ), valamint az alacsonyabb rendû emberek munkaerejének segítségével kifejleszti azok szunnyadó szellemi és szervezõ képességeit, gyakran néhány évezred, sõt talán már évszázad múlva olyan kultúrát teremt, mely eredetileg teljesen magában hordozza lényüknek bensõ vonásait, külsõleg azonban alkalmazkodik a fent említett külsõ körülményekhez, valamint a leigázott néphez. A hódítók idõvel vétkeznek vérük tisztántartásának eredetileg szigorúan betartott elve ellen, keverednek a leigázott lakossággal és ezzel saját létüket ássák alá; a paradicsomi bûnbeesésnek is az onnan való kiûzés volt a következménye.
A magasabb kultúrák keletkezésének egyik leglényegesebb elõfeltétele az alacsonyabb rendû ember, aki a technikai segédeszközök hiányát melyek nélkül magasabb fejlõdés elképzelhetetlen pótolni tudja. Az emberiség kezdetleges kultúrája minden bizonnyal nem annyira az idomított állatnak, mint inkább az alacsonyabbrendû emberek segítségével épült fel.
Csak késõbb, a leigázott népek rabsága után érte hasonló sors az állatokat is, nem pedig, mint azt sokan hiszik, megfordítva. Hiszen elõször a leigázott rabszolga vonta az ekét, és csak késõbb várt ez a feladat a lóra. Csak pacifista bolondok láthatják ebben az emberi hitványság jelét. Ezek nincsenek tisztában azzal, hogy szükség volt erre a fejlõdésre, amíg eljutottunk odáig, ahol ma vagyunk, s ahonnan ezek az apostolok fecsegéseiket világgá kürtölhetik.
Az emberiség haladása végtelen létrához hasonlít, amelyen az ember csak úgy képes a magasba jutni, ha annak legalsóbb fokait is megmászta. Az árja fajnak is így kellett haladnia azon az úton, amelyet az adottságok jelöltek ki számára, nem pedig azon, amelyrõl a modem pacifista álmodozik. A valóság útja azonban nehéz és fárasztó, de végeredményben oda vezet, ahol pacifistáink álma az emberiséget látni szeretné; rögeszméjükkel azonban inkább gátolják ezt, nemhogy segítenék.
Nem véletlen tehát, hogy az elsõ kultúrák is ott keletkeztek, ahol az árják harcban leigázhattak az alacsonyabb fokon álló népeket, és azokat akaratuk szolgáivá tehették. A leigázott népek voltak azután a keletkezõ kultúra elsõ technikai segédeszközei.
Ez a körülmény világosan elõírta az utat, amelyen az árja fajnak haladnia kellett. Hódítóként leigázta az alacsonyabb rendû népeket és gyakorlati tevékenységüket parancsszavával és akaratával irányította. Azáltal, hogy nehéz, de hasznos munkálkodásra kényszerítette õket, nemcsak megóvta alattvalóinak életét, hanem talán még oly sorsot is biztosított számukra, mely jobb volt, mint azelõtti "szabadságuk". Mindaddig, amíg könyörtelenül megmaradt uralkodó álláspontja mellett, nemcsak tényleges uruk, hanem kultúrájuk fenntartója és gyarapítója is volt. Ez a kultúra kizárólag az õ képességein épült fel és így az õ fennmaradásától függött. Mihelyt a leigázottak színvonala lassan szintén emelkedni kezdett és valószínûleg nyelvileg is közeledtek hódítójuk színvonalához, összeomlott a válaszfal az úr és a szolga között. Az árja feladta vérének tisztaságát és ezzel elvesztette a paradicsomban való tartózkodásának a jogát, melyet annak idején õ teremtett meg saját maga számára. A fajkeveredés hullámai mindinkább ellepték, elvesztette kultúraalkotó erejét, míg végül nemcsak szellemileg, hanem testileg is inkább a leigázott õslakossághoz, semmint õseihez hasonlított. Bizonyos ideig még élt a meglévõ kultúrkincsekbõl, de kultúrája mindinkább megmerevedett és végül a feledés homályába merült.
Így pusztulnak el kultúrák és birodalmak, hogy újabbaknak adjanak helyet.
A régi kultúrák pusztulásának egyedüli oka, a vérkeveredés és a faj színvonalának ezzel járó süllyedése; mert nem a vesztett háborúk teszik tönkre az embereket, hanem önmaguk okai pusztulásuknak, ha elvesztik a vér tisztaságában rejlõ ellenállóképességüket.
Ami nem tiszta faj ezen földön, az csak annyi, mint a pelyva. A világtörténelem eseményei azonban a fajok önfenntartási ösztönének jó vagy rossz értelemben történõ megnyilvánulásai.
Nem az intellektuális tehetségben rejlik csupán az árja faj kultúraalkotó és építõ ereje. Ha ezen kívül nem rendelkezne más tulajdonságokkal is, akkor ezzel legfeljebb csak pusztítani volna képes, építeni nem. Ugyanis minden társadalmi szervezetnek legbensõbb lényege az, hogy az egyén lemond személyes véleményérõl és érdekeirõl és azokat a köz érdekében áldozza fel. Csakhogy ezzel a társadalom keretén belül, kerülõ úton juthat maga is jogos illetménye birtokába. Mint az emberi társadalom tagja pl. nem dolgozik többé közvetlenül önmaga számára, hanem tevékenységével belekapcsolódik a közösség keretébe, nemcsak saját haszna, hanem a közösség haszna érdekében is. E lelkület legszebb magyarázatát a "munka" szó adja, amely nem a megélhetésért folytatott tevékenységet jelenti, hanem egy olyan tevékenységet, amely a közösség érdekeivel nem áll ellentétben. A más irányú emberi tevékenységet, amely embertársaink javára való tekintet nélkül kizárólag saját létének fenntartását szolgálja, lopásnak, rablásnak és zsarolásnak hívják.
Az önérdeket a közérdek javára háttérbe szorító életfelfogás minden tényleges emberi kultúra legfontosabb elõfeltétele. Csak így képes az emberiség nagy mûveket alkotni, amelynek az alapítót rendszerint alig jutalmazzák, az utódokra azonban annál gazdagabb áldást hoznak. Csak így magyarázható meg, hogy sokan türelemmel viselik mostoha sorsukat, ami számukra csak szegénységet és lemondást jelent, azonban biztosítja a közösség létének alapját. Minden munkás, paraszt, feltaláló, hivatalnok, aki anélkül dolgozik, hogy valaha is szerencsés jómódban élhetne, megtestesítõje ennek a nagy eszmének, noha cselekvése jelentõségének sohasem ébred tudatára.
Mindaz, ami érvényes a munkára, mint az emberi táplálkozás és minden emberi haladás alapjára, még fokozottabb mértékben áll a társadalmi közösség és a kultúra megvédésére. Az egyén életének a közösség érdekében való feláldozása: az áldozatkészség koronája. Csak így gátolható meg, hogy mindazt, amit az emberi kéz alkotott, önmaga ne döntse romba vagy pedig a természet el ne pusztítsa.
Szókincsünk az ilyen értelemben vett cselekvést igen szépen "kötelességteljesítésnek" nevezi, ami annyit jelent, hogy az egyén ne saját célját, hanem a közösség célját szolgálja. E cselekvés mozgató erejét az önzéssel, az egyéni haszon hajhászásával szemben idealizmusnak nevezzük. Ez alatt az egyénnek a közösséggel és embertársaival szembeni áldozatkészségét értjük.
Igen fontos annak az állandó hangsúlyozása, hogy az idealizmus nem fölösleges érzelemmegnyilvánulás csupán, hanem örök idõkre alapfeltétele az emberi kultúrának, sõt mi több: az idealizmus az "ember" fogalmának a megteremtõje. Az árja faj e belsõ lelki tulajdonságának köszönheti pozícióját a világon, és ennek köszönheti a világ az ember létezését. Az idealizmus formált a puszta szellembõl alkotóerõt, amely az ököljognak és az értelemnek sajátos keverékébõl viszont az emberi kultúra örökéletû alkotásait teremtette meg.
Ideális lelkület híján a legfényesebb szellemi képesség is csak puszta szellem volna, puszta látszat, minden bensõ érték nélkül, de sohasem alkotóerõ.
Az idealizmus a természet végsõ akaratának felel meg, minthogy nem egyéb, mint az egyéni élet és érdekek alárendelése a köznek, amely utóbbi viszont minden egységes szervezet kialakulásának elõfeltétele. Csak az idealizmus képes az embert arra késztetni, hogy elismerje az erõ elõjogát, és így ama rend atomjává avatja az embert, amely formálja és alkotja az egész mindenséget.
A tiszta idealizmus egyértelmû a legmélyebb felismeréssel.
Hogy milyen kevés köze van a valódi idealizmusnak a gyerekes képzelõdéshez, azt legjobban a romlatlan gyermek és az egészséges ifjú ítélõképessége bizonyítja. Ugyanaz az ifjú, aki az ideális pacifista elmélkedéseit értelmetlenül és tagadólag fogadja, mindenkor kész hazájáért fiatal életét áldozni.
Az árjának merõ ellentéte a zsidó.
A föld egyik népénél sem oly erõsen fejlett az önfenntartás ösztöne, mint éppen az ún. "kiválasztott nép"-nél. Ezt legjobban az a tény bizonyítja, hogy ez a faj még egyáltalán létezik. Nincsen a világon még egy nép, amely az utolsó két évezred folyamán oly keveset változtatott volna jellegzetességén, karakterén, mint éppen a zsidó. Másrészt egy nép sem ment ez idõ alatt nagyobb megrázkódtatásokon keresztül, mint a zsidó, és mindennek dacára változatlanul bontakozott ki az emberiség legnagyobb katasztrófáiból. Mily megrendíthetetlen élni akarást és fajfenntartási ösztönt tükröz vissza ez a tény!
A zsidók szellemi tulajdonságai az évezredek folyamán nehéz iskolán mentek keresztül. "Okosnak" tartják õket, és bizonyos tekintetben tényleg okosok voltak mindig. Eszességük azonban nem saját fejlõdésüknek, hanem az idegen népek szemléltetõ oktatásának eredménye. Az emberi szellem csak fokozatosan képes felfelé tömi; minden lépését a múltnak kell megalapoznia, éspedig abban az átfogó értelemben, amely csak az általános kultúrában nyilvánul meg. Egész emberi gondolkodásunknak csak igen csekély része épül fel saját tapasztalatainkon, legnagyobb részét az elmúlt idõk tapasztalatai alkotják. Az általános kultúrszínvonal az egyént a tudásnak mérhetetlen tömkelegével látja el, anélkül, hogy észrevenné, hogy így felfegyverezve könnyen tehetne további önálló lépéseket. A mai gyermek pl. az utolsó évszázadok technikai vívmányainak oly tömege közepette nõtt fel, hogy sok mindent, ami századokkal ezelõtt a legnagyobb lángész elõtt is rejtély volt, természetesnek talál, azt figyelemre sem méltatja, annak ellenére, hogy haladásunk tulajdonképpeni megértése és követelése tekintetében döntõ jelentõségû. Ha föltámadna sírjából a múlt évszázad húszas éveinek valamelyik lángeszû nagysága, alig ismerné ki magát a mai szellemi alkotások terén annyira, mint egy közepes tehetségû tizenöt éves gyermek. Hiányozna számára a mûveltségnek mindaz a végtelen sok elõképzettsége, amelyet az általános kultúra megnyilvánulásai közepette felnövekvõ kortársunk öntudatlanul is magába szív.
A zsidónak gyorsan megvilágosodik az elméje, ebbõl kifolyólag munkálkodásának alapját mindig másoktól vette. Ez együtt jár azzal, hogy sohasem volt saját kultúrája. Szellemét az öt környezõ kultúrvilág fejlesztette. Sohasem állt elõ fordított folyamat.
Habár a zsidó önfenntartási ösztöne nem kisebb, sõt inkább nagyobb, mint más népeké, habár szellemi képességei könnyen azt a benyomást keltik, mintha egyenértékûek volnának a többi faj szellemi képességeivel, mégis hiányzik belõle a kultúrnép elõfeltétele, az ideális lelkület.
A zsidó nép áldozatkészsége az egyes ember önfenntartási ösztönét sohasem szárnyalja túl. A látszólag oly nagy összetartás érzése a világ sok más élõlényénél hasonló módon észlelhetõ és igen primitív csordaösztönön alapszik. Emellett említésre méltó, hogy a csordaösztön csak addig nyilvánul meg az egyedek kölcsönös támogatásában, amíg a közös veszély folytán ez célszerûnek vagy elkerülhetetlennek látszik. Ugyanaz a farkascsorda, amely az imént még közösen támadta meg áldozatát, szétoszlik, mihelyt csillapította éhségét. A ménes ugyancsak együttesen védekezik támadója ellen, de szétszéled, mihelyt elmúlt a veszély.
Hasonlóképpen viselkedik a zsidó is. Áldozatkészsége csak látszólagos. Csak addig uralkodik lényén, míg az egyes egyén létérdeke ezt megköveteli. Mihelyt azonban legyõzte a közös ellenfelet, a fenyegetõ veszély megszûnt és zsákmányát biztonságba helyezte, megszûnik a zsidó egymás közötti látszólagos összhangja, hogy eredeti hajlamainak újra helyet adjon. A zsidók csak akkor értenek egyet egymással, ha közös veszély kényszeríti õket erre, vagy közös zsákmány reménye kecsegteti õket. Ha ez a két ok hiányzik, akkor helyükbe nyers önzés lép, és az egyetértõ nép rövidesen egymás ellen küzdõ farkasok hordájává változik.
Ha a zsidók egyedül lennének a világon, akkor épp úgy megfulladnának a piszokban és szennyben, mint ahogy gyûlöletteljes küzdelemben próbálkoznának egymást rászedni és kiirtani, hacsak áldozatkészségüknek gyávaságukban megnyilvánuló teljes hiánya nem csinálna ebbõl a küzdelembõl merõ színházat.
Helytelen úton járunk tehát akkor, ha a zsidók összetartásában, jobban mondva embertársaik egyetértõ kifosztásában bizonyos ideális áldozatkészséget akarunk látni.
A zsidót itt sem vezérli egyéb, mint az egyén puszta önzése.
Éppen ezért nincs területileg határolt, a faj fenntartásának és szaporodásának élõ szervezetét jelentõ zsidó állam sem. Az államforma bizonyos területi határoltsága mindig az állam népének idealisztikus lelkületétõl, különösen pedig a munka fogalmának helyes felfogásától függ. Ahol ezek a képességek hiányoznak, ott csõdöt mond minden államalapító kísérlet, és a legkisebb állam sem képes létét fenntartani. Enélkül viszont hiányzik az alap, melyre kultúrát lehet felépíteni.
A zsidó népnek tehát minden látszólagos értelmi jó tulajdonsága dacára sincsen valódi és semmi esetre sincsen saját kultúrája. Látszólagos kultúrája nem egyéb, mint más népeknek az õ kezei között elromlott szellemi terméke.
Ha a zsidóság helyzetét az emberi kultúrához való viszonyában akarjuk megítélni, akkor mindig szem elõtt kell tartanunk, hogy sohasem volt zsidó mûvészet, és hogy ez ma sem létezik. A mûvészetnek két fõ ága: az építészet és a zene a zsidóságnak semminemû eredeti alkotást nem köszönhet. Mindaz, amit a mûvészet terén létrehoz, az a valódi mûvészetnek csak eltorzítása vagy pedig szellemi lopás.
Hiányoznak nála azok a tulajdonságok, melyek az alkotó, tehát kulturális tehetséggel bíró fajokat jellemzik.
Azt a tényt, hogy a zsidó mennyire csak utánzója, jobban mondva inkább megrontója más kultúráknak, legjobban az bizonyítja, hogy legtöbbnyire ama mûvészet terén található, amely a legkevésbé alapszik egyéni kezdeményezésen: a színmûvészet terén. De a valóságban még itt is csak a szemfényvesztõ, jobban mondva az utánzó szerepét játssza, mert még itt is hiányzik nála a valódi nagyság végsõ jellemvonása; még itt sem a zseniális megszemélyesítõ, hanem a felületes utánzó és ebbeli képességének ürességét minden ügyessége dacára sem képes elrejteni. Itt azután a zsidó sajtónak kell segítenie rajta. Ez pedig még a közepes tehetségû mûkedvelõt is dicshimnuszaival árasztja el, ha az illetõ zsidó, olyannyira, hogy a közönség végül csak elhiszi, hogy valódi mûvésszel áll szemben, noha az illetõ valójában csak sajnálatra méltó komédiás.
Nem, a zsidóban nincsen semmiféle kultúraalkotó erõ, mert hiányzott és hiányzik belõle az idealizmus, amely nélkül valódi nemes lelkület el sem képzelhetõ. Az õ puszta értelme sohasem lesz képes építeni, hanem mindig csak pusztítani ss legfeljebb talán lázítani. De ekkor is csak õseredeti megtestesítõje lesz annak az erõnek, amely "mindig a rosszat akarja, de jót hoz létre". Az emberiség a kultúra terén nem a zsidóság tevékenységének következtében, hanem annak ellenére halad.
Minthogy a zsidóságnak sohasem volt területileg határozott állama és ennélfogva saját kultúrája sem, általános lett az a felfogás, hogy a nomád népek közé kell sorolni. Ez nemcsak nagy, hanem egyúttal veszedelmes tévedés is. A nomád népeknek igenis megvan biztosan határolt földrajzi helyük, amelyet azonban nem mint letelepült parasztok mûvelnek meg, hanem állattenyésztéssel foglalkoznak, és állataikkal e terület határain belül vándoréletet folytatnak. Ennek külsõ oka többnyire a talaj terméketlenségében rejlik, amely az állandó letelepülést egyszerûen lehetetlenné teszi, mélyebb oka azonban a kor, vagy pedig a nép technikai kultúrájának fejletlensége, amely nincs arányban a földrajzi fekvés szegénységével. Vannak vidékek, ahol az árja faj csak az évezredek folyamán kifejlesztett technikájával képes zárt településekben megmûvelni a földet és belõle életszükségleteit fedezni. Ha a technika eszközeivel nem rendelkeznék, akkor vagy kerülnie kellene az ilyen vidékeket, vagy pedig nomád népek módjára állandóan vándorolva kellene tengetnie életét, feltéve, hogy évezredes nevelése és letelepedettségéhez szokott volta ezt az életmódot nem tennék számára tûrhetetlenné. Emlékezzünk csak vissza arra, hogy az amerikai kontinens felfedezésének idején igen sok árja ember vadászként küzdött megélhetéséért, méghozzá rendszerint családostól vagy pedig nagyobb csoportokban vándorolt, úgyhogy élete teljesen a nomád népekéhez hasonlított. Mihelyt azonban létszámuk gyarapodása és segédeszközeik tökéletesedése révén a vadon irtása és az õslakókkal szembeni védekezés lehetõvé vált, egymás után jöttek létre az állandó települések.
Az árja ember is valószínûleg nomád volt kezdetben és csak az idõk folyamán telepedett le, de azért még sohasem volt zsidó! Nem, a zsidó nem nomád, mert bizonyos fokig már a nomádnak is volt fogalma a késõbbi fejlõdés alapját képezõ "munkáról", ha megvoltak benne az ehhez szükséges szellemi elõfeltételek. Az idealizmus alapfogalma kevéssé határozott formában ugyan, de megvan benne is, éppen azért egész lénye az árja népek szemében talán idegenszerû, de nem ellenszenves. Mindennek a zsidóban azonban nyomát sem találjuk; õ sohasem volt nomád, hanem mindig csak más népek testén élõsködõ parazita. Sohasem hagyta el saját jószántából tartózkodási helyét, hanem azért, mert az õt vendégül látó nép idõnként kitessékelte. Terjeszkedése sajátos élõsdi tulajdonság, fajtája számára mindig új, szûz talajt keres.
Mindennek semmi köze sincs a nomád élethez, mert a zsidó sohasem gondol arra, hogy településeit kiürítse, hanem ott marad, ahol megtelepedett, és makacs szívóssága oly magasfokú, hogy erõszakkal is alig lehet elûzni. Új országokra csak akkor kezd kiterjeszkedni, ha megvannak ott létének bizonyos elõfeltételei, anélkül azonban, hogy a nomádok módjára addigi lakóhelyét megváltoztatná. A zsidó egész életére a tipikus élõsdi marad, és kárt okozó bacilus módjára csak akkor terjeszkedik, ha számára alkalmas talajra bukkan. Léte abban is hasonlít az élõsdiekéhez, hogy ahol fellép, ott hosszabb vagy rövidebb idõn belül kihal a gazdanép.
Így élt a zsidó örökidõ óta más népek nyakán, és ezeknek keretén belül megalkotta saját államát, amely mindaddig, amíg a külsõ körülmények lényének leleplezését meg nem engedték, a "vallásközösség" álarca alatt virágzott. Mihelyt azonban elég erõsnek érezte magát, fellebbentette a fátylat, és azzá lett, amit oly sokan mások korábban nem akartak látni és sejteni benne: zsidóvá.
A zsidónak, mint más nemzet és állam testében élõsködõ fajnak életmódjában rejlik az a sajátossága, amely Schopenhauert a már említett mondásra késztette, hogy a zsidó a "hazugság nagymestere".
Léte kényszeríti a zsidót arra, hogy hazudjék, éspedig, hogy szakadatlanul hazudjék, ugyanúgy, ahogy az északi népek pl. kénytelenek állandóan meleg ruhát hordani.
Más népek keretében való életét tartósan csak akkor biztosíthatja, ha sikerül neki azt a véleményt kelteni, hogy az õ esetében nem külön néprõl, hanem csupán külön vallásfelekezetrõl van szó.
Ez az elsõ nagy hazugság!
Le kell tagadnia belsõ lényét, ha más népeken élõsködni akar. Minél intelligensebb az egyes zsidó, annál jobban fog sikerülni neki ez az ámítás. Oly tökéletesen ért ehhez, hogy a gazdanép nagy része végül komolyan elhiszi, hogy a zsidó tényleg francia vagy angol, német vagy olasz, és hogy csak hitvallása a zsidó. Márpedig a zsidó azért sem képes önálló vallási szervezetet alapítani, mert hiányzik belõle az idealizmus minden formája, így tehát nem ismeri a túlvilág létezésébe vetett hitet sem. Árja felfogás szerint azonban nem képzelhetõ el vallás, amelybõl hiányzik a lélek halhatatlanságába vetett meggyõzõdés. A Talmud nem is túlvilágra készíti elõ a híveket, hanem a gyakorlati és jövedelmezõ földi életre.
A zsidó vallás tanítása elsõsorban a zsidó vér tisztán tartásának, valamint a zsidók egymás közötti és a külvilággal (a nem zsidókkal) való közeledésének tana. Etikai problémákról sehol sincsen benne szó, hanem csak szerfelett kezdetleges gazdasági problémákról. A zsidó vallástan erkölcsi értékérõl eléggé részletes tanulmányok jelentek meg az idõk folyamán (nem zsidók részérõl), amelyek a vallástanítás e fajtáját árja fogalmak szerint szinte visszataszítónak bélyegzik. Ezt a tanítást a legjobban jellemzi terméke: maga a zsidó. Az õ élete csak e világból való és szelleme a valódi kereszténység számára belsõleg éppen olyan idegen, akárcsak ezelõtt kétezer évvel a keresztény tan nagy alapítója számára volt. Jézus Krisztus természetesen nem titkolta a zsidó néppel szembeni érzelmeit, és ha szükség volt, korbácsot ragadott, hogy az Úr templomából kiûzze az emberiségnek
ezeket az ellenlábasait, akik már annak idején is, mint mindig, a vallásban csak üzleti tevékenységük egyik eszközét látták. Ezért feszítették meg Krisztust. A mi pártkereszténységünk pedig addig süllyedt, hogy a választásoknál zsidó szavazatokat koldul, késõbb pedig istentagadó zsidó pártokkal létesít megegyezést. Sõt mi több, saját fajtája ellen.
Arra az elsõ, legnagyobb hazugságra, hogy a zsidóság nem faj, hanem csak felekezet, szükségképpen következik a többi hazugság. Ezek közé tartoznak a zsidó nyelvével kapcsolatos hazugságok. A nyelv náluk nem gondolataik kifejezésére, hanem azok eltitkolására szolgáló eszköz, s mialatt a zsidó franciául beszél, héberül gondolkodik, s mialatt német nótákat dalol, saját népiségét éli ki.
Mindaddig, amíg a zsidó nem lesz úrrá a többi népen, kénytelen-kelletlen azok nyelvét beszéli, mihelyt azonban szolgáivá teszi azokat, egy egyetemes nyelvet, pl. az eszperantót kell tanulniuk csak azért, hogy a zsidóság könnyebben tudjon uralkodni rajtuk!
Azt, hogy e népeknek egész léte mennyire a hazugságok sorozatán nyugszik, leginkább a zsidók által annyira gyûlölt "Cion bölcseinek jegyzõkönyvei"-bõl állapíthatjuk meg. A "Frankfurter Zeitung" ismételten világgá kürtölte, hogy azok hamisítványok, de éppen ez a körülmény a legjobb bizonysága annak, hogy valódiak. Amit sok zsidó tudat alatt tesz, az ezekben nyíltan kifejezésre jut. Éppen ez a lényeg. Mert tényleg mindegy, hogy melyik zsidó agyából származtak ezek a leleplezések, a mérvadó az, hogy azok valóban borzongató bizonysággal fedik fel a zsidó nép lényét és tevékenységét, valamint annak végcélját. Legjobb kritikájuk azonban maga a valóság. Aki e jegyzõkönyv szemszögébõl vizsgálja az elmúlt száz esztendõ történelmi fejlõdését, annak számára a zsidó sajtó ordítozása érthetõ lesz, mert ha egyszer e könyv átmegy az emberek köztudatába, akkor ez a zsidó veszedelem végét fogja jelenteni.
A zsidóság megismerésére elegendõ áttanulmányoznunk azt az utat, amelyet idegen népek körében évszázadok folyamán végigjárt. Elég, ha az ember ezt az utat csak egy példán is követi, hogy tisztában legyen a dolgokkal. Hiszen ez az út mindig, minden idõben ugyanaz volt, ahogy az általa szipolyozott népek is mindig ugyanazok voltak. Leghelyesebb tehát az ilyen fejlõdés megfigyelését idõszakokra osztani. Ezeket az idõszakokat az egyszerûség kedvéért félkövér betûkkel fogom jelölni.
Az elsõ zsidók Germániába a rómaiak beözönlése idején jöttek be, s mint mindig, kereskedõkként. A népvándorlás viharai idején azonban valószínûleg eltûntek, és így Közép és Észak-Európa újabb ezáltal már maradandó elzsidósodása kezdetének az elsõ germán államalapítás idõpontját tekinthetjük. Ezzel olyan fejlõdési folyamat kezdõdött, amely mindig ugyanaz vagy hasonló volt mindenütt, ahol a zsidók árja népekre bukkantak.
a) Az elsõ állandó településekkel egyszerre a zsidó is megjelenik. Mint kereskedõ jön és eleinte csak kevés súlyt helyez népiségének leplezésére. Még zsidó, részben talán azért, mert külseje is igen nagy fajkülönbséget árul el közte és a vendéglátó nép között, nyelvismerete is csekély, és a gazdanép zárkózottsága is túl nagy ahhoz, semhogy másképp merészelne fellépni, mint idegen kereskedõ. Simulékonysága és a gazdanép tapasztalatlansága mellett faji tulajdonságainak a megtartása inkább elõnyére, semmint hátrányára válik. Az ember barátságosan viseltetik az idegennel szemben.
b) Lassanként megkezdi a gazdasági életben való tevékenységét, nem termelõként, hanem kizárólag mint közvetítõ. Ezeresztendõs kereskedelmi jártasságánál fogva messze felülmúlja a tehetetlen, különösen pedig határtalanul tisztességes árja népeket. Rövid idõ múlva már az a veszély fenyeget, hogy a kereskedelmet kizárólagos egyeduralma alá hajtja. Megkezdi a pénzkölcsönök folyósítását, éspedig mint mindig, uzsorakamatokra. És így tulajdonképpen õ vezeti be a kamatot is. Ennek az intézménynek a veszedelmét eleinte nem ismerik fel, hanem pillanatnyi elõnyeire való tekintettel még üdvözlik is.
c) A zsidó már teljesen letelepedett, vagyis a városok és községek bizonyos negyedeit benépesíti, és egyre inkább államot képez az államban. A kereskedelmet és az összes pénzügyleteket kizárólagos kiváltságaként kezeli és kíméletlenül ki is használja.
d) A pénzüzlet és kereskedelem teljesen monopóliumává vált. Uzsorakamatai végre ellenállást váltanak ki. Különös és egyre növekvõ szemtelensége felháborodást, gazdagsága pedig irigységet kelt. A mérték betelik akkor, amikor az ingatlanokat is kereskedelmi tevékenységének körébe vonja, és azokat eladható, helyesebben kereskedelmi árukká alacsonyítja. Minthogy a földbirtokot sohasem mûveli, hanem azt csak kiaknázandó javaknak tekinti, amelyen a paraszt megmaradhat, de mindenesetre az új földesura részérõl tapasztalt legszánalomraméltóbb zsarolás mellett, az iránta táplált ellenszenv lassan nyílt gyûlöletté fokozódik. Vérszívó zsarnoksága oly nagyra nõ, hogy végül is kilengésekre ad alkalmat. Az ember a jövevényt mindig közelebbrõl figyeli és rajta olyan, egyre visszataszítóbb jellemvonásokat fedez fel, hogy a szakadék áthidalhatatlanná válik.
A legkeserûbb szükség idején végre kirobban a vele szemben felgyülemlett harag, és a kifosztott és tönkretett tömegek az önvédelem eszközéhez nyúlnak, hogy megvédelmezzék magukat ez istencsapással szemben. Évszázadok folyamán megismerték õt és puszta jelenlétét is olyan csapásnak tekintik, mint a pestist.
e) Most a zsidó hozzálát igazi tulajdonságainak elleplezéséhez. Gyûlöletes hízelkedéssel közeledik a mindenkori kormányok felé, kínálja pénzét és ily módon mindig menlevelet kap áldozatai kifosztására. Ha a nép haragja ez örök pióca ellen olykor lángra is lobban, ez a körülmény a legkevésbé sem akadályozza meg abban, hogy rövid pár év leforgása után az alig elhagyott helyeken ismét feltûnjék és régi életmódját újrakezdje. Nincs az az üldözés, amely õt az emberek kizsákmányolásától visszariasztaná, semmi sem tudja õt elûzni, és minden üldözés után rövid idõ alatt ismét a régi képében jelenik meg. Az emberek, a legsiralmasabbnak megakadályozása érdekében, megakadályozzák, hogy legalább a földet elvonják az uzsorás keze elõl, és egyszerûen törvény erejével lehetetlenné teszik számára annak megszerzését.
f) Abban a mértékben, amilyenben a fejedelmek hatalma növekedésnek indul, a zsidó is mindig közelebb férkõzik hozzájuk. "Menleveleket", "kiváltságokat" koldul az állandó pénzzavarokkal küzdõ uraktól, és amiket megfelelõ fizetség ellenében könnyen meg is kap. Ha ez valamibe bele is kerül, rövid pár év leforgása alatt az így kiadott pénz kamatos kamatokkal megtérül. Valódi pióca, amelyik a szerencsétlen nép testére tapad, és nem is lehet leszedni mindaddig, amíg az uralkodó hercegeknek ismét pénzre nincs szükségük, amikor is azok a kiszívott vért saját magas személyükben lecsapolják. Ez a játszma mindig újra kezdõdik, amelyekben az úgynevezett "német" fejedelmek szerepe éppen olyan siralmas, mint magáé a zsidóé. Õk valóban kedves népeik istencsapásai voltak, akiknek mását csak a mai idõk különbözõ minisztereiben lehet megtalálni. A német fejedelmeknek köszönhetjük, hogy a német nemzet nem bírt a zsidó veszedelemtõl végleg megszabadulni. Sajnos, ez a helyzet késõbb sem változott, úgyhogy a zsidók csak az ezerszeresen megszolgált jutalomban részesítették õket azokért a bûnökért, amelyeket egykor népeikkel szemben elkövettek. Szövetséget kötöttek az ördöggel, és az ördögnél kötöttek ki.
g) Így vezet a fejedelmek behálózása azok pusztulásához. Lassan, de biztosan ugyanabban a mértékben inog meg helyzetük népeikkel szemben, mint amilyenben õk szûnnek meg azok érdekét szolgálni, és egyszerûen csak alattvalóik kihasználóivá válnak. A zsidó tisztában van végzetükkel, és minden alkalmat megragad arra, hogy annak beteljesedését siettesse. Állandó pénzzavart idéz elõ, egyre inkább eltávolítja igazi feladatuktól, visszatetszõ hízelkedéssel veszi körül, adósságokba kergeti õket, és ezáltal egyre nélkülözhetetlenebbé teszi magát Jártassága, helyesebben a pénzügyek terén tanúsított lelkiismeretlensége alkalmassá teszi arra, hogy egyre újabb áldozatot préseljen a kizsákmányolt alattvalókból. Így minden udvarnak megvan a maga "udvari zsidaja", ahogyan ezeket a förtelmes alakokat hívjak, akik a szeretett népet kétségbeesésig kínozzák és a fejedelmeknek örökös gyönyört biztosítanak. Ki csodálkozhat tehát azon, hogyha az emberi nemnek ezeket a díszpéldányait külsõleg is feldíszítik és a nemesség sorába emelik, ezáltal ezt az intézményt is nevetségessé teszik, sõt megmérgezik. Most még inkább igyekszik helyzetét boldogulása szolgálatába állítani.
Végre is csak ki kell keresztelkednie, hogy az államalkotó elem számára biztosított összes jogok és lehetõségek kapui megnyíljanak elõtte. Ezt az üzletet is lebonyolítja, hogy ezzel egyszerre szerezzen örömet az egyháznak és Izraelnek is. Egyiknek a fiú megtérésével, másiknak a sikerült szemfényvesztéssel.
h) A zsidóságban ezzel egy átalakulás indul meg. Eddig zsidók voltak, vagyis nem helyeztek súlyt arra, hogy másnak lássák õket, ami nehezen is ment volna különbözõ faji ismertetõjeleik miatt. Még Nagy Frigyes idejében sem jutott volna senkinek eszébe, hogy a zsidóban mást lásson, mint "idegen" népet, és Goethe még felháborodott annak a gondolatára, hogy a jövõben a keresztények és a zsidók közötti házasságot a törvény nem fogja tiltani. És istenemre, Goethe sohasem volt maradi vagy ájtatos jámbor; ami kitört belõle, az a vér és az értelem szava volt. Így látta meg a nép a zsidóban dacára az udvarok szégyenteljes tevékenységének az idegen testet, és annak megfelelõen viselkedett vele szemben.
A zsidó azonban elérkezettnek látta az idõt, hogy köpönyeget fordítson. Több mint ezer esztendõ leforgása alatt annyira megtanulta a gazdanép nyelvét, hogy azt hitte, zsidó mivoltát most már kevésbé kell hangoztatnia, és ezzel szemben "németségét" kell elõtérbe helyeznie. Mert bármennyire nevetségesnek és tréfásnak tûnik elsõ látásra, eléggé szemtelen már ahhoz, hogy magát "germánnak", ebben az esetben közvetlenül "németnek" tüntesse fel. Minthogy a németséghez legfeljebb az a mûvészete fûzi, amellyel a német nyelvet méghozzá borzalmas módon kerékbe töri, egyebekben pedig hozzá semmiféle vonatkozásban nem idomul, egész németsége tisztán csak a nyelven alapszik. Márpedig a faj nem nyelvben, hanem a vérben gyökerezik, arra viszont senki sem tud jobban vigyázni mint a zsidó. Nyelvének megtartására vajmi kevés súlyt helyez, ezzel szemben azonban fontosnak tartja vére tisztaságát. Az ember minden további nélkül megváltoztathatja nyelvét, vagyis másik nyelven beszélhet, ez nem jelent többet, mint hogy régi gondolatait új nyelven fejezi ki, belseje azonban mit sem változik. Ennek legkézenfekvõbb példáját maga a zsidó nyújtja, aki ezerféle nyelven beszél, és mégis mindig zsidó marad. Egyéni tulajdonságai mindig azok maradnak, annak ellenére, hogy kétezer évvel ezelõtt mint gabonakereskedõ Ostiában latinul beszélt, ma pedig mint "síber" németül gajdol. Mindig ugyanaz a zsidó marad.
Az ok, ami miatt a zsidó egyszerre arra az elhatározásra jutott, hogy "német" lesz, kézenfekvõ. Érzi, hogy a fejedelmek hatalma lassanként süllyedõben van, és ezért idejekorán igyekszik lába alá megfelelõ talajt biztosítani. Emellett az egész gazdasági életet már annyira uralma alá hajtotta, hogy az összes "állampolgári jogok" birtoka nélkül ezt az egész hatalmas intézményt nem bírja már tovább kézben tartani, vagy legalábbis befolyását már tovább öregbíteni. Már pedig mindkettõt kívánja, mert minél magasabbra jut, annál csábítóbban tûnik elõ a múlt homályából régi igazi célja, és lázas mohóságában már ismét megvalósulva látja világuralmi álmait. Ilyen körülmények között egyetlen törekvését az "állampolgári jogok" megszerzésére irányítja. Ez az alapja a gettóból való szabadulási vágyának.
i) Így fejlõdik ki az udvari zsidóból lassanként a népi zsidó típusa, ami természetesen azt jelenti, hogy a zsidó ezután is, mint annak elõtte, megmarad a nagy urak környezetében, sõt még inkább igyekszik azok soraiba befurakodni, de ugyanakkor fajának egy másik része a nép közelébe igyekszik férkõzni. Ha az ember meggondolja, hogy évszázadok alatt mennyit vétkezett a zsidó a tömegekkel szemben, mily lelketlenül zsarolta és szipolyozta azt, továbbá ha meggondoljuk, hogy mindezért a nép lassanként mennyire gyûlölni kezdte és már puszta jelenlétében is Isten büntetését látta, akkor tisztában lehetünk azzal, hogy a zsidóságnak ez az átalakulása mily nehézségekbe kellet, hogy ütközzék. Igen nehéz és fáradságos munka a lenyúzott áldozatok elõtt egyszerre "az ember barátjaként" megjelenni.
Ennek megfelelõen igyekszik jóvátenni mindazt, amit vele szemben vétkezett. Az emberiség "jótevõjeként" jelenik meg. Minthogy ez a tevékenysége gyakorlati célból történik, nem tarthatja szem elõtt a bibliai mondást, amely szerint, ne tudja a bal kezed, mit csinál a jobb. Arra törekszik, hogy lehetõleg minél többen tudomást szerezzenek róla, hogy mennyire átérzi a nagy tömegek szenvedéseit, és hogy õ ezek megszüntetése érdekében mily anyagi áldozatokat hoz. Ezzel a vele született "szerénységével" kürtöli világgá szolgálatait mindaddig, amíg a világ lassan mindezt el is hiszi. Aki nem akarja elhinni, az szörnyû igazságtalanságot követ el a zsidóval szemben. Ez a tevékenysége lassanként azután olyan fordulatot vesz, amely alkalmas elhitetni, hogy eddig nem õ vétkezett mások ellen, hanem kizárólag vele szemben követtek el igazságtalanságokat. A különösen buta emberek ezt el is hiszik, és így azután sajnálkoznak a "szerencsétlen" üldözötteken.
Egyébként meg kell itt jegyezni, hogy a zsidó e nagy "áldozatkészsége" ellenére még sohasem szegényedett el. Nagyszerûen be tudta osztani a dolgokat.
Jótéteménye gyakran csak a trágyával hasonlítható össze, amelyet nem a föld iránti szeretet szórat a szántóföldre, hanem a késõbbi egyéni jólét biztosítása.
Rövid idõ alatt tehát már mindenki tudja, hogy a zsidó az emberiség "jótevõje és barátja" lett. Mily sajátságos változás!
De még tovább megyek: a zsidó egyszerre liberális lesz és az emberiség szükséges haladásáért kezd lelkesedni. Így lesz belõle lassanként egy korszak szóvivõje.
Természetesen mind alaposabban rombolja le egy valóban népi gazdaság alapjait. A részvényen keresztül beférkõzik a nemzeti termelés vérkeringésébe, adásvétel, vagy jobban mondva a szatócskodás tárgyává alacsonyítja le azt, és ezzel elrabolja e nemzeti üzemektõl a személyes tulajdonban rejlõ alapot. Bekövetkezik a munkaadó és munkavállaló közötti elhidegülés, amely késõbb osztályharchoz vezet.

A gazdasági életre gyakorolt zsidó befolyás a tõzsdén keresztül hihetetlen gyorsasággal növekszik, és a zsidó lassanként a nemzeti munkaerõ tulajdonosává és ellenõrévé lesz.
Politikai helyzetének erõsítése érdekében megkísérli az õt egyelõre még lépten-nyomon akadályozó faji és állampolgári korlátok ledöntését. E célja érdekében fajtája szívósságával a felekezeti türelmességért harcol, és egyben a teljesen hatalmába kerített szabadkõmûvességben biztosít a maga részére céljai kiharcolására kitûnõ eszközt. A kormánykörök és a polgárság magasabb politikai és gazdasági körei a szabadkõmûves szálakon keresztül kerülnek hálójába anélkül, hogy csak sejtenék is ezt.
Csak maga a nép mint olyan, helyesebben az az osztály, amelyik maga is ébredezõfélben saját jogaiért és szabadságáért kezd harcba szállni, áll ellen a maga mélyebb és szélesebb rétegeivel ennek a bekerítésnek. Márpedig erre az osztályra nagyobb szükség van, mint bármely másikra, mert a zsidó érzi, hogy uralkodó szerepét csak akkor biztosítja, ha maga elõtt "úttörõket" küldhet. Az "úttörõt" pedig a polgárságban, a polgárság legszélesebb rétegeiben véli feltalálni. A kesztyûst és a takácsot azonban nem lehet a szabadkõmûvesség finom hálójába bekeríteni, itt durvább, de nem kevésbé hatásos eszközre van szükség. Így kerül a zsidóság szolgálatába a szabadkõmûvesség mellé második fegyverként a sajtó! Ezt a legnagyobb szívóssággal és ügyességgel kerítette hatalmába. A sajtón keresztül megkezdi az egész nyilvános élet átkarolását és bekerítését, vezetését és igazgatását, mert hiszen így módjában áll annak a hatalomnak a megalapozása és irányítása, amelyet "közvélemény" néven most sokkal inkább ismerünk, mint néhány évtizeddel ezelõtt.
Emellett végtelen tudományszomját hangoztatja, minden haladást dicsér, természetesen elsõsorban azokat, amelyek a többiek romlását idézik elõ. Mert minden tudományt és minden fejlõdést csak a saját népének érdeke szempontjából ítél meg, és ahol az háttérbe szorul, ott a legkérlelhetetlenebb ellensége minden világosságnak és gyûlölõje minden igazi kultúrának. Így a mások iskolájában magára szedett tudást fajtája szolgálatába állítja.
Fajiságát jobban védelmezi, mint bármikor annak elõtte. Mialatt õ "felvilágosodásról", "elõrehaladásról", "szabadságról", "emberségrõl" stb. áradozik, saját fajtáját a legszigorúbban elzárja. Igaz, nem egyszer házasítja össze asszonyait befolyásos keresztényekkel, de a férfitörzset alapjában véve mindig tisztán õrzi.
Mérgezi mások vérét, de vigyáz a sajátjára. A zsidó majdnem sohasem vesz feleségül keresztény nõt, ellenben megfordítva: a keresztény néha zsidó nõt vesz el. Az ivadékok, a félvérek mégis a zsidókra ütnek. A zsidó teljesen tisztában van ezzel, éppen ezért tervszerûen ûzi faji ellenfelei "lefegyverzésének" ezt a módját. Ez irányú tevékenységének leleplezése és áldozatainak lefegyverzése céljából folyton a fajra és a színre való tekintet nélküli emberi egyenrangúságról beszél. Az ostobák mindezt elhiszik neki.
Minthogy azonban egész lénye még nagyon magán viseli az idegenszerûséget ahhoz, hogy különösen a nép széles rétegei minden további nélkül befogadják soraikba, a zsidó a sajtón keresztül olyan képet igyekszik önmagáról festeni, amely éppen annyira nem felel meg a valóságnak, mint amennyire saját célkitûzéseit hivatott szolgálni. Különösen az élclapok alkalmasak arra, hogy a zsidót teljesen veszélytelen népecskének tüntessék fel, amelynek ugyan megvannak a saját egyéni sajátosságai mint minden más népnek is , ezek azonban talán bizonyos mértékig idegenszerûek, talán kissé komikusak is, azonban egy alapjában véve becsületes és jólelkû lény jellegzetességei. Általában arra törekszenek, hogy a zsidóságot inkább jelentéktelennek, semmint veszedelmesnek mutassák.
Ebben az állapotban végcélja a demokrácia gyõzelme, vagyis saját értelmezése szerint a parlamentarizmus uralma. Ez felel meg leginkább az õ kívánalmainak, mert kikapcsolja a személyiséget, és annak helyébe a butaság, tehetetlenség és nem utolsósorban a gyávaság többségét teszi.
Végsõ kifejlõdése azután a monarchia bukása, amelynek elõbb vagy utóbb be kell következnie.
j) A hatalmas gazdasági fejlõdés a nép szociális rétegzõdésének változásához vezet. Miközben lassanként kihal a kézmûvesség, és ezáltal a munkás számára az önálló kenyér teremtése egyre kevésbé lesz lehetséges, a munkásosztály elproletárosodik. Megjelenik a történelem színpadán a "gyári munkás", akinek legjellemzõbb sajátossága az, hogy késõbbi élete folyamán csak a legritkább esetben teremt magának önálló egzisztenciát. A szó legszorosabb értelmében nincstelen. Öreg napjai a szenvedések sorozatát jelentik, és alig nevezhetõk életnek.
Már korábban is kialakult ilyen helyzet, amely kérlelhetetlenül sürgette a megoldást, és azt meg is találta. A parasztság és kézmûvesség osztályához egy újabb réteg járult, a tisztviselõk és alkalmazottak, különösen az állami szolgálatban levõk osztálya. Ezek is nincstelenek voltak a szó szoros értelmében. Az állam ebbõl az egészségtelen állapotból végre úgy találta meg a kivezetõ utat, hogy az állami alkalmazottakról való gondoskodást, mint akik maguk szintén nem biztosíthatják öreg napjaik zavartalanságát, maga vette kezébe és bevezette a nyugellátást. Lassanként a magánüzemek is egyre többen követték a példát. Ma már ott tartunk, hogy majdnem minden állandó alkalmazásban levõ szellemi munkás nyugellátásra jogosult, feltéve, hogy a kérdéses üzem elért egy bizonyos nagyságot.
Az állami hivatalnokok öregségének ez a biztosítása teremtette meg azt az odaadó kötelességteljesítést, amely a háború elõtti német tisztviselõi kar legkitûnõbb tulajdonsága volt.
Így sikerült egy egész nincstelen osztályt okosan kiragadni a szociális nyomorból és visszaadni népének.
Ez a kérdés újabban és most már sokkal nagyobb mértékben foglalkoztatta az államot és a nemzetet. Egyre újabb, milliókra menõ embertömegek mondottak búcsút a parasztközösségnek és lepték el a nagy városokat, hogy gyári munkásokként keressék meg a kenyerüket az újonnan alapított ipar keretein belül. Ennek az új osztálynak munka és életviszonyai rosszabbak voltak a szomorúságnál. A régi kézmûves és paraszti munkamódozatok egyszerû átvétele sehogy sem illett bele az új formába. Egyikük tevékenysége sem volt annyira megerõltetõ, mint a gyári munkásé. Míg a régi kézmûveseknél az idõ nem játszott nagy szerepet, addig az új munkamódszernél a munkaidõnek formális átvétele az ipari nagyüzemekben egyenesen végzetes hatású volt, mert az azelõtti tényleges munkateljesítmény a mai intenzív munkáltatási módozatok hiányában aránylag kicsiny volt. Ha tehát ezelõtt a munkaidõ még elviselhetõ volt, azt ma, amikor minden percet a végsõkig kihasználnak, semmi szín alatt sem lehet elviselni. Valóban a régi munkaidõnek az új gyári munkára való esztelen átvitele két irányban gyakorolt szerencsétlen hatást: tönkretette a munkások egészségét és egyben egy magasabb igazságba vetett hitét. Ehhez járult végül a munkabérek siralmas volta, és ezzel szemben a munkaadó anyagi helyzetének szembeszökõ javulása.
Vidéken addig nem volt szociális kérdés, mert úr és napszámos ugyanazt a munkát végezte, és mindenekelõtt ugyanabból a tálból evett, de most ez is megváltozott.
A munkavállalók és munkaadók elkülönülése az élet minden vonatkozásában bekövetkezett. Azt, hogy népünk elzsidósodása milyen méreteket öltött, legjobban a fizikai munka csekély megbecsülése, sõt a megbecsülés teljes hiánya mutatja. Nem német felfogás, hanem népünknek faji jellegébõl való kivetkõzése valójában elzsidósodása az, amely a kézimunkával szembeni tiszteletet minden testi munka egy bizonyos fokú lenézésévé változtatja át. Így keletkezett egy új, kevésbé becsült osztály, és egy szép napon fel kell vetõdnie a kérdésnek: vajon elég erõs-e a nemzet arra, hogy azt saját erejével beszervezze a népközösségbe, vagy pedig az osztálykülönbség osztályharccá fajul?
Egy azonban bizonyos: az új osztály tagjai nem a legtettrekészebbek. Az úgynevezett kultúra túlfinomult hatása itt még nem éreztette a maga romboló hatását. Az új társadalmi osztály a maga nagy tömegeiben nem volt még átitatva a pacifista gyengeségek mérgével, hanem nyers, és ha kellett, erõszakos volt.
Mialatt a polgárságot ez a súlyos kérdés egyáltalán nem érdekelte és egykedvûen nézte a dolgok ilyen folyását, azalatt a zsidó megérezte azt a beláthatatlan lehetõséget, ami itt a jövõ számára kínálkozik. Egyrészt az emberiség kizsákmányolására irányuló kapitalista berendezkedéseket a végsõkig megszervezi, másrészt saját lelkületének és tevékenységének áldozataihoz odaférkõzik, és rövid idõn belül maga áll a harc élére, "önmaga" ellen. Természetesen csak látszólag "önmaga" ellen, mert a hazugságok e nagymestere kitûnõen ért ahhoz, hogy magát mindig tisztára mossa, és minden hibát másokra toljon. Minthogy elég szemtelen ahhoz, hogy a nagy tömegeket maga vezesse, a tömeg sohasem jön annak gondolatára, hogy ez esetben minden idõk legnagyobb becsapásáról van szó.
De mégis ez a valóság. Alig alakult ki a gazdasági élet változásából az új osztály, a zsidó már is tisztán és világosan felismerte abban saját célkitûzéseinek rohamcsapatát. Elõször a polgári társadalmat használta faltörõ kosként a feudális világgal szemben, most a munkásságot a polgári társadalom ellen. Míg korábban a polgárság árnyékában a polgári jogokat vívta ki magának, most azt reméli, hogy a munkásság létért folyó küzdelme a saját uralmához vezetõ utat fogja egyengetni.
Ettõl kezdve a munkás egyetlen feladata, hogy a zsidó nép jövõjéért harcoljon. Öntudatlanul annak a hatalomnak a szolgálatába kerül, amely ellen harcolni szándékozik. Látszólag a kapitalizmus ellen uszítják, hogy azután legkönnyebben éppen ennek a szolgálatába állítsák. Folytonosan a nemzetközi kapitalizmus ellen kiabálnak, de ezalatt a valóságban a nemzeti gazdaságot értik. Ezt kell letörniük, hogy sírja fölött a nemzetközi tõzsde diadalmaskodhasson.
A zsidó közben a következõképpen jár el.
Elõször is a munkás mellé áll, krokodíluskönnyeket hullat sorsa felett, sõt mi több, felzúdul nyomorúsága és szegénysége ellen, hogy ezúton férkõzzék bizalmába. Tanulmányozni kezdi életének tényleges vagy csak képzelt sanyarúságát, és felkelti a munkásban sorsa megváltoztatasának vágyát. A minden árja emberben valamely formában szunnyadó szociális igazságérzetet mérhetetlen ravaszsággal gyûlöletté fokozza azok ellen, akik szerencsésebbek, és ezáltal a szociális igazságtalanságok megszüntetéséért folytatott harcának bizonyos világnézeti jelleget ad. Megalapítja a marxista tanokat.
Mialatt magát elválaszthatatlanul egybeforrottnak tünteti fel a szociális szempontból igazságos követelményekkel, azok elterjesztését éppúgy elõsegíti, mint ahogy kiváltja ugyanakkor a tisztességes emberiség idegenkedését is, ezek ugyanis kezdettõl fogva igazságtalanoknak és teljesíthetetlennek látszanak. Tiszta szociális gondolatok köpönyege alatt ördögi nézetek rejlenek, sõt a legszemtelenebb nyíltsággal kerülnek a nyilvánosság elõtt is tárgyalásra. Ez a tan az értelem és emberi dõreség elválaszthatatlan keveréke, amelyet csak az õrület óhajt megvalósítani, de sohasem a józanság. A személyiségnek és ezen keresztül a nemzetnek és faji tartalmának elvetésével alapjaiban rombolja szét az emberi kultúrát, amely éppen ezektõl a tényezõktõl függ. Ez a marxista világnézet igazi magva, ha egyáltalán "világnézetnek" nevezhetõ a bûnös elme e szörnyû szüleménye. A személyiségnek és a fajnak lerombolásával eltûnik az alacsonyabb rendû zsidók uralmának minden igazi akadálya.
Éppen gazdasági és politikai dõreségében rejlik ennek a tannak az értelme. Mert ennek következtében fognak a valóban intelligens elemek tartózkodni attól, hogy szolgálatába álljanak, míg a szellemileg kevésbé és gazdasági szempontból rosszul képzettek lobogó zászlóval fogjak követni. A mozgalom számára az értelmiséget viszont mert ennek a mozgalomnak is szüksége van értelmiségre "áldozatkészen" a zsidóság szállítja a saját soraiból.
Így keletkezik egy tisztán kézimunkás mozgalom zsidó vezetõség alatt, látszólag azért, hogy a munkásság helyzetén javítson, valójában azonban azzal a célkitûzéssel, hogy minden nem zsidó népet rabszolgaságba és ezzel a megsemmisülésbe döntsön.
Azt a romboló munkát, amit a szabadkõmûvesség az intelligencia körében a nemzet önfenntartási ösztönének pacifista alapon való rombolásával végez, a ma kizárólag zsidó kézen levõ sajtó közvetíti a nép szélesebb rétegeinek, fõleg pedig a polgárságnak. A rombolás e két fegyveréhez járul, mint harmadik, a leggyümölcsözõbb, a durva erõszak megszervezése. A marxizmusnak mint támadó és rohamosztagnak szánták azt a feladatot, hogy befejezze azt a romboló munkát, amit a két elsõ fegyver elõkészített és megérlelt.
Mesteri összjáték keletkezik, úgyhogy valóban nem kell csodálkoznunk rajta, ha velük szemben éppen azok az intézmények mondanak csõdöt, amelyek oly szívesen vallják magukat az egyre inkább mondaszerûvé váló államtekintély hordozóinak. A mai magas és legmagasabb állami hivatalnoki karunkban találta meg a zsidó minden idõben (kevés kivételtõl eltekintve) romboló munkája legkészségesebb kiszolgálóit. Hajlongó alázatosság felfelé, és gõgösség lefelé jellemzi ezt az osztályt éppen úgy, mint égig kiáltó együgyûsége, amelyet gyakran csak elképesztõ beképzeltsége múl felül. Ezek azonban olyan tulajdonságok, amelyekre a zsidóknak hatóságainknál szükségük van, tehát szeretik is õket.
Az így meginduló gyakorlati harc nagy vonásokban a következõképpen folyik le.
A világnak nemcsak gazdasági meghódítását célzó, hanem politikai leigázását is követelõ zsidó harc végcéljának megfelelõen a marxista tanok szervezetét két, látszólag önálló, a valóságban azonban elválaszthatatlan egészet képezõ részre, éspedig politikai és szakszervezeti mozgalomra osztja.
A szakszervezeti mozgalom feladata a toborzás. Ez nyújt a munkásnak létéért folytatott nehéz küzdelmében amelyet sok vállalkozó kapzsisága és rövidlátása idéz elõ segítséget, védelmet, és ezzel a jobb életkörülmények kiharcolásának a lehetõségét. Ha a munkás olyan idõben, amikor a szervezett népegyesülés, az állam oly keveset törõdik vele, emberi joga követeli képviseletét, és nem akarja magát a részben felelõtlen és gyakran szívtelen emberek önkényének kiszolgáltatni, akkor magának kell kézbe vennie jogai védelmét. Amilyen mértékben az ún. nemzeti polgárság a legnagyobb akadályokat helyezi ennek az élethalálharcnak útjába azáltal, hogy a pénztõl való elvakultságában ellenáll az embertelen, hosszú munkaidõ megrövidítésének, a gyermekmunka megtiltásának, az asszony védelmének, a mûhelyek és lakások egészségügyi viszonyai javításának, sõt gyakran szabotálja azokat, éppen olyan mértékben teszi magáévá az okosabb zsidó az elnyomottak dolgát. Lassanként õ lesz a szakszervezeti mozgalom vezetõje, annál könnyebben, mert már nem a szociális bûnök becsületes értelemben vett tényleges megszüntetése képezi fõ feladatát, hanem csak a vakon engedelmeskedõ gazdasági harci alakulatok kiképzése, amelyek az õ kezében majd a nemzeti gazdaság függetlenségének megtörésére lesznek hivatottak. Míg az egészséges szociálpolitikai vezetés mindig a nép egészséges fenntartásának és a független nemzeti gazdaság biztosításának szempontjai szerint igazodik, a zsidó számára ezek a szempontok nemcsak hogy nem léteznek, hanem azok megdöntése életcélját képezi. A zsidó nem kívánja a független nemzeti gazdaság fenntartását, hanem annak megsemmisítését. Éppen ezért nincsenek lelkiismeretfurdalásai akkor, hogyha mint a szakszervezeti mozgalom vezetõje, olyan követeléseket támaszt, amelyek nemcsak túllõnek a célon, hanem amelyek teljesítése gyakorlatilag lehetetlen, vagy pedig a nemzeti gazdaság végromlását jelenti. Õ azonban nem is akar egészséges, törzsökös nemzedéket tudni maga elõtt, hanem egy erõtlen és könnyen leigázható nyájat.
Ez az óhaja arra készteti, hogy legjobb tudása szerint gyakorlatilag keresztülvihetetlen, a legszemérmetlenebb követeléseket támassza, amelyek a dolgok lényegén mit sem változtatnak, hanem csak arra valók, hogy a kedélyeket felizgassák. Tevékenységének azonban éppen ez a célja, és nem a szociális helyzet valóságos és becsületes megjavítása.
Ily módon a zsidóság vezetõ szerepe a szakszervezetek terén mindaddig megdönthetetlen, míg nagyméretû felvilágosító munkával a nagy tömegek szemét fel nem nyitják és rá nem világítanak a soha véget nem érõ nyomorúságuk igazi okaira, vagy pedig az állam maga nem vet véget a zsidóság e munkájának. Mert addig, amíg a tömeg oly csekély belátással bír, mint napjainkban, arra fog hallgatni, aki gazdasági téren legelõször és a leghihetetlenebb ígéreteket teszi. Márpedig e téren a zsidó mester. Semmi néven nevezendõ erkölcsi megfontolás sem befolyásolja tevékenységét!
Így azután ezen a téren kérlelhetetlen következetességgel kiirtja minden vetélytársát. Egész belsõ harcmodorának megfelelõen a szakszervezeti mozgalmat is a legerõszakosabb önkényesség alapján szervezi, és akinek jobb belátása a zsidó csábításának ellenszegül, annak munkásságát és tiszta látását terrorral töri meg. Az ilyen tevékenység eredménye beláthatatlan.
Az áldásos tevékenység kifejtésére hivatott szakszervezetek segítségével így zúzza tönkre a zsidó a nemzeti gazdaság alapjait.
Párhuzamosan fejlõdik ezzel a politikai szervezet, amely a szakszervezeti mozgalommal oly értelemben játszik össze, hogy az utóbbi a tömegeket a politikai szervezkedésre elõkészíti, sõt mi több, erõszakosan és kényszerrel belezavarja. A szakszervezet jelenti továbbá azt a kimeríthetetlen forrást, amelybõl a politikai szervezet a maga óriási apparátusát táplálja. Ez az ellenõrzõ szerve az egyén politikai tevékenységének, és egyben ez végzi minden politikai tüntetés számára a felhajtó szolgálatot. Végül egyáltalán nem törõdik már a gazdasági követelményekkel, az általános sztrájkon keresztül a munka beszüntetését állítja legfõbb harci eszközként politikai elgondolásai szolgálatába.
Megszervezi sajtóját, amelynek tartalma csak a legkevésbé képzett emberek szellemi színvonalának felel meg. Ezáltal a politikai és szakszervezeti gépezet olyan lázító berendezéshez jut, amely arra hivatott, hogy a nép legalacsonyabb rétegeit a legvégzetesebb tettek elkövetésére bírja. Feladata nem az, hogy az embereket a kezdetleges gondolkodásmód fertõjébõl kivezesse és magasabb fokra emelje, hanem az, hogy legalacsonyabb ösztöneit elégítse ki. Szigorúan számító és jövedelmezõ üzlet a gondolkodásra lusta és gyakran elbizakodott tömeg figyelembevételével.
Mindenekelõtt ez a sajtó az, amely egy szinte fanatikus rágalmazó hadjárattal mindent beletapos a sárga földbe, ami a nemzeti függetlenség, a kulturális magasság és a nemzetgazdasági önállóság támaszaként számításba jöhet.
Legelsõsorban azok ellen a jellemek ellen fordul, akik nem hajlandók a zsidóság hatalmi vágya elõtt meghajolni, vagy pedig akiknek zseniális képességeiben a zsidók veszedelmet látnak. Mert ahhoz, hogy valakit a zsidók gyûlöljenek, nem szükséges az, hogy ellenük harcoljon, elég annak a gyanúja is, hogy az illetõ valamikor az ellentámadás gondolatára juthat, vagy pedig az, hogy szellemi nagysága révén a zsidósággal ellenséges viszonyban lévõ nép erejét és nagyságát gyarapíthatja.
E téren csalhatatlan ösztönösségével megérzi mindenkiben az õsi lelket, és mindenkivel szemben ellenséges érzülettel viseltetik, aki nem az õ lelkébõl való. Minthogy nem a zsidó a megtámadott, hanem õ a támadó fél, nemcsak azt tekinti ellenségének, aki megtámadja, hanem azt is, aki neki ellenszegül. Az íly vakmerõ, egyenes lelkületû emberek megtörésére használt eszköze azonban nem a becsületes harc, hanem a hazugság és rágalom.
Semmitõl sem riad vissza, és aljasságában oly nagy, hogy senki sem csodálkozhat azon, ha népünk az ördögnek, mint minden rossz jelképezõjének a megszemélyesítésére a zsidót használja.
A nagy tömegeknek a zsidóság belsõ lényét illetõ tudatlansága és a felsõbb rétegeknek minden ösztönös megérzést nélkülözõ vaksága könnyen a zsidó hadjárat áldozatául dobja oda a népet.
Míg egyrészt felsõbb köreink velük született gyávaságuk következtében fordulnak el az olyan embertõl, akit a zsidóság a hazugság és rágalom fegyverével támad, a nagy tömegek butaságuk következtében hisznek el mindent. Az állami hatóságok ilyenkor vagy hallgatásba burkolóznak, vagy pedig azért, hogy a zsidó sajtóhadjáratnak véget vessenek, üldözõbe veszik a megtámadottat, hiszen némely korlátolt hivatalnok szemében ez az államtekintély megóvását, a rend és nyugalom biztosítását jelenti.
Lassanként a zsidóság marxista fegyvereitõl való félelem ránehezedik a tisztességes emberek agyára és lelkére. Az ember reszketni kezd félelmében a rettenetes ellenségtõl és ezzel véglegesen áldozatává lesz.
k) A zsidóság uralma az államban most már oly biztosítottnak látszik, hogy ismét zsidóként jelenhet meg, sõt faji és politikai gondolkodásmódjának kíméletlenül szabad folyást is engedhet. Fajtájuk egy része egész nyíltan hangoztatja már idegen népi voltát, de amellett folyton hazudozik. Miközben ugyanis a cionizmus a világ számára azt igyekszik bizonyítani, hogy a zsidóság faji célkitûzései egy palesztinai állam alapításában kielégülést találnak, egyszerûen a legravaszabb módon csapják be a buta gójokat. Egyáltalában nem gondolnak arra, hogy azért építsenek ki Palesztinában egy zsidó államot, hogy azt maguk lakják, hanem csak nemzetközi garázdálkodásuknak a saját felségjogaik alatt szervezett és a többi állam beleszólási joga alól kivont központját akarják abban megteremteni; a kiutasított szélhámosok menedékhelyét és egyben a jövõ zsiványainak fõiskoláját.
Nemcsak növekvõ önbizalmuk jele, hanem biztonságérzetüké is, amikor arra képesek, hogy olyan idõben, amikor népük egy része magát németnek, franciának vagy angolnak hazudja, másik része nyíltan zsidó fajiságát hangoztassa.
Hogy mennyire biztosak gyõzelmükben, legjobban bizonyítja az a mód, amellyel õk a többi nép fiait kezelik.
A fekete hajú zsidó kölyök órák hosszat tobzódik örömében, ha a népünktõl rabolt gyanútlan leányt vérével fertõzheti. Minden eszközzel azon van, hogy a leigázandó nép faji alapjait tönkretegye. Amint maga gyalázza meg tervszerûen az idegen nép asszonyait és leányait, éppen úgy nem riad vissza attól sem, hogy mások számára nyissa meg idegen népek faji korlátjait. Zsidók voltak azok, akik a négereket a Rajna partjára hozták azzal a határozott célkitûzéssel, hogy az ebbõl folyó vérfertõzés tönkretegye a gyûlölt fehér fajt, letaszítsa kulturális és politikai magaslatáról, és önmagát tegye e faj urává.
Mert tiszta fajú és vére jelentõségének tudatában levõ népet a zsidó sohasem tud leigázni; a zsidó mindig csak a korcs népek ura lesz.
Ezért igyekszik tervszerûen, az egyedek mérgezõ fertõzésével a faj színvonalát süllyeszteni.
A politikai életben pedig a demokrácia gondolatát a proletariátus diktatúrájával igyekszik felváltani.
A marxizmus szervezett tömegében találta meg azt a fegyvert, amely feleslegessé teszi a demokráciát, és ehelyett lehetõvé teszi számára, hogy a népeket diktatórikus alapon, erõs ököllel leigázza és kormányozza.
Tervszerûen dolgozik a forradalmasításon, gazdasági és politikai téren is.
Azokat a népeket, amelyek a belsõ támadásnak igen hevesen ellenállnak, nemzetközi befolyása révén ellenségekkel hálózza be, háborúba zavarja, és szükség esetén a harctereken tûzi ki a forradalom lobogóját
Gazdasági megrázkódtatásoknak teszi ki az államokat mindaddig, amíg a veszteségessé váló szociális üzemeket kivonhatja az állami kezelés alól, és saját pénzügyi ellenõrzésének vetheti alá.
Politikailag megvonja az államtól a létfenntartáshoz szükséges eszközöket, tönkreteszi minden nemzeti önállóság és önvédelem alapját, megsemmisíti a vezetésbe vetett hitet, meggyalázza a történelmet, a múltat, és minden igazi nagyságot leránt a sárga földig.
Kulturális téren megfertõzi a mûvészetet, irodalmat, színházat, megbomlasztja a természetes érzéket, ledönti a szépség, a fenség, a nemesség és jó fogalmát, és ezek helyett az emberiséget saját alacsonyrendûsége varázskörébe vonja.
A vallást nevetségessé teszi. A tisztességet és erkölcsöt túlhaladott álláspontként tünteti fel mindaddig, amíg a népet a létért folytatott küzdelemben a világon az utolsó támaszaitól is megfosztja.
1) Ezzel megkezdõdik az utolsó nagy forradalom. Mihelyt elnyerte a politikai hatalmat, levetkõzi eddig viselt utolsó leplét is. A demokratikus népzsidóból vérszomjas zsidó, a népek kényura lesz. Rövid néhány év leforgása alatt megkísérli az értelmiség nemzeti képviselõinek a kiirtását, és mialatt természetes szellemi vezetésüktõl fosztja meg a népeket, egyúttal megérleli õket az állandó leigázottság rabszolgaságára.
Legelrettentõbb példája ennek Oroszország, ahol fanatikus vadsága mintegy harmincmilliónyi személyt a legembertelenebb kínzások közepette ölt meg vagy éheztetett halálra, miáltal egy nagy nép fölötti hatalmat néhány zsidó "irodalmár" és tõzsdebandita kezére játszotta.
Ez végeredményben azonban nemcsak a zsidók által elnyomott népek szabadságának a végéhez vezet, hanem ezeknek a népélõsdieknek a pusztulását is jelenti.
Az áldozat halálába elõbb-utóbb belepusztul a vámpír is.
Ha mi a német összeomlást beható vizsgálat alá vesszük, akkor annak végsõ és legnagyobb okát a faji kérdés, különösképpen pedig a zsidó veszedelem fel nem ismerésében találjuk meg.
Az 1918. évi augusztusi harctéri vereségeket játszi könnyedséggel ki lehetett volna heverni. Az a vereség eltörpült a mi gyõzelmeinkkel szemben. Nem az ellenség gyõzött le bennünket, hanem az a hatalom, amely ezt a vereséget elõkészítette, amikor évtizedeken keresztül tervszerûen megfosztotta népünket politikai és erkölcsi ösztöneitõl és azoktól az erõktõl, amelyek egyedül képesítik a népeket létük biztosítására.
Amikor a régi birodalom figyelmen kívül hagyta a faji alapok megtartásának kérdését, semmibe vette egyúttal azt az egyetlen jogot is, amely ezen a világon az élet záloga. Azok a népek, amelyek megfertõzésüket tûrik, és azt nem akadályozzák meg, vétkeznek a gondviselés akarata ellen. Ez esetben egy erõsebb faj fellépésének következtében bekövetkezõ pusztulásuk nem igazságtalanság, hanem az örök igazság gyõzelme. Ha egy nép a vérében gyökerezõ tulajdonságokat nem akarja többé megbecsülni, elveszti jogát ahhoz, hogy panaszkodjék földi létének elvesztésén.
E világon minden javítható, minden vereség késõbbi gyõzelem szülõje, minden vesztett háború késõbb feltámadás alapja lehet, minden szükség, minden nélkülözés az emberi energiák életre hívásának eszközévé válhat, és minden elnyomatásból az erõk újjászületése következhet be, mindaddig, amíg a vér tisztasága megmarad.
A vér elvesztett tisztasága azonban örökre szétrombolja az ember lelki boldogságát, örökre és végképp lesújtja öt, és következményei a testbõl és lélekbõl soha el nem távolíthatók.
Ha az ember ezzel az egyetlen kérdéssel szemben az élet többi problémáját vizsgálja és összehasonlítja, akkor megérti, hogy mily nevetségesen csekély ehhez képest minden más kérdés. Minden más kérdés idõre korlátozott, a vér tisztán tartásának vagy megfertõzésének kérdése azonban mindaddig fennáll, míg csak emberek élnek a földön.
A világháború elõtti idõ minden jelentõsebb bomlási tünete végeredményben faji okokra vezethetõ vissza.
Akár az általános igazság kérdéseirõl van szó, akár a gazdasági élet kinövéseirõl vagy a kultúra bomlási tüneteirõl, politikai elfajulásról, vagy akár az iskolai nevelés hibáiról, vagy a felnõtteknek a sajtó útján való helytelen befolyásolásáról stb. , a végsõ ok mindig és mindenütt ugyanaz: saját népi, faji követelmények figyelmen kívül hagyása vagy egy idegen faji veszedelem fel nem ismerése.
Éppen ezért volt minden reformkísérlet, minden szociális segítõ mozgalom és politikai fáradozás, minden gazdasági fellendülés és minden látszólagos szellemi gyarapodás következményeiben jelentéktelen. A nemzet és a nemzet életét e földi létre képesítõ és megtartó szervezet: az állam alapjában véve nem lett egészségesebb, hanem szemlátomást egyre betegebb. A régi birodalom látszólagos felvirágzása nem rejthette el belsõ gyöngeségét, és a birodalom valóságos megerõsítésének minden kísérlete mindig hajótörést szenvedett a leglényegesebb kérdés figyelmen kívül hagyása következtében.
Tévedés lenne azt hinni, hogy a német néptesten kísérletezõ különbözõ politikai irányzatok hívei, sõt maguk a vezérek is gonosz vagy rosszakaratú emberek lettek volna. Tevékenységük csak azért volt eredménytelenségre kárhoztatott, mert õk a legjobb esetben is csak általános megbetegedésünk külsõ tüneteit láttak, azokat igyekeztek legyõzni, de kórokozójuk mellett vakon mentek el.
Aki a régi birodalom politikai fejlõdésének az irányát tervszerûen szemmel kíséri, annak higgadt megfontolás után arra a megállapításra kell jutnia, hogy még az egyesülés, tehát a német nemzet felvirágzásának idején is már teljes mértékben folyamatban volt a belsõ bomlás, és minden látszólagos politikai eredmény és minden gazdasági fellendülés ellenére az általános helyzet évrõl évre rosszabbodott. Már maguk a birodalmi választások is a marxista szavazatok szemmel látható növekedésével rámutattak az elkövetkezõ belsõ és külsõ összeomlásra. Az úgynevezett polgári pártok minden eredménye értéktelen volt, nemcsak azért, mert azok a marxista hullámokat még gyõzelmeik alkalmával sem tudtak feltartóztatni, hanem, mert már önmagukban is a bomlás csíráit hordták. Magát a polgári világot is megfertõzte már a marxista elmélet hullamérge anélkül, hogy ezt még csak sejtette volna is. Ellenállása gyakran inkább törtetõ vezéreinek féltékenységébõl, semmint a végsõ harcra szánt ellenfelek elvi álláspontjából fakadt. Egyetlen egy valaki harcolt ezekben az években megingathatatlan következetességgel, és ez a zsidó volt. Dávid csillaga abban a mértékben emelkedett mindig magasabbra, amilyen mértékben népünk létfenntartási akarata csökkent.
1914 augusztusában éppen ezért nem egy támadásra elszánt nép vonult fel a csatamezõkön, hanem nemzetünk önfenntartási ösztöne lobbant fel utoljára a népünk testén elharapódzó pacifista marxista bénultsággal szemben. Minthogy ezekben a sorsdöntõ napokban sem ismerték fel a belsõ ellenséget, hiábavaló volt minden külsõ gyõzelem és ellenállás, a gondviselés nem a gyõzelmes fegyvereket jutalmazta, hanem az örök megtorlás törvénye szerint járt el.
E belsõ felismerésbõl alakítjuk ki új mozgalmunk irányelveit és munkatervét azokat, amelyek meggyõzõdésünk szerint egyedül és kizárólag képesek nemcsak népünk pusztulását feltartóztatni, hanem megteremteni azt a sziklaszilárd alapot is amelyen egykor felépülhet az az állam, amely nem gazdasági követelményeknek és érdekeknek idegen gépezete, hanem népi szervezet lesz: a német nemzet német állama.

 

12

 

A Nemzeti Szocialista Német Munkáspárt fejlõdésének kezdete

 

 Ha e kötet végén mozgalmunk fejlõdésének elsõ stádiumát ecsetelem és röviden rátérek néhány ezzel összefüggõ kérdésre, ez nem azt jelenti, mintha mozgalmunk szellemi céljairól akarnék értekezést írni. Új mozgalmunk szellemi céljai és feladatai oly hatalmasak, hogy azokat külön kötetben kell tárgyalnom. Éppen ezért a második kötetben fogom a mozgalom programjának alapjait részletesen kifejteni és megkísérelni annak vázolását, hogy mit értünk az "állam" fogalma alatt. Magunkról beszélek, itt azonban arra a sok százezer emberre gondolok, akiknek alapjában véve ugyanaz a kívánságuk, anélkül azonban, hogy kellõképpen kifejezésre tudnak juttatni azt, ami szemük elõtt lebeg. Mindenik, tényleg nagy reformnak az a jellemzõ vonása, hogy kezdetben gyakran csak egy ember küzd érte, ámbár sok millió a híve. Célja gyakran már évszázadok óta százezrek hõ kívánsága, míg végre akad valaki, aki ennek az általános akarásnak szószólójává válik, és mint a régi vágy zászlóvivõje, gyõzelemre juttatja az új eszmét.
Azt, hogy sok millió ember szívét a jelenlegi viszonyok lényeges megváltoztatásának vágya tölti el, legjobban az a nagy elégedetlenség bizonyítja, amely az egész világon uralkodik. Ez az elégedetlenség ezerféle módon jut kifejezésre; egyesek kétségbeesnek és elvesztik a reménységüket, másokon utálat, düh és felháborodás vesz erõt, egyesek közömbösek maradnak, mások pedig fellázadnak. Errõl az elégedetlenségrõl tanúskodnak mindazok, akik a nyilvános választásoktól tartózkodnak, valamint azok is, akik a szélsõ baloldali pártok fanatikus vét teszik ki.
Fiatal mozgalmunknak ezekre kell támaszkodnia. Mozgalmunknak nem szabad az elégedettek és jóllakottak mozgalmának lennie, hanem a szenvedõket, az elégedetleneket és a szerencsétleneket kell felkarolnia. Nem szabad a néptömeg felszínén mozognia, hanem annak mélyében kell gyökeret vernie.
Politikai szempontból 1918-ban az volt a helyzet, hogy a nép két részre szakadt. Az elsõ, éspedig a kisebbik fele, a nemzeti értelmiség rétegébõl állott, és soraiban nem voltak fizikai munkások. Politikai irányzata külsõleg nemzeti jellegû volt, de ez alatt nem értett mást, mint az ún. állami érdekek unalmas és gyenge képviseletét, melyek egyúttal nyilván a dinasztikus érdekekkel voltak azonosak. Eszméit és céljait hiányos és felületes szellemi fegyverekkel igyekezett megvalósítani, ezek azonban megtörtek ellenfelei erõszakosságán. A forradalom egyetlenegy borzasztó csapással leterítette ezt a rövid idõvel elõbb még uralkodó osztályt, amely gyáva remegéssel tûrte a kegyetlen gyõztes által reá rótt megaláztatást.
Ezzel szemben állott a másik osztály: a fizikai munkások osztálya. Ez utóbbiak többé-kevésbé radikális marxista mozgalmak köré csoportosultak, és el voltak szánva arra, hogy minden szellemi ellenállást erõszakkal törjenek meg. Ellenségei voltak a nemzeti érdekeknek, és elõsegítették az idegen elnyomatást. Ez az osztály szám szerint többszörösen erõsebb volt, de mindenekelõtt magában foglalta a nemzet ama elemeit is, melyek nélkül a nemzeti újjászületés elképzelhetetlen és lehetetlen.
Azzal ui. már 1918-ban is tisztában kellett lennünk, hogy a német nép újjászületése csakis külhatalmi pozíciónk visszanyerése révén lehetséges. Ennek azonban nem a fegyver képezi elõfeltételét mint ahogy polgári "államférfiaink" hangoztatják , hanem csakis akaraterõnk. A német népnek egykor bõven volt fegyvere, és mégsem volt képes szabadságát megvédeni, mert hiányzott nemzeti önfenntartási ösztönének és akaratának ereje. Bámíly kitûnõ legyen is a fegyver, holt és értéktelen tárgy mindaddig, amíg az emberekbõl hiányzik az a szellem, amely mindenkor kész és eltökélt arra, hogy a tömeget vezesse. Németország nem azért vált védtelenné, mert nem voltak fegyverei, hanem mert hiányzott belõle az akarat, hogy létének fegyvereit megõrizze.
Ha ma, különösen a baloldali politikusok, arra mernek hivatkozni, hogy fegyvertelenségünk az oka az õ engedékeny és gyönge, valójában azonban hazaáruló külpolitikájuknak, erre csak azt lehet válaszolni: Nem! Ennek éppen az ellenkezõje igaz! Nemzetellenes, gaz politikátokkal fegyvereztetek le bennünket akkor, amikor nemzeti érdekeinket elárultátok! Most pedig azt a látszatot akarjátok kelteni, mintha nyomorult tehetetlenségetek oka a fegyverek hiányában volna. Ez a tételetek is hazugság!
A szemrehányás azonban éppen oly mértékben illeti a jobboldali politikusokat is. Csak nyomorult gyávaságuk révén lophatta ki 1918-ban a nemzet kezébõl a fegyvert az uralomra került zsidó banda. Éppen ezért nekik nincs joguk és okuk hideg meggondoltságuk (mondd: "gyávaságuk") kényszereként fegyvertelenségünkre hivatkozni. Egyedül gyávaságuk az okozója mai védtelenségünknek!
A német hatalom visszanyerése tehát nem a fegyvergyártástól függ, hanem attól, hogy vajon sikerül-e újra felébresztenünk népünkben azt a szellemet, amely õt a fegyverviselésre képesíti. Ha ez a szellem úrrá lesz népünkön, akaratunk száz utat talál arra, hogy újra visszanyerje fegyvereit! A gyáva embert állig felfegyverezhetjük, mégsem képes védekezni, ha megtámadják. Az õ kezében a legjobb fegyver sem ér annyit, mint a bátor ember kezében a furkósbot.
Politikai hatalmunk visszanyerésének kérdése már csak azért is elsõsorban nemzeti önfenntartási ösztönünk újjászületésétõl függ, mert a külpolitika irányzata, valamint az állam erejébe vetett bizalom, a tapasztalat szerint, kevésbé a fegyverek száma után igazodik, mint inkább egy nemzet akár jelen való, akár csak feltételezett erkölcsi ellenállóképessége után. És hogy vajon lehet-e egy néppel szövetkezni, az nem annyira holt fegyverállományától függ, mint inkább lángoló nemzeti akaratától és hõsi, halálmegvetõ elszántságától. Mert szövetséget nem fegyverekkel, hanem emberekkel szokás kötni. Az angol népet pl. addig fogj a a világ értékes szövetségesnek tekinteni, amíg vezetõitõl és népétõl elvárható az az erõkifejtés és szívósság, amely kész a felvett harcot az idõtõl és a hozandó áldozatoktól függetlenül minden áron végigküzdeni és a gyõzelmet kierõszakolni. Emellett nem szükséges, hogy a pillanatnyi felkészültség a többi állam hadikészültségével arányos legyen.
Ha megértjük végre, hogy a német nemzet újjászületése politikai létfenntartási akaratának visszanyerésétõl függ, akkor világos az, hogy nem elég, ha azokat az elemeket nyerjük meg mozgalmunk számára, akik már maguk is hazafias érzelmûek, hanem a tudatosan nemzetellenes tömeget is nemzeti érzelmûvé kell tennünk.
Fiatal mozgalmunknak, amely a szuverén német állam újjáépítését tûzte ki céljául, teljes erejével azért kell küzdenie, hogy megnyerje a nagy tömeget. Bármennyire is siralmas ún. "nemzeti polgárságunk", és bármily silánynak is lássék hazafiassága, az õ részérõl nem várható komoly ellenállás erõteljes nemzeti bel és külpolitikával szemben. Még ha a német polgárság közismert rövidlátó korlátoltságából kifolyólag akárcsak egykor Bismarckkal szemben, passzív ellenállásra is szánná rá magát, a felszabadulás órájában ekkor sem kell félni attól, hogy közmondásos gyávasága mellett aktív ellenállást fog kifejteni.
Másképp áll a helyzet a nemzetközi felfogást valló honfitársaink tömegénél. Nemcsak azért, mert primitív egyszerûségüknél fogva hajlamosak az erõszakra, hanem azért is, mert zsidó vezetõik brutálisabbak és kegyetlenebbek is. Õk éppen úgy meg fognak fojtani minden nemzeti mozgalmat, mint ahogy annak idején gerincét törték a német hadseregnek. Tekintettel arra, hogy a parlamentáris kormányzatú államban érvényre jutó többségük meg fog gátolni mindennemû nemzeti irányú külpolitikát, az sem fogják tûrni, hogy nemzetünk erejének tudatára ébredjen, lehetetlenné fogják tenni, hogy nemzetünk más népekkel szövetséget köthessen. Nemcsak mi tudjuk, hogy gyöngeségünk fõ oka a 15 millió marxista, demokrata, pacifista és centrumpárti tag; hanem a külföld is, mely szövetségkötési képességünket ennek a tehertételnek súlya szerint értékeli. Nem szokás olyan állammal szövetséget kötni, melynek aktív néprétegei legalábbis passzív álláspontot foglalnak el minden határozott irányú külpolitikával szemben.
Ehhez járul még az is, hogy a hazaáruló pártok vezetõi már csupán önfenntartási ösztönüknél fogva is ellenséges szemmel fognak kísérni minden nemzeti mozgalmat. Történelmi alapon el sem képzelhetõ, hogy a német nép még egyszer visszanyerje régi hatalmi állását anélkül, hogy le ne számolna azokkal, akik államunk hallatlan méretû összeomlásának okozói voltak. Mert az utókor ítélõszéke elõtt 1918 novembere nem egyszerû árulás, hanem hazaárulás számba fog menni.
Németország önállósága tehát népünk öntudatos belsõ egységétõl függ.
De tisztán technikai szempontból tekintve, a német szabadság kifelé mindaddig utópia marad, amíg a nagy tömeg nem lép felszabadulásunk eszméjének szolgálatába Katonailag nézve legelsõsorban is minden katonatiszt be fogja látni, hogy a külföld ellen diákcsapatokkal háborút viselni nem lehet, hanem szellemi képességeken kívül erõs ökölre is szükségünk van. Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a honvédelem, amely kizárólag az ún. intelligenciaköreire támaszkodik, a nemzet pótolhatatlan kincsét pazarolja el. Pótolhatatlan hiányát érezzük majd
késõbb annak, hogy a fiatal német értelmiség 1914 õszén a flandriai síkságon elpusztult. Õ volt a nemzet legértékesebb kincse, és a háború folyamán ezt a veszteséget nem lehetett pótolni. Másrészt a munkásság tömegei nélkül nemcsak hogy nem készülhetünk fel a háborúra, hanem még a technikai elõkészületek sem vihetõk keresztül mindaddig, amíg az egész nép akaratának egyöntetûsége hiányzik. Népünk, amelynek fegyvertelenségét a versaillesi béke árgus szemei ellenõrzik, csak akkor tehet elõkészületeket szabadságának és függetlenségének visszanyerésére, ha megsemmisítjük a hazaárulókat. Ne maradjanak meg azok, akiknek velük született jellemtelensége megengedi, hogy a közmondásos harminc ezüst pénzért bárkit is eláruljanak. Ezekkel, ha kell, hamarosan leszámolunk, viszont legyõzhetetlennek látszik ama milliók serege, akik politikai meggyõzõdésbõl ellenségei a nemzeti újjászületésnek, de csak addig, amíg ellenséges magatartásuk okozóját, a nemzetközi marxista világnézetet, szívébõl és agyából kiirtjuk.
Ha tehát hazánk jövõjének kedvezõ alakulása attól függ, vajon sikerül-e megnyernünk népünk széles rétegeit, akkor mozgalmunknak ezt kell legfõbb és legfontosabb feladatának tekintenie. Pillanatnyi sikerekkel nem szabad megelégednünk, hanem cselekvésünket mindig jövõnkre való befolyása szempontjából kell irányítanunk.
Már 1919ben tisztában voltunk azzal, hogy mozgalmunk legfõbb célja a nagy tömeg hazafias lelkületének felébresztésében kell látnunk.
Taktikailag a következõ követelményeknek kell megfelelnünk.
1. Nem szabad visszariadnunk a legmesszebbmenõ szociális áldozattól sem, ha meg akarjuk nyerni a nagy tömeget hazánk újjászületésének eszméje számára.
Bármily messzemenõ gazdasági engedményeket is adunk ma a munkavállalóknak, ezek semmiképpen sem hasonlíthatók az egész nemzetnek ahhoz a nyereségéhez, amelyet a nép széles rétegeinek hazánk számára való megnyerése jelent. Csak a vállalkozóink körében sajnos igen gyakran észlelhetõ rövidlátó esztelenség nem képes felismerni, hogy tartós gazdasági fellendülés és ebbõl kifolyólag gazdasági haszon mindaddig elgondolhatatlan, míg népünk hazafias szolidaritása újra helyre nem áll.
Sohasem veszíthettük volna el a háborút, ha a német szakszervezetek a háború folyamán a munkásság érdekeit a végsõkig képviselték volna, ha a jutalék sóvár vállalkozókat akár sztrájk révén is kényszerítették volna arra, hogy teljesítsék az általuk képviselt munkásság követeléseit, ezzel egyidejûleg pedig a honvédelem érdekei tekintetében is éppen olyan fanatikusan nyilatkoztak volna meg német voltuk mellett, és fenntartás nélkül megadták volna hazájuknak azt, ami azt megilleti. A háború megnyerésének óriási jelentõségével szemben még a legmesszebbmenõ gazdasági engedmények is nevetségesek lettek volna.
Mozgalmunknak, amely újra vissza akarja vezetni a német munkást a német nép táborába, tisztában kell lennie azzal, hogy a gazdasági áldozatok e kérdés tekintetében mindaddig nem játszanak szerepet, amíg hazánk gazdasági létét és függetlenségét nem veszélyeztetik.
2. Csakis a szociális életszínvonal emelésével lehetséges a tömegek hazafias nevelése, csak így teremthetõk meg azok az elõfeltételek, amelyek az egyes embert arra képesítik, hogy kivegye részét a nemzet kulturális javaiból.
3. Tökéletlen eszközökkel, az ún. tárgyilagos álláspont félszeg hangsúlyozásával sohasem vihetõ keresztül a nagy tömeg nacionalizálása. Erre csak a kíméletlen és egyoldalú fanatizmus, a végcélra irányított határozottság képes.
4. A nép lelkét csak akkor sikerül megnyernünk, ha saját célunkért folyó pozitív küzdelmünkön kívül egyúttal tönkretesszük céljaink ellenségeit is. A nép az ellenfél könyörtelen megtámadásában a küzdelem jogos voltának bizonyítékát, míg az ellenféllel való megalkuvásban a bizonytalanság jelét látja.
A nagy tömeg csak alkotó része a természetnek, és nem képes megérteni azt, ha olyan emberek fognak kezet egymással, akiknek nézetei merõben ellentétesek. A természet ui. azt kívánja, hogy az erõsebb gyõzedelmeskedjék, és a gyengébb elpusztuljon, vagy pedig feltétel nélkül adja meg magát.
A nagy tömeg nacionalizálása csak akkor sikerülhet, ha népünk lelkiségéért folytatott pozitív harcunk mellett népünk nemzetközi megrontóit kiirtjuk.
5. Ha meg akarjuk szabadítani a német népet felfogásával eredetileg meg nem egyezõ mai tulajdonságaitól és rossz oldalaitól, akkor meg kell szabadítanunk õt e tulajdonságok okozóitól is.
A faji probléma és ezzel kapcsolatosan a zsidókérdés világos felismerése nélkül a német nép többé sohasem lesz képes naggyá lenni.
A faji kérdés a világtörténelemnek és az emberi kultúrának is kulcsa.
Azok a népek, amelyek nem képesek többé fajuk tisztaságát fenntartani, minden cselekvésükben elvesztik lelki egységüket.
6. A jelenleg nemzetközi táborban álló népünk nem jelenti a jogos érdekek képviseletérõl való lemondást. Egyes rendek és hivatások egymással ellentétes érdekei még nem jelentenek osztályharcot; ezek csak gazdasági életünk természetes folyományai. A hivatás szerinti tagozódás semmiképpen sem áll ellentétben a népközösséggel, mert az utóbbi a nép egységét biztosítja mindazokban a kérdésekben, amelyek az egész népre vonatkoznak.
Az osztállyá tömörült rendeknek a népközösségbe vagy az államalakulatba való bekapcsolása nem jelenti a magasabb osztályok lefokozását, hanem az alacsonyabb osztályok színvonalának emelését.
Olyan mozgalomnak, amely a német munkást becsületes módon vissza akarja adni nemzetének, és ki akarja szakítani a nemzetközi õrületbõl, annak a legélesebben kell szembefordulnia különösen a vállalkozó körökben uralkodó ama felfogással, amely a népközösség alatt a munkavállalónak a munkaadóval szembeni ellenállást nem tûrõ gazdasági kiszolgáltatását érti, és amely a legjogosabb gazdasági létérdek biztosításának kísérletében sem lát egyebet, mint a munkavállaló támadását a népközösség ellen. Ennek a felfogásnak a képviselete semmi egyéb, mint tudatos hazugság hangoztatása; a népközösség elve nemcsak az egyik oldal felé, hanem a másik felé is kötelességeket ró az érdekeltekre.
Amennyire a munkás vétkezik a valódi népközösség gondolata ellen, ha tekintet nélkül a nemzetgazdaság egyetemes érdekeire és fennállásának szükségességére, pusztán saját hatalmára támaszkodva zsaroló követelményeket támaszt, éppen annyira vétkezik a vállalkozó is a közösség ellen, ha a nemzeti munkaerõt embertelen és kizsákmányoló módon folytatott üzemvezetéssel kihasználja, csak azért, hogy a munkások verejtékébõl milliókat harácsoljon magának össze. Az ilyen munkaadónak nincs joga ahhoz, hogy magát nemzetinek nevezze, nincs joga ahhoz, hogy népközösségrõl beszéljen. Az ilyen munkaadó önzõ senkiházi, aki a szociális elégedetlenség megteremtésével késõbbi harcokat idéz elõ, amely harcok viszont mindig csak ártanak a nemzetnek.
Az a tartalék, amelybõl a mi fiatal mozgalmunknak híveit kell toboroznia, elsõsorban tehát a munkásság nagy tömege lesz. Ezt kell mindenekelõtt a nemzetköziség béklyóitól megszabadítani, szociális bajaitól megmenteni, kulturális elesettségébõl felemelni, hogy azután, mint zárt, értékes nemzeti érzésû és nemzeti szándékú tényezõt vissza lehessen adni a népközösségnek.
Azokat, akik a nemzeti érzésû értelmiség körében szívük egész melegével viseltetnek népünk és annak jövõje iránt, azokat, akik felismerik e tömegek lelkének megnyeréséért folytatott harcunk jelentõségét, mozgalmunk soraiban, mint annak értékes szellemi gerincét, a legszívesebben fogadjuk.
Szándékunk azonban nem az, hogy az amúgy is hazafias érzelmû osztályok táborát átalakítsuk, hanem hogy megnyerjük a nemzetellenes elemeket.
Ez a szempont mértékadó a mozgalom taktikájára nézve is.
7. Ennek az egyirányú, de éppen ezért világos állásfoglalásnak a mozgalom propagandájában is kifejezésre kell jutnia. Ha kellõ hatást akarunk elérni, propagandánkat is kizárólag egy irányba kell folytatnunk, mert máskülönben a két tábor szellemi elõképzettségének különbözõ volta folytán vagy nem érti meg az egyik, vagy pedig annyira természetesnek és ennélfogva unalmasnak találja a másik oldal, hogy egyszerûen elveti.
A szociáldemokrácia és az egész marxista mozgalom hódító ereje nagyrészt hallgató közönségének egységében és egyoldalúságában rejlett. Minél korlátoltabb és bárgyúbb volt látszólag gondolatmenete, annál könnyebben fogta fel és emésztette meg az a tömeg, mivel az elõadott dolgok megfeleltek szellemi színvonalának.
Új mozgalmunk propagandatevékenysége éppen ezért igen egyszerû és világos: tartalma és formája szerint a tömeg ízlésének megfelelõen kell beállítani, helyes voltának egyetlen zsinórmértéke pedig a hatásos siker. Fiatal mozgalmunk gyakorlati munkájában azok a gondolatok szolgáltak mintaképül, amelyeket már a háborús propagandával kapcsolatban elõzõleg megemlítettem.
Azt, hogy ez mennyire helyes volt, legjobban sikerünk bizonyítja.
8. A politikai reformmozgalmak sohasem érhetik el céljukat valamely uralkodó hatalom befolyása és felvilágosító munkája révén, hanem kizárólag a hatalom megszerzése által. Minden világrengetõ eszmének nemcsak joga, hanem kötelessége is, hogy biztosítsa önmaga számára azt az eszközt, mely célkitûzéseinek keresztülvitelét lehetõvé teszi. Az ilyen vállalkozás jogos vagy jogtalan voltának egyetlen földi bírája a siker. Siker alatt azonban nem a politikai hatalom puszta megszerzését értjük ahogy az 1918-ban történt, hanem annak áldásos hatását is a nép életére. Az államcsíny tehát még nem tekinthetõ sikerültnek akkor mint azt felületes államügyészek gondolják , ha a forradalmárok az államhatalmat kezükbe kerítették, hanem csak akkor, ha a forradalmi tevékenység alapját képezõ szándék megvalósítása a nemzet javát inkább szolgálja, mint az õt megelõzõ kormányforma. Amit a "német forradalom"-nak nevezett 1918. évi lázadásról nem lehet elmondani.
Ha a gyakorlati reformok keresztülvitele vezérli a politikai hatalomért küzdõ mozgalmat, akkor annak elejétõl fogva érezni kell, hogy a nagy tömeg érdekéért küzd, tehát nem irodalmi kaszinó, sem pedig nyárspolgárok kocsmai asztaltársasága.
9. Az új mozgalom lényegébõl és belsõ szervezetébõl kifolyólag ellensége a parlamentnek. Elveti tehát a vezért mások véleményének végrehajtójává lealacsonyító többségi döntés jogának elvét általában éppen úgy, mint saját bensõ szervezetében. A mozgalom az egész vonalon a vezér feltétlen tekintélyének elvét követi, amely ennélfogva a legnagyobb felelõsséggel is jár.
Ennek az elvnek gyakorlati következménye a mozgalomra nézve a következõ.
A szervezet helyi csoportjának elnökét a közvetlenül felette álló vezér nevezi ki, és õ a csoport felelõs vezetõje. Minden bizottság az õ véleményezõ szerve, alárendeltje, nem pedig megfordítva. Szavazóbizottságok nincsenek, hanem csak bizonyos munkakörrel bíró bizottságok, úgyhogy az õ vállán nyugszik az egész felelõsség. Ugyanez az elv érvényesül a magasabb szervezeti egységekben, így a járási, körzeti és kerületi egységekben is. A vezetõ mindig kinevezés útján nyeri megbízatását, csak az egész párt vezérét választja az egyesülési jogszabályokra való tekintettel a közgyûlés. Õ azután kizárólagos, felelõs irányítója az egész mozgalomnak. A mozgalom tagjainak jogában áll õt az új választás fóruma elõtt felelõsségre vonni és hivatalától megfosztani, ha vétett a mozgalom alapelvei ellen vagy pedig annak érdekeit rosszul képviselte. Az õ helyébe lép az új, tehetségesebb vezér, akinek ugyanolyan nagy a tekintélye és felelõssége.
A mozgalomnak egyik legfõbb feladata, hogy ezt az elvet nemcsak keretein belül, hanem az egész államban vezérelvvé tegye.
Aki vezér akar lenni, annak a legnagyobb és feltétlen tekintély mellett a végsõ és legsúlyosabb felelõsséget is vállalnia kell. Ha erre nem képes vagy túl gyáva ahhoz, hogy cselekvésének következményeit viselje, akkor nem való vezérnek.
Az emberiség haladása és kultúrája nem a többség szavazati jogának terméke, hanem kizárólag az egyéniség zsenialitásán és tetterején alapszik.
10. A mozgalom politikai munkájának keretén kívülálló vagy alapvetõ jelentõsége folytán ránézve érdektelen kérdésekkel nem foglalkozik. Nem feladata a vallási reformáció, hanem népünk politikai újjászervezése. A két fõ vallásfelekezetben népünk létének egyenlõ értékû támaszát látja. Ezért küzd ama pártok ellen, amelyek népünk vallásos és erkölcsi alapját pártcélok eszközévé alacsonyítják le.
Mozgalmunk végcélját nem abban látja, hogy megdõlt államformát újra helyreállítson vagy pedig egy másik államforma ellen küzdjön, hanem hogy megteremtse azt az alapot, amely nélkül nem maradhat fenn sem köztársaság, sem pedig monarchia. Nem az a hivatása, hogy helyreállítsa a monarchiát, sem pedig az, hogy megszilárdítsa a köztársaságot, hanem az, hogy megteremtse az új német államot.
11. Mozgalmunk belsõ szervezetét a célszerûség, nem pedig alapelvek határozzák meg.
Nem az a legjobb szervezet, amely a mozgalom vezetõsége és egyes tagjai közé a legnagyobb, hanem a lehetõ legkisebb közvetítõ apparátust iktatja. Mert a szervezet feladata az, hogy közvetítse az emberek sokasága számára az egyéniség agyában megfogalmazott eszmét és ellenõrizze annak valóra váltását.
A szervezet maga tehát nem egyéb, mint elkerülhetetlen eszköz. A legjobb esetben egy cél elérésének eszköze, legrosszabb esetben pedig öncél.
Minthogy a világon a gépies természetû emberek száma nagyobb, mint a nagy eszméket szülõ embereké, azért könnyebben alakulnak ki a szervezetek, mint az eszmék.
A megvalósulásra törekvõ és rendesen újító jelleggel bíró eszme útja nagy vonásokban a következõ.
Valamely zseniális gondolat egy ember agyában megszületik, aki viszont hivatva érzi magát arra, hogy gondolatait az emberiség közkincsévé tegye. Szóban hirdeti nézetét és lassanként szert tesz egy szûkebb körû hallgatóságra. Az egyéni elgondolásoknak a környezetre irányzott ilyen közvetlen és személyes átültetése az eszme terjesztésének legideálisabb és legtermészetesebb eszköze. Minthogy azonban az új tan híveinek száma állandóan gyarapszik, lassan lehetetlenné válik, hogy az eszme hordozója továbbra is személyesen hasson híveinek nagy tömegére és egyedül vezesse õket. Ezzel az ideális állapot megszûnik, és helyébe a szervezkedés szükségszerûsége lép. Lassanként kisebb helyi csoportok keletkeznek és ezek a politikai mozgalom keretén belül a késõbbi szervezet csírasejtjeit alkotják.
Az elsõ szervezeti sejtek alapításánál mindig tekintettel kell lennünk arra, hogy az eszme eredeti kiindulópontjának jelentõségét ne csak megõrizzük, hanem azt lényegesen fokozzuk is. A mozgalom kiindulópontjának eszményi, erkölcsi és tényleges nagyságát annál inkább kell fokoznunk, minél inkább szükségessé válik a mozgalom egyre több sejtjének szervezeti egységekbe csoportosítása.
E megfontolásokból mozgalmunk bensõ felépítésére a következõ elvek adódtak.
a) Egész munkánk egyelõre egyetlenegy helyen összpontosult, Münchenben. Ahhoz, hogy mozgalmunk és vezetõi közismertté válhassanak, mindenekelõtt egyetlen helységben kellett megrendítenünk a marxista tan legyõzhetetlenségébe vetett hitet, és be kellett bizonyítanunk a vele merõben ellentétes mozgalom létjogosultságát.
b) Helyi csoportok alapítása csak akkor történhet, amikor a müncheni központ vezetõségének tekintélye már általános és feltétlen elismerésnek örvend.
c) Kerületi, járási és országos szövetségek csak akkor alapítandók, ha a központ tekintélyének feltétlen elismerése biztosnak látszik. Szervezetek alapítása még attól is függ, hogy vajon van-e vezetõ szerepre alkalmas egyéniség.
E kérdésben kétféle úton haladhatunk.
a) Ha a mozgalomnak megvannak a vezetõségre hivatott egyének kiképzéséhez szükséges anyagi eszközei, az ily módon nyert egyéneket tervszerûen, a taktikai és egyéb célszerûségi szempontok szerint szolgálatba állítjuk.
Ez a könnyebb és gyorsabb út, ehhez azonban nagy pénzösszegre van szükség, mivel csak fizetett vezetõk tudnak a mozgalom érdekében teljes odaadással dolgozni.
b) A mozgalom pénz híján nem képes hivatalos vezetõket alkalmazni, hanem egyelõre tiszteletbeli vezetõkkel kénytelen beérni. Ez az út lassúbb és nehezebb út.
Így esetleg jelentékeny területek parlagon hevernek mindaddig, míg híveinek sorából ki nem válik az az egyéniség, aki képes személyét a vezetõség rendelkezésére bocsátani, az említett területeken a mozgalmat megszervezni és vezetõi.
Közben elõfordulhat, hogy egyes vidékeken senki sem akad, míg másutt két, sõt három egyenlõ képességû vezetõ is adódik. A fejlõdésnek ez a nehézsége igen nagy, és csak évek múlva gyõzhetõ le.
A szervezeti alakulatok alapításának elõfeltétele azonban mindig az, vajon van-e megfelelõ vezetõ egyéniség.
A politikai szervezet vezetõk nélkül éppen olyan értéktelen, mint a hadsereg szervezett alakulatai tisztek nélkül.
12. A mozgalom jövõje híveinek a türelmetlenségig fokozott, az eszme kizárólagos helyességét hirdetõ és a hasonló mozgalmakkal szemben érvényre jutó fanatizmusától függ.
Téves az a hit, hogy a mozgalom megerõsödik, ha más hasonló célú mozgalommal egyesül. Az ilyen növekedés természetesen növeli látszólagos nagyságát, és a felületes szemlélõ szemében hatalmát is, ezzel azonban valójában csak a késõbb mindinkább érvényre jutó gyengeségének magvát veti el.
Bármennyire is hangoztatják, tényleg azonban kizárt dolog, hogy két mozgalom teljesen hasonló legyen, különben nem léteznék két mozgalom, csak egy. Bármily jelentéktelennek is látszódjon a különbség, tény az, hogy megvan, még akkor is, ha csak a vezetõk különbözõ képességében rejlik is ez az eltérés. A természetes fejlõdésnek azonban nem az a törvénye, hogy két különbözõ alakulat egyesüljön, hanem hogy az erõsebb gyõzzön és erejét e küzdelem folytán fokozza.
Két hasonnemû politikai pártszervezet egyesülése pillanatnyi elõnnyel járhat ugyan, az ilyen módon nyert elõny azonban késõbb belsõ gyengeségének lehet okozója.
A mozgalom nagyságát kizárólag belsõ erejének szabad fejlõdése és az összes versenytársain aratott gyõzelméig állandóan fokozódó ereje biztosítja. Sõt joggal állíthatjuk azt, hogy ereje és ebbõl eredõ létjogosultsága csak addig nõ, míg léte elõfeltételeinek a küzdelem elveit tekinti. Abban a pillanatban túllépte erejének legnagyobb fokát, amelyben a végsõ gyõzelem az õ oldalára szegõdik.
Egy minden nagy eszmét megtestesítõ hatalmas szervezet nagysága az egész világon abban a vallásos fanatizmusban rejlik, amely jogos voltának tudatában másokkal szemben türelmet nem ismerõ módon jut érvényre. Ha maga az eszme helyes, és ennek tudatában küzd létjogosultságáért, akkor legyõzhetetlen, és az üldözés csak erõsíteni fogja.
A kereszténység nagysága sem abban állott, hogy az antik világ hasonnemû bölcseleti irányzatával egyezkedni törekedett, hanem saját tanának fanatikus hirdetésében és érvényesítésében.
13. A mozgalomnak eleve úgy kell nevelnie híveit, hogy a küzdelmet ne vegyék félvállról, hanem azt mozgalmuk vívmányának tekintsék. Ellenfeleiktõl nem szabad félniük, tudniuk kell azt, hogy feltétlen szükségük van ezekre az ellenfelekre.
Nem tisztességes német és nem igaz nemzetiszocialista az, akit a zsidó újságok nem szidnak és nem átkoznak.
A mozgalom híveinek és tágabb értelemben az egész népnek figyelmét fel kell hívnunk arra, hogy a zsidó újságok mindig hazudnak, és hogyha véletlenül igazat is mondanak, azt csak azért teszik, hogy azzal valami nagyobbfajta hazugságot leplezzenek.
Az a legjobb barátunk, akit leginkább ócsárolnak, és az áll hozzánk legközelebb, akit halálos gyûlöletükkel sújtanak.
Ha ezek az elvek híveink húsává és vérévé válnak, mozgalmunk megrendíthetetlenné és legyõzhetetlenné válik.
14. Mozgalmunknak mindenképpen támogatnia kell az egyéni kultuszt; sohasem szabad elfelejteni, hogy minden emberi érték a személyi értékben rejlik.
Az egyéniség pótolhatatlan, különösen akkor, ha nem a gépies, hanem a kultúraalkotó elemet képviseli. Amily kevéssé pótolható a hírneves mûvész, és félbehagyott munkáját más ember be nem fejezheti, éppen olyan kevéssé lehet pótolni a nagy költõt és filozófust, a nagy államférfiút vagy hadvezért.
A világ legnagyobb forradalmai és vívmányai, legkiválóbb kulturális teljesítményei, halhatatlan alkotásai az állammûvészet stb. terén örökre elválaszthatatlanul egy-egy nagy ember nevéhez fûzõdnek. Ha nem hódolunk a nagy egyéniségek szellemének, akkor kivész belõlünk ama roppant nagy erõ, amely a nagy emberekbõl árad.
Ezzel a zsidó van legjobban tisztában. Õ gondoskodik leginkább arról, hogy fajtájának kimagasló egyéniségeit, akiknek nagysága rendszerint az emberiségnek és a kultúrának feldúlásában rejlik, istenítsék.
Csak más népek nagy szellemeinek tiszteletét igyekszik emberhez nem méltó "személyi kultusznak" bélyegezni.
Mozgalmunk keletkezésének elsõ idejében semmi sem volt hátrányosabb ránk nézve, mint az a körülmény, hogy nevünk teljesen ismeretlen volt; már ez is kétségessé tette sikerünket. Igen nehéz volt eleinte amikor csak 6, 7 és 8 ember hallgatta a szónok beszédét e kis körben felébreszteni és ébren tartani a mozgalmunk jövõjébe vetett hitet.
Képzeljük el a helyzetet, hogy hathét férfiú, csupa névtelen, szegény ördög, azzal a szándékkal szövetkezik, hogy megindítsa azt a mozgalmat, amely majdan a Német Birodalom hatalmának és dicsõségének helyreállítására lesz hivatott. Akkoriban boldogok lettünk volna, ha ránk támadt vagy legalábbis kinevetett volna valaki. Nyomasztó volt különösen az én számomra, hogy mozgalmunkat kívülünk a világon senki sem ismerte.
Amikor e férfiak körébe léptem, még szó sem lehetett arról, hogy valaha párt vagy mozgalom fog körünkbõl kialakulni. Elsõ találkozásunk alkalmával nyert benyomásomról már másutt megemlékeztem. A rákövetkezõ hetek folyamán alkalmam volt az egyenlõre lehetetlennek látszó ún. "pártot" közelebbrõl tanulmányom tárgyává tenni. Az ily módon nyert kép, tudja isten, valahogy nagyon is nyomasztóan hatott. A szó legszorosabb értelmében egyáltalán semmivel sem rendelkeztünk a párt nevén kívül. A párt bizottsága jelentette egyúttal tagjaink összességét is, ez pedig egyelõre nem volt egyéb, mint ami ellen tulajdonképpen küzdeni akartunk: miniatûr parlament. Nálunk is a szavazati többség elve uralkodott. Míg a nagy parlamentek legalább nagy problémák felett kiabálták rekedtre torkukat, addig e kis körben véget nem érõ vita tárgyát képezte már az is, ha válaszolnunk kellett egy véletlenül hozzánk tévedt levélre.
A nyilvánosság természetesen minderrõl egyáltalán semmit sem tudott. Münchenben néhány tagnak és ismerõseiknek kivételével még a párt nevét sem ismerték.
Szerdánként egy müncheni kávéházban tartottuk bizottsági üléseinket, és hetenként egyszer vitaestet rendeztünk. Mivel a mozgalom tagjainak létszámát egyelõre a bizottság képviselte, a jelenlevõk mindig ugyanazok voltak. Körünket tehát ki kellett tágítanunk és új híveket kellett toboroznunk, mindenekelõtt azonban arra kellett törekednünk, hogy mozgalmunk nevét bármi módon ismertté tegyük.
Eljárásunk a következõ volt.
Havonta, késõbb hetenként igyekeztünk "gyûlést" egybehívni. Meghívóinkat írógéppel, részben pedig kézzel írtuk, és eleinte személyesen osztottuk szét azokat. Mindegyikünk ismerõseihez fordult, hogy egyiket-másikat rábírja, vegyen részt gyûléseinken. Fáradozásunk eredménye lesújtó volt.
Emlékszem arra, hogy egyszer jómagam is majdnem 80 ilyen meghívót osztottam szét. Feszültséggel vártuk a tömeget, amelynek jönnie kellett volna.
Egyórai késéssel végre meg kellett nyitnia az "elnök"-nek a "gyûlést". Újra csak heten voltunk, a hét régi harcos.
A meghívókat idõvel egy müncheni papírkereskedésben géppel írattuk és sokszorosíttattuk. Ennek az lett az eredménye, hogy a rákövetkezõ gyûléseken néhány hallgatóval több jelent meg. Létszámunk 11-rõl 13-ra, majd 17-re, 23-ra és 34-re emelkedett.
Körünkben gyûjtött apró pénzösszegek révén magunk hoztuk össze az összeget, melyre szükségünk volt, hogy végre az akkori független "Münchener Beobachter"-ben nyilvános gyûlést hívjunk össze. Az eredmény ez alkalommal tényleg bámulatos volt. Gyûlésünk színhelye a müncheni Hofbräuhaus pincéje volt (össze ne tévesszük a Hofbräuhaus dísztermével), egy kis terem, mely kb. 130 személynek nyújtott helyet. Nekem úgy rémlett, mintha ez a helyiség óriási terem volna, és mindnyájan aggódtunk, vajon sikerül-e a nevezetes estén ezt a "hatalmas" helyiséget emberekkel betölteni. Hét órakor 111 személy volt jelen, és erre megnyitottuk a gyûlést.
Egy müncheni tanár volt a fõelõadó, és nekem kellett utána elõször életemben nyilvános beszédet tartanom. A különben bizonyára tisztes úrnak az volt a meggyõzõdése, hogy én ugyan sok mindenhez értek, de a szónoklásról fogalmam sincs. E véleményét késõbb sem változtatta meg.
Hála Istennek, nem volt teljesen igaza. Ezen az úgyszólván elsõ nyilvános gyûlésünkön húszpercnyi beszédidõm volt.
Fél óra hosszat beszéltem, és ezalatt bebizonyosodott az, amit azelõtt öntudatlan éreztem is: tudtam beszélni! Egy fél óra alatt felvillanyoztam a kis terem hallgatóságát, amelynek lelkesedése abban nyilvánult meg, hogy a jelenlévõk áldozatkészségére irányított felhívásom eredményeként 300 márkát gyûjtöttem össze. Ez nagy gondtól szabadított meg bennünket. Anyagi ínségünk ez idõben oly nagy volt, hogy még arra sem voltunk képesek, hogy nyomtatásban jelentessük meg a mozgalom irányelveit, még kevésbé pedig, hogy röpiratokat nyomtassunk. Most legalább volt anyagi alapunk, amelybõl a legfontosabb és legszükségesebb kiadásokat fedezhettük.
Más tekintetben is fontos volt elsõ gyûlésünk sikere.
Ez alkalommal vettem fel néhány fiatal, új munkaerõt a bizottságba. Katonakoromban sok hû bajtárssal ismerkedtem meg, és ezeket most rábeszéltem, hogy csatlakozzanak mozgalmunkhoz. Csupa tetterõs fiatalemberrõl volt szó, akik hozzászoktak az engedelmességhez, és a szolgálati évek folyamán szerzett tapasztalataikból tudták, hogy semmi sem lehetetlen, és hogy mindent el lehet érni, csak erõsen akarni kell!
Hogy mily szükségünk volt fiatal erõkre, azt már rövid néhány hét múlva alkalmam volt megállapítani.
A párt akkori elnöke, Harrer, tulajdonképpen újságíró volt, és mint ilyen, széleskörû ismeretséggel rendelkezett. Mint pártvezetõnek, sok hátránya származott abból, hogy nem volt tömegszónok. Bármily pontos és lelkiismeretes is volt munkája, hiányzott belõle talán éppen szónoki tehetségének hiánya folytán a kellõ lendület. Drexler, a müncheni helyi csoport elnöke, egyszerû munkás volt, és ugyancsak közepes szónoki tehetséggel rendelkezett. Nem szolgált a hadseregben, a háború alatt sem volt katona, úgyhogy amúgy is gyönge és bizonytalan természetének az ilyen iskolázottsága is hiányzott. Márpedig egyedül ez képes bizonytalan és puha természetû emberekbõl férfiakat faragni. Így tehát egyikük sem volt olyan fából faragva, hogy képes lett volna szívében hordozni a mozgalom gyõzelmének fanatikus hitét, és ha kell, könyörtelenül elhárítani minden akadályt, mely az új eszme diadalának útjában állott. Ehhez csak olyan természetû emberek voltak alkalmasak, akik testestül-lelkestül magukévá tették ama katonai erényeket, melyek legjobban az agár gyorsaságával, a cserzett bõr szívósságával és az acél keménységével jellemezhetõk.
Jómagam akkor még katona voltam. Külsõm és belsõm a hat esztendõ alatt keményre csiszolódott, úgyhogy ebbe a körbe egyelõre semmiképp sem illettem. Ismeretlen volt elõttem a szólásmód, hogy "ez lehetetlen, az nem megy, ez igen veszélyes, amazt meg nem merem megtenni. . . "
Helyzetünk pedig igen veszélyes volt. 1920 táján Németországban majdnem mindenütt merõ lehetetlenség volt olyan nemzeti irányú gyûlés tartása, amely a tömeghez fordult és nyilvános meghíváshoz folyamodott. Az ilyen gyûlés résztvevõit véres fejjel kergették szét a munkások. Hiszen mi sem volt ennél könnyebb. A legnagyobb ún. "polgári" tömeggyûlés is kereket oldott egynéhány kommunista elõl, akárcsak a nyúl a kutya elõl. Amily kevéssé vettek tudomást a vörösök az effajta polgári kaszinókról, amelyeknek belsõ ártatlanságáról õk még ább meg voltak gyõzõdve, mint azok tagjai, annál inkább el voltak tökélve arra, hogy feltétlenül tönkretegyék ama mozgalmat, amely számukra veszélyesnek látott. Erre leghatásosabb eszközük mindig a terror és az önkény volt.
A legsúlyosabban azt a mozgalmat kellett gyûlöletüknek sújtani, amely céljául eddig kizárólag nemzetközi marxista zsidó pártok szolgálatában álló nagy tömegek megnyerését tûzte ki. Már maga a név: "Német Munkáspárt" is izgatta azt. Így tehát tisztában voltunk azzal, hogy mihelyt arra alkalom nyílik, megkezdõdik a leszámolás a gyõzelemtõl ittas marxista felhajtókkal.
Mozgalmunk szerény köre bizonyos fokig tényleg félt is ettõl a küzdelemtõl. Lehetõleg kerülni akarta a nyilvános szereplést, mert félt az esetleges vereségtõl.
Lelki szemeivel elõre látta , hogy az elsõ nagygyûlést ellenfeleink szétzavarják, és a mozgalom ezzel talán örökre véget ér. Igen nehéz volt álláspontom érvényre juttatása, ti. , hogy e küzdelem elõl nem szabad kitérnünk, hanem ellenkezõleg, siettetnünk kell azt. Éppen ezért szükségünk van ama fegyverekre, amelyek bennünket az önkény ellen megvédeni képesek. A terror nem törhetõ meg szellemi fegyverekkel, hanem csakis terrorral. Elsõ gyûlésünk eredménye megszilárdította helyzetemet. Megjött a bátorságunk ahhoz, hogy egy második, még valamivel nagyobb gyûlést hívjunk össze.
Kb. 1919 októberében tartottuk második nagygyûlésünket az "Eberlbräu" pincéjében. Témánk "Breszt-Litovszk és Versailles" volt. Jómagam majdnem egy egész óráig beszéltem, és sikerem még nagyobb volt, mint az elsõ alkalommal. A jelenlevõk száma 130-nál több volt. Egy megzavarási kísérletet bajtársaim csírájában azonnal elfojtottak. A nyugtalankodók véres fejjel repültek le a lépcsõkön.
Két hét múlva ugyanabban a teremben gyûléseztünk. A látogatók száma 170-re emelkedett, úgyhogy a terem majdnem megtelt. Újra én tartottam a beszédet, és sikerem még nagyobb volt.
Ezek után nagyobb termet követeltem. Végre találtunk egyet a város másik végén, a Dachauer Strassei "Deutsches Reich"-ban. Az új helyiségben tartott elsõ gyûlésünkön kevesebb volt a látogató, mint az elõzõ gyûlésen: mindössze 140. A bizottság újra reményét kezdte veszteni, és az örökös kételkedõk azt hitték, hogy a látogatók számának csökkenését gyûlésünk gyakori ismétlése okozza. Az efölötti heves vita folyamán az volt az álláspontom, hogy a 700000 lakosú városnak nem egy gyûlést kell elbírnia kéthetenként, hanem hetenként tízet, hogy a jelenlegi utunk a helyes út, és hogy kellõ kitartás mellett biztos a siker. 1919 20 telén általában csak azért küzdöttünk, hogy megerõsítsük a fiatal mozgalom erejébe vetett hitet, és hogy azt ama fanatizmusig fokozzuk, amely ha kell, hegyeket képes megmozgatni.
Az új teremben tartott második gyûlésünk bebizonyította, hogy igazam volt. 200-nál több volt a jelenlévõk száma; erkölcsi és anyagi sikerünk pedig fölülmúlt minden várakozást.
Azonnal egy újabb gyûlés összehívását siettettem. Két hét múlva 270 fõnyi hallgatóságunk volt. Újabb két hét múlva, hetedszer hívtuk össze a fiatal mozgalom híveit és barátait, és a teremben alig volt helye a 400 fõnyi embertömegnek.
Ez idõ tájt építettük ki belsõleg a fiatal mozgalmat. Ezzel kapcsolatban gyakran heves vita támadt kis körünkben. Sokan mint még ma is helytelennek találtak azt, hogy a mozgalmat pártnak nevezzük. E felfogás számomra csak az illetõk gyakorlati érzéke hiányának és kishitûségének bizonyítéka volt. Mindig akadtak és még ma is akadnak emberek, akik nem tudják megkülönböztetni a külsõséget a lényegtõl, és akik egy mozgalmat annál inkább becsülnek, minél fantasztikusabb annak neve, miközben legszívesebben õsapáink szókincsét veszik igénybe.
Akkoriban nehéz volt megértetni az emberekkel, hogy a mozgalomnak mindaddig pártnak kell maradnia, amíg eszméit nem juttatja gyõzelemre, tehát nem érte el célját, tekintet nélkül arra, hogy milyen nevet visel.
Aki egy merész eszmét embertársai érdekében valóra akar váltani, annak mindenekelõtt a szándékát támogatni hajlandó híveket kell toboroznia. E nézet képviselõinek és e szándék hirdetõinek pártot kell alapítaniuk, még akkor is, ha csak az a cél, hogy tönkretegyék a meglevõ pártokat, és ezzel megszüntessék a nemzet erejének szétforgácsolódását mindaddig, míg el nem érik céljukat. Szavakkal játszik, szélmalomharcot folytat és vajmi csekély tényleges sikert ér el az a nehézkes elméleti szakember, aki azt hiszi, hogy egy fiatal pártmozgalom nevének megváltoztatásával annak pártjellegét is megváltoztatja. Ellenkezõleg!
Az õsgermán kifejezésekkel történõ dobálózásnak semmi köze sincs a népi felfogáshoz, már csupán azért sem, mert egyrészt nem illik korunkhoz, másrészt pedig nincsen konkrét értelme, hanem csak arra vezethet, hogy a mozgalom jelentõségét egyesek külsõ szókincsében fogják keresni.
Általában már annak idején és késõbb is intettem mindenkit, hogy óvakodjék ama népi vándordiákoktól, akiknek a pozitív munkáról fogalmuk sincs, ezzel szemben azonban annál beképzeltebbek. Fiatal mozgalmunknak ügyelnie kellett és még ma is ügyelnie kell arra, hogy távol tartsa magától mindazokat, akik azzal az ajánlólevéllel jönnek, hogy már harminc, sõt negyven éve küzdenek egy ún. eszméért anélkül, hogy bármi eredményt is elértek volna, sõt még arra sem voltak képesek, hogy az ellentétes felfogás gyõzelmét megakadályozzák. Ezek a negyvenéves tevékenység folyamán eléggé bebizonyították tehetetlenségüket.
Egyébként pedig ezek az emberek csak a legritkább esetben csatlakoznak az új mozgalomhoz azért, hogy az eszmét, az új tant szolgálják. Ehelyett a legtöbbször azért, hogy annak védõszárnyai alatt ismét szerencsétlenné tegyék az emberiséget saját eszméik által.
Jellemzõ ezekre az alakokra, hogy folytonosan õsgermán hõsiességrõl, õsidõkrõl, kõtáblákról, dárdáról és pajzsról áradoznak, a valóságban pedig az elképzelhetõ leggyávább emberek. Mert ugyanazok, akik õsnémet utánzatú bádogkardokkal hadonásznak, és bikaszarvú, kikészített medvebõrt öltenek szakállas fejükre, a jelenben csak szellemi fegyverekkel hajlandók harcolni, és minden gumibotos kommunista elõl megfutamodnak. Saját "hõsiességük" nemigen fogja az utókort új hõsköltemény megírására serkenteni.
Nagyon jól megismertem ezeket az embereket. A nagy tömegre nevetségesen hatnak, és a zsidóságnak minden oka megvan arra, hogy kímélje, sõt az eljövendõ német állam elõharcosainak tüntesse fel ezeket a népi komédiásokat. Emellett hihetetlenül beképzeltek ezek az emberek tehetetlenségük kétségtelen bizonyítékai dacára , mindenhez jobban értenek, s a legnagyobb gyötrelmet jelentik az egyenes, becsületes harcosok számára, akik nemcsak a múlt hõsiességét tisztelik, hanem maguk is hasonló hõsiességgel akarják az utókor megbecsülését kiérdemelni.
Nehéz annak megállapítása is, hogy ezek közül az emberek közül kik cselekszenek egyéni butaságból és tehetségtelenségbõl, és kik bizonyos meghatározott céllal. Különösen az õsgermán alapokon mûködõ ún. vallási reformátorokkal szemben volt mindig az az érzésem, hogy talán bizony azok a hatalmasságok küldték nyakunkra õket, akik nem óhajtják népünk feltámadását. Hiszen mûködésük azt eredményezi, hogy a népet eltereli a közös ellenség, a zsidó elleni közös harctól, hogy ehelyett a népi erõket esztelen és áldatlan vallási villongások közepette forgácsolják szét. Éppen ezért is szükséges a mozgalom számára a feltétlen tekintélyen alapuló erõs központi hatalom. Csak az biztosíthatja az ilyen elemek káros mûködésének a megakadályozását. Természetesen e felfogás eredményeként a most jellemzett népi Ahasvérusok (a bibliai perzsa király, Ahasvérus követõi) közül nem egy lett ádáz ellensége az egységesen, fegyelmezetten irányított és vezetett mozgalmunknak. Gyûlölik mozgalmunkban azt a hatalmat, amely esztelenségüknek korlátot emel.
Gyalázat az, hogy manapság oly sokan választják a "népi" szót cégérüknek, és hogy e fogalomról mindenkinek megvan a maga önálló nézete.
Egy ismert bajorországi professzor, szellemi fegyverekkel hadakozó és a Berlin elleni eszmei hadjáratáról híres harcos pl. a népi és monarchista fogalmak azonosságát hirdeti. A nagy tudós természetesen eddig adós maradt azzal, hogy a mi egykori német monarchiánk és a mai népi felfogásunk azonosságát közelebbrõl megvilágítsa. Félek, hogy ez ennek az úrnak nehezen is sikerülne, mert alig lehetne népellenesebbet elképzelni, mint a legtöbb német monarchisztikus államalakulatot. Ha nem így lenne, akkor nem tûntek volna el, mint a tavaszi hó, sõt az õ eltûnésük egyben a népi gondolat tarthatatlanságának lenne a legjobb bizonyítéka.
1920 elején siettettem az elsõ nagy tömeggyûlés összehívását. Véleményemet a legtöbben nem osztották. Néhány vezetõ párttag a dolgot elhamarkodottnak és ennélfogva végzetes hatásúnak tartotta. A vörös sajtó kezdett velünk foglalkozni, és mi örültünk annak, hogy sikerült magunkra vonni haragjukat. Mind gyakrabban szerepeltünk mint szónokok más gyûléseken is. Ilyenkor természetesen azonnal lehurrogtak bennünket, de legalább azt az egyet elértük, hogy megismertek. Minél ismertebbé váltunk, annál inkább növeltük ellenszenvüket, rettegésüket és gyûlöletüket. Így végre remélhettük azt, hogy elsõ nagy tömeggyûlésünkön szerencsénk lesz tömegesen üdvözölni a vörös táborba tartozó barátainkat.
Tisztában voltam vele, hogy valószínûleg szét fogják robbantani gyûlésünket. Ezt a harcot azonban elõbb-utóbb amúgy is meg kellett vívnunk, ha nem most, úgy néhány hónappal késõbb. Rajtunk múlott, hogy vajon képesek vagyunk-e mozgalmunk jövõjét biztosítani azáltal, hogy az elsõ naptól kezdve rendíthetetlenül megálljuk helyünket. Jól ismerem a baloldal híveinek gondolkodásmódját, és tudtam, hogy a végsõkig tartó ellenállás nemcsak jó benyomást fog tenni, hanem egyúttal gyarapítani fogja híveink számát is. Arról volt tehát szó, hogy erre az ellenállásra határozzuk el magunkat.
A pártnak akkori elnöke, Harrer úr, nem osztotta az idõpontot illetõleg véleményemet, és ezért tisztességes és becsületes férfiúként lemondott az elnökségrõl. Helyébe Anton Drexler úr lépett. Én a propaganda szervezését vállaltam magamra, és ez irányú szándékaimat könyörtelenül valóra is váltottam.
Az eddig még ismeretlen mozgalmunk elsõ nagy tömeggyûlésének idõpontját 1920. február 24-ére tûztük ki.
Személyesen vezettem az elõkészületeket, és rövidesen elkészültem. Úgy rendeztem be mindent, hogy képesek voltunk villámgyors határozatokat hozni. A napi kérdésekben tömeggyûléseinknek huszonnégy órán belül állást kellett foglalnia. Gyûléseinket röpcédulák és plakátok útján kellett összehívnunk. Ezeket ama szempontok szerint fogalmaztuk meg, amelyeket nagy vonásokban már propagandánk ismertetésénél ecseteltem: a nép széles rétegeire irányított hatás, néhány fontos pontra való összpontosítás, egy és ugyanazon tények folytonos ismétlése, a szövegnek cél és öntudatos fogalmazása ellentmondást nem tûrõ állítás formájában. A röpcédulákat rendíthetetlen kitartással terjesztettük, és hatásukra türelmesen vártunk.
A vörös színt készakarva választottuk plakátjaink számára, mert a tömeget ez villanyozza fel, ellenfeleinket pedig ez izgatja és bõszíti fel leginkább. Így a legközvetlenebbül vesznek tudomást rólunk.
Annak idején Bajorországban is fõleg az mutatta legjobban a marxizmus és a Centrum közötti testvéri egyetértést, hogy az itt uralkodó Bajor Néppárt plakátjainak a vörös munkástömegekre gyakorolt hatását lehetõleg tompítani, késõbb pedig meggátolni igyekezett. Ha a rendõrség nem talált módot arra, hogy ellenünk fellépjen, akkor a városi forgalom zavarására hivatkozott, míg végre az ún. Német Nemzeti Néppárt segítségével vörös szövetségeseik kedvéért eltiltották plakátjainkat, amelyek az elcsábított és félrevezetett munkások százezreit a német nép számára hódították vissza. Ezek a legjobb bizonyítékai ama roppant küzdelemnek, amelyet fiatal mozgalmunk annak idején folytatott. Érzületünk és akarásunk õszinteségérõl fognak tanúskodni egykor, és bizonyítani fogjak az ún. "nemzeti" hatóságok önkényét, mellyel meg akarták gátolni a nép nagy tömegeinek számukra kényelmetlen nemzeti nevelését és a nemzet céljai számára való visszanyerését.
A kormányok maguk megtettek minden lehetõt, hogy ennek az újjaélesztõ folyamatnak gátat vessenek.
Mielõtt elsõ tömeggyûlésünket összehívtuk volna, nemcsak a szükséges propagandaanyagot kellett elõkészítenünk, hanem nyomtatásban is le kellett fektetnünk programunk irányelveit.
A második kötetben részletesen ki fogom fejteni programunk felállításánál szem elõtt tartott irányelveinket. Egyelõre csak azt akarom megállapítani, hogy nemcsak azért volt rá szükségünk, hogy mozgalmunknak alapot és tartalmat adjunk, hanem hogy a nép széles tömegével megértessük céljainkat.
Az ún. intelligencia körében tréfát és gúnyt ûztek velünk, és bírálgattak bennünket. Akkori álláspontunk helyességét azonban programunk hatása bizonyítja.
Tucatszámra születtek akkoriban szemem elõtt új mozgalmak, és mindannyian nyomtalanul tûntek el és merültek a feledés homályába. Csak egy maradt meg közülük: a Nemzeti Szocialista Német Munkáspárt. Ma annál mélyebben gyökeret vert bennem a meggyõzõdés, hogy csak hadd küzdjenek ellenünk, hadd próbáljanak bennünket megbénítani, hadd tagadják meg tõlünk kis pártminiszterek a szólásszabadság jogát, hiszen amúgy sem képesek meggátolni eszméink gyõzelmét!
A nemzeti szocialista program egykor a jövõ állam alapját fogja képezni akkor, amikor a mai államfelfogásnak és képviselõinek már a neve is feledésbe merült.
Az 1920-as év januárja elõtti négy hónapos gyûlésezési tevékenységünk révén takarítottuk meg azt a csekély összeget, amelyre elsõ röpiratunk, elsõ plakátunk és programunk nyomtatásban való megjelenéséhez szükségünk volt.
E kötet befejezéséül azért választottam elsõ tömeggyûlésünket, mert ez alkalommal feszítette szét pártunk kis egyleti jellegének kereteit, és elõször volt befolyással korunk legfontosabb tényezõjére, a közvéleményre.
Engem akkor csak az a gondolat bántott: Vajon megtelik-e a terem, vagy pedig kongó üresség fogadja majd beszédünket? Szentül meg voltam gyõzõdve róla, hogy ez a nap fiatal mozgalmunk számára sikert fog jelenteni akkor, ha gyûlésünkre tényleg sokan jönnek. Aggódva vártam tehát a nevezetes estét.
Fél nyolckor kellett volna a gyûlést megnyitnunk. Negyed nyolckor léptem a müncheni Hofbräuhaus dísztermébe, és szívem repesett az örömtõl. A hatalmas terem mert akkor még annak tûnt fel elõttem tömve volt emberekkel; egymás hegyén-hátán tolongott a szinte kétezer fõnyi sokaság. Fõleg azok jöttek el, akikhez elsõsorban akartunk fordulni. A teremnek több, mint a fele kommunistákkal és független szocialistákkal volt tele. Elsõ nyilvános fellépésünknek rövidesen véget akartak vetni.
De másképp történt. Amikor az elsõ szónok befejezte beszédét, én jutottam szóhoz. Néhány perc múlva a közbeszólások áradata zúdult felém, a teremben heves összeütközésekre került sor, hû harctéri bajtársaim maroknyi csapata és híveim rátámadtak a zavargókra, és csak lassan sikerült helyreállítaniuk a rendet. Újra folytathattam beszédemet. Egy fél óra múlva a taps mindinkább túlharsogta a lármát és ordítozást. Erre programunkkal jöttem elõ, és ez alkalommal kezdtem azt, többször pontról pontra, megmagyarázni.
A közbeszólók lassan elnémultak, mindinkább háttérbe szorította õket a tömeg helyeslése. Mire a tömegnek huszonöt tételemet pontról pontra elmagyaráztam, és felszólítottam a jelenlevõket, hogy ítélkezzenek felettünk, mindinkább növekvõ lelkesedéssel egymás után fogadták el azokat. Mikor utolsó tételem is megtalálta az utat a tömeg szívéhez, az egész termet áthatotta az új meggyõzõdés, az új hit és az új akarás.
Amikor csaknem négy óra múlva a terem ürülni kezdett, és a tömeg lassan a kijárat felé áramlott, tudtam, hogy mozgalmunk elvei végre megtaláltak a német néphez vezetõ utat, és hogy nem fognak feledésbe merülni.
Fellobbant a tûz, amelynek parazsa egykor acéllá edzi azt a kardot, amely vissza fogja nyerni a germán férfiú szabadságát és új életre ébreszti a német népet.
Éreztem hogy mozgalmunkat a bosszú könyörtelen istennõje fogja majd kísérni, hogy megbüntesse 1918. november 9-ének hazaárulóit. A terem lassan kiürült.
És feltartóztathatatlan lendülettel indult útjára mozgalmunk!

 

 


II. Kötet

 

A nemzetiszocialista mozgalom I. Világnézet és párt1920. február 24én tartotta ifjú mozgalmunk elsõ nagy tömeggyûlését. A müncheni Hofbräuhaus dísztermében hozta az új párt a majd kétezer fõnyi embertömeg tudomására programjának huszonöt tételét, és a tömeg lelkes helyesléssel fogadta annak minden egyes pontját.
Ezzel kiadtuk annak a küzdelemnek elsõ vezér és irányelveit, amelyek arra hivatottak, hogy az elferdült fogalmak és nézetek sokaságával, a homályos, sõt káros irányzatokkal leszámoljanak. A rest és gyáva polgári világ, valamint a marxista gyõzelmi mámor helyébe új hatalomnak kellett lépnie, hogy a balsors szekerét az utolsó pillanatban megállítsa.
Természetesen az új mozgalom csak akkor remélhette, hogy szert tesz e titáni küzdelemhez szükséges jelentõségre és erõre, ha az elsõ naptól kezdve sikerül híveinek szívében felébreszteni ama szent meggyõzõdést, hogy nem új jelszavakkal akarja gazdagítani a politikai életet, hanem új világnézetet akar teremteni.
Már az elsõ kötetben foglalkoztam a "népi" (völkisch) szóval, s egyben le kellett szögeznem, hogy ez a meghatározás fogalmilag nem annyira körülírt, hogy egy zárt harci egyesülés megjelölését szolgálhassa. Minden lehetõ, lényeges alapelvek tekintetében egymással homlokegyenest ellenkezõ csoportosulás mûködését ezzel a "népi" szóval fedezi. Éppen azért, mielõtt én a Nemzeti Szocialista Német Munkáspárt feladatainak és céljainak ismertetésébe fognék, tisztázni óhajtom a "népi" fogalmat és annak a pártmozgalomhoz való viszonyát.
A "népi" (völkisch) fogalom éppen annyira nélkülözi a határozottságot, az egységes magyarázatot, másrészt épp oly kevéssé korlátozott a gyakorlati életben való alkalmazása tekintetében, akárcsak a "vallásos" kifejezés Igen nehéz errõl a fogalomról is mind gyakorlati, mind elméleti értelemben határozott képet alkotni. A "vallásos" szó csak akkor érthetõ megfogható módon, ha hatásának konkrét eredményével hozzuk összeköttetésbe. Igen szép, de egyúttal nagyon felületes állítás, ha valakirõl azt mondjuk, hogy "õszintén vallásos". Bizonyára akad néhány ember, akit ez az általános kifejezés kielégít, sõt talán e lelkiállapotnak éles képét támasztja fel a képzeletében. Minthogy azonban a tömeg nem áll sem filozófusokból, sem szentekbõl, ez az általános vallási eszme az egyes ember számára nem fog mást jelenteni, mint egyéni gondolkodásának és cselekvésének feladatát, amelyet a vallás utáni belsõ vágy ama pillanatban kelt, amikor a határokat nem ismerõ elvont metafizikai gondolatvilágból konkrétan határolt vallás alakul ki. A vallás ez esetben sem maga a cél, hanem csak eszköze a célnak, amelyre okvetlenül szükség van azért, hogy a célt elérjük. Ez a cél azonban nemcsak ideális, hanem végeredményben fontos gyakorlati jelentõséggel bír. Tisztában kell lennünk azzal, hogy a legfennköltebb ideálok egyszersmind mély szükségszerûségek is. A fennkölt szépség nemessége is végeredményben csak logikus célszerûségében rejlik.
A hit, amely az embert az állati tengõdés színvonala fölé emeli, egyúttal létét is biztosítja. Ha megfosztjuk a mai emberiséget a nevelés útján beléoltott vallásos hitbéli, gyakorlati jelentõségében valláserkölcsi alapelveitõl anélkül, hogy ezek helyébe velük egyenértékût helyeznénk, akkor ennek hatása az emberi lét alapjának súlyos megrázkódtatása lesz. Tény az tehát, hogy nemcsak azért él az ember, hogy magasabb eszméket szolgáljon, hanem megfordítva a dolgot: csak e magasabb ideálok teremtik meg az ember létének elõfeltételeit!
A határozott dogmákban lefektetett hit nélkül a vallásosság egyéni sokfélesége folytán nemcsak hogy értéktelen volna az emberiség számára, hanem valószínûleg csak fokozná annak ziláltságát.
Ebben is vannak már egyes alapvetõ felismerések. Ezek azonban, bár rendkívüli jelentõségûek, alakjukat tekintve annyira határozatlanok, hogy csak akkor emelkednek egy többé vagy kevésbé elismerésre méltó szemlélet értékéig, ha egy politikai párt keretén belül határozott alakot öltenek.
Bármily hasznos és helyes is legyen a világnézet, a nép életére csak akkor van tényleges befolyással, ha alapelvei egy érte küzdõ mozgalom zászlajára vannak írva. E mozgalomnak viszont pártszervezeten alapulónak kell lennie mindaddig, míg eszméit nem juttatja gyõzelemre és dogmái nem váltak a népközösség alaptörvényeivé.
Ha megkíséreljük a "népi" szó legmélyebb értelmét, magvát kihámozni, akkor a következõ megfontolásokra jutunk.
Általános politikai világnézetünk manapság ama elgondoláson alapszik, hogy az államban rejlik ugyan alkotó, kultúrateremtõ erõ, a faji elõfeltételekhez azonban semmi köze sincs, hanem inkább csak gazdasági szükségszerûség eredménye, legjobb esetben pedig a politikai hatalomvágynak természetes következménye. Ezen alapnézet logikus és következetes továbbfejlesztése nemcsak a faji õserõk félreismerésére, hanem az egyén jelentõségének elhanyagolására is vezet. A marxista tan a mai általános érvénnyel bíró világnézet rövid elméleti kivonata. Már csak azért is hiábavaló, sõt szinte nevetséges az ún. "polgári" világunknak ellene folytatott küzdelme, mert a polgári világot is lényegesen áthatotta ez a méreg, és olyan világnézetek hódol, amely általában csak fokában és a személyeiben különbözik a marxizmustól. A polgári világ marxista, hisz azonban egy bizonyos embercsoport (a polgárság) uralmának lehetõségében, míg a marxizmus a világot tervszerûen a zsidóság kezére igyekszik játszani.
Ezzel szemben a "népi" világnézet elismeri az emberiségnek faji õselemeiben rejlõ jelentõségét. Szemében az állam csak a célt szolgáló eszköz, célja pedig az emberiség faji létének fenntartása. Ennélfogva nem hisz abban, hogy a fajok egyenértékûek, hanem elismeri a fennálló különbségeket és ezzel a magasabb vagy alacsonyabbrendûségüket. E megismerés alapján kötelesnek érzi magát arra, hogy a világegyetemen uralkodó örök akaratnak megfelelõen a jobbnak és erõsebbnek a gyõzelmét segítse elõ, és a silányabbnak, gyöngébbnek alárendeltségét követelje. Azt tanítja, hogy nemcsak a fajok, hanem az egyes emberek is különbözõ értékûek. Hisz abban, hogy az emberiségben az idealizmust ápolni kell, mert ebben látja az emberiség létének elõfeltételét. Nem hajlandó azonban elismerni az olyan etikai eszme létjogosultságát, amely egy magasabbrendû eszmét megtestesítõ faj élete számára veszélyt jelent, mert egy elnégeresedett, elkorcsosult világban a szépség és magasztosság fogalma, valamint az emberiségnek az ideálisabb jövõbe vetett hite

 

 

II Kötet: A nemzetiszocialista Mozgalom.

 

1

 

Világnézet és párt

 

1920. február 24én tartotta ifjú mozgalmunk elsõ nagy tömeggyûlését. A müncheni Hofbräuhaus dísztermében hozta az új párt a majd kétezer fõnyi embertömeg tudomására programjának huszonöt tételét, és a tömeg lelkes helyesléssel fogadta annak minden egyes pontját.
Ezzel kiadtuk annak a küzdelemnek elsõ vezér és irányelveit, amelyek arra hivatottak, hogy az elferdült fogalmak és nézetek sokaságával, a homályos, sõt káros irányzatokkal leszámoljanak. A rest és gyáva polgári világ, valamint a marxista gyõzelmi mámor helyébe új hatalomnak kellett lépnie, hogy a balsors szekerét az utolsó pillanatban megállítsa.
Természetesen az új mozgalom csak akkor remélhette, hogy szert tesz e titáni küzdelemhez szükséges jelentõségre és erõre, ha az elsõ naptól kezdve sikerül híveinek szívében felébreszteni ama szent meggyõzõdést, hogy nem új jelszavakkal akarja gazdagítani a politikai életet, hanem új világnézetet akar teremteni.
Már az elsõ kötetben foglalkoztam a "népi" (völkisch) szóval, s egyben le kellett szögeznem, hogy ez a meghatározás fogalmilag nem annyira körülírt, hogy egy zárt harci egyesülés megjelölését szolgálhassa. Minden lehetõ, lényeges alapelvek tekintetében egymással homlokegyenest ellenkezõ csoportosulás mûködését ezzel a "népi" szóval fedezi. Éppen azért, mielõtt én a Nemzeti Szocialista Német Munkáspárt feladatainak és céljainak ismertetésébe fognék, tisztázni óhajtom a "népi" fogalmat és annak a pártmozgalomhoz való viszonyát.
A "népi" (völkisch) fogalom éppen annyira nélkülözi a határozottságot, az egységes magyarázatot, másrészt épp oly kevéssé korlátozott a gyakorlati életben való alkalmazása tekintetében, akárcsak a "vallásos" kifejezés Igen nehéz errõl a fogalomról is mind gyakorlati, mind elméleti értelemben határozott képet alkotni. A "vallásos" szó csak akkor érthetõ megfogható módon, ha hatásának konkrét eredményével hozzuk összeköttetésbe. Igen szép, de egyúttal nagyon felületes állítás, ha valakirõl azt mondjuk, hogy "õszintén vallásos". Bizonyára akad néhány ember, akit ez az általános kifejezés kielégít, sõt talán e lelkiállapotnak éles képét támasztja fel a képzeletében. Minthogy azonban a tömeg nem áll sem filozófusokból, sem szentekbõl, ez az általános vallási eszme az egyes ember számára nem fog mást jelenteni, mint egyéni gondolkodásának és cselekvésének feladatát, amelyet a vallás utáni belsõ vágy ama pillanatban kelt, amikor a határokat nem ismerõ elvont metafizikai gondolatvilágból konkrétan határolt vallás alakul ki. A vallás ez esetben sem maga a cél, hanem csak eszköze a célnak, amelyre okvetlenül szükség van azért, hogy a célt elérjük. Ez a cél azonban nemcsak ideális, hanem végeredményben fontos gyakorlati jelentõséggel bír. Tisztában kell lennünk azzal, hogy a legfennköltebb ideálok egyszersmind mély szükségszerûségek is. A fennkölt szépség nemessége is végeredményben csak logikus célszerûségében rejlik.
A hit, amely az embert az állati tengõdés színvonala fölé emeli, egyúttal létét is biztosítja. Ha megfosztjuk a mai emberiséget a nevelés útján beléoltott vallásos hitbéli, gyakorlati jelentõségében valláserkölcsi alapelveitõl anélkül, hogy ezek helyébe velük egyenértékût helyeznénk, akkor ennek hatása az emberi lét alapjának súlyos megrázkódtatása lesz. Tény az tehát, hogy nemcsak azért él az ember, hogy magasabb eszméket szolgáljon, hanem megfordítva a dolgot: csak e magasabb ideálok teremtik meg az ember létének elõfeltételeit!
A határozott dogmákban lefektetett hit nélkül a vallásosság egyéni sokfélesége folytán nemcsak hogy értéktelen volna az emberiség számára, hanem valószínûleg csak fokozná annak ziláltságát.
Ebben is vannak már egyes alapvetõ felismerések. Ezek azonban, bár rendkívüli jelentõségûek, alakjukat tekintve annyira határozatlanok, hogy csak akkor emelkednek egy többé vagy kevésbé elismerésre méltó szemlélet értékéig, ha egy politikai párt keretén belül határozott alakot öltenek.
Bármily hasznos és helyes is legyen a világnézet, a nép életére csak akkor van tényleges befolyással, ha alapelvei egy érte küzdõ mozgalom zászlajára vannak írva. E mozgalomnak viszont pártszervezeten alapulónak kell lennie mindaddig, míg eszméit nem juttatja gyõzelemre és dogmái nem váltak a népközösség alaptörvényeivé.
Ha megkíséreljük a "népi" szó legmélyebb értelmét, magvát kihámozni, akkor a következõ megfontolásokra jutunk.
Általános politikai világnézetünk manapság ama elgondoláson alapszik, hogy az államban rejlik ugyan alkotó, kultúrateremtõ erõ, a faji elõfeltételekhez azonban semmi köze sincs, hanem inkább csak gazdasági szükségszerûség eredménye, legjobb esetben pedig a politikai hatalomvágynak természetes következménye. Ezen alapnézet logikus és következetes továbbfejlesztése nemcsak a faji õserõk félreismerésére, hanem az egyén jelentõségének elhanyagolására is vezet. A marxista tan a mai általános érvénnyel bíró világnézet rövid elméleti kivonata. Már csak azért is hiábavaló, sõt szinte nevetséges az ún. "polgári" világunknak ellene folytatott küzdelme, mert a polgári világot is lényegesen áthatotta ez a méreg, és olyan világnézetek hódol, amely általában csak fokában és a személyeiben különbözik a marxizmustól. A polgári világ marxista, hisz azonban egy bizonyos embercsoport (a polgárság) uralmának lehetõségében, míg a marxizmus a világot tervszerûen a zsidóság kezére igyekszik játszani.
Ezzel szemben a "népi" világnézet elismeri az emberiségnek faji õselemeiben rejlõ jelentõség&eacut