Ungvártól Montreálig

Életem dióhéjban

Az elmúlt 49 év alatt itt Kanadában minden hivatalos kérdőívbe, okmányba nem a szülővárosom eredeti nevét, Ungvárt kell írnom, hanem a szovjetizált „Uzhgorod” szót, jóllehet errefelé egyiket sem ismerik. Nekem örök időkre Ungvár marad.   - Születési helye? Nemzetisége? – kérdezi a hivatalnok. - Magyar vagyok, Magyar Országon, Ungvár városban születtem. - válaszolom büszkén, és érzem, hogy ebben a pillanatban kerültem szembe valakivel, aki sajtóból-televízióból pontosan ismeri a „fasiszta-náci, zsidóüldöző és 800 ezer zsidó-pusztító Magyarország” hivatalos történelmét. Még a Benes-féle külföldön elterjesztett magyarellenes hazug iskolai történelemkönyvekből tudja, hogy ez az ország, az én Magyarországom volt „Hitler utolsó csatlósa”. Ám a történelmi és földrajzi ismeretekkel felvértezett hivatalnok egyéb adattal nem dicsekedhet, ellenben érdekes, hogy szerinte ’a magyar főváros Bukarest’, Budapestről is hallott már, de az valahogy lecsúszott az ő térképéről. Mielőtt a hivatalnok pontosan megérti, hogy honnan is jöttem ebbe az országba, a szülővárosom földrajzi fekvésének és történelmének rövid felrajzolása szinte elkerülhetetlen. - Szóval Ön a mai Ukrajnában született, de nem ukrán, hanem magyar. - Igen így van, és 1962 óta vagyok kanadai állampolgár – válaszolom.

Ungvár Hároméves korom szép emlékeihez tartozik, amikor még a békés időkben az Ung partján a kristály tiszta folyóvízben csillogó lapos kavicsokkal játszadoztam. Még most is érzem a folyóvíz friss illatát. Boldogságunk nem tartott sokáig, mert az ősi magyar város a háború és a terror sötétjébe borult, és az egykori tiszta levegőt a robbanások kormos füstje és az éjjel-nappal közlekedő harckocsik petróleumos fojtogató, bűzös szaga váltotta fel. Még ma is hallom a légitámadások félelmetes éjszakáiba beleüvöltő sziréna hangját, és érzem a pillanatnyi védelmet nyújtó hideg pincék, és bunkerok dohos szagát. Mint kis gyermek arra még emlékszem, amikor a nyugodt életünknek vége lett, és csak évekkel később tudtam meg szüleimtől, hogy miért kellett bujdosni és menekülni. 1944-ben Ungvárra is bevonult a szovjet hadsereg és novemberben több ezer magyar férfit – közöttük Édesapámat – északra, az osztrák Neu Sandec (Galícia) városba, ma már Nowy Sacz (Lengyelország) – hurcolták el a sztálinista Ilya Ehrenburg által felbőszített vörös hordák. Pedig Édesapám nem volt fasiszta, sem párttag… csak magyar, és ez akkor a legnagyobb bűn volt, akárcsak manapság! És a nemzetiségi tisztogatásukhoz ez elég volt. Arra is emlékszem, amikor néhány batyuval a Magyarország felé induló utolsó vonattal Nyíregyházára menekültünk a „felszabadító” horda elől. Az állomásról kiinduló vonat utolsó kocsijából magyar vasutas nyújtotta a kezét Édesanyám felé. Ez volt az utolsó vonat, az utolsó órában, az utolsó alkalom. Aztán a határt végleg lezárták, és soha többé magyar nem mehetett át. Édesapám a Gulágból való szerencsés szökése után a lezárt határ mögötti Ungvárra nem mehetett vissza többé, télvíz idején gyalog tette meg az utat Nyíregyházára.

Nyolcadik osztályom után középiskolába, a Zrínyi Ilona leánygimnáziumba kerültem, amelynek a második osztályát, az 1956-os események miatt már nem fejezhettem be. Ausztria, 1956 1956. október 23-án a rádióhírekből értesültünk, hogy Budapesten tömeges felvonulások vannak, sőt már itt-ott gépfegyverekkel is lövöldöznek. Hogy a saját érdekében megvédjék a nemzetet, újra megjöttek az oroszok: a tankok százai éjjel-nappal dübörgő zajjal vonultak át Nyíregyházán. Tizenkét esztendő nem olyan hosszú idő, és senki nem felejtette el a az 1944-ben ránk szabadult poklot.

A hatalmas olasz Ascania nevű luxushajón, 13 nap tengeri út után érkeztünk Kanadába, 1957 júliusában. Mivel már egy évet úgyis elmulasztottam az iskolából, az 1957-es tanévet én és még öt menekült magyar lány a québeci Joliette városka, francia apácák által vezetett intézetében kezdtük. Istenem, de nehéz volt kezdetben! Az én szeretett magyar anyanyelvem és pici német tudásom bizony nem sokat segített a francia nyelvű előadásokon! Titokban vártam, hogy valamilyen okból szüleim majd meggondolják, és rövidesen visszamegyünk, legalább Európába – ahogy ezt nagyon sokan honvágyból meg is tették –, ha nem is Magyarországra, de legalább Bécsbe. De a visszatérés elmaradt. Aztán valamennyire sikerült a francia nyelvvel megbarátkoznom és 1959-ben sikerült leérettségiznem.

Egyetlen kisfiúnk, Józsika angol nyelvű első osztályba lépett, de a lelkem csak magyarul tudott beszélni, s néhány hónapig még a szorzótáblát is csak magyarul mondta. Akkor még nem tudtuk, hogy a magyar szorzótábla ellenére 15 éven belül mérnök lesz belőle. Ebben a kegyetlenül hideg városban a zene gazdagította az életemet. Énekórák, színpadi szereplések, próbák… A winnipegi operakórus tagja voltam négy évig, tizenhárom operában vettem részt. De lelkes tagjai voltunk a helyi magyar katolikus közösségnek is, szinte mindenből kivettük a részünket: népi tánc, templomi énekkar, magyar iskola stb.  

Külön szeretném megemlíteni az emigráció legnagyobb íróit, többek között Marschalkó Lajost, Fiala Ferencet, Alföldi Gézát, Padányi Viktort, Berzy Józsefet és a sok más kiközösített, bátor magyart, akik az ötvenes-hatvanas években papíron örökítették meg mindazt, amit a politikailag helyes judeo-marxista művek elhallgattak vagy meghamisítottak. A történelem párhuzamos ellenőrzését írói nagyságainknak köszönhetem. Találkozásaim a valósággal A montreáli magyar rádió heti egyórás műsorának tíz éves felelős szerkesztői munkájából egész életre szóló gazdag tapasztalatokra tettem szert: kevés embernek adatik meg az életében ilyen nagy megtiszteltetés.

A cserkészcsapat és 1956 Tapasztalataimhoz tartozott magyar egyházaink és egyesületeink tagságának megismerése. 1985-ben történt, hogy a montreáli cserkészcsapat vezetője fizetett hirdetéssel jelentkezett nálam: „vacsorával egybekötött cserkészbált rendezünk október 26-án cigányzenekarral.” A hirdetésre tiltakozással válaszoltam az éter hullámain.   Évek óta köztudott, hogy azok a magyarok, akik még a szívükben viselik 1956 emlékét, -- a kegyeletsértést elkerülendő! -- október 23. és november 4. közt sehol a világon nem rendeznek mulatságokat, dáridókat. (Valószínűleg ma már ez sem szokás többé!) A fizetett hirdetést természetesen megtagadtam. Erre Montreál összes magyar egyháza, egyesülete és szervezete ellenem fordult és a nagy nyilvánosság előtt egyértelműen a ”cserkészet bomlasztó ellenségének” bélyegzett meg. A cserkész szülők a tudomásomra adták, hogy miért a sok hűhó, hiszen „az itt született gyerekeknek 1956 emléke nem jelent semmit.” Pedig a magyar katolikus egyház által támogatott cserkészvezetőség ezeket a gyerekeket egyenruhába öltöztetve évente kétszer, minden nemzeti ünnepen felvonultatta zászlókkal az egyház kultúrtermében. Kérdezem én: akkor mit jelentett nekik 1956 vagy Március 15? Mindez megrendezett külsőség, jelentéktelen színpadi jelenet volt csupán? De amikor Ottawában több mint kétezer tüntető magyar vonult fel a csehszlovák és román követségek előtt, a mi cserkészeinket sehol nem lehetett látni! Miért? Azért mert a cserkészvezető, aki nyilván az állását féltette a kanadai csehszlovák repülőtársaságnál (Czechoslovak Airline) -- megtiltotta, hogy a gyerekek a felvonuláson cserkészruhában megjelenjenek! (Az utasítást a magyar katolikus templom hirdetőtábláján a saját szememmel láttam!)

A nyolcvanas években értesültünk, hogy Erdélyben magyar katolikus papot félholtra vert a román titkosrendőrség. A pap három hónapon belül belehalt a sérüléseibe. Katolikus egyházunk plébánosát kértem, hogy hirdessen szentmisét az erdélyi magyar pap emlékére, mire azt a választ kaptam, hogy „sajnáljuk, de ez nem lehetséges, mert az egyház nem politizál!”

Megtanultam, hogy csak az ismerheti meg igazán az embertársait, szerezhet gazdag tapasztalatokat, aki az emigrációban újságot szerkeszt. Nem tagadhatom: az 1983 és 2005 között életem leggazdagabb éveit éltem, nagyon sok örömmel és elég sok csalódással. Nem lehettem más, mint aki szívben-lélekben vagyok, s ez érezhető volt úgy a rádióműsoraimban, mint a kiadványaimban. A Magyarok Istenének külön kegyes gondviselése volt, hogy a montreáli magyar ajkú zsidók még időben kinyitották a szememet, és vérbeli revizionistát [a zsidók Izraellel kapcsolatban zömmel ultranacionalisták és fajvédők, bárhol éljenek is a világon, nagy-Izraelt szeretnének, miközben más népeknek ez tilos és nekik "liberalizmust" prédikálnak - a szerk.] faragtak belőlem. Mert nem kétséges, hogy ezt csakis nekik köszönhetem! Ma már tudom, hogy ez halálos bűn, hiszen ha valaki a sokat hirdetett szólás- és sajtószabadság jogával akar élni, azonnal összeszaladnak a zsidó történészek, a B’nai B’rith, a Jewish Defense League, az Anti-Defamation League, a Human Rights Commission, és egyéb érdekképviselet, amelyek ’megvédenek bennünket önmagunktól’, mialatt a demokráciát és a szabadságot hirdetik.  

Aggódom a teljes pusztulásra ítélt magyarságért, mert látom, hogy a már nem is olyan titkos erők a megsemmisítésünket tervezik. Titkos erők, amelyek ellen nincs védekezés… Aggódom azért is, mert – itt külföldön és otthon is, beleértve az egyházat – olyan elemek szólnak a nevünkben és intézik a sorsunkat, akiknek nem érdekük a magyarság megmaradása, jóléte és szabadsága. Havilapunk, a Hazánkért ma már a hatodik évfolyamát érte meg, és a kilenc éves internetes honlapunkon közel 300 cikk is megtalálható. Hűséges olvasóink segítsége, bátorítása nélkül az elmúlt 23 évben általam vállalt nehéz munka nem lenne lehetséges. Ezúton szeretnék hálás köszönetet mondani olvasóinknak, lelkes támogatóinknak és barátainknak, akik a hosszú évek alatt mellettem álltak.  

Tóth Judit

[Forrás: https://kuruc.info/r/6/27312/]

kép