Szívesen, és persze változtatás nélkül, közlöm Erdélyi István írását, amely az irodalmi riport műfaját képviseli, tekintettel arra, hogy az író a helyszínen látott, hallott, megélt dolgokról számol be, egy novella szintjén.

Én azonban nem lennék én, ha nem olvastam volna körbe a témát az Interneten és ne lenne hozzáfűzni valóm, no' nem az íráshoz, hanem a háttér-történethez.

Tekintettel azonban, hogy mondanivalóm stílusa eltér az írás stílusától (a stílus maga az ember), megjegyzéseimet a cikk alján külön ablakban (!) teszem közzé.
 

SZÉTLŐTT TEMPLOM TÖVÉBEN – SZENTLÁSZLÓ 

Mit is mondhatna a szétlőtt Szentlászlói templom tövében a tiszteletes?Jó lesz minden… Ez az, ami nekünk mindennapok munkájában, a mindennapok terhei alatt, újból és újból erőt ad. Ez az, ami újból és újból felemel minket… És elindít a hitünk, az a reményünk, hogy jó lesz minden.

Szentlászló, e horvátországi apró település valójában se több, se kevesebb, mint ezernyi más, jellegtelen, egy templomú, egy járdájú, egy iskolájú falú, a szerte a világon… Van egy vasútállomása, kocsmája nincs, apró presszója igen… Bögrecsárdái elbújnak a kapuk mögöt És máris tévedek… Írom, nincs kocsmája, pedig van, annak kell nevezni…

A hajtövéig érő, de immár szétlőtt gazdagságból, földet érő szegénységben egy rozzant Gorenjéből veszi elő a sört az infantilisan szoros farmerba bújt beszélgetőpartnerem, és büszke, mert nem ő kér, hanem tőle kérnek… Rongyos valóságát, elfelejtésre ítélt ifjúságát, repeszgránáttal szétlőtt álmait, színes cérnával bogozza össze hajnalonként…

És tévedek, már megint tévedek… Mert mondom, van vasútállomása, pedig nincs, azaz megint tévedek… Mert van.
Tábla ott a sárgás főfalon… Nappal szemben, tompa fényben görbén meredeznek a lyukaktól tátongó oldalfalak…
Bezúzott ablakkeretek, végleg elment négyhuszonnégyesek gőze, füstöt okádó illúziója… Ablaktáblák sehol… Mint a háború, ami oly messzi már, mint szemünktől orrunk… Közel s távol, elérhetetlenül távol…

Szemeiknek azt parancsolják a Szentlászlón élők, ne akarjanak látni már semmit, amit háborúnak neveznek… Szemeiket becsukják, ne lássa senki a büszkeségre kárhoztatott férfiak elrejtett zokogását, ne lássa senki a szülésre – fájdalomra – a család szentségének összetartására termett anyák könnyeit… Özvegyek el nem mondható vágyainak a könnyeit… 

Az írókra, költőkre, humanistákra vár a feladat, hogy a történések mögötti lelki, érzelmi világ gyöngyszemeit összerakják…Egy „ellenséges „ország „ellenséges „állampolgárával”, Lovass Ildikóval a szerbiai Szabadkán beszélgetek  

- Te azt írtad, hogy ”félek a szavak súlyától, erejétől, amellyel rám sújthatnak” 

- Igen. Vágyaimtól függetlenül, a megírt dolgok életre kelnek. Szóval nem lehet tenni semmit az ellen, hogy az írások szabadok legyenek. Mindenkinek a kezébe kell adni és aztán, azt gondol róla, amit csak akar. Azért mégis csak van egy őrült felelősség abban, aki ezeket leírja. Az írástudói felelősség. Ezek már nagyon régi, Babits-féle, elfelejtett dolgok. De az írástudói felelősség azt jelenti, hogy amit leírunk, azzal, ha nem is hatunk, vagy nem is változtatjuk meg a Világot, de csakis olyat szabad leírni, amit valóban gondolunk, és ami mögött mindig is ott tudunk lenni. Nem ideológiában, nem bármiben, csak emberségben. Emberként mögé tudunk állni. A szavakról beszélek, amik az embereket nem íróként, vagy bármiként, hanem emberként, tönkre tudják tenni, meg tudják alázni, gyalázni. És soha nem szabad, vagy nem lenne szabad olyan mondatokat kimondani, amelyek lehetőséget adnak az embertelenre. És én pedig azért félek a szavaktól, melyek rám sújtatnak, mert félek tőlük, mert visszajuthatnak hozzám és azt csinálnak velem, amit én nem akarok.

- Egy írónő számára, valamiféle kategória, hogy egyáltalán hol alkot? Például Horvátországban kisebbségi magyar. Szerbiában kisebbségi magyar. Úgy értem, hogy meglehetősen mutatós tézis az manapság, hogy például Lovas Ildikó, a kisebbséghez tartozó írók, egyik fiatal, tehetséges vezéralakja?

- Ez nagyon megalázó. Én nem érzem magam kisebbséginek. Magyar vagyok. Kisebbség, vagy, hogy? Nem szeretem az ilyet! Nem vagyok én kisebbség, ha írok. Akkor egy író vagyok és kész.

- Az álmaiddal feltételezhetően egyedül vagy. Utoljára, mikor és mit álmodtál? Vagy egyáltalán, hogy azt az álmot, később, amikor felébredtél és kimentél a konyhába, kimentél az utcára, hurcoltad magaddal?

- Nem álmodtam, nagyon régóta nem álmodtam. Éppen ezért, egy kicsit kiüresedettebb a nappal. Valahogy nincs bennem álom. És most nincs minek a jelentését megkeresni… Viszont tudom, hogy mit szerettem volna álmodni, amikor becsuktam a szemem. Hogy az mit jelentett? Arról nem tudnék most beszélni. A szemeknek még lehet parancsolni, ne lássák a tegnapot, de a csökönyös orr bizony nem szolgaságra termett, annak nem lehet parancsolni. Érzi a túlélt testrész még - és mindig már – a halál szagát, a gránátok szagát, a fenyőfákra felrepült katonalábak vérszagát. A mindent eltakaró szem pedig? Csak belül hordozhatja a gyász lobogóját. Nem tudom mi a nevük. Egyiknek se tudom a nevét. Tegnapelőtt - előtt és mindig csak hajnalban és késő este, inkább éjszaka settenkednek elő az el nem ítélt gyilkosok. Tegnapelőtt - előtt és mindig csak hajnalhasadáskor és naplemente idején, amikor a paraszt ember a hazatérő tehenek ibrikbe menekítő tejéről álmodik. Settenkednek félve-rettegve egy suhogó kés izmot tépő valóságától. Egy jól célzott tégla koponyacsontot, gerincet zúzó ítéletétől. Félnek és settenkednek, mert nem tudják meg nem történtté tenni, hogy tegnapelőtt-előtt és előtte még abból a szomszéd faluból, - hol most is élnek - aknavetők ezernyi csövét helyezték falaik tövébe és állították irányba, a szomszéd falú, Szentlászló felé. És lőttek és lőttek és lőttek. Mondták, üvöltötték alkohol mámorban, bűzösen a halál, a pusztítási vágy vadító szagától, pusztuljon a magyar férgese.

Az idős apa, aki saját fia helyett állt be védeni saját hazáját, házát, fia emlékét, nem nyugszik, benne nincs megbékélés és nincs megbocsátás.

- Ha itt kilép a főutcára, látja azokat az embereket, akik közvetlenül, a tíz méterre levő másik faluban élnek, szóval, látja a szerbeket, akik itt a településen bicikliznek, vagy mennek át kocsival, gyalog, mire tetszik akkor gondolni?

- Tudja, ezt itt hiába mondanám. Be kell fogni a számat. Nekem ez nagyon fájdalmas. Egyszerűen többször vér fut a fejembe. Csinál az ember bolondságot, hiszen emberek vagyunk, de ha látom, hogy mire vezet az ország politikája, hogy nem szabad még egy ferde szót se szólni nekik? A fiam gyilkosainak? Mit tehetek, mit szólhatunk? Mert akármit mondunk, rögtön jönnek a rendőrök, hogy mi ne háborgassuk őket.

- Ha magán múlna, és nem venné figyelembe a fenyegető rendőröket, legszívesebben, mit csinálna?

- Mivel én ezerkilencszáznegyvenben velük jártam iskolába, ismerem őket. De a lelkületüket is. Kiválasztanám, hogy ki volt a gyilkos, kit kellene elintézni? És, hogy kit nem kell bántani, azt is. És igenis, el kéne pusztítani a gyilkosokat, hogy csak a tisztességes szerb maradjon meg. Ismerem őket, mind, egytől egyig. Nagyon könnyen ki lehetne válogatni azokat, akik bűnösök.

Jugoszlávia Néphadserege. Gyásztábornokok. Gyászfőtisztek. Gyásztisztek. Gyásztiszt helyettesek. Gyászközkatonák. Gyilkos, alattomos halál hordozói, kik nevükben viselték egy összetákolt ország nevét, nyelvét és a népét, amely nevében hitték, mert hinni akarták, joguk van a halál porciózásához. Az a mundér, maga volt a statáriális Bíróság. A rögtönítélő, a vádlott holttestét gödörbe fektető, a házakat összedöntő. A háború joga szerint osztott ítéleteik letagadott emlékeivel voltak, lőttek, tettek, gyilkoltak, pusztítottak, mindent – és benne az összetartozás illúzióját összetörve földbe tiporták, aztán elmentek. De akik maradtak, ott, a szomszéd szerb faluban, azok testéhez, mint Nessus ingje, hozzánőtt örökre a ki nem mondott bitófa. Bezárt kapuk és szürke házaik védőnek hitt falai mögött nem tudják mit szokott csinálni a gyilkos, ha elkerüli őt a pulpitusról kimondott döntés, de álmaikban, bárhogy is hadakoznak, előjön az ítéletbe rejtett el nem menekülés, a szembenézés rettegett félelme, ahogy csak a patkány érezhet, ha elő settenkedik a vályogfalból. Kidugja előbb fejét, szaglászik, érzi, vagy csak hiszi, e világ megvédi állatait.

A Szentlászlói vasútvonal másik oldalán még élnek a szerb gyilkosok. Átmennek, mert át kell haladniuk naponta azon a Szentlászlón, a lelkifurdalás falván, amelyre ontották a halált hat éven át. Látniuk, szembesülniük kell azzal, mivé lettek a házak, az utak, a díszes előkertek. Látniuk, mivé lettek a gépek tucatját tároló pajták. Látniuk a földög tiport ólakat, ahol nem bőg a marha, házak lerombolt hálószobáit, hol egykor még álmokat szült a szerelem. Látniuk a ki nem tett, mert ki nem tehetett gyászlobogókat. Harminchat halált. És nem szeretnének félni, mert megtanultak hazudni, blöffölni, mint filléres kártyajátékban a piros hetest. Nem több… Ennyi az egész… Ulti volt, vesztett ulti… Az ő falujuk megmaradt, saját halottjaik sem kísérik rémál maikat. Vesztett a szerb, a szomszéd faluból, igaz, nem mást, mint a Nagy Szerbiába vetett álmát, a Nagy Szerbiát, hol szolga, rab, vagy rabszolga lehet, a horvát, a magyar, a sváb, de egyre megy, ha nem szerb És ki nem lépve kerítéseik árnyékából, lecsukott szemeik mögött Szentlászló életre vesztett polgárai Hazug Krisztusokká válva, magukba fojtják az ordítás vágyát.

Beszélnek a megbocsátásról és tudják, önnön maguknak is hazudnak. És tudják, mit mutat kérges tenyereik bütykös ujjainak tövénél örökre már az életvonaluk. Ki nem mondott tőmondataikkal suttognak – suttognak – suttognak az el nem végzett háborúról. Suttognak, - míg meg nem halnak - a Szép Ítéletről. Mert a Szentlászlói romokon vergődő visszatértek már csak az általuk szépnek mondott ítéletben bíznak, hiszen fiaik, mocsokban, gyászban, porban és embert veszejtő hitben vesztek el. Szép Ítélet. Szép, mert benne vergődik, molekuláiban, atomjaiban az elment mennybe gyaloglók minden átka.

Szinte kórosan keresem a mondatot, provokálok, hiszem, ki tudom kegyetlen, vagy együtt érző szavaimmal taposni az elment gyilkoltat hordozó hozzátartozóból, apából, anyából a bosszú igenlésének és vágyának kimondását. De nem. Nem. Nem. A Szép Ítélet, a Túlélő Szenvedő ajándék talizmánja ott virít mindig a ház előtti úton bicikliző gyilkosok nyakában… Világit a sötétben és szirénázik akkor is a lelkekben, ha süt a nap. Nincs menekülés, mert az árnyékra ítéltetett túlélők nem felejtenek.

Botra támaszkodva fogad portáján a magyar ajkú villanyszerelő. Tegnap is az volt, még a háború előtt. Ma is az. Tegnap is szerbekkel dolgozott. Ma is. Nem beszél arról, van e biztosíték, ami kicsapódik, ha szemükbe kell néznie, szagukat kell éreznie. Hiszen mondják a szerbek, ők nem tehetnek semmiről. Várták a háborúban, várták, hogy az eljövendő békében majd újra szerelhetnek villanyt, együtt, ahogy régen volt. Dehogyis lőttek ők. Dehogyis álmodoztak ők a Nagy Szerbiáról. Dehogyis tudtak ők arról, hogy udvaraikból lőtték, vették célba a magyar ajkú villanyszerelőt. S a magyar ajkú villanyszerelő nem kérdezi meg, hogy lehetett az, hogy az udvaraikból küldött szerb szeretetcsokrok, Szentlászlóra érve, miért robbantak ezernyi repeszt repítve és halált ontva? Nem kérdezi meg a magyar ajkú villanyszerelő, vajon hogy lehetett ez? Csak arra gondol, a hat éves elüldözöttsége idején, Eszéken élve engedélyt kapott a szerbektől, elkísérhet egy halottat, tanúja lehet Szentlászlón egy hatszáz márkáért kapott temetésen, szétlőtt háza valóságának. Csak arra gondol, egy szerb kéz által időzített bomba berepítette őt a halottaskocsi alá.Aztán a kórház szagát érezte. Aztán örök sántaságát. Támaszkodik udvarán a botra és mondja, legalább a lába megmaradt. Csak az a fránya forgó rakoncátlankodik. Ki se meri ejteni, botjára előttem, egy nyomorék támaszkodik. Miért hozzám jött az Apa, elővéve gyűrt öltönyének gyűrt zsebéből a gyűrt fényképet. Miért tőlem kérdezte, nem láttam e a fényképen mosolygó fiatalembert? Miért reménykedik tíz éve, vak álmokba menekülve az apa, miért hiszi, hogy az „eltűnt „- szó, nem e halál szinonimája? Miért hiszi, hogy él még a fia? Miért tőlem kérdez, miért tőlem várja a halált kimondó utolsó mondatot?

Miért csatlakozik a temető csendjét óvatosan felverő kérdésével az anya, apró igazolványképet szorongatva, tudok e valamit „eltűnt „fiáról? Miért nincs vége a háborúnak azok számára, akik a szétlőtt házuk mögött, kertjük apró szegletében naponta öntözik azt a virágot, amit a sírra tennének? És, ha a virág gyökere meghal, a levelek elhervadnak, ültetnek és ültetnek és ültetnek másikat. Mert nem tudnak semmit. Ha legalább eltávozott volna szeretteikhez? De nem. Még azt sem tudják. A remény megöli bennük a halál bizonyosságát. Csak a reményhez láncolják magukat. Még hozzátartozóik sírhantja sem lehet mementó. Mert Isten megfosztotta őket a fájdalomtól is, hogy gyászolhassanak.Ítéletük immár örökre a vállukon cipelt holtaknak hada.

Drezda, vagy Hirosima. Budapest, vagy Sztálingrád. Guedalajara, vagy Nagaszaki. Törzsi tagok elpusztult milliói ott a tudatlanságunk és álszentségünk vermeiben rejtőzködő fekete Afrikában. Mert messze van, mert messze már. Nincs, ki meséljen a halálról.

Barátom sört iszik, én nyakalom huszadszor a Colát, hátra dőlök az apró széken, kicsi a terem. Szemben velem egy nagydarab szakállas, félrészeg. Ki tudja, mióta… Aztán vigyázzba vágja magát, óvatosan, ne dőljön fel a szék, amin dülöngélve ült, és büszkén kimondja, ordítja, tudja meg minden alkoholba menekült ott a kórogyi kocsmában…Tudja meg mindenki, most az ő asztalánál ül. Edu, a Spanyol, aki parancsnoka volt a Nemzetközi Brigádban. Még ott, a másik faluban Szentlászlón. Aztán anekdotáznak, görcsös akarással keresik a mindig mindent kikerülő szavakat, hogy összeálljanak a mondatok. De a fél alkoholos állapot a kegyes hazugság ruhájába öltöztet mindenkit. Nem tehetnek semmit ellene. A halált elrejtő mondataik helyett a nagydarab szakállas feleleveníti a harcok szünetét, amikor magába tömte a csapat összes halkonzervjét. Ma csak közös vihogás tárgya a tegnapok embert veszejtő, zabálásba és az azt követő hányásba menekítő félelme. Ma már csak rongyos ruhába rejtett, megtépázott bőr mögött rejtőzködő, ki nem mondott szó a tegnapok valóságát hordozó rettegés. És nem beszélnek, csak szavakat raknak egymás mellé. Mert jól nevelt túlélőkről van szó.

Kórogyon beszélgettünk Kórogy az apró horvátországi, ezen belül szlavóniai település, ahol földig rombolták a szerbek a templomot. Ahol százával haltak meg az ott élő magyarok. Ahol az utolsó percig védekeztek a betolakodó szerb csetnikekkel szemben. Kórogy szent mintája és szent példaképe a hazafiságnak. A hazájukért, a falujukért, a házaikért, a hozzátartozókért szenvedőknek. És hittem én és hitte Magyarország apraja, nagyja, a politikusok és az apolitikusok, a kormány és annak ellenzéke, íme, a hős magyar ajkú falu, amelynek lakóit sajnálni kell, és segíteni, ahol, és ahogy csak lehet. De elég a kollektív hazugságból. Az álszent hazafiságból. A hazugság tengerén nyílegyenesen száguldó ál-magyarkodásból.

Képzeljünk el egy háromszöget. Egyik csúcsa a magyarlakta Szentlászló, másik a magyarlakta Kórogy, a harmadik a szerbek települése… E három csúcsból egy hazugságé, kettő a valóságé. A szerbek településén ott tanyázott a Jugoszláv Néphadsereg és annak csetnik
bőrbe öltözött gyilkos – segítőik. Ez igaz. El akarták foglalni Eszéket, ez is igaz. Meg is tették, amire képesek voltak. Amire képesek voltak? Hogy nem rombolták földig Kórogyot, de földig rombolták Szentlászlót? Ki mondja ki végre, hogy a Király meztelen? Hogy a polgármesterük vezetésével meleg buszokban elhagyták Kórogyot és egészen a Magyarországi Zánkáig menekültek egytől egyig?

Ki mondja ki végre, hogy ez az igaz? Mint ahogy az is, hogy Szentlászló egyetlen lakósa nem menekült el az első puskalövés előtt, inkább saját, még meg sem faragott, még nem is létező fejfájára áldozta a tizenhatezer szerb gránátot, de élni akart, megvédve, ahol apái is éltek és nagyapái.

A Szentlászlóiak 152 napon át védték településüket, míg a Kórogyiak a békésen meleg zánkai gulyásleves mögött - szimpátiát keresve - átkozták a szerb megszállókat. Aggatták békében magukra a háborús hős mítoszát. Egyetlen halottja volt a Kórogyiaknak. Szentlászlót - a falujukat védőkön kívül - botswanai és bostoni, szerbiai és magyarországi – kevés híján egytől egyig meghalt – külföldről érkezett emberek védték… 152 nap… Százötvenkétszer huszonnégy óra… Éjszakák, nyirkos hajnalok, ítélkező csendek és halált hozó sivítások. Tíz Szentlászlói – és nem Kórogyi - esett embertelen fogságba. Száznál több Szentlászlói sebesült meg súlyosan.

De Zánkán a mindent túlélő Kórogyiak behúzták a függönyt, ha éppen szemükbe sütött hajnali napfény. Szentlászló és nem Kórogy.Szentlászló, Drezda, Hirosima, Budapest, Sztálingrád, Guedalajara, Nagaszaki. És törzsi tagok törzsi háborújának milliói ott a tudatlanságunk és álszentségünk vermeiben rejtőzködő fekete Afrikában… Mert messze van, mert messze már. De igaz… Mint, ahogy az is, hogy hazugság virágja nő, a le nem rombolt kórogyi házak mindent túlélő, háborútól, pusztítástól megmenekült kertjeiben. Mert hazugság a földig rombolt kórogyi templom. Egyszerűen nem igaz. Istenem… Hány éven át hittem, hogy a tévében látott Kórogyinak mondott, földig rombolt templomtorony Kórogyon található. Ki hitte volna, hogy a Magyarországról küldött milliókért cserébe a Szentlászlói templom földig rombolt televíziós felvételét adták közzé Kórogyinak felkonferálva. És a Kórogyiak hallgattak és tartották közel sem kérges tenyereiket a júdáspénzekért. És a hallgatásra kényszerített Szentlászlóiak hallgattak és ma is hallgatnak, mert vereségként élik meg százötvenkét napos ember feletti harcukat. Vereség számukra minden harcban megölt bajtársuk.

- Pausics Józsi vagyok. Drászlai lakos. - Hány évesnek tetszik lenni? - Hatvannyolc. - Önnek volt egy fia. - Volt egy fiam… Igen… Elesett ebben a mocskos háborúban… Mikor kimentünk innen, Lászlóról, visszavonultunk Eszékre, be voltunk kerítve… Pokol volt az egész… Lövöldöztek, estek a gránátok Eszékre… December hatodikán tíz óra körül jött át a Simics, meg jött vele három gyerek, mindnyájan szomorú arccal, azt mondták, Józsi bácsi, sajnáljuk nagyon, de a fia elesett. Ahogy ráesett egy fára egy gránát, öten megsérültek, a fia pedig meghalt rögtön…
- Mit mondtak, hogyan halt meg? - Hát erre azt mondta Simics, majd eljön és megnézi… Elmentem velük Eszékre, bementem megnézni a fiamat… Egy gellert kapott, csak az olyan volt, mintha körömmel megnyomnák valakinek a testét… És az orvos jött, kérdezte, hogy maga az apa? Mondtam, hogy én vagyok… Sajnos, a fiának olyan sebe volt, amiért már nem lehetett volna megmenteni… Nem nagy, de épp az artériát vágta el… Szóval, mondta, kivérzett és meghalt. A fiamat, mikor eltemettük, azt mondták nekem, hogy menjek én is Magyarba a lányaimhoz… Esett a hó, rossz volt az idő, de beültem a kocsiba és elmentem. Ott voltam Zánkán… Már elmúlt az újesztendő, mondtam a lányaimnak én megyek vissza… Nekem nem itt a helyem… Vissza is mentem Eszékre, ott megtaláltam Simicset, és mondtam neki, hogy ide hallgass, azért jöttem, mert a fiam meghalt, én továbbítom… Itt maradok tovább és veletek. Azt mondta, jól van, rendben van, maradjon velünk.

- Amikor meglátta fiát kiterítve, már akkor eszébe jutott, hogy folytatni fogja és beáll katonának helyette?
- Ott és akkor még nem… Minden esetre, mikor megláttam, nem csak fiam volt ott, voltak ott fiúk vagy tizenöten, akik ott feküdtek Mind kopaszon… A fiam meg odalent volt, egy hordó aljon, azon feküdt… Amikor ezt megláttam, az rohant belém, hogy ezt nem lehet abbahagyni és nem lehet ettől elszökni… Ezek a gyerekek miért haltak meg? Mi meg meneküljünk? Azt nem lehet… Muszáj azt továbbítani, amiért ők meghaltak, és amiért ők harcoltak.
- Azért tetszett beállni, hogy bosszút álljon érte?
- Nem, hogy bosszút álljak a fiamért, mert a bosszú nem vezet valami szerencsés megoldásra… Azért álltam be, mert láttam, hogy nálunk, igen - igen sok fiatalember volt, aki elszökött külföldre… Elmentek, elmenekültek és hát valakinek meg kell védeni a hazát. Nekünk, akik megmaradtunk, haza kell térni… Amilyen lendülettel indult ez a szerbiai meg jugoszláv hadsereg, az úgy volt, hogy kipusztítanak és kiűznek örökre a hazánkból, meg a házunkból… És mi félre állunk mindannyian? Nem állunk ellent? Akkor minek harcoltak a fiúk? Minek kellett nekik meghalni? Azt hiszem, minden rendes embernek ezt kellett volna csinálni, ha meghal a fia, de akkor is, ha nem hal meg senkije… Bizony, sok fiatalember elment. Én úgy éreztem, nekem itt a helyem. Itt töltöttem az egész életemet. Negyven, ötven esztendei munkámat itt hagyjam? Mindent, amit megszereztem? Nem volt könnyű… És most ezt elhagyni? Itt maradtak a szüleink sírjai… Hogy soha többet nem visszatérni? Hát azt nem lehet.
- Soha nem érzett félelmet?
- Nem éreztem. Én elvoltam. Sokszor a fiatalokat intettem, ne menjetek, vigyázzatok. Egyszerű meghalni, de avval nem oldotok meg semmit. Csak úgy oldjuk meg, ha életbe maradunk továbbra is. Szóval, többször fékeztem őket, nem engedtem, hogy menjenek. Persze a lendület olyan volt, hogy provokáltak, lövöldöztek, állandóan gránátokat dobáltak ránk, persze, megbőszül az ember. Nem volt nekem se mindegy. De hát azért mégis csak valamennyire hideg fejjel gondolkodtam, gondoskodtam. Vereség számukra, hogy ma sem tudják, hol vannak csontjaik… Szentlászlón vereség az ottaniak számára, hogy ők igazságtalanul élik túl halottjaikat… Kórogyon nem ismerik ezt az érzést… Tartják maguk előtt ma is a tisztára mosott tenyereiket… Meg aztán baj is van…Társbérletben sem élhet a Mennyországban Kórogy Szentlászlóval… Jó, az igaz, hogy az a fránya háború tönkre zúzta a Szentlászlói focipályát… De miért éppen ott lőttek vissza a szerbekre? Miért nem vonultak ki ők is, átadva a szerbeknek érintetlenül a focipályát? Hát persze, ha akkor nem gondoltak erre, hát persze, hogy aknáktól szaggatott és gidres – gödrösen alkalmatlan a focira…
- Segítünk mi – mondják a Kórogyiak –segítünk mi a ti focicsapatotoknak, ha már így jártatok, de meccsenként, a pályahasználatért fizessetek kétszáz márkát… Csak nem gondoljátok, hogy ingyen koptathatjátok a kórogyi füvet? És Szentlászló most igazán nagy bajban van… A helyi önkormányzatnak kell válaszolni a három alapkérdés közül az egyikre: legyen e focicsapatunk, de miből legyen saját pályánk a lebombázott helyett? Elfogadjuk Kórogy ajánlatát, de miből fizessük ki a pályahasználati díjat?

És ami a legnehezebb döntés alapja: A Szentlászlót 152 napon át ostromló szomszéd szerb falu felajánlotta, vívja az ő pályájukon mérkőzéseit Szentlászló csapata… Az ő pályájukat nem lőtte szét senki, pénzt se kérnek a fűért… Gondoltam mindezekről megkérdezem a szinte tévésztárrá nőtt kórogyi polgármestert, de mondják, választás volt a faluban, három részre szakadt a három koncért viaskodó helyi közélet… Új polgármestert is választottak… A régi – egykor politikai sztár - polgármester a falu kultúrházában éppen a villanyt szerelte… Büszkén mutatja meg a hatszáz kórogyi ember szupermodern ünnepi étkeztetésére berendezett hipermodern konyhát és az ezüstösen csillogó, Magyarországtól ajándékba kapott, gázüstöket, aztán megjegyzi, éppen bérbe adják a kultúrházat és a konyháját, mert esküvő lesz a faluban…Ennyit a büszkeségről, de azt is elpanaszolja, hogy a mai polgármester, aki legyőzte őt, nem engedi meg azoknak a Kórogyiaknak, akik a régire szavaztak, hogy a falu másik oldalán, azaz az új polgármester területén található tóban horgásszanak… - Hát ez tűrhetetlen! - mondja, és visszamegy szerelni a villanyt…
Persze a szerb betolakodókon kívül, járt szívesen várt vendég is a faluban… Hát ne lenne szívesen várt vendég a magyar miniszterelnök? Hát, hogy a fenébe ne? Értesítették a Szentlászlóiakat, arra jár egy hideg októberi napon a magyar miniszterelnök, dr. Orbán Viktor fogadására annak rendje és módja szerint felkészültek, összedugták fejüket, ki, miről beszéljen, forró teát főztek, pogácsára is összegyűjtötték a lisztet és a szalonnát… Hiszen először jár ilyen nagy ember a nyolcszáz éves Árpádkori településen… Időt mutatott az óra… Aztán túllépett a mutató fél órát, aztán egy egészet, másfelet, aztán kettőt is… A magyar miniszterelnök sehol… Hideg volt, nagyon hideg az Isten szabad egét mutató templom romos falai között… Tető nem volt, csak hideg és várakozás… Reménykedtek, biztos elakadt valahol, de mégis csak vendégük lehet a várt vendég, a magyar miniszterelnök… Meg aztán – talán - azt is meg tudta közben az a helyes és közvetlen Viktor, hogy a jól szervezett PR. ellenére bizony Szentlászló volt az a település és nem Kórogy, ahol utolsó percig védték a szerbek ellen az emberek 152 napon át településüket… Talán megtudta a magyar miniszterelnök, hogy egy becstelen munkamegosztás keretében a Kórogyiak Zánkán nyitott tenyérrel, piárral foglalkoztak, a Szentlászlóiak pedig nem értek rá önnön fájdalmuk népszerűsítésére, mert éppen halottjaikat temették, vagy mertek lőni a szerbekre, több mint öt hónapon át…

Talán megtudta már… Késő estébe hajlott az idő… De a magyar miniszterelnök csak nem
jött… Nem is jöhetett… Amikor a ki tudja miért éppen Kórogyon tartózkodó magyar miniszterelnök helyi vendéglátói megtudták, innen az útja dr. Orbán Viktornak éppen Szentlászlóra vezet, felrúgva és felrúgatva a protokollt, gyorsan a színpadra varázsoltak egy másfél órás néptáncbemutatót, csak nem teszi meg az éppen erre járó magyar miniszterelnök, hogy nem tekinti meg, milyen magas fokú kulturális életben senyved a kisebbség ott, Horvátországban… Nem is tette meg, azaz maradt az első padsorban a magyar miniszterelnök… Lehet, ma sem tudja, mikorra és miért várták őt Szentlászlón? Mert neki nem lehet lelkifurdalása… A néptánc előadás után az út úgyis Szentlászlón át vezet Eszék, aztán a magyar főváros felé… Ki sem kerülhette, meg is állt, úgy hat-nyolc perc erejéig… A magyar miniszterelnököt kísérgető Jakab nevű, horvátországi főmagyar szólt is a helyieknek, összesen tíz percük van, ne zaklassák kényelmetlen mondataikkal Orbán Viktort… Nem is zaklatták… A többször kihűlt és többször melegített teát senki nem kóstolta meg… A hidegben kővé keményedett a pár órával korábban még meleg, friss, hamuban sült pogácsa is… A magyar miniszterelnök beseperte a köszönetet azért, mert jutott egy kevéske kormánypénz a helyi imaház felépítéséhez és az aktuális Magyar Kormányt dicsérő márványtáblára…

Jött- látott és közel sem győzött… Pedig joggal hihette… Hitte, miért ne hihette volna? Tényleg nem egy kormányfőnek kell valamelyik kisujjából kiszopnia, hogy miért a jóllakott Kórogy nyeli le hányásig zabálva magát a Szentlászlóiak csomagjaiból? Hogy mit keres egy Kórogyról szóló propaganda filmben Szentlászló földig rombolt temploma? Hogy miért és ki által agyonhallgatásra ítélt Szentlászló minden élő, eltűnt és elhunyt lakója? Miért haltak meg Szentlászlón és nem elmenekültek, mint a Kórogyiak? Egyáltalán miért volt cél és egyben a halál végállomása Szentlászló a bostoni és a botswanai embernek? És mindez akkor, amikor a Kórogyiak irhájukat szedték és melegedtek a jótékony magyar állam békés tábortüzénél… A magyar kormány aprópénzén felépített imaházban talán Isten a válaszadó… Más nem… De Isten messze… Fel, soha nem tett illetlen kérdés: - Miért bünteti Isten még ma is Szentlászlót? Csak a tiszteletes keresi idézeteiben a sorokat és tudja, kik élnek még, azok számára, itt e Földön, már nem születnek meg a válaszok. Talán a mennyországban…Ha nem foglalják el helyüket ott is a Kórogyiak…

Erdélyi István
 

A szerkesztő megjegyzése(i).

Házszámot eltéveszteni nem nagy ügy, sem egy levél kézbesítésekor, sem egy látogatás alkalmával, sem - a politikában... Az utóbbi körben elkövetett tévedés Orbán Viktornál sem ritka. Ezt lassan megszokjuk, pláne ha a "viktoriánus" kor is eltart vagy ötven évig, mint annakidején Albionban.

Ám két községet, ill. két templomot összetéveszteni, nem semmi!

A Freeweb Kórógy felmagasztalásáról annakidején az alábbi "színes" tudósítást adta.

Orbán Viktor miniszterelnök és felesége, Lévai Anikó, valamint a horvátországi látogatáson tartózkodó magyar delegáció többi tagja szombaton Kórógyon részt vett a délszláv háború során megsérült, és azóta újjáépített helyi református templom ünnepélyes átadásán és újraszentelésén.

Az istentisztelen, amelyen Tőkés László királyhágó-melléki református püspök mondott prédikációt, több mint ezer ember gyűlt össze a templomba. Tőkés László hangsúlyozta: a kórógyi templom az otthonra találás, a hazatérés jelképe és megtestesítője és egyben a béke és a megbékélés monumentuma. A magyarok lakta Kórógyot (?) 1991 őszén rombolták le (?) az akkor már független horvát köztársaságot lerohanó jugoszláv néphadsereg alakulatai és a nyomukban járó csetnik martalócok.

A legkomolyabban mondom, aranyat ér egy ilyen tudós és aranyszájú (!) püspök. Gondolom, mindenki sírt, főleg a magyarországra disszidált kórógyiak, mikor a hazatérés örömeiről papolt. Stimmel a megbékélés is. Miután a kórógyiak meglógtak a szerbek elől, esetleg megbocsátanak egymásnak, tehetik, hisz nem találkoztak. Kórógyot mellesleg nem rombolták le, mert nem volt miért. viszont a püspöki  beszéd így sikerült kerekre.

A lakosság akkor nem akkor, hanem azelőtt (!) elhagyta a ... települést, nagy része magyarországi menekülttáborokba került. Az Árpád-korban létesült Kórógy református templomát, amely még 1869-ben épült, a harcok során súlyosan megrongálták. Szerbia és Horvátország 1995-ös megállapodása után 1997 októberében kezdőd hetett meg a lakosok visszaköltözése a faluba és a település újjáépítése. A magyar kormány 1999-ben 200 millió forintos segélykeretet hozott létre a délszláv háborúban szétrombolt horvátországi magyar települések újjáépítésének támogatására és ebből az összegből készült el a kórógyi református templom is. A valóságtban Szentlászló és temploma vált rommá a 152 napig tartó (!!!) harcok alatt, amit az el nem menekült lakosok és külföldi "zsoldosok" vívtak commandante
†Eduardo Rosa Flores vezénylete alatt.

Orbán Viktor a templomban mondott ünnepi beszédében felidézte: Tisza István miniszterelnöknek talán az utolsó nyilvános szereplése volt 1918-ban, amikor ellátogatott Kórógyra, mielőtt merénylet áldozata lett volna. A kormányfő köszönetet mondott azoknak, akik befogadták a háború elől Kórógyról Magyarországra menekült embereket  a házukat - hazájukat fegyverrel védő szentlászlóiakatnem kellett sehova befogadni... A templom újjáépítése hirdeti a hitet abban, hogy Kórógyon mindig lesznek magyarok - fogalmazott Orbán Viktor. A Viktor, mint már annyiszor, megint szög feje mellé üt. Gondolom, úgy kellett volna magát kifejeznie, hogy Kórógyon és máshol mindíg lesznek visszatérő magyarok, ha templomukat a magyar állam kitatarozza helyettük. Ez is több mint a semmi. Az istentiszteletet követően Orbán Viktort és kíséretét ebédre látták vendégül a kórógyi magyarok. A miniszterelnök és kísérete kétnapos hivatalos horvátországi látogatását befejezve szombaton délután hazaindult Magyarországra.

Szeretett Viktorunk visszaútja Szentlászlón keresztül vezetett és ott az történt, úgy történt, ahogy Erdélyi István megírta.

Minek a "monumentuma" tehát Szentlászló és nem a kormánypénzbéől
úgy - ahogy helyreállított temploma?

Hát csak annak annak, hogy az ilyen politikusoktól és főpapoktól isten óvja nemzetünket!

2010.07.31.

Sz. Gy.