A Führer Birodalma, írta: Johannes

Öhquist 


Előszó
I. A világháború következményei
1. Összeomlás
2. Versailles
3
. Jóvátételek és szankciók
4. Belső küzdelmek
5. Konferenciák és hadisarcok
6. Harc a Ruhrvidékért
7. Szeparatizmus
II. Hitler
1. Tanulóévek
2. Pártalapítás
3. A szónok
4. A forradalmár
5. A politikus
6. Az államférfi
Belpolitika
Külpolitika
III. A zsidók Németországban
1. A zsidókérdés
2. Az antiszemitizmus
3. Korrupció
4. Zsidó önkritika és önmagasztalás
5. Nemzetiszocializmus és zsidóság
IV. A nemzetiszocialista állam
1. A nemzetiszocializmus világnézete
2. A véderő
3. Szociális felépítés
A német munkafront.
A nemzetiszocialista népjólét.
A munkaszolgálat.
A nő a nemzetiszocialista államban.
4. Vér és föld
Népegészségügy.
Parasztság és település.
5. Gazdasági élet
6. Az ifjúság frontja
Hitler-Jugend.
Iskola és nevelés.
A vidéki év és vidéki szolgálat
Diákság
7. Kulturális élet
A nemzetiszocialista jogi felfogás
Az egyház
A protestáns egyházak
A katolikus egyház
Tudomány
Művészet és irodalom.
A sajtó
V. Végszó
A fontos törvények és rendeletek időrendi jegyzéke
A NSDAP pártnapjai
Rövidítések
Utószó

ELŐSZÓ

Dr. Joseph Goebbels birodalmi miniszter egyik beszédében, amelyet 1933 szeptember 28-án, genfi sajtófogadásán tartott, többek között a következőket mondotta: "A nemzetiszocializmus problémája annyira újszerű s gyakorlati kialakulása Németországban a világ számára annyira előzmény nélkül való, hogy behatóan kell vele foglalkozni, míg valaki megérti, vagy éppenséggel jóindulatot érez irányában. Mert valóban egyedülálló és soha elő nem fordult kísérlet egy ország sorsának kiformálására, más módszerekkel, mint amelyek eddig szokásosak voltak."

A külföldinek, akinek nem állott módjában saját szemeivel meggyőződni arról, mint tükröződik vissza a német nép legszélesebb köreiben a nemzetiszocializmus élménye, óvakodnia kell a mozgalom lényegére és értékére vonatkozó elhamarkodott ítéletektől. Különösen a külföld intellektuális rétegei, amelyek még teljes mértékben hagyományos politikai nézeteik hatása alatt állnak, s mint ilyenek sajátítják ki a maguk számra az igazságosság, tárgyilagosság és megértés erényeit, igyekezzenek kellő önuralmat és türelmet összeszedni annak a jelenségnek tárgyilagos tanulmányozására, amely néhány év alatt egy egész népet lelkileg átalakított, gazdaságilag meggyógyított és amelynek kisugárzásai messze szétáradnak országuk határain túl.

Ilyen tárgyi tanulmányt akar ez a könyv közzétenni. Nincsenek propagandisztikus vagy polémikus céljai, hanem elsősorban elfogulatlan tényleírás akar lenni. A valóság olyan becsületes és meggyőző nyelven beszél, hogy a dicséret vagy gáncsolás csak zavarólag hatna. Ahol vélemények vannak beszőve az ismertetésbe, azok főként külföldiek személyes tapasztalatainak közlésére szorítkoznak s legnagyobbrészt a jegyzetek közé kerültek. Ezek a jegyzetek nemcsak a szöveget mentesítik a részletektől s teszik olvashatóbbá, hanem azt a célt is szolgálni akarják, hogy ez a mű megbízható kézikönyvként legyen használható.

A szerző, mint külföldi, egy esztendőt fordított a nemzetiszocializmus tanulmányozására. Mi több: megismételt, hónapokra terjedő németországi tartózkodásai alatt a nemzetiszocialista mozgalom személyes élményévé vált. Úgy ismerte meg a nemzetiszocializmust, mint egy kizárólag német jellegű politikai-társadalmi jelenséget, amelyet más országokban leutánozni nem lehet. Egyúttal azonban azt is felismerte, hogy hatásai nem korlátozódnak és ne is korlátozódjanak egyedül a német népre. Mert ebben a jelenségben olyan, már ma is megfigyelhető materiális, szellemi és szociális fejlődés csírái rejlenek, amelyeknek befolyása messze túlterjed az anyatalaj határain.
Berlin, 1940 szeptember hó.
Johannes Öhquist.


I. A VILÁGHÁBORÚ KÖVETKEZMÉNYEI

1. ÖSSZEOMLÁS

1918 július 18. és augusztus 8. fekete napjai Franciaországban a német hadseregnek. Ellenséges tankok százai, mesterséges ködbe burkolva, áttörik a német frontot. Gyors és ügyes visszavonulási mozdulatokkal ismételten sikerül új védelmi állást teremteni. Ekkor váratlan dolog történik: az ellentámadásra felvonuló csapatokat társaik "Sztrájktörők! Háborúmeghosszabbítók!" kiáltással fogadják. A harc mégis folyik tovább. Nem a háború meghosszabbításáért, hanem hogy az ellenséget hajlandóvá tegyék elfogadható békére. Hindenburg meggyőződése szerint ez lehetséges, ha a hadsereg francia területen áll.

A német haderő eközben visszatér a hatalmas védelmi vonalra, ahonnan 1918 májusában és júniusában megkezdte nagy előrenyomulását, amely ellenállhatatlan lendülettel ismét a Marne-ig tört elő. Az amerikaiak azonban már megérkeztek. Június végén egymillióan vannak Franciaországban. Júliusban további 300.000 csatlakozik hozzájuk. Szeptemberben az ellenerők újabb félelmes rohama zúdul a német állásokra. A front mégis tartja magát.

1918 január 8-án az Egyesült Államok elnöke egy kongresszushoz intézett üzenetében 14 pontban /Wilson tizennégy pontjából megemlítjük itt az öt elsőt, amelyeket soha sem valósítottak meg: 1. A szerződések nyilvánossága. 2. A tengerek szabadsága. 3. Egyenlőség a kereskedelmi kapcsolatok terén. 4. Általános leszerelés. 5. A gyarmati kérdések pártatlan rendezése./ megállapította békeprogramját.

Szeptember 29-én a legfőbb német hadvezetőség azt kívánta, hogy a tizennégy pont alapján forduljanak fegyverszüneti és békeajánlattal Wilsonhoz. Berlinben azonban egészen más kérdésekkel foglalkoztak. A birodalmi gyűlésen egymást marcangolják a pártok. Belpolitikai programjukat sokkal fontosabbnak tartják, mint bármit, ami a fronton történik. Október másodikán azt táviratozza a legfőbb hadvezetőség, hogy már csak huszonnégy órán múlik, míg az ellenség felismeri a német állás gyengeségét, s felszólítja a pártokat, hogy egyhangú és zárt fellépésükkel tegyék lehetővé a békét, amit Németország elfogadhat. Ezt a közleményt ferdített formában az ellenséghez juttatja az árulás. Végre a következő napon sikerül szociáldemokratákból, a haladás-pártból és a Zentrumból új kormányt alakítani. Ez egy jegyzékben békeajánlatot tesz Wilsonnak, s javasolja a fegyverszüneti tárgyalások azonnali megkezdését. A szövetségesek tisztában vannak Németország helyzetével s új támadásban törnek előre. Tervszerű rendben vonul vissza a német hadsereg a Hermann-Hunding-Brunhild állásokba. Az ellenség támadókedve ellankad. Fogcsikorgatva látja, hogy a német hadsereg még mindig nincs legyőzve.

Németországban magában viszont elharapódzik a forradalom. A Spartakus-szövetség góthai birodalmi konferenciáján október 7-én elhatározzák, hogy mindenütt munkás- és katonatanácsokat alakítanak. A kommunisták pénzzel és röpiratokkal segítik elő az összeomlást. A szociáldemokraták kívánságára Liebknecht Károlyt kibocsátják a fegyházból, s október 20-án ezeket írja a szociáldemokrata "Vorwärts": "Németország - és ez szilárd akaratunk - vonja be egyszer s mindenkorra hadilobogóját, anélkül, hogy most utoljára győzelmesen hozhatná haza." Wilson és a szociáldemokraták a császár letételét követelik és a monarchia megszüntetését.

Közben a szövetségestársak elszakadnak Németországtól s különbékét kötnek az antanttal. Október végén az ellenség újabb általános támadást indít a német állások ellen. A német hadsereg zárt formában vonul vissza az Antwerpen-Maas vonalra. Otthon tombol a forradalom. Első cselekedete saját hadseregével szemben, hogy a harcoló frontot elvágja a lőszer- és élelmiszer-utánpótlástól. November elején valamennyi hadihajó vörös zászlót húz fel. Bajorországban Eisner Kurt proklamálja a köztársaságot. November 5-én közlik a szövetségesek, hajlandók egy küldöttséget fogadni, amelynek átadják a fegyverszüneti feltételeket. November 9-én Ebert Fritz, a szociáldemokrata párt elnöke, átveszi a kormányt. Néhány nappal előbb elküldötte Erzbergert a compiégnei erdőbe, hogy átvegye a feltételeket. Ugyanaznap kora reggel elhagyja Vilmos császár a Nagyfőhadiszállást és Hollandiába távozik. Egy nappal később lemond Károly király. Pár hét múlva Vilmos császár is követi a példáját.

A fegyverszüneti feltételeken nem lehet tárgyalni, el kell fogadni szemrebbenés nélkül. Tartalmuk: Északfranciaország, Belgium és Elzász-Lotharingia kiürítése 15 nap alatt. A Rajnavidék kiürítése további 16 nap alatt. A szövetséges csapatok megszállják a Rajna-balparti Németországot és 30 kilométeres átmérővel a kölni, koblenzi és mainzi hídfőket. A Rajnától keletre a német csapatoknak ki kell üríteniük egy további 10 kilométeres sávot. Keleten valamennyi német köteléket vissza kell vonni az 1914. évi határok mögé. Ki kell szolgáltatni: 5000 löveget, 25.000 gépfegyvert, 3000 aknavetőt, 1700 repülőgépet, 5000 mozdonyt, 150.000 vasúti kocsit. 5000 tehergépkocsit. Ki kell adni valamennyi tengeralattjárót; 6 páncélos cirkálót, 10 sorhajót, 8 kiscirkálót, 50 legújabb mintájú torpedónaszádot a szövetséges kikötőkben kell internálni. A német hadifoglyok nem térhetnek haza a béketárgyalások befejezéséig. A Németország elleni blokádot nem oldják fel. Erzberger mindezt aláírja.

Amikor a német hadsereg Hindenburg körültekintő vezetésével hazaindul, olyan viszonyokat talál, amelyek minden elképzelést felülmúlnak. Az ország ki van fosztva élelmiszereiből, a lakosság elgyengülve az éhezéstől; az ifjúságot hazug izgatás mérgezte meg. Csőcselék szakítja le a katonák fekete-fehér-piros kokárdáját, a tisztek vállpántjait. A független szociáldemokraták és a Spartakus-szövetség uralkodnak a tömegeken Liebknecht, Luxemburg Róza és Radek vezetése alatt ezek a proletariátus diktatúráját és a kommunisták által kormányzott államot készítik elő. A fronthadseregnek csak egyes kis részei tartanak össze. A kormány, amely néhány nap előtt elárulta őket, most kénytelen segítségüket kérni a teljes összeomlás megakadályozására. A polgárháború küszöbön áll.


2. VERSAILLES

Az antant a fegyverszünetet olyan rövid időre szabta meg, hogy Németországnak 1919 január közepén meghosszabbítását kell kérnie. Ebbe csak 53.000 mezőgazdasági gép leszállítása ellenében egyeztek bele.

Január 19-én zajlottak le a nemzetgyűlési választások. A 421 mandátum hat párt között oszlott meg, s a döntő többséget a három leghatalmasabb, a szociáldemokrácia, a centrum és a demokraták alkották s ezek, amikor a népképviselet összeült a weimari Nemzeti Színházban a "weimari koalíció" nevet vették fel. Néhány nappal később a nemzetgyűlés Ebert Fritzet a Német köztársaság elnökévé választotta.

Mindjárt kezdetben több kínos kérdés került a kormány és a népképviselet elé. Küldöttség érkezett Elszász-Lotharingiából Weimarba, hogy a nemzetgyűlés színe előtt szót emeljen Elszász-Lotharingia önrendelkezési jogáért. (Wilson 14 pontja!) A küldöttséget még csak nem is fogadták, mert "attól féltek, hogy fogadásukkal megsértenék Franciaország érzelmeit". Ausztriában az ideiglenes osztrák nemzetgyűlés már 1918 novemberében a következő, a nép ujjongásától kísért határozatot hozta: "Német-Ausztria a német köztársaság alkatrésze." Ennek folytán a weimari alkotmány 61. cikkelyét akként szövegezték meg: "Német-Ausztria a Német birodalomhoz történt csatlakozása után jogot nyer a birodalmi gyűlésen való részvételre lakosságának megfelelő szavazati számmal." 1919 március 12-én Német-Ausztria alkotmányozó nemzetgyűlése megismételte a novemberi határozatot, amikor az osztrák alkotmány első cikkelyét a következőképpen fogalmazta meg: "Német-Ausztria alkatrésze a Német birodalomnak".

Most azonban már nem merte a weimari nemzetgyűlés azt a bizonyos 61. cikkelyt megvalósítani. A német-ausztriaiakat még csak fel sem szólították, hogy vegyenek részt a német nemzetgyűlésen. Erre később magyarázatul a versaillesi békeszerződés 80. és a St.-germaini diktátum 88. cikkelye szolgált,

/Ez ellen a 88. §. ellen a bécsi nemzetgyűlés már kikényszerített elfogadásakor a következő határozattal tiltakozott: "A nemzetgyűlés az egész világ előtt ünnepélyesen óvást emel az ellen, hogy a St. germain-i békeszerződés Ausztria önállósága védelmének ürügyével megfosztja a német-osztrák népet önrendelkezési jogától s megtagadja tőle szíve óhaját, gazdasági, politikai és kulturális létfeltételét, Német-Ausztria egyesülését a német anyaországgal. Erőtlenül arra, hogy ezt a szerencsétlenséget elhárítsa magától s Európát megkímélje az elkerülhetetlen zavaroktól, a német-ausztriai nemzetgyűlés a történelmi felelősséget ezért a határozatért azoknak a hatalmaknak lelkiismeretére hárítja, amelyek azt legkomolyabb figyelmeztetéseink ellenére végrehajtják."

Kevéssel később - 1921 áprilisában - Tirol 98.5 és Salzburg 99.1 százaléka szavazott a német hazával való egyesülés mellett, mindenesetre magánúton rendezett szavazáson, mert az önrendelkezési jog hivatalos gyakorlását éppen a 88. szakasz eltiltotta. De még tovább mentek ennél is: egy Ausztriának nyújtott szanálási kölcsön alkalmából 1922-ben, a hírhedt genfi jegyzőkönyvben kizsarolták a 88. szakasz újbóli megerősítését. Ez szolgált aztán alapul, hogy a hatalmak 1931-ben a Német birodalom és Ausztria között a vámuniót meghiúsították./

amelyek szerint Ausztria független állam s Németországnak el kell ismernie, hogy ez a függetlenség megváltozhatatlan. Az antant parancsára Németországnak törölnie kellett a 61. és Ausztriának az 1. cikkelyt alkotmányából. Az amerikai külügyi államtitkár (Lansig), így ír erről memoárjaiban: "El sem lehet képzelni az állítólagos önrendelkezési jog nyíltabb megtagadását, mint a német-osztrák nép Németországhoz való csatlakozásra irányuló csaknem egyhangú kívánságának ezt a tilalmát". /Még 1931 március 24-én is így ír León Blum a párizsi "Populaire" egy teljes nevével aláírt cikkében: "Senki sem tagadhatja, hogy természetes, sokszorosan indokolt rokonság vonzza a kis Ausztriát Németország felé és hogy a csatlakozás valamikor meg fog történni; ez pusztán megnyilatkozása lenne az összes jogok legelvitathatatlanabbjának: annak a jognak, hogy egy ország önmaga rendelkezzék sorsa felett."/ Hogy a versaillesi diktátum szerzőinek sem volt éppen tiszta a lelkiismerete a 80. cikkely fogalmazásakor, bizonyítják a szavak, amelyekkel ez a szakasz zárul: "... ha csak a népszövetségi tanács megváltoztatásához hozzá nem járul". Ausztria népe nem várt erre a beleegyezésre, hanem saját elhatározásából végrehajtotta a csatlakozást 1938 március 12-én.

1919 tavaszának és nyarának folyamán olyan közállapotok uralkodtak Németországban, hogy méltán lehetett tartani a polgárháborúnak az egész birodalomra való kiterjedésétől. Bár Berlinben a spartakista lázadást januárban leverték, Liebknecht Károlyt és Luxemburg Rózát agyonlőtték, majdnem minden nagyobb városban újabb felkelések törtek ki. Fosztogatások, rajtaütések, gyilkosságok napirenden voltak. Németország ellenfelei mindezzel mit sem törődtek. Ellenkezőleg. Februárban - mielőtt a fegyverszünet lejárt volna - az egész német kereskedelmi flottát ki kellett szolgáltatni a győzteseknek. Amikor pár héttel később a fegyverszünetet utoljára hosszabbították meg, ehhez az antant csak azzal a feltétellel járult hozzá, ha Németország nem szegül ellen a birodalomba hatolt lengyel szabadcsapatoknak. Münchenben a független szocialista Eisner Kurt kormányzott, akinek zsidó neve Kosmanovszky volt. Amikor 1919 február 21-én agyonlőtték, a spartakisták a szociáldemokraták segítségével április 7-én kikiáltották a tanácsköztársaságot s gyilkosságokkal és rablásokkal hatalmaskodtak a lakosság fölött, míg az Epp szabadcsapat napokig tartó harccal véget nem vetett a vörös terrornak.

Míg a frontkatonák egyes hazafias érzésű csoportjai fiatal tisztek vezetése alatt megkísérelték a mindenütt mutatkozó politikai tűzfészkek kioltását, a német békeküldöttség gróf Brockdorff-Rantzau vezetésével Párizsba utazott s átadta a 443 oldal terjedelmű ellenjavaslatot, amely megállapította a végső határokat, ameddig Németország elmenni képes. Az antant erről a javaslatról alig vett tudomást. Egyáltalán nem óhajtott tárgyalni. Egyszerűen diktált és Németországnak engedelmeskednie kellett. Az egyetlen engedmény, amibe az antant beleegyezett, a Felső-sziléziai népszavazás volt.

Amikor végre május végén átadták a békeszerződést s annak tartalma ismeretessé vált, Németország-szerte példátlan izgalom lett úrrá. /Sven Hedin 1938 február 7-én egyik beszédében, melyet a lundi diákság előtt tartott, így nyilatkozott: "Ha az úgynevezett versaillesi békét azzal az eltökélt szándékkal diktálták volna, hogy elvessék a világban a következő háborúk csíráját, akkor sem lehetett volna a paragrafusok százait ügyesebb, rafináltabb és infernálisabb módon diktálni, mint ahogy történt."/ A nép követelte az elutasítását. A berlini egyetem aulájában a nemzetgyűlés ünnepélyesen megnyilatkozott Versailles ellen.

Csak a független szociáldemokraták rendeztek tüntető felvonulásokat a diktátum azonnali elfogadása mellett. És a centrum-tag Erzberger fejtett ki lázas tevékenységet, hogy az elutasítást megakadályozza. A kormányzat legalább arra törekedett, hogy elhárítsa a háborús felelősség vádját s töröltesse a szerződésből a "háborús bűnösöknek" bélyegzett német háborús résztvevők kiszolgáltatásának kötelezettségét. Az antant kérlelhetetlen maradt s feltétlen meghódolást követelt. 1919 június 23-án a nemzetgyűlés a szociáldemokraták, az USPD, a centrum és a demokraták szavazataival elfogadta a békeszerződést. Ugyanazon a napon a szabadcsapatok katonái és diákok Berlinben, az Unter den Lindenen, Nagy Frigyes szobra előtt elégették az 1870/71-es háborúban zsákmányolt francia zászlókat, hogy azokat, mint a versaillesi szerződés előírta, ne lehessen visszaadni a franciáknak, öt nappal később aláírták a szerződést a versaillesi kastély tükörtermében, ugyanabban a tükörteremben, ahol 48 évvel előbb történt a Német birodalom ünnepélyes megalakulása.

Brockdorff-Rantzau gróf vonakodott a szerződést aláírni. A nemzetgyűlésen beszédet akart mondani ellene, de nem jutott hozzá, mert megelőzőleg kibuktatták a külügyminiszterségből. Ez a beszéd a jövőnek olyan prófétikus meglátását bizonyítja, hogy rövid kivonatát érdemes közölni: "Az előnyök", mondotta, "amelyeket azzal akarunk biztosítani, hogy az ellenfél diktátumának behódolunk, egészen rövid ideig fognak tartani. Mert a béke, amelyet most felajánlanak nekünk, elviselhetetlen és teljesíthetetlen. Azt fogják felvetni velem szemben, hogy éppen ezért írhatjuk nyugodtan alá, mert ami teljesíthetetlen, azt nem kell betartani... Nem, hölgyeim és uraim, ha mi ezt a szégyenletes kötelezvényt aláírjuk, azt olyan teljes konoksággal be is hajtják rajtunk, amire a saját pénzügyi és politikai érdekeitől szorított ellenfél csak képes. Addig nem szabadulunk az adósságok tornyától, míg az utolsó fillért meg nem fizettük. És a legkellemetlenebb az lesz, hogy sohasem teljesíthetjük, amit ígértünk s mindig úgy szerepelünk, mint rossz adósok. Állandóan újabb büntetéseket fognak kiróni ránk, a régi bírságot sem törlesztettük idejében. És ha tiltakozunk ellene, elénk fogják tartani saját aláírásunkat s azt felelik: "ti akartátok így".

A békekonferencia 1919 január 18-i megnyitásán Poincaré kijelentette: "Csak az igazságot fogjuk keresni, amely senkit sem részesít előnyben; igazságot a területi kérdésekben, igazságot a pénzügyi kérdésekben, igazságot a gazdasági kérdésekben... Az igazság kizárja a hódítás és imperializmus álmait, a nemzetek akaratának mellőzését, tartományoknak önkényes cseréjét államok között, mintha az emberek csak egy sakkjáték tárgyai, vagy figurái volnának". A versaillesi szerződésnek kellett megmutatnia, miként valósították meg ezeket az ígéreteket.

A versaillesi szerződés 440 cikkelyét itt természetesen nem közölhetjük. Legnagyobb részüket nem is ismeri a világ. Csak egyes főbb pontjaira emlékezünk még, hogy például Németország valamennyi gyarmatát elveszítette, hogy nem tarthatott többet 100.000 katonánál, /Még 1919 február 17-én hajlandók voltak Németországnak egy 300.000 főnyi hadsereget engedélyezni. Ezt március 3-án 200.000 emberre csökkentették, március 10-én 140.000-re és néhány órával később megállapodtak a 100.000-es számnál./ hogy az általános védkötelezettséget megszüntették, a tengeralattjárókat és a légihaderőt eltiltották, és így tovább. De voltak egyes határozatok és tilalmak, amelyekre ma (és valószínűleg előbb sem) Németországon kívül senki sem gondol többé, amelyek közül mégis a legfontosabbak némelyikére egészen röviden rá kell mutatnunk, hogy érthetővé tegyük a hatást, amit a német népből kiváltottak.

Nyugaton, északon és keleten a német föld nagy területeit részben azonnal elszakították Németországtól, részben függetlenítették tőle jövendő népszavazások céljából. A német államterületet 13 százalékkal kisebbítették meg, hat és fél millió német, a régi birodalom 10 százaléka került idegen uralom alá. Húszezer kilométer hosszú új határt húztak a helyi viszonyok legcsekélyebb ismerete nélkül. Az új határok számos helyen hol egy parasztmajort, hol egy lakóházat vágtak ketté. 68 megszakított vasúti vonal, 114 elzárt műút, 772 egyéb közlekedési út vezetett úgyszólván a semmibe. Nemcsak a tájékozatlanság, hanem a gonosz indulat is közreműködött: a Saarvidékről Tardieu az amerikai elnöknek 150.000 ott élő francia nevében nyújtott át folyamodást, akik a porosz iga alól való felszabadításért esdekeltek. A háború előtt nem egészen 2000, vagyis még csak egy százalék francia sem élt a Saarvidéken.

A lengyel korridornak nemcsak az volt a célja, hogy Lengyelországnak utat teremtsen a tengerhez, hanem hogy megakadályozzon minden megegyezési lehetőséget Németország és a lengyelek között. 1919 áprilisában Wilson kijelentette: "Franciaország egyetlen igazi érdeke Lengyelország ügyében Németország gyengítése, miután Lengyelországnak olyan területeket ítélnek oda, amelyekhez semminemű joga nincsen". Valamennyi állam a nagy Németország körül, Dánia, Belgium, Franciaország, Itália, Jugoszlávia, Csehszlovákia, Lengyelország, Litvánia kapott Versailles révén német földet és német lakosokat, hogy valamennyien, ha meg akarják őrizni, amit raboltak, ne közelíthessenek békés érzelmekkel Németország felé. A győztesek úgy látszik, tényleg azon a nézeten voltak, amit Clemenceau akként formulázott, hogy "20 millióval több a német a világon, mint amennyi kell".

Ezekhez a területfosztásokhoz dologi szállítások és más teljesítmények járultak, valamint veszteségek, amelyek minden egyébnél még élesebben kifejezésre juttatták a büntetés jellegét. Az elszakított területekkel elveszítette Németország gabonatermésének 15 százalékát, burgonyatermésének 17 százalékát, széntermelésének 30 százalékát, ércbányáinak 80 százalékát, ón-ércének 70 és ólomércének 25 százalékát. Németországnak köteleznie kellett magát, hogy 5 esztendőn át évenként saját költségén 200.000 tonnatartalmú hajót épít az antantnak, tíz éven át 27 millió tonna szenet kellett szállítania a győzteseknek, továbbá: 700 tenyészcsődört, 3500 kancacsikót, 4000 bikát, 140.000 tejelő tehenet, 40.000 borjút, 1200 kost, 120.000 juhot, 10.000 kecskét, 15.000 kocát. Azonnal ki kellett szolgáltatni festékkészletének 50 százalékát; 1925-ig pedig szállítani festékgyártásának 25 százalékát s egész csomó felőrölt készletet építőanyagból, bútorból, stb.

Az ellenséges államokban lévő egész német nemzeti vagyont (tőkét, földbirtokot, vállalkozást, hajókat, jogokat, koncessziókat, szabadalmakat, stb.) lefoglalták. Hatalmukba kerítették a kistőkések külföldi német bankokban lévő betétjeit, s kinyilatkoztatták, hogy minden háború előtt kötött szerződés, követelés, szállítási megállapodás - amely eddig a háború alatti szokás szerint csak szünetelt - érvénytelen. A hadszíntéren keletkezett veszteségek miatt teljesítendő kártalanítás mellett Németországnak az antanthoz tartozó magánszemélyek részére is kellett nyugdíjat és hadisegélyeket fizetni, valamint kiegyenlíteni a kölcsönöket, amelyeket Belgium szövetségeseitől vett fel. A kereskedelem terén Németországnak meg kellett adnia az antant számára a legnagyobb kedvezményt s évek sorára a vámmentességet is. Az antant németországi bevitelét soha sem tilthatta meg. Az antant légi járatainak ugyanazokat a jogokat kellett biztosítani Németországban, mint a sajátjuknak. Az Elba, Odera, Memel és a Duna német részeit nemzetközivé nyilvánították. Az éhező Németország blokádját viszont még sokáig nem voltak hajlandók beszüntetni. Ezt a politikát Herriot "la guerre économique modiale"-nak nevezte.

Hogy a 440. cikkely embertelen rendszerének a jogosság látszatát adják, Németországot kötelezték annak elismerésére, hogy egyedül ő felelős a háborúért. A németországi független szocialista párt buzgólkodott azon, hogy ehhez bizonyítékokat szállítson az antantnak és Eisner Kurt már 1918 november végén közzétette a "Leleplezéseket", s ebben hivatalos jelentések és telefonbeszélgetések önkényesen, összefüggésükből kiszakított töredékeivel, amelyeket még sajátkezűleg meg is kurtított, változtatott és hamisított, megpróbált bizonyítékokkal szolgálni Németország háborús bűnösségére vonatkozólag. Az egyedüli háborús felelősség meséjére támaszkodva az antant összeállította az u.n. "háborús gonosztevők" listáját is s kiadatásukat kívánta Németországtól. Az élen állott a császár, Hindenburg és Ludendorff.

Franciaország és Belgium azonkívül 334, Anglia 100, a többi államok megfelelően kevesebb személy kiszolgáltatását követelték. Amikor a német kormány ezt a kívánságot elutasította, azt követelték a győztesek, hogy az általuk megnevezett személyek felett a lipcsei birodalmi törvényszék ítélkezzék, fenntartották azonban a jogot, hogy ezeket az ítéleteket felülbírálják. A rettegéstől és félelemtől tehetetlen német nemzetgyűlés ezt a követelést 1920 március 5-én hozott törvénnyel teljesítette. 45 ügy közül 35-ben a birodalmi törvényszék megszüntető végzést hozott, hat vádlottat felmentett, négyet elítélt. A szégyenletes eljárás folytatásától végül is csendben eltekintettek.

Egy héttel a versaillesi békeszerződés aláírása előtt Ludwig von Reuter német admirális elsüllyesztette a Scapa Flowban internált német hajóhadat, hogy az ellenség ne használhassa a maga céljaira.

1919 június 28-án, majdnem nyolc hónappal a hadműveletek befejezése után, aláírták a békeszerződést. Bár Amerika is aláírta a békét, a szenátus a ratifikálást elutasította. Csak 1925 augusztus 25-én kötött különbékét Németországgal. Amerika később a saját elnökétől javasolt népszövetségbe való belépést is megtagadta, mert ezt az intézményt úgy ítélte meg, mint a győztes államoknak a Versailles-ban teremtett európai közállapotok fenntartására szolgáló politikai eszközét.

3. JÓVÁTÉTELEK ÉS SZANKCIÓK

Azok a fizetések és szolgáltatások, amelyeket fentebb felsoroltunk, korántsem jelentették a súlyosabb részét annak, amit Németországnak a versaillesi szerződés értelmében teljesítenie kellett. Még hátra voltak az ú. n. "reparációk", fizetések készpénzben és dologi szolgáltatásokban, amelyekkel Németországnak, mint egyedüli bűnösnek, likvidálnia kellett a világháborút. Ha nem tudta, vagy nem akarta a jóvátételeket teljesíteni, akkor a "szankciókhoz" nyúltak, a jóvátételi teljesítéseket biztosító előírásokhoz. Ezeknek a kényszerbiztosítékoknak ,,jogszerű eljárásként" és nem ellenséges cselekményekként kellett szerepelniük. Céljuk az volt, hogy az antantnak jogot adjanak békében is Németország részeinek katonai megszállására. Hogy Németország képtelen a versaillesi szerződésnek eleget tenni, ezt Franciaország természetesen épp oly jól tudta, mint a többiek.

Franciaország azonban teljesíthetetlen feltéteket akart. Amikor a békefeltételekről tanácskoztak, Clemenceau a következőket jelentette ki: "A németek 15 év alatt nem fogják a valamennyi feltételét teljesíteni s 15 év múlva elmondhatjuk: a Rajnánál vagyunk és a Rajnánál maradunk". Iswolski már egy 1914 október 13-án kelt jelentésében megállapította, hogy "Franciaország a Rajnát és Németország szétrombolását akarta". Csak Lloyd George figyelmeztetett 1919 március 26-i, fontainebleaui memorandumában: "Mindkettőt nem érhetjük el: Németországot megnyomorítani s elvárni, hogy fizessen". Poincaré azonban 1922 július 26-án, Franciaország neves publicistái előtt tartott beszédében kijelentette: "Az egyetlen lehetőség a versaillesi szerződés megmentésére az, ha a dolgokat úgy irányítjuk, hogy ellenfeleink, a legyőzöttek, ne tudják betartani. Ha Németország a Versaillesben elfogadott feltételeket teljesíti, vége hadseregünk hatalmának, akkor le kellene szerelnünk".

A jóvátételek teljesítésének biztosítására megszállottak a Rajna egész balpartját. Ezeknek a megszállásoknak (mint a későbbieknek is) a költségeit Németország volt köteles viselni; ezek csak 1923 végéig már 1,350.000 aranymárkára rúgtak. A versaillesi szerződés IX. része előírja, hogy az összes fizetések összegét egy szövetségközi bizottság állapítsa meg s határozatait 1921 május 1-ig közölje. Ez igen nehéz feladat volt. Az európai szövetségesek ugyanis annyira el voltak adósodva Amerikában, hogy féltek diadalittas népeik tudomására hozni az adósságok nagyságát. Azzal vigasztalták magukat, hogy "le boche payera tout" (a német mindent meg fog fizetni). Hiába törték gyötrelmesen fejüket, milyen magasan állapítsák meg a Németország által fizetendő végösszeget. A biztonság kedvéért mindjárt csillagászati számokkal kezdték. Lord Cunliffe, a Banc of England kormányzója 480.000,000.000 aranymárkát kívánt, a francia pénzügyminiszter, Klotz (akit később korrupció miatt leálcáztak) már szerényebb volt és megelégedett 34 év alatt fizetendő 300.000,000.000 aranymárkával.

1919 szeptember 15-én a szövetségközi jóvátételi bizottság (Interalliierte Reparations-komission ,,Repko") megkezdte Berlinben a működését. Mint más ellenőrzőbizottságoknak, azon kellett őrködnie, hogy Németország pontosan teljesítse kötelezettségeit. A háború milliónyi halottjával és sebesültjével megfosztotta Németországot legerősebb férfiaitól. Az antant által a polgári lakosság ellen kegyetlen kíméletlenséggel a háború után is oly soká fenntartott éhségblokád a nép erejét majdnem a végkimerülésig elgyengítette. Most itt volt az új szipolyozó, amelyet a nép nem látott, amelynek szándékairól és módszereiről alig vett tudomást, de amelynek karmai mind szorosabban fojtogatták - a "Repko". A népnek ideje is alig volt, hogy törődhessék ennek a vérszopónak rendszabályaival. Más közelebbi és érezhetőbb izgalmak és veszedelmek fenyegették békéjét és életét. Minden héten, majdnem naponta és óránként felemelkedett valamely irányból ellene az ököl, amellyel szemben nem tudott védekezni.

1919 november 3-án az antant szankciókat állapított meg a német hajóhad elsüllyesztése miatt. A német hadifoglyok még mindig az ellenséges külföldön voltak. Amikor a birodalmi kormány felvetette a kérdést, mikor engedik őket végre haza. Clemenceau így válaszolt: "Amíg a német lelkiismeret, - mint az egész világ, - meg nem érti, hogy az igazságtalanságot ismét jóvá kell tenni és a gonosztevőknek el kell venniük büntetésüket, addig Németország nem számíthat arra, hogy újból beléphet a népek közösségébe, sem arra, hogy a szövetségesektől bűneiért bocsánatot s az igazságos békefeltételeknél enyhítéseket nyerhet".


4. BELSŐ KÜZDELMEK

A német hadsereg felbomlott, de itt voltak, még a frontkatonák. Egy részük ugyan hátat fordított hazájának és egy követ fújt az ellenséggel. De voltak mások is, akiknek szívügyük maradt hazájuk sorsa, akik lázongtak megaláztatásuk, lealacsonyításuk és a brutalitások ellen, amelyekkel őket az ellenfél nap mint nap gyötörte s akik tanácstalanul keresték az utakat és módokat, hogy fiatal és igénybe nem vett erőikkel a kínnak és nyomorúságnak így vagy úgy véget vessenek. A birodalmi haderőt elzárták előlük, zsoldos sereg volt korlátozott számú létszámmal. Azonkívül a régi hadtestparancsnokságokon és helyőrségekben katonatanácsok uralkodtak, s ezek lehetőleg megakadályoztak minden rendezett csapatfelállítást. Ilyenformán magukra maradtak és hiába kerestek vezetőket. Érthető tehát, hogy követték azt, aki hívta őket.

Különböző vezetők és különböző nevek alatt önkéntes kötelékek alakultak volt háborús résztvevőkből s a hazafias szellemű ifjúsági szervezetek is csatlakoztak hozzájuk. Ha a kormány bajban volt, a szabadcsapatokhoz fordult segélyért. Majd ismét betiltotta és feloszlatta őket. Újjáalakultak. Ott voltak a Baltikumban, Felsősziléziában, mindenütt, ahol úgy érezték, hogy népük veszélyben forog. Vérüket ontották a szakadatlan nyílt és titkos harcban, a minden irányból fenyegető káosszal és a haza földalatti, vagy látható vörös ellenségével szemben, amely népüket belülről akarta felbomlasztani. Németország vérzett és üszkösödött egyidőben, anélkül, hogy valamilyen látható vagy éppenséggel alkotó célja lett volna.

Így történt, hogy merész, nemzeti szellemű férfiak a legjobb akarattól vezetve, kísérletet tettek arra, hogy a birodalom sorsát megváltoztassák és a vörös kormányzatot eltávolítsák. 1920 március 13-án az Ehrhard tengerészbrigád forradalmi kísérlettel lepte meg a kormányt, s ez több napon át nagy izgalomban tartotta az egész birodalmat. Ez a kísérlet megbukott, mivel nem volt kellően előkészítve és mert a vele szemben álló erők végül is hatalmasabbnak bizonyultak, ami elsősorban a kommunisták és szociáldemokraták által közösen kezdeményezett általános sztrájknak volt köszönhető. Kapp mezőgazdasági főigazgatónak, aki birodalmi kancellárrá kiáltatta ki magát, miután az első rémületében Stuttgartba szökött kormány visszatért, külföldre kellett menekülnie.

1919 nyarán alakították meg a III. Internacionálét. Hozzá csatlakozva szervezkedett meg Németország kommunista pártja (Kommunistische Partei Deutschlands, KPD), mint a baloldal radikális szárnya. A következmény állandó kommunista hadiállapot lett a Német birodalomban. Mindenfelé kommunista bandák alakultak, s rátörtek a falvakra és városokra. A leggonoszabbul fosztogatott és rabolt Szászországban a hírhedt, a kommunisták által hősként magasztalt Max Hölz vörös hordáival. A szövetségesek azzal fenyegetőztek, hogy azonnal elzárják Németországot az élelmiszerek és nyersanyagok mindennemű bevitelétől, ha monarchista, vagy tanácsköztársasági kormány jutna uralomra.

Amikor a Ruhrvidék munkásainak központi tanácsa ismét proklamálta az általános sztrájkot, a véderő bevonult a Ruhrvidékre, hogy megmentse a végromlástól. Erre az antant azonnal "szankciókhoz" nyúlt, s megszállotta Frankfurtot, Hanaut és Darmstadtot. A birodalmi kormány tehetetlen volt, sőt annyira megalázkodott, hogy eszközül adta magát az antantnak s teljesítési szándékának bizonyítására külön német kormánybiztost nevezett ki. Ez betiltotta a polgári önvédelmi alakulatokat, mindenütt fegyverraktárak után szaglásztatott, s a fegyvereket megsemmisítette. 1921 áprilisáig Németországban 50.000 löveget, 26.000 lövegtalpat, 22.000 ipari gépet, 28 millió gránátot, 4 millió fegyvert és pisztolyt, 86.000 gépfegyvert, valamint 195.000 gépfegyvercsövet romboltak szét

1920 elejétől Felsősziléziában a szövetségközi népszavazási bizottság uralkodott. Le Rond francia tábornok nyíltan támogatta a lengyel bandákat amelyek betörtek az országba és a szavazókat terrorizálták. Ennek ellenére az 1921 március 20-án megtartott szavazás tiszta német győzelmet hozott. Erre lengyel szabadcsapatok rohanták meg Felsősziléziát. A német lakosokat tucatszámra lőtték agyon s állati módon bántalmazták. Német szabadcsapatok alakultak ("Rossbach", "Oberland"), hogy a lakosságot megvédelmezzék. A birodalmi kormány és a szövetségközi bizottság betiltotta őket. Szabályszerű lokális háború tört ki, amelyben a lengyelek vereséget szenvedtek. Erre a birodalmi kormány kordont vont Felsőszilézia körül, amivel a lakosság oltalmazását lehetetlenné tette.

A "Berliner Tageblatt" azt írta, hogy a felsősziléziai szabadcsapatok kalandorokból állanak, akiknek üzelmeit haladéktalanul be kell szüntetni. Ugyanígy nyilatkoztak a Mosse és Ullstein kiadóvállalatok lapjai is. A franciáknak ezt nem kellett kétszer mondani, sietve újabb csapatokat szállítottak Felsősziléziába. 1921 októberében a népszövetség kimondotta Felsőszilézia kettészakítását. A legértékesebb részeket Lengyelországnak ítélték oda. A 67 kőszénbányából 53 jutott Lengyelországnak, az 570.000 tonna vasércből, amit a felsősziléziai kohók évente produkáltak, 400.000 tonnát kaptak a lengyelek. Briand kijelentette a francia kamarában: "Németország a jövőben nem fogja a maga céljaira használni a felsősziléziai arzenált".

A viszonyok a Rajna mentén is napról-napra tűrhetetlenebbé váltak. Itt 150.000 főnyi francia, angol, amerikai és haderő állomásozott, köztük 30.000 színes. Naponta történtek önkényeskedések a lakossággal. Minduntalan híre jött asszonyokkal való erőszakoskodásnak. Iskolákat, villákat, lakásokat rövid úton lefoglaltak, s lakóikat elkergették. A katonai megszállókat egész sereg asszony, gyermek, gouvernante, cseléd követte, akik minden lakást igénybevettek.

A nemzeti érzületű ifjúság elkeseredése mind hevesebbé vált Németországban. 1921 augusztusában Mathias Erzberger birodalmi pénzügyminisztert a korlátlan teljesítési politika legbuzgóbb képviselőjét a Schwarzwaldban agyonlőtték.


5. KONFERENCIÁK ÉS HADISARCOK

Ennek az évnek folyamán ismételten konferenciák ültek össze különböző városokban, azzal a céllal, hogy meghatározzák, mennyit is kell Németországnak tulajdonképpen fizetnie. 1921 januárjában Párizsban a német adósság végösszegét 296 milliárdban határozták meg. Ehhez kellett még járulnia az egész német kivitel tizenkét százalékának. A német szakszervezeti szövetség kiáltványában megállapította, hogy ez a kívánság egyet jelent a rabszolgamunkának Németországba való bevezetésével. 1921 február végén Németország a londoni konferencián önként felajánlott 50 milliárd aranymárkát, ha a német kereskedelmet bilincseitől megszabadítják és Felső-Sziléziát meghagyják a birodalomnak. Az antant az ajánlatot még csak figyelembe sem vette. Briand kijelentette a szenátusban: "Próbálja csak meg Németország kivonni magát kötelezettségeinek teljesítése alól, majd megérzi az erős kezet a torkán". A kamarában pedig ezeket mondotta: "Németországnak most kell megvonnia kötelezettségei és teljesítései mérlegét. Minekünk jogerős ítéletünk van. A végrehajtó már útnak indult. Ha az adós ellenáll, a csendőr kezére kerül".

Németország valóban eljutott teljesítőképességének határához. Az antant ismét szankciókhoz nyúlt: megszállott egy sereg rajnai várost, s a megszállott terület és Németország többi részei között vámhatárt vont. 1921 májusában ismét összeült egy konferencia Londonban. Lloyd George útján ultimátumot adatott át: 132 milliárd fizetendő 37 év alatt. Ezenfelül átszolgáltatandó Anglia és Franciaország részére a német kivitel értékének 25 százaléka. Ha ezt Németország nem fogadja el, akkor a szövetséges csapatok május 12-én bevonulnak a Ruhrvidékre. A birodalmi kormány elfogadta az ultimátumot s rövidlejáratú külföldi kölcsönt vett fel havi 15 (!) százalék kamatra. Elkezdték nagymértékben gyártani a papírpénzt, hogy devizákat szerezzenek. Ekkor sajátságos intermezzo történt; a szén mennyisége, amit Németországnak a jóvátételi számlára kellett szállítania, olyan méreteket öltött, hogy túlhaladott minden követelményt. Most már egészen váratlanul az antant kívánta, hogy átszállításokat azonnal szüntessék be. Franciaország és Belgium ugyanis oda jutottak, hogy belefulladnak a szénbe és saját szénbányászatuk is a tönkremenetel szélén állott, miután a jóvátételi szenet potom áron vesztegették.

Megjött az 1922. év. A független szociáldemokraták januárban tartott lipcsei pártgyűlésén Crispien képviselő kijelentette: "Nem ismerünk hazát, amelyet Németországnak neveznek. A mi hazánk a proletariátus". Március végén Rathenau beszédet tartott a birodalmi gyűlésen, s ennek során megállapította, hogy Németország teljesítményei a háború befejezése óta elérték a 45 és fél milliárd aranymárkát. "Ennél a becslésnél", folytatta, "nincs számításba véve a gyarmatok értéke, valamint az elszakított felsősziléziai és nyugatporoszországi területek tiszta gazdasági értéke. Ha ezt közepes becsléssel hozzávesszük, akkor ez az összeg messze meghaladja a 100 milliárd aranymárkát. Ezt meg kell mondanom a külföldnek, amely erőteljes propaganda révén még ma is azt a véleményt hallja, hogy Németország semmit sem fizetett és Németország nem is akar fizetni semmit. Németország a legnagyobb mérvű fizetési teljesítményt nyújtotta, amit valaha a föld egy népe más népeknek eddig egyáltalán teljesített".

Az ilyen beszédeknek, amelyeket a német birodalmi gyűlésen tartottak, semmi visszhangja sem támadt. Még csak a a semleges külföld sem törődött velük. A zsidó nagyiparos Walter, aki az 1922 áprilisában tartott genovai konferencián mint német külügyminiszter vett részt, közgazdasági szakértő létére nagyon jól átlátta a versaillesi diktátum végzetes hatásait. A labirintusból kivezető utat azonban éppen úgy nem tudta megtalálni, mint többi kollégái, mert ő is azt hitte, hogy a legfontosabb problémákat kizárólag gazdasági szempontból lehet megoldani. A genovai konferenciát azzal lepte meg, hogy a Szovjetunió külügyminiszterével Rapallóba ment, s ott gazdaságpolitikai megállapodást kötött vele. Ez úgy robbant a genovai konferencián, mint egy bomba, Németország számára azonban nem volt más eredménye, mint még élesebb bizalmatlanság az antant részéről.

A hazafias német ifjúság Rathenauban csak a liberális zsidót látta, aki minden okossága ellenére sem nem érti, de nem is képes megérteni a németség igazi érdekeit. Ennek következtében nem a haza támaszának tartották, hanem inkább olyannak, aki különlegesen veszélyes reá nézve. /Ahhoz a háromszáz emberhez tartozott, akik saját nyilatkozataik szerint valamennyien ismerik egymást s akiknek kezében van a világ sorsa. Az ifjúság meg volt győződve arról, hogy egyike volt annak a kisszámú kapitalistának, akik számára a világháború ragyogó üzletnek bizonyult./

Eközben konferencia konferenciát követett, anélkül, hogy bárminő megegyezésre tudtak volna jutni. Németországban az elkeseredés féktelen formákat öltött. 1922 június 24-én Rathenaut meggyilkolták. A nyomor elrémítő mértékben növekedett. A birodalmi márka értéke fokozott tempóban zuhant. 1918 végén hat birodalmi márkát fizettek egy dollárért, 1919 végén 42 márkát, 1920 végén 70 márkát, 1921 végén 300 márkát, 1922 végén 7350 márkát. A kenyér fontja 240 márkába került, a húsé 1200 márkába, a vajé 2400 márkába. Nyugat-és Középnémetországban élelmiszer- és drágasági zavargások törtek ki. A rajnai ipari városokban kimondották az általános sztrájkot.


6. HARC A RUHRVIDÉKÉRT

1922 augusztusában Németország már ténylegesen nem képes semminemű hadisarc fizetésére. Nemzetközi szakértők, bankárok, pénzügyi specialisták és professzorok, akiket a birodalmi kormány hívott össze, nem láttak semmiféle kivezető utat. Kinyilvánították, hogy Németország csődbe jutott.

Most érkezett el az óra Franciaország részére, amikor a versaillesi békeszerződés ürügyével német földet vehetett birtokába. 1922 végén a jóvátételi bizottság megállapította, hogy Németország az év folyamán túlságosan kevés fát és távíró-oszlopot szállított. Németország kifejezte hajlandóságát, hogy bürokratikus nehézségek miatt le nem szállított áruknak értékét készpénzben megfizeti. Anglia és Olaszország Párizsban nem voltak hajlandók Franciaország kívánságához csatlakozni, hogy emiatt szankciókhoz nyúljanak. Ez sem segített. Franciaország újabb "produktív kezeseket" akart hatalmába keríteni. Az igazi okot talán Jacques Bainville fejezte ki őszintén, amikor ezt írta a "Liberté"-ben: "És ha ez valóban Németország teljes dezorganizációjára vezetne, mi baj volna? És ha nekünk 1914-ben jobban kellett félnünk egy állapotban lévő Németországtól, mint az 1923. évi állapotú Németországtól, nyugodtan elmondhatjuk, hogy összeomlása és erőtlensége, amely betörésétől megoltalmaz bennünket, milliárdokat ér nekünk".

1923 január 5-én elhatározta a francia kormány a Ruhrvidék megszállását. Ez a legnagyobb német és európai szén- és vasipari terület, igen sűrű lakossággal (600 lakos esik egy négyzetkilométerre). Területe körülbelül 3800 négyzetkilométer, s ennek szénkészlete mintegy 60 milliárd tonna. A francia eljárás módja igen sajátszerű volt. Franciaország január 10-én közölte a német kormánnyal, hogy egy mérnökökből álló bizottságot küld a Ruhrvidékre a német szénszállítások ellenőrzése céljából. Ennek a néhány tucat mérnöknek védelmére január 11-én öt francia és egy belga hadosztály vonult be Dégoutte tábornok parancsnoksága alatt. 60.000 ember nehéz ágyúkkal, 75 tank, lovasság és repülőgépek százai a Ruhr-vidékre. A birodalmi kormány tiltakozott s Franciaországot az világ előtt szerződésszegéssel vádolta. A világ süket maradt.

Bár az angol korona jogi szakértői véleményükben a versaillesi szerződés sérelmének minősítették a Ruhr-betörést, Anglia nem hozta nyilvánosságra ezt a szakvéleményt. Allén tábornok, az amerikai rajnavidéki főparancsnok a következőket írta naplójába: "Nem lehet szabadulni a gondolattól, hogy mi itt látó szemekkel a hétéves és harmincéves háború históriai területén valószínűleg a történelem megismétlődését éltük át. Nem üres szóbeszéd, hogy egy puskaporos árkot gyújtottak meg, s ennek hatásai az orosz határig, sőt talán azon is túl észlelhetők lesznek". Néhány nappal a franciák bevonulása után az amerikai megszálló csapatok elhagyták Koblenzet.

1923 január 19-én német részről kimondották a Ruhr-vidéken a passzív ellenállást. A vasút, posta, az egész hivatalnoki kar, valamennyi gyár abbahagyta a munkát, a jóvátételi számlára történt szénszállítások megszűntek. A franciák tomboltak. Mérhetetlen düh fogta el őket az ellenszegülő lakossággal szemben s ez a védtelen emberek irányában kegyetlen és véres kilengésekben jutott kifejezésre. Ha egy német francia tiszttel találkozva, nem tért le tiszteletteljesen a járdáról a kocsiútra, megkorbácsolták. Mindenkit, akit az ellenállásban gyanúsnak tartottak, fogságba hurcoltak és tettleg bántalmaztak. Üzleteket raboltak ki; németekre, akik hazafias dalokat merészeltek énekelni, gépfegyverrel tüzeltek. Valamennyi vasutast kiutasították. Ezt követte más lakosok ezreinek kiutasítása. A bankokat kifosztották s kereken száz milliárd márkát találtak. Ez nem volt sok, hiszen a dollár 49.000-en állott. Bármit kívántak a franciák, senki a kezét sem mozdította meg. Benyomultak a Krupp-művekbe. Amikor a munkások a gyár udvarán összegyülekeztek, a franciák lövettek reájuk; az eredmény: halottak és sebesültek. Kruppot és igazgatóit letartóztatták és fogságba vetették.

Január 29-én Degoutte tábornok kihirdette a szigorított ostromállapotot. A franciák megpróbáltak saját munkásaikkal és tisztviselőikkel boldogulni. Az eredmény a teljes káosz lett a vezetésben és az üzemekben. Minél tanácstalanabbá váltak, annál inkább fokozódott önkényük. A francia katonák erőszakoskodásai nem ismertek határt. Dortmundban két franciát németekkel történt összetűzésük során agyonlőttek. Erre a francia katonák őrjöngeni kezdtek a városban; egyetlen francia tiszt egymásután hat németet lőtt le. A franciák a meglévő rendőrséget kiutasították, biztonsági csapatok felállítását megakadályozták. A "Mission Interalliée de Contróle des Usines et des Mines" ("Micum") zálogok behajtására alakult messzekiható apparátusa határtalan lefoglalási hatáskört ragadott magához.

A haditörvényszékek szakadatlanul dolgoztak. Hét hónap alatt a megszállott területen 121 személyt gyilkoltak meg, ismeretlen számú embert börtönbe hurcoltak, 145.000 embert kergettek el lakóhelyéről, 10 halálos ítéletet hoztak, több, mint 200 iskolaépületet lefoglaltak, 1652 billió márka pénzbüntetést szabtak ki. A rajnavidéki bizottság ezenfelül birtokába vett mindent, aminek csak hasznát láthatta: a karlsruhei és mannheimi kikötőket és hajóépítő műhelyeket, a darmstadti villamossági műveket, a badeni anilingyárat Ludwigshafenban. A megszállott terület határain hihetetlenül vámokat szedtek devizában.

A lefegyverzett, ellenőrzött, kémektől, denunciánsoktól és taglóktól, valamint fegyvert szögező katonáktól körülvett nép csendesen viselkedett. A látható felszín alatt azonban erjedt az elkeseredés s nem sokáig tartott, hogy a szenvedélyes szabadságvágy már nem fojthatta el földalatti lángjait. Titokban önkéntes szervezetek alakultak és kis csoportok, amelyek összeköttetésbe léptek egymással. Míg a berlini minisztériumokban ünnepségeket és megalázkodó diplomatafogadásokat rendeztek, halálraszánt ifjak eltökélték magukat arra, hogy megmutatják a betolakodott ellenségnek: a meggyötört nép türelmével nem lehet tovább visszaélni, s ez hatalmas kirobbanással kér utat magának. Vasúti vonatokat siklattak ki, hidakat és kompokat robbantottak fel, lehetőleg megakadályozták és zavarták a betolakodottak tevékenységét. Legveszedelmesebb ellenfelüknek mutatkozott Leó Schlageter, egy fiatal harcos, a német szabadságért vállalt küzdelemben nem ismert nehézséget, sem akadályt, bárminő feladat, vagy vállalkozás végrehajtásánál. Egy német polgármester francia nyomásra köröző levelet adott ki ellene. Árulás játszotta a franciák kezére. 1923 május 26-án a franciák Düsseldorfban a Golzheimer Heidén agyonlőtték. Egy francia sergeant az egyenesen álló Schlageternek puskatussal brutálisan eltörte a térdét.

A megszállott területeknek ezekkel a példátlan tragédiáival mit sem törődtek a konferenciák és tárgyalások sem Berlinben, sem az antantállamokban; ezek egyébiránt semmiféle nem vezettek. Csak augusztus végén szánta rá Anglia annak közlésére, hogy a korona jogászainak igazuk volt, s a Ruhrmegszállás ellenkezik a versaillesi szerződéssel. Az infláció eláradását sem állíthatta meg semmiféle konferencia. Hétről-hétre zuhant a papírmárka értéke. Június 100.000 márkát kellett fizetni a dollárért, június végén egymilliót, egy hónappal később több, mint 10 milliót, ember közepén 132 milliót. A kormány kénytelen volt megbízást adni magánnyomdáknak a papírmárka készítésére, mert maga nem tudott elkészülni vele. Egyes országokban, egész csomó városban különböző formájú szükségpénzeket bocsátottak ki. Vagontételekben küldték a papírmárkát a Ruhr-vidék passzív ellenállásának támogatására. A franciák elkobozták ezeket a küldeményeket. Hogy a pénz lényege csak fikció, most mutatkozott meg a maga nyers valóságában. Ha a háziasszonyok a piacra mentek bevásárolni, kis kosarat, vagy táskát vittek magukkal az áruk számára. A szükséges papírpénztömegeknek sokkal nagyobb tartó volt szükséges. Az árusítóasszonyok óriási kosarakat állítottak maguk mellé s ezekbe dobálták a papírbankjegyeket. Amikor piaczártakor kitakarították a teret, százával lebegtek, vagy hevertek az utcai szemétben az elrepült, vagy szétrongyolódott százezer márkás, vagy még magasabb címletű papírbankók, amelyekre senki ügyet sem vetett.

Szeptemberben már odáig jutott a kormány, hogy nem látott semmiféle kivezető utat. 1923 szeptember 26-án megkezdte a passzív ellenállást. A papírmárka értéke rohamos sebességgel zuhant. Október 15-én, amikor már a dollárért 5 és félmillió papírmárkát kellett fizetni, megalapították a Deutsche Rentenbankot, hogy egy új fizetési eszközzel állítsák meg az inflációt. Több mint egy hónapra volt szükség, míg süllyedő hajójuk révbe ért. Eközben a papírmárka értéke napról-napra, óráról-órára zuhant. A pénznek nem volt már semminemű értéke, csak az árunak, tekintet nélkül arra, miről volt szó. Akinek papírmilliárdok voltak a kezében, az sietett rögtön továbbadni. A legjelentéktelenebb dolgok is értékállóbbnak mutatkoztak, mint a pénz. Külföldiek devizáikkal vagontételekben vásárolták az értékes holmikat, olyan áron, amely nevetségesnek tűnt fel előttük. Berlinben egész utcasorok kerültek külföldiek birtokába. Az egész német tulajdon olyan volt, mint egy óriási végkiárusítás, amit a papírmárka birtokosai kénytelenek voltak tehetetlenül tűrni. Egyidejűleg a városi lakosság minden körében elharapódzott a részvényekkel való tőzsdei spekuláció. Akinek semmije sem volt, legalább megpróbálkozott azzal, hogy elszánt ágensek és üzletcsinálók közvetítése révén jusson tőzsdei nyereséghez.

Férfiakat és nőket, öregeket és fiatalt, gazdagot és szegényt a bírvágy és a pénzszerzés forgószelének sodra. Végre 1923 november 20-án, amikor már a dollárt 4.2 billió papírmárkával jegyezték és a Rentenmark kiadása meg-indult, sikerült az inflációnak egycsapásra véget vetni. A 4.2 billió papírmárkát - illetőleg a dollárt, - 4.2 Rentenmarkra értékelték. Olyan volt ez, mint amikor egy őrjöngő korong hirtelen eláll. Az infláció bizonyos fajta papírmámor volt. Most a szoliditással hirtelen beköszöntött a kijózanodás is s vele együtt a német nép példa nélküli elszegényedése. Azok a vagyonok, melyek a néhai birodalmi márkából, vagy birodalmi márkára alapuló értékpapírokból állottak, megsemmisültek, minthogy a márka nem létezett többé: belefulladt a papírmárkába. Nemcsak a takarékos középosztály, hanem a jómódúak és a gazdagok is, akik nem ismerték fel az infláció veszélyességét s ennek következtében nem gondoskodtak arról, hogy készpénzüket és értékpapírjaikat valamilyen módon megmentsék, kivétel nélkül koldusbotra jutottak.

Előfordultak a drasztikus tragikomédia esetei is: egy zsugori paraszt, aki szorgalmasan halmozta a papírmárkát, az infláció megszűnésével megjelent a bankban, számlálhatatlan milliókkal telt útitáskájával, hogy vagyonát gyarapítsa. Azt, hogy a koffer tartalma most egy pfenniget sem ért, sem hinni, sem megérteni nem tudta.

A külföldiek, akik vajaskenyérért ötemeletes házakat szereztek, most nem voltak abban a helyzetben, hogy az összezsugorodott bérekből az óriási adókat megfizessék. Belenyugodtak lényegében csekélyebb veszteségükbe s többet nem törődtek házaikkal. Berlinben egész tömeg ilyen gazdátlan ház maradt, melyeket a bérlőknek kellett kezelésbe venniük, hogy teljesen tönkre ne menjenek.

Mihelyt a birodalmi kormány nem tudta a Ruhrvidék ellenállását papírmárkával finanszírozni, ennek a területnek a lakossága a legszörnyűbb nyomorba süllyedt. Ekkor világossá, hogy a meg nem szállott Németország a meghallott területeket saját adóbevételeiből tartotta fenn. Most ezeken a vidékeken nem volt sem munka, sem élelmiszer. A legtöbb család hét- és hónapszámra némi kenyérből, burgonyából és margarinból élt. Az éhhalál megjelent a tönkretett körében a megszállott és meg nem szállott területen egyaránt. Az öngyilkosságok száma megdöbbentően emelkedett, s a szociális elkeseredés kétségbeesett és nyugtalanító formákat öltött.

 

7. SZEPARATIZMUS

Jelentkezett azonban más veszedelem is, amely az egész birodalom politikai állományát fenyegette. Ez a kommunista és szeparatista lázadásokban állott, amelyeknek az volt a céljuk, hogy a birodalom egyes részeit elszakítsák. Poroszországban szociáldemokrata pártdiktatúra uralkodott, amely 11 évig ellenszegült a birodalmi kormánynak s politikáját szabotálta. Szászországban a baloldali radikális dr. Zeignert nevezték ki miniszterelnökké, aki tervszerűen készítette elő a polgárháborút a birodalom ellen. Csak amikor a birodalmi véderőt vették igénybe Szászországgal szemben, sikerült a hazaárulókat elfogni és a rendet némileg helyreállítani. Türingiában a kommunisták Bajorország és a birodalom ellen harcoltak. Bajorországban azzal a gondolattal foglalkoztak, hogy elszakadnak a birodalomtól, mivel ott a szociáldemokrata Poroszország játszotta a főszerepet. Végeredményben a legtöbb ország lábhoz tett fegyverrel nézett farkasszemet egymással, s a birodalom tekintélye teljes bomlásba süllyedt.

Még súlyosabb események történtek a Rajnavidéken. Francia védelem és támogatás mellett lelkiismeretlen hazaárulók önálló rajnai köztársaság alapításán fáradoztak, ezek természetesen idővel Franciaországhoz csatlakoztak volna. Amikor a "Rheinische Republik" című újságot, amelyet egy lelkiismeretlen agitátor adott ki, a kölni rendőrség elnöke betiltotta, a franciák rögtön beavatkoztak, és amikor az agitátort fogházbüntetésre ítélték, a szövetségközi bizottság megakadályozta az ítélet végrehajtását. Egy Matthes nevű revolverzsurnalisztát, büntetett előéletű egyént, aki a megszállott területre menekült, neveztek ki a megszálló hatóságok által kiadott "Nachrichtenblatt" szerkesztőjévé s jogot adtak neki a lefoglalt árukkal való láncolásra, amivel vagyont szerzett. A hazaárulók arcátlanságának csúcspontját mégis egy aacheni szeparatistavezér érte el. Ez egyszerűen elfoglalta a közigazgatási hatóságok épületeit s rövid úton proklamálta a rajnai köztársaságot. Más városok egész sorában megkísérelték példáját követni.

Most azonban már nem lehetett tovább fékezni a nép haragját. Egy osztrák tartalékos tiszt Karinthiából, Hans Steinachen, igen ügyesen előkészítette az ellenállást a szeparatistákkal szemben s az egész Rajnavidéken sejteket szervezett helyi vezetők alatt. Ezeknek egyetlen jelre egységesen kellett fellépniük az árulókkal szemben. Aachenben kiadták az utasítást a harcra. Egyszerre óriási néptömeg özönlött össze, s tulajdonképpen minden látható vezető nélkül ellenállhatatlan rohammal kikergette a városból az egész csőcseléket. Ugyanez történt más városokban is. Francia csapatok visszahozták az elkergetett szeparatistákat. Erre felkelt az egész vidéki lakosság is. Parasztok, munkások, hivatalnokok ezrei nyomultak a községekbe és városokba, visszaszorították az ellenük felvonultatott francia csapatokat és megszabadították a veszélyeztetett helyeket a szeparatistáktól és a hozzájuk szítóktól. Ezzel gerincét törték az általuk elképzelt rajnai köztársaságnak. Az energikus önsegély, amivel a kétségbeesésbe és lázadásba hajtott névtelen nép járt el, megtette kötelességét s a Rajnavidéket megmentette a birodalomnak.

Nyugaton elveszett Eupen-Malmedy, keleten Felsőszilézia legjava, északon Schleswig nagy része, a birodalmat a lengyel korridor két részre szakította. Most a litvánok is betörtek a szövetségesek által megszállott Memellandba s birtokukba vették azt, anélkül, hogy a szövetségesek ellenszegültek volna. Amíg nyugaton, északon és keleten polgárháború és káosz lett úrrá a birodalmon, anélkül, hogy a kormány rendet tudott volna teremteni, délen, Bajorországban megindult egy tisztán politikai-forradalmi mozgalom, amely célul tűzte ki a birodalomnak Bajorországból kiinduló megmentését, minthogy erre a célra Poroszország képtelennek mutatkozott. Ez a mozgalom, amelyet eleinte egy jelentéktelen csoport kezdeményezett, hála egyetlen férfi kérlelhetetlenül és céltudatosan előretörő akaraterejének, olyan forradalmi viharrá növekedett, amely nemcsak Németország jövőjét alakította ki, hanem világtörténelmi jelentőségre emelkedett. Azt a férfiút, aki a sors erre a felelősségteljes feladatra kijelölt, Hitler Adolfnak hívták.


II. HITLER

1. TANULÓÉVEK

Hitler Adolf 1889. április 20-án született Braunau osztrák városkában, mint egy osztrák vámhivatalnok fia. Az apa, mint szegény zsellérfiú, az államhivatalnoki pályát tekintette a földkerekség legkívánatosabb foglalkozásának s azt óhajtotta, hogy fia is hivatalnok legyen. A fiú azonban figyelemreméltó ösztönösséggel a leghatározottabban ellenszegült, hogy erre a pályára lépjen. Kétségtelen rajztehetség volt, s arról álmodott, hogy festőművész legyen. Ez a véleménykülönbség már-már azzal fenyegetett, hogy súlyos konfliktus tör ki apa és fiú között, amikor az apa hirtelen halála s néhány év múlva az anya halála is arra kényszerítették a teljesen vagyontalanul maradt tizenhat éves fiút, hogy maga keresse meg kenyerét.

Egy vaskos csomag rajzzal felszerelve Bécsbe ment, abban a biztos meggyőződésben, hogy felveszik a képzőművészeti akadémiára. Súlyos csalódás érte. Úgy vélték, hogy képességei nem a festés, hanem az építészet terére utalják. Ekkor elhatározta, hogy építőmesterré képezi ki magát. Itt azonban még súlyosabb akadályok tornyosultak eléje. Az építészeti iskolába való felvételhez olyan előképzettség lett volna szükséges, amire ekkori helyzetében nem is gondolhatott. Mégis megmaradt terve mellett, hogy a művészetnek szenteli magát, s életének legszomorúbb és legnehezebb öt esztendejét töltötte el, részben mint alkalmi kisegítőmunkás, részben mint jelentéktelen festő Bécsben. Éhezett, tanult és olvasott, mindenféle könyvet, ami a kezébe került.

Egy kiváló történész, Leopold Pötsch, a linzi reáliskola tanára keltette fel a fiatal Hitlerben az érdeklődést a világtörténelem tanulmányozása iránt, s ez az érdeklődés annyira maradandóvá vált, hogy ezidőtől kezdve szabad óráiban ezeknek az olvasmányoknak szentelte magát s már a bécsi ínséges években alapos ismereteket szerzett. Itt érvényesült veleszületett képessége: tudott helyesen olvasni, emlékezetét meg nem terhelve a lényegtelen dolgokkal, viszont annál inkább megjegyezve és logikus rendbe szedve a lényegeseket, úgy hogy könnyen felismerte és elbírálta az eseményekben jelentkező összefüggéseket és azoknak okait. "És még ennél is többet", mondja "Mein Kampf" című könyvében (21. o.). "Ebben az időben alakult ki bennem az a világkép és világnézet, amely gránit fundamentumává vált a mostani cselekedeteimnek. Ahhoz, amit akkor teremtettem a magam számára csak keveset kellett még tanulnom, változtatnom pedig semmit sem."

Ekkor támadt fel benne ugyanis az a felismerés, amely minden időkre iránytadóvá lett belső életében. Már Linzben felébresztette benne zseniális tanítómestere, Pötsch, az osztrák hazájával való egybekötöttségének érzését. Ez a szeretet a német nép iránti szenvedélyes odaadássá mélyült. A nép, nemzet, haza fogalmai megteltek reális, lényegbeli tartalommal és itt, Bécsben döbbent reá, hogy az ő német Ausztriája a Habsburg dinasztia kártékony uralkodása alatt mind jobban elidegenedett a németségtől és a szlávság karjai közé került. Hitler gyűlölni kezdte a dinasztiát. Mind erőteljesebben kikristályosodott benne a meggyőződés, hogy a habsburgi ház szerencsétlenséget hozott a német nemzetre és hogy Németország biztosításának előfeltétele az osztrák állam megsemmisítése.

És még egy új dolgot ismert meg Bécsben: a szociális kérdést. Ezzel nem elméletileg ismerkedett meg, mint egy magasabb társadalmi réteg tagja, hanem személyesen szenvedte át, mint egy alacsony szociális réteghez tartozó, aki számtalan sorstársával együtt a szükség és elnyomottság karmai között vergődött. Megnyilatkoztak előtte azok a fizikai és pszichológiai okok, amelyek a szorgalmas munkást is szerencsétlenségbe, nyomorúságba és züllésbe sodorják s kezdett megvilágosodni előtte, merre vezet a javulás és menekülés.

A szociáldemokráciáról igen gyér ismeretei voltak és azok téves elképzelésekkel egybekötve. Nem ellenszenvezett velük, főként azért nem, mert úgy vélte, hogy tevékenységük gyengíti a Habsburgok uralmát. Idegenkedett tőlük viszont, mert látta ellenséges magatartásukat a németség fenntartásáért folytatott küzdelemmel szemben. Gyakorlatilag akkor került érintkezésbe a szociáldemokráciával, amikor a szükség arra kényszerítette, hogy építkezéseknél kisegítő munkásként próbálja kenyerét megkeresni. Alig hogy munkáját megkezdte, pár nap múlva már felszólították az "elvtársak", lépjen be a szakszervezetbe. Arra a kijelentésére, hogy nem ismeri ennek a szervezetnek a célját, azt válaszolták, hogy mindenképpen be kell lépnie. Ez elég volt Hitlernek ahhoz, hogy a belépést megtagadja. És tizennégy nap alatt annyira megvilágosodott előtte szociáldemokrata környezetének igazi lényege, hogy többé semmi áron sem lehetett volna rábírni a belépésre. A munkások között folyó politikai viták tartalma és formája egy eddig ismeretlen világot nyitott meg előtte. Elkezdte tanulmányozni azokat a könyveket, amelyekből állításuk szerint bölcsességüket merítették. Nem tehetett mást, mint hogy ellenszegüljön az ott előadott nézeteknek. Erre közölték vele a munkások, hogy azonnal tűnjék el az építkezéstől, különben valamelyik nap lerepül az állványokról. Kénytelen volt engedni a terrornak.

Csak most először ismerkedett meg alaposabban a szociáldemokrata sajtóval. Megrettent a gyűlölet hevétől, ami ezeknek a lapoknak hasábjairól áradt. Amikor felismerte az irodalomból és a sajtóból a marxista tannak nemzetközi népellenességét, úgy érezte, mintha most találta volna meg valójában a népéhez vezető utat. Alig telt el két év, teljesen tisztában volt a szociáldemokrácia tanaival épp úgy, mint brutális taktikai eljárásával. Felismerte, hogyha a szociáldemokráciával egy helyesebb és igazabb tant akarnának szembeállítani, annak csak akkor lehet kilátása a sikerre, ha hozzá hasonló erőszakkal lép fel.

A szakszervezeti gondolatot, amelyben Hitler eleinte nem látott egyebet, mint a párt politikai osztályharcának eszközét, nemsokára egészen másképp ítélte meg. Rájött arra, hogy a szakszervezeti organizáció nemcsak szükségszerű segédeszközként használható, hogy az egyes munkásokat megvédelmezzék a nagyvállalkozó hatalmával szemben, hanem arra is alkalmas, hogy a szociális gondolatot gyakorlatilag megvalósulását segítse. Egyidejűleg azonban azt is felismerte, hogy a szakszervezeti mozgalom már a századforduló óta tulajdonképpen nem ezt a feladatot szolgálja. Amint mindinkább a szociáldemokrata politika bűvkörébe került, egyszerűen az osztályharc eszközévé vált s ezzel félelmes terrorisztikus tényezővé, a nemzeti gazdálkodás biztonságával és függetlenségével, az állam szilárdságával és a személyes szabadsággal szemben.

Tanulmányai közben, amelyekkel a szociáldemokrata tanok belső lényegét igyekezett kibontani, egy olyan jelenségre bukkant, amely eddig teljesen ismeretlen volt előtte és amelyben, úgy vélte, megtalálta a szociáldemokrácia igazi szándékainak kulcsát. Ez a jelenség a zsidóság volt. Eddig a zsidót a többi emberektől csak vallása révén különböző lénynek tartotta. A felekezeti türelmetlenséget elítélte. És amikor megismerte Bécsben az antiszemita sajtót, annak hangját, egy nagy nemzet kulturális hagyományaihoz méltatlannak ítélte. Az alapvető zsidóellenességről fogalma sem volt. Először akkor támadt benne egy eleinte egészen halovány gyanú, amikor Bécsben közelebbi ismeretségbe került az u.n. világsajtóval. Régebben csodálta tartalmuk sokoldalúságát és gazdagságát, s mint ahogy hitte, az előadás előkelő hangját. Csak az udvar túlhajtott körülhízelgése idegenítette el. Mennyi hazugság rejlett ebben az egész magatartásban, azt csak később fogja felismerni. Tanulmányozta az antiszemita "Deutsches Volksblatt"-ot és egyáltalán nem értett egyet éles zsidóellenes hangjával.

Ezen az úton ismerte meg a Bécs sorsát intéző férfit és a mozgalmát, Lueger Károly dr. főpolgármestert és a keresztényszociális pártot, amelyet Hitler Bécsbe érkezésekor "reakciósnak" tartott. A legelszántabb ellenfelei voltak a zsidóságnak. Miközben Hitler behatóbban tanulmányozta lapjaikat és mindenekelőtt közelebbről megismerte Lueger fellépését és beszédeit, vette kezdetét nézeteinek olyan megváltozása, ami saját vallomása szerint a legtöbb lelki küzdelmet okozta neki. Elmélyedt az antiszemita irodalomban. Nem értett vele egyet. Bizonytalanná és ingadozóvá vált attól való félelmében, nehogy igazságtalan legyen. Amikor azonban megismerkedett a cionizmussal, megvilágosodott előtte a zsidóság kifejezetten népi karaktere. És ez döntött. "Csak az értelem és az érzelem hónapokig tartó küzdelme után kezdett a győzelem az értelem felé hajlani", - mondja "Mein Kampf" című könyvében (59. o.). "Két év múlva az érzelem követte az értelmet, hogy ettől kezdve annak leghűségesebb őre és figyelmeztetője legyen."

Most már más szemmel tanulmányozta az osztrák "világsajtót" és a szociáldemokraták sajtóját. És ekkor meglepő felfedezésre jutott: felismerte a zsidóságot, mint a szociáldemokrácia vezetőit. /Köztudomású dolog, hogy a szociáldemokrácia hatalmi pozíciója Bécsben túlnyomórészt a zsidó szavazatokon alapul, - írta a zsidó Dr. Edmund Wengraf a "Neues Wiener Journal"-ban 1929 március 17-én. És a zsidó községi tanácsos, Dr. Leopold Plaschkes jelentette ki egy bécsi zsidó gyűlésen (lásd a "Wiener Morgenzeitung" című cionista lap 1926 december 9-iki számát), "hogy a marxista elv diadalmenete éppen Ausztriában érhetett el olyan hallatlan arányokat, ezt a szociáldemokraták zsidó vezetőik agitációjának köszönhetik."/ Most értette meg, miért viseltetnek a szociáldemokraták olyan feneketlen gyűlölettel saját német-osztrák népiségük iránt. Ami őt magát "fanatikus" /Ez a szó: "fanatikus" gyakran ismétlődik Hitler könyvében és beszédeiben, ő ez alatt nem a szokásos "értelemnélküli és elvakult odaadást" érti, hanem azt a lelkesedést, amely adott esetben hajlandó az életet is feláldozni egy eszméért, vagy ügyért/ szeretettel töltötte el, azok azt idegenül szemlélték, mint valami ellenséges dolgot. Ezzel hosszú lelki harca egyszer s mindenkorra végetért. Az antiszemitizmus gyökeret vert lelkében, hogy azt mindig mélyebben és kizárólagosabban vegye birtokába.

Amikor a még nem egészen húsz éves Hitler először jelent meg az osztrák parlamentnek a "Reichsratnak" előtte imponálóan szépnek tetsző franzensringi palotájában, bizonyos tisztelettel gondolt a parlament fogalmára, minthogy történelmi tanulmányai csodálatra tanították az angol parlament iránt. Az osztrák "Reichsrattal" azonban nem bírt rokonszenvezni; nézete szerint ott igen kevéssé képviselték a németség érdekeit. Az a benyomás, amelyet a parlamenti viták szorgalmas látogatása után nyert, még elvi megbecsülését is szétrombolta a népképviseletnek e formája iránt. Első látogatásakor gesztikuláló, minden hangnemben és a legkülönbözőbb dialektusokban össze-vissza kiabáló tömeget talált, úgyhogy nevetve hagyta el a házat. Per héttel később az üléstermet majdnem teljesen üresen találta. Lent aludtak, azon az egyen kívül, aki "szónokolt".

Egy éven át figyelte ezt a váltakozó színjátékot. Igyekezett tisztába jönni a többségi szavazat demokratikus elvével, mint ennek az egész berendezkedésnek alapjával s egyidejűleg tanulmányozta a parlamenti tag típusát. Ezeknek a tanulmányoknak az eredménye lesújtó volt. Ami mindenekfölött és legtöbbször késztette elgondolkozásra, az az egyes személyek felelősségtudatának teljes hiánya volt. Feltette a kérdést önmagának: "Lehet-e egyáltalán embereknek ingadozó többségét felelőssé tenni? Nincs-e minden felelősségnek a gondolata a személyhez kötve?... Nem fog a mi parlamenti többségi elvünk szükségképpen a vezéri gondolat lerombolásához vezetni? Vagy azt hiszik, hogy a világ előhaladása holmi többségek agyából származik és nem egyesek koponyájából?"

És ezekre a kérdésekre a következő felismeréssel felelt önmagának: "Nincs elv, amely tárgyilagosan szemlélve annyira helytelen volna, mint a parlamenti elv." A kérdést azonban még alaposabban átgondolta, mert igazságtalannak tartotta volna, hogy minden egyes parlamenti tagot a felelősségtudás ennyire csekély mérvével vádoljon meg. Ez a kérdés azonban eldöntöttnek látszott előtte, azzal a ténnyel, hogy ez a rendszer állásfoglalásra kényszeríti az egyeseket olyan kérdésekkel szemben, amelyekről fogalmuk sincsen. És arra az ellenvetésre, hogy a parlamenti tag állást mégis frakciójának megfontolása alapján foglal, s ebben a megfontolásban részt vesznek a megfelelő szakértők, feltette maga előtt a kérdést, miért választanak akkor ötszáz embert, amikor csak egyesek rendelkeznek azzal a bölcsességgel, ami a helyes elhatározáshoz szükséges?

És itt találta meg a kérdés nyitját: "A mi mai parlamentarizmusunknak nem az a célja, hogy megalkossa a bölcsek gyülekezetét, hanem inkább az, hogy összegyűjtsön egy sereg szellemileg befolyásolható nullát, akiknek vezetése bizonyos irányvonalak szerint annál könnyebb lesz, minél teljesebb az egyéni korlátoltsága." Csak így tud, - állapította meg - az igazi mozgató mindig óvatosan a háttérben maradni, anélkül, hogy bármikor személy szerint felelősségre lehetne vonni.

Amikor a bécsi parlament kétéves látogatása után ezt a meggyőződését kialakította, többé nem járt oda. Ausztria problémája foglalkoztatta most már mind fokozottabb mértékben. Igyekezett az ottani politikai, szociális és felekezeti irányzatok között minél alaposabban tájékozódni, s mind világosabban felismerte, hogy ez az összehordott nemzetiségi állam sohasem valósíthatja meg azt az ideált, amely őt eltöltötte. Bizonyos mértékben kettős életet élt. Értelme és a valóság arra kényszerítették, hogy Ausztriában végigcsináljon egy éppen olyan keserű, mint áldásos iskolát, de szíve másfelé húzta: Németország felé. A vágyakozás mind erősebben vonta arra, ahol lelkének igazi hazáját érezte. Végre ütött az órája ennek a boldogságnak: 1912 tavaszán végleg Münchenbe költözött.

A most következő két évet élete legboldogabb esztendeinek tartja: német városban élt. Azt a tájszólást hallja, amely ifjúságára emlékezteti. És mindenekelőtt: betekintést nyer - festőművészeti hivatásának munkáin kívül, - olyan politikai napi események értelmébe és jelentőségébe, amelyekről a zavaros bécsi légkörben nem tudott tiszta képet alkotni magának. Mindenekelőtt az áldatlan német-osztrák szövetségi politikán botránkozott meg. Meggyőződése szerint Németországnak csak egyetlen értelmes politikát lehetett volna követnie: szakítani az osztrák szövetséggel, s vagy együttműködni Oroszországgal Anglia ellen, ha európai szárazföldi politikát akarnak követni, vagy Angliával Oroszország ellen, ha a gyarmati és világkereskedelmi politika a cél.

Abban a kis körben, amelyben ezidőszerint forgott, már most sem csinált titkot abból, hogy nézete szerint az áldatlan szövetségi szerződés a hanyatlásra ítélt habsburgi birodalommal Németországot is katasztrofális összeomlásba sodorhatja. Münchenben különösképpen foglalkoztatta az államalakítás problémája s az állam célja és feladata. Felismerte annak a nézetnek a visszásságát, amely az államban elsősorban gazdasági intézményt látott, amelyet gazdasági szempontok szerint kell kormányozni, s ennek megfelelően sorsa is a gazdaságtól függ. Megállapította, hogy az állam nem a gazdasági kontrahensek összefoglalása, hanem "fizikailag és lelkileg azonos élőlények közösségének szervezete, jellegüknek eredményesebb megvalósítása és fenntartása céljából", és hogy ez a jellegük fenntartására irányuló ösztönzés a legfőbb indítóoka az emberi közösségek alakításának, tehát az állam természete szerint népi organizmus.

A valóban államalkotó és államfenntartó erőket tehát egyetlen meghatározással lehet összefoglalni: az egyeseknek áldozatkészsége és áldozatos akarata a közösségért. Az emberek nem az üzletekért, hanem az ideálokért halnak meg. A népi öntudatú emberek ideálja a vér tisztaságának megőrzése, így válik a faji gondolat Hitler világnézetének egyik tartóoszlopává. Ez ad antiszemitizmusának reális alapot és belső tartalmat. Világnézetének másik oszlopa a nacionalizmus, ami azt a hitvallást jelenti, hogy az egyes embernek boldogulása csak azzal a népi közösséggel szemben változhatatlannak érzett kapcsolat alapján lehetséges, amelyhez az egyes ember származása és közös sorsa folytán tartozik. Ebből a világfelfogásból és az eddig szerzett tapasztalataiból alakult ki benne az a felismerés és akaratának az az iránya, hogy a német népet csak úgy lehet megmenteni, ha felszabadítják a zsidóságtól és a marxizmustól.


2. PÁRTALAPÍTÁS

Amikor a világháború kitört, Hitlernek választania kellett, mint osztrák állampolgár, vagy mint német jelentkezik önkéntes harctéri szolgálatra. Az elhatározás egyszerűnek és világosnak látszott előtte: felfogása szerint nem Ausztria harcolt valaminő szerb elégtételért, hanem a német nemzet létéért, vagy nemlétéért. Ausztriát elsősorban politikai okokból hagyta ott, mert egy olyan dinasztiáért, amelyet gyűlölt, nem akart öni és halni, hanem a nemzetért, népéért, a német nemzetért. 1914 augusztus 3-án önként jelentkezett egy bajor ezrednél.

Bécsi éveiről és annak okáról, miért nem az osztrák, hanem a német hadseregben jelentkezett önkéntesen, a következőket mondta a müncheni néptörvényszék előtt 1924 február 26-án tartott beszédében:

"Mint tizenhét éves ember kerültem Bécsbe és ott három jelentős kérdést tanulmányoztam és figyeltem meg: a szociális kérdést, a faji és a marxista mozgalmat. Úgy távoztam el Bécsből, mint abszolút antiszemita, mint az egész marxista világnézet halálos ellensége, mint politikai meggyőződés szerint nagynémet, és miután tudtam, hogy a német jövőt Ausztria számára is nem az osztrák hadsereg fogja kivívni, hanem a német és az osztrák hadsereg, ezért jelentkeztem a német hadseregbe."

1916 októberében megsebesült és a Berlin melletti Beelitz kórházba került. Itt olyan élményben volt része, amely a legmélyebben megrendítette. Hallotta, amint egyes katonák gyávaságukkal dicsekedtek, s a tisztességes katonák felfogását nevetségesnek minősítették. Amikor ismét elbocsátották, Berlinbe ment és látta, mint éhezik a milliós város. Münchenben még siralmasabb állapotokat talált. A "lógást" már a magasabbrendű okosság megnyilatkozásának tartották. Észrevette azt is, hogy Bajorországban Poroszország ellen izgatnak. Kétségbeesett ezen a belső zűrzavaron, boldog volt, amikor 1917 márciusában ismét visszakerült a frontra ezredéhez.

1917 végén az orosz összeomlás után új erő töltötte el a német hadsereget, míg az antantnál levertség mutatkozott. Egy lőszersztrájk, amelyet Németországban a marxisták idéztek fel, nem érte el ugyan tulajdonképpeni célját, megadta azonban az antant propagandának a kívánatos jelszót: Németország forradalom előtt áll! 1918. októberének közepén Ypernnél Hitler a mérges sárgakeresztes gáz gránátjainak pergőtüzébe került. Égőén sajgó szemekkel, félvakon tántorgott és botorkált vissza, s így szállították a pomerániai Pasevalk kórházba. Itt élte át, vakságától tehetetlenül a forradalmat.

November végén ismét Münchenben volt. Agyában határtalan tervek kergették egymást: a politika, amely Bécs óta foglalkoztatta, mindinkább eluralkodott benne. Mit kellene tennie? Arra, hogy valamelyik politikai pártba belépjen, nem tudta elhatározni magát. Valaminek azonban történnie kellett, hogy a népet megoltalmazzák a fertőzéstől, amely mindenfelé elárasztotta mérgét, egymagában agitált a spartakisták ellen. 1919 áprilisában le akarták tartóztatni. Rájuk szegezett karabéllyal kergette el őket. Majd azt a feladatot nyerte, hogy vegyen részt egy tanfolyamon, ahol a katonák politikai kiképzésben részesülnek. Ez már nekivaló dolog volt. Rokongondolkodású bajtársakat ismert itt meg, akik között már folyt a vita egy új politikai párt alakításáról, amelyet "Sozialrevolutionäre Partei"-nak akartak nevezni. Az első kérdés, amely az ebben a körben tartott előadások során érdeklődését megnyerte, a nemzetközi tőzsdei és kölcsöntőkéről szóló elvi fejtegetés volt.

Az egyik este meghallgatta bizonyos Gottfried Feder /Gottfried Feder a nemzetgazdaság feladatául a szükségletek kielégítését tekintette, nem pedig a kölcsöntőke minél magasabb kamatozásának elérését, ami csak a rentabilitásra, nem pedig a szükségletek kielégítésére törekszik. Három lehetőséget látott, amelynek révén az fedezheti pénzszükségletét: a) szolgálati felségjogát, vagyis az szuverén jogát arra, hogy polgáraitól ingyenes munkát követeljen; b) pénzverési felségjogát, vagyis a jogot érmék verésére vagy értékjegyek kibocsátására; c) pénzügyi felségjogát, azaz a jogot adók kivetésére. A legostobább módnak tartotta az adósságcsinálást. Nézete szerint a kölcsönőrület az államokat kamatrabszolgaságba süllyesztette. Kamatrabszolgaság alatt az állam és a nép kamatköteles eladósodását érti államon felül álló hatalmakkal szemben. A gyógyulást nagyszabású hasznos vállalkozások készpénz nélküli finanszírozásában látja. Felfogása szerint mindenekelőtt a birodalmi bankot kell államosítani. A német birodalmi bank 1939 június 15-éig részvénytársaság volt és a világháború alatt is osztalékot fizetett a külföldre. (Lásd az 1937 február 10-ki törvényt)/ előadását, aki kíméletlen brutalitással leplezte le ennek a tőkének spekulatív jellegét.

Feder tiszta programatikus volt, aki csak a célt látta maga előtt, de nem annak gyakorlati megvalósítását. Éppen ezért csak bírálatra és ellentámadásra szorítkozott. Hitler, aki előtt tisztán állott a programatikus és politikus közötti különbség, /A "programatikus" és "politikus" közötti különbséget Hitler több helyen fejtegeti könyvében. (229, 230, 231, 418 oldalak.)/ megértette, amikor Feder első előadását hallotta a "kamatrabszolgaság letöréséről", hogy itt nagyjelentőségű elméleti igazságról van szó. Belátta, hogy a tőzsdei tőkének a nemzeti gazdálkodásból való kiküszöbölésével lehet megakadályozni a német közgazdaság elnemzetköziesítését. - "anélkül, hogy a tőke elleni harccal veszélyeztetnék a független népi önfenntartás alapelvét."

Nemcsak azt a veszedelmet ismerte fel, amit a "Kapital"-ban kifejtett marxista tanok jelentenek egy egészséges nemzeti gazdálkodás szempontjából, hanem még inkább világossá vált előtte, hogy Marx Károly tanai és a szociáldemokraták harcai a nemzeti gazdálkodás ellen egyaránt csak arra szolgálnak, hogy előkészítsék a talajt a nemzetközi pénzügyi és tőzsdei kapitalizmus számára. Elmélyedt ezeknek az előtte még kevésbé ismert kérdéseknek tanulmányozásában, s felismerte Marx "Kapital"-jának tulajdonképpeni alapgondolatait s a belőlük egy egészséges nemzeti gazdálkodásra háruló veszedelmet.

Szerencse volt Hitler számára, amikor ezidőtájt azt a megbízatást nyerte, hogy egy akkori müncheni ezredben, mint úgynevezett kiképzőtiszt, előadásokat tartson a katonáknak. Azt a tapasztalást szerezte, hogy tud "szónokolni" s így sikerült neki sok száz, sőt ezer bajtársában a szunnyadó szeretetet népük és hazájuk iránt újból felébreszteni s egyúttal a fegyelmet megerősíteni. Egy napon azt a parancsot kapta Hitler, állapítsa meg egy minden jel szerint politikai egyesülés mibenlétét, amely a "Deutsche Arbeiterpartei" néven gyűlést akart tartani. Ezen az összejövetelen késztetve érezte magát arra, hogy szembeszálljon egyik szónokkal, aki Hitler megdöbbenésére Bajorországnak Poroszországtól való elszakítását propagálta. Fellépése szemmelláthatólag kellő hatást gyakorolt, mert egy hét múlva meglepetésére azt közölték vele, hogy felvették a párt tagjai közé s meghívták annak bizottsági ülésére.

Nem tudta, bosszankodjék vagy nevessen, némi megfontolás után azonban mégis elment. Tényleg arról volt szó, amitől félt: az egyesületesdi legbosszantóbb formájáról. E kis körben mégis nyílt számára lehetőség: talán módja lesz teremteni valamit saját felfogása szerint. Amit itt meghirdetni lehetett és kellett, az nem választási jelszó volt, hanem egy új világnézet. Világnézet? Mit értett ezalatt? Sokan mosolyognak ezen a kifejezésen és német filozófusok találmányának minősítik. S ez mégsem elvont fogalom. A szó a személyes élmény alapján szerzett alapvető szemléletet jelenti az emberek magatartásával és cselekvési módjával szemben. Irányító elgondolás a természet életének és az emberéletnek benső összefüggéséről. Ez az irányító szemlélet teszi lehetővé, hogy annak alapján megállapítsuk a dolgok értékét és rangját, s hogy az életet értelemmel töltsük meg. A nemzeti szocializmus világszerte a faj és a vér alapértékeitől függő szemlélet az ember létének tartalmát és célját illetően, egyúttal pedig a cél is, amely szerint cselekedeteit irányítja és a törvény, amely ezt a cselekvést meghatározza.

Hitler a "világnézet" szót úgy definiálja, mint "annak az elhatározásnak ünnepélyes kifejezésre juttatását, hogy minden cselekvésnek egy bizonyos kiinduló szemlélet, valamint látható irányzat szolgál alapul. Ez a szemlélet lehet helyes vagy helytelen, de kiindulópont az élet mindennemű jelensége és folyamata iránti állásfoglalásban, és ezáltal minden cselekedet kötelező törvénye." Tehát nem elméleti, hanem ugyancsak gyakorlati dolog. A francia forradalomból keletkezett liberalizmus, a marxizmus világnézete. Természetesen nagyon kevés ember van, akinek világnézete világos és határozott. A legtöbb embernek csak véleményei vannak, amelyek a körülményekhez és az illető jelleméhez képest változnak. De hányan vannak, akikben olyan alapvető felismerés él, amely keserű és édes gyümölcse személyes élményeknek, amely húsává és vérévé vált, úgy, hogy az mint iránytű, tévedhetetlen biztonsággal határozza meg ítéleteit és cselekedeteit? Hogy az a kis csoport, amely Hitlert tagjává nevezte ki, ebben az értelemben nem volt világnézetileg felvértezve, azt azonnal átlátta. De nem éppen ez a pártalakulásoktól való függetlensége s az új ideálok utáni bizonytalan keresés volt az a talaj, amelyből saját világnézete számára toborozhatott? Két napi töprengés és megfontolás után elhatározásra jutott és jelentkezett, mint a "Deutsche Arbeiterpartei" tagja, ahol a hetes számot nyerte el.

Azt hitte, hogy ezzel ugródeszkát nyert a nyilvánosság és a hathatós politikai munka számára. Nyilvánosságról azonban alig lehetett beszélni. Senki sem törődött ezzel a kis politikai egyesüléssel. Hitler mégis megingathatatlan konoksággal követte tervét. Tüzes szónoklatai lassanként hallgatóságot csalogattak hozzá. A marxisták is hegyezték a füleiket: itt veszedelem fenyegette tanaikat. Szavakkal nem lehetett ezt a veszélyt elhárítani, az öklök erőszakát kellett igénybe venni. Hitler felkészült erre. Már megszervezett egy kis csoport erőteljes fiatalembert teremvédő alakulattá, többnyire volt frontkatonákat, akik az ő és az általa előadott politikai tanoknak feltétlen hívei voltak. Az volt a feladatuk, hogy minden kísérletnek, amely gyűlésüket erőszakkal akarja szétkergetni, erőszakkal szegüljenek ellen. 1920 februárjában egy tömeggyűlésen akarta pártja számára a döntő sikert kivívni. Nevük volt már: "Nationalsozialistische Deutsche Arbeiterpartei" (NSDAP). "Nemzeti és szociális, rokonfogalmak. Elhatároztuk ennek a mozgalomnak megalakításakor, hogy (minden intelem dacára)... nemzeti szocialistának kereszteljük el. Azt mondottuk magunkról, nemzetinek lenni jelenti legelsősorban a nép iránti határtalan, mindent átölelő szeretettel cselekedni, és ha szükséges, meghalni érte. Szociálisnak lenni pedig jelenti az államnak és a népi közösségnek olymódon való felépítését, hogy minden egyes a népi közösségért cselekedjék s éppen ezért át kell hatva lennie ennek a népi közösségnek helyességétől és becsületes jóravalóságától, hogy azért meg is tudjon halni."

Hogy a népi világnézetnek határozott és mindenki által érthető fogalmazását adja, kidolgozott egy programot, amely huszonöt pontba foglalta össze a párt követeléseit s a többi vezető tagok megrökönyödésére kibérelte a müncheni Hofbräuhaus ünnepi nagytermét, amely majdnem kétezer személyt tudott magába fogadni, ő maga is tartott tőle, hogy ez túlságosan optimista elhatározás volt. Amikor azonban kevéssel a gyűlés megnyitása előtt a terembe lépett, szíve majdnem kiugrott az örömtől: a hatalmas helyiség tömve volt emberekkel, és ami még jobban megörvendeztette: a teremnek több mint a felét szemmel láthatólag kommunisták és független szociáldemokraták foglalták el. Kétségkívül azzal a szándékkal, hogy az új, veszedelmes mozgalomnak gyors véget vessenek.

Alig kezdett el Hitler, mint második szónok, beszélni, már felviharzottak a közbeszólások. Heves összetűzésekre került a sor, de Hitler hűséges háborús bajtársai bátran verekedtek a rendzavarókkal és végre is helyreállították a nyugalmat. Hitler tovább beszélhetett. Egy félóra múlva a kommunisták lármáját és ordítozását túlharsogták a helyeslő kiáltások. "És most - ismerteti Hitler ennek a nagyjelentőségű gyűlésnek a végét, - elővettem a programot és legelső ízben kezdtem el kifejteni. Negyedóráról-negyedórára mindinkább háttérbe szorítottak a tetszésfelkiáltások a közbeszólásokat. És amikor végre a huszonöt tételt pontról-pontra a tömeg elé tártam és felszólítottam, hogy mondjon ítéletet fölöttük, akkor mindinkább fokozódó ujjongással fogadták el egyiket a másik után, egyhangúlag és ismét mindig egyhangúlag, s amikor az utolsó tétel is megtalálta így az utat a tömeg szívéhez, ott volt előttem a terem telve emberekkel, akiket egy új meggyőződés, egy új hit, egy új akarat tett egységessé".

A program huszonöt pontja, amelynek az volt a célja, hogy a fiatal mozgalom elgondolásait a széles néprétegek előtt közérthetővé tegye, a következőképpen hangzik:

"1. Követeljük valamennyi németnek egy Nagy-Németországban való egyesítését a népek önrendelkezési jogának alapján.
2. Követeljük a német nép egyenjogúságát más nemzetekkel szemben, valamint a versaillesi és a St. germaini békeszerződések érvénytelenítését.
3. Földet és területet (gyarmatokat) követelünk népünk eltartására és népi fölöslegünk letelepítésére.
4. Állampolgár csak néptárs lehet, néptárs csak az lehet, akinek a vérsége német, felekezetre való tekintet nélkül. Zsidó tehát néptárs nem lehet.
5. Aki nem állampolgár, csak vendégként élhet Németországban, s az idegenekre vonatkozó törvények hatálya alatt kell állania.
6. Az állam vezetése és törvényei fölött határozni csak állampolgárnak lehet joga. Követeljük tehát, hogy minden közhivatal, tekintet nélkül annak természetére, a birodalomban, országokban és községekben csak állampolgár által tölthető be. Harcolunk az állások betöltésének korrumpáló parlamenti módszere ellen, amely csak pártszempontokra tekint, figyelmen kívül hagyva a jellemet és képességeket.
7. Követeljük, hogy az állam elsősorban az állampolgárok kereseti- és megélhetési lehetőségeiről gondoskodjék. Ha nincs lehetőség az állam egész lakosságának eltartására, akkor az idegen nemzetek tagjait (nem-állampolgárokat) el kell távolítani a birodalomból.
8. A nem-németek minden további bevándorlását meg kell akadályozni. Követeljük, hogy mindazok a nem németek, akik 1914 augusztus 2-ika óta vándoroltak be Németországba, azonnal kényszerítessenek a birodalom elhagyására.
9. Minden állampolgárnak egyenlő jogokat és kötelességeket!
10. Minden állampolgárnak legelső kötelessége legyen szellemi téren, vagy testi munkával alkotni. Az egyesek tevékenysége nem ütközhet a közösség érdekeivel, hanem az egésznek kereteiben és annak hasznára kell szolgálnia.
11. Követeljük ennélfogva a munka- és fáradtság nélkül nyert jövedelmek megszüntetését, a kamatrabszolgaság letörését.
12. Tekintettel arra a példátlan áldozatra, amit minden háború megkövetel a néptől, a háború révén történt meggazdagodást a nép elleni bűncselekménynek kell minősíteni. Követeljük tehát a háborús nyereségek maradéktalan elkobzását.
13. Követeljük a társasági formában működő üzemek (trösztök) államosítását.
14. Követeljük a nagyüzemek nyereségének megosztását.
15. Követeljük az öregségi ellátás nagyvonalú megoldását.
16. Követeljük egy egészséges középosztály teremtését és fenntartását, a nagy áruházak hatósági kézbe vételét s olcsó áron kis iparűzők számára való bérbeadását; a legerőteljesebb figyelembevételét minden kisiparosnak az állam, az országok és a községek közszállításainál.
17. Követeljük a mi nemzeti igényeinknek megfelelő földreformot, törvény alkotását a föld közcélokra szolgáló ingyenes kisajátításáról, a földkamat eltörlését és mindennemű földdel való üzérkedés megakadályozását.
18. Követeljük a kíméletlen harcot azokkal szemben, akik tevékenységükkel a közösség érdekeit károsítják. Azok, akik alávaló módon vetkeznek a nép ellen, az uzsorások, síberek és hasonlók halállal büntetendők, tekintet nélkül vallásukra és fajukra.
19. Követeljük a materialista világrendet szolgáló római jog helyére a német közösségi jogrendszert.
20. Hogy lehetővé váljék minden megfelelő képességű és szorgalmas németnek a magasabb képzettség megszerzése és ezáltal a vezető állások elérése, gondoskodjék az állam egész népnevelési rendszerünk alapos kiépítéséről. Valamennyi tanintézet tanterve a gyakorlati élet követelményeihez alkalmaztassék. Az iskolák köteleztessenek már az értelem kezdeteinél az államgondolat tanítására (állampolgártan). Követeljük a szegény szülők szellemileg kiváló képességű gyermekeinek államköltségen való taníttatását, tekintet nélkül a szülők állására és foglalkozására.
21. Az államnak gondoskodnia kell a népegészségügy előmozdításáról, az anya és gyermek védelméről, a fiatalkorúak munkájának betiltásával, a testnevelés fejlesztéséről, a torna és sportkötelezettség törvényben való elrendelésével, az ifjúság testképzésével foglalkozó valamennyi egyesület legnagyobb mérvű támogatásával.
22. Követeljük a zsoldos csapatok megszüntetését és egy néphadsereg teremtését.
23. Követeljük a törvényes harcot a tudatos politikai hazugság s annak a sajtó útján való terjesztése ellen.
Német sajtó megteremtésének elősegítése céljából követeljük, hogy:
a) a német nyelven megjelenő újságok valamennyi szerkesztőjének és munkatársának néptársaknak kell lenniük,
b) nem német újságok megjelenéséhez az állam kifejezett hozzájárulása legyen szükséges; ezek német nyelven nem nyomtathatók,
c) nem-németeknek mindennemű pénzügyi részvétele német újság kiadásánál, vagy azoknak befolyásolása törvénybe ütközik, és követeljük ennek a tilalomnak megszegése esetén büntetésül az ilyen újságüzem betiltását, valamint az ebben részes nem-németeknek a birodalomból való azonnali kiutasítását
A közérdek ellen vétő újságokat be kell tiltani. Követeljük a törvényes harcot azzal a művészeti és irodalmi irányzattal szemben, amely bomlasztó befolyást gyakorol népünk életére, valamint azoknak az előadásoknak betiltását, amelyek a fentebbi szempontokba ütköznek.
24. Szabadságot követelünk az államban minden vallásfelekezet számára, amennyiben a germán faj erkölcsiségével és morális érzésével nem ellentétesek. A párt, mint olyan, a pozitív kereszténység álláspontját képviseli, anélkül, hogy vallásilag valamely felekezethez kötné magát. Harcol bennünk és rajtunk kívül a zsidó-materialista szellem ellen, s meg van győződve arról, hogy népünk tartós gyógyulása csak egy alapelvből indulhat ki: a közérdek a magánérdek fölött.
25. Mindennek végrehajtására követeljük a birodalomban az erős központi hatalom megteremtését. Feltétlen vezető szerepet a központi politikai parlamentnek az egész birodalommal és szervezeteivel szemben.
Foglalkozási és hivatáskamarák alakítását a birodalom által kibocsátott kerettörvényeknek az egyes szövetségi államokban való végrehajtására.
A párt vezetői megfogadják, hogyha szükséges, életük feláldozásával is, kérlelhetetlenül végrehajtják az itt felsorolt pontokat”.

Szó szerint felsoroltuk ezt a huszonöt pontot, mivel a nemzeti szocializmus, mint látni fogjuk, a programot nemcsak mint koncot vetette oda a népnek, hogy azt mindössze demagóg izgatására használja fel. Valamennyit betű szerint a legkomolyabban értették, ezt bizonyítja az éppen olyan komolyan vett huszonötödik pont. De még meggyőzőbben igazolja ezt az a tény, hogy a nemzeti szocializmus, miután a hatalmat megszerezte, kétségtelenül arra törekszik, hogy ezt a 25 pontot lényeges tartalmukban megvalósítsa s nagy részüket már meg is valósította. Csak akkor lehet ennek a programnak egész hord-erejét és jelentőségét felmérni, ha megismertük azt a szellemet és formát, ahogyan ez a megvalósítás folyik. A program tanulmányozása tehát megérdemli a legteljesebb figyelmet.

A nemzeti szocialisták most hetente rendezték nyilvános gyűléseiket, ahol Hitler a háborús felelősségről, a békeszerződésekről és más politikai témákról beszélt, amelyeket agitatorikus szempontból célszerűeknek, vagy elvi szempontból szükségeseknek tartott. Különösen a versaillesi szerződés volt akkoriban a kormány számára kínos téma. A marxisták minden ez ellen intézett támadást a köztársaság ellen irányuló támadásnak és a reakciós, vagy monarchista felfogás jelének minősítettek. Mihelyt Hitler erről a tárgyról beszélni kezdett, viharzottak a közbeszólások: "És Breszt-Litovszk?"

Hitler már felismerte, hogy ellenfelei rendszeresen előkészülnek arra, hogy mindig visszatérő közbeszólásaikkal lehetőleg megzavarják gondolatmenetét. Ő azonban méltó ellenfélnek mutatkozott ezzel a jól fegyelmezett propagandával szemben. Megtanulta, hogy mindennemű ellenvetéssel úgy lehet a legkönnyebben elbánni, ha az ember maga hozza elő a témát és maga cáfolja meg. A békeszerződésről tartott előadásainak most már nem azt a címet adta, hogy "A versaillesi békeszerződés" hanem "A versaillesi és breszt-litovszki békeszerződések", amelyekről hallgatóinak a marxista jelszavak következtében tökéletesen hamis értesülései voltak. Mindenekelőtt arra mutatott reá, miben különbözik egymástól a két békeszerződés. /A versaillesi és a breszt-litovszki békeszerződések közötti különbségre nézve lásd Heinrich Rögge "Hitler, Friedenspolitik und das Völkerrecht" című könyvet (17. o.)./ S ennek az lett az eredménye, hogy nem lehetett többé Breszt-Litovszkot kijátszani Versailles ellen. Ez csak egy példa a sok közül.

Ezek a nemzeti szocialista gyűlések, mint arra már utaltunk, korántsem voltak békés egyesületi összejövetelek. Hitler súlyt helyezett arra, hogy külsőségek útján is, például feltűnően piros plakátokkal, kihívja ellenfeleit. Ennek az lett a következménye, hogy mind több szociáldemokrata és kommunista jelent meg a gyűlésein, természetesen azzal a célzattal, hogy kiabálásukkal belefojtsák a szót, s a gyűlést szétugrasszák. Éppen ez volt az, amit a nemzeti szocialisták ki akartak provokálni, hogy ezzel minél több embert tegyenek figyelmessé propagandájukra. A gyűlés szétugrasztását természetesen meg kellett akadályozniuk. Ezt csak úgy érhették el, ha a marxista terrorral szembeállították a nemzeti szocialista terrort. "Szemet szemért, fogat fogért" ez volt a jelszó és most, hogy a párt egy sereg markos védelmező fölött rendelkezett, módjában volt mindig gyakrabban és állandóan nagyobb termekben rendeznie gyűléseiket. Végre bemerészkedett a jóval több mint 6000 embert befogadó müncheni Krone cirkuszba is. A marxisták tomboltak dühükben. 1921 november 4-én, amikor a nemzeti szocialista müncheni Hofbräuhaus dísztermében egy különösen hatásos propagandagyűlést terveztek, elhatározták a marxisták, hogy ezzel a kellemetlen konkurenssel egyszer s mindenkorra leszámolnak, s a gyűlést feltétlenül erőszakkal zavarják szét.

A nemzeti szocialistáknak csak a teremőrség 46 tagja állott rendelkezésre. Amikor Hitler belépett a Hofbräuhaus előcsarnokába, látta, hogy a terem túl van zsúfolva, éppen ezért a rendőrség lezárta. Az ellenfél túl korán jelent meg, a nemzeti szocialisták hívei kívül maradtak. Hitler bezáratta a nagyterembe vezető ajtókat és a 46 embert felsorakoztatta maga előtt. Közölte velük, hogy valószínűleg ma következett be először az az alkalom, amikor hűségüket a mozgalommal szemben ha törik, ha szakad, be kell bizonyítaniuk és hogy a termet senki közülük el nem hagyhatja, ha csak holtan nem viszik ki onnan. Ő maga is a teremben fog maradni és meg van győződve arról, hogy senki sem fogja közülük cserbenhagyni; ha azonban észrevenné, hogy valamelyikük gyávának bizonyul, akkor személyesen fogja letépni a karszalagját és fosztja meg a pártjelvénytől. Azután felszólította őket arra, hogy a gyűlés megzavarásának legcsekélyebb kísérletével szemben is azonnal lépjenek fel abban a tudatban, hogy a legjobb védelem a támadás.

Amikor a terembe lépett, számtalan gyűlölettől eltorzult arc fordult feléje. Kiáltások hangzottak, hogy ma végeznek a nemzeti szocialistákkal és egyszer és mindenkorra betömik a szájukat és más hasonlók. Hitler, aki mint rendesen, egy vendéglői asztalon állott, tulajdonképpen teljesen hallgatósága közé került. Előtte és oldalán csupa ellenfele ült és állott: nagy, robusztus férfiak és legények, München legismertebb gyáraiból. Igyekeztek minél inkább közelébe férkőzni s elkezdtek söröspoharakat gyűjteni, oly módon, hogy újból és újból sört rendeltek, a kiürített korsókat pedig az asztal alá helyezték, így egész ütegeit gyűjtötték össze a hajító fegyvereknek.

Hitler másfél óráig nyugodtan beszélhetett s úgy látszott, mintha a helyzet urává vált volna s a gyűlés zavarására összetoborzott társaság vezetői már egész nyugtalanul és idegesen próbálták embereiket feltüzelni. Amikor Hitler egy közbeszólásra némileg megfontolatlan formában vágott vissza, kiadták a jelt a támadásra. Egy ember hirtelen egy székre ugrott s elordította: "szabadság", amire a marxisták rárohantak a nemzeti szocialistákra. Pillanatok alatt pokoli lárma töltötte be az egész helyiséget, számtalan söröskorsó repült a levegőben a verekedők fejéhez. Ropogtak az eltört széklábak, s a szétroncsolt söröspoharak. Ebben a tébolyító spektákulumban Hitler nyugodtan állva maradt asztalán, kivédte a feléje repülő söröskancsókat és megelégedéssel szemlélte, mint teljesítik fiai kivétel nélkül kötelességüket.

Alig nyitották meg a marxisták a küzdelmet, amikor a nemzeti szocialista rohamcsapat tagok nyolcas-tízes csoportokban, mint a farkasok vetették rá magukat ellenfeleikre és nekifogtak, hogy a teremből kiverjék őket. Öt perc múlva már valamennyiüket vér borította el. Húsz percig tartott ez a pokoli lárma, akkorra már valamennyi ellenfelüket, akik 7-800-an lehettek, kikergették a teremből, le a lépcsők aljáig, ekkor hirtelen a terem bejáratánál két pisztolylövés dördült el a pódium felé, és most vad pufogtatás kezdődött. Ez a rohamcsapatokat még hevesebb fellépésre lelkesítette. További öt perc alatt az utolsó rendzavarókat is kirepítették. A terem olyan volt, mintha gránát csapott volna belé. A vérző rohamcsapatosokat bekötözték, vagy elszállították. Amikor a nyugalom helyreállott, a gyűlés vezetője kijelentette: " A gyűlés tovább folyik. A szó az előadót illeti", és Hitler tovább folytatta beszédét.

Az 1921 november 4-iki terem-csata után a teremvédelem rendfenntartó csoportja győzelmének maradandó emlékéül a Sturmabteilung = SA nevet nyerte. Az SA kiképzésének az tett a célja, hogy tagjait a nemzeti szocialista eszme megingathatatlan meggyőződésű híveivé nevelje. Fegyelmét a legerőteljesebben megszilárdították. Nem akart sem fegyveres organizációvá, még kevésbé titkos szervezetté válni. Éppen ezért kiképzését nem katonai, hanem pártszempontok szerint irányították, s hogy elejétől fogva elvegyék minden titkos jellegét, különleges, azonnal felismerhető ruházattal látták el. Nem összeesküvő banda akart lenni, hanem a marxizmus ellen irányuló megsemmisítő világnézeti harcot és az új nemzetiszocialista népi állam felépítését kellett szolgálnia.

1922-ben a mozgalom már tekintélyes számú egyenruhás század felett rendelkezett. Az SA első nagyhatású demonstrációja 1922 késő nyarán történt a müncheni Königsplatzon, ahol hat század csatlakozott két zenekarral és 15 zászlóval München hazafias szervezeteihez, hogy az úgynevezett köztársaságvédő törvény ellen tiltakozzék. Ennek az egyenruhás csapatnak megjelenése hallatlan lelkesedést váltott ki a lakosság körében. A vörös köztársasági Schutzbündlerek megkíséreltek az ellenük felvonuló oszlopokkal szemben terrorral fellépni, azonban véres fejjel szétszórták őket. A nemzeti szocialista mozgalom ezzel első ízben bizonyította be elszántságát, amellyel a maga részére is jogot követelt az utca igénybevételére, holott ez eddig a vörösök monopóliuma volt.

A legközelebbi alkalom, amikor ezt a szándékukat még érthetőbben bebizonyították, mint a müncheni Königsplatzon, ugyanez az év októberében történt, amikor a "népi szervezetek" Koburgban "német napot" akartak rendezni. Hitlert is meghívták s ő elhatározta, hogy nyolcszáz SA-ember kíséretében utazik Koburgba. Koburgba érkeztekor arról értesült Hitler, hogy a szociáldemokrata és kommunista párt megtiltotta a nemzeti szocialistáknak, hogy zászlókkal és zenével zárt menetben vonuljanak a városba. Hitler erre századaival zeneszó és lobogó alatt masírozott be Koburgba. Egy többezer főből álló tömeg csapatát ordítozással és kurjongatással fogadta: "Gyilkosok!", "banditák!", "gazemberek!" és más hasonlókat kiáltoztak. Az SA-emberek ezzel nem zavartatták magukat. Ekkor a marxisták kövekkel kezdték bombázni a felvonulókat. Most már az SA türelme is végetért. Tíz percig záporoztak az SA ütlegei a zavargókra s az utcákat csakhamar megtisztították a marxistáktól. Este is súlyos összetűzésekre került a sor. Most aztán az SA rövid úton elbánt ellenfelével.

Már a következő reggelre letörték a vörös terrort, amelytől Koburg évek óta szenvedett. A marxisták tomboltak. Munkások ezreit hívták össze ellen-tüntetésre. Erre Hitler az SA-férfiakat, akik időközben másfélezer főre szaporodtak, felvonultatta a térre, ahol a marxista tüntetésnek le kellett volna zajlania. Ennek az lett a következménye, hogy legfeljebb néhány száz tüntető jelent meg, akik egész csendesen viselkedtek, vagy gyorsan elpárologtak. A vörös terror által megfélemlített városi lakosság mintegy gonosz álomból ébredt fel. Sőt annyira nekibátorodott, hogy a nemzeti szocialistákat ujjongó kiáltásokkal ünnepelte. Még egy incidens történt a pályaudvaron: a vasúti személyzet vonakodott a nemzeti szocialistákat elszállítani. Erre Hitler közölte a főkolomposokkal, hogy az SA minél több vörös boncot fog elfogni és magával vinni, a vonatot viszont maguk indítják el. Természetesen nem vállalhatnak felelősséget, hogy ez szerencsétlenség nélkül fog megtörténni. Mire a vonatot szerfelett pontosan elindították.

3. A SZÓNOK

A nemzeti szocialista mozgalom híre most már gyorsan elterjedt. Hitler fáradhatatlan a weimari kormány elleni harcban s a küzdelemben a kormány ama törekvéseivel szemben, hogy a köztársaságot védőtörvényekkel mentsék meg a jobb-és baloldali radikálisok rohamaitól. Letartóztatják, hetekig fogságban tartják; mihelyt szabadlábra kerül, a harcot ugyanazzal a kíméletlen hevességgel folytatja. Beszédeit mind viharosabb lelkesedés fogadja. Állandóan növekvő hallgatótömegek áramlanak feléje. Az intellektuelek ezt egyáltalán nem képesek megérteni. Nem találják meg beszédeiben azt, amit ők "szellemnek" neveznek. Az úgynevezett "képzett emberek" gyakran mosolyognak e beszédek felett, amelyek előttük könnyen-érthetőségüknél fogva túlságosan banálisnak látszanak. Hitlernek, mint szónoknak a sikere kiforrott valóságérzetében és abban a lélektanilag biztos ösztönben gyökeredzik, hogy beszédeit mindig hallgatóságának szellemi színvonalán tudja tartani. Ezt a művészetét alaposan átgondolta és tudatosan fejlesztette ki. Erre nézve figyelemreméltó megjegyzéseket tesz könyvében, s Lloyd Georgeot hozza fel a zseniális népszónok példájául.

"Az államférfinak népéhez intézett beszédét nem azzal a benyomással kell mérnem, amit egy egyetemi tanárban idéz elő, hanem azzal a hatással, amit az népére gyakorol" - állapítja meg. Hitlerben különleges erővel és tökéletességgel összpontosultak bizonyos tulajdonságok, amelyek minden embert, aki nem csontosodott belé valamely politikai sémába, élénken megmozdítottak s végül magukkal ragadtak. Ő elejétől fogva tisztában volt azzal, hogy a népet, a tömeget kell megnyernie, ha győzedelmeskedni akar. Ezt csak úgy érhette el, ha úgy beszélt, hogy mindenki, a legegyszerűbb ember a faluról, vagy az utcáról is megérthette. Ezért még nem kellett a jó és helyes gondolatokban szegénynek lennie.

A hatalom átvétele előtti beszédei meggyőzően világosak és népszerűek, anélkül, hogy azokat a legkevésbé is demagógiának lehetne ócsárolni. De ha igényesebb közönség előtt beszélt, vagy beszél, mint az később a birodalmi gyűlésen és sok más alkalommal történt, beszéde a mondatszerkesztés és a kifejezés egyszerűségével tűnik ki, ami a magasabb képzettségű publikumra is kedvező benyomással van, s azonkívül tempójával is, amelyet gyakorta diktál, a kevésbé iskolázott hallgatót is mindig magával ragadja. Ért ahhoz, hogy a vezető gondolatokat a legnagyobb világossággal fejtse ki s minden megállapítását azonnal követi a megokolás: először, másodszor, harmadszor. Sohasem elvont, beszédeiben sohasem él klisészerű fordulatokkal, nem retten vissza a nyersességtől, nem egyszer a gorombaságtól sem, s mindig a valóság szilárd alapján áll, akkor is, ha a hétköznapból az eszmék birodalmába emelkedik. De nemcsak a hallgató értelmét és tárgyi érdeklődését köti le. Ami nagy szónokká teszi, az mindenekfölött beszédeinek benső átérzettsége, szellemének teljes odaadása - valósággal megszállottsága - amely vulkánná változtatja, úgy, hogy hallgatóját, akarva-nem akarva, bensőjében ragadja meg annak a becsületes és bátor meggyőződésnek ereje, amely ebből a hamisítatlan emberségből feléje árad.

/Hitetlen akadékoskodtok gúnyosan kérdezték, ki dolgozza ki Hitler beszédeit. Azt, hogy mennyire megállja helyét Hitler, mint szónok, minden külső segítség nélkül, ragyogóan bizonyítja egyebek mellett az új birodalom első birodalmi gyűlési ülésén elmondott beszéde, amikor Wels szociáldemokrata képviselőnek állításait - aki megkísérelte a szociáldemokrata párt működését kedvező megvilágításba helyezni -, annyi felháborodással, szatírával és iróniával utasította vissza, hogy meggyőző erőben hozzá hasonlót Bismarck ideje óta nem hallottak./

És még egy más tényben rejlik beszédei mély hatásának titka; olyan tényben, amely a propaganda törvényeinek és a széles néprétegek lélektanának világos ismeretéből fakad. Hitler ugyanis gondosan ügyel arra, hogy nemcsak egy adott közönségnek, hanem az egész népnek, - amelyet meg akar győzni, - a figyelme szét ne forgácsolódjék, hanem mindig egyetlen ellenfélre összpontosuljon. "Minél egységesebben történik egy nép akaratának harcbavetése", mondotta egyszer, annál nagyobb lesz egy mozgalom magnetikus vonzóereje s annál hatalmasabb megmozdulásnak lendülete". Ezért szólal meg minden beszédében csak meghatározott számú, azonban annál zengőbb szavú harang s ezeknek zúgó hangját fáradhatatlanul hallatja. Újból és újból felriasztja a német népi öntudatot: "Ébredj Németország!" és rázza néptársai szociális lelkiismeretét: "A közérdek a magánérdek előtt!" s szüntelenül beleedzi a népbe, hogy a marxizmus a halálos ellensége, és a marxizmus s a zsidóság egy.

Azonban a retorikának ez a csodálatos művészete sem lehetett volna egymagában elég, ilyen hihetetlenül rövid idő alatt az emberek ezreinek és tízezreinek felrázására és megnyerésére s számtalan közömbösnek, sőt ellenfélnek lelkes hívekké való átváltoztatására. Más, eddig talán ismeretlen, vagy eléggé figyelembe nem vett varázsszereknek is kellett még lenniük, amelyek ezt a csodát véghezvitték. Valóban voltak ilyenek, s alapjukban véve igen egyszerű dolgok, csak még eddig nem jutott eszébe egyetlen államférfinak, vagy politikusnak sem, hogy igénybe vegyék. Annak előfeltételei, hogy ezek az eszközök kifejtsék hatásukat, adva voltak a politikai helyzetben. A német nép a háború, vereség, éhínség, szűkölködés, ellenséges elnyomatás és kiszipolyozás, infláció és a legkeservesebb kiábrándulás következtében olyan lelkiállapotba jutott, amely minden üdvöt ígérő tan iránt, legyen az kommunista nihilizmus, vagy vallásos hitbuzgóság, fogékonnyá vált. Készek voltak mindent elfogadni, ami radikális változást ígért.

És most valami sokkal erősebb és nagyobb következett be: nem egy eljövendő mennyország puszta ígérete - erről 1918 november óta éppen elég harsona zengett és hangzott el, - nem, hanem egy könnyen megérthető, valószerű tény megnyilatkozása, amely mindenkit érintett s amelynek beteljesülése éppoly magától értődő, mint boldogító volt. Egyszerre ráébredtek, hogy nem áll többé magában, nincsen elhagyatva és nincs örök ínségre utalva az, aki megtalálta annak a lelki és testi hazának az útját, amely mindenkinek erőt és biztonságot ad: az utat a népi közösség anyai ölébe. Hogy Hitlernek sikerült ezt a tetszhalálba süllyedt nemzeti érzést újból életre és virulásra kelteni, ez volt a varázskulcsok egyike, amelyekkel néptársainak szívéhez férkőzött.

Nemzeti érzés, amelynek semmi köze sem volt a hagyományos patriotizmushoz, amely nem hiúságban, hódítási és dicsőségvágyban, elbizakodottságban és uralkodni akarásban gyökerezett, hanem önzetlen odaadásban az ősök és élettársak, az ország és a rokonság, röviden: a közösség iránt. A népnek mintegy kötés esett le a szeméről, hogy alapjában véve mégis hatalmas, zárt egységet alkot és hogy ennek az egységnek erejétől minden átok, ami a háborús felelősségből, jóvátételekből, osztályharcból és pártoskodásból háramlott reá, kezd elsüllyedni a semmiségbe. Azoknak, akik Hitlert hallgatták, megnyílt a szemük, hogy van valami, ami kézzelfogható és valóságos s egyben titokzatosan mélyértelmű, ami mindannyiukat egybekapcsolja: a vér közössége. Ha Hitler "vért" mondott, többet értett alatta, mint a piros nedv anyagát. Ezzel a szóval egy meghatározott jelleg, egy körülírt életszemlélet és világnézet, egy faj szimbolikus zászlaját bontotta ki. Rohan Antal herceg írja "Schicksalsstunde Europas" című művében: "A nemzetiszocializmus egyik legnagyobb-szerű eredménye volt, amikor elérte azt, hogy egy egész nagy népet a vér nemesítésének ideáljára kötelezzen".

A vér és a faj az egyesek és a népközösség szempontjából oly mélyreható jelentőségének megvilágítása kellett, hogy rendkívüli hatást gyakoroljon arra a népre, amely erős zsidó elidegenedés alatt sínylett, és amelynek természetes, vérségét védő ösztöneit, egy nemzetközi és nemzetellenes irányzatú sajtó gyöngítette, s elvont illúziók zavarták. Szellemdús és professzori viták iránt, hogy a fajiság fogalma tudományos szempontból még egyáltalán nem tisztázódott s így például a zsidókérdést csak dilettánsok vehetik komolyan, a népnek nem volt érzéke. Jobban bízott megérzésében, mint az elméleti spekulációkban. /Rohan K. A. írja "Schicksalsstunde Europas" c. könyvében (343. o.): "Amennyiben pedig a faj fogalma még nem volna tudományosan feltárva, az nem a faj létezése ellen szól, hanem a tudomány képessége ellen. Mert minden ária, még a zsidóbarát is tudja, és pedig ugyanazzal a biztonsággal, amiként tudja, hogy él: a zsidó valami más, valami fajidegen./ A népnek még mindig élő vérségi ösztönét a nemzetiszocializmus faji programja nemcsak újjáélesztette a legszélesebb rétegekben, hanem a legünnepélyesebb formák között igazolta is.

És még egy dolog tette bámulatossá Hitler propagandáját: nem ígért a népnek semmit, semmiféle aranyhegyeket, sem a szükség azonnali megszüntetését, sem az élet biztonságát. Ellenkezőleg: óva intett az illúzióktól és a túlságos reménykedéstől. Sem nem csábított híveket magához, sem nem ajánlotta önmagát vezérükül. Amikor a "népbiztosok tanácsa" 1918 november 9-én kibocsátotta "Mindenkihez!" bombasztikus felhívását, ez a kiáltvány spékelve volt a legtúlzottabb ígéretekkel: A kapitalizmus legyőzve! Minden munkásnak igazságos jutalmazás! Munka és kenyér mindenkinek! Általános politikai felemelkedés! Igazi szabadság, szépség és méltóság!

Ezzel szemben Hitler az 1922 július 28-i tömeggyűlésen: "Aki ma a mi oldalunkon a nép vezére, igazságos Isten, az ugyan nem nyerhet semmit, hanem inkább elveszíthet mindent. Aki ma a mi oldalunkon küzd, az nem szerezhet babérokat, még kevésbé gazdag javakat, sokkal inkább végezheti a börtönben". És 1923 május 4-én: "Felmerül a kérdés: van-e alkalmas vezéri személyiség? A mi feladatunk nem a személyt keresni. Ezt az ég vagy adja, vagy nem adja. A mi feladatunk: megteremteni a kardot, amit forgatni fog, ha megjelenik. A mi feladatunk: a diktátornak, ha eljön, olyan népet adni, aki megérett számára!"

Első politikai fellépésétől kezdve egyetlen pillanatig sem közönséges becsvágy, /hogy becsvágya milyen jellegű, azt egyik nyilatkozata mutatja, amely a néptörvényszék előtt 1924 március 27-én tartott záróbeszéd során hangzott el: "Higgyék meg nekem, hogy én nem tartom érdemesnek egy miniszteri állás után törekedni. Nem tartom nagy emberhez méltónak, ha a nevét csak azzal akarja a történelemben megörökíteni, hogy miniszter lesz. Ez még azzal a veszéllyel is járhatna, hogy más miniszterek mellé temetik, elég ha megemlítem Scheidemann és Wutzlhofer nevét. Nekem nincs kedvem ezekkel egy kriptába kerülni. Ami első naptól fogva a szemeim előtt lebegett, ezerszerte több volt, mint miniszterré lenni. A marxizmust akartam szétrombolni. Ezt a feladatot meg is fogom oldani, és ha megoldottam, egy miniszteri cím csak nevetség volna számomra... Nem szerénységből akartam akkoriban "dobverő" lenni; ez a legnagyobb valami, a másik csekélység."/ sem holmi személyesen önző indító ok, hanem mindig csak egy: az egész lényét eltöltő és marcangoló szenvedély népe és hazája iránt.

Németországnak az idegen uralomtól való felszabadítása az elnyomatás leggyalázatosabb esztendejében, a Ruhr-megszállás idején is annyira fölébe emelkedik előtte minden más kívánságnak és reménységnek, hogy a Cuno kancellár által meghirdetett passzív ellenállás helyett aktív nemzeti ellenállást követel, mert hiszi, hogy e katasztrófa után a végleges felszabadulás következik. Mert meg van győződve arról, hogy a világ felháborodva a franciák eljárásán éppen ezt várja a németektől. A tömegek, amelyek hallgatták, tudják, hogy kész az eszméért, amelyért harcol, életét is feláldozni, mint ahogy ő is elvárta ezt a mozgalom híveitől. És ez megnyerte számára az utolsó kételkedőket is. /"A mai köztársaság meghal abban a pillanatban, amikor ezek közül a demokrata köztársaságiak, pacifisták stb. közül egy sem lesz hajlandó a parlament lépcsőin elesni. A mozgalom fel fog emelkedni, mert el van határozva arra, hogy eszméiért rálépjen az utolsó útra." (1923 augusztus 21-i beszéd.)/


4. A FORRADALMÁR

A szégyenteljes Ruhr-tragédia, következményeivel, az inflációval, az éhínséggel és öngyilkossági járvánnyal, a mindinkább fenyegető kommunista veszedelem és a kormány tehetetlensége ennek a veszedelemnek elhárításában, a "dobverő" Hitlert, aki beszédeivel ki akarta ragadni a népet tűrő passzivitásából, a forradalmár Hitlerré változtatta, aki a kormány megbuktatását tervezi s megkísérli ennek véghezvitelét. 1923 őszi elszánt cselekvésének végső okai még nincsenek teljesen tisztázva, minthogy ellenfeleinek politikai ármánykodása minden részletében még nem ismeretes. Két tény nyilvánvaló: először, hogy Hitler növekvő népszerűsége és a tömegek fölötti hatalma nemcsak a berlini kormányférfiakat, hanem Bajorország állami főbiztosát, dr. von Kahrt is nyugtalanítani kezdte. Münchenben tehát kitervezték, hogy szövetkeznek Hitlerrel, nemcsak szemmeltartása végett, hanem - ha szükséges volna - ártalmatlanná tétele céljából is. Másodszor kétségtelen, hogy a bajor államférfiak is ellenzékben állottak a birodalmi kormánnyal szemben, ha más okból is, mint Hitler.

Von Kahr monarchista volt s adandó alkalommal, mint a monarchia (a Wittelsbach ház) helytartója, függetleníteni akarta Bajorországot a birodalomtól, azaz Poroszországtól. Hitlert az államforma közvetlenül nem érdekelte. /Németország sorsa nem a köztársaságtól, vagy a monarchiától hanem a köztársaság, vagy a monarchia belső tartalmától. Ami ellen én küzdök, az nem az államforma, mint olyan, hanem a gyalázatos tartalom." (Hitler beszéde a néptörvényszék előtt 1924 március 27-én.)/ Az ő felfogása szerint az 1918 novemberi összeomlás nem volt jogi alap: a weimari köztársaságot nem ismerte el. Sőt hajlandó volt a bajor trónörököst tájékoztatni a forradalom tervéről. Ő azonban nem a bajor királyi ház visszaállításáért, hanem elsősorban a berlini novemberi kormányzat ellen harcolt. Mi következik, ha ezzel a kormánnyal leszámoltak, azt döntse el a jövő.

Hitler von Kahrt becsületes embernek tartotta, akinek a szavában bízni lehet, de nem tartotta annak a férfiúnak, aki a német nép nagy várakozásait be tudná tölteni. Óriási rohammal fog nekiindulni, - állapította meg magában róla, - hogy amikor harcra kerül a sor, összeroskadjon. Von Kahr mellett azonban ott állott két másik férfi is, akinek akaraterejére és bátorságára számított Hitler: a bajor hadosztályok parancsnoka, von Lossow tábornok és von Seisser ezredes. Hitler kész volt támogatásukra. Azonban a három emberrel folytatott tárgyalása végtelenségig elhúzódtak. Akartak is kezdeni valamit, nem is akartak. Hitler türelmetlen lett. Biztos volt benne, hogy ugyanarra a célra törekszenek, mint ő: a birodalmi kormányt eltávolítani s helyébe egy antiparlamentáris, tiszta nemzeti érzésű kormányt állítani. Egyben az volt a határozott benyomása, hogy hiányzik belőlük a kezdeményezésre az akarat, s azt szeretnék, ha nem egy őáltaluk előidézett esemény, a viszonyok hatalma, más szavakkal: Hitler erélyes fellépése kényszerítené őket az elpártolásra. Hogy esetleg már megelőzően elhatározták titokban nemcsak a visszahúzódást, de az államcsíny fegyveres rendőrséggel való meghiúsítását s Hitler megsemmisítését, csapdába csalva őt, erről Hitlernek sejtelme sem volt.

Az 1923 november 8-án a Bürgerbräuban tartott gyűlésen, ahol Kahr, Lossow és Seisser beszéltek a néphez, Hitler embereivel benyomult a terembe, a birodalmi kormányt letettnek nyilvánította s von Kahrt a tömeg ujjongása közben kinevezte Bajorország helytartójává. Ludendorffot, aki Hitlerhez csatlakozott, hadügyminiszterré nevezték ki. Von Kahr mélyen megindulva nemcsak beleegyezik, hanem odanyújtja Hitlernek mindkét kezét s hosszan és melegen a szemébe néz. Ekkor hallja Hitler, hogy az egyik laktanyában még ellenállnak. Odasiet. Mire visszatér, Kahr, Lossow és Seisser eltűntek. Becsületszavukat adták Ludendorffnak, s az elengedte őket. A három áruló közben a 19. gyalogezred laktanyájába sietett s onnan egy drótnélküli-táviratot intéztek "Mindenkihez" a következő szöveggel: "Von Kahr országos főbiztos, von Lossow tábornok és von Seisser elutasítják a Hitlerpuccsot. A Bürgerbrau gyűlésen fegyveres erővel kikényszerített állásfoglalás érvénytelen. Vigyázat a fenti nevekkel való visszaéléssel szemben. Von Kahr, von Lossow, von Seisser."

Hitler és Ludendorff még másnap reggel is meg voltak győződve arról, hogy a véderő és a rendőrség az ő oldalukon áll, s elhatározták, hogy a közvélemény állásfoglalásának megismerése céljából bevonulnak a városba. Figyelmeztették őket, hogy esetleg lőni fognak reájuk. - Erre Ludendorff: "Masírozunk!" és Hitlerrel együtt a nemzetiszocialisták élére állott. "A Ludwigsbrückén, - így adja elő Hitler 1924 február 26-án a néptörvényszék előtt - fellépett ellenünk a rendőrség s élesre töltött; amikor továbbhaladtunk, ez a rendőrkordon kettévált... A Marienplatzra vonultunk, ahol óriási tömeg köszöntött ujjongva... A Residenznél egy erősebb rendőrkordon tartóztatott fel bennünket. Polgári ruhában voltunk s egyikünknek kezében sem volt pisztoly. Ekkor eldördült egy karabélylövés s utána egy sortűz. Scheubner lezuhant és magával rántott, úgy éreztem, mintha eltaláltak volna. Megpróbáltam felegyenesedni. A lövöldözés azután abbamaradt. Nem láttam magam körül, csak halottakat. A földön egy magas úr feküdt fekete kabátban, vértől borítva s én meg voltam győződve, hogy Ludendorff. Csak később tudtam meg, hogy Ludendorff életben maradt."

Ez a váratlan fegyveres rajtaütés szétszórta a tüntető menetet. Tizenhat résztvevő esett el. Ludendorff valóságos csoda révén sértetlenül lépte át a rendőrök láncát. Hitlert súlyos sérülésével bajtársai a Staffelsee mellett Uffingba vitték. Itt tartóztatta le egy erős rendőrcsapat november 11-én és szállította Landsberg várába. 1924 március 27-én a néptörvényszék előtt az utolsó szó jogán tartott beszédében megsemmisítő bírálatot gyakorolt az 1918. évi összeomlás és a hatalmon lévő kormányzat fölött. Hangoztatta, hogy amit ő és hívei cselekedtek, nem volt felségsértés, még kevésbé az ország elárulása, hanem ellenkezőleg: kötelességüket teljesítették. /"Amit cselekedtünk, azt nem mint demagógok cselekedtük, azzal a tudattal, hogy ennek meg kell történnie, ha belepusztulunk is, nem pedig abból kiindulva, vajon kivívjuk-e a győzelmet. Abban a tudatban cselekedtünk, hogy kötelességünket teljesítjük és így is tettünk." Vesd össze fejtegetéseivel a forradalom jogosultságáról a "Mein Kampf”-ban./

Azt követelte, hogy bajtársait, akik a vádlottak padján ültek, mint büntetleneket mentsék fel. Ők feltétlen engedelmességre tettek esküt, a felelősség tehát csak őt illeti, akinek engedelmeskedniük kellett. Beszédét a következő szavakkal fejezte be: "Nem önök fognak ítéletet mondani mifölöttünk, uraim, hanem a történelem örök ítélőszéke, amely ítélkezik az ellenünk emelt vád felett, ítéletüket, amit hozni fognak, ismerem. Az az ítélőszék azonban nem fogja feltenni velünk szemben a kérdést: követtünk-e el felségárulást vagy nem? Az az ítélőszék fog ítélni felettünk, a régi hadsereg tábornok-szállásmestere, tisztjei és katonái felett, akik, mint németek a legjobbat akarták hazájuknak, akik küzdeni és halni készek voltak. Nyilvánítsanak ezerszer bűnösnek bennünket, a történelem örök ítélőszékének istennője mosolyogva tépi szét az ügyész vádját s a törvényszék ítéletét: mert ő felment bennünket."

1924 április 1-én felségárulás címén öt évi várfogságra ítélték, amit Landsberg erődjében kellett kitöltenie. Itt, a fogházban jutott végre sokéves izgalmas pártharcok után békéhez és nyugatomhoz, hogy számot vessen magával. Itt írta meg eddigi életének és fáradozásainak vallomásait s foglalta össze politikai meggyőződését a terjedelmes, programjellegű "Mein Kampf" művében, amely három elemet sűrít magába: életrajzot, politikai programot és világnézetet. Aki ezt a művet alaposan áttanulmányozta, csak annak volna szabad Hitler és a nemzetiszocializmus irányában véleményt alkotnia. Természetszerűen olyan politikai viszonyokra vonatkozó megnyilatkozásokat is tartalmaz, amelyek ma már nem állanak fenn. Állítólag javasolták volna neki ezeknek a helyeknek megfelelő átdolgozását. Ezt elutasította, s teljes joggal. A könyv történelmi dokumentum, amelynek elvi álláspontja nem szenvedett és nem is tűr semmiféle változtatást.

/Landsbergben diktálta Hitler akkori magántitkárának, a későbbi helyettes pártvezérnek, Rudolf Hessnek a "Mein Kampf" első kötetét. A második kötetet csak 1926-ban fejezte be Obersalzbergben. Az első kötet 1925 július 18-án jelent meg 10.000 példányban, a második 1926 december 14-én. 1940 augusztusáig 10 millió példányt adtak el. A könyv fordítása a következő nyelveken jelent meg: angol (egy külön amerikai kiadáson kívül), dán, norvég, olasz, portugál, svéd, spanyol, magyar. Számos német város és község egy-egy különösen szép kiállítású könyvvel megajándékoz az esküvő alkalmával minden új házaspárt./


5. A POLITIKUS

1924 december 20-án elbocsátották Hitlert a várfogságból. Alig szólalt fel azonban első ízben nyilvánosan, Münchenben 1925 február 27-én, a bajor kormány március 9-én máris beszédtilalom alá helyezte. Több más ország követte a példát. Ezeket a tilalmakat csak 1927-ben és 1928-ban vonták vissza.

Mialatt Hitler a fogságban ült, Németországban gazdasági szempontból döntő fordulat történt. Helfferich és Schacht javaslatára 1927 november 15-én bevezették az u.n. Renten-markot s az infláció egycsapásra véget ért. A pusztítás azonban, amit hátrahagyott, elrémítő volt. A német nép elveszítette egész vagyonát, ha nem feküdt dologi javakban. A népesség tehetős rétegei túlnyomó részükben proletárizálódtak.

A materiális infláció folytatódott a lelkiekben is. A háború, vereség és éhínség következtében elpetyhüdt nép nem értette át a végzetes hatásait annak, ami most következett. Az amerikai magas pénzügyi világ úgy érezte, hogy most jött el az ő napja. Vissza akarta kapni a pénzét, amit a szövetségeseknek kölcsönzött. (Németországot e célból olyan állapotba kellett helyezni, hogy eleget tehessen jóvátételi kötelezettségeinek. Ennek előmozdítására Amerika tőkét akart invesztálni Németországban. Ez kapóra jött a németországi üzletcsinálóknak. Határtalan tobzódás kezdődött a kölcsönökkel. A parvenük típusa a konjunktúrának bizonyos túlhajtott formáját idézte elő s hogy mindez lényegében csak látszatvirulás, ezt a nép nem vette észre. A tartozások fizetésének biztosítására az amerikai Rufus Dawes tervet dolgozott ki, amelyet az egyik new-yorki közgazdasági lap joggal nevezett nemzetközi csődgazdálkodásnak. Ezzel a tervvel a német jóvátételi rabszolgaság politikai területről a gazdaságira tolódott el. A francia erőszakpolitika diktatúráját követte a magas pénzügyi körök diktatúrája.

A mesterségesen előidézett virágzási idő azonban hamarosan csúfos véget ért. Miután a nagykapitalizmus 18 milliárd márka kölcsönt helyezett el Németországban, hirtelen elzárta a pénzpiacot a német hitelek elől. /Találóan jellemezte ezt az eljárást a norvég Arvid Broderson: "Először hallatlan hadisarcokkal kipréselik az országot, aztán külföldi kölcsönökkel ismét felpumpálják. Más szavakkal: a kikényszerített politikai adósságokat önként vállalt magánadósságokká változtatják."/ Hitler eközben töretlen energiával kezdett hozzá pártjainak újjáépítéséhez. Már az 1924 május 4-iki birodalmi gyűlési halasztásokon érzékeny vereséget szenvedett a weimari koalíció; a szociáldemokraták 173 mandátuma százra olvadt le, a demokratáké 39-ről 28-ra, a néppárté 66-ról 44-re, míg a német nemzetiek 67-ről 106-ra, a nemzetiszocialista szabadmozgalom pedig, amelyhez Hitler hívei is tartoztak, 3-ról 32-re növekedett (ezek között 9 nemzetiszocialista). Viszont a kommunisták is 62 mandátumot verekedtek ki az eddigi 15 helyett.

Igazi lendületbe akkor jött a nemzetiszocialista párt, amikor Hitler 1925 március 11-én ismét beszélhetett a nyilvánosság előtt. Pártja nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy Hindenburgot április 26-án birodalmi elnökké választották. És most özönlöttek az új hívek a pártba. 1924 nyarán a nemzetiszocialisták nürnbergi birodalmi pártján már 30.000 barnainges vonult el Hitler előtt. Bár az egész német nyelvű sajtó igyekezett agyonhallgatni a nemzetiszocializmust, seregei hétről-hétre szaporodtak. Az 1928 május 20-i birodalmi gyűlési választásokon, amikor a szociáldemokraták váratlan sikert értek el és mandátumaikat 153 főre emelték, a nemzeti szocialisták első ízben nyomultak be a birodalmi gyűlésre 12 mandátummal. A következő nürnbergi pártnapon, 1929 augusztusában a párttagok száma már 150.000-re emelkedett és 60.000 SA-ember menetelt négy órán át a Führer előtt. Hitler vezetése alatt a nemzetiszocialisták a népgyűlések ezrein toboroztak eszméiknek híveket és harcosokat a weimari koalíció ellen. A "Stahlhelm", a frontkatonák alakulata, amelyet Franz Seldte még 1918 végén alapított, s amely a tilalmak és üldözések ellenére már több, mint százezer tagot számlált, szövetkezett a nemzetiszocialistákkal és a német nemzetiekkel, hogy a Young-terv elfogadását meggátolják.

Ez a pénzügyi terv, miután a Dawes-terv végrehajtása lehetetlennek bizonyult, végre megállapította a német fizetések végösszegét, azt 59 évre osztotta be. 1966-ig évente 2050 milliót kellett volna fizetni, 1966-tól 1988-ig csökkenő skálával 1700-tól 897 millióig, együttvéve összesen 100.000 millióig. A három jobboldali párt megpróbálta népszavazás útján elhárítani a Young-terv végrehajtását. Majdnem hat millió német kívánta az elutasítást. A résztvevőknek ez a száma nem érte el teljesen az alkotmány által előírt létszámot. 1930 március 12-én a birodalmi gyűlés 265 szavazattal 192 ellen elfogadta a Young-tervet.

A jobb és baloldal küzdelme közben tovább tombolt. Türingiában 1930 elején sikerült a nemzetiszocialisták első nagy előretörése: dr. Frick belügyminiszter és népnevelési miniszter lett. Ugyanez év szeptember hónapja meghozta a nemzetiszocialisták újabb győzelmét: 107 képviselővel vonultak be a birodalmi gyűlésre.

Bekövetkezett a gyászos 1931-es év. Az 1930 márciusában birodalmi kancellárrá kinevezett Brüning, a centrum vezetője, hasztalan küzd szükségrendeletekkel és a birodalmi gyűlés feloszlatásával a növekvő káosz ellen. 1931 júniusában a kormánynak ki kell nyilatkoztatnia, hogy Németország nem képes a Young-terv teljesítésére, minthogy a külföld az összes hiteleket, amelyekre Németország számított, visszavonta.

A nemzetiszocialisták és kommunisták véres harcokat folytatnak az utca birtokáért. Hitler barnaingeseit fanatikus önfeláldozási készség hatja át. /A kommunista támadásoknak összesen 413 nemzetiszocialista áldozatul a nemzetiszocialista eszméért folytatott harcban (beleértve az ostmarkiakat is)./ Rettenthetetlenül folytatják toborzó munkáikat a vörös front hadiszállásain. Minden egyes helyére, akit lelőnek, százan lépnek elő. A kommunisták az egész Németországot behálózták titkos szervezeteikkel, s iskolázott és felfegyverzett seregeik csak a jelt várják a rohamra. És a nép? Stegemann "Weltwende" című művében ezeket mondja: "A német nép belefáradt az okoskodó játékokba. Adósságok nyomasztó súlya alatt, a konjunktúrától cserbenhagyva, fáradozásaiban és munkájában megcsalatva, s felkavarodva lelke mélyéig, ez a nép többé nem a kétséges államháztartás biztosításáért, sem a még inkább kérdéses reformokért küzdött, még csak nem is meztelen létéért, hanem a legmélyebb nyomorúságból a csillagok felé fordulva egy új életformáért és ideális célkitűzésekért. Ekkor már belsőleg kész volt a forradalomra."

A terror és a szükség felszíne alatt észrevétlenül érlelődött már a német nép lelki átváltozása. Brüning birodalmi kancellár, akit akkor még Hindenburg teljes bizalmával ajándékozott meg, részben az események kényszere folytán, részben saját hibájából a nemzetiszocializmus ellensége lesz. Abban tévedett, hogy nem értette meg ezt a mozgalmat s egy fokra helyezte a kommunizmussal, vagy bármely más államellenes felforgató kísérlettel. Nem tudta, vagy nem akarta látni, hogy Hitler taktikája 1930 óta megváltozott és bár érzületében ugyanaz a forradalmár maradt, mint megelőzőleg, már nem egy maréknyi rohamcsapatos élén állott, hanem mint milliók választott vezére akart győzni. Brüning egy emlékirattal fordult "az NSDAP felségáruló üzelmei" ellen, s már 1930-ban bíróság elé állíttatott a birodalmi véderőhöz tartozó hadnagyokat, akik a párt tagjai voltak. Hitler, akit mint tanút hallgattak ki, úgy vallott, hogy a nemzetiszocialista mozgalom nem készül erőszakos felforgatásra, hanem törvényes úton akar hatalomra kerülni. 1923 november 8-ika megtanította arra, hogy ez az egyetlen út, amellyel valódi és tartós eredményt lehet elérni. Ez időtől kezdve rendíthetetlenül kitartott a törvényesség alapelve mellett.

1931 október 10-én fogadja Hindenburg első ízben a nemzetiszocialisták vezérét. Ez azonban nem akadályozza meg, hogy a berlini rendőrség ugyanazon napon ne zárja be az SA-otthonokat. Mind bonyolultabban és veszedelmesebben szövődnek az események fonalai egymásba és egymás ellen. Támadások és ellentámadások egymást követik.

A következő 1932. évet a leghevesebb választási küzdelem tölti be. A birodalmi elnök választásánál az egyébiránt egymással ellenséges pártok szövetkeznek, csak hogy Hitler birodalmi elnökké való választását megakadályozzák. Ennek az egységes pártfrontnak ellenére Hitler az első választási menetben 13.3 millió szavazatot nyer Hindenburg 18.6 millió szavazatával szemben, a második menetben 13.4 milliót Hindenburg 19.3 millió szavazata ellenében. Hindenburgot ezzel újból megválasztották.

Közvetlenül ezután Brüning újabb hibát követ el: tilalmat bocsát ki az SA és az SS ellen, elrendeli, hogy a NSDAP irodáit és iratait foglalják le, otthonait és konyháit zárják le, új, bonyolult programot dolgoz ki, hogy a szükségen és a zűrzavaron úrrá legyen. Tudja, hogy már a birodalmi gyűlésben sem bízhat. El van határozva arra, hogy egy elnöki-kabinettel kormányozzon, mert azt hiszi, hogy még mindig bírja Hindenburg teljes bizalmát. Ebben azonban téved. Az agg birodalmi elnök felismerte, hogy a nép többé nem hajlandó a birodalmi kancellárt támogatni. Elválik Brüningtől és tanácskozásra hívja meg Hitlert. Azt akarja, mondja itt, hogy egy olyan birodalmi kancellárt nevezzen ki, aki nem pártvezető. Hitler, mint politikus, a helyzethez méltónak mutatkozik. Nem akarja feltolni magát. Ráér várni, kijelenti, hogy pártja hajlandó az új kormányzatot tolerálni, ha a párt ellen kibocsátott tilalmakat feloldják és visszanyeri a jogot az utca fölött. Tudja: hogy amire támaszkodik, és amire mint jövendő birodalmi kancellár támaszkodni fog - a nép hatalma - még a birodalmi elnök tekintélyénél is többet jelent.

Új ember, Franz von Papen lesz a birodalmi kancellár, aki a birodalmi gyűlést feloszlatja. Az 1932 július 31-i új választások a nemzetiszocialisták példátlan győzelmét jelentik. 230 képviselővel vonulnak be a birodalmi gyűlésbe. Két héttel később Hindenburg ismét magához hívatja Hitlert, s felajánlja neki a kormányzatban a vice-kancellári tisztséget, meglepetésére Hitler az ajánlatot minden további nélkül elutasította. Nem akarja a kabinetbe való belépésével Papen politikáját támogatni. Az ő számára, aki olyan programot képvisel, amely egészen mást akar, mint mindazok, akik eddig megkísérelték kormányozni a birodalmat, csak egy lehetőség van: vagy a hatalom teljessége, vagy semmi. Saját pártja is türelmetlenkedni kezdett. Sürgetik, hogy végre lásson hozzá a dologhoz, ő azonban tudja, mit cselekszik és szilárd marad. 1932 novemberében Németország politikai helyzete annyira kiélesedik, hogy minden pillanatban katasztrófától tartanak.

November 6-án zajlanak le a birodalmi gyűlés választásai. Ezeknek eredményeként a nemzetiszocialisták 34 mandátumot veszítenek, míg mindkét marxista párt lényegesen szaporítja képviseletét. Hitler ellenfelei triumfálnak. Hitler azonban nem engedi megtéveszteni magát: jól tudja, hogy pártja még a két millió szavazat elveszítését is el tudja viselni. Tudja, hogy az ő ideje jönni fog - így vagy úgy. Berchtesgadenbe utazik, hogy felkészüljön az új harcra. És neki volt igaza. November 17-én Papen bejelenti visszalépését. November 19-én és 21-én Hindenburg megkérdezteti Hitlertől, "hogyan és milyen feltételek mellett tudna az általa vezetett kormány biztos és munkaképes többséget szerezni a birodalmi gyűlésen?" Ezzel nemzeti koncentráció kormányára gondolnak. Hitler gondolkodási időt kért. Négy napon át állt üzenetváltásban a birodalmi kancelláriával. Akkor megadta válaszát. Ez, mint mindig, világos és határozott: javasolja a birodalmi elnöknek, hogy az őt, Hitlert minden előfeltétel és a birodalmi gyűlési többség előzetes megállapítása nélkül bízza meg a kormány kialakításával s ennek elnöki teljhatalmat bocsásson rendelkezésére.

Hindenburg erre nem tudja elhatározni magát, mert nézete szerint egy ilyen kizárólagosságra beállított párt vezetőjének elnöki kormánya feltétlenül pártdiktatúrává alakulna át. Az izgalom, a nép körében, robbanásig feszült. Az úton, amely a "Kaiserhofból", ahol a nemzetiszocialista vezetőség főhadiszállása van, a birodalmi kancelláriáig ujjongó néptömegek özönlik körül Hitler kocsiját. Avagy nem érkezett-e el szerencséjének csúcspontjára? Miért állít feltételeket? Hajlíthatatlan akaratereje legyőzi a párt türelmetlenségét. "Hozniuk kell engem, ha ma nem, akkor egy néhány hét, vagy hónap múlva, ők nem boldogulnak magukban tovább." Ő maga látja a szakadékot, amelyet ez a kísértés megnyitott előtte, s változatlanul kitart: mindent vagy semmit! Más veszedelem is fenyeget, a kommunizmus tanai olyan köröket is befolyásuk alá kerítettek, amelyek eddig elutasítóan álltak velük szemben: a népiskolát és az intellektuelleket.

Hitlernek minden erejét meg kell feszítenie a harcra. Ismét elkezdi propagandarepüléseit valamennyi német országban; minden nap beszél, gyakran öt, hat ízben, különböző helyeken. Híveinek ezrei támogatják felvilágosító munkájában. Valamennyien hetekig, hónapokig majdnem megszakítás nélkül úton vannak. Alvásra alig lehet gondolni; egy vagy néhány órának kell elégségesnek lennie, hogy megóvja őket a váratlan összeroppanástól. Joseph Goebbels, a későbbi propagandaminiszter, a "Von Kaiserhof zu Reichskanzlei" című könyvében eleven, valósággal izgalmas képét adja ezeknek a propaganda-utaknak. Szinte érthetetlen, hogyan bírták ki ezeknek a férfiaknak az idegei és testi ereje ezt a teherpróbát összeomlás nélkül. Talán, mert értettek ahhoz, hogy kevés esti szabad órájukban, amikor nem hívta őket a kötelesség, a művészet révén találják meg a kikapcsolódást. Ha egy ilyen estén valamelyik távoleső helyen véletlenül, vagy előzetes megegyezéssel találkoznak, szögre akasztják a politikát. Zenélnek, vagy - nagyobb városokban - meghallgatnak egy Wagner-operát, vagy a Führer mesél fiatalságának idejéből és tanulóéveiből.

Egy ilyen repülés alkalmából a következő évben Joseph Goebbels, aki Hitlert számtalan propagandarepülésen kísérte el, ezt jegyezte naplójába: "Sűrű hófergeteg miatt majdnem hatezer méter magasba emelkedtünk. Már valamennyien csak oxigénpalackok segélyével tudtunk lélegzeni. Útitársaink nagyobb része zöld és sárga a légzési nehézségektől, csak a Führer változatlan és nincs egy pillanatig sem bárminő segédeszközre utalva. Mindnyájunk előtt csoda, hogyan bírja a testi és lelki megpróbáltatásokat. Az a benyomásunk, mintha mindez nem is érintené. Nem dohányaik, nem iszik, csak vegetáriánus kosztot eszik, egyszerűen él, mint bárki a népből, nincs más szórakozása és pihenése, mint a munkája és feladata."

Eközben december 3-án Schleicher tábornokot nevezték ki birodalmi kancellárrá. Ügyetlen kísérletet tesz, hogy a nemzetiszocialistákat megnyerje magának és Hitlert Berlinbe hívja megbeszélésre. Hitler nem szándékozik a meghívásnak eleget tenni. Ehelyett 1933 január 4-én Franz von Papennel tárgyalt Kölnben. Ez utóbbi felismerte Hitler jelentőségét s elő akarja segíteni útját a hatalom felé. Schleicher még egy kísérletet tesz: felajánlja Hitlernek az államtanácsi elnökség újonnan létesítendő magas méltóságát, amit Hitler hidegen elutasít.

A nemzetiszocialista párt harci szervezete, most minden vonalon támadásra indul a kommunizmus ellen. Január 22-én a berlini SA egy nagy Horst-Wessel-ünnepélyre /Horst Wessel fiatal diák volt, 1929 óta Sturmführer az SA-ban, csakhamar híressé vált idealizmusa és bátorsága révén s különösképpen kihívta maga ellen a kommunisták gyűlöletét. 1930 január 14-én kommunista szobaadónője árulása folytán kommunisták rohanták meg a és lelőtték. 1930 február 23-án halt bele sebeibe./ a Bülov-téri Karl Liebknecht-ház elé vonult fel, amelyet a kommunisták erőddé építettek ki, titkos földalatti folyosókkal és fegyverraktárakkal. A nép nyugtalansága és izgalma veszedelmes mértékűre növekszik. A politikus-tábornok nem bírja tovább. Január 28-án Schleicher beadja lemondását. Most már senki más nem maradt, akinek bátorsága és képessége volna átvállalni a felelősséget, mint Hitler. Papen ügyesen helyreállítja az összeköttetést közötte és a birodalmi elnök között.

1933 január 30-án zajlik le a döntő tanácskozás a birodalmi elnöknél. Hindenburg magához hívatta Göringet. A "Kaiserhofban" a nemzetiszocialista vezetőség törzsét lélegzetvisszafojtott feszültség tölti el. Hitler maga is a "Kaiserhofban" tartózkodik. Végre visszaérkezik Göring. Azonnal látni rajta, mi történt: Hitlert kinevezték birodalmi kancellárrá. Mindnyájan némák a megindultságtól. Mindenik megszorítja a Führer kezét, aki azt teljes komolysággal, minden szó nélkül nyújtja oda nekik. "Odakint a Kaiserhof előtt tombolnak a tömegek" - jegyzi Goebbels naplójába. - "Az ezrek tízezrekre növekednek. Végtelen emberáradat özönli el a Wilhelmstrasset... Hét órakor Berlin felzavart hangyabolyhoz hasonlít és ekkor kezdődik a fáklyásmenet. Végeláthatatlanul, vég nélkül, este hét órától éjjel egy óráig menetelnek az emberek a birodalmi kancellária előtt... Az ujjongás leírhatatlan. Fenn, ablakában áll a birodalmi elnök... Méltóságteljesen és misztikus varázsba burkolózva..."


6. AZ ÁLLAMFÉRFI

Belpolitika

Most még korai volna az államférfiról beszélni. Hitler még a forradalom vezére. Előbb rendet s az új munka számára alapot kell teremtenie, mielőtt a rendszeres felépítés megindul. A helyzet a birodalomban egyelőre nem olyan szilárd, hogy a nemzetiszocializmus pozícióját teljesen biztosnak tekinthetné. Még 1933 január 31-én is lelőnek az utcán négy nemzetiszocialistát.

Az első döntő jelentőségű intézkedés a birodalmi gyűlés feloszlatása. Az új választásokat március 5-ére írják ki. A nemzethez intézett kiáltványában a birodalmi kormány kifejti programját: "A nemzeti kormányzat népünk gazdasági újjászervezésének nagy művét két nagyszabású négyéves tervvel oldja meg: megmenteni a német parasztot a nemzet ellátási-, s ezzel létalapjának fenntartása céljából, megmenteni a német munkást egy hatalmas és átfogó támadással a munkanélküliség ellen."

Míg az új birodalmi gyűlés összeül, a fő feladat még mindig az óriási méretekben felfokozott választási harc, amelynek szervezésében Joseph Goebbels csodálatraméltó teljesítményt végez. Eközben a kommunisták továbbra is véres terrorcselekményekben tombolják ki magukat. Hitler városról-városra repül s beszél parasztok, munkások, bányászok, polgárok laptudósítók és kiállításlátogatók előtt. A hallgatók tíz- és százezrei mindenütt frenetikus ujjongással ünneplik. Göring ezalatt kíméletlen gyorsasággal teremt rendet a porosz államban, amelynek szociáldemokrata kormánya éveken át hadilábon állott a birodalmi kormányzattal.

Február 27-ének éjszakáján váratlanul felhangzik a riadó: "Ég a birodalmi gyűlés palotája!" Egy fiatal hollandi kommunistát, van der Lubbét tetten érnek. Ugyanezen éjjel két SA-embert ismét agyonlőnek az utcán. A kormány most már kérlelhetetlenül intézkedik: a németországi kommunista pártot betiltják, számos letartóztatást foganatosítanak.

/Annak az anyagnak alapján, amit a kommunista fészkekben tartott házkutatásoknál foglaltak le, megállapították a következőket: terrorcsapatokat kell alakítani egész kétszáz főig. Ezeknek lehetőleg - és Stahlhelm egyenruhában teherkocsikon rajtaütéseket kellett intézniük boltok, áruházak és nemzeti párthelyiségek ellen. SA-Stahlhelmvezetők hamisított parancsaival felszólításokat intéztek illetéktelen fegyverhasználatra és felforgatásra, míg a rendőrségtől hamisított parancsokkal páncélkocsikat stb. akartak kicsalni. Kezesekül vezető személyiségek és rendőrtisztviselők stb. fiait és gyermekeit akarták foglyul ejteni. Február 23-án utasítást adtak a munkásság fölfegyverzésére és a terror mindennemű formájára. A "fegyveres felkelés művészetének" ("Kunst des bewaffneten Aufstandes") utasításaiban megállapították, hogy a sík vidéken, nyolcezer különböző helyen fel kell gyújtani a majorokat a rendőrségnek a városokból való kicsalatása céljából. Egyidejűleg nyolcezer más helyen vonatokat és gyárakat kellett volna fölrobbantani és életfontosságú üzemeket szétrombolni. Fegyverként egyelőre minden eszközt fel kellett volna használni, késtől a bokszerig, forró vízig és tégláig. Semmiféle emberiességet sem volna szabad tanúsítani még asszonyokkal és gyermekekkel szemben. Találtak arra vonatkozó utasításokat is, hogy a kormányzó pártok tagjai által látogatott helyiségek ételeibe mérget keverjenek s vezető személyiségek ellen merényleteket kövessenek el./

Február 28-án a birodalmi elnök rendeletet bocsát ki "a nép és állam védelméről". Ezzel a weimari alkotmány úgynevezett alapjogait további intézkedésig hatályon kívül helyezi. Megnyílik a lehetőség a személyes szabadság, a szabad véleménynyilvánítás, sajtószabadság, az egyesülési és gyülekezési jog korlátozására, valamint a levél-, posta-, távíró- és telefontitok terén való beavatkozásra, házkutatásra és elkobzásokra, a tulajdon korlátozására, az idevonatkozó törvényes határokon kívül is, ha a népközösség java és biztonsága megköveteli.

/Fontos ennek a rendeletnek 2. paragrafusa: Ha valamelyik országban (a német birodalomban) a közbiztonság és rend helyreállítására a szükséges rendszabályok nem történtek meg, akkor a birodalmi kormány időlegesen átveheti az ország legmagasabb hatóságának hatáskörét. Ezzel a birodalmi kormány jogi alapot nyert nemcsak arra, hogy az államellenes pártok bomlasztó törekvései ellen fellépjen, hanem az országok partikularisztikus kormányainak ellenzékiségével szemben is.

Ennek a paragrafusnak sürgős szükségességét azok a majdnem forradalmi viszonyok indokolták, amelyek az utolsó weimari időkben alakultak ki a birodalmi kormány és az egyes országok kormányai között. Erre nézve egyik hajmeresztő példa a következő eset: Amikor az egyes országokba az egységes birodalmi kormányzat érdekében birodalmi biztosokat (Reichskomissare) akartak kinevezni, a "Bayrische Volkspartei" vezetője kijelentette, hogyha a birodalmi biztos Bajorországba jönne, már a határon letartóztatnák. Mert ha a birodalmi kormány nem tiszteli az alkotmányt, akkor Bajorország szabaddá válik s olyan államformát választhat, amilyent akar./

Március 5-én a nemzetiszocialisták 17,264.000 szavazattal 288 mandátumot szereznek a birodalmi gyűlésen. A német nacionalisták és a Stahlhelm 52 mandátumot nyernek. A szociáldemokraták 120, a centrum 73 képviselőt választ. Minthogy a kommunisták eltűntek, Hitler "nemzeti koncentrációs kormánya" 123 főnyi többséggel rendelkezik. A valóságban máris nemzetiszocialista a kormány, mert ők egymagukban, s nem a konzervatív német-nemzetiek és az acélsisakosok a vitathatatlan szellemi vezetők. A mozgalomban, amelyet 13 év előtt hét ember kezdeményezett, most 17 millión vesznek részt. Joggal írhatta Hitler 1923-ban könyvében: "A kisebbség akkor csinál történelmet, ha ez a számbeli kisebbség az akarat és elhatározó erő többségét testesíti magában." Hindenburg, a birodalmi elnök döntően a nemzetiszocialista mozgalom oldalára áll: március 12-én hivatalosan megadja a törvényesség jelét, amikor elrendeli, hogy ezután a fekete-fehér-piros és a horogkeresztes zászlót együttesen kell felvonni a birodalom szimbólumaként.

/A birodalmi gyűlés 1935 szeptember 15-i ülésén hozott törvénnyel a mozgalom lobogóját, a horogkeresztet a Harmadik Birodalom egyetlen zászlójává nyilvánították./

Most aztán módja van a kormánynak, ha eleinte csak lépésről-lépésre és óvatosan is, forradalmi programjának megvalósítására. Mielőtt azonban hozzákezdenének a törvényalkotó rendszabályokhoz, a hatalom átvételét ünnepélyes formában ki kell hirdetni és kifejezésre juttatni. Ez 1933 március 21-én történik meg a potsdami helyőrségi templomban, a birodalmi gyűlés ünnepélyes megnyitásával, amit Goebbels méltó szép formában rendez meg. Ez az aktus szentesíti az egész világ előtt, hogy a forradalom minden vonalon győzedelmeskedett. Rövid beszéd után az agg tábornagy átadja a szót a fiatal birodalmi kancellárnak. Hitler mélyhatású beszédben utal az új nemzeti életakarat felébredésére, felsorolja az időszerű nagy feladatokat s szavait ezzel a fogadalommal fejezi be: "Helyre akarjuk állítani a német nép szellemének és akaratának egységét! Fel akarjuk építeni az igazi közösséget, a német törzsekből, foglalkozási rétegekből, hivatásokból és az eddigi osztályokból. Olyan kiegyenlítését kell megteremtenie az életérdekeknek, aminőt az egész nép jövője követel: parasztokból, polgárokból, munkásokból ismét egy német népnek kell lennie."

Milyen betűszerinti és mély értelemben fogta fel Hitler a szellem és az akarat egységének követelését, e pillanatban nagyon sokan aligha sejtették. Hitler jövőszemléletének egész távlatát s alkotó akaratának hajlíthatatlan erejét még nem ismerték. Azt azonban érezniük kellett, hogy nagy horderejű történelmi fordulat történt ezzel a proklamációval. "Amikor Hitler az iratot (amelyből olvasott) összehajtotta", - mondja Hermann Stegemann háborús- és kultúrtörténetíró, "ezer megindult ember fellélegzése hangzott végig az Isten háza előtt. Mélyen megrendülve és könnyező szemekkel nyújtotta oda Hindenburg mindkét kezét. Ez volt a nemzeti megújulás legfelemelőbb órája. Mint ilyen, visszavonhatatlanul és visszahozhatatlanul bekerült a történelembe. Egy pillanatra minden harc, minden kétség elült, az óra csak a nemzeti gyűlés ünnepi zengésére volt beállítva, s az idő ehhez a pillanathoz kötve".

Március 23-án tartja a birodalmi gyűlés első ülését a Kroll-operában, szemben a birodalmi gyűlés tűz által elpusztított palotájával. Hitler nagy beszédben körvonalazza kormányának belső és külső politikáját: a munkást meg akarja nyerni a nemzeti államnak, a megtelepedett parasztot a nép legmegbízhatóbb ellátójává akarja felemelni, a középosztályt ismét életképessé tenni s a közgazdaságot visszaadni tulajdonképpeni feladatkörének, amelyet ebben a mondatban formuláz meg: "A nép nemcsak a közgazdaságért él s a közgazdaság nemcsak a tőkéért létezik, hanem a tőke szolgál a közgazdaságnak és a közgazdaság a népnek". Egyben véglegesen leszámol a szociáldemokráciával. Wels szociáldemokrata pártvezető beszédére adott ragyogó válaszában leleplezi ennek a pártnak képmutatását és hazugságát, s szavait így végzi: "Németország legyen szabad, de nem önök által".

A külpolitikát illetően kijelenti, hogy Németország nem kíván egyebet, mint egyenlő életjogokat és egyenlő szabadságokat a többi népekkel. Kormányának programja a német szuverenitás visszaszerzése lesz. Háborúra nem gondol. Minden állam boldoguljon a maga ízlése szerint, Szovjetoroszország ügyeibe sem akar beavatkozni, Németországban magában azonban nem tűr kommunistákat.

A nemzetiszocializmus megszerezte a hatalmat. Most el akarta foglalni az államot is. E célból fegyverre volt szüksége, amellyel a régit, ami az útjában állott, szétrombolni, s eszközökre, melyekkel az újat, ami ideálként lebegett előtte, felépíteni tudja. Ehhez mindenekelőtt szabad kéz kellett, amelyet nem lehet megkötni és akadályozni semmiféle parlamenti tradícióval. Ezt a célt szolgálta a következő négy évre érvényes "A népnek és a birodalomnak a szükségből való kiemeléséről" szóló 1933 március 23-i törvény, amelyet többnyire röviden "felhatalmazási törvénynek" neveztek. Ez feljogosítja a kormányt, hogy birodalmi törvényeket hozzon, akkor is, ha eltérnek a birodalmi alkotmánytól, amennyiben nem érintik a birodalmi gyűlés és a birodalmi elnök jogkörét. A nemzeti szocializmus ezzel a törvénnyel forradalmának a birodalmi gyűlés részéről való bizonyos legitimálását kívánta. A birodalmi gyűlés ezt kimondta. A szociáldemokraták 94 szavazata ellenében 441 szavazattal, tehát az előírt kétharmad többséggel fogadta el a felhatalmazási törvényt.

Most aztán rohamosan követték egymást a fontos törvények, amelyeknek sürgős végrehajtása a forradalom megszilárdítását szolgálta. A forradalom első célja volt: a birodalom egységét biztosítani.

Amikor Bismarck a németek második birodalmát megalapította, akkor csak mint fejedelmek és szabad városok (Hamburg, Bréma, Lübeck) "örök szövetségét" alapíthatta meg. A vámokon, a fogyasztási adókon és a postán kívül a birodalomnak nem voltak saját bevételei, s az egyes szövetségi államok hozzájárulásaiból tartotta fenn magát. Fekete-fehér-piros határköveket csak Elsass-Lotharingia és Franciaország között lehetett találni, a többi birodalmi határokon az ott elterülő szövetségi állam színei pompáztak. Bajorország ezen felül külföldön külön követségeket is tartott, s a breszt-litovszki béketárgyalásokon Bajorország külön szavazattal volt képviselve. Az országoknak ugyanígy külön követük volt Berlinben. Sőt 1919-ig Bajorország külön levélbélyegeket is bocsátott ki. A vasutak is az országokéi voltak, nem az államéi. Birodalmi állampolgárság nem létezett, hanem csak porosz, szász, stb. Hitler Adolfnak braunschweigivá kellett lennie, hogy birodalmi német lehessen.

Ennek az állapotnak, amelyet megváltoztatni Bismarcknak nem sikerült, most néhány átfogó törvénnyel véget vetettek. Az egész birodalom teljes egyesítése felé az első lépéseket az 1933-as 31-i "Ideiglenes törvény az országoknak a birodalom-való egységesítésére" kiadott rendelkezésen kívül az 1933 április 7-i, úgynevezett "Birodalmi helytartói törvény" /Ez a felhatalmazási törvény alapjában véve csak ott járt új hogy az alkotmány 48. paragrafusát emelte ki különleges törvénnyé. Már a weimari kormány is ismételten gyakorolta ezt az - így pl. 1932-ben csak öt szabályszerű törvényt hoztak, viszont hatvan úgynevezett "szükségrendeletet" adtak ki./ (kiegészítve az 1934 január 30-i, "A birodalom újjáépítéséről szóló törvénnyel") és az ugyanebben a tárgyban hozott 1935 január 30-i törvény jelentették. /A "hatóságok kiépítésének egységesítéséről" szóló 1939. július 5-i törvény alapelvként mondja ki, hogy az országok hatóságai egyúttal a birodalomnak is hatóságai./

Ezek a törvények megteremtették az egész birodalmi területen az egységes államvezetést s végleg elintézték az ősi német bajt: a partikularizmust. Az egyes országok felségjogának megszüntetésével azonban nem szándékoztak sem centralizmust, sem az egyformává gyúrást bevezetni. Habár természetesen megszűnt az, hogy az országok székvárosai autonóm kormányok vagy parlamenti ülésezések színhelyei legyenek, megőrizték azonban, éspedig fokozott mértékben, jelentőségüket, mint a birodalom közművelődési és gazdasági gócpontjai. A politikai összeolvadás szimbolikus jeleként a német ifjúság az 1933 november 12-ről 13-ra virradó éjjelen kidöntötte az egyes országok között fennálló határoszlopokat. Az országhatárok ez időtől kezdve csak közigazgatás-technikai területi határok, nem azonban felséghatárok.

A következő rendszabály, amelyet a kormány igen sürgősnek tartott, abban állott, hogy a birodalom hatalmas hivatalnoki szervezetét a nem kívánatos elemektől, akik ez elmúlt tizennégy év alatt oda befészkelték magukat, megtisztítsa. Az 1933 április 7-i "A tisztviselői hivatás helyreállításáról szóló törvény" nemcsak a politikailag megbízhatatlan hivatalnokok és marxisták ellen irányult, hanem mindenekelőtt a zsidóság ellen.
/Ennek a törvénynek legfontosabb paragrafusai a következőképp hangzanak:
2. §. Azokat a tisztviselőket, akik 1918 november 9 óta léptek hivatalba, anélkül, hogy a pályájukon előírt és szokásos képesítéssel, vagy más alkalmassággal rendelkeznének, a szolgálatból el kell bocsátani.
3. §. Azok a tisztviselők, akik nem árja származásúak, nyugállományba helyezendők..., kivéve azokat a tisztviselőket, akik már 1914 augusztus 1-e előtt tisztviselők voltak, vagy akik a világháborúban a fronton a német birodalomért, vagy szövetségeseiért harcoltak, vagy akiknek apja, vagy fia a világháborúban elesett.
4. §. Azok a tisztviselők, akiknek eddigi politikai tevékenysége nem nyújt biztosítékot arra, hogy minden időkben feltétlenül odaadással dolgoznak a nemzeti szocialista államért, a szolgálatból elbocsáthatók.
6. §. A közigazgatás egyszerűsítése céljából tisztviselők nyugállományba helyezhetők akkor is, ha még nem szolgálatképtelenek./

Hasonló politikai célt követett az 1918 november 9. és az 1933 január 30. között történt állampolgárosítások visszavonásáról szóló törvény, valamint a "Törvény a német állampolgári jognak megvonásáról és vagyonok bevonásáról". E két törvény azok ellen a zsidók ellen irányult, akiknek sikerült a fent említett időszakban a német állampolgárságot megszerezni, s az emigránsok ellen, akik külföldön Németországot rágalmazták és ellene izgattak.

Május 1-én Hitler szimbolikus csapást mért a marxizmusra, amikor elvette tőlük a proletár-ünnepnapot és azt a nép ünnepnapjává avatta. Amint a marxistáktól azoknak legnagyobb bosszúságára a piros zászló monopóliumát, - most közepén a horogkereszttel - elvette, úgy változtatta át azt a napot, amelyen eddig az osztályharcot ünnepelték nemzetközi formában, a nemzeti munka napjává, amelyen valamennyi alkotó munkás egyesül, a gyári munkás, a mérnök, a vállalkozó és a kézműves, a tanító, a tisztviselő és az alkalmazott.

Egy nappal később még megsemmisítőbb csapás érte a marxizmust: a német munka oltalmára alakult bizottság parancsot adott az SA-nak, hogy az egész birodalomban szálljak meg az úgynevezett szabad (szociáldemokrata) szakszervezetek /A szabad szakszervezetek szakegyesületei az általános német szakszervezeti szövetségbe ("Allgemeiner Deutscher Gewerkschafts-ADBG) voltak összefoglalva. A marxista szakszervezetekhez tartoztak a "Freie Angestelltenbund" (AFA) és az "Allgemeiner Deutscher Beamtenbund" (DAB) is. Harmadik csoportot alkottak a "Liberales Gewerkschaftsring" és a "Gewerkschaftsbund der Angestellten" (GDA). Hosszabb idővel a háború után alakult meg a szakszervezetek keretén belül a kommunista "Revolutionäre Gewerkschaftsopposition" (RGO). A szakszervezetek elleni harci csoportként a "Nazionalsozialistische Betriebszellenorganisation" (NSBO) működött./ házait és a munkásbankokat, s a szakszervezetek vezetőit tartóztassák le. Ennek az energikus eljárásnak hatására a kézműipar, a nagyipar és a kereskedelem összes többi szakszervezetei és organizációi azonnal önként a párt vezetése alá helyezték magukat, úgy, hogy a német munkafront már május jelenthette a Führernek, hogy nyolcmillió szervezett munkás és a szociális béke elismerésének jeléül a vállalkozás is csatlakozott a munka frontjához. Hogy azokat a pénzösszegeket, amelyeket a marxista szervezetek pártcélokra fizettek ki, a munkásság számára biztosítsák, a szociáldemokrata párt, a szociáldemokrata újságok és a szociáldemokrata harci szervezet, a Reichsbanner vagyonát elkobozták.

/Évekig tartó vizsgálat után sikerült megállapítani, hogy a szociáldemokrata szakszervezetek vezető tisztviselői nemcsak a mérlegeket hamisították, elszámolásokat semmisítettek meg, sőt részben semmiféle könyvelést sem vezettek, hanem sokszázezer márkára rúgó összegeket is elsikkasztották és saját javukra külföldre csempésztek/

A pártok azonban még fennállottak, kivéve a kommunistákat. Mindenekelőtt a szociáldemokrata párt, amely központját Prágába helyezte, és onnan nyílt izgatást folytatott a nemzetiszocialista Németország ellen. 1933 június 22-én a kormány betiltotta ezt a pártot, s Németországban agitáló vezetőit letartóztatta. A demokrata állampárt, amely az utolsó választásoknál a szociáldemokratákkal szövetkezett, 1933 június 28-án önként feloszlott. Csak három párt maradt meg: a német nemzeti, a német néppárt és a katolikus centrum. Június 27-én közölte a német nemzetiek küldöttsége a birodalmi kancellárral, a párt elhatározta, hogy aláveti magát a nemzetiszocialista vezetésnek. A néppárt és a centrum önként feloszlottak. Franz Seldte acélsisakos szervezete is beolvadt a nemzetiszocialista mozgalomba. Ezzel valamennyi németországi pártalakulat eltűnt a porondról. 1933 július 14-én törvény tiltotta meg új pártok alakítását s minden erre irányuló kísérletet felségsértésnek minősített.

Az első négyéves tervnek, amelyet Hitler május 1-i felhívásában proklamált, legsürgősebb pontja a munkanélküliség elleni küzdelemre vonatkozik. "Német nép", - ezek voltak szavai, - "ne hidd azt, hogy a munkaszerzés problémáját a csillagok között oldják meg! Neked is segítened kell annak megoldásán. Belátásból és bizalommal mindent meg kell tenned, ami munkát teremthet". Ez a felfogás már a nemzetiszocializmus uralomrajutása előtt néhány évvel feléledt néhol a nép körében. Több tucat "munkaszolgálat" működött, amelyeket a nemzetiszocialista munkaszolgálat-organizáció mellett különböző szervezetek és csoportok állítottak fel. Az akkori kormánynak azonban nem volt érzéke a munkaszerzésnek eme formája iránt.

Hogy a megelőző kormány mennyire tehetetlenül állott a munkanélküliség problémájával szemben, jellemző erre nézve az a vélemény, amelyet az akkori birodalmi munkaügyi miniszter, Braun egyik bizottsága adott ki. Ebben kijelentették, noha tudatában annak, hogy külföldi kölcsönre többé nem lehet számítani, munkalehetőségek teremtésének egyetlen módja az újabb külföldi kölcsön. Egyúttal azt is megállapították, hogy a munkaszolgálati kötelesség bevezetéséről nem lehet szó, mert a munkalehetőségek előteremtése egyetlen évfolyam számára akkora tőkét igényelne, hogy annak megszerzése a fennálló gazdasági szükségben kivihetetlen.

Előnyösebbnek tartották külföldi kölcsönök révén a német gazdasági élet mesterséges felfokozását előidézni, ami a külföldet elkápráztatta és arra csábította, hogy a német teljesítőképességet túlbecsülje (Young-terv!).

Ennek a politikának következményeiről a munkaközvetítés és a munkanélküliség elleni biztosítás birodalmi intézményének száraz és józan jelentései megrázó bizonyítékokkal szolgálnak. A munkanélküliség olyan méreteket öltött, hogy az az általános éhínség felidézésével fenyegetett. A kereset nélküliek száma majdnem hét millióra emelkedett. Ha ehhez hozzászámítjuk más támogatásra szorulóknak és családtagjaiknak számát, akkor 21 és fél millióra növekszik azoknak a tömege, akiket támogatással kellett életben tartani.

/A "Berliner Tageblatt" 1931 július 15.-i közlése szerint a rendőrségnek deszkapalánkkal kellett körülvennie a közmunkák területét, hogy a dolgozókat a munkanélküliek ezreinek zaklatásától megvédelmezzék, akik ugyanis az ilyen munkahelyek körül szoktak összegyülekezni. Tízezrek népesítették be az országutakat, százezrek jártak koldulni és százezrek töltötték a nyarat sátortáborokban, hogy a lakbért megtakarítsák. A "Frankfurter Zeitung" 1931 július 8.-1 száma leír egy ilyen kolóniát, amely Mannheimban egy szemétlerakó telepedett meg. Ez nyilvános hulladékgyűjtő hely volt, ahol gyárak és egy közeli járványkórház rakták le a szemetüket. Dögszag terjengett ezen a vidéken. A legtöbb ember deszkabódéban lakott, amelyre kátránypapirost szegeztek. Egy hadirokkanté volt az előjog, hogy elsőként vizsgálja meg a szemét "használhatóságát", Így volt ez volt ez igen sok nagyváros szélén. Ládadeszkákból és hullámos bádogból épültek a nyomorúságos kunyhók, amelyekben gyakran népes családok lakoztak. Vagy homokos halmokon barlangokat vájtak ki, mint azt Berlin környékén sok helyen meg lehetett figyelni./

A fentnevezett birodalmi intézmény 1929 évi eladósodása 184 millió birodalmi márkáról 1931-ben 1400-ra emelkedett. 1935-ben a birodalmi intézet nemcsak a saját költségvetési terheit viselte, hanem ezenkívül átvállalta a birodalom és a közületek krízis-gondoskodással kapcsolatos terheit s ezeket ilyen módon összesen 2275 millió birodalmi márkával tehermentesítette.

A "munkacsatának", amelyet Hitler február 1-én hirdetett meg, vagyis a munkanélküliség munkaalkalmak teremtésével való leküzdésének két irányban kellett eredményt elérnie: magán-munkaalkalom szerzése révén (a birodalomban lévő valamennyi ház és egyéb épület helyrehozása) és a nyilvános munkaalkalmak teremtése által, mindenekelőtt a műutak átfogó újjáépítésével. Az 1933. július 1-én a munkanélküliség csökkentésére hozott törvényt, amelynek végrehajtására egy milliárd birodalmi márkát bocsátottak rendelkezésre, egy sereg törvény egészítette ki, amelyeknek a direkt munkaalkalomszerzés mellett mindenekelőtt az volt a céljuk, hogy adókönnyítések által a forgalmat fokozzák s különböző gyakorlati és pszichológiai jellegű rendelkezésekkel lendületet adjanak a közgazdasági életnek. Különösen nagyszabású eredményeket ért el az autóutaknak az állam által végrehajtott kiépítése. Évről-évre fokozódott a munka tempója és intenzitása.

1935 május 19. óta, amikor a Frankfurt am Main-Darmstadt vonalat megnyitották, minden nap egy kilométer birodalmi autóút készült el. Ezeknek a munkálatoknak a méreteiről úgy lehet fogalmat nyerni, ha tudjuk, hogy például a Szuez-csatorna 74 millió köbméter elmozdításának földmunkáját követelte meg, míg a birodalmi autóutaknál már 1935 augusztus l-re 170 millió köbméternyi földmunkát végeztek el. Hatását az iparra és a gazdasági életre a következő példák illusztrálják: az úthengerlés forgalma 1934-ben huszonnégyszer akkora volt, mint 1932-ben; a személyautók kelendősége az 1932. évi 40.000-ről 1935-ben 185.000-re emelkedett; ezzel szemben a csődök és kényszeregyezségek 1932. évi száma az építőiparban 1935-re 960-ról száznál kevesebbre esett.

A munkanélküliség megszüntetését három szakaszban tervezték, ezek közül az első 1933 nyarán ért véget. Ennek a szakasznak lezárásakor megállapították, hogy a munkanélküliek száma 7 millióról 3.7 millióra csökkent. 1935 januárjában még 2,974.000 keresetnélküli volt, 1936 januárjában 2,520.000, s 1937 áprilisában lépte át először az egy millió határát. A láthatatlan munkanélküliség eltűnt. Koldus és házaló alig fordul már elő. Ezzel szemben a kereseti ágak egész sorában érezhető már a szakmunkások hiánya.

/Már a mezőgazdaságban is tetemes munkáshiány mutatkozott, úgy, hogy 1937-ben az aratás biztosítására szükség esetén bevonták a birodalmi munkaszolgálatot is. 1938-ban 32.000 olaszt alkalmaztak a német mezőgazdasági üzemekben, 1939-ben pedig 37.000 munkást. Az olaszok olyan jól el voltak látva Németországban, hogy igen sokan kérték, jövőre is dolgozhassanak üzemvezetőjük alatt. Ugyancsak számos üzemvezető szintén kérte, hogy a régi munkáscsoportot osszák hozzá.

A hatalom átvétele idején foglalkoztatott munkások és alkalmazottak száma 11.5 millió volt, ez hat évvel később (1939 január) a régi birodalomban 19.5 millióra emelkedett (1.4 millióval több, mint 1938 februárjában). A munkaerők közül, akik 1938-ban először vállaltak foglalkozást, 700.000 azelőtt sem mint munkás, sem mint alkalmazott nem tevékenykedett. Sikerült tehát egy nagy sereg új munkaerőt megnyerni. Az 1.4 milliós szaporulatból 505.000 volt a nő. Átlag 100 dolgozó férfira esik 46 nő. Az 1938. évi szaporulatnál viszont 56 nő volt 100 dolgozó férfihoz arányítva. 1939 januárjában a dolgozók száma 247.000-rel szaporodott. A munkanélküliek száma a régi birodalomban január folyamán 154.000-el csökkent s a hó végén 302.000 Ez kétharmada a decemberi állapotnak. Munkalehetőség teremtésén főleg a német ipar buzgólkodott. 1932-től 1936-ig az ipari munkások száma 3.7 millióról 6.6 millióra emelkedett, a havi munkaórák száma 600 millióról 1.2 milliárdra, a havi bérösszeg 400 millióról 865 millió birodalmi márkára./

Különböző javaslatok történtek a munkáshiány orvoslására, minthogy ipari tartalék-hadsereg többé nincs, s a még bevethető munkaerő igen csekély. Úgy számítják, hogy 1947-ben a népiskolákat 400.000-nél alig több fiatalember fogja elhagyni, míg 1937-ben még 570.000-en voltak. Járható útnak látszik a néppolitikai szempontból nem jelentős üzemeket és hivatásokat átfésülni és az így felszabadított férfiakat és nőket életfontosságú üzemekben elhelyezni. Ezen az úton már részben elindultak. A másik út: a nem produktív erők átképzése, az oktatási idő rövidítése és az egész tananyag intenzívebbé tétele.

Hitler azt az álláspontot képviseli, hogy elsősorban az igénytelenség és a rendszeres korlátozások ideológiáját, a primitívségnek a kommunizmusból eredő kultuszát kell leküzdeni, mert ez elkerülhetetlenül a közgazdaság és az egész élet szétrombolására vezetne. Nem az a fontos, hogy mindenki összehúzódjék, hanem hogy mindenki törekedjék előrejutni és helyzetét javítani.

Ez természetesen nem jelentett felhívást a könnyű életre. Ellenkezőleg. Amikor Hitler a népet segítésre szólította fel, akkor ezzel nemcsak arra gondolt, hogy alkotni és produkálni kell, hanem áldozni és lemondani is, amit a közös népi szolidaritás gondolata is megkövetel. "Ha egyik, vagy másik azt mondja, hogy túlságosan meg van terhelve, az embernek mindig adni kell, akkor csak ezt lehet válaszolni: ez az igazi nemzeti szolidaritás lényege. Az igazi nemzeti szolidaritás értelme nem lehet, mindig csak kapni. Népünk egy részére tudatosan rá kell rónunk bizonyos szükséget, ami olymódon segít, hogy mások szükségét elviselhetőbbé teszi. Ha az egész nép helyesen fogja fel, hogy ezeknek a rendelkezéseknek mindenki részéről áldozatot kell jelenteniük, akkor nemcsak a materiális szükség enyhülése fog bekövetkezni, hanem... kialakul a meggyőződés, hogy ez a népi közösség nemcsak üres fogalom..," / Hitler 1933 szeptember 13-án "az éhség és hideg elleni harc" megnyitására./

Mindig lesznek emberek, akik a gazdagságban látják a boldogulás egyetlen alapját. Annak felismerése, hogy ez tévedés, rendszerint akkor következik be, amikor már késő. A néptársakat úgy nevelni, hogy ez a belátás általánossá váljék és már az ifjú elmében meggyökerezzék, ebben látja a nemzetiszocializmus egyik etikai feladatát. Természetesen a nemzeti szocialistának is arra kell törekednie, hogy a materiális életfeltételek úgy mindenki, mint az egyesek számára könnyebbek legyenek, természetesen fáradoznia kell hazájának szabadságán, hatalmán és nagyságán, a nép és az egyesek életcélja azonban ne a "prosperity" legyen.

/A nemzetiszocializmus tudja, - mondja Gottfried Feder, - hogy a személyes birtoklás és a szerzemény fölötti szabad rendelkezési jog alapja minden gazdálkodásnak és magasabb kultúrának. Viszont éppen úgy felismerte a nemzetiszocializmus azt is, hogy a magántulajdon elismerésénél éles határokat kell vonni, névszerint ott, ahol a birtoklás puszta hatalmi eszközzé válik s kizsákmányoló módon a közösség érdekei ellen fordul./

Nietzsche ezt még érthetőbben fejezi ki a következő szavakkal: "A munkások éljenek úgy valamikor, mint most a polgárok, de fölöttük, igénytelenségükkel kitűnve, a magasabb kasztok: tehát szegényebben és egyszerűbben, de a hatalom birtokában." A "haladás" fogalmát, amivel a liberalizmus kevélykedik, ezzel nem szüntetik meg, de a fogalomban egy egészen új, magasabb, nemesebb tartalom kezd felderengeni. Ez a szellem hívta életre az olyan segítő intézkedéseket, mint az úgynevezett "egy tál étel" és a "Winterhilfswerk", amelyekkel az NS népjólét fejezetében fogunk részletesen foglalkozni.

1933 július 6-án Hitler beszédet intézett a birodalmi helytartókhoz s jellemezte a forradalom lefolyását és eredményeit. Kijelentette, hogy a forradalom lezárult, s óva intett az elhamarkodott eljárástól a felépítésnél, amelyet most megkezdtek. ,,Csak akkor szabad átállítani, ha megfelelő személyek vannak az átváltásra. Több forradalom sikerült az első rohamra, mint amennyit sikere után felfogtak és megállítottak. A forradalom nem permanens állapot s nem lehet tartós állapottá alakítani. A felszabadult folyamot át kell vezetni az evolúció biztos medrébe".

1934 augusztus 2-án, a háború kitörésének huszadik évfordulóján meghalt Paul von Hindenburg birodalmi elnök. Néhány hónappal előbb megírta politikai végrendeletét s ebben a következőket mondja: "Az én kancellárom, Adolf Hitler és mozgalma történelmi horderejű döntő lépést tett a nagy cél felé, a német népet állás- és osztálykülönbségeken felüli belső egységben összefoglalni". Még ugyanazon a napon kibocsátotta a kormány az 1934 augusztus 1-i törvényt "A német birodalom államfőjéről", amelynek értelmében a birodalmi elnök tisztségét egyesítik a birodalmi kancelláréval. Hitler Adolf átvette mindkét tisztség jogkörét, mint "vezér és birodalmi kancellár". Ő jelöli ki helyettesét és utódját.

Az augusztus 1-i törvény fölött augusztus 19-én népszavazást tartottak.

/A 1933 július l-i törvény a népszavazásról kimondja, hogy a birodalmi kormány megkérdezheti a népet, helyesli-e a szándékolt, vagy végrehajtott intézkedését. A döntés a leadott szavazatok egyszerű többségével történik, még ha alkotmányváltoztató törvényről van is szó. Ez azonban nem a liberális értelemben vett, úgynevezett "plebiscitum", amelyet politikai pártok kezdeményezhetnek, hogy azzal esetleg keresztezzék a kormány szándékait. Ez a nép megkérdezése, amit csak a birodalmi kormány határozhat el és hajthat végre./

Eredménye 38,362.760 igen-szavazat és 4,294.654 nem-szavazat volt. A nép 90 százaléka hozzájárult a törvényhez. Erről az eseményről William Randolph Hearst amerikai újságkirály a NSDAP külügyi sajtófőnökével, dr. Hanfstaengllel folytatott beszélgetése során így nyilatkozott: "A választási eredmény tulajdonképp egyenlő az egyhangú akaratmegnyilatkozással. Ez a lenyűgöző többség, amellyel Hitler úr elsőként ejtette ámulatba a világot és amit mi megtanultunk magától értetődőnek tekinteni, bizonyos értelemben új fejezetet nyit a modern történelemben... Ha Hitler úrnak sikerül népe számára a béke, rend és a művelődött kibontakozás útjait megnyitni, amelyeket a háború az egész világon széles kiterjedésben megsemmisített, úgy nemcsak népével cselekszik jót, hanem az egész emberiséggel. Németország azért harcol, hogy a versaillesi szerződés bűnös rendelkezései alól felszabaduljon, s megváltásáért a gonosz elnyomatástól, amelynek alávetették; alávetették olyan népek, amelyeknek önzésükben és rövidlátásukban csak gyűlöletük volt Németország felemelkedése iránt, holott ez a valóságban nem egyéb, mint olyan küzdelem, amit valamennyi szabadságszerető népnek megértő együttérzéssel kellene kísérnie".

Nem csodálható tehát, hogy a világ Franciaország izgalma dacára tökéletesen nyugodt maradt, amikor Hitler 1935 március 16-án a német fegyverkezési felségjog helyreállítását saját teljhatalma alapján proklamálta s törvényt bocsátott ki a német véderő felépítésére.

Hitler államférfiúi jelentősége és képességei valóban mindjobban megmutatkoztak. Meg volt az a ritka tulajdonsága, hogy míg a szociális és politikai történések folyamatát megfontolt türelemmel és önuralommal engedte látszólag szabadon kifejlődni, a kellő pillanatban elhatározottan beavatkozzék s olyan irányt adjon, amerre az ő végcélja volt. A legmeglepőbben és nyomatékosabban akkor fog megnyilatkozni az az elhatározó és cselekvő ereje, amikor Ausztriának a német birodalomhoz való csatlakozása kérdését az egész világ számára váratlan eljárásával megoldotta.

A belső politika, a gazdasági és kulturális élet terén a párt keretei között történt államférfiúi építőmunkát könyvünk negyedik része fogja bemutatni.

Itt, mielőtt a nemzetiszocialista külpolitikájának fejtegetésére térnénk, végezetül egy, még a Hindenburg életében történt eseményt ismertetünk, amelynek lefolyásából kiviláglik Hitler rendkívüli elszántsága, lélekjelenléte és személyes bátorsága, egyben pedig az a hajlíthatatlan szigorúsága és keménysége, amellyel, ha ideáljainak megvalósítása és a nép boldogulása forog kockán, akaratát érvényesíteni s hatalmi pozícióját megoltalmazni képes.

1934-ben a nemzetiszocialista mozgalom célját végleg elérte s politikai és népi állása teljesen biztosítottnak látszott. A bomlasztás államellenes erői már csak hazug híresztelések terjesztésével, felelőtlen kritizálással és hangulatrontással adtak életjelt magukról. Ez utóbbiak ellen Goebbels birodalmi propagandavezető kezdte meg az akciót a berlini Sportpalast-ban május 11-én tartott beszédével s június 25-én a Führer helyettese, Rudolf Hess mondott beszédet, amelynek során megintette a fogadatlan kritikusokat, akik a kormány intézkedéseiről hamis beállítású híreket terjesztenek s megpróbálják a nép cselekvőerejét és akaratát gonosz indulatú ferdítéseikkel lankasztani. "Tudjuk", - mondotta, - "akárcsak maga a Führer, hogy ma még végtelenül sok minden csak részletmunka s még csak a csíráját foglalja magában annak, amire törekszünk. De visszautasítjuk azoknak a bírálatát, akik azelőtt olyan helyet töltöttek be, hogy bebizonyíthatták volna: problémát jobban meg tudják oldani, mint mi s akik kudarcot vallottak, akik a hanyatlást képtelenek voltak feltartóztatni.

Ez általános intelmek mellett beszédében még valami sokkal komolyabb is kifejezésre jutott. Provokátorokról beszélt, akik megkísérelték a néptársakat egymás ellen ingerelni s ezt a cselekményüket a "második forradalom" nevével lepek. Hogy ezzel a figyelmeztetésével tényekre utalt, amelyek titokban már veszedelmes méreteket öltöttek, néhány nap múlva ki kellett derülnie.

Az SA-ról, a rohamosztagokról volt szó, amelyek egy kisszámú, a politikai gyűléseket oltalmazó csapatból fejlődtek ki a forradalom gárdájává, s Hitler szigorú iskolájában a hűség és engedelmesség példaképévé váltak. 1925 óta számuk rohamosan gyarapodott s 1933 vége óta magukba foglalta az összes nacionalista alakulatokat. Az SA-ból választották ki később a "Schutz-Staffel"-eket, (SS), mint a Führer személyes testőrségét.

/Az általános SS (Schutz-Staffel) mint a Führer politikai katonái őrködnek a nemzetiszocialista mozgalom felett. Különleges alakulatoknak tekinthetők: a) Az SS-Verfügungstruppe, amely katonailag ki van képezve, de nem számít sem a rendőrséghez, sem a véderőhöz, s kizárólag a Führer rendelkezésére áll békében és háborúban különleges feladatok megoldására, b) az SS-Totenkopfverbände része a fegyveres SS-nak, ezeknek külön feladatuk a gyűjtőtáborok felügyelete s közbelépes bizonyos állambiztonsági célok érdekében. Az SS sajtóorgánuma a "Das Schwarze Korps". Az SS birodalmi vezetője, Heinrich Himmler, a Schutzstaffelt és a német rendőrséget egy újszerű, egységes államvédelmi testületté szándékozik összefoglalni./

Az SA a nemzetiszocializmus nagy politikai iskolája, amelynek a külső győzelem után tovább kell küzdenie a német ember bensőjéért. A Führer szavai szerint az SA kell, hogy a forradalom győzelmes végrehajtásának kezese legyen s a forradalom csak akkor diadalmaskodott, ha az SA iskoláján át képeznek ki egy új német népet. Ha a hadsereg a nemzet fegyverhordozója, akkor az SA-nak kell az ő politikailag kialakító akarathordozójának lennie. Az SA zászlója a német nép politikai és szellemi forradalmasításának zászlója legyen. El kell jönnie az időnek, amikor az SA lobogója alatt valóban ott menetel az egész Németország. S útja végén ott kell állani a német népnek, politikailag egy akarattal megszervezve. És Hitler az SA-embertől hűséget követel, vak engedelmességet, feltétlen fegyelmet, egyszerűség és kötelességteljesítés tekintetében példaadó magatartást. Megkívánja az SA-vezetőtől, hogy alárendeltjeitől ne követeljen több bátorságot és áldozatkészséget, mint amennyit maga is bármikor latba vetni kész. Az SA-embert szellemileg és testileg a legiskolázottabb nemzetiszocialistává kell nevelni, mert ennek a szervezetnek egyedüli ereje abban áll, ha világnézetileg mélyen a pártban gyökeredzik.

A mozgalom ez elitszervezete nem bizonyult volna megbízhatónak? Nem - az SA, mint egész minden gyanú felett állónak bizonyult, ha a katasztrófa néhány napig árnyat is vetett reá. A hibás az SA legfőbb vezetősége volt, s néhány, velük kapcsolatban álló személy. Az SA Stabschef-je, Röhm, aki a mozgalom kezdete óta nagy energiával harcolt Hitler oldalán s az SA kiépítésében a legaktívabban részt vett, áruló módon a nemzetiszocialista állam megdöntésére készült. Ez a "Röhm-lázadás" érthetően példátlan feltűnést keltett világszerte s a külföldön sokfelé vagy félreértették, vagy célzatos módon elferdítették okait és lefolyását. Az igazság érdekében szükségesnek látszik az eset elfogulatlan ismertetése. Hitler maga a birodalmi gyűlésen 1934 július 13-án tartott nagy beszédében olyan világos és meggyőzően egyszerű képét adta a történteknek, hogy a lázadás előzményeiről, kifejléséről és legyőzéséről a legmegbízhatóbb híradást Hitler előadásából lehet meríteni. Némi rövidítéssel tehát itt közöljük a beszédét.

"... Az eleinte szórványos fecsegés egy új forradalomról, új felforgatásról, új felkelésről lassanként annyira intenzívvé vált, hogy csak könnyelmű államvezetés nem vette volna figyelembe. Nem lehetett többé egyszerűen ostoba szóbeszédnek minősíteni, ami a szóbeli és írásbeli jelentések százaiban s végül már ezreiben beérkezett. Három hónap előtt a pártvezetőség még meg volt győződve róla, hogy egyszerűen politikai reakciósok, marxista anarchisták és más egyéb naplopók léha fecsegéséről van szó, amelynek hiányzik minden ténybeli alapja.

Március közepén elrendeltem egy új propagandahullám előkészítését. Ennek kellett volna immunizálnia a német népet egy új mérgezés kísérletével szemben. Viszont ezzel egyidejűleg parancsot adtam a párt egyes szolgálati tényezőinek, hogy járjanak utána az új forradalomról minduntalan felbukkanó híreszteléseknek és ha lehet, állapítsák meg a híresztelések forrásait.

Kiderült, hogy egyes magasabb SA-vezetők sorában olyan tendenciák léptek fel-, amelyek a legkomolyabb megfontolásra adtak okot...

... Rámutattam Röhm Stabschef előtt ezekre, s a visszásságoknak még további sorára, anélkül, hogy bárminemű érezhető orvoslás, vagy csak a kifogásoltaknak észrevehető megszüntetése bekövetkezett volna. Április és május hónapban a panaszok szakadatlanul szaporodtak. Első ízben kaptam ezidőtájt aktaszerűen igazolt közléseket magasabb SA vezetők megbeszéléseiről, -amelyeket legalább is "durva ildomtalanságnak" kellett minősíteni. Első ízben bizonyosodott be cáfolhatatlanul némely esetnél, hogy ezeken a megbeszéléseken egy új forradalom szükségességére történtek utalások és a vezetők felhívást kaptak, hogy egy ilyen új forradalomra belsőleg és tárgyilag készüljenek elő.

Röhm Stabschef megkísérelte, hogy a történtek valóságát letagadja s az egészet az SA ellen irányuló rejtett támadásoknak minősítette...

....Ezek a kimagyarázkodások igen komoly vitákra vezetett a Stabschef és közöttem, amelyeknek során először támadt bennem kétség ennek az embernek lojalitása iránt. Miután hosszú hónapokig elhárítottam magamtól minden ilyen gondolatot, miután ezt az embert előbb évekig fedeztem személyemmel megingathatatlan bajtársiasságban, a figyelmeztetések, - mindenekelőtt Rudolf Hess, a pártvezetésben helyettesem részéről, - lassanként olyan megfontolásokat keltettek bennem, amelyeket többé legjobb akarattal magam sem voltam képes megcáfolni.

Május havától már nem lehetett többé kétséges, hogy Röhm Stabschef becsvágyó tervekkel foglalkozik, amelyek megvalósulásuk esetén csak a legsúlyosabb megrázkódtatásokra vezettek volna.

Hogy ezekben a hónapokban még mindig tartózkodtam a végső döntéstől, ez két okból történt:
1. Nem tudtam csak úgy minden továbbiak nélkül megbékülni a gondolattal, hogy az a viszony, amelyet hűségen alapulónak képzeltem, csupán hazugságnak bizonyuljon.
2. Még mindig meg volt a titkos reményem, hogy a mozgalmat és az én SA-mat megkímélhetem egy ilyen leszámolás szégyenétől s a károkat súlyosabb harcok nélkül kiküszöbölhetem. Május hónap vége azonban mind aggasztóbb tényeket hozott a napvilágra. Röhm Stabschef elkezdett nemcsak belsőleg, hanem egész külső életével is távolodni a párttól. Valamennyi alapelv, amelyek által nagyok lettünk, érvényét veszítette előtte.

Az életmód, amit a Stabschef és vele egy bizonyos kör elkezdett, elviselhetetlenné vált - minden nemzetiszocialista felfogás szempontjából. Nemcsak az volt szörnyű, hogy ő maga és hozzá húzó kör szakított a tisztesség és az egyszerű magatartás valamennyi törvényével, hanem még rosszabb volt az, hogy ez a méreg mind szélesebb körökben kezdett elterjedni. De a leggonoszabb mégis az volt, hogy az SA-ban lassanként bizonyos közös hajlamból kifolyólag egy külön szekta kezdett kialakulni, amely magjává vált nemcsak az egészséges nép morális felfogása, hanem az állam biztonsága ellen is irányuló összeesküvésnek...

... Anélkül, hogy erről bármi módon értesített volna s anélkül, hogy csak sejtettem volna, Röhm Stabschef egy csontja velejéig korrupt szélhámos, bizonyos A. úr révén kapcsolatba lépett Schleicher tábornokkal. Schleicher tábornok volt az, aki Röhm Stabschef benső óhajának külső kifejezést adott. Ő volt az, aki konkrét formában fejezte ki s képviselte azt a felfogást, hogy
1. a mai német kormányrendszer tarthatatlan, hogy
2. mindenekelőtt a véderőt és valamennyi nemzeti szervezetet egy kézben kell egyesíteni, hogy
3. erre az egyedül alkalmas ember csak Röhm Stabschef lehet, hogy
4. von Papen urat el kell távolítani s ő hajlandó lenne a helyettes kancellári állást elvállalni. Hogy továbbá még más lényeges változtatásokat is végre kellene a birodalmi kormányban hajtani.

Mint ilyen esetekben szokásos, elkezdték keresni az embereket az új kormány számára, mindig azzal a beállítással, hogy engem, legalább is egyelőre, meghagynának állásomban.

Von Schleicher tábornok javaslatainak végrehajtása már 2. pontjában az én soha meg nem változtatható ellenállásomba kellett, hogy ütközzék. Az én számomra úgy tárgyi okokból, mint emberileg teljesen lehetetlen lett volna beleegyezésemet adni a birodalmi véderő minisztériumában tervezett változáshoz s annak Röhm Stabschef személyével való betöltéséhez hozzájárulni.
... Miután Röhm Stabschef maga sem kételkedett abban, hogy az előbb ismertetett kísérletek énnálam bizonyára ellenállásba fognak ütközni, elkészítették az első tervet ennek a kifejlődésnek kikényszerítésére. Ehhez az előkészületeket széles körben megtették:
1. Tervszerűen kellett volna a második forradalom kitöréséhez szükséges lélektani előfeltételeket megteremteni. Ebből a célból SA-propagandahelyekről azt terjesztették az SA körében, hogy a birodalmi véderő az SA-t feloszlatni szándékozik és később ezt azzal egészítették ki, hogy sajnos, a terv részére az én személyemet is megnyerték. Éppen olyan szomorú, mint alávaló hazugság!
2. Az SA-nak tehát meg kellett volna előznie ezt a támadást és egy második forradalommal egyrészt a reakciós elemeket, másrészt a pártbeli ellenállásokat kiküszöbölni, az államhatalmat viszont magára az SA vezetőségére ruházni.
3. Erre a célra az SA-nak a legrövidebb idő alatt meg kellett volna tennie valamennyi szükséges előkészületet. Röhm Stabschefnek sikerült álürügyekkel, - többek között azzal a hazug állítással, hogy az SA számára szociális segítőintézkedéseket akar végrehajtani, - milliós bevételeket szerezni a cél elérésére.
4. Hogy a döntő csapásokat kíméletlenül végre tudják hajtani, kizárólag erre a célra "Stabswache" elnevezéssel összeesküvő terrorcsapatokat alkottak.

... Bizonyos vezetői összejöveteleken, valamint üdülési utakon fokozatosan bevonták a tárgyalásokba a számbavehető SA-vezetőket s egyénileg foglalkoztak velük. Ez annyit jelentett, hogy míg a belső szekta tagjai tervszerűen előkészítették a tulajdonképpeni akciót, az SA-vezetők másodsorban számbajövő körét csak általános közlésekkel tájékoztatták arról, hogy küszöbön áll egy második forradalom, s hogy ennek a forradalomnak nincs más célja, mint visszaszerezni nekem cselekvési szabadságomat, minek folytán az új és ez alkalommal véres felkelés - "a hosszú kések éjszakája", mint ahogy borzalomkeltően nevezték, - az én szándékaimnak is megfelel. Az SA önkéntes fellépésének szükségességét az én határozatlanságomra való utalással indokolták, amely csak akkor fog megszűnni, ha befejezett tények előtt állunk...

... Július 1-én utolsó kísérletképpen még egyszer hívattam Röhm Stabschefet, s majdnem öt óra hosszú eszmecserét folytattam vele, amely az éjféli órákig tartott. Közöltem vele, hogy számtalan híresztelésből, valamint régi hűséges párttagok és a SA-vezetők nagyszámú közléséből azt a benyomást nyertem, hogy lelkiismeretlen elemek egy nacional-bolsevista akciót készítenek elő, amely Németországra csak kimondhatatlan szerencsétlenséget hárítana. Közöltem továbbá, hogy olyan híresztelések is a füleimbe jutottak, mintha szándék volna a hadsereget is bevonni e tervek körébe.

Biztosítottam Röhm Stabschefet, hogy az az állítás, mintha az SA-t fel akarnák oszlatni, alávaló hazugság, hogy azt a hazugságot, mintha én akarnék eljárni az SA ellen, még csak válaszra sem tartom méltónak, viszont minden kísérletet, amely Németországban káoszt teremthetne, azonnal személyesen fogok meghiúsítani, és mindenki, aki megtámadja az államot, engem kezdettől fogva az ellenségei között fog találni.

Igyekeztem rábeszélni, utoljára, hogy vonja ki magát ebből az őrültségből, s saját tekintélyével is járuljon hozzá azoknak a fejleményeknek megakadályozásához, amelyek így vagy úgy csak katasztrófával végződhetnének. Ismételten a legélesebb kifogást emeltem a szaporodó képtelen kilengések miatt, s követeltem most már ezeknek az elemeknek maradéktalan kiirtását az SA-ból, nehogy magát az SA-t, tisztességes párttagok millióit és a régi harcosok százezreit gyalázza meg néhány alávaló egyén. Röhm Stabschef azzal távozott el erről a megbeszélésről, hogy a híresztelések részben valótlanok, részben túlzottak, egyébiránt mindent meg fog tenni, hogy a helyes útra visszatérjenek.

A tárgyalás eredménye azonban az lett, hogy Röhm Stabschef annak tudatában, hogy tervezett vállalkozásánál az személyemre semmi körülmények között sem számíthat, már az én eltávolításomat is előkészítette. Ebből a célból a nagyobb körbe bevont SA-vezetőkkel közölték, hogy én bár a kilátásba helyezett vállalkozást helyeslem, de személyesen semmit sem akarok tudni róla, illetőleg az a kívánságom volna, hogy a felkelés kitörése után 24, vagy 48 órára tartóztassanak le, mert ezáltal megszabadulok a befejezett cselekmény kellemetlen terhétől, ami egyébként külpolitikai szempontból hárulna reám. Ez a közlés végső illusztrációját azzal a ténnyel nyerte, hogy eközben már a leggondosabban felbérelték azt az embert, akinek az én későbbi elintézésemet végre kellett volna hajtania.

Uhl Standartenführer néhány órával halála előtt még beismerte, hogy ő hajlandó volt egy ilyen parancs végrehajtására. ... Magának az akciónak rajtaütésszerűen Berlinben kellett volna megkezdődnie a kormányzati épületek megrohanásával, az én személyem letartóztatásával, hogy a további akciókat mintegy az én megbízásomból bonyolíthassák le...

... Úgy Röhm Stabschef, mint Ernst Gruppenführer, Haynes Obergruppenführer és más tanúk egész sora vallotta, hogy ezt mindenekelőtt az ellenfeleikkel való több napig tartó legvéresebb leszámolásnak kellett volna követnie. Egy ilyen kifejlés gazdasági oldalának megoldását valósággal tébolyult könnyelműséggel úgy képzelték el, hogy a véres terror a szükséges eszközöket így vagy úgy elő fogja majd teremteni tudni...

... A veszély nagysága azonban csak azokból a közlésekből derült ki igazán, amelyek külföldről érkeztek Németországba. Angol és francia újságok mind gyakrabban írtak egy Németországban bekövetkező átalakulásról, s mind több közleményből vált felismerhetővé, hogy az összeesküvők tervszerűen megdolgozzák a külföldet abban az értelemben, hogy Németországban az igazi nemzetiszocialisták forradalma küszöbön áll és a fennálló kormány nem képes tovább cselekedni...

... Június végén elhatároztam, hogy ennek a lehetetlen folyamatnak véget vetek éspedig mielőtt még tízezernyi ártatlan vére pecsételné meg a katasztrófát.

Minthogy a veszedelem és a mindenkire ránehezedő feszültség lassanként elviselhetetlenné vált, és bizonyos párttényezőknek és állami tényezőknek kötelességükhöz híven védelmi intézkedéseket kellett tenniük, a szolgálat váratlan meghosszabbítása a SA-szabadság előtt aggályosnak tűnt fel előttem és ezért elhatároztam június 30-án, szombaton, a Stabschefnek hivatalától való felmentését, továbbá őrizetbe vételét, s az SA-vezetők egy részének, akiknek bűnrészessége kétségtelen volt, a letartóztatását.

Minthogy kétséges volt, hogy a helyzet fenyegetően kiélesedett lévén Röhm Stabschef egyáltalán Berlinbe vagy máshova eljönne-e, elhatároztam, hogy személyesen részt veszek a Wiessee-re kitűzött SA-vezetői megbeszélésen. Bízva személyem tekintélyében és a szükség esetén mindig rendelkezésre álló elszántságomban, déli tizenkét órakor ott akartam a Stabschefet állásából felmenteni, a főbűnös SA-vezetőket letartóztatni és egy erőteljes felhívással a többieket kötelességükhöz visszatéríteni.

Június 29-én azonban olyan fenyegető híreket kaptam az akció végső előkészületeiről, hogy délben abban kellett hagynom a Westfáliai munkatábor megszemlélését, hogy minden eshetőségre készen álljak.

Éjjel egy órakor Berlinből és Münchenből két legsürgősebb riadóhírt hallottam. Egyrészt azt, hogy Berlin számára délután négy órára felrendelték a riadót, hogy megparancsolták a tehergépkocsik felszerelését a tulajdonképpeni rohamalakulatok szállítására és ez már folyamatban is van s hogy a támadás öt órakor a kormányzati épületek rajtaütésszerű megszállásával meg fog kezdődni. Ernst Gruppenführer ez okból már nem is utazott Wiesseebe, hanem az akció személyes vezetése céljából Berlinben maradt. Másodszor, hogy Münchenben az SA riadóztatását már este kilenc órára elrendelték. Az SA-alakulatokat nem is engedték haza, hanem a riadószállásokon tartották. Ez lázadás! Az SA parancsnoka én vagyok és senki más!

Ilyen körülmények között számomra csak egyetlen elhatározás maradt. Ha a szerencsétlenség még egyáltalán megakadályozható volt, úgy villámgyorsan kellett cselekedni. Már csak egy kíméletlen és véres beavatkozás lehetett esetleg képes arra, hogy a lázadás elharapódzását elfojtsa. És most már az lehetett kérdéses, hogy inkább száz lázadót, összeesküvőt és konspirátort kell-e megsemmisíteni, minthogy tízezer ártatlan SA-embert az egyik, tízezer éppen olyan ártatlant a másik oldalon elvérezni engedni, mert ha a gonosztevő Ernst akciója Berlinben már megindult volna, a következmények kiszámíthatatlanok! Hogy mennyire sikerült az én nevemmel való operálás, kiderült abból a nyomasztó tényállásból, hogy például sikerült ezeknek a lázadóknak Berlinben énreám való hivatkozással a mit sem sejtő rendőrtisztektől akciójukra négy páncélkocsit biztosítani...

... Végre tisztában voltam vele, hogy a Stabscheffel csak egyetlen egy ember szállhat szembe, s kell, hogy szembeszálljon. Velem szemben szegte meg a hűséget, s ezért csak saját magamnak kellett felelősségre vonnom!

Éjjel egy órakor kaptam meg az utolsó riadójelentéseket, hajnali két órakor Münchenbe repültem. Göring miniszterelnök időközben már megkapta tőlem az előzetes utasítást, hogy a tisztítási akció esetében a maga részéről tegye meg az azonos intézkedéseket. Berlinben és Poroszországban ő vasököllel zúzta szét a nemzetiszocialista állam ellen irányuló támadást, mielőtt az kifejlődhetett volna. Ennek a villámgyors cselekvésnek szükségessége hozta magával, hogy ebben a döntő órában csak nagyon kevés ember állott rendelkezésemre. Goebbels miniszter, az új Stabschef jelenlétében folyt azután le az önök által ismert akció és zárult le Münchenben.

Ha még néhány nap előtt hajlandó lettem volna az elnézésre, ebben az órában ilyen kíméletet már nem gyakorolhattam. A lázadásokat örökké érvényes vastörvényekkel törik le; ha valaki azt a szemrehányást tenné, miért nem vontuk be a rendes bíróságokat az ítélkezésbe, akkor csak ezt válaszolhatom: ebben az órában én voltam felelős a német nemzet sorsáért s így az egész német nép legfőbb bírája. Lázadó hadosztályokat minden időkben megtizedeléssel szedtek ismét rendbe. Csak egy állam nem vette igénybe ezeket a hadi cikkelyeket és ez az állam ennek következtében összeomlott: Németország. Nem akartam az ifjú birodalmat a régi sorsának kiszolgáltatni.

Megparancsoltam, hogy az árulás főbűnöseit lőjék agyon, továbbá kiadtam a parancsot, hogy a belső kútmérgezés és a külföldi méregkeverés fekélyeit a nyers húsig ki kell égetni. Továbbá megparancsoltam, hogy a lázadóknak letartóztatásánál bárminő ellenállási kísérlet esetén fegyverrel kell felkoncolni őket.

A nemzetnek tudnia kell, hogy fennállását, - és ezt belső rendje és biztonsága garantálja, - büntetlenül senki sem veszélyeztetheti! És tudja meg mindenki a jövőre nézve, hogyha kezét ütésre emeli az állammal szemben, sorsa a biztos halál. És minden nemzetiszocialistának tudnia kell, hogy semmiféle rang és semminő állás meg nem menti a személyes felelősség alól s így a megillető büntetéstől. Előbbi ellenfeleink ezreit üldöztem korrupciójuk miatt. Benső szemrehányásokat tennék magamnak, ha nálunk eltűrnék hasonló jelenségeket...

... Ha azt a véleményt vetik ellen, hogy csak a bírói eljárás lett volna hivatott a bűnösség és bűnhődés megállapítására, ünnepélyesen tiltakozom az ilyen felfogással szemben. Aki Németország ellen lázad, hazaáruló. Aki hazaárulást követ el, azt nem cselekedetének mértéke szerint kell büntetni, hanem a napfényre került érzülete miatt. Aki nem átall bensőjében a hit, hűség és szent fogadás megtörésével lázadást előkészíteni, az nem várhat egyebet, minthogy annak ő lesz az áldozata.

Nem szándékom a kis bűnösöket agyonlövetni, s a nagyokat kímélni. Nem azt kell vizsgálnom, hogy vajon az összeesküvők, lazítok, destruktorok s a német közvélemény, valamint szélesebb értelemben a világ véleményének kútmérgezői közül kit ért túlságosan kemény sors, hanem azon kell őrködnöm, hogy Németország sorsát biztosítsuk. Egy külföldi zsurnaliszta, aki nálunk vendégjogot élvez, az agyonlőttek feleségeinek és gyermekeinek nevében tiltakozik és az ő körükből vár megtorlást. Ennek a tisztelt úrnak, csak egyet válaszolok: Az asszonyok és gyermekek csak férfiak gonosztetteinek ártatlan áldozatai. Én is részvétet érzek irántuk, de én azt hiszem, hogy az a fájdalom, ami ezeknek az embereknek sorsa miatt érte őket, csak elenyésző töredéke annak a fájdalomnak, amely esetleg német asszonyok tízezreire zúdult volna, ha ez a cselekedet sikerül.

Egy külföldi diplomata kijelentette, hogy a Schleicherrel és Röhmmel történt találkozása természetesen egészen ártatlan természetű volt. Efölött senkivel sem szállok vitába. A vélemények, hogy mi ártatlan és mi nem, politikai téren sohasem fognak megegyezni!

Ha azonban három hazaáruló Németországban egy külföldi államférfiúval találkozást beszél meg és visz véghez, amit maguk is "hivatalosnak" neveznek, és ezt a személyzet távoltartásával hajtják végre, s előttem a legszigorúbb paranccsal eltitkoltatják, akkor az ilyen embereket agyonlövetem, ha igaz is volna az, hogy ez előttem ennyire elrejtett tanácskozáson csak az időjárásról, régi pénzekről vagy más hasonlókról is beszéltek volna. A gonosztett büntetése súlyos volt és kemény.

Tizenkilenc magasabb SA-vezetőt, harmincegy SA-vezetőt és SA-tagot agyonlőttek, ugyancsak három SS-vezetőt, mint a komplott résztvevőit. Tizenhárom SA-vezető és polgári személy, akik letartóztatásukkor ellenállást kíséreltek meg, életüket vesztették. Három más öngyilkosságot követett el. Öt párttagot, akik nem tartoztak az SA-hoz, a részvételük miatt agyonlőtték. Végül agyonlőttek még három SS-tagot, akik védőőrizetbe vett személyekkel szemben gyalázatos bántalmazásokat követtek el.

Annak megakadályozására, nehogy a politikai szenvedély és felháborodás más bűnrészesekkel szemben a lincsbíráskodást alkalmazza, a veszély elhárítása és a lázadás letörése után még vasárnap, július 1-én kiment a legszigorúbb parancs minden további megtorlás megakadályozására. Ezzel vasárnap, július 1-ének éjszakáján helyreállt a normális állapot. Egy sereg erőszakoskodás, amely ezzel az akcióval semmiféle összefüggésben nem áll, a rendes bíróságok elé kerül ítélethozatal céljából...

Ahogy másfél évvel ezelőtt akkori ellenfeleinknek felajánlottam a kibékülést, ugyanúgy hajlandó vagyok azoknak cselekedetét, akik bűnrészesei voltak ennek az őrültségnek, mától kezdve szintén feledésbe borítani... Most már ismerjék fel több biztonsággal a nagy feladatot, amely elé bennünket állított a sors, és amelyet nem lehet polgárháborúval és káosszal megoldani. Érezzenek felelősséget a német nép legdrágább javáért: a belső rendért, s a belső és külső békéért! Mint ahogy én hajlandó vagyok a történelem előtt vállalni a felelősséget életem legkeserűbb elhatározásának huszonnégy órájáért, amikor a sors ismét megtanított arra, hogy szorongó aggodalommal öleljem körül minden gondolatommal a legdrágábbat, ami számunkra ezen a világon adatott: a német népet és a német birodalmat!"

A beszéd valamennyi jelenlévőre megrázó hatást gyakorolt. Philippe Barre, a "Matin" tudósítója, ezt jelentette lapjának: "Aki nem hallotta ezeket a szavakat, aki nem látta a termet, amelyben a képviselők, közönség, a rendfenntartó közegek és az újságírók egy emberként emelkedtek fel és ünnepelték a vezért, az semmit sem látott Németországból."

A tábornagy táviratban fejezte ki elismerését a birodalmi kancellár elszánt beavatkozásáért és személyének bátor latbavetéséért, s mélyen átérzett szavakkal tolmácsolta köszönetét. A birodalmi kormány törvényt bocsátott ki az állami végszükségvédelem rendszabályairól, s ezzel Hitler eljárását jogosnak ismerte el. Maga Hitler egy július 3-án kibocsátott rendeletben szintén kijelentette, hogy az akció befejezettnek tekintendő s a vele kapcsolatban álló erőszakos cselekedetek átadattak a rendes bíráskodásnak.

 

2. rész

 

Külpolitika

A belső politikában az államférfi Hitlernek olyan problémákkal kellett foglalkozni, amelyekkel nagyobbrészt gondolatban már tíz év óta foglalkozott, és amelyek közül sokat részben alapvetően, sőt egészen a részletkérdésekig könyvében kifejtett. Egészen más volt a helyzet az államférfiúi feladatokat illetően külpolitikai téren. Természetesen megkísérelt könyvében ilyen kérdéseket is formulázni. Ezek azonban elméleti szemlélődések voltak. Most a meztelen praxissal kellett megbirkóznia. Ezen a téren nem egyszer koncessziókra és kompromisszumokra kényszerült. A külpolitikában a politikus mindig tarthatta be programatikus irányvonalait Annál figyelemreméltóbb, hogy ezen a sikamlós területen sem feszítette soha szeme elől programjának alapvető irányelveit. Nagyon helyesen mondja róla Hermann Stegemann: ,,Hitler a sarki kutatóhoz hasonlított, aki kénytelen hajóját a zajló jégmező felszakadó vízi útjain vezetni, anélkül, hogy határozott irányt tarthatna s kényszerítve van számításba venni a kitéréseket, visszafordulásokat és a befagyást, úgy, hogy célkitűzésétől még se engedje eltéríttetni magát."

A nemzeti szocialista külpolitika beható tárgyalására itt nem térhetünk ki. A legfontosabb eseményekre kell korlátoznunk magunkat, amelyek legjobban jellemzik Hitler felfogását és eljárását.

Külpolitikai beállítottságát két főkérdés irányítja: Németország szuverenitásának és állami egyenjogúságának helyreállítása, valamint a béke biztosítása. Az a mód, ahogy e két kérdést kezeli, amit rosszindulattal olyan könnyű egymással ellentétbe állítani, világos fényt vet államférfiúi képességeire.

Franciaország késztette először arra, hogy mint szónok, a külpolitika terén megnyilatkozzék. A francia kormány azt állította ugyanis, hogy a Schupo, az SA és az SS katonai alakulatok, s felállításukkal Németország megsértette a versaillesi szerződést. Erre az állításra Neurath külügyminiszter igen komoly hangú jegyzékben válaszolt. Rámutatott arra, hogy az az állítás, mintha az SA és SS katonai alakulat volna, valótlan. Másrészről az egyenjogúság előfeltételeit minden körülmények között Németországnak is ki kell vívnia magának, akkor is, ha az Anglia által javasolt leszerelési tervet megvalósítják, minthogy a nagyhatalmak úgysem fogják a leszerelési terv valamennyi követelését teljesíteni, hanem még mindig lényegesen erősebben felszereltek maradnak, mint Németország. Erre az energikus válaszra, amelyből világosan kitetszett, hogy Németország többé nem hajlandó alacsonyabb fokon álló nemzetként kezeltetni magát, Franciaország 1933 májusának elején katonai rendszabályokhoz nyúlt és szankciókkal fenyegetődzött, név szerint Németországba való fegyveres bevonulással.

Erre Hitler 1933. május 17-én a birodalmi gyűlésen három órás beszédet mondott, amellyel az egész világhoz fordult. Most nem a népszónok beszélt, hanem az államférfi, aki okosan mérlegelt, mérsékelt formában fejtette ki az időszerű világpolitikai kérdéseket. Ennek a figyelemreméltó beszédnek szószerinti közlését a helyszűke megakadályozza. A legfontosabb pontjait mégis idéznünk kell:

"A jóvátételek gondolata", - mondotta Hitler, amikor rátért a gazdasági kérdésekre - "és keresztülvitelük egykor iskolapélda lesz a népek történetében, mennyire károsak lehetnek a szenvedélyek az összesség nemzetközi jóléte szempontjából... A versaillesi szerződés bűne, hogy egy időre megvalósította azt az állapotot, amikor a pénzügyi számoló művészetbe belefulladt a gazdasági józanság. Németország a reá rótt kötelezettségeket belső értelmetlenségük és az előrelátható következmények dacára, valósággal öngyilkos módon hűséggel teljesítette. /Lloyd George 1933 március 14-én Sheffieldben tartott beszéde során kijelentette: "Mint régi ellenfélnek - és erre személyes kötelezettséget érzek a versaillesi béke egyik megteremtőjeként - meg mondanom: a versaillesi béke Németországot illető részét betű szerint és szellemében egyaránt teljesítették, viszont akik azt kikényszerítették, azok szegték meg a szerződést"/ A nemzetközi gazdasági válság megdönthetetlen bizonyítéka ez állítás helyességének."

Ezután a nemzetközi jogérzéshez fordult, amelyet a békeszerződések megsebeztek, amikor győztes és a legyőzött fogalmát állították egy új nemzetközi jogi és gazdasági rend fundamentumává. "A szerződéseknek, amelyeket a népek életének nyugodt biztosítására kötnek, csak akkor van belső értelmük. ha az igazi és őszinte egyenjogúság elvéből indulnak ki." És most a háborúról kezdett beszélni, amelyre Franciaország állítása szerint Németország fegyverkezik." Semmiféle új európai háború nem volna alkalmas arra, hogy ma a nyugtalanító állapotok helyett valami jobbat teremtsen... Egy ilyen végnélküli őrület kitörése a mai társadalmi és államrend összeomlásához vezetne... A német birodalom nemzeti kormányának a legkomolyabb kívánsága, hogy egy ilyen nem békés kifejlést őszinte és cselekvő együttműködésével megakadályozzon."

Ez a békés kifejlés volt a német forradalom belső értelme is, amelynek pozitív célja: megakadályozni a kommunista előrenyomulást, megmenteni a munkanélkülieket a munkaalkalmak teremtésével és létrehozni egy tekintélyen alapuló államvezetést, mely a nemzet bizalmában és akaratában gyökeredzik. Németország semmit sem akar a maga számára, amit nem volna hajlandó másoknak is megadni. Ezért a legélesebben kell tiltakozni az ellen, hogy a fegyvertelen SA, SS és a Stahlhelm alakulatokat más népek óriás fegyveres seregeinek fenyegetéseként állítsák be.

Ha Franciaország abszolút biztonságot kíván, holott Németországnak még az egyenjogúságot sem akarja megadni, akkor azt kérdjük, milyen konkrét biztosítékot óhajt még Franciaország azokon kívül, amelyeket Németországtól már megkapott. Németország minden áldozatra hajlandó, amit mások is hajlandók meghozni.

Ami azonban a kilátásba helyezett szankciókat illeti, úgy minden kísérlet, Németországot túlnyomó erővel kényszeríteni, csak oda vezethetne, hogy Németországnak, mint állandóan lekicsinylett népnek, nehezére esnék továbbra is fenntartani népszövetségi kapcsolatait. Hitlernek ezt az érthető figyelmeztetését ellenfelei nem vették komolyan, vagy nem értették meg. Egész feszült figyelmüket csak arra irányították, mit fog mondani a háborúról és békéről. Felszabadító szava megtisztította az európai politika égboltját a fenyegető viharfellegektől.

Egy hónappal később írt alá Hitler első ízben nemzetközi dokumentumot, névszerint a Mussolini által kidolgozott "négyhatalmi egyezményt." Tekintettel arra, hogy a népszövetség egymagában nem elégséges a béke fenntartásának és a bizalomteljes nemzetközi együttműködés garantálására, Németország, Itália, Anglia és Franciaország kötelezték magukat ezzel az 1933. július 15-én Rómában aláírt szerződéssel "érvényre juttatni minden erejükkel a népszövetség nevében valamennyi hatalom hathatós együttműködése révén a béke fenntartásának politikáját", hogy "a leszerelési konferencia sikerét biztosítsák." A szerződést tíz évi időtartamra kötötték, s az megújítottnak volt tekintendő, ha nyolc év lefolyásán belül nem mondották fel.

A nemzetek szövetségének Genfben 1933 októberében tartott leszerelési konferenciáján Németország a tárgyalások során két dolgot követel: a nagymértékben felfegyverkezett államok valóban tényleges leszerelését és az egyenjogúság alapelvének azonnali praktikus megvalósítását. Anglia, Franciaország és Amerika azonban már a konferencia előtt Németország tudta nélkül megegyeztek abban, milyen határozatokat akarnak hozni, s eszük ágában sem volt figyelembe venni a német követeléseket.

/Megsemmisítő kritikát gyakorol Hitler az ilyenfajta politika felett 1935 május 21.-i békebeszédében: "A világ ma a konferenciák korát éli. Ha ilyen sok összejövetel teljesen eredménytelenül végződik, akkor a csalódás oka már a programfelállítás és célkitűzés módjában rejlik. Valamelyik kormány szükségét érzi - mint a többi is valamennyi - hogy tegyen valamit Európa fenyegetett békéjéért. Most ahelyett, hogy az összes tervbe vett résztvevőkkel közölnék az általános alapgondolatot, azzal a kívánsággal, hogy megismerjék az egyes államok, illetőleg kormányok felfogását a kérdések intézésére és megoldására lehetségesnek tartott utakról és módokról, két vagy három kabinet már előre elkészíti perfekt programját. Emellett sokszor nem lehet szabadulni attól a benyomástól, hogy az illető határozatok tartalmának fixírozásakor már szerepet játszik az óhaj, mint a gondolat szülője, hogy a lehetségesnek és lehetetlennek összekeverésével a biztos kudarcért a felelősséget a később meghívottakra hárítsák. Mert míg két vagy három állam így a részletekig kidolgozott programban megegyezett, az utóbb meghívottaknak a programot csak tudomásulvétel céljából nyújtják át, azzal a megjegyzéssel, hogy ez a program oszthatatlan egész, s vagy teljes egészében elfogadják, vagy a maga teljességében elutasítottnak kell tekinteniük. Minthogy egy ilyen programban természetszerűen igen jó gondolatok is előfordulhatnak, az az állam, amely nem járult hozzá az egész tervezet elfogadásához, ezzel a hasznos részek meghiúsulása miatt is kénytelen a felelősséget viselni."/

Németország egyszer már elhagyta a leszerelési konferenciát és csak akkor tért vissza, amikor egyenjogúságát kifejezetten elismerték. Minthogy ezt az ígéretet most sem tartották meg, a német kormány beváltotta birodalmi kancellárjának az 1933 május 17-iki birodalmi gyűlési beszédében kifejezésre juttatott figyelmeztetését, s 1933 október 11-én kinyilvánította Németországnak a konferenciákból való visszalépését s egyidejűleg kilépését a nemzetek szövetségéből.

/Lloyd George a "News Chronicle"-ban "Megszegett ígéret" címen cikket írt, amelyben az egyenjogúság megtagadását "a világtörténelem legszégyenletesebb, becstelen szerződésszegésének" nevezi./

A kormány ugyanezen a napon kiáltvánnyal fordult a német néphez s felhívta, hogy igennel, vagy nemmel fejezze ki, helyesli-e a népszövetségből történt kilépést. Minthogy ez a felhívás igen világos képét adja a nemzeti szocialista kormányzat külpolitikai állásfoglalásának, s az ezt követő népszavazás megmutatja egyúttal miként követte a német nép ezt a politikát, az alábbiakban szószerint közöljük:

"A német birodalmi kormány és a német nép egyek abban az akaratban, hogy a béke, a felelősség és a megértés politikáját kövessék, mint alapelvét minden elhatározásnak és cselekedetnek. Ennek folytán a német kormány és a német nép elutasítanak minden erőszakot, mint amely alkalmatlan a fennálló államközösség körében felmerülő ellentétek kikapcsolására. A német kormány és a német nép újból kifejezést adnak annak a felfogásuknak, hogy örömmel hozzájárulnak a világ mindennemű tényleges leszereléséhez, arra irányuló készségük kifejezése mellett, hogy az utolsó német gépfegyvert is szétrombolják és az utolsó embert is elbocsátják a hadseregből, amennyiben a többi népek is elhatározzák erre magukat.

A német kormány és a német nép egyesülnek abban az őszinte óhajtásban, hogy más népekkel, beleértve korábbi ellenfeleiket is, a háborús pszichózis kiküszöbölésének szellemében és az őszinte jó viszony végleges helyreállítására valamennyi felmerülő kérdést szenvedélyek nélkül, tárgyalások útján megvizsgáljanak és megoldjanak.

A német kormány és a német nép kinyilatkoztatják hajlandóságukat arra. hogy kontinentális meg nem támadási szerződéssel a leghosszabb határidőre is biztosítsák Európa békéjét, gazdasági jólétének szolgáljanak s általános kulturális újjáépítésében részt vegyenek.

A német kormányt és a német népet ugyanaz az öntudat tölti el, hogy Németország egyenjogúságának elismerése nélkülözhetetlen erkölcsi és tárgyi előfeltétele annak, hogy népünk és kormánya nemzetközi berendezkedésekben és szerződésekben részt vehessen. A német birodalmi kormány és a német nép ennek következtében egyek abban az elhatározásukban, hogy a leszerelési konferenciát elhagyják és a népszövetségből kivárnak, míg ez a valódi egyenjogúság népünk számára biztosítva nincsen. A német birodalmi kormány és a német nép, el vannak határozva, inkább vállalni minden szükséget, minden üldöztetést és mindennemű kényszert, mint sem a jövőben szerződéseket aláírni, amelyek minden önérzetes ember és minden öntudatos nép számára elfogadhatatlanok, következményeikben csak a versaillesi békeszerződés által felidézett szükség és nyomorúság állandósítására s ezáltal a civilizált államok közösségének összeomlására vezethetnek.

A német birodalmi kormány és a német nép nem akarnak más nemzetekkel versenyt futni a fegyverkezésben. Csak azt a mértékét követelik meg a biztonságnak, amely a nemzet számára a békés munka nyugalmát és szabadságát garantálja. A német birodalmi kormány és a német nép el vannak határozva a német nemzet jogos követeléseinek tárgyalások és szerződések útján való biztosítására. A birodalmi kormány a német néphez intézi kérdését: helyesli-e a német nép a birodalmi kormányának itt kifejtett politikáját s hajlandó-e azt, mint saját álláspontjának és saját egyéni akaratának kifejezését elismerni, s mellette ünnepélyesen vallomást tenni?"

1933 november 12-én zajlott le a népszavazás. Az eredmény 42,733.819 érvényes szavazat volt, ebből 40,632.628 (95.1 százalék) "igen" és 2,101.191 (4.9 százalék) "nem" szavazatot adtak le.

A német kormány október 14-iki felhívásában ismételten kifejezésre juttatott készségének megfelelően, hogy Európa békéjét megnemtámadási szerződések kötésével biztosítsák, Hitler nyíltan megkísérelt egyetértésre jutni Franciaországgal. Németország szomszéd államai közül mégis csak Pilsudski tábornagyban volt meg az elhatározás, hogy Németországgal megnemtámadási szerződés útján megértést keressen. 1934. január 26-án megkötötték a szerződést és időtartamát tíz évben állapították meg.

/Erről a német-lengyel szerződésről Lloyd George a "Pester Lloyd"-ban (1934 március 4.) így nyilatkozott: "Úgylátszik, Hitler az egyetlen, aki az általános izgalomban nem veszti el a fejét. Szorgosan fáradozik azon, hogy kiküszöböljön Németország szomszédaival bármiféle súrlódási okot. Lengyelországgal kötött megegyezése figyelemreméltó esemény. Merész politikus cselekedete."/

Franciaországgal szemben viszont új konfliktus volt keletkezőben. 1925 október 16-án Németország, Anglia, Olaszország, Franciaország és Belgium Locarnóban kölcsönös szerződéssel biztosították Németországnak a versaillesi békével kijelölt nyugati határait. Ezenkívül Németország kötelezte magát, hogy gondosan ügyel a Rajna mindkét oldalán kijelölt zónának demilitarizálására. Minthogy azonban a nagyhatalmak, mit sem törődve a leszerelési konferenciákkal, nyíltan fegyverkeztek, végül is szükségesnek látták, hogy fegyverkezésüket a nemzeti biztonságra irányuló törekvésükkel, azaz a nemzetközi béke biztosításával igazolják. Anglia ezt az 1935. március 4-én "Statement relating to defence" Fehér Könyvével tette meg, Franciaország pedig március 15-én ismét meghosszabbította a katonai szolgálati időt.

Ezeknek következtében Németország kényszerítve érezte magát, hogy a maga részéről 1935 március 16-án közzétegye a véderő kiépítéséről szóló törvényt, amely bevezette az általános védkötelezettséget. Ennek megokolására a birodalmi kormány március 16-án egy, a német néphez intézett kiáltványában részletesen rámutatott a rikító ellentétre, amely Németország notórius békekészsége és a többi nagyhatalmak határtalan fegyverkezése között fennállott. Minthogy Anglia és Franciaország cselekedeteikkel a versaillesi szerződésnek leszerelést követelő határozatát minden tekintetben mellőzték, Németország kényszerítettnek és jogosultnak érzi magát erre a szerződésszegésre akként válaszolni, hogy helyreállítja katonai felségjogát. A kormányt itt ugyanazok a mérlegelések vezették, amelyeknek Baldwin miniszter utolsó beszédében olyan helyesen adott kifejezést:

"Egy országnak, amely nem hajlandó önmagának védelmére a szükséges elővigyázati intézkedéseket megtenni, sohasem lesz hatalma ezen a földön, sem morális, sem materiális hatalma." Amidőn a kormány utalt az október 14-iki kiáltványában mondottakra, kijelentette, hogy Németország nem törekszik katonai hegemóniára, s el van határozva, hogy a német becsület és a birodalom szabadsága védelmén túl sohasem fog menni és a német nemzeti fegyverkezés egyáltalán nem a háborús támadás eszköze lesz, hanem kizárólag a védelemé, s ezzel a béke fenntartását fogja szolgálni.

Amikor főként ebből az okból kifolyólag Anglia, Itália és Franciaország 1935 április 11-én tárgyalásokra ültek össze, s Németországot megkérdezték, hajlandó-e az u.n. keleti paktumhoz csatlakozni, Németország azt felelte, hogy egy ilyen paktumban nem vehet részt, minthogy ez többé-kevésbé automatikusan érvényre lépő katonai segélykötelezettségeket tartalmaz magában (kötelezte volna például Németországot a Szovjetunió megsegítésére, ha ezt egy harmadik, - pl. Japán, - megtámadta volna!). Ezek után 1935 május 21-én Hitler nagyszabású békebeszéddel lépett a birodalmi gyűlés elé, amely az egész világon a legélénkebb figyelmet keltette. Április 17-én ugyanis Genfben kinyilatkoztatták, hogy Németország az általános védkötelezettség bevezetésével megszegte a versaillesi szerződést. Most Hitler beszédében leszámolt Stresaval és Genffel, a katonai szerződésekkel és a bekerítési stratégiával, s 13 pontba foglalta a német kormánynak a béke kérdésére vonatkozó álláspontját. Minthogy ez a 13 pont világosan megjelöli Németország külpolitikai állásfoglalását, s megvilágítja az általános békére irányuló fáradozásait, tartalmukat röviden összefoglalva, alább közöljük:

1. Nem Németország szegte meg a versaillesi szerződést, hanem azok a hatalmak, amelyek nem tudták elhatározni magukat, hogy a Németország leszerelésével kapcsolatban szerződésileg megígért saját leszerelésüket végrehajtsák.
2. Németország ennek következtében felmondta a fegyverkezési korlátozást, minthogy azt diszkriminációnak tekintette. Viszont a többi, a népek együttélésére vonatkozó szakaszt, beleértve a területi rendelkezéseket, feltétlenül respektálni fogja s revíziót csak békés megegyezés útján kíván elérni.
3. Németország mindaddig megtartja a locarnói paktumot, míg a többi partnerek is megtartják.
4. Németország hajlandó részt venni a béke közös biztosításában, kívánatosnak tartja azonban a szerződések revízióját.
5. Németország nézete szerint az együttműködés egyoldalúan ráoktrojált feltételek formájában nem lehetséges.
6. Németország hajlandó a szomszéd államokkal megnemtámadási szerződéseket kötni.
7. Németország hajlandó hozzájárulni egy légügyi egyezményhez.
8. Németország hajlandó fegyverkezésében mindazokat a korlátozásokat vállalni, amelyeket más államok is elvállalnak.
9. Németország nézete szerint a repülőgépekből való bombavetést el kell tiltani.
10. Németország a legnehezebb fegyvernemek kiküszöbölése mellett van.
11. Németország hozzájárul a tüzérség űrméretének és a hadihajók bármely nemének korlátozásához.
12. Németországnak az a nézete, hogy a. közvéleménynek sajtó, film és színház útján való megmérgezését meg kell akadályozni
13. Németország hozzájárul egy olyan nemzetközi megállapodáshoz, amely megakadályozza más államok ügyeibe a kívülről való beavatkozást.

1935. június 18-án Németország flottaegyezményt kötött Angliával, amelynek értelmében a német hajóhad erejét Nagybritannia teljes hajóhaderejéhez viszonyítva, 35:100 arányban állapították meg.

/Erről a flottaegyezményről mondta Chamberlain 1938 július 26.-i beszédében: "Amikor Hitler úr annakidején javasolta a flottaszerződést, ezzel jelentős és igen szívesen látott gesztust tett a béke irányában. Ennek a gesztusnak jelentőségét, úgy tetszik nekem, nem értették meg teljesen s nem értékelték eléggé, mint előrehaladást az általános megbékülés felé. De a kezdeményezés szerződéses megvalósítása közelebb hozza a lehetőséget, hogy a két ország szempontjából vitális jelentőségű pontok felett a jövőben is megegyezünk. Mi mindenesetre nem tartjuk lehetetlennek a fáradozásokat tovább folytatni a két ország megegyezésének irányában, ami oly rendkívül sokat jelentene az európai bizalom helyreállítása terén."

Hogyan válaszolt Franciaország a tizenhárom pontra? 1936 március elején a francia parlament hozzájárult a barátsági szerződéshez, amelyet a francia kormány 1935 május 2-án kötött Szovjetoroszországgal. Minthogy ez a szerződés kétségtelenül Németország ellen irányult, a németek 1936 március 7-én emlékirattal fordultak a Locarno-hatalmakhoz és rámutattak arra, hogy a francia-szovjetorosz megegyezés a Locarno-szerződés megszegését jelenti s ennek következtében Németország magára nézve a megszűnt szerződést érvénytelennek tekinti. Éppen ezért a Rajnavidék demilitarizált zónájában helyreállította a birodalom korlátlan szuverenitását.

Ennek a közlésnek gyakorlati eredménye az volt, hogy Németország a Rajnavidék demilitarizált részét katonailag megszállotta.

/A Rajnavidék német megszállását az úgynevezett nemzetközi békeegyesületek, amelyek majdnem kivétel nélkül meg voltak fertőzve a kommunizmustól, természetesen azonnal háborús fenyegetésnek nyilvánították. Egyedül az öreg svéd radikális pacifista, Carl Linghagen jelentette ki egy interjúban: "A Németország ellen irányuló tilalmat, hogy felfegyverkezzék és saját eszközeivel kedve szerint rendelkezhessék, míg a győztes nagyhatalmak tovább folytatják fegyverkezésüket és a Rajna francia partján erődöket építenek, Németország a történelmi praxis értelmében jogosult lerázni magáról, ha képes reá. Most ezt Németország meg tudta tenni saját kezdeményezéséből és a győztes nagyhatalmak a Németországtól való féltükben arra kényszerülnek, hogy ne opponáljanak. Ezzel ez a szerződésszegés nemcsak megengedhetővé vált, hanem egyenesen a közjó hasznára szolgált. Ezt az eredményt esetleg később háború útján érték volna el. Így a világ legalább ettől a háborútól meg lett kímélve." (Tidevarvet, 1936 augusztus 15.) /

Hogy azonban ennek az intézkedésnek védelmi jellegét minden kétségen felül bebizonyítsák, a német kormány 1936 április 1-én átnyújtott az angol kormánynak egy béketervezetet, amelyben még szélesebb alapokon 19 pontban javaslatot tett Európa gyakorlati és tartós megbékítésére, s kifejezte hajlandóságát, hogy megegyezik Franciaországgal és Belgiummal egy, a mindkét részről való demilitarizált sáv megállapítása céljából. Javasolta továbbá, hogy Németország, Franciaország és Belgium kössenek 25 évre érvényes megnemtámadási szerződést. Angliát és Olaszországot bevonták volna abból a célból, hogy ezt a megegyezést mint kezesek, írják alá. Németország kifejezésre juttatta egyetértését azzal is, hogy Hollandiát is bevonják ebbe a szerződési rendszerbe. Ugyancsak kinyilvánította készségét, hogy a nyugati hatalmakkal légügyi egyezményt kössön, amely mindennemű repülőtámadást már eleve lehetetlenné tenne. Ezenfelül megismételte hajlandóságának kifejezését, hogy keleti szomszédaival is megnemtámadási szerződéseket kössön. Végül kinyilvánította készségét, a népszövetségbe való újbóli belépésre, de abban a reményben, "hogy belátható időn belül barátságos tárgyalások útján rendezik a gyarmati egyenjogúság kérdését, valamint a népszövetségi alapokmánynak a versaillesi alapelvektől való elválasztását."

Azonban Németország 1936 március 31-i béketerve is süket fülekre talált. Amikor erre Mussolini 1937 december 11-én kinyilatkoztatta Itáliának a Népszövetségből való kilépését, a német kormány üdvözölte ezt a lépését s közölte, hogy a népszövetségbe való visszatérésének szándéka érvénytelenné vált, amiről a "Völkischer Beobachter" 1937. december 13-án a következő közleményt tette közzé:

"A fasiszta kormánynak elhatározása, amellyel kinyilvánította Itáliának a népszövetségből való kilépését és a rendkívül nagyjelentőségű fejtegetések, amelyekkel a Duce ezt az elhatározást megindokolta, Németországban a legteljesebb megértésre és a legmelegebb rokonszenvre találnak. Az olasz politikának a népszövetséggel szemben elfoglalt elvi álláspontját illetőleg már régen nem forgott fenn semmi kétség. A genfi hamis istenekről szóló szavak, amelyeket Mussolini szeptember végén Berlinben a Maifelden mondott, még mindig füleinkben csengenek. De legnagyobb fontossága van annak, hogy az olasz kormány a tegnap közzétett elhatározásával most a helyzet végleges tisztázását idézte elő. A népszövetség ezzel megkapta a politikai teljesítményeivel kiérdemelt nyugtát. Fennállásának egyetlen periódusában sem mutatkozott képesnek arra, hogy a világpolitika bármely aktuális problémájának megoldásánál hasznos segítséget nyújtson. Ellenkezőleg, a háború utáni időszak egész politikai kifejlődésére állandóan csak kártékony, sőt sokszor veszedelmes befolyást gyakorolt. Ideálok ürügye alatt mindinkább a versaillesi szabályozás egyes haszonélvezőinek céljait szolgáló szövetkezetté változott.

Ahelyett, hogy a nemzetközi politikát a népek természetes erőinek és igényeinek ésszerű kiegyenlítésével a termékeny fejlődés útján vezette volna, Genfben elsősorban olyan módszerek kitalálásán és alkalmazásán fáradoztak, amelyek ennek a fejlődésnek megakadályozására szolgáltak. A népszövetség teljes csődje ma már olyan tény, ami nem szorul semmiféle bizonyítékra és semmiféle indokolásra. A reménységek, amelyekkel elsősorban a kisebb államok tekintettek a népszövetség felé, mindinkább szétfoszlottak annak a felismerése következtében, hogy a genfi politika a kollektív biztonság helyett a valóságban kollektív bizonytalanságra vezetett. Ha egyébiránt most némely helyen megkísérlik az intézmény kudarcát általánossága hiányával magyarázni, ez nyilvánvalóan az oknak és az okozatnak összezavarása. Az okok, amelyek először Japánt, azután Németországot és most Itáliát is kényszerítették a népszövetség elhagyására, kézzelfoghatóan bizonyítják, hol vannak szervezetének és az abban uralkodó politikai tendenciáknak hibái. Reménytelen fáradozás ezeknek a gyökeres hibáknak kiküszöbölését rész-reformokkal megkísérelni.

Ha a Genfben megmaradt nagyhatalmak még most is azt akarják, hogy a népszövetséget politikájuk komoly faktoraként szerepeltessék, az az ő dolguk. Joguk azonban nincs többé arra, hogy a népszövetséget az államok világának hivatott reprezentánsaként és a nemzetközi együttműködés legfőbb szervenként szerepeltessék. A birodalmi kormányt, teljes egyetértésben az olasz kormánnyal, semmi sem fogja eltéríteni attól a meggyőződésétől, hogy a genfi politikai rendszer nemcsak elhibázott, hanem vészthozó is. Ilyenformán Németországnak a népszövetségbe való visszatéréséről többé nem lehet szó."

Németország és Ausztria között a viszony feszültté vált, elsősorban azért, mert az osztrák kormány igyekezett Ausztriában a nemzetiszocialista mozgalmat elnyomni, mivel az a Németországhoz való csatlakozásra törekedett. Az 1936 július 11-iki és az 1937 februári megegyezésekben mindkét ország kormányai kísérletet tettek ennek a kérdésnek békés megoldására, anélkül, hogy ezek a fáradozások kielégítő egyetértésre vezettek volna.

Hogy itt is pozitív irányban hasson közre Európa békéiének fenntartására, Hitler 1938 február 12-én meghívta Schuschnigg osztrák szövetségi kancellárt a Berchtesgaden melletti Obersalzbergbe, személyes megbeszélésre. Itt a két államférfi a vitás politikai probléma fölött folytatott öt órás tanácskozás után olyan megoldásra jutott, amely mindkét fél szempontjából szerencsésnek látszott: Németország elismerte a "független és önálló, német és keresztény, tagozott és tekintélyi alapon vezetett Ausztria" teljes politikai szuverenitását, aminek ellenében Ausztria az osztrák nemzeti szocialisták ellen folyamatban lévő valamennyi büntető intézkedést általános amnesztiával megszüntette. Schuschnigg ezt a rendelkezést azzal a kijelentéssel írta alá, hogy áld a nemzeti szocialista eszméket képviseli és Középeurópa szerves továbbfejlődését egy új nagy birodalomban látja, ezért egyúttal még nem tekinthető rossz osztráknak.

A német birodalmi kancellár és az osztrák szövetségi kancellár találkozása kiinduló pontja lett egy sorozat meglepő és következményeiben előre nem látható eseménynek. Ezeknek során Hitler ellenállhatatlan akaratereje és villámgyors cselekvési módja ha nem is legelső ízben, de a legmélyebb benyomást keltően mutatkozott meg. Amikor február 16-án dr. Seyss-Inquart osztrák nemzeti szocialistát Ausztria belügyminiszterévé nevezték ki és amnesztia folytán valamennyi fogoly visszanyerte szabadságát, úgy látszott, hogy az obersalzbergi tanácskozás ténylegesen meghozza a várt eredményt.

Az első csalódást az a beszéd okozta, amelyet Schuschnigg február 24-én tartott a szövetségi gyűlésen s amelynek során az obersalzbergi megegyezést a marxisták érdekében meghamisítani próbálta. Március 1-én a megállapodással ellentétben betiltották a Linzbe tervezett "német napot", s március 9-én Innsbruckban tartott beszédében Schuschnigg teljesen meglepő módon népszavazást jelentett be a legközelebbi (három nap múlva) bekövetkező vasárnapra, amelynek végrehajtása az általa elhatározott hamisítást és csalódást segítette elő. /A lakosság között csak olyan kész szavazócédulákat osztottak szét, amelyekre "igen"' volt nyomtatva. Aki "nem"-mel akart volna szavazni, annak magának kellett volna egy pontosan azonos szavazócédulát kiállítani s ilyenformán szavazatát nem gyakorolhatta titkosan./

Dr. Jury, Seyss-Inquart helyettese azonnal kinyilatkoztatta: Schuschnigg a kabinet tudta nélkül cselekedett: az osztrák nemzeti szocialisták nem fognak ebben a népszavazási komédiában részt venni. Már a következő napon felkelt az egész ausztriai lakosság Schuschnigg kísérlete ellen, hogy ilyen goromba csalással erőszakoskodjanak vele, úgy hogy Schuschnigg 1938 március 11-én lemondásra kényszerült.

/Az obersalzbergi tárgyalások lefolyását és a Schuschnigg azutáni magatartását Hitler 1938 március 25.-i königsbergi beszédében a következőkben ismertette: "Először is egy zsarnoki csoportot, amely birtokában volt a hatalmi eszközöknek, az osztrák állam urává emeltek, ezzel a csoporttal egy új alkotmányt készítettek, s ezzel a népet minden beleszólási lehetőségtől, minden bírálati és jóváhagyási lehetőségtől megfosztották. Azt az embert, aki ennek a kis uralkodó csoportnak ügyvivője volt, Schuschniggnak hívták. A tél folyamán számos jelenségből láttam, hogy ez az állapot tartósan így nem maradhat, és hogy csak két lehetőség van: vagy egy szabályozott megoldás, vagy egy szabályozatlan forradalmi kitörés.

Az utóbbit el akartam kerülni, és ezt az embert, akinek velem szemben semminemű jogosultsága nem volt azt a területet képviselni, mégis meghívtam magamhoz. Magamhoz kérettem és teljes komolysággal kifejtettem előtte, mik lesznek a következmények, ha továbbra fenntartja ezt a zsarnokságot. Azt mondottam neki: "Schuschnigg, ön elnyom egy országot! Ehhez nincsen joga! Ez az ország éppen az én hazám is, mint az öné! Hogyan merészeli ezt az országot sanyargatni? Én hajlandó vagyok önnel a nép elé állani. Lépjünk fel mindketten, mint jelöltek. A nép döntsön!" Erre úgy vélte, hogy lehetetlen alkotmányjogi okokból. Erre figyelmeztettem, hogy keressen utat a békés kibontakozásra, mert ellenkező esetben senki sem háríthatja el, hogy a meggyötört néplélek fel ne kiáltson. S arra nézve sem hagytam kétségben: a német határokon nem fognak többé német néptársakra lőni!

Valóban a legteljesebb komolysággal mindent megkíséreltem, hogy megértessem vele, ez az utolsó út, amely talán a krízis békés megoldására vezet. Nem hagytam kétségben, hogy ha ez az út balsikerrel jár, a kibontakozás így vagy úgy, de meg fog indulni. Figyelmeztettem, ne kételkedjék komoly elhatározásomban, hogy a birodalom segítségét rendelkezésre fogom bocsátani az elnyomott néptársaknak, s ne kételkedjék elszántságomban, ha ennek az útnak elhagyása következtében beáll a krízis. Nem hitt kijelentéseim komolyságában a nyílván ezért szegte meg az egyességet. Ma már adataink vannak, megtaláltuk a leveleket, amelyekben február 19-én, tehát egy nappal a birodalmi gyűlésen tartott beszédem előtt azt írja, hogy az ő részéről az egész csak taktikai sakkhúzás lenne, abból a célból, hogy időt nyerjen, míg a külpolitikai helyzet kedvezőbben alakul. Arra számított tehát, hogy egy szerencsésebb órában a külföldet Németországra zúdíthatja.

Hogy ennek a szándékának morális alapot adjon, találta ki ez az ember azt a nevetséges népszavazási komédiát, amit a legélesebben az a tény világít meg, hogy röpcédulákat és plakátokat foglalhattunk le, amelyeken már nyolc nappal előbb kinyomtatták a szavazás számait! Hallatlan csalás volt ez egy olyan országban, ahol már sok éve nem választhattak és nem szavazhattak. Nyilvánvaló volt, hogy ha ez az új csalás sikerül, a világ jéghidegen kijelentette volna: már ez a rendszer legalizálva van!"./

Schuschnigg visszalépése kedden késő este történt, és a Seyss-Inquart vezetése alatt álló új osztrák kormány még ugyanazon estén Hitler segítségéért folyamodott a fenyegető polgárháború elhárítására és birodalmi német csapatok küldését kérte a rend fenntartására és a vérontás megakadályozására. A birodalmi kancellár erre március 12-én proklamációt bocsátott ki:

"Páncélos csapatok, gyalogos hadosztályok és SS-alakulatok a földön s a német légierő a kék égen, - akiket Bécs új nemzetiszocialista kormánya hívott - kezeskednek arról, hogy az osztrák népnek most már végre a legrövidebb idő alatt alkalma nyílik egy igazi népszavazás útján jövőjéről és sorsáról dönteni... Én magam, mint a német nép vezére és kancellárja, boldog leszek, hogy ismét mint német és szabad polgár léphetek arra a földre, amely az én hazám is..."

1938 március 13-án Ausztriának a német birodalomhoz történt csatlakozása egyetlen kardcsapás és egyetlen csepp vér nélkül befejezést nyert. A német birodalom egyik napról a másikra 84.000 négyzetkilométerrel és mintegy 6.4 millió lakossal Nagy-Németországgá lett. Egy nappal később a Führer az egész lakosság határtalan ujjongása közben bevonult Bécsbe.

/Mérvadó angol és francia lapok hangja bizonyította, hogy ott is nemcsak a csatlakozás jogosultságát ismerték el, hanem az a lelkesedés, amivel egész Ausztriában fogadták, általános csodálatot váltott ki. Egy 1938 március 15-én kelt levél a "Daily Telegraph"-ban megértést kíván Ausztriának Németországhoz történt csatlakozásával szemben, ami történelmi esemény. Az angolok négyszáz éven át ágyúkkal, bajonettekkel és bombákkal az egész világon megszerezték azt, ami értékesnek látszott előttük. Ha Hitler ma a csatlakozásra irányuló német törekvést propagandával, meggyőzéssel, vérontás nélkül megvalósítja, akkor az angolok a béke és szabadság ellenségének nevezik. A béke azonban nem jelent egyebet, mint a nemzeti törekvéseknek háború nélkül való érvényrejuttatását. Anglia hagyjon fel végre képmutatásával s kössön ennek a világnak realistáival békét. Szívesen megtartanák szavukat, ha módot adnának nekik arra, hogy minden gazdasági nyomástól menten s holmi következményekkel való fenyegetődzés nélkül szabadon megtárgyalt szerződéseket írhatnának alá.

A francia különtudósítók, akiket szintén magával ragadott a Példátlan ujjongás, színdús szavakkal számoltak be a Führer diadalútjáról s megállapították, hogy Hitler már régen meghódította a német-osztrákok szívét. Hitler valóban úgy jön, mint szabadító, mint a hatmillió ausztriai német várva-várt vezére. A Hitler bécsi bevonulása már ma valódi népszavazás. Hitler meghódította Ausztriát.

"Hitler Bécsbe a lelkesedés viharában vonult be. A bécsiek lelkesedésének őszintesége és mindenekfölött a Bécsbe jött vidékieké leírhatatlan és nem analizálható. Ez a lelkesedés, amely valóban nagyon őszinte, egészen vallásos jellegű" írta a "Petit Parisien".

A "Journal" ezt írta: "Az egész Ring visszhangzóit a lelkesedés bensőséges hullámaitól. Újból és újból felrivalgott a tömeg: "Egy birodalom, egy nép, egy vezér! Heil Hitler!" Végül már nem lehetett a Hitler szót megérteni, csak egyes szótagokat. A Führerrel elsőízben szemtől-szemben bizonyságot tett Bécs személyiségének hatalmáról./

A St. germaini diktátumot és a versaillesi diktátum 80. §-át örökre széttépték, anélkül, hogy a nagyhatalmak, amelyek ezeket a diktátumokat megteremtették, s fennállásukat majdnem két évtizeden át az erőszak fenyegetésével biztosították, egyetlen szóval tiltakozni merészeltek volna.

Ugyanebben az évben még Ausztriának a birodalomhoz történt csatlakozásánál is sokkal súlyosabb külpolitikai feladatot kellett Hitlernek megoldania: a szudétanémet problémát.

/Szudétanémetország és szudétanémetek alatt valamennyi német területet és ezeknek összes német származású és német anyanyelvű lakosait értik, akiket 1919-ben olvasztottak be a cseh államalakulatba. A Szudétaföld tehát jóval nagyobb terület, mint a "Szudéták", Szilézia határhegysége Csehország és Morvaország felé. Egész kiterjedése közel 30.000 négyzetkilométer, lakosainak száma mintegy 3,600.000, vagyis négyzetkilométerenként átlag 128. (A birodalmi átlag négyzetkilométerenként 131).

Délmorvaországban majdnem kizárólag mezőgazdasággal foglalkoznak. Az ipari vidékek Egerlandtól Reichenbergig terülnek el. Északi Morvaország-Szilézia vegyes-gazdasági terület.

Az ásványi kincsek főként: 1. Barnaszén kereken 12 millárd tonna, évi produkció 16 millió tonna. 2. Gazdag agyag- és kaolinlelő területek Karlsbad környékén. 3. Uránérc, uránszurokérccel Joachimstalnál, az Érchegység déli lábánál, az uránérc mennyiségben második előfordulási helye a világon.

Erdő- és mezőgazdaság: ca. 3 millió hektár mezőgazdaságilag művelt terület, kereken 300.000 mezőgazdasági üzemmel. Ebből kereken l millió hektár erdő. (81 százalék tűlevelű, 5 százalék lombfa, 14 százalék vegyes). Évente mintegy 6.6 millió köbméter haszonfát termelnek ki./

Az osztrák csatlakozási kérdésben egy egész egységes és politikailag szuverén országról volt szó, amelynek a Németországgal való egyesülése túlérett gyümölcsként kellett, hogy az államférfinak tenyerébe essék, ha a kellő pillanatban megfelelő bölcsességgel, elszántsággal és merészséggel képes volt szembeszegülni minden fenyegetéssel és veszedelemmel. Hitler magatartása bebizonyította, hogy megvannak azok a képességei, amelyeket a sors a döntő pillanatokban a német államvezetéstől megkíván.

Más volt a helyzet a szudétanémet földdel, amely bár politikailag és népileg a német Ausztriához tartozott volna, a versaillesi diktátum egy egészen idegen, új államképlet függelékévé tette, ahol a szemérmetlen elnyomatás következtében a népi és gazdasági pusztulás felé hajtva, húsz év óta hiába harcolt, hogy e nyomorúságból kiszabadítsa magát. Ennek a kérdésnek a megoldása annál nehezebb és veszedelmesebb volt, mert a szudétanémeteken zsarnokoskodó cseh állam Franciaországban egy túlerővel rendelkező hátvédre támaszkodhatott.

Ennek a felszabadítási háborúnak történelmi kifejlődése és az utolsó döntő fázisok lefolyása, bármily egyszerű és tiszta volt magában véve az alapvető probléma, tendenciózus sajtó-agitáció folytán részleteiben annyira bonyolulttá és zavarossá vált, hogy az európai nyilvánosság csak tökéletlen és sok tekintetben hamis képet nyert róla. Hogy lehetővé váljék a politikai események és hátterük helyes megítélése, szükségesnek látszik ezt a problémát valamivel behatóbban tárgyalni, mint Ausztria csatlakozását.

Benes 1908-ban a következőket írta doktori disszertációjában: "Nem lehet komolyan venni egy cseh állam felállítását, ha a területén élő lakosságnak egyharmada el van határozva arra, hogy minden áron harcol ellene és jogosultságát sohasem fogja elismerni. A történelmi tartományoknak helyet kell adniuk a nemzeti szempontból elhatárolt területeknek; mindenekelőtt fel kell adniuk a cseheknek történelmi államjoguk fikcióját." Még 1915-ben is a következőket jelentette ki a "Krieg und Kultur" cikksorozatában: "A nemzeti egyéniségek életmegnyilvánulásait érinteni éppen olyan bűnös és méltatlan, mint bármely egyén életét veszélyeztetni. Útjába állani a nemzeti kultúráknak, megsemmisíteni őket, vagy létezésüket akadályozni a legnagyobb bűn az emberiség ellen, amit az emberi társadalom egyáltalán ismer."

Morvaország és Csehország ősrégi germán kultúrföld és már az első birodalomnak is része volt. Tábor kivételével Csehország és Morvaország valamennyi városát németek alapították. A német király 973-ban birodalmi püspökséget alapított Prágában, amelynek első püspöke a szász Thietmer volt, akit még öt más német püspök követett. A püspöki templomhoz német kereskedelmi település kapcsolódott, ahol már a 11. században német jog volt érvényben, amit a 13. században Csehország további 33 városába is bevezettek. Az 1348-ba a alapított prágai egyetem a legrégebbi német főiskola. A prágai kancellária német nyelve hosszú időn keresztül udvari és hivatalos nyelv volt s Luther is gyakran felhasználta bibliafordításánál.

A huszita idők viharai után Csehországot és Morvaországot az osztrák tartományokkal egyesítették a Habsburgok alatt. Már a régi Ausztriában is kulturális szempontból az osztrák monarchia különösen értékes alkatrésze volt a szudétanémetség. Iskoláik példásan működtek s ez így maradt a cseh-uralom idején is, mindaddig, míg a fokozódó csehesítési intézkedések, olyanokká nem formálták a német intézeteket, ahol német nyelven cseh-bolsevista szellemet közvetítettek. Ez ellen küzdöttek a német népi egyesületek, a német diákság és főként a nemzeti tornász-szövetség.

Három évvel később, amikor Németország összeomlása bekövetkezett, álláspontja teljes mértékben megváltozott. Versaillesban a győztes hatalmaknak tizenegy emlékiratot nyújt át, amelyekről maga is beismeri: "Emlékirataink legtöbbjét, amelyekben összefoglaltam békeköveteléseinket, a legnagyobb sietséggel, úgyszólván rögtönözve, segédanyag és irodalom nélkül fogalmaztam." 1918 novemberében sürgős levelekkel fordult a prágai kormányhoz, nehogy híreket engedjenek ki Párizsba arról, hogy a szudétanémetek nemzetiségük elismerését követelik és a csehekkel szemben kiegyenlíthetetlen álláspontot foglalnak el. "Bennünket elismert a világ, őket nem" - írja 1918 november 27-én. "És ami a legfontosabb: nem is lesznek elismerve... A csehországi németekről nem esett szó és nem is fognak beszélni róluk."

Hogyan jött létre ennek a csehszlovák államnak a szerkezete, drasztikus formában fejtette ki Hitler 1938 szeptember 26-án tartott beszédében: "Ez a csehszlovák állam egyetlen hazugsággal kezdődik. Ennek az egykori hazugságnak apját Benesnek hívták. Ez a Benes úr megjelent akkor Versaillesban és kinyilvánította, hogy van egy csehszlovák nemzet. Ki kellett találnia ezt a hazugságot, hogy fajtestvérei valódi számának valamivel nagyobb és ezzel jogosultabb mértéket adjon. És a földrajzi és néprajzi tekintetben nem mindig kielégítően járatos angolszász államférfiak akkor nem tartották szükségesnek, hogy Benes úr állításait ellenőrizzék, mert különben azonnal megállapíthatták volna, hogy csehszlovák nemzet nincs, hanem vannak csehek és szlovákok és hogy ezek a szlovákok mit sem akarnak tudni a csehekről... így annektálták ezek a csehek Benes úr révén Szlovákiát.

Minthogy ez az állam nem látszott életképesnek, rövid úton hozzájuk csaptak önrendelkezési joguk és önrendelkezési akaratuk ellenére három millió németet. És mivel még ez sem volt elég, hozzá kellett jönnie több, mint egy millió magyarnak, továbbá kárpát-orosznak és végül néhányszázezer lengyelnek." A további kifejlésről így folytatja Hitler: "Amikor Benes ezt az államot összehazudozta, akkor ünnepélyesen megígérte, hogy svájci mintára kantonokba osztja be... Várjuk mindnyájan, hogyan oldotta meg Benes úr ezt a kantonrendszert. Elkezdte terror uralmát! Már akkoriban megkíséreltek a németek tiltakozni önkényes elnyomatásuk ellen, összelőtték őket. És azóta megindult kiirtásukra a háború. Csehszlovákia "békés" fejlődésének idei esztendejében hatszázezer németnek kellett elhagynia Csehszlovákiát. Ez nagyon egyszerű okból történt: mert különben éhen kellett volna halniuk.

Már az 1918-tól 1938-ig tartó általános fejlődés is világosan megmutatta: Benes úr el volt határozva arra, hogy a németséget lassanként egyszerűen kiírtja! És ezt bizonyos fokig el is érte. Számtalan embert taszított a legmélyebb szerencsétlenségbe... Terrorjának szakadatlan alkalmazásával sikerült neki lassanként ezeket a milliókat némaságra kárhoztatni s ugyanezen idő alatt világosság derült ennek az államnak "nemzetközi" hivatására is. Egyáltalán nem csináltak titkot belőle, hogy ennek az államnak az a feladata, hogy szükség esetén bevessék Németország ellen. Pierre Cot ezt a kívánságot egész őszintén kifejezésre juttatta: "Erre az államra szükségünk van", - mondotta, - "mert ebből az államból lehet a legkönnyebben a német gazdaságot, a német ipart bombákkal szétrombolni..."

Benes úrnak ebben az államában borzalmasok lettek a következmények a nemzetiségek részére. Én csak a németekről beszélek. Valamennyi német törzs között az ő halandóságuk a legpusztítóbb, a gyermekhiány az ő soraikban a legnagyobb, munkanélküliségük a legszörnyűbb. Meddig tartson még ez az állapot?"

/Gazdasági téren a német népességet mindenféle módon hátrányos helyzetbe szorították a cseh lakossággal szemben, amennyiben az ipari vállalatokat kíméletlenül elcsehesítették, a nemet birtokot pedig egy úgynevezett "földreform" révén kisajátították. Vállvetve haladt ezekkel a terület csehekkel való betelepítése. A szudétanémet vidék önkényes elcsehesítésnek illusztrálására megemlítjük, hogy a csehek bevándorlás útján a háború utáni időkben saját települési területükön 4 1/2 százalékkal szaporodtak, míg a német települési területen 80 százalékkal; 1921-től 1930-ig a cseh vidéken 8 százalékkal, viszont a szudétanémet vidéken 30 százalékkal. Abszolút számokkal kifejezve kereken 260.000 csehet telepítettek német területre./

A szudétanémetség ezekkel az irtó-rendszabályokkal szívós, de feltétlenül lojális ellenállást szegezett szembe. A szudétanémetek arra törekedtek, hogy a parlamentben és a közigazgatásban legális úton küzdjenek népiségükért. Húsz évi eredménytelen küzdelem után Konrád Henlein, akit a szudéta-németek vezérükké választottak /Az 1935. évi első választási menet 75 százalékot eredményezett Henleinnak, az 1938. évi községi választásokon cseh terror alatt 90-98 százalékot, míg a szudétanémet pártba való belépések ugrásszerűen szaporodtak; a végén 1938-ban 1.5 millió párttag volt, tehát úgyszólván valamennyi teljeskorú szudétanémet, míg a 21 évesnél fiatalabbak majdnem kivétel nélkül nemzeti szocialistának vallották magukat/ a SdP (Sudetendeutsche Partei) karlsbadi nagygyűlésén 1938 április 28-án nyolc világos követelést intézett a prágai kormányhoz s ennek főpontjai a következőképp hangzottak:

"Hogy a csehszlovák államban békés fejlődés következzék be, akkor a szudétanémetség meggyőződése szerint a következő állami és jogrendet kell bevezetni: 1. A német népcsoportok a cseh néppel teljesen azonos egyenjogúságának és egyenrangúságának helyreállítása. 2. A szudétanémet népcsoportnak, mint jogi személyiségnek elismerése ennek az egyenjogú állásnak védelmére az államban. 3. A német települési terület megállapítása és elismerése. 4. Német önkormányzat kiépítése a német települési területen a nyilvános élet minden terén, amennyiben a német népcsoport érdekei és ügyei forognak szóban. 5. Törvényes védelmi intézkedések azoknak az állampolgároknak számára, akik népiségük zárt települési területén kívül élnek. 6. A szudétanémetséget 1918-tól ért igazságtalanságok megszüntetése és ez igazságtalanság következtében előállott károk jóvátétele. 7. Elismerése és végrehajtása az alapelvnek: német területen német köztisztviselők. 8. Teljes szabadság a német nemzetiség és a német világnézet megvallására".

Bár Henlein beszéde az európai sajtóban a legnagyobb figyelmet keltette, a prágai kormány mégis megkísérelte a felállított nyolc pont tárgyalását mindenféle álokokkal és álkövetelésekkel elodázni. Minthogy a szudétanémetek üldözése továbbra is mind hevesebb formákat öltött, Hitler végül kényszerítve érezte magát, az egész világ előtt kijelenteni, hogy ő, ha Németország határain kívül német nemzetiséget jog és méltányosság ellenére elnyomnak, nem maradhat közömbös. Már 1938. február 20-án kinyilatkoztatta egyik birodalmi gyűlési beszédében, hogy a birodalom határain kívül élő tízmillió néptárs (az osztrákokra és a szudétanémetekre célzott) a birodalom erkölcsi oltalma alatt áll. A világ hallotta ezt, de nyilvánvalóan nem értette meg szavainak horderejét. Márciusban bekövetkezett Ausztria felszabadítása.

Májusban aztán olyan esemény történt, amelyet talán a csehszlovák válság hirtelen kiélesedésének közvetlen indítékának lehet tekinteni. Csehszlovákiában bekövetkeztek a községi választások. Mivel a prágai kormány attól tartott, hogy a németek és a többi nem-cseh nemzetiségek fel fogják használni ezt az alkalmat az egyesülésre, úgy vélte, hogy a szavazási eljárást brutális megfélemlítéssel, névszerint a hadsereg mozgósításával befolyásolhatja. Egy ilyen demonstrációt azonban a világ előtt csak azzal a szenzációs hírközléssel tüntethetett fel jogosultnak, hogy Németország csapatokat mozgósított s az a szándéka, hogy bevonuljon Csehszlovákiába. Minthogy a valóságban egyetlenegy német katonával sem hívtak be többet, mint ahányan szolgáltak, sőt egyetlen német katona sem tartózkodott békebeli állomáshelyén kívül, Németország azonnal megcáfolhatta Benes kieszelt hazugságát.

Ennek dacára növekvő idegesség lett úrrá az európai közvéleményben. Az elviselhetetlen feszültség egyidejűleg a Szudétaföldön véres cseh erőszakoskodásokban robbant ki. A szudétanémet probléma radikális megoldásának szükségessége mind sürgősebbé vált. Anglia és Franciaország már egy európai háború kísértetét látták a horizonton felemelkedni. Hogy a helyzetet alaposan tisztázzák, Chamberlain július 26-án közölte az alsóházzal, a brit kormány a csehszlovák kormány kérésére elhatározta, hogy egy független "vizsgálóbiztost" és "közvetítőt" küld Csehszlovákiába, aki a kérdést helyszínén fogja tanulmányozni s javaslatot tesz, milyen úton-módon lehetne a kérdést megoldani. Ezzel a feladattal Lord Runcimant bízták meg.

Most félreérthetetlen módon még egyszer megnyilatkozott Hitler a szudétanémet kérdésről Nagynémetország pártnapján 1938 szeptember 12-én: "Ha egy majdnem nyolcvanmilliós néphez tartozó három és félmillió ember nem énekelheti azt a dalt, amely tetszik neki, mert a cseheknek kedve ellen való, vagy ha véresre verik, pusztán azért, mert olyan harisnyát visel, amit a csehek egyszerűen nem akarnak látni, vagy ha terrorizálják és bántalmazzák, mert úgy köszön, ahogy a cseheknek nem kellemes, holott így nem a cseheket, hanem csak maguk között egymást köszöntik, ha minden nemzeti életmegnyilvánulásukért mint a védtelen vadat űzik és hajszolják - lehet hogy ez a mi demokráciáink méltó képviselői előtt talán közömbös esetleg rokonszenves is, minthogy itt csak három és félmillió németről van szó. Én azonban csak annyit mondhatok e demokráciák képviselőinek, hogy ez előttünk nem közömbös és ha ezek a kínzott teremtések nem tudják maguknak a jogot és segítséget önerejükből megszerezni, mindkettőt meg fogják kapni tőlünk."

Utalt ismét arra, amit ebben a kérdésben február 20-án a német birodalmi gyűlésen mondott s figyelmeztette a külföldi államférfiakat, legyenek meggyőződve arról, hogy nem frázisokról van szó. De, hogy a húrt ne feszítse túl, a lehetőség határáig mérsékelte magát s nem. kívánt egyebet a szudétanémetek részére, mint az önrendelkezés jogát. Rábízta a csehszlovák kormányra, hogy a kölcsönös megértés céljából tárgyaljon a szudétanémetek hivatott vezetőivel. Ezzel Hitler az egész problémát nemzetközi síkra emelte, ami által a szudétanémet kérdés alapvetően megváltozott.

A cseh kormány erre a javaslatra szeptember 12-én egy, az angol kormányhoz intézett jegyzékkel válaszolt, amelyben a népszavazást alkotmányellenesnek és lehetetlennek minősítette, a következő napon pedig kihirdette a szudéta földön az ostromállapotot, amelynek hallatlan terrorja számos halálos és sebesült áldozatot követelt. Konrád Henlein erre a prágai kormányhoz ultimátumot intézett, hogy hat óra alatt függessze fel a kivételes állapotot és a rendőrséget vonja vissza, mert ellenkező esetben a következményekért semmiféle felelősséget nem vállalhat. Mivel a prágai kormány ezt az ultimátumot nem vette figyelembe és a terror változatlanul tovább tartott, Henlein minden tárgyalást megszakított.

Szeptember 14-én cseh katonaság nyomult be Eger városába s ágyúkkal és gépfegyverekkel lőtte a Hotel Viktoriát, amely a SdP székhelye volt. Ezután a katonák megrohanták a hotelt és a hivatalos helyiségeket kifosztották. A cseh erőszakoskodásoknak az lett a következménye, hogy a Szudétaföld lakossága kénytelen volt a határon át Németországba menekülni. Számuk rövid idő alatt 244.850 menekültre emelkedett.

Mussolini szeptember 15-én egy Runciman-hez intézett nyílt levelében népszavazást követelt a szudétanémetek számára és a cseh államot mesterséges képletnek minősítette, melynek részei nem egymás felé, hanem egymástól széjjel törekszenek és csak kényszerrel tarthatók össze.

A népszavazásra irányuló követelést azonban már az események túlhaladták. Mert még ugyanazon napon, amikor Mussolini felhívását Runcimanhoz intézte, Henlein proklamációval fordult a német néphez és az egész világhoz, amelyben ezzel a jelszóval: "Haza akarunk menni a birodalomba!", a Szudétaföldnek Csehszlovákiától való elválasztását követelte. Chamberlain, aki még szeptember 11-én egy hivatalos nyilatkozatban, amelyet az angol sajtóban "Németországhoz intézett figyelmeztetésnek" neveztek, kijelentette, hogy "az erőszakos megoldásnak minden kísérlete ma az egész világ általános ítéletét hívná ki" és hogy Anglia és Franciaország ebben az esetben fegyveres erővel interveniálnának, felismerte végre, miután Hitlernek a birodalmi pártnapon szeptember 12-én tartott beszédét gondosan tanulmányozta, hogy amennyiben lehetővé akarja tenni a békés megoldást, személyesen és a legsietősebben kell Németország és Csehszlovákia között közvetítenie. Szeptember 14-én Hitlert személyes találkozásra hívta fel, amire Hitler a berghofi meghívással válaszolt.

Már a következő napon megtörtént ez a megbeszélés, amelyet Chamberlain a sajtó képviselőivel folytatott beszélgetése során "nyílt, de igen barátságos tárgyalásnak" minősített. Abban a beszédben, amellyel Chamberlain szeptember 28-án a Hitlerrel folytatott tárgyalásáról az alsóház előtt beszámolt, a következőket mondotta: "Igen hamar megvilágosodott előttem, hogy a helyzet sokkal komolyabban és sürgetőbben alakult ki, mint ahogy feltételeztem volna. Hitler úr udvarias, de tökéletesen egyértelmű fejtegetéseiben tisztán kifejezésre juttatta, elhatározása szilárd, hogy a szudétanémeteknek meg kell kapniuk a jogot az önrendelkezésre, s ha azt óhajtanák, a birodalomba való visszatérésre. Ha ezt önerejükből nem tudnák elérni, akkor támogatni fogja őket".

Amikor Chamberlain Berghofot elhagyta, kijelentette, hogy már néhány napon belül ismét találkozni fog Hitlerrel. Szeptember 16-i hazatérésekor vele együtt szállt ki a London melletti hestoni repülőtéren a Csehszlovákiából hazatérő Runciman is. összefoglaló jelentésében, amelyet csehszlovákiai megfigyeléseiről az angol kormány elé terjesztett, többek között ezeket mondotta: "Sok rokonszenvet érzek a szudétanémet lélek iránt. Keserves dolog, egy idegen faj uralma alatt élni, és azt a benyomást nyertem, hogy a cseh uralom a szudéta vidékeken az elmúlt húsz év alatt, ha nem is aktív elnyomó és kétségtelenül nem "terrorisztikus" volt, mégis a tapintatlanságnak, a megértés hiányának, kicsinyes türelmetlenségnek és az elbánásbeli különbségtételnek olyan mértékét mutatta fel, hogy a német lakosság közhangulatának elháríthatatlanul a lázadásig kellett feszülnie.

Ezekhez a főbb panaszokhoz helyi súrlódások is társultak, cseh hivatalnokokat és cseh rendőröket, akik németül kevéssé, vagy egyáltalán nem beszéltek, igen nagy számban helyeztek tisztán, német területekre. Úgy vélem, hogy a panaszok a főkérdést illetően jogosak. Még megbízatásom legvégső idejében sem tapasztaltam a cseh kormány részéről semmiféle készséget, hogy ezeken a panaszokon valamilyen módon segítsenek, így mind világosabbá vált előttem, hogy a Csehszlovákia és Németország közötti határkerületeknek, ahol a szudétanémet lakosság jelentékeny többségben él, azonnal meg kell adni az önrendelkezés teljes jogát.

Ha az elszakadás ki nem kerülhető, és én úgy vélem, hogy ez az eset forog fenn, úgy ennek gyorsan és habozás nélkül meg kell történnie. Komoly veszedelem, igen, a polgárháború veszedelme fenyeget, ha ezek az állapotok tovább tartanak".

Lord Runciman teljesen semleges véleménye alapján, amely a helyszínen folytatott, hetekig tartó, beható megfigyelések eredménye volt. az angol és francia kormányok szeptember 19-én jegyzékben szólították fel a csehszlovák kormányt, hogy azokat a vidékeket, amelyeknek több, mint ötven százalék német lakosságuk van, haladéktalanul engedjék át Németországnak. Az előzetes szavazást fölöslegesnek tartották, minthogy annak eredménye nem lehetett kétséges. Két nappal később, szeptember 21-én, az angol és a francia kormány kívánsága szerint ezt a javaslatot a prágai kormány fenntartás nélkül elfogadta.

Azt lehetett volna hinni, hogy ezzel a súlyos konfliktus szerencsésen megoldódott. Csakhogy nem ez történt! Már a következő napon, szeptember 22-én Kreicsy, a cseh vezérkari főnök parancsot adott a cseh csapatoknak a szudétanémet területekre való bevonulásra, ahol a lakosság a szudétanémet vidék jóváhagyott elszakadása fölött érzett örömének horogkeresztes zászlók kitűzésével adott kifejezést. A csapatok páncélkocsijaikból heves gépfegyvertüzet indítottak a gyanútlan tömegre, ami ismét számos halálos és sebesült áldozatot követelt.

Ezekkel az erőszakos cselekedetekkel egyidejűleg Benes a következő rádiónyilatkozatot tette: "Magatartásunkat a helyzethez szabtuk és én aggodalom nélkül tekintek a további kifejlés felé, mert meg van a magam terve és nem engedem magamat az utamról eltéríttetni. A mi népünk tudja, hogy harcolnia kell és én megismétlem, hogy megvan a tervem". Ez a "tervre" való homályos célzás csak arra magyarázható, hogy Benes a halogatás taktikai manővereivel olyan helyzetet akart teremteni, hogy az Németországot cselekvésre kényszerítse, így remélte Benes (és valamennyi háborús uszító) az európai háború közvetlen veszedelmének felidézését.

Mert bár elfogadta a Szudétaföldnek Németország javára való átengedését, de hogy ez az átengedés miképpen történjék, erről beleegyezésekor semmit sem mondott. Minthogy most az átengedés kérdésének formális módszerét a szőnyegre hozta, megkísérelte a Hitler és Chamberlain között folyó godesbergi tárgyalást meghiúsítani. Hogy ezt az intrikát elhárítsa, Hitler meghosszabbította a kezdetben "most" és "azonnalra" kitűzött terminust egy egész héttel és kijelentette, hogy azokat a területeket, ahol a szavazást szükségtelennek tartják, a német katonaság október 1-én meg fogja szállni.

Chamberlain elismerte, hogy Hitler javaslata, "ha elfogadható volna, a feszültség azonnali enyhítéséhez vezetne". De attól tartott, hogy ezt a javaslatot Angliában és a többi országokban nem minősítenék békés megoldásnak. Hitler válaszára ilyenformán Chamberlain felajánlotta, hogy a végrehajtásra vonatkozó javaslatát memorandumba foglalja, amelyet azután meg fog küldeni a prágai kormánynak. Az a tény, hogy a godesbergi tárgyalás döntés nélkül végződött, arra késztette a békés megoldás ellenfeleit, közöttük a prágai angol és francia követeket, hogy a cseh kormánynak azt a tanácsot adják, ne maradjon tovább passzív.

Ez elég volt arra, hogy Benes ugyanazon este a rádión át meghirdesse a cseh hadsereg mozgósítását, éspedig azzal a valótlan indokolással, hogy a godesbergi tárgyalások megszakadtak és a német haderő felvonulóban van a csehszlovák határ ellen. Egyidejűleg lezárta a telefon- és táviróösszeköttetést, valamint a vasúti forgalmat Németország felé.

Erre Hitler szeptember 26-án a berlini Sportpalastban nagy beszéddel lépett népe elé s olyan komolysággal, mely semmi kétséget nem engedett elszántságát illetően, részletesen ismertette a konfliktus lefolyását. Kíméletlenül feltárta a cseh politika hazug mivoltát és így folytatta:

"Én most már egy utolsó és végleges német javaslatot magában foglaló memorandumot bocsátottam a brit kormány rendelkezésére. Ez a memorandum nem tartalmaz egyebet, mint annak realizálását, amit Benes úr már megígért. Ennek a javaslatnak tartalma igen egyszerű: az a terület, amelynek népessége német és amely Németországhoz akar csatlakozni, most már Németországhoz kerül. És nemcsak akkor, ha Benes úrnak sikerülni fog talán egy vagy két millió németet kiüldözni, hanem most, éspedig azonnal. Én itt azt a határt választottam, amely a csehszlovákiai népi és nyelvi megoszlás évtizedek óta rendelkezésre álló anyaga szerint jogos. Mindennek dacára méltányosabb vagyok, mint Benes úr és nem akarom hatalmunkat, amivel rendelkezünk, kihasználni. Ezért eleve leszögeztem a következőket:

Ez a terület német fennhatóság alá kerül, mivel általában németek lakják, a végleges határ megvonását mindazonáltal átengedem az ott élő néptársak szavazatának! Leszögeztem tehát, hogy ezen a területen népszavazás lesz. És, hogy senki se mondhassa, hogy ez nem fog igazságosan lefolyni, a szavazás alapjául a Saar-vidéki népszavazás statútumát választottam. Hajlandó vagyok és hajlandó voltam, hogy tőlem akár az egész területet leszavaztassák. De ennek ellenszegültek Benes úr és a barátai, ők csak egyes részeken akartak szavazást engedni. Helyes, engedtem nekik. Sőt beleegyeztem abba is, hogy a szavazást nemzetközi ellenőrző bizottságok vizsgálják felül.

Még tovább is mentem. Hajlandó voltam a határvonal megvonását egy német-cseh bizottságra bízni. Chamberlain úr úgy vélekedett, vajon nem lehetne-e ez nemzetközi bizottság. Erre is kész voltam... Továbbá hajlandó voltam arra, hogy e szavazás alatt akár vissza is vonom csapatainkat, s arra is kifejeztem hajlandóságomat, hogy erre az időre hívjuk meg a Brit Légiót, amely azt az ajánlatot tette nekem, hogy elmegy erre a területre és ott fenntartja a nyugalmat és a rendet. Továbbá hajlandó voltam arra, hogy a végleges határt egy nemzetközi bizottság állapítsa meg és minden módosítást hajlandó voltam reá bízni egy olyan bizottságra, amely németekből és csehekből alakul...

Benes úrnak olyan ajánlatot tettem, ami semmi más, mint annak a realizálása, amit már ő maga biztosított. Most már az ő kezében van a döntés! Béke vagy háború! Vagy elfogadja ezt az ajánlatot és most már végre visszaadja a németek szabadságát, vagy mi fogjuk ezt a szabadságot megszerezni!"

Ezeknek a világos és döntő jelentőségű szavaknak végre ki kellett nyitniuk az államférfiak szemeit, hogy lássák, mi forog kockán. A helyzet olyan fenyegető módon kiélesedett, hogy egész Európa, sőt az egész világ lélegzetvisszafojtott feszültséggel várta minden pillanatban a félelmes kirobbanást.

Ekkor valami egészen váratlan történt. Amikor Chamberlain szeptember 29-én az alsóházban részletes közlésben fejtegette Hitlerrel folytatott tárgyalásait, Sir John Simon beszéde közben egy cédulát adott át neki, amelyen feljegyzések voltak. Chamberlain félbeszakította beszédét, míg a cédulát elolvasta és szavait a Ház legnagyobb feszültsége közben így folytatta: "Még a következőket kell a Házzal közölnöm: Hitler arról értesített, hogy meghívott engem Münchenbe egy holnap reggeli találkozásra". /Hitler már 1938 szeptemberében levelet intézett Daladierhez, aki akkor éppen nemzetgyűlési elnök volt, s találkozásra hívta Münchenbe. Daladiernak szándékában állott volna a meghívásnak eleget tenni, de Paul Boncour erről határozottan lebeszélte s kijelentette, hogy Hitlert néhány hónap alatt el fogják politikailag intézni./

,,Meghívta Mussolinit és Daladiert is. Mussolini a meghívást elfogadta és kétségkívül el fogja fogadni Daladier is. Fölösleges mondanom, miként fog válaszom hangzani". Az egész Ház viharos tetszéssel fogadta ezt a közlést. Ezzel a kínos feszültség megtört. A következő napon a négy államférfiú összeült a müncheni Führerhausban. Nyolc órás közös tárgyalás után egyhangú megegyezésre jutottak, amelynek értelmében 1938 október 1-én a cseh csapatok kiürítik a szudétanémet területet, s azt a német csapatok szakaszonként megszállják. A megegyezés részleteiben (népszavazás, a határok megvonása, optálási jog, stb.) lényegében elfogadták a Hitler által ajánlott irányvonalakat.

Szeptember 30-án Syrovy cseh miniszterelnök rádió útján közölte, hogy a cseh kormány a müncheni megállapodást elfogadta.

Ezzel a fenyegető háborús veszedelem ismét elhárult békés úton az egész világ feje felől.

Sajnos, a további kifejlés azt bizonyította, hogy Chamberlain a müncheni megállapodást nem azzal a becsületes szándékkal írta alá, hogy Európában a tartós békét megszilárdítsa, hanem mert lélegzethez akart jutni, mivel Anglia még nem volt kellően felszerelve a háborúra, amit, mint később okmányszerűen bebizonyult, már akkor előkészített Németország ellen.

A birodalomhoz visszatért német Szudétafölddel Nagynémetország 28.680 négyzetkilométerrel gyarapodott, s lakosainak száma több, mint három millióval szaporodott. (Majdnem félmillió német cseh területen maradt.)

Mielőtt Chamberlain Münchenből eltávozott volna, hosszabb eszmecserét folytatott Hitlerrel, amelynek eredménye a következő figyelemreméltó nyilatkozatban jutott kifejezésre:

"Ma egy további megbeszélést folytattunk, s egyetértettünk annak felismerésében, hogy a német-angol viszony kérdése a legnagyobb jelentőségű mindkét ország és Európa szempontjából. A tegnap este aláírt megegyezést és a német-angol flottaegyezményt népeink ama kívánságának szimbólumául tekintjük, hogy soha többé nem folytassanak háborút egymás ellen. El vagyunk határozva más kérdéseket is, amelyek országainkat érintik, a konzultáció módszerével kezelni és tovább fáradozni azon, hogy a nézeteltérések esetleges okait elhárítsuk s ezáltal hozzájáruljunk a béke biztosításához.
Adolf Hitler, Neville Chamberlain 1938 szeptember 30."

Mintegy két hónappal később, 1938 december 6-án a német és francia külügyminiszter kormányának megbízásából Párizsban a következő egyezményt írta alá:

1. A német és a francia kormány meg vannak győződve, arról, hogy a Németország és Franciaország közötti békés kapcsolat és jószomszédi viszony az európai helyzet megszilárdulásának és az általános béke fenntartásának egyik legfontosabb elemét alkotja. Következésképpen a két kormány minden tőle telhetőt megtesz, hogy biztosítsa az országaik közötti kapcsolatok ilyen módon való kialakulását.

2. A két kormány megállapítja, hogy országaik között nincs többé területi természetű függő kérdés és ünnepélyesen elismeri, hogy az országaik között megvont határ végleges.

3. A két kormány elhatározott szándéka, hogy harmadik hatalmakkal szemben fennálló különleges kapcsolatai fenntartásával a két országot érintő valamennyi kérdésre vonatkozólag tanácskozásokat kezd, amennyiben e kérdések jövőbeli kifejlése nemzetközi nehézségekre vezetne."

Azt lehetne hinni, hogy az Európa politikai testén halálosnak vélt seb ily gyors és ügyes meggyógyítása, megkoronázva méltó módon ezekkel a nyilatkozatokkal, a kölcsönös jóakarat és becsületes szándék biztosítékát teremtette meg az általános és tartós béke fenntartására. Ám ez tévedésnek bizonyult.

Alig telt el néhány hónap a szudétanémet kérdés megoldása után, amikor máris ellentétek mutatkoztak a prágai kormány és a két ország között, amelyeknek októberben bizonyos autonóm jogokat adott. A prágai kormány uralmi jogokat érvényesített, amelyek egyáltalán nem illették meg és a kárpátukrajnai minisztert, Révait felmentette hivatalából s helyette Prchala cseh tábornokot nevezte ki. Ugyanígy járt el a szlovák kormánnyal szemben is- 1939 március 10-én elmozdította Tiso szlovák miniszterelnököt és a kormány három más tagját. Ennek következménye az lett, hogy Tiso kénytelen volt a német birodalmi kormányhoz fordulni, támogatásért.

A cseh kormánynak ezek az önkényeskedései nagy felzúdulást váltottak ki Szlovákiában és Kárpát-Ukrajnában, ami véres összeütközésekre vezetett a lakosság és a felfegyverzett marxisták között, s ennek több német is áldozatául esett. Nemcsak egyes összeütközések történtek. Bebizonyult, hogy cseh oldalról egy rendszeresen előkészített és igen messzemenő terv megvalósítását kezdték el, amit a kommunisták kétségtelenül támogattak. /1938 szeptember 27-én a párizsi "Epoque" a következőket írta: "Csehszlovákia a francia játszmában kétségen kívül igen értékes kártya, amely a légierő fellépésével nagy jelentőséget nyert. A cseh föld széles síkságaival nagyszerű kiindulási pont a légierők számára. Ha a cseh kiindulási pont Franciaország rendelkezésére áll és azt az oroszok megszállják, akkor a szövetséges rajoknak módjuk van Németországot pont szívén találni." Mindössze néhány órás éjjeli tanácskozásra volt szükség ezeknek a harcias szándékoknak felborítására./

A cseh köztársaság elnöke, Hacha és külügyminisztere, Chvalkovsky azonnal felismerték az államot fenyegető veszedelmet, s be kellett vallaniuk, hogy nem állott volna módjukban a küszöbön álló polgárháború kitörésének megakadályozása. "A tizenegyedik órában", mint ahogy Hacha elnök később kifejezte magát, március 14-én Berlinbe utaztak, ahol a Führerrel, Göring tábornaggyal és Ribbentrop birodalmi külügyminiszterrel tanácskozásokat folytattak a helyzetről. Ez a tanácskozás március 15-én megállapodásra vezetett, amelyet a következő hivatalos nyilatkozatban tettek közzé:

"A vezér és birodalmi kancellár von Ribbentrop birodalmi külügyminiszter jelenlétében Berlinben fogadta dr. Hacha csehszlovák államelnököt és dr. Chvalkovsky csehszlovák külügyminisztert. A fogadás az ő kívánságukra történt. A megbeszélésen teljes nyíltsággal megvizsgálták az utóbbi hetek eseményei következtében az eddigi csehszlovák államterületen támadt komoly helyzetet. Mind a két részen egybehangzóan annak a meggyőződésnek adtak kifejezést, hogy minden fáradozás célja, a rend, a nyugalom és béke biztosítása Középeurópa e részében. A csehszlovák államelnök kijelentette, hogy e cél szolgálatában, valamint a végleges megbékélés elérése érdekében a cseh nép és ország sorsát bizalomteljesen a német birodalom vezérének kezébe helyezi.

A vezér ezt a nyilatkozatot elfogadta és annak az elhatározásának adott kifejezést, hogy a cseh népet a Német Birodalom védelme alá veszi és biztosítja számára népi életének autonóm fejlődését.
Berlin, 1939 március 15.

Adolf Hitler s. k.

Dr. Hacha s. k.

von Ribbentrop s. k.

Dr. Chvalkovsky s. k.

Ezt követőleg a cseh kormány beleegyezésével haladéktalanul német csapatok vonultak Csehországba és Morvaországba és a Führer a következő proklamációt bocsátotta ki:

"A német néphez!
Németország csak néhány hónappal ezelőtt volt kénytelen védelmébe venni a zárt települési területen élő néptársait a csehszlovákiai elviselhetetlen terrorisztikus rendszerrel szemben, s az elmúlt hetekben újból hasonló, fokozott mérvű jelenségek mutatkoztak. Ennek elviselhetetlen következményekhez kell vezetnie olyan területen, ahol oly sok nemzetiség él egymás mellett. A népcsoportok élete és szabadsága ellen intézett emez újabb támadások reakciójaként ezek a népcsoportok elszakadtak Prágától.

Csehszlovákia ezzel megszűnt létezni. Vasárnap óta sok helyen olyan vad kilengések fordultak elő, amelyeknek ismét sok német esett áldozatul. Óráról-órára fokozódik az üldözöttek és sanyargatottak segélykiáltása. A sűrű népességű német népszigetek felől, amelyeket a német nagylelkűség az elmúlt ősszel Csehszlovákiában hagyott meg, ismét elkezdődik a vagyonuktól és javaiktól megfosztott menekülők özönlése a birodalomba. Ezeknek az állapotoknak további fenntartása a rend maradványait is szétrombolná olyan területen, amelyhez Németországnak életbevágó érdekei fűződnek, sőt amely több, mint ezer éven át a Német Birodalomhoz tartozott.

A béke e fenyegetésének végleges kiküszöbölése, valamint e terület szükséges újjáépítési előfeltételeinek megteremtése érdekében elhatároztam, hogy a mai nappal parancsot adok a német csapatoknak, a Csehországba és Morvaországba való bevonulásra. A német csapatok le fogják fegyverezni a terrorista bandákat és az őket fedező cseh fegyveres erőket, védelmükbe veszik a fenyegetettek életét és így biztosítják annak az alapvető rendezésnek az alapjait, amely rendezés megfelel az ezeréves történelem szellemének és a német, valamint a cseh nép gyakorlati szükségleteinek.
Berlin, 1939 március 15.
Adolf Hitler s. k."

A "Csehországi és morvaországi protektorátus"-ról szóló rendelet tizenhárom szakaszának szövege a következő:

1. szakasz.
1. A volt csehszlovák köztársaságnak német csapatok által 1939 márciusában megszállott területrészei mostantól kezdve a Nagynémet Birodalomhoz tartoznak és mint "Csehországi és morvaországi protektorátus" oltalma alá kerülnek.
2. Amíg a birodalom védelme megköveteli, a Führer és birodalmi kancellár ezeknek a területeknek egyes részeiről ettől eltérően rendelkezik.

2. szakasz.
1. A protektorátus német lakosai német államhoz-tartozókká válnak és az 1935 szeptember 1-i birodalmi állampolgárságról szóló törvény (RGBI. T. 1146. old.) értelmében birodalmi polgárok. Reájuk nézve is érvényesek a német vérre és német becsületre vonatkozó rendelkezések. Számukra a német bíráskodás illetékes.
2. Csehország és Morvaország más lakosai a csehországi és morvaországi protektorátus államhoz-tartozói lesznek.

3. szakasz.
1. A csehországi és morvaországi protektorátus autonóm és önmagát igazgatja.
2. A protektorátus keretein belül megillető felségjogait a birodalom politikai, katonai és gazdasági érdekeivel összhangban gyakorolja.
3. Ezeket a felségjogokat saját szervei és saját hatóságai, saját tisztviselőikkel fejtik ki.

4. szakasz.
A csehországi és morvaországi protektorátus autonóm igazgatásának feje az államfőnek járó védelmet és tiszteleti jogokat élvezi. A protektorátus fejének tiszte gyakorlásához szükséges a Führer és birodalmi kancellár hozzájárulása.

5. szakasz.
1. A birodalmi érdekek oltalmára a Führer és birodalmi kancellár "Csehországi és morvaországi birodalmi protektort" nevez ki. Hivatali székhelye Prága.
2. A birodalmi protektornak, mint a Führer és birodalmi kancellár képviselőjének és a birodalmi kormány megbízottjának feladata a Führer és birodalmi kancellár politikai irányvonalának figyelembevételéről gondoskodni.
3. A protektorátus kormányának tagjait a birodalmi protektor erősíti meg. Ez a megerősítés visszavonható.
4. A birodalmi protektornak joga van arra, hogy a kormány minden intézkedéséről tájékoztassa magát és hogy tanácsokat adhasson. Olyan intézkedések ellen, amelyek alkalmasak kárt okozni a birodalomnak, tiltakozást emelhet s a késedelemből származó veszély esetében közös érdekből megteheti a szükséges rendelkezéseket.

6. szakasz.
1. A protektorátus külügyeit, beleértve az államhoz-tartozók külföldi védelmét is, a birodalom látja el. A birodalom a külügyeket úgy fogja intézni, ahogy az a közös érdekeknek megfelel.
2. A protektorátus képviselőt kap a birodalmi kormánynál "követ" (,,Gesandter") hivatali címmel.

7. szakasz.
1. A protektorátus katonai védelmét a birodalom látja el.
2. Ennek a védelemnek kifejtésére a birodalom a protektorátusban helyőrségeket és katonai intézményeket tart fenn.
3. A belső biztonság és rend fenntartására a protektorátus alakulatokat szervezhet. Organizációjukat, erejüket, számukat és felfegyverzésüket a birodalmi kormány határozza meg.

8. szakasz.
A birodalom gyakorolja a közvetlen felügyeletet a közlekedésügy, valamint a posta- és távíró-ügy fölött.

9. szakasz.
A protektorátus a német birodalmi vámterülethez tartozik és annak vámfelségjoga alá van vetve.

10. szakasz.
1. A birodalmi márka mellett a további intézkedésig törvényes fizetési eszköz a korona.
2. Értékviszonyukat a birodalmi kormány állapítja meg

11. szakasz.
1. A birodalom a protektorátusra is érvényes jogszabályokat bocsáthat ki, ha a közös érdekek így kívánják.
2. Amíg annak közös szüksége mutatkozik, a birodalom igazgatási ágakat hatáskörébe vonhat s az ehhez szükséges birodalmi hatóságokat felállíthatja.
3. A birodalmi kormány foganatosíthatja a biztonság és rend fenntartására szükséges intézkedéseket.

12. szakasz.
A jelenleg Csehországban és Morvaországban hatályos jog érvényben marad, amennyiben nem ellenkezik a Német Birodalom által átvett védelem szellemével.

13. szakasz.
A belügyek birodalmi minisztere bocsátja ki egyetértésben az illetékes birodalmi miniszterekkel ennek a rendeletnek végrehajtására és kiegészítésére szükséges jogi és közigazgatási előírásokat

A Führer és birodalmi kancellár:

Adolf Hitler s. k.

A belügyek birodalmi minisztere:

dr. Frich s. k.

A birodalmi külügyminiszter:

v. Ribbentrop s. k.

Birodalmi miniszter és a birodalmi kancellária főnöke:

Dr. Lammers s. k.

A következő napon, 1939 március 16-án Hitler az alábbi nyilatkozatot írta alá Csehország és Morvaország országrészeinek a hajdani csehszlovák köztársaságtól történt elválasztásáról:

"Egy évezreden át a német nép életteréhez tartoznak a Cseh-Morva országok. Erőszak és ésszerűtlenség önkényesen kiszakította őket régi történelmi környezetükből és Cseh-Szlovákiának nevezett mesterkélt államba való bekebelezéssel az állandó nyugtalanság tűzfészkét teremtette meg. Évről-évre növekedett a veszély, hogy ebből az országból, mint az a múltban egyszer már megtörtént, Európa békéjét szörnyű veszedelem fogja érni. Mert a Cseh-szlovák államnak és vezető személyeinek az államban önkényesen egyesített népcsoportok együttélését ésszerűen megszervezni és ezzel az érdekelteknek az állam fenntartására irányuló érdekközösségét felkelteni és megtartani nem sikerült. A csehszlovák állam ezzel bebizonyította életképtelenségét és ennek következtében ténylegesen fel is bomlott.

A Német birodalom a saját nyugalma és biztonsága, de az általános rend és általános béke szempontjából oly döntően fontos területeken nem tűrhette az állandó zavarokat. Mint a történelem és földrajzi helyzete folytán a legerősebben érdekelt és a közös bajba leghamarabb belevonható hatalom előbb vagy utóbb kénytelen lett volna a legsúlyosabb következményeket elszenvedni. Az önfenntartási parancsnak tett tehát eleget a Német birodalom, amikor elhatározta, hogy az ésszerű középeurópai rend alapelveinek helyreállítása érdekében síkraszáll és megteszi az ebből szükségszerűen adódó intézkedéseket, mert ezeréves történelmi múltja már bebizonyította, hogy nagysága és a német nép tulajdonságai egyedül hivatottak ezeknek a feladatoknak megoldására."

Áthatva attól a komoly óhajtól, hogy az ebben az élettérben élő népek igazi érdekeinek szolgálatot tegyen, hogy a német és a cseh népnek nemzeti életét biztosítsa, a békének és a közös szociális jólétnek használjon, Hitler a német birodalom nevében elrendelte e területek lakói jövendőbeli együttélésének biztosítására, hogy Csehország és Morvaország, mint protektorátus, a Nagy-Német Birodalomhoz tartozzanak és ennek oltalma alá helyezzék magukat.

/A Bécsben élő nagyszámú csehről 1939 március 17-én ezt jelentik: "Mindazoknak, akik ma Bécsben csehnek vallják magukat, módjuk van gyermekeiket cseh iskolába járatni. Bécsben ma öt nyilvános cseh népiskola, két felsőiskola, két középiskola és egy kereskedelmi iskola van. Majdnem mind modern épületek, valóságos iskolapaloták, amelyeket városi pénzből létesítettek, valamennyi teljes üzemben. Ezenfelül tíz nagy, korszerűen berendezett gyermekkert áll a cseh gyermekek rendelkezésére. Fenntart továbbá a cseh "Komensky-egyesület" nyolc magán-népiskolát, egy reáliskolát és egy reálgimnáziumot nyilvánossági joggal. Ezekben az iskolákban kizárólag csehek tanítanak. Fennáll továbbá az Ostmarkban valamennyi cseh egyesület s ezek működésüket zavartalanul folytathatják. A cseheknek módjukban áll kielégítő mértékben cseh színielőadások rendezése is.

Gazdasági szempontból a cseh népcsoport vitathatatlanul jobb helyzetben van, mint a csatlakozás előtt. Számos cseh kvalifikált munkás. A NSV cselekvő módon lépett fel a rendszerváltozás idején szükségbe jutott cseh családok érdekében és közel kilencezer segélyre szoruló csehet látott el ruhával és élelmiszerekkel. Természetesen sok ezer cseh munkanélkülit az államfordulat után, ismét bekapcsoltak a munkába. - Ezért érthető sok csehnek a vélekedése:"Biztosabban érezzük itt magunkat, mint saját államunkban".

Birodalmi protektorrá a titkos államtanács elnökét, von Neurath birodalmi minisztert nevezték ki, aki feladatáról egy interjú során a következőképpen nyilatkozott:

"Feladatom legmélyebb értelmét abban látom, hogy megmutassuk a világnak, miként tudja a német nemzet egy rábízott nemzetiség érdekeit előmozdítani, természetes jogait megbecsülni és azt méltóságának és becsületének érintése nélkül az életközösség számára megnyerni."

Két nappal előbb (1939 március 14-én) Szlovákia elszakadt Csehországtól. Március 15-én Chamberlain kijelentette az alsóházban, hogy a Cseh-Szlovákia részére kilátásba helyezett angol garanciát nem lehet érvényesíteni, mert "az állam, amelynek határait garantálni szándékoztunk, belülről tört szét és ekként szűnt meg."

Március 16-án Tiso szlovák miniszterelnök táviratot intézett Hitlerhez a következő tartalommal: "Mélységes bizalommal az ön személye, a Nagy-német birodalom vezére és kancellárja iránt, a szlovák állam az ön oltalma alá helyezi magát."

A Führer kijelentette, hogy hozzájárul az oltalom átvételéhez, s a szlovák kormánnyal katonai megállapodást kötött, amelynek értelmében Németország jogot nyert arra, hogy Szlovákia nyugati határsávján katonai erődítéseket létesítsen, s azokat német csapatokkal szállhassa meg. Szlovákia szuverén állam marad, amelynek határait Németország huszonöt évre garantálta.

Ezzel azonban még mindig nem ért végett az a rohamos folyamat, amellyel Hitler az idegen iga alatt szenvedő németeket felszabadította.

Amikor Urbsys litván külügyminiszter egy olaszországi útjáról visszatérve, 1939 március 20-án átutazott Berlinen és a birodalmi külügyminisztert meglátogatta, ez felhasználta az alkalmat arra, hogy látogatójával közölje, a német birodalom a Memel-kérdés végleges rendezését csak a teljesen német lakosságú Memellandnak a német birodalomba való visszatérésével látná megoldottnak. Hozzáfűzte, hogy Litvánia gyors és önkéntes lemondása kétségkívül a legkedvezőbb megoldás lenne, mert akkor a birodalom lehetővé tenné, hogy Litvánia gazdasági érdekeit Memel kikötőjében a legteljesebb mértékben figyelembe vegyék.

Urbsys külügyminiszter március 21-én, hazatérése után azonnal tájékoztatta a Kaunasi kormányt, amely erre elhatározta, hogy a Memel-kérdést haladéktalanul és az egyedüli ésszerű módon küszöböli ki. Már március 23-án visszatért a litván miniszter Berlinbe, hogy a német kormánnyal egy kikötői egyezményt kössön. Miután a litván szejm is hozzájárult a Memel-terület Németországnak való visszaadásához, ennek a versaillesi diktátum által elrabolt területrésznek végleges egyesítése a birodalommal befejezést nyert.

Ausztria csatlakozásával, a cseh-morva protektorátusnak és a Memelnek a birodalomba történt bekebelezésével a versaillesi szerződésnek súlyos hibáit tették jóvá. Fennmaradt azonban még változatlanul ennek a békediktátumnak legsúlyosabb igazságtalansága: Danzig elválasztása a birodalomtól és a lengyel "korridor".

/A versaillesi diktátumnak megfelelően Lengyelország 42.928 négyzetkilométer német területet kapott 2.269.000 lakossal, akik közül megélhetési alapjuk elveszítése következtében jóval több, mint egymillió német kényszerült kivándorolni. Egy területrész, Felső-Szilézia értékesebb fele a szavazás meghamisítása révén jutott Lengyelországnak. Hiába intette honfitársait Pilsudski: "Felső-Sziléziára áhítoztok! Ez képtelenség. Hiszen Felsőszilézia ősrégi német település. Az egész szénmennyiség 60 milliárd tonnájából Lengyelország 53.9 milliárd tonnával részesedett, míg Németországnak csak 6.1 milliárd tonna maradt. Valamennyi vasércbányát Lengyelország kapta meg. A kohók össztermeléséből Lengyelország nyert el 67 százalékot, a vas- és acélöntődékből 57 százalékot, az acél- és hengerművekből 84 százalékot, az ón- és ólomércbányákból 93 százalékot. Valamennyi vasérc-, ón-, ólom- és ezüsthámort át kellett adni a lengyeleknek. Lengyelország azonban még mindezekkel sem volt megelégedve.

Határtalan imperialista nagyzási hóbortjában az 1772. évi határok visszaállítását követelte. Erről írja a volt lengyelországi katonai misszió egyik tagja, gróf Olivier d'Etchegoyen: Ezeknek a mértéktelen igényeknek láttán nem figyelemreméltó, hogy Lengyelország gyöngítése és felosztása, ahelyett, hogy a széthúzás okozója lett volna Keleteurópában, ellenkezőleg, a béke fenntartója volt? 1762-től 1914-ig, tehát több mint 150 éven át nem folyt háború Poroszország és Oroszország között, ami példa nélkül áll a történelemben... Ha a Quai d'Orsay a lengyel cselszövényektől befolyásoltatná magát, akkor talán Varsó becsvágyat kielégítheti, de nagyon rossz szolgálatot tenne Franciaország érdekeinek. Mert Lengyelország ma valóság, holnap azonban lehet, hogy csak álom; Franciaország azonban halhatatlan. ("Lengyelország igazi arca" 1927.)

A versailles-i szerződésnek az új lengyel állam határaira vonatkozó részeit a legtöbb politikus hallatlanul igazságtalannak minősítette, a legélesebben maga Lloyd George, a békediktátum egyik megteremtője.

1919 március 25.-i "Megfontolások a békekonferencia számára, mielőtt feltételeit végleg megállapítja" című emlékiratában ezeket mondja Lloyd George: "Nem tudok egy jövendő háború számára erősebb okot elképzelni, mintha a német népet, amely kétségtelenül a világ egyik legerőteljesebb és hatalmasabb fajának bizonyult, apró államokkal veszik körül, s ezek közül is sok olyan népekből áll, amelyeknek azelőtt soha állandó kormányzatuk nem volt, de mindenikük a németek széles tömegeit zárja magába, amelyek anyaországukkal való egyesítésüket követelik. A lengyel bizottság követelése, hogy 2,100.000 németet más kormányzat felügyelete alá helyezzenek, amely még történelme folyamán soha nem tett tanúbizonyságot önmaga stabil kormányzásának képességéről, az én megítélésem szerint előbb, vagy utóbb új háborúra fog vezetni Keleteurópában".

Hasonlóképpen nyilatkozott sok más alkalommal is a lengyel kérdésről. Hogyan gondolkoztak külföldi politikusok, katonák, diplomaták, stb. Danzigról és a korridorról, kitűnik a Margarete Gärtner "Zeugnisse der Wahrheit" című könyve idézeteinek gazdag gyűjteményéből. A korridorban valamennyien politikai torzszülöttet és kiáltó igazságtalanságot látnak s elkerülhetetlennek és egészen természetesnek tartják, hogy az háborúra fog vezetni, hacsak Lengyelország önként le nem mond róla./

Hitler nem gondolt arra, hogy ezt a nehéz problémát erőszakos fenyegetéssel oldja meg. Ezért kötötte meg 1934 január 26-án a német-lengyel örök békére vonatkozó megállapodást, amelynek hatálya tíz évre szólt. A békenyilatkozat aláírásának ötödik évfordulóján úgy a német, mint a lengyel kormány hangsúlyozták kölcsönös akaratukat, hogy a jövőben is hívek kívánnak maradni a nyilatkozatban foglalt alapelvekhez.

Ez a jóakarat azonban csak az egyik, a német oldalon volt meg valójában. Bár a lengyel kormány egy 1919 június 28-án kelt szerződésben a szövetkezett és egyesült főhatalmakkal szemben kötelezettséget vállalt, hogy a Lengyelországban élő kisebbségeknek, különösképpen a német népességnek nemcsak nyelvét és vallását fogja érintetlenül hagyni, hanem ezen felül mindazokat az egyenlő jogokat is biztosítja számukra, amelyek a lengyel lakosokat illetik meg, esze ágában sem volt ezeket a rendelkezéseket, - amelyeknek betartása fölött a népszövetségnek kellett volna őrködnie, - teljesíteni. /Ellenkezőleg: 1934 szeptember 13-án Lengyelország kijelentette, hogy a jövőben nem fogja tűrni a felügyelet gyakorlását/

Már 1920 november 20-án kénytelen volt a német kormány a lengyel kormánynak egy kimerítő panasziratot átadni, amelyben rámutatott arra, hogy a lengyel kormány a fent említett szerződést a legcsekélyebb mértékben sem tartja be, hanem a németek nemhogy a megígért egyenjogúságot élveznék, de sokkal inkább mindenütt szabadon üldözhetőnek tekintik őket. /Az állandó nemzetközi bíróság a népszövetségi tanács megkeresésére 1923 szeptember 10-én jogi szakvéleményében kinyilatkoztatta, hogy a lengyel kormány magatartása a Lengyelországban élő németekkel szemben nem áll összhangban nemzetközi kötelezettségeivel./ 1923 április 10-én kormányzati programként hirdette meg az akkori miniszterelnök, Sikorsky, a nyilvánosság előtt tartott beszédében "a német javak likvidálását és a nyugati tartományoknak a németektől való megtisztítását".

A lengyel kormánynak ez a Németország irányában tanúsított ellenséges magatartása, tekintet nélkül az 1934 januári német-lengyel békenyilakozatra, mindinkább kibontakozott és egészen éles formákat öltött, amikor Chamberlain az angol háborús uszítóktól kényszerítve, eltávolodott a müncheni megállapodás megértést szolgáló elvétől és kijelentette, hogy a cseh-morva protektorátus létesítése a müncheni egyezmény megszegését jelenti. /Erre azt felelte Hitler 1939 április 28.-i birodalmi gyűlési beszédében, hogy a cseh-morva protektorátus létesítése semmiképpen sem tekinthető a müncheni egyezmény megszegésének, mert a megállapodás Chamberlain és Hitler között Münchenben egyáltalán nem vonatkozott a cseh-szlovák problémára, hanem kizárólag olyan kérdésekre, amelyek Anglia és Németország együttélését érintik. Mert, ha ez a megállapodás "minden jövendő német politikai cselekményre vonatkoznék, akkor Angliának sem volna többé szabad semmiféle lépést sem tenni, akár pl. Palesztinában vagy bárhol másutt, míg arról Németországgal nem tanácskozott".

Lengyelország mindenek fölött arra törekedett, hogy Danzig szabad várost megszerezze magának és a korridort változatlanul fenntartsa. Danzigot tudvalevőleg a versaillesi szerződés elszakította a német birodalomtól és mint "szabad" várost a népszövetség egy magas biztosának felügyelete alá helyezte. Hogy Németország ezt a tiszta német várost ismét egyesíteni kívánta a birodalommal, ez magától értetődő volt. /Még 1939. július 10-én ezeket mondta Chamberlain az alsóházban: "Képileg Danzig majdnem teljesen német város; de lakóinak jóléte igen nagy mértékben a lengyel kereskedelemtől függ."/

Lengyelország elejétől fogva ismételten elkövetett mindent, hogy Danzigot ellengyelesítse. Huszonnégy hatósággal vonult be Danzigba, amelyeknek mindegyike egy-egy lengyel sejtet alkotott. A posta- és vasútügyi lengyel privilégiummal gyakorolt visszaélés révén, soviniszta propagandára támaszkodva és a legerősebb gazdasági nyomást gyakorolva, szakadatlanul arra törekedett, hogy Danzigot a lengyel érdekek előtti behódolásra kényszerítse. /Az 1920. november 9-i Danzig és Lengyelország által kötött párizsi szerződés értelmében a vámokat a danzigi hatóságok kezelik. A lengyelek jogot nyertek arra, hogy ezeket a hatóságokat saját inspektoraikkal ellenőrizzék. Ezzel úgy éltek vissza, hogy váminspektor név alatt fokozatosan mindig növekvő létszámú fegyveres alakulatot helyeztek Danzigba, s ezzel igyekeztek a danzigi kereskedőházakat és ipari üzemeket kontrollálni./

Egyidejűleg a lengyel konkurens kikötőnek, Gdingennek létesítésével és a számára nyújtott egyoldalú kedvezményekkel Lengyelország a legsúlyosabb károkat okozta Danzignak. Németország a következő évek folyamán ismételten megkísérelte, hogy ezeket a nehézségeket barátságos tárgyalások útján hidalja át és egy mindkét felet kielégítő kisebbségvédelmi szerződést kössön. Mindezek a fáradozások a lengyel kormány elutasító magatartásába ütköztek. Végre 1938 október 24-én von Ribbentrop birodalmi külügyminiszter a lengyel követ előtt kifejtette a pontosan megszövegezett német javaslatot, amelynek fő pontjai így hangzottak:

1. Danzig szabad város visszatér a Német Birodalomba.
2. A korridoron keresztül egy exterritoriális, Németországhoz tartozó birodalmi autóutat és egy éppen ilyen exterritoriális, többvágányú vasutat építenek.
3. Lengyelország a danzigi területen szintén kap egy exterritoriális autóutat és vasutat, valamint egy szabad kikötőt.

Németország tehát lemondott az elszakított területek visszacsatolásáról és elvileg elismerte a korridort, ezzel szemben viszont Danzignak a birodalomhoz való visszatérését kívánta. Csak Hitler merészelhette, hála a határtalan bizalomnak, amelyet a német nép részéről élvezett (mint ahogy ezt maga is kiemelte egy birodalmi gyűlési beszédében), a német nép nevében egy olyan lemondást vállalni, amely majdnem minden előnyt átengedett Lengyelországnak és hozzájárult a versaillesi diktátum egyik legigazságtalanabb paragrafusának elismeréséhez.

Lengyelország ennek dacára kitért a nyílt és világos válasz elől. Amikor Németország január 26-án és 1939 március 21-én ismét visszatért erre a kérdésre, Lengyelország erre a kísérletre hadseregének részleges mozgósításával és Danzig körüli csapatösszevonásokkal válaszolt. Végre 1939 március 26-án megérkezett Lengyelország világos válasza: Lipsky követ kijelentette, hogy minden további követelés Danzignak a birodalomba való visszatérésére vonatkozólag a háborút jelenti Lengyelországgal. Erre az esetre Beck lengyel külügyminiszter március 29-én ugyancsak háborúval fenyegetődzött. Ahelyett, hogy Berlinbe ment volna, ahová meghívták, Londonba utazott, az Anglia által felajánlott garanciaszerződés aláírására. Ez a szerződés kinyilvánította, hogy Lengyelország egy esetleges német-angol konfliktusba Németország elleni támadással akkor is be fog avatkozni, ha a konfliktus Lengyelországot és érdekeit egyáltalán nem is érintené. Ezzel a garanciaszerződéssel Lengyelország 1934 január 26-i német-lengyel nyilatkozatot önkényesen és egyoldalúan hatályon kívül helyezte. A német kormány ennek dacára hajlandónak nyilvánította magát a kölcsönös viszony újabb szerződéses szabályozására. Lengyelország erre Beck 1939. május 5-i fennhéjázó beszédével és a németellenes hajsza fokozásával válaszolt, sőt egész Kelet-Poroszországot a maga számára követelte.

Lengyelország németellenes magatartása mindenekelőtt Anglia állásfoglalására támaszkodott, amely a német hatalom erősödését semmi körülmények között sem akarta megengedni.

Anglia magatartását a lengyel kérdésben igen találóan jellemezte a párizsi lengyel nagykövet, Jules Lukasiewicz a lengyel külügyminiszterhez 1939 március 29-én Varsóba küldött jelentésében.

"Gyermekes, naiv és egyidejűleg unfair egy államnak, amely olyan helyzetben van, mint Lengyelország, azt javasolni, hogy kapcsolatait egy annyira erős szomszéd felé kompromittálja, mint Németország és a világot egy háború katasztrófájának tegye ki, csak azért, hogy Chamberlain belpolitikai kívánalmainak szolgálatot tegyen. Még naivabb volna feltételezni azt, hogy a lengyel kormány ne értené át ennek a manővernek igazi értelmét és következményeit... Az utolsó húsz év tapasztalatai alapján, amelynek folyamán Anglia és Franciaország nemcsak egyetlen nemzetközi kötelezettségének eleget nem tett, hanem arra sem volt képes, hogy saját érdekeit kellő módon megvédelmezze, teljes képtelenség elhinni, hogy bármely állam Közép- vagy Kelet-Európában, vagy a Berlin-Róma-tengely ellenkező oldalán, egyetlen angol javaslatot is komolyan vehetne, ha arról volna is szó, hogy Anglia cselekvésre lendül - ami kétségtelenül és elháríthatatlanul igazolná elhatározását -, kapcsolatait megszakítani Németországgal. A dolgok ilyen állásánál éppen olyan gyermekes, mint gonosz, Lengyelországot tenni felelőssé a háborúért, vagy békéért. Egyszer s mindenkorra meg kell állapítani, hogy a felelősség legnagyobb részben Franciaországra és Angliára hárul, amelyeknek esztelen, vagy nevetségesen gyenge politikája vezetett a helyzetre és az eseményekre, amelyek között élünk. Ha az angol kormány ezt ma nem látja be, akkor az európai konfliktus, sőt talán a világháború elkerülhetetlen és hamar kell jönnie, mert az alkalmas pillanat megválasztása Hitlertől függ." (Polnische Dokumente zur Vorgeschichte des Krieges. 28. old. Auswärtiges Amt 1940. Nr. 3.)

E célból Anglia már hosszabb idő óta hozzáfogott, hogy előkészüljön a Németországgal való háborús leszámolásra, erre a döntő lépések Angliának a Németország politikai bekerítésére irányuló fáradozásai voltak, amit 1939 februárjában kezdett meg. Ez az akció Angliának azon az állandó törekvésén alapult, hogy a mindenkori legerősebb európai kontinentális hatalmat koalíciók segítségével letörje, mielőtt az az angol ellenőrzés alól ki tudná vonni magát.

Az első állam, amelyet most Anglia biztosított magának, Lengyelország volt. A velük folytatott tárgyalás azzal végződött, mint azt Chamberlain 1939. március 31-én az alsóházban bejelentette, hogy Anglia, ha a lengyel függetlenséget veszélyeztetnék, a maga részéről a lengyel kormánynak minden Anglia hatalmában álló segítséget azonnal rendelkezésére fog bocsátani.

/Ezzel megismétlődött Angliának az a kétszínű diplomáciai játéka, amely egyszer már 1831-ben megpecsételte Lengyelország sorsát. Akkor is Anglia és Franciaország lazították fel Lengyelországot az Oroszország elleni felkelésre, anélkül, hogy bárminő segélyt nyújtottak volna neki. A lengyel nemzeti kormány-komité 1831 augusztus 15-én ezt írta külföldi képviselőinek: "Ha Franciaország és Anglia ma cserben hagynak minket és semmiképpen nem váltják be a reményeket, amelyeket bennünk keltettek, akkor nem Oroszország rablási vágya, sem Poroszország ellenséges magatartása, sem Ausztria közömbössége, hanem a Franciaország és Anglia által irányunkban kifejezésre juttatott szimpátia lesz összeomlásunk okozója."/

A Führer 1939 április 28-án tartott birodalmi gyűlési nagy beszédében kijelentette, hogy Anglia politikája "nem hagy kétséget afelől, hogy Londonban... azon a véleményen vannak, hogy Németország bonyolódjék bele bármilyen konfliktusba, Nagybritanniának feltétlenül Németország ellen kell állást foglalnia", és hogy Anglia ezáltal a Németországgal kötött flottaegyezmény alapelveit egyoldalúan megszegte és azt hatályon kívül helyezte.

Németország már 1939 március 22-én megnemtámadási szerződést kötött Litvániával, most pedig hasonló szerződésekre lépett Dániával (május 31-én), Észtországgal és Lettországgal (június 7-én) és végül Szovjetoroszországgal (augusztus 23-án), /"Valójában Németországnak nem volt más választása. Mert ha a lengyel vitából ki is vonta volna magát, a háborút így sem kerülhette volna el. Emellett Németország kényszerhelyzetében sem adta fel Európa ügyét. A két ország megegyezése csak a külpolitikára szorítkozott, de semmiképp sem jelentette a belpolitikai nézetek feladását. Ellenkezőleg, Oroszország lemondott arról, hogy világnézetét az orosz állam határain túl terjessze.

Viszont azok az államok, amelyek kommunista pártjaikat feloszlatták és a kis államok függetlenségéért szállottak síkra (mint Anglia és Franciaország), tapsoltak az oroszoknak a balti államokban történt előnyomulásakor, mert ezt Németországra nézve hátrányosnak tartották." (Carlo Scarfoglio: "Anglia és a szárazföld".)/

amelyet Anglia hónapokon át hasztalanul igyekezett arra bírni, hogy csatlakozzék a Németország elleni bekerítési politikához.

1939. augusztus 25-én a Führer újabb kísérletet tett az Angliával való megegyezésre. Közölte a brit követtel, hogy hajlandó a lengyel probléma megoldása után még egyszer Angliához fordulni egy nagy, összefoglaló ajánlattal.

Kijelentette, hogy ő szükségesnek tartja a brit impériumot és hajlandó annak fenntartására személy szerint kötelezni magát, s a német birodalom erőit is latba vetni, ha a német gyarmati követeléseket teljesítik. Tekintet nélkül erre a nagyvonalú ajánlatra, Anglia ugyanazon napon aláírta a brit-lengyel szövetségi szerződést.

/"Minthogy Lengyelország a közvetlen tárgyalások felvételét, amire Németország hajlandó volt, meghiúsította, Nagybritanniának éppúgy, mint Franciaországnak volt módja a megfontolásra. Ha őszintén akarták volna a békét... mindkettőjüknek arra az álláspontra kellett helyezkedniük, hogy ha nem is tudják Lengyelországot a háború felidézésétől visszatartani, de viszont Lengyelországot kétségtelenül támadó félként tekintik, aminek folytán az általuk vállalt segélynyújtási kötelezettség tárgytalanná vált volna." (Axel Freiherr von Freytag-Loringhoven: "Kriegsausbruch und Kriegsschuld". 102. o.)/

Lengyelországban tovább folyt a németek üldözése, s ez olyan, még nem tapasztalt méreteket öltött, hogy gyilkos bandák vetették rá magukat a fegyvertelen német lakosságra, / Ezek az üldözések közvetlenül az ellenségeskedések kitörése után öltöttek borzalmas méreteket. A "Greueltaten an den Deutschen in Polen" című hivatalos német kiadvány tanuk által és okmányokkal bizonyított gyűjteményét sorolja fel az eseteknek, amikor lengyelek németeket a legembertelenebb módon kínoztak és meggyilkoltak. Hatvanezer (60.000) gyilkosság történt! Még most is (1940) állandóan találnak megcsonkított holttesteket./ s a katonaság lőfegyverét használta a németekkel szemben. A birodalmi gyűlés szeptember 1-i ülésén a Führer kénytelen volt a következőket kinyilatkoztatni:

"Lengyel részről ma éjszaka első ízben saját területünkön lengyel reguláris katonák is tüzeltek, öt óra 45 perc óta visszalövünk."

E pillanatban lépett fel közvetítőként Mussolini. Fegyverszünetet és egy két-három napos konferencia összehívását javasolta. A birodalmi kormány késznek mutatkozott a javaslat elfogadására. A francia kormány is hajlandó volt reá. Csak az angol kormány kívánta a német csapatok visszavonását és kényszerítette a francia kormányt, hogy beleegyezését annullálja. Ezzel megtorpedózta Mussolini békekísérletét. Követelte a birodalmi kormánytól két órás lejáratú ultimátumában csapatainak visszavonását, ellenkező esetben megüzeni Németországnak a háborút.

A birodalmi kormány visszautasította Anglia ultimatív követelését, egyidejűleg pedig többek között közölte egy 1939 szeptember 3-án kelt részletes memorandumban a következőket:

,,... 2. Keleti határainkon hónapok óta ténylegesen háborús állapot uralkodik. Azóta, hogy a versaillesi szerződés Németországot szétszakította, valamennyi német kormánytól megtagadták a békés rendezést. 1933-tól kezdve a nemzeti szocialista kormány is ismételten megkísérelte békés tárgyalások útján ennek a szerződésnek leggonoszabb erőszakoskodásait és jogfosztásait kiküszöbölni. Minden alkalommal elsősorban a brit kormány volt az, amely intranzigens magatartásával bárminő praktikus revíziót meghiúsított. A brit kormány beavatkozása nélkül, - erről a német birodalmi kormány és a német nép meg vannak győződve, - sikerült volna Németország és Lengyelország között ésszerű és mindkét felet kielégítő megoldásra jutni. Mert Németországnak nem volt szándéka és nem is állított fel olyan követelést, hogy Lengyelországot megsemmisítse...

3. A brit kormány, - egyedülálló eljárás a történelemben, - a lengyel államnak általános felhatalmazást adott bárminő cselekedetre Németország ellen, aminő cselekedetre ez az állam egyáltalán elhatározza magát. A brit kormány biztosította a lengyel kormányt bármely körülmények között arra az esetre, ha Németország valamely provokáció vagy támadás ellen védekeznék, katonai támogatásáról... A német kormány, bár áthatotta a lengyelek által gyötört és embertelenül bántalmazott német lakosság szenvedése, mégis öt hónapig türelmesen várt anélkül, hogy Lengyelország ellen csak egyszer is hasonló agresszív módon járt volna el.

Csak intette Lengyelországot, hogy ezek a túlkapások tartósan el nem viselhetők, s hogy el van határozva, amennyiben a német lakosság másként nem kap segítséget, az önsegély terére lépni. Mindezeket az eseményeket pontosan ismerte a brit kormány. Könnyű lett volna nagy befolyását Varsóban latba vetni, s az ottani hatalmasokat figyelmeztetni, engedjék érvényesülni az igazságosságot és emberiességet, s teljesítsék vállalt kötelezettségeiket. A brit kormány nem tette ezt. Ellenkezőleg, annak állandó hangoztatásával, hogy kötelessége minden körülmények között Lengyelország segítségére lenni, a lengyel kormányt egyenesen felbiztatta, hogy bűnös, Európa békéjét veszélyeztető magatartását tovább folytassa. Az ettől a szellemtől vezetett angol kormány Mussolininak az Európa békéjét még mindig megmenteni alkalmas javaslatát elutasította, holott a német birodalmi kormány kinyilvánította készségét annak elfogadására. A brit kormány felelős tehát mindazért a szerencsétlenségért és szenvedésért, amely most sok népre rászakad és rászakadni fog."

1939. szeptember 3-án Franciaország is hadat üzent Németországnak, amire a birodalmi külügyminiszter azt válaszolta, hogy Németországnak nem áll szándékában Franciaországot megtámadni és hogy a jelenlegi francia kormány fogja viselni a felelősséget mindazért a szenvedésért, amely az országukra hárul, amennyiben Franciaország megtámadná Németországot. Ezzel a háború a nagyhatalmak között ténylegessé vált.


III. A ZSIDÓK NÉMETORSZÁGBAN

1. A ZSIDÓKÉRDÉS

A zsidókérdés /A német birodalmi statisztikai hivatal összeállítása szerint 1937-ben a föld mózeshitű zsidóinak száma mintegy 16.8 millió volt. Ezek közül 10 millió lakott Európában és kereken 5 millió Amerikában, Az európai zsidók főként a keleteurópai határvidékek városaiban éltek a Keleti-tenger és a Fekete-tenger között. Csak abban a négyszögben, amelyet Leningrád, Riga, Bécs és a Don-melletti Rostow zár be, több mint 8 millió zsidó él, tehát közel fele a világ zsidóságának. Minden ország és korszak legelzsidósodottabb városa New York, ahol 2.5 millió zsidó lakik. A Palesztinában élő 400.000 zsidó egyharmada az ott élő népességnek./ történelmi, népi, társadalmi és politikai szempontból mindig súlyos és kényes probléma volt s a vele való foglalkozás az ítéletnek olyan elfogulatlanságát követeli meg, amit ma megőrizni nem könnyű dolog. /Myhrer norvég író mondja: "Tényleg igaz Fredrik Böök megállapítása: A zsidókérdés olyan, mint a világtörténelem és a tenger, nincs kezdete és nincsen vége." /

Az itt következő fejtegetések igyekeznek a kérdést sine ira et stúdió minden tömörség mellett is lehetőleg sokoldalúan megvilágítani.

Ez már csak azért is szükséges, mert az antiszemitizmusról széltében olyan nézetek vannak elterjedve, amelyek talán jogosultak, amennyiben a túlzások és e jelenség karikatúrajellegű eltorzítása ellen irányulnak, de felületesek és hamisak, ha az antiszemitizmust propaganda mesterséges termékének minősítik, s tagadják, hogy a német nép széles köreiben van elterjedve. Antiszemitizmus van az egész világon. Hogy ez Németországban különösen radikális formát öltött, érthetővé válik, ha okait közelebbről tanulmányozzuk.

Két jelenség az, amelynek az u.n. "zsidókérdés" keletkezését köszönheti: az egyik a "Talmud", /Erről a kérdésről kitűnő tanulmányt írt Dr. Karl Georg Kuhn a "Forschungen zur Judenfrage"-ban megjelent "Die Entstehung des talmudischen Denkens" című cikkében és Dr. Hans Alfred Grunsky "Der Einbruch des Judentums in die Philosophie" című brosúrájában./ illetőleg a talmudi gondolkozásra visszavezethető lelki alkat, tehát nemcsak a kérdés vallási, hanem intellektuális oldala is, a másik az úgynevezett diaszpóra (héberül: "galut"), vagyis a zsidó nép szétszóródása az egész világon. A talmud a zsidók törvényének tana és bővelkedik olyan előírásokban, amelyek morális szempontból kétségkívül elvetendők. Ez okból a zsidók mindig megkísérelték a talmud lefordításának megakadályozását és ha ilyenek megjelentek, azokat hamisítványnak minősítették. 1920-ban Br. Luzsénszky Alfonz Budapesten közzétett egy talmud-fordítást, amely rövidesen 20.000 példányban terjedt el. A zsidóknak sikerült különböző erőfeszítésekkel a fordítást megtámadhatónak beállítani és a kiadás megmaradt példányait lefoglaltatni. Az eljárás, amelyet ezen az alapon indítottak meg, bebizonyította, hogy a fordítás helyes volt, amire az elkobzást hatálytalanították. Az ítéletben többek közt ezek olvashatók:

"A királyi törvényszék megállapította, hogy a Luzsénszky Alfonz fordításában található ocsmányságok kivétel nélkül benne vannak a talmudban. Fordítása pontos, minthogy a talmudban előforduló mondatokat valóságos értelmüknek megfelelően adja vissza." Az eljárást magasabb fórumhoz is megfellebbezték, ahol az elsőfokú ítéletet jóváhagyták a következő indokolással: "A vádlott könyvének tartalmát az általánosan használatos, soha semmiféle rendelkezéssel el nem tiltott és mindenki által megvásárolható talmudból ültette át."

A talmud veszedelme nemcsak erkölcstelen előírásaiban rejlik, hanem éppen olyan mértékben az általa kifejezésre juttatott gondolkodásmód lényegében és irányzatában, ami legelsősorban jellemző a zsidóságra nézve és ami nem zsidókra ösztönszerűen elidegenítő és visszataszító hatást gyakorol.

Habár a talmudi gondolkodásmódot fejtegetni a zsidóság jellemzése céljából igen fontos dolog volna, ennek a kérdésnek itt való tárgyalása igen messze vezetne. Annak jellemzésére, hogy a zsidóság még rövid idővel ezelőtt mekkora szerepet játszott Németországban, elégséges lesz, ha bevezetőül rövid pillantást vetünk a diaszpóra kifejlődésére.

A zsidóknak az volt tragikus végzetük, hogy már több, mint hétszáz évvel Krisztus születése előtt, ellenséges hódítás és szétrombolása következtében elvesztették azt, amit hazájuknak nevezhetünk, névszerint északon Szamariát és Jeruzsálemet Palesztina déli részén, - és hogy erőszakkal idegen országba deportálták őket. Az első deportáció (Mezopotámiába) Kr. e. 587-ben történt, a második (Egyiptomba) rövidesen utána, a harmadik (Szíriába) még valamivel későbben. Amit szorosabb értelemben diaszpórának neveznek, tulajdonképpen csak Kr. e. 538-tól számítható, amikor a szigorú babiloni száműzetést enyhítették és a zsidók Palesztinába való visszatérése újból lehetővé vált. Az összes zsidók ezt a lehetőséget egyáltalán nem vették igénybe, a legtöbben önként Babilonban maradtak, de épp oly kevéssé asszimilálódtak a gazdanéphez, mint a többi szétszórtan élő zsidók, hanem megmaradtak öntudatos zsidóknak.

Egy részük mégis visszatért a babiloni száműzetésből Jeruzsálembe, de itt nem alakította újjá a régi zsidó államot, hanem bizonyos teokrácia fejlődött ki, nép nélkül, amelyre támaszkodhatott volna. Ilyenformán amikor Titus Krisztus után 70-ben Jeruzsálemet lerombolta és ezzel ezt a teokráciát megsemmisítette, ez a katasztrófa az egész világon szétszóródott zsidó diaszpórát egyáltalán nem érintette. A zsidóság történelmi egzisztenciája "többé nem nemzetiség, vagy államiság, amelynek politikai kiterjedése valamely meghatározott helyen található fel és ahonnan ereje kiárad a diaszpórába; történelmi egzisztenciája sokkal inkább a hazátlanságban rejlik." /G. Kittel a "Forschungen der Judenfrage"-ban, 48. o. Jakob Klatzkin szerint ("Der Jude" 1916, 9. füzet) a sokezer éves diaszpóra rejtélyét a zsidó vallás magyarázza meg, amely nem eszmei tan, hanem törvény. "Elvesztettük államunkat, de nem állami alkotmányunkat; megmentettük, mint hordozható államot, ami számunkra a diaszpórában is bizonyos nemzeti autonómiát tett lehetővé." /A zsidók már Alexandriában nagy szerepet játszottak és Vespasianus korában a nyolc milliónyi egyiptomi lakosságból egy millió volt zsidó, tehát az össznépesség 13 százaléka. Konstantinos idejében már Kölnben is volt egy jól rendezett zsidó kolónia.

A zsidókra nézve sajátszerűen jellemző tény az, hogy sohasem tettek komoly kísérletet a hazátlanság lényegében természetellenes állapotának megváltoztatására és egy saját, külön állam alakítására.

/Látszólagos kivételt jelent a zsidó állam létesítése Palesztinában. Ez A. J. Balfour angol külügyi államtitkár 1916 november 2-án kelt nyilatkozatán alapul, amit több cionista fogalmazott és egy lord Rothschildhoz intézett levél formájában jelent meg. A nyilatkozat két jelentős körülményt nem vett figyelembe. Először: Palesztina túl kicsi ahhoz, hogy a világzsidóság számottevő részét befogadhassa. Másodszor: az arabok nemcsak történelmi és ténybeli alapon, hanem Anglia ígérete alapján is Palesztina igazi és egyedüli urainak tartják magukat. A Balfour-deklaráció tehát olyan problémát teremtett, amelynek megoldása áthidalhatatlan akadályokba ütközik. A cionizmusról figyelemreméltó fejezetet írt Heinz Krieger "England und die Judenfrage in Geschichte und Gegenwart" című könyvében. (56-81. o.)/

A cionizmust, mint azt Georg Kittel kiemeli, nem lehet ilynemű kísérletnek minősíteni. Nem az a célja, hogy "zsidó államot alakítson, amely ténylegesen egyesítené keretei között az összes zsidókat", hanem csak "egy olyan helyet teremteni, amely a világ zsidóságának bizonyos középpontul, vagy azilumul szolgáljon". Az a tény, hogy a zsidóság szétszórtságával is megtörhetetlen ellenállást tud tanúsítani más népekben való felolvadása ellen, annál rejtélyesebb, mert nemcsak hazája és földhözkötöttsége hiányzik, hanem saját nyelve sincsen, mert a hébert már alighanem az alexandriai időkben sem ismerték, amire alexandriai Philo a példa. Mindebből azonban még legkevésbé sem kellett volna kifejlődnie annak, amit a mai értelemben "zsidókérdés" alatt értünk. Sőt annak a ténynek, hogy a kereszténység és a zsidóság elejétől fogva mindörökké kibékíthetetlen ellenségek, /A katolikus egyházat illetően ez csak feltételesen érvényes. Mint Josef Roth írja ("Forschungen zur Judenfrage" IV. 163. o.), a zsidókérdést a megkeresztelkedéssel elintézettnek tekinti s már a múltban át volt hatva filoszemita tendenciáktól (főleg a jezsuiták hatására)./ sem kellett volna feltétlenül előidéznie ezt a problémát, amíg a zsidóság a gettóban szigorúan elzárkózott életét élte. A zsidókérdés keletkezését az 1787. évi amerikai alkotmánynak

/Az amerikai alkotmányért a zsidók a mai napig annyira lelkesednek, hogy fajtestvéreik, Paul Massermann és Max Baker 1932-ben a "The Jews come to Amerika" (A zsidók Amerikába jönnek) című irat hasábjain a következő ótestamentumi dicshimnuszban törtek ki: "Az amerikai kormányzat első szerkezete lényeges vonásaiban azt követte, amit a zsidók nagy törvényhozójuk, Mózes alatt teremtettek meg. Az amerikai élet és az amerikai kormányzat gyökerei mélyen lehatolnak a dús zsidó talajba, míg egészen messze lent eggyé lesznek Mózes törvényével és a próféták bölcsességével." (S. O. H. Schultz: Komödie der Freiheit. Die Sozialpolitik der grossen Demokratien. 184-185. o.)

A francia nemzetgyűlés 1791 szeptemberében minden zsidókra vonatkozó kizáró intézkedést és rendeletet hatályon kívül helyezett s egyenjogúvá tette őket a francia állampolgárokkal (kivéve a közhivatal vállalására vonatkozó jogot). Ez a határozat egész Európában éreztette végzetes hatását. Hogy milyen vészt zúdított éppen Németországra, Graf E. Reventlow mutatja ki "Von Potsdam bis Doorn" című könyvében. (61-70. o.) /

és az 1789. évi francia forradalomnak köszönheti, amelyek proklamálták a zsidók egyenjogúsítását. Az emancipáció elérése után a zsidók körében törekvések jutottak érvényre, a gazdanéphez asszimilálódni s benne felolvadni, hogy ezen az úton feltűnés nélkül lépjenek versenyre annak az országnak a népével, amelynek körében éltek valamennyi területen, amelyek megnyíltak a zsidóság előtt. Hogy eközben minden többé, vagy kevésbé sikerült, a valóságban mindig csak látszólagos asszimiláció dacára sohasem szűntek meg zsidóknak maradni és magukat zsidónak érezni, - ez hintette el a népek között a zsidókérdés első csíráit. Ezt a jelenséget mindenütt megfigyelhetjük, ahol zsidók egy más nép körében letelepedtek. Igen figyelemreméltó egy ismert zsidónak, dr. Eduard Gans-nak, a berlini egyetem egykori professzorának vallomása, aki ezeket mondotta: "A keresztelés, sőt a keresztezés sem használna semmit. Mi a harmadik nemzedékben is éppen olyan zsidók maradunk, mint háromezer év óta. Fajunk szagát nem veszíti el a tizedik keresztezés után sem és bárminő összeköttetés után, bármilyen nővel, a mi fajunk az uralkodó: ismét csak zsidók fognak születni."

Hogyan és miként éleződött ki különösképpen a zsidókérdés a német nép körében, az alábbiakban közelebbről megvilágítjuk. A zsidókérdés e kifejlődésénél nem játszik szerepet az, a zsidók között is két egymással küzdő irányzat alakult ki, a cionistáké és az asszimilánsoké. Ez utóbbiaknak az a véleményük, hogy a zsidó nép, mint olyan, fenn nem tartható. Ennek következtében arra törekszenek, hogy zsidóságukat feladják és egészen felolvadjanak a gazdanépben.

"Az asszimilánsok között is kétféle irányzat érvényesül: azok mellett, akik becsületesen törekszenek a gazda-népben való beolvadásra (kétségtelenül ez a kisebbség); nagyobb részük éppen ellenkezőleg, a gazdanépnek a zsidók által való asszimilálására gondol. Ez egész világos kifejezést nyert a zsidó Dr. Ludwig Tietznek a C. V.-Zeitung 1928 február 10-i számában írott cikkében, amely ezeket mondja:,,Így asszimilálta magához a zsidóság mindenkor a környező világnak azokat az elemeit, amelyek eredeti lényéhez hasonulni tudtak. Tanítóinak és vezetőinek feladata megőrizni a zsidóságot attól, hogy asszimilálódjék s így szétoldódjék." A "Leipziger Jüdisches Familienblatt" 1926 január 1-i első száma ezt írta: "A sok nép között az a nép akarunk lenni, amelynek meg kell őriznie népiségét". A "Jüdische Rundschau" 1924-i 94. száma ezt mondja: "Csak a zsidó nemzetiség melletti állásfoglalás ad a zsidónak méltóságot és biztonságot". És a "Leipziger Jüdisches Familienblatt" 1926 január 15-i 3. számában Fisch rabbi kijelenti:,,Még sem akarjuk (a más népekhez való alkalmazkodást), ameddig csak lélek van bennünk és lélegzeni tudunk; amíg zsidó vér kering bennünk, sem magunkat, sem zsidóságunkat meg nem tagadjuk. Zsidóul akarunk gondolkozni és zsidó gondolatokat hirdetni az egész világ számára, hogy ne vesszen el ennek a századnak bűneiben."

A cionisták viszont, ahogy azt Herzl Tivadar az alapításnál elgondolta, nem voltak hajlandók, mint valamely állam polgárai, az emancipáció útján ott megszerzett jogaikat feladni, hanem "Izrael népét a világ valamennyi államában mint népet megtartani s mint népnek biztosítani hátvédet a zárt palesztinai településsel. Ez a település nem nemzeti állam lett volna, szuverenitással, hadsereggel és hajóhaddal, hanem egy nemzeti otthon ("National Home", "Erec Izrael"), amely körül Izrael népe szétszórtságában egységesen tömörülhet és az egész világon felléphet. Palesztina a világ-zsidóság kikristályosodási pontja kell, hogy legyen".

Németországban mindkét irányzatnak voltak képviselői. Walther Rathenau egyike volt a vezető asszimilánsoknak és számos intellektuel csatlakozott hozzá. A cionisták között viszont Herzl Tivadar, a cionizmus megalapítója mellett, mindenekelőtt Martin Buber foglal el vezető állást. Az ő történelmi felfogása szerint "a vér a lélek legmélyebb erőtényezője". Nézete szerint a leszármazás nemcsak összefüggés a múlttal, hanem azt jelenti számunkra, "ami bennünket életünk egyetlen órájában sem hagy el" és ami "mindazt, amit cselekszünk, belülről határozza meg". Buber a faji gondolat legkövetkezetesebb és mélyebb képviselője a zsidóság körében és tiszta jelleménél fogva az asszimiláns zsidók között is nagy tiszteletben részesült. Pontosan ugyanezt az álláspontot foglalja el Arnold Zweig, aki vitathatatlannak tartja a "specifikusan zsidó örökséget" (fajt). Egyébiránt már Anglia volt zsidó miniszterelnöke, Disraeli (Lord Beaconsfield) kijelentette, hogy a világtörténelem kulcsa a faji kérdés.

Kevés következetességre vall tehát, ha manapság számos zsidó (és liberális intellektuel) a faji kérdést tudománytalan és lényegtelen dolognak, vagy egyenesen a nemzetiszocializmus speciális találmányának minősíti. Ezzel megtagadják a történelmet és a titkát a zsidó népnek, ennek az ország nélküli, állam nélküli, nyelv nélküli népnek, amely létét évezredeken át minden üldözés és elnyomás ellenére azzal tartotta fenn, hogy rendíthetetlenül ragaszkodott a vér törvényeihez s azokat vallásának törvényeiben is lehorgonyozta. A zsidók faji öntudata az eleven gyökere ennek a népnek és a világ egyéb népkeverékében ez nem engedi elmerülni.

De nemcsak a zsidók fajbiológiai magatartása járult ahhoz, hogy kétezer éven át valamennyi néptől elválasztva fennmaradhatott. "Azt a bámulatra méltó jelenséget", - mondja ennek a témakörnek egyik legkiválóbb szakembere, /Prof. Otmar Freiherr v. Verschauer: "Rassenbiologie der Juden" a "Forschungen zur Judenfrage" III. kötetében, 137. o. 154/ hogy egy nép ország nélkül ilyen sokáig fenn tudja tartani magát, igen egyoldalú dolog volna kizárólag a zsidók faji sajátságával és vérségi elkülönülésével magyarázni. A vallás közössége, a talmud útján történt különleges nevelés és a kiválasztottság eszméje olyan erővel érvényesültek, hogy a történelem folyamán házasodás, egyesek áttérése, de emberek egész csoportjainak a zsidóságba történt felvétele sem változtatott semmit a zsidók egyéni sajátosságán."

2. AZ ANTISZEMITIZMUS

Németországban az állam régebben kedvezményeket nyújtott az asszimilánsoknak és már csak ennek folytán is hasonlíthatatlanul nagyobb volt a számuk, mint a cionistáké. Az, hogy a német nép körében mind hevesebb ellenállás támadt mindkét irányzattal szemben, elsősorban pedig az asszimiláció ellenében, ez nemcsak a német népnek fajiságából eredő ellenszenvéből fakadt a zsidó szellem irányában, hanem abból a tapasztalás által megerősített felismerésből, hogy az asszimiláció, ott is, ahol komolyan akarták, illúzió maradt, mert a legelszántabb asszimilánsok mögött is mindig feltűnt a világzsidóság felbonthatatlan jelensége, mindenekelőtt pedig azért, mert az asszimilánsok ragaszkodtak ennek a jelenségnek fenntartásához és érvényesítéséhez, amikor társadalmi, gazdasági és családi viszonylatban sohasem szakították meg a kapcsolatot fajtestvéreikkel, hanem egész nyilvánvaló módon a nép szemei előtt összetartottak, mint a bojtorján és láthatatlan falként tartották távol a nemzet többi részét "a kiválasztott nép" beavatott köreitől.

Milyen régen felismerték már a belátó emberek a zsidóknak a német népre kifejtett kártékony befolyását, bizonyítja Paul de Lagarde (meghalt 1892-ben) nyilatkozata, aki már 1884-ben kifejti "Poroszország konzervatív pártjának programjában", "hogy a zsidók, mint zsidók, valamennyi európai népre nézve, súlyos szerencsétlenséget jelentenek". Ha a zsidókat, mondja, nem űzik ki Németországból, akkor Németország el fog zsidósodni, ami már nemcsak pusztán jövőbeli elképzelés (1884!)./ Paul de Lagarde: "Erinnerungen aus seinem Leben". Barátai számára összeállította Anna de Lagarde (1894)./

A zsidók önmaguk által fenntartott idegenségének ez a ténye, - legalább ami Németországot illeti, - mind érzékenyebben kiélesedett annak a kíméletlenségnek következtében, amellyel a zsidók a létért való küzdelemben fajtestvéreiket a lakosság többi részével szemben előnyben részesíteni és minél nagyobb hatalomra juttatni igyekeztek. Ez a legelső okok egyike, amiért a lakosság veleszületett, de kezdetben többnyire tudatossá még nem vált ösztöne a zsidósággal szemben tudatos antiszemitizmussá változott át. Aki az antiszemitizmust, mint "barbárságot" ítéli el, gondoljon arra, zsidók állapították meg, hogy a zsidóság körében él az antiszemitizmussal teljesen azonos szellemi beállítottság mindennel szemben, ami nem zsidó. Cheskel Zwi Klötzel írja a "Janus" 1912. évi 9. számának "A nagy gyűlölet" című cikkében: "Az antiszemitizmussal, a zsidógyűlölettel szemben áll zsidó oldalon egy nagy gyűlölet minden nem-zsidó irányában... Azt hiszem, bebizonyítható, hogy a zsidóság részéről is van egy mozgalom, amely hűséges tükörképe az antiszemitizmusnak, s úgy vélem, ez a kép tökéletesebb volna, mint bármely más... Bennünket a németség veszedelmének neveznek. Valóban azok vagyunk, éppen olyan biztosan, mint ahogyan a németség veszedelme a zsidóságnak... Az a tény, hogy a zsidóság veszedelem mindenre, ami nem-zsidó, senkit sem hökkenthet meg... Hogy lesz-e hatalmunk, vagy nem lesz, ez az egyetlen kérdés, amely érdekelhet bennünket és ezért kell arra törekednünk, hogy hatalommá váljunk és az is maradjunk."

Az antiszemitizmus másik, valóban végzetes oka abban keresendő, hogy Németország volt a felvevő országa a nyugat felé törekvő és különösképpen nem kívánatos elemekből álló keleti zsidóságnak, amely egy alapos átrostálás után salakját Németországban hátrahagyva, civilizált részeivel nyugatra, Anglia, Franciaország, stb. felé tovább áramlott. Figyelembe kell venni ezt a megszűrési processzust, ha a németországi zsidókat összehasonlítjuk a nyugati országok zsidóságával.

/A 19. század nyolcvanas éveiben keleti zsidó proletárok áradata öntötte el Angliát, ami heves tiltakozásokat váltott ki, de úgyszólván semmiféle törvényes intézkedést. (Lásd Dr. Péter Aldag: "Juden beherrschen England", 155. o.-tól.)

Nem jelentőség nélkül való a megkülönböztetés a Portugáliából és Franciaországból bevándorolt gazdag szefárdim és az Orosz- és Lengyelországból származó proletár askenázim között. Heinz Krieger ("England und die Judenfrage in Geschichte und Gegenwart", 107. o.V ezt mondja erről: "A szefardim-hitközségek tagjainak tilos az askenázim-hitközségek istentiszteletét látogatni, vagy éppenséggel közéjük beházasodni. A kettőjük közti távolságot faji és gazdasági ellentétek indokolják. A szefárdim-zsidók (Sepharad = Pyrenei-félsziget) túlnyomórészt keleti, az askenázim (Askenas = Németország) inkább előázsiai vérűek. Ellentétben a szefárdimmal az askenázik kevésbé jómódúak s gettókba zárkóznak el a külvilágtól. A szefárdimnak ezzel szemben mindig az volt a törekvésük, hogy minden tekintetben alkalmazkodjanak a nyugati kultúrához, anélkül, hogy vallásukat és jellegüket feladnák. Mint zsidók akarnak a népek között élni s nem Palesztinát rendezni be nemzeti otthonul."/

Hogy a zsidóság jobb részei Németországban és azok a zsidók, akik a háború utáni Németország kormányzatának befolyásos állásait elfoglalták, semmit sem tettek a veszedelmes keleti bevándorlók özönlése ellen, vagy túlságosan későn ismerték fel mulasztásukat, egyik főoka volt annak, hogy az antiszemitizmus a világháború utáni Németországban olyan heves formákat öltött és hogy a lakosság a nemzeti szocialista kormány radikális intézkedéseit olyan egyhangú helyesléssel fogadta (hogy ne használjuk talán a megfelelőbb "ujjongás" szót). Az elterjedés és a befolyás, amit a zsidóság Németországban szerzett, egy másik körülménynek is köszönhető, amit ennek a kérdésnek megítélésénél nem lehet figyelmen kívül hagyni. A 15. és a 16. században a keleteurópai zsidók egy, a németen alapuló zagyvalékbeszédet (a jiddist) kezdték használni, aminek az volt a következménye, hogy igen rövid idő alatt a német nyelv lett a zsidók között a legelterjedtebb érintkezési eszköz.

Ehhez járult, ami a "képzett zsidókat" illeti, amint azt Wilhelm Stapel kiemeli (Forschungen zur Judenfrage I. 187 o.), hogy a zsidók ,,a zsidó (német nyelven megjelenő) irodalom és még inkább Heinrich Heine révén a német nyelvhez vannak kötve. Általában kevéssé veszik figyelembe, milyen szellemi és politikai jelentősége van a zsidók számára annak a ténynek, hogy a legnagyobb író, aki közöttük a galutban felmerült és mindenesetre az egyetlen, akit a mai zsidók is általában megértenek, német nyelven költött. Heine az a zsidók számára, ami Goethe a németeknek és Dante az olaszoknak: ő integrálja a modern zsidó népet a Galuthban... A német zsidó sajtó alkotja, és ez nem utolsó sorban Heinrich Heinével függ össze, a világzsidóság egyik legnagyobb jelentőségű kapcsolatát, mert ezúton érintkezik egymással az egész világ zsidósága."

Az antiszemitizmus keletkezéséhez ez általános néplélektani előfeltételek mellett Németországban még egészen különleges körülmények is hozzájárultak, amelyeket lentebb, főként pedig ennek a fejezetnek a végén fogunk kifejteni. Bevezetőül azonban adjunk helyet annak a hűvös és száraz nyelvnek, amelyet a statisztika beszél. Ilyen statisztikát hosszabb időszakok óta Németországban megbízható pontossággal csak Poroszország vezetett, a számokat azonban nagyjából átlagosan az egész birodalomra is vonatkoztatni lehet. Figyelembe kell venni továbbá a számadatok elbírálásánál, hogy az csak a felekezeti zsidósággal operál s a faji zsidóság fogalmát nem ismeri. Ennek következtében azok a zsidók, akik nem mózeshitű fajzsidók, a statisztikából nem bukkannak elő.

Az 1925. évi népszámlálás szerint Németországban 546.379 zsidó felekezethez tartozó lakos élt, tehát 0.90 százaléka a 62 1/2 millió összlakosságnak. Ha hozzávesszük a megkeresztelkedetteket és a felekezetnélkülieket, akkor a százalékarány talán valamivel egy percent fölé emelkedik. Ezt a százalékarányt a következő statisztikai adatoknál mindenütt figyelembe kell venni a nemzsidókkal való összehasonlítás során.

Ha vizsgáljuk a statisztikát, mindenekelőtt két általános jelenség tűnik fel: először, hogy a zsidók csak bizonyos, körülhatárolt foglalkozási ágakat részesítenek előnyben, másodszor, hogy lehetőleg városokban, főként nagyvárosokban telepszenek meg. 1925-ben valamennyi számbavett poroszországi zsidónak 72.8 százaléka élt a nagyvárosokban (az összlakosságnak 29.2 százaléka). Egyedül Berlinben az egész zsidóság 42.7 százaléka lakott, s ezeknek nagyobb része is a jómódú városrészekben. Berlin mint egy szivacs, folyton fokozódó mértékben szívta fel a Németországban elszaporodó zsidókat és majdnem valamennyi keletről bevándorlóit zsidót.

A foglalkozások közül a zsidók a "szabad" pályákon kívül kifejezetten a kereskedelmet részesítették előnyben, míg az ipari kézimunka és a kéziipar, mindenek fölött pedig a mezőgazdaság iránt mélységes ellenszenvet tanúsítottak. Azt az ürügyet, hogy őket a gettóba történt bezárásuk s a vidéki és kisvárosi bojkott szorította volna ki a kézimunka teréről, megcáfolja az a tény, hogy mindenütt, ahol a zsidók vidéken és a kisvárosokban erősen el voltak terjedve, mint például Hessenben, vagy Posenban, egyáltalán nem váltak parasztokká, hanem a kereskedelem legkülönbözőbb formáival foglalkoztak, mint az állatkereskedés, gabonakereskedés, burgonya, a műtrágya és mindenekelőtt a tőke. Ezeken az agrárius területeken éppen a kereskedelem egyoldalú elfoglalása keltett ellenszenvet és ellenséges érzést a zsidókkal szemben. Werner Sombart szerint ("Die Deutsche Volkswirtschaft in 19. Jahrhundert" 112-118 o.) "Németország számos parasztoktól lakott vidékén, főként nyugat és délnyugat kisparaszti területein (Hessen, Rheinland, Elsass-Lotharingia, Württemberg és Baden részei) sikerült egy aránylag kis számú kereskedőembernek (majdnem kizárólag zsidóknak) a parasztság nagy részét valóságos kamatrabszolgaságba hajtani, olyannyira, hogy a kisgazdák többé nem a maguk és az öveik, hanem majdnem kizárólag ezeknek az üzletembereknek számára termeltek".

A zsidó Félix A. Theilhaber, az alapos társadalmi teoretikus, aki "Der Untergang der deutschen Juden" (Jüdischer Verlag Berlin, 1921.) című nemzetgazdasági tanulmányában elismerésre méltó hévvel és kérlelhetetlen igazságszeretettel nyomozza saját népének bomlási folyamatát, megerősíti a fentebb ismertetett tényállást.

A zsidóság a statisztika szerint a mezőgazdaságban csak 1.74 százalékkal van képviselve, az összlakosság 29.5 százalékos arányszámával szemben. Viszont a "kereskedelem és forgalom, beleértve a vendéglői és korcsmaipart" rovata 58 százalék zsidót mutat ki az összlakosság 17.11 százalékával szemben.

Ami az úgynevezett szabad (intellektuális) foglalkozásokat (a művészek, írók és hasonlók kivételével) illeti, Berlin városának 1933 elejéről készült statisztikája a következő adatokat tartalmazza:

 

Zsidó volt az alábbi pályákon az összlétszámból:

orvos

42 százalék

betegsegélyező pénztári orvos

52 százalék

fogorvos

35 százalék

gyógyszerész

28 százalék

ügyvéd

48 százalék

közjegyző

56 százalék

Az összes iskola- és gondozóintézeti orvosok közül 68 százalék volt a zsidó, a jótékonysági intézmények állandóan alkalmazott orvosai közül ugyancsak 68 százalék. A nagy közkórházak orvos-igazgatói közül 45 százalék és az igazgató-orvosok közül 44 százalék. A Keiser- und Keiserin-Frederich-Kranken-hausban (Wedding városrész) az orvosok 80 százaléka volt zsidó; a weddingi hat városi iskolai orvos közül öt zsidó.

A berlini egyetem jogi karán 44 professzorból 15 volt zsidó (34 százalék), az orvosi karon 265 professzor közül 118 zsidó (43 százalék), a bölcsészeti karon 268 professzorból 85 zsidó (31 százalék).

Ezek a százalékarányok akkor kerülnek helyes megvilágításba, ha visszaemlékezünk arra, hogy a 62 és fél millió német összlakosságnak (az 1925. évi statisztika szerint) csak alig valamivel egy százalék fölötti része volt zsidó.

Még feltűnőbbé válik a zsidó elemek túltengése, ha az ember a tisztán mennyiségi statisztika helyett a minőségi statisztikát veszi elő és azt vizsgálja, milyen pozíciókat foglaltak el a zsidók azokon a területeken, amelyeket különösképpen előnyben részesítettek. Itt tűnik ki legkirívóbban a német gazdasági élet vezető állásainak erős elidegenedése. Ezen a téren a zsidóság háromszor nagyobb mértékben volt képviselve, mint az őslakos németek. A legtöbb jelentékeny üzleti vállalatnál a magasabb állások a zsidók kezeiben voltak. A gazdasági életben mindenütt munkaadók akartak lenni, de sohasem munkavállalók: száz német közül 16 volt az önálló és 49 a munkás, 100 zsidó közül ezzel szemben 44 az önálló és csak 9 a munkás. Igen tanulságos a német "Adressbuch der Direktoren und Aufsichtsräte", amelyből kitűnik, hogy a pénzvilág és az ipar kulcspozícióit túlnyomó részt zsidók szállottak meg (Jakob Goldschmidtnek, az ismert fináncmágnásnak nem kevesebb, mint 115 felügyelőbizottsági tagsága volt.)

Uralkodó szerepet játszott a zsidóság a tőzsdén is. A berlini tőzsde 147 elöljárósági és bizottsági tagja közül 116, vagyis majdnem 80 százalék volt a zsidó.

Ezek a gazdaságilag előnyös állások a zsidók számára sokkal magasabb átlagos jövedelmet biztosítottak, mint amennyit a lakosság többi része keresett. Maga Werner Sombart a háborút megelőző időben a zsidók jövedelmét fejenként Németország többi lakossága jövedelmének hat-hétszeresére becsülte. A zsidó statisztikai szakértő, dr. Alfréd Marcus a zsidó jövedelmet fejenként a. többi német átlagjövedelem ötszörösére becsüli a háború előtti időben és a 3.2-szeresére 1930-ban.

Általánosan ismert az a nagymérvű befolyás és hatalmi állás, amit a zsidók a német sajtóban, főként pedig a berlini lapoknál szereztek. Természetesen voltak egyes nagy, nem kifejezetten zsidó újságkiadó vállalatok is (Scherl a "Berliner Lokalanzeigerrel" és a "Woche-val", a "Münchener Neuesten Nachrichten", a "Hamburger Fremdenblatt", a "Leipziger Neuesten Nachrichten"), de ezek a nagy berlini kiadók gigászi példányszámai, főként pedig a zsidó Ullstein és Mosse mellett, akiknek valamennyi lapja zsidó kezekben volt és majdnem valamennyit zsidók szerkesztették, valósággal eltörpültek. Csak az Ullstein kiadóvállalat lapjai több mint 4 millió példányszámban kerültek az olvasók kezébe. A szociáldemokrata párt központi sajtóorgánumának, a "Vorwärtsnek" szerkesztősége is majdnem kizárólag zsidókból állott. A szabad zsurnaliszták közül, akik sokoldalú tevékenységük folytán legalább olyan befolyással rendelkeztek, mint az állandóan szerződtetett szerkesztők, a "Jüdische Lexikon" egyedül Berlinben 32 prominens zsidót sorol fel.

De nem elégedtek meg a szabad irodalmár magánpozíciójával. 1918 után sikerült nekik megszerezni a porosz államban a legkülönbözőbb hivatalos sajtóelőadói állásokat is. Olyannyira, hogy 1930-ban a porosz államkormány sajtófőnöke és helyettese is zsidó volt (Goslar és Peiser), akár csak a porosz államminisztérium sajtóelőadója (dr. Weichmann), nem kevésbé a porosz belügyminisztérium sajtóelőadója (dr. Hirschfeld) és így tovább. A "Reichsverband der deutschen Presse", a német újságírók hivatásszervezetének elnöke éveken át a zsidó Georg Bernhardt volt. Majdnem kizárólag zsidó szervezet volt a nagy "Verein Berliner Presse", amelynek évente megrendezett "Presseball"-ja jelentette a berlini társadalmi élet legfőbb attrakcióját. A "Schutzverband deutscher Schriftsteller"-nek, amely az írók érdekeit képviselte a nyilvánosság felé. 1928-ban 16 elnökségi tagja közül csak 4 nem volt zsidó, 1929-ben 18 közül csak 5.

Egyes személyiségek jellemzésétől itt el kell tekintenünk; egy pár nevet azonban mégis fel kell sorolni, mert fellépésükkel különösen kiütköző formában járultak ahhoz, hogy a nép körében felkorbácsolják a zsidóság ellen a felháborodást és az antiszemitizmust a legszélesebb körökben elterjesszék. Az eseteket a lehető legrövidebben fogjuk bemutatni. Ezzel a legcsúnyább fejezetet érintjük: a háború és a háború utáni idők uralkodó korrupcióját. Ettől a többi országok sem maradtak megkímélve. Németországban azonban különösképpen szembetűnő formákat öltött.


3. KORRUPCIÓ

Félix Pinner, a háború utáni Németország vezető zsidó közgazdasági zsurnalisztája "Deutsche Wirtschaftsführer" (a Weltbühne kiadása, 1924) című könyvében rajzolta meg ezt a korrupciót, amiből kitűnik, milyen kimagasló szerepet játszottak ezen a téren a zsidók. Már az úgynevezett háborús társulatok, amelyek a világháború folyamán a nyersanyagokkal való gazdálkodást, behozatalukat és szétosztásukat intézték, úgyszólván valóságos zsidó gyarmatokká fejlődtek ki. A legnagyobbat közülük, a Zentral-Einkaufsgesellschaftot (Z. E. G.), a zsidó Jaques Meyer vezette. A Kriegs-Metall A.G.-ban a felügyelőbizottság 14 tagja közül csak 2 nem volt zsidó. Pinner találóan jellemzi ezeknek a többnyire fiatal üzletcsinálók-nak a működését: "A harminc évesek közül igen sokan hozzáfogtak a hadiszállításokhoz, amikor is számos esetben nehéz volna eldönteni, az a vágy, hogy a hadianyagszállításokon keressenek, vagy az a vágy, hogy a hadiszolgálattól megszabaduljanak, volt-e kezdeményezésük fő-, vagy mellékmotívuma. Nem egyikük számára akkor ütött a nagy óra, amikor a hadsereg készleteit feloszlatták, (mint például a zsidó Richárd Kahnnak, aki a felszerelési gyárak likvidálásánál óriási üzletet csinált), mások viszont gazdagságuk gyökereit a háború utáni idők pénzelértéktelenítési gazdálkodásába bocsátották."

Ha az ember a háború utáni idők korrupciós- és botránypereinek eljárási aktáit átlapozza, már a puszta nevek elárulják (Ciprut, Sklarz, Barmát, Kutisker, Sklarek, Schaie-Rotter, Katzenellenbogen, stb.), hogy itt úgyszólván kizárólag zsidókról van szó, de a bírósági iratokból más is kiderül: az, hogy nemcsak a milliomos üzletemberek között, hanem a magas állású zsidó közalkalmazottak sorában is példátlan esetei fordultak elő a korrupciónak. Ezeknek az élén állt dr. Weismann, aki egy évtizeden át, egész 1932-ig mint államtitkár a legbefolyásosabb állások egyikét töltötte be Poroszországban, valamint az 1927-ben Berlin rendőrségi elnökévé kinevezett zsidó szociáldemokrata dr. Bernhard Weiss. Weismannról a "Freiheit", a független szociáldemokraták berlini központi orgánuma a következőket írja: "Weismann úr egyike a leghírhedtebb játékosoknak Berlinben. Ezzel az emberrel az államügyészségnek kellene foglalkoznia, ahelyett, hogy még ő jelentkezik az állam nevében a munkássággal szemben".

Az egyik legelvetemültebb zsidó síber volt a keletről bevándorolt Georg Sklarz, aki értett hozzá, hogy rövid idő alatt olyan óriási vagyont harácsoljon össze, amellyel példátlan luxus-életmódot folytathatott, a szociáldemokrata kormány leghatalmasabb személyiségeit ajándékokkal és előnyös üzleti részesedésekkel pártfogóiul nyerhette meg. Sonnenfeld nevű zsidó titkárának az irodája a birodalmi kancellárián volt. A minisztereket állandóan vendégül látta házában. Amikor az államügyészség el akart járni ellene, védelmükbe vették, mint azt Haenisch zsidó miniszternek egy később felfedezett írása bizonyítja, amellyel a porosz igazságügyminiszterhez fordul, s kéri kollégáját, hogy Sklarzot magánkihallgatáson fogadja, minthogy Haenisch és több más kollégája abban a veszélyben forogtak, hogy igen kellemetlen módon keverednek bele a perbe. Amikor ezeknek az uraknak a Sklarz-per törlésére irányuló minden kísérlete hajótörést szenvedett Gutjahr államügyész becsületességén (Weismann három millió márkát ajánlott fel neki, ha az okmányokat Weismann utasításai szerint meghamisítja), Gutjahrt egyszerűen fegyelmi eljárásba bonyolították, szabadságolták és az ügyet egy más tisztviselőnek adták át, aki az eljárást Sklarz ellen azonnal beszüntette. /A. J. Berndt: "Gebt mir vier Jahre Zeit!" 95. o./

A három Sklarek testvér majdnem az egész berlini magisztrátust ellátta ingyen, vagy néhány pfennigért prémbundákkal, frakköltönyökkel és egyéb ruházattal. Ennek ellenében elnyerték Berlin város majdnem egész fehérnemű- és ruhaszállításának a monopóliumát. Még a népjóléti hivatalok támogatásában részesülőket is arra kényszerítették, hogy szükségleteiket a Sklarek testvéreknél szerezzék be. Ezenfelül mindig magasabb összegű számlákat nyújtottak be, sőt meg sem történt szállításokról is, és ezeket a számlákat a berlini városi bank minden kifogás nélkül kiegyenlítette.

Asch zsidó miniszter Mecklenburgban (580.000 lakos!) 76 millióig emelkedő síbolásokat követett el és nagy üzleteket csinált egy filmtársaság, amelynek igazgatójává neveztette ki magát.

Természetesen a korrupciónak azok a leggyakoribb esetei, amikor lelkiismeretlen konjunktúravadászok mint párttagok szereztek maguknak hallatlan jövedelmeket, így például a berlini rádió-óra szociáldemokrata bemondója évi 64.000 márka fizetést kapott s a külön díjazások rafinált módszerével 1925-től 1933-ig még háromszázezer márkát keresett.

De a korrupciónak valamennyi esete elhalványul a szemérmetlenül elkövetett hazaáruló szereplés mellett, amelyet igen nagyszámú zsidó követett el. Ha már nem lett volna a lakosság körében erőteljes antiszemita áramlat, - ez egymagában elégséges lett volna minden németben a legvadabb gyűlöletet kelteni a zsidókkal szemben. Itt is csak néhány példát fogunk felsorolni:

Dr. Richard Grelling berlini ügyvéd megkísérelte két könyvében ("J'accuse" és "Das Verbrechen") annak bizonyítását, hogy Németország egyedül bűnös a világháború felidézésében. Egy tisztességesen gondolkozó zsidó író, Karl Feder "Anklage gegen Deutschland" című elleniratában elvetemültnek minősítette Grelling könyveit s rámutatott arra, hogy Grelling "majdnem kizárólag hazugságokkal és a tények és bizonyítékok meghamisításával dolgozott".

Dr. Theodor Lessing a hannoveri Technische Hochschule bölcsészeti magántanára 1925 április 25-én a "Prager Tageblatt"-ban cikket írt "Hindenburg" címmel, amelyben a következő kifejezések fordulnak elő: "Hindenburggal nem éppen filozófus fog a trónszékre lépni. Csak egy reprezentatív szimbólum, egy kérdőjel, egy zéró. Azt lehetne mondani: jobb egy zéró, mint egy Néró. Sajnos, a történelem azt mutatja, hogy egy zéró mögött mindig egy jövendőbeli Néró rejtőzik": 1929-ben ugyanezen "Prager Tageblatt"-ban közölte "háborús emlékeit", s itt a következőket lehetett olvasni: "Sikerült meglapulnom. Négy háborús éven át minden hónapban sorozásra kellett mennem. A kiselejtezés mindig szigorúbbá vált. Folyton újabb csalásokat kellett kieszelnem, hogy elkerüljem a frontot." A hannoveri diákság és a német nép túlnyomó többsége fellázadt ez ellen a főiskolai tanár ellen. A kormány azonban védelmébe vette.

Még gonoszabb volt a "Gumbel eset". Emil Julius Gumbeinek, a heidelbergi egyetem magántanárának, a harmadik internacionálé előharcosának és hívének többrendbeli hazaárulási per és az egyetem által megindított fegyelmi eljárás ellenére a vörös kormány védelme alatt s Georg Bernhardtól Albert Einsteinig terjedő baráti körének oltalmával sikerült állását megtartania, sőt az egyetem minden tiltakozása dacára a badeni vörös kultuszminiszter előterjesztésére kinevezték a heidelbergi egyetem rendkívüli professzorává. "Zwei Jahre Mord" (1921) és "Vier Jahre Mord" (1922) című röpirataiban a következők fordulnak elő: "A legyőzött császári Németországgal szemben az antant október 5-én joggal állapította meg a legszigorúbb fegyverszüneti feltételeket." "Verschwörer" című brossúrájában tagadja, hogy a kommunista titkos szervezeteket egyetlenegy gyilkosságért is felelőssé lehetne tenni. Ezzel szemben denunciálja a hazafias szervezeteket, amelyek a veszélyeztetett német határok védelmét tűzték ki feladatukul s egyike volt a "Deutschlands geheime Rüstungen" című hírhedt röpirat társszerzőinek, amelyet megküldöttek a francia, angol és lengyel kormányoknak, és aminek az lett a következménye, hogy az antant nem ürítette ki a kölni zónát. Lazító és hazug propagandájuk miatt hazaárulási pert indítottak ellenük.

A heidelbergi diákság követelte Gumbel eltávolítását. A bölcsészeti kar fegyelmi eljárást indított ellene és megfosztotta az előadás jogától. A szociáldemokrata kultuszminisztérium feloldotta a tilalmat és felajánlott Gumbelnek egy állást a tokiói japán császári egyetemen. Einstein professzor "erkölcsileg kötelezve" érezte magát a miniszter urat "sürgősen megkeresni, hogy Gumbel úr mindennemű megrendszabályozásától lépjen vissza, mert minden ilyen lépés a reakciós üzelmek iránti kedvezésnek volna tekintendő a haladással és a nemzetközi megértéssel szemben". (1924 augusztus 26.). Gumbel ezalatt körutat tett Franciaországban s előadásokat tartott arról, hogy a jóvátételek jogosak és hogy Németország tudna fizeti, de nem akar. A pacifistáknak 1927 decemberében a leipzigi Zentraltheaterben tartott gyűlésén Gumbel azt üzente a főállamügyésznek, hogy ő és elvtársai továbbra is hazaárulók maradnak és ettől őket semmiféle per nem térítheti el. És amikor elvbarátja, Küster, a gyűlésen a következőket kiáltotta: "A hazaárulás többé nem szégyen. Van szerencsém magamat a gyűlésnek, mint súlyos bűntettest, névszerint felségárulót és háromszoros hazaárulót bemutatni", akkor Gumbel viharos tapssal fejezte ki tetszését.

Dr. Paul Levi, az egyik legbefolyásosabb intellektuell a szociáldemokrata pártban, számos írásmű szerzője és híres szónok, a következőket írta a "Der Klassenkampf" című folyóirat 1929 augusztus 11-i számában, abból az alkalomból, hogy a köztársasági alkotmány ünnepén emlékérmet vertek Hindenburg képével: "Ha a kormány nem akar hűtlen lenni ahhoz, amit az Úristen a hatodik napon műve megkoronázásául teremtett, akkor, amennyiben az egyik oldalon Hindenburg feje látható, a másik oldalra az anatómiai törvények szerint a popója való. Ennek a szemlélete bizonyára hasznosabb az adófizetőknek és alattvalóknak, mint a Hindenburg arcáé, amelyet elvégre mindenki eléggé ismer".

Dr. Kurt Rosenfeld ügyvédet 1918. november 14-én porosz igazságügyminiszterré nevezték ki, de már 1919. január elején le kellett mondania, mert még a szociáldemokrata párt is lehetetlennek érezte, hogy ez a tagja igazságügyminiszter legyen. Annál serényebben tevékenykedett mint országgyűlési és birodalmi gyűlési képviselő. Az 1927 szeptember 28-i ülésen, amikor a konkubinátus büntetését tárgyalták, kifejtette, hogy ideje "egyszer már szakítani az előítélettel és a konkubinátusra vonatkozó elavult rendelkezéseket (t.i. a tilalmát) eltörölni".

/Az 1927 szeptember 27-i ülésen a konkubinátus büntetéséről folyó tanácskozás alkalmából kijelentette, hogy "szükséges végre szakítani az előítélettel és a konkubinátusra vonatkozó elavult rendelkezéseket (t. i. a tilalmát) eltörölni". Az 1929 június 4-i ülésen ezeket mondotta: "Minthogy a magzatelhajtást nem tartják általánosan erkölcstelennek, többé nem indokolt büntetéssel fenyegetni, minthogy bűnös motívumok nem játszottak szerepet." A birodalmi gyűlés 1929 október 11-i ülésén Rosenfeld kijelentette, a szociáldemokraták "meggyőződése az, hogy a vérfertőzés büntetésének lényegbeli alapja a függő helyzettel való visszaélés. Ebből minden további nélkül levezethető, hogy a testvérek közötti vérfertőzésnél nincs helye a büntetésnek". Az 1929 október 15-i birodalmi gyűlési jegyzőkönyvben ezt a mondatot olvassuk: "Dr. Rosenfeld képviselő (szociáldemokrata párt) helyteleníti a sodornia büntetésének jogosultságát Kéri a rendelkezés törlését." Az 1929 október 16-i jegyzőkönyvben ez áll: "Dr. Rosenfeld képviselő (SPD) kijelenti,... az a következetlenség, amire már Bebel rámutatott, hogy az egyneműek közötti nemi érintkezést nőknél nem büntetik, csak úgy egyenlíthető ki, ha bevezetik a férfiaknál is az egyneműek nemi érintkezésének büntetlenségét."/

Werthauer zsidó igazságügyi tanácsos a házasságtörés büntetlenségét kívánta "minthogy annak a jogi szférához semmiféle köze sincsen". Magnus Hirschfeld már egyenesen a homoszexualitás büntetlenségéért harcolt, mert az szerinte az emberi természet egy bűnösnek nem tekinthető iránya. Sőt azt is javasolta, hogy a csalást se torolják meg. Aki megcsalatni hagyja magát, mondotta, annak csak polgári igénye lehet. A népességet az állítólagos csalókkal szemben önsegélyre kell nevelni.

Igen élénk izgalmat váltott ki a lakosság körében a zsidó-kommunista propagandának a gyermeknevelés terén tapasztalható befolyása. Ebből a szempontból különösen rossz volt a közoktatásügyi helyzet Berlin "vörös" kerületében, Neuköllnben. ahol a berlini zsidó iskolaügyi tanácsos, Kurt Löwenstein diktált. Itt volt a Dr. Fritz Karsen (azelőtt Krakauer) nevű zsidó igazgatása alatt álló Kari Marx-iskola, ahol tulajdonképp a tanulók vitték a szót s a tanároknak kellett alkalmazkodniuk és magukat alárendelniük. Természetesen itt az u.n. "diáktanácsok" rendszere működött. Az erotikus és szexuális kérdések taglalására tág teret engedtek. Egy 1931. évben történt szenzációs magzatelhajtási eset alkalmából a tanulók terjedelmes iskolai dolgozatokat írtak a büntetőtörvénykönyv 218. §-ának eltörléséről. Sőt alapítani akartak egy "Diák harci-szövetséget a 218. § ellen". Az intézet legfelsőbb osztályos növendékei kirándulást tettek Hamburgba, ahol tanáraik "tanulmányi célokból" elvezették őket a bordélyházak negyedébe s élményeikről írásbeli dolgozatot írattak velük.

Kurt Löwenstein városi iskolaügyi tanácsos "Das Kind als Trager der werdenden Gesellschaft" című 1924-ben megjelent iratában a következőképp körvonalazta a nevelés célját: "Az egyház és a vallástanítás elleni harc nem teoretikus küzdelem teoretikus tanokért, hanem az újjászülető társadalom harca az elpusztuló társadalommal." A Karl-Marx-iskola növendékei egy diákfolyóiratot adtak ki: "A vörös iskola echója, a Karl-Marx-iskola forradalmár diákságának orgánuma" címmel. Itt olvasható az 1932. évi októberi számban az akkori birodalmi gyűlési választásokkal kapcsolatban: "A marxizmus azt tanítja, hogy egy parlamenti választás soha sem hozhatja el a szocializmust. Ezt csak az erőszakos forradalom idézheti elő! "

Löwenstein iskolaügyi tanácsos berendezett gyermeksátortáborokat is, amelyeket ő "gyermekköztársaságoknak" nevezett. 1929-ben hat ilyen sátortábort állított fel 10.000 gyermek befogadására. Fiúkat és leányokat elvből egy sátorba szállásoltak. Egy újságírónak így nyilatkozott Löwenstein: "Nálunk a gyermekek számára egyszerűen nincs isten, sem vallás."

Nem hiányoztak a tiltakozások sem Löwenstein ellen. Már kinevezésekor 8000 polgár emelt panaszt az illetékes hatóság előtt a választás miatt, de ez a tiltakozás épp oly eredménytelen maradt, mint a nemzetiszocialista és a jobboldali sajtó támadásai.


4. ZSIDÓ ÖNKRITIKA ÉS ÖNMAGASZTALÁS

Önkéntelenül felmerül a kérdés: nem akadt a zsidóság körében egyetlen ép erkölcsi érzékű ember sem, akinek elég belátása és bátorsága lett volna, hogy szembeszálljon ezzel a nyílt korrupcióval és demoralizációval? Bizonyára akadtak ilyenek is, de hangjuk elveszett a morális nihilisták és kufárok általános kórusában. Néhányukra, aki felemelte intő szavát, már utaltunk. Végezetül még hivatkozunk egy zsidóra, aki mint ismert művelődéstörténész illetékes volt bírálatot mondani a viszonyokról s akinek egyúttal meg volt a mersze is, hogy nevükön nevezze a dolgokat. Moritz Goldstein, - így hívták, - már 1912 márciusában, tehát jóval előbb, mint a zsidó demoralizáció csúcspontját érte el a sajtóban és kulturális életben, közzétett Ferdinánd Avenarius tekintélyes folyóiratában a "Der Kunstwart"-ban egy cikket "Német-zsidó parnasszus" címmel s ebben tartózkodás nélküli őszinteséggel mutatott rá a zsidóknak a német kulturális élet terén elfoglalt uralmi helyzetére, de egyúttal a németországi zsidóság tragikumára és kétségbeesett lelki meghasonlására is.

A zsidókat a német szellemi tulajdon "gondviselőinek" nevezi és ezeket mondja: "Mindenütt, ahonnan erőszakkal távol nem tartják őket, váratlanul felbukkannak a zsidók; a német feladatokat a maguk feladatává tették a zsidók; mindinkább az a látszat, mintha a német kulturális élet zsidó kezekbe kerülne. Erre azonban a keresztények, amikor a páriáknak körükben részt engedtek az európai kultúrából, nem számítottak és nem ezt akarták. Elkezdtek védekezni, elkezdtek bennünket újból idegennek nevezni, elkezdtek úgy nézni minket, mint akik veszedelmet jelentünk kultúrájuk templomában, így állunk most a probléma előtt: mi zsidók gazdálkodunk egy nép szellemi tulajdonával s ez a nép elvitatja az erre való jogunkat és képességünket.''

A továbbiakban így folytatja: "Senki sem vonja komolyan kétségbe a hatalmat, amivel a zsidók a sajtóban rendelkeznek. Különösen a kritika az, ami legalább is a fővárosokban s az ott megjelenő befolyásos újságokban kezd teljesen zsidó monopóliummá válni. Éppen ennyire közismert a zsidók eluralkodása a színházban: majdnem valamennyi berlini színigazgató zsidó, egy nagy, talán a legnagyobb része a színészeknek ugyanaz és hogy zsidó közönség nélkül színházi, vagy hangverseny élet Németországban úgyszólván el sem képzelhető, ezt éppen eleget dicsérik, vagy panaszolják. Egészen újkeletű jelenség, hogy látszólag kezd a német irodalmi tudomány is zsidó kezekbe kerülni és kinek-kinek tetszése szerint, egyenesen komikus, vagy tragikus, szemlét tartani egyetemeink germán szemináriumai fölött (én is oda tartoztam). Hány zsidó található végül a "német költők" között, azt kellő haraggal tudja a német művészet nem egy őrzője."

Goldstein hangsúlyozza, hogy az egyedüli, aki ennek a zsidóuralomnak "szörnyű tényéről" nem tud, vagy nem akar tudni, "az maga a zsidók többsége. Egészen egyszerű dolgot cselekszenek: tagadják a faktumot".

Világosan átérezve a német zsidóság tragikus konfliktusát, kérdezi: "Mit tegyünk most már? Álljunk helyt, vagy engedjünk?" és felel is a kérdésre: "Én engednék; nem viselném el tovább, hogy rossz szemmel nézzenek, ott fejteném ki, ami képességem esetleg van, ahol azt szívesen fogadják - csak tudnám, hogy ez merre van. Nem ismerünk utat a szabadulásra. Vagy talán ismerjük, de nem szabad járnunk rajta."

A zsidóság leggonoszabb ellenségeinek azokat a zsidókat tartja, "akik semmit sem vesznek észre, akik rendületlenül német kultúrát csinálnak, akik úgy tesznek, mintha elhitették volna magukkal, hogy nem ismerik fel őket. Ezek a mi igazi ellenségeink; ezeket kell a feltűnő állásokból kiszorítani, ahol a zsidóságot képviselik, mint a zsidó hamis típusa; ezeket kell elnémítani és lassanként kiirtani, hogy mi, többi zsidók ismét örülhessünk az életünknek, abban az egyben, ami egy férfit büszkévé és szabaddá tehet: nyílt harcban az egyenrangú ellenféllel".

De végül is ennek a minden erőfeszítés dacára igazi célját tisztán felismerni nem tudó cionistának nem marad más, mint a rezignáció: "Megmondottam, mit akarunk, mit kell akarnunk. Azt is megmondottam miért nem akarhatjuk még sem. A probléma felvetése volt a szándékom. Hogy nem tudok rá megoldást, nem az én hibám."

Egy másik zsidó, a fentebb már említett zsidó orvos és író, Felix Aaron Theilhaber is kemény menetekelt kiált kortársainak, akiket közvetlenül a világháború után megjelent "Der Untergang der deutschen Juden" című könyvében pszeudo-zsidóságnak nevez. Úgy érzi, hogy "kivesző zsidóság" ez, "javíthatatlan, majdnem bűnös optimizmussal", "demoralizált zsidóság, amelynek tagjai közömbösségükben figyelmüket csak jólétükre, foglalkozásukra és az élet élvezeteire irányították".

Ugyanez a Dr. F. A. Theilhaber írja a "Neue jüdische Monatshefte" 1919. július 20-i számában: "A világ egyetlen népének sincs ennyi idegbetege, öngyilkosa, betege és venerikusan fertőzöttje. Egyetlen osztály sem ismeri ilyen magas számát az egyedeknek, akik életüket a szerelem szurrogátumaival töltik el." És Conrad Alberti (Sittenfeld) zsidó író már 1889-ben így nyilatkozik a "Die Gesellschaft" című folyóirat 12. számában: "Senki sem tagadhatja, hogy a zsidóság kiemelkedő módon vesz részt a minden viszonylat elzüllesztésében és korrumpálásában. Zsidó jellemvonás a konok törekvés munka nélkül értékeket produkálni, vagyis, minthogy ez magában véve képtelenség, értékeket előteremteni csalással, vesztegetéssel, tőzsdemanőverekkel, a sajtóban terjesztett hamis híresztelésekkel, ezeket eltulajdonítani s aztán a munka reális értékeivel kicserélve, másokra sózni."

És végül a zsidó kultúrfilozófus és későbbi külügyminiszter, Walther Rathenau, jellemezte a németországi zsidóságot "Halld Izrael!" ("Höre Israel!") című tanulmányában (1902), amit különben zsidó oldalról igen rossz néven vettek tőle. Nézete szerint a németországi zsidókérdés alapjában véve kevésbé gazdasági (ami törvényhozási úton rendezhető), mint inkább társadalmi kérdés. "Fenyegetően emelkedik fel, - mondja - a társadalmi-, a kultúrkérdés. Aki meg akarja szavát érteni, menjen ki bármely berlini vasárnapon déli tizenkét órakor a Tiergartenstrassera, vagy este pillantson be egy színház előcsarnokába. Sajátszerű vízió! A német élet kellős közepén egy elkülönítetten idegen jellegű törzs ragyogva és feltűnően kiöltözve, forróvérűén mozgékony magatartással. Germán homokon egy ázsiai horda.

Ezeknek az embereknek erőltetett vidámsága nem árulja el, mennyi régi, ki nem elégített gyűlölet nehezedik a vállukra. Nem sejtik, hogy csak a korszak, amely valamennyi természetes erőhatalmat bilincsbe vert, őrzi meg őket attól, amit atyáinknak kellett szenvedniük. Szoros kapcsolatban egymással, szigorú elzártságban kifelé: így élnek egy félig önkéntes, láthatatlan gettóban, nem mint egy nép eleven tagja, hanem, mint idegen szervezet annak testében... Elvitathatatlan valóság, hogy a legjobb németek mély ellenszenvet éreznek mindazzal szemben, ami zsidó, s azok idegenkednek a legjobban, akik erről a legkevesebbet beszélnek."

Fajtestvéreihez igen komoly intelmet intéz: "Nézzetek a tükörbe! Ez az első lépés az önbírálat felé!... Ti ravaszok és a világban járatosak így beszéltek: Akié a gazdagság, azé a hatalom. Most hát tiétek a gazdagság, - és a ti gazdagjaitokat kevesebbre becsülik, mint a szegényeiteket... Az állam polgárrá tett benneteket, hogy németté neveljen és ti idegenek maradtatok."

Azt kívánja a zsidóktól, annyira alkalmazkodjanak a gazdanéphez (tehát a németekhez), hogy a zsidó "törzsi sajátságokat, mindegy, hogy jók-e azok, vagy rosszak, de amelyekről kiderült, hogy a honfitársak előtt gyűlöletesek, vessék el és megfelelőbbekkel pótolják. Senki sem kívánt tőletek olyasvalamit, - írja, - mint a kedély; ami ehhez hasonló volt, azt ti sok egyéb más javatokkal a gettóban hagytátok. Atyáitok kegyességükben kedélyesek voltak: Ti felvilágosultak vagytok és élcesek. De igyekezzetek megérteni és tisztelni honfitársaitok lelkét és kedélyét, ahelyett, hogy azt hangos kritikával és frivol iróniával sértenétek".

/A zsidó filozófus, Ottó Weininger ezt mondja "Geschlecht und Charakter" című könyvében (13. fejezet. 426. o.):,.A keresztényekben büszkeség és alázat, a zsidókban hencegés és csúszás-mászás küzd egymással, azokban önérzet és töredelem, emezekben arcátlanság és meghunyászkodás... Szolgai természetéből ered heterogén etikája, a tízparancsolat, a világ legerkölcstelenebb törvénykönyve, amely egy hatalmas idegen akarat engedelmes követése fejében jólétet ígér a földön s kilátásba helyezi a világ meghódítását... Az emberben élő isteniről, Istenről, aki lelkünkben él, semmit sem tud az igazi zsidó. Ami isteni az emberben, az az ember lelke; az abszolút zsidó lélek nélkül való".

A zsidó Karl Marx ("Zur Judenfrage") így ír: "A pénz Izraelnek szorgos istene, aki előtt más isten nem lehet. A pénz lealacsonyítja az emberek összes isteneit s áruvá változtatja őket... Mi a zsidóság világi alapja? A gyakorlati igény, az önzés... Mi a zsidók világi kultusza? A kufárkodás. Ki a földi istenük? A pénz."

Idézzük még Jakob Wassermann "Vom Judentum" című könyvét. "Ismerjük őket, kedves barátom, ismerjük őket és szenvedünk miattuk. Ezért az ezernyi modern zsidóért, akik minden fundamentumot megrágnak, mert maguknak nincs fundamentumuk; akik ma eldobják, amit tegnap meghódítottak, beszennyezik, amit tegnap szerettek, akiknek az árulás a gyönyörűség, a méltatlanság az ékesség és a tagadás a cél." És még egy jellemző adat. Alfred Kerr zsidó író mondja egyik könyvében: "Inkább rabszolgaság, mint a halál!", míg a nemzeti szocialista, - vagy talán általánosítani is lehet: az ária - mindig ezt fogja vallani: "Inkább a halál, mint a rabszolgaság!" Ez az elképzelhető legrövidebb formában kifejezett különbség az ária és a zsidó lelkiség között. Az utóbbi kizárólag és mindenkor a földi lét felé van beállítva, míg az árja lelkével metafizikai kapcsolatokban áll. Egyébiránt a fentiekhez hasonló tartalmú idézetekkel, zsidó írók műveiből és cikkeiből, köteteket lehetne megtölteni./

De sem egy Moritz Goldstein és Felix Theilhaber kemény kritikái, sem Rathenau intelmei nem találtak megértésre és elismerésre a zsidóság körében. Ellenkezőleg: ezeket szisztematikusan elhárították és hallgatással mellőzték. Sőt Rathenau ellen is olyan heves ellentmondás támadt a zsidó táborból, hogy tanácsosnak találta brossúrájának még el nem adott részét visszavásárolni. Műveinek gyűjteményes kiadásába (S. Fischer, Berlin, 1917.) sem vette fel ezt a figyelemreméltó tanulmányt, amelyet egy író joggal nevezhetett "egy fajának sorsa miatt mélységesen aggódó zsidó Kassandra-jóslatának".

Egészen különös hatást tesz ezekkel az önvallomásokkal és vádakkal szemben az az elbizakodottság, amellyel némely zsidó a német nyilvánosság előtt népét és faját minden más nép fölé emelte. Gustav Frenssen 1938-ban megjelent, de már tíz évvel korábban írott "Vorland" című munkájában idézi Alfred Kerr "Das deutsche Wesen" című könyvének következő helyét: "Ez (a németség lénye) illúziókra hajlandó, hősi, katasztrofális, hazafias (földhöz ragaszkodó), szubjektív és szubjektivitása révén (sajátjának védelme) a nagyot akadályozó, sőt tönkretevő; a zsidóság lénye ezzel szemben reális, praktikus, hidegen okos, nemzetközi és előkelőén általános emberi. Az illúziókkal terhelt, heroikus, hazafias korszak elmúlóban van; vele együtt a nemzeti háború és a Bismarckhoz hasonló hősök; a másik, a zsidó lény kerül uralomra. A germán munkástömeget már meghódította; meg fogja hódítani az egész német népet, az egész emberiséget". Frenssen a maga részéről elég látnoki módon fűzi hozzá: "Éppen az ellenkezője fog megtörténni."

Mi vagyunk a kiválasztottak, kiált fel dr. Bernhard Cohn ("Zsidó-politikai vitás kérdések") "Büszkén hordhatjuk a fejünket és különleges megbecsülésre tarthatunk igényt. Nemcsak egyenjogúaknak kell lennünk, hanem előjogok is megilletnek." Dr. Rulf rabbi egy könyvet írt ("Aruchas bar-Ammi, Izrael gyógyulása", 1883.), amelyben ez olvasható: "A zsidó nép áldás valamennyi nép számára. Az áldás a zsidók sarkához tapadt; egy egész világ él a zsidókból, aki mindnyájunkat táplálja, mindenütt javakat és élvezeteket, jólétet és jómódot terjeszt. Mert csak a zsidók kereskedelmi forgalma az, amely értékeset teremt. A munka erre nem képes." /Lásd a zsidó író, Eberlin "Die Juden von heute" című könyvének 20. oldalán írottakat a zsidók mezőgazdaság iránti érdeklődéséről. Ugyancsak ott a ,,produktív" munka értelmezéséről. Idézve Diewerge-nél 56. és 57. o./

A "Jeschurum" című folyóiratban olvassuk (1921 március-áprilisi füzet): "Egyedül Izrael képes öröklött adottságai alapján, hogy prófétákat adjon, férfiakat, akik természet fölötti módon különleges kapcsolatba tudnak lépni az Istennel. Izrael búzaszemhez hasonló, amely a földben az elemeket a maga természetének megfelelően alakítja át. Izrael a szív, az emberiség szervezetében, ő a szív a nemzetek között."

Arthur Trebitsch írja "Deutscher Geist und Judentum" című könyvében (1921. 396 o.): "A zsidók győzelme a többi népek fölött közvetlenül előttünk áll, sőt már meg is történt. A politikai élet területén a föld többi népeinek a cionista világszövetség által véghezvitt körülkerítése és behálózása a legteljesebb tökéletességre emelkedett, s túlzás nélkül meg lehet állapítani, hogy ma egyetlen politikai akció, semmiféle tanácskozás nép és nép között, egyetlen külpolitikai terv és sakkhúzás sem vihető végbe, amit ne a cionista titkos szövetség szervei irányítanának, vagy legalább is nem ezeknek a beható felügyelete és ellenőrzése alatt történnék."

Bismarck életében a zsidók azt a kívánságot intézték hozzá, hogy a zsidó megbékélés napját birodalmi ünnepnappá emelje. A "The Jewish Chronicle" 1919 április 4-én így ujjong: "Van valami nagy a bolsevizmus tényében magában, abban a tényben, hogy a bolsevizmus ideáljai számos pontjukban megegyeznek a zsidóság legszebb ideáljaival." A "The American Hebrew" 1938 július 3-iki számában egy zsidó, Joseph Trimble "Will Eli Eli Triumph over Horst Wessel" című cikkében zsidó világuralmat propagál Leon Blum, Litvinov és az angol hadügyminiszter, Hore-Belisha vezetése alatt.

De már Kari Marx idejében szokásosak voltak a zsidók között az ilyen világuralmi tervek. A "La Revue de Párizs" nyilvánosságra hozta 1928-ban azt a levelet, amelyet Baruch Lewy intézett Marx Károlyhoz. "A zsidó nép - olvassuk itt - kollektíve szemlélve lesz sajátmagának Messiása. A világ fölötti uralmát a többi emberi fajok egyesítésével fogja elérni, a határok és monarchiák eltörlésével, amelyek a partikularizmus bástyái és egy világköztársaság felépítésével, amely mindenütt elfogja ismerni a zsidók polgári jogait. Az emberiségnek ez új organizációjában Izrael fiai az egész földön el fognak terjedni; mindnyájan ugyanabból a fajból és ugyanazzal a hagyományos képzettséggel, - és anélkül, hogy határozott nemzetiséget alkotnának, minden ellenzés nélkül válnak vezető elemmé. Ez főként akkor fog bekövetkezni, ha sikerül nekik a dolgozó tömegeket szilárdan a kezükbe kapni. A világköztársaságot alkotó nemzetek kormányhatalma súrlódások nélkül fog a zsidók kezére kerülni éspedig a proletariátus győzelme révén. Akkor a zsidó faj megszüntetheti a magántulajdont, amivel mindenütt, mint nyilvános alappal fognak gazdálkodni, így teljesednek majd be a Talmud ígéretei. Amikor elérkezik a Messiás ideje, a zsidók kezükben fogják tartani a föld összes népei gazdagságának a kulcsát.''

Ez a zsidó ideológia a polgári liberalizmus szellemi légkörét is megdöbbentő módon megmérgezte. Hogy milyen tévelygésekre vezethet ez, igazolja többek között az úgynevezett Pán-Európa-mozgalom alapítója és vezetője gróf Coudenhove-Kalergi Miklós (egy osztrák főnemes és egy japán nő fia, aki zsidóasszonyt vett feleségül), aki "Praktischer Idealismus" című könyvében ezeket mondotta: ,,A jövő embere keverék lesz. Pán-Európa számára egy eurázsiai-negroid jövendő fajt kívánok, hogy a személyiség sokoldalúsága kibontakozhasson... Vezetők a zsidók legyenek, mert a jótékony gondviselés Európát a zsidók révén egy szellem kegyelméből való új nemes fajjal ajándékozta meg."

A fenti idézetekben kifejezésre juttatott álláspontnak magyarázatául a Talmud következő része szolgál: "Isten a nemzsidókat emberi formában teremtette, mert semmi más célra nem teremtették őket, minthogy nappal és éjjel a zsidót szolgálják és ne hagyjanak fel az ő szolgálatával. És nem volna méltó egy királyfihoz (értsd egy héberhez), hogy neki egy állat állati alakban szolgáljon, hanem egy állat emberi alakban."

/Midrasch-Tolpiot-kiadás Syrakusai Elia Ben Salamon Ábrahámtól. 255. o. (Varsó 1875.)

Az egész Zohár (a Kabbala főműve) tele van hasonló fordulatokkal és kifejezésekkel. Itt csak Emek-ha-Melek 17. századbeli rabbinusi értekezésének egyik idézetére utalunk; ez így hangzik: "Boldogemlékezetű rabbijaink mondották: Ti, zsidók, emberek vagytok, mert lelketeket a legfőbb embertől (t. i. Istentől) nyertétek. De a világ népei nem emberek, mert nincs nescharmajuk (vagyis fenséges lelkük) a szent és legfőbb embertől, hanem nepeschük (állati lelkük) van Ádám Beliál-tól; ez a gonosz és haszontalan, Sammaelnek nevezett ember, az ördögök főnöke." (Idézi J. F. C. Puller. "Secret Societies and Subversive Movements", 13. o. London.)"/


5. NEMZETISZOCIALIZMUS ÉS ZSIDÓSÁG

A világsajtó felháborodott lármában tört ki a nemzetiszocialista Németország ellen, amikor az 1933. áprilisának elején a világzsidóság által Németországgal szemben proklamált bojkottra egynapos ellenbojkottal felelt. A zsidó világbojkottra viszont egy szót sem pazarolt. Egyáltalán úgy tett, mintha Németországban nem forradalom, hanem egyszerűen csak zsidóüldözés volna.

Csak kevés külföldinek volt bátorsága tárgyilagos módon nyilatkozni a Németországban történtekről. Ilyen volt Niels J. Mürer norvég író, aki a terjedelmes tudósításban, amelyet Németország útjáról adott ki, ezeket mondja:,,A nácik antiszemitizmusában nemzeti önfenntartási gondolat rejlik, amely iránt meg kell kísérelnünk némi megértésre jutni és amit mindenesetre nem intézhetünk el tisztán barbárságként... A zsidók elleni német offenzíva feltétlenül elismeri az ő ragyogó, de veszedelmes tulajdonságaikat, amelyeket a nép nagystílű kozmopolita félrevezetésével és mint a nemzeti közösség két frontról támadó aláaknázói fejtenek ki, a nemzetközi bankár irodájából, legyen ez a Wall-Streeten, akár a Cityben, vagy a nemzetközi agitátor szónoki emelvényéről, álljon ez akár Moszkvában, akár Hamburgban."

Németország lakossága a zsidókérdést minden ösztönös népi ellenszenv mellett is eleitől fogva túlnyomórészt gazdasági szempontból ítélte meg. Természetesen voltak olyan mozgalmak is, amelyek már hosszú idő óta tudatosan a faji álláspontot képviselték, mint az "Alldeutschen" Németországban és Ausztriában. De a zsidókérdésnek, mint faji problémának döntő nemzeti jelentőségét csak a nemzetiszocialista mozgalom ismerte fel világosan s fogott hozzá félreérthetetlen és ellenállhatatlan elszántsággal a megoldásához. A kérdést úgy politikai-, erkölcsi, mint tisztán faji-, népi szempontból is megragadta.

A nyilvános állami és közszolgálat idegenekkel történt el-özönlésének megszüntetését célozza az 1933 április 7-én kelt. ,,Törvény a tisztviselői hivatás helyreállítására" 3. paragrafusa. A faji tisztaság fenntartására szolgálnak az 1935 szeptember 15-iki úgynevezett nürnbergi törvények, amelyeknek az a céljuk, hogy a német emberek és a zsidók közötti vérkeveredést megakadályozzák. Ezek a törvények abból a felismerésből indulnak ki, hogy a faji vértisztaság a német nép boldog jövőjének előfeltétele; alapvető törvényes rendezését adják a faji kérdésnek s ezért döntő a jelentőségük a nemzetiszocializmus zsidóproblémával szemben elfoglalt álláspontjának megítélése szempontjából. Csak a faji kérdés alapos tanulmányozása s annak ismerete, hogy a nemzetiszocializmus milyen jelentőséget tulajdonít neki, teszi lehetővé ennek a német nép örök egészségének biztosítására irányuló törvényalkotásnak igazságos méltatását.

Az első nürnbergi törvény neve: "Birodalmi polgársági törvény". Ez különbséget tesz az államhoz tartozók és a birodalmi polgárok között s az állampolgári jogok teljességét (birodalmi polgár) csak a német, vagy rokonvérű államhoz tartozónak adja meg, "aki magatartásával beigazolja, hogy hajlandó és képes hűséggel szolgálni a német népet és birodalmat". Ennek következtében a zsidók (kivéve bizonyos félvéreket) nem lehetnek birodalmi polgárok, hanem csak az államhoz tartozók. A birodalmi polgársági törvény alapvető rendelkezéseit részletesen a törvényhez 1935 november 14-én kiadott első rendelet fejti ki, amely 2. §-ában a zsidó korcsokkal foglalkozik, míg a tulajdonképpeni magvát képező 5. §-ban határozza meg véglegesen a zsidó fogalmát.

A második nürnbergi "Törvény a német vér és német becsület védelmére" azt a célt szolgálta, hogy világos válaszfalat emeljen a németek és zsidók közé s emellett a kevertvérűeknek túl nagy réteggé való felszaporodását megakadályozza. A törvény ezért elvileg megtiltja úgy a házasság útján való, mint a házasságon kívüli fajkeveredést. /Az 1935. november 14-i vérvédelmi törvényt kiegészítették egy 1940. február 16-i rendelettel, amely szerint a fajgyalázás bűncselekményéért csak a férfi felelős./

A házasság viszont németek és bizonyos leszármazási fokozathoz tartozó kevertvérűek között meg van engedve, némely fokozatnál előzetes engedély után. /A nürnbergi törvények a hozzá tartozó rendeletekkel és a németvérűekre, keverékekre és zsidókra vonatkozó részletes tabellával megtalálhatók többek között a Német munkafront "Freizeit - Frohe Zeit" című röpiratának függelékében. Kurt Jacoby "Das Dritte Reich im Aufbau" című könyve 120. oldalán áttekintő tabellát közöl erről a kérdésről./ (A zsidó korcsok meglehetősen komplikált leszármazási viszonyait a német vér és német becsület védelmére hozott törvény 1935 november 14-én kelt első végrehajtási rendelet pontosan szabályozza). A törvény megtiltja továbbá, hogy zsidók 45 évesnél fiatalabb német női háztartási alkalmazottat foglalkoztassanak.

/Egy 1743. évi francia ediktum eltiltotta a zsidókat, hogy "keresztényeket alkalmazzanak cselédül és testi érintkezést folytassanak velük". Ennek indoka valószínűleg az a jelentés volt, amelyet Malvezin kancellár már 1733-ban kapott a bordeaux-i zsidók helyzetéről. Ebben többek között a következők olvashatók: "ők (a zsidók) csinos falusi leányokat alkalmaznak szolgálókul és teherbe ejtik őket, hogy saját sarjadékaik dajkái legyenek, a szolgálóktól született gyermekeket pedig lelencházba vitetik." összehasonlítás céljából megemlítjük itt, hogy az 1918-ig érvényben volt katolikus egyházi törvénykönyv (Codex juris canonici) egyebek mellett a következőket tartalmazza a zsidókkal kapcsolatban: A zsidók megtelepedését korlátozni kell s oda kell hatni, hogy lehetőleg együtt lakjanak. - A keresztények ne vegyenek igénybe sem zsidó orvosokat, sem betegápolókat, legfeljebb kényszerű szükség esetén. - A zsidó nem tölthet be közhivatalt, különösképpen nem bírói, kormányzati vagy tanítói hivatalt, kivéve a zsidó iskolákat. Keresztény nem szolgálhat házicselédként zsidónál. - A keresztény és zsidó közötti házasság, minthogy "disparitas cultus" esete forog fenn, szigorúan tilos. (Fritsch. "Handbuch der Judenfrage", 248. o.)/

A nemzetiszocialista állam egyelőre nem érintette a gazdasági egzisztenciáját azoknak a zsidóknak, akik beletörődtek sorsukba s tovább folytatták foglalkozásukat. Több évbe telt, míg szigorúbb ellenőrzéssel és szigorúbb rendszabályokkal léptek fel Németország üzleti életének túltengő elzsidósodottságával szemben. Csak 1938-ban jelent meg egy sereg erre irányuló rendszabály. 1938 április 26-án elrendelték a zsidó vagyon bejelentési kötelezettségét. Ekkor a következő derült ki: a német népi vagyon 1938 novemberében 200 milliárd birodalmi márkára rúgott, amely 80 millió néptárs között oszlott fel. A birodalomban (magasan becsülve) 700.000 zsidó él, akiknek kezén pontos megállapítás szerint legalább 8 milliárd birodalmi márka volt. Egy németre tehát átlagosan 2500 RM, egy zsidóra viszont átlag 11.428 RM esett. Egy-egy zsidó tehát 4.57-szer, vagyis több, mint négy és félszer vagyonosabb, mint egy német néptárs. Megjegyzendő, hogy a németországi zsidó vagyon 1918-ban kereken 4 milliárd volt tehát a háború utáni időkben, dacára az inflációnak, megkétszereződött. Különösen a nagyvárosi ingatlanok jutottak zsidó kézre. A berlini ingatlantulajdon 65 százaléka 5.5 milliárd értékben 1938 novemberében még mindig a zsidóké volt.

/Példaként csak annyit említünk meg, hogy (a jelzálogok és adósságok levonása után) Berlinben 199 milliomos vagyona több mint 700 millió RM., Frankfurt am Mainban 14 milliomos vagyona kereken 439 millió RM. (köztük egynek egymagában 16 millió) volt. Schleswig-Holsteinban 233 zsidó 14.5 millió RM. vagyont jelentett be. Így minden egyesre átlag 60.000 márkányi vagyon esett.

Szolgáljanak a következő példák is tájékozódásul: Berlin-Charlottenburgban a Knesebechstrasse 100 telke közül 88 volt zsidóé. A Tauenzienstrasséban 1938 novemberének elején 58 árja üzlet mellett 25 volt zsidó. A Kurfürstendammon (csak a Gedächtniskirchétől a Lehniner Platz-ig) 171 német üzlet mellett 80 volt héber. A berlin-charlottenburgi telekkönyv szerint a Pestalozzistrasse 17. számú ház 13 rokon, vagy sógor-zsidóé volt, akik Németországban, Hollandiában, Amerikában és Palesztinában éltek. A birtoklásnak ez a felosztása külföldiek között a zsidótlanítás megakadályozását szolgálta.

Az ismertetett számadatokra tekintettel, igen óvatos eljárásnak kell minősítenünk, hogy Nagyberlinben 1938 május 6. és 1939 március 18. között 565 zsidó üzemet arizáltak, kereken 57 millió RM. vételárral; ebből 338 kisüzem volt 30.000 RM. értékhatárral; összesen 5 millióért; 120 közepes üzem 90.000 RM. értékhatárral 5.4 millió értékben és 117 nagyüzem 100.000 RM. értékhatárig és efölött, összesen 46 millió 697 ezer RM értékben.

A birodalmi gazdasági miniszter 1939 februárjában kelt terjedelmes rendelete pontos részletintézkedéseket tartalmaz arra vonatkozólag, hogy ez a zsidótlanítás gazdasági szempontból ésszerűen menjen végbe, így az 1940 június 10-én kelt rendelet ezenkívül megkívánja a zsidótlanított üzletek felülvizsgálatát. Ennek alapján az ipari, mező-, vagy erdőgazdasági üzem, vagy más vagyonérték megszerzője, vagy jogutódja, amennyiben az 1933 január 30. utáni zsidótlanítás folytán mértéken felüli vagyoni előnyhöz jutott, kielégítés fizetésére kötelezhető a birodalom javára. Ugyanez vonatkozik a közvetítőre is./

A zsidók a gazdasági életben, mint azt fentebb láttuk, az egész pénzügyi téren vezető állást foglaltak el, de a kereskedelem minden nemében is oly nagy mértékben előre törtek, hogy az egyáltalán nem állott arányban a lakosság körében elfoglalt számukkal. 1933-ban kereken 4500 kereskedésük volt Berlinben és 2000 ipari üzemük. Mindenekelőtt a szabó-, szűcs- és prémüzletben (ez utóbbiban 70 százalék). 1938-ig a kormány fáradozásai, hogy ezen a téren a helyzetet megváltoztassák, meglehetősen eredménytelenek maradtak, minthogy a zsidók, akik a harmadik birodalom gazdasági fellendüléséből rendkívüli módon profitáltak, értettek ahhoz, hogy az ellenük irányuló rendszabályokat szabotálják.

A harmadik birodalom ellen a zsidó emigránsok által a külföldön folytatott hajsza 1938 nyarán végül is odavezetett, hogy erőteljes lépésekkel fogtak hozzá az üzleti élet zsidótalanításához. Így például az 1938 július 6-iki törvény egy új 34 b paragrafust illesztett be az ipartörvénybe, amely a zsidókat a következő iparok űzésétől tiltotta el: ingatlanokkal való kereskedés, iparszerű közvetítése ingatlan szerződéseknek és kölcsönöknek, ház- és telekgondnoki ipar, hírszolgáltatás, házasságközvetítés, idegenvezetés és az őrzési ipar. 1938 december 31-től kezdve a zsidók a fentnevezett iparokat többé nem folytathatják. Egy másik, 1938 augusztus 14-iki rendeletet azért bocsátottak ki, mert a zsidó cégek és személyek zsidóságukat olymódon próbálták leplezni, hogy nemzsidó neveket vettek fel. Előírták számukra, hogy egy kétségtelen zsidó név használatával nyíltan ismerjék be zsidóságukat. /1939 január 1-től azok a zsidók, akiknek neve nem felel meg a birodalmi belügyminiszter körrendeletében felsorolt zsidó keresztneveknek, köteles még egy nevet felvenni, és pedig a zsidó férfiak az Israel, a zsidó nők a Sara nevet./

Ernst von Rath német követségi tanácsosnak Grünspan zsidó által történt párizsi meggyilkoltatása különlegesen átfogó rendszabályokat hívott ki Németország zsidósága ellen. A négyéves terv végrehajtásával megbízott Göring miniszterelnök 1938 november 12-én elrendelte, "hogy a német államhoz tartozó zsidók, a határozott válasz és kemény bűnhődés követelményeinek megfelelően egész közösségük részéről egymilliárd birodalmi márka büntetést kötelesek fizetni a német birodalomnak".

/Minden zsidónak, aki legalább 5000 RM. tulajdonosa, vagyona 20 százalékát kellett lerónia, négy részletben, a kitűzött időpontokon, 1938 december 15-én, 1939 február, május és augusztus 15-én, vagyonának 5-5 százalékát. A fizetési kötelezettség megszűnik, mihelyt elérik az egymilliárd birodalmi márkát, szükség esetén pedig növelik, míg az összeg befizetve nincsen. A kivetés kiegészítésére további részfizetéssel kellett emelni az összeget. A birodalmi pénzügyminiszter rendeletére a vagyon-dézsmát 20 százalékról 25 százalékra emelték. Az 5 százalékos fizetési különbözet 1939 november 15-én vált esedékessé s ezen a napon kellett ezt minden erre kötelezett zsidónak teljesíteni.

Ezzel kapcsolatban utalunk egy igen régi idézetre. Aquinói szent Tamás írja Brabanti Alice hercegnőnek: "A zsidók nem tarthatják meg maguknak, amit uzsorával csaltak ki másoktól... Ha egy zsidó bűnt követ el, a büntetést szigorúbban kell kiszabni, mint másokra, s ezt annál inkább, minél közismertebb, hogy a pénz, amit a zsidóktól elvesznek, nem az övék". (De regimine Judaeorum ad ducissam Brabantiae. Opuscula 31. Thom. 2 kötet.)/

Ezt követte 1938 november 23-án a birodalmi gazdasági miniszter és a birodalmi igazságügyminiszter rendelete, amely a zsidókat tökéletesen kizárja a német gazdasági életből. Megtiltották számukra önálló kereskedés fenntartását, a közvetítési üzleteket, vagy megrendelő irodákat, valamint az önálló iparűzést. Nem szabad piacokon, vásárokon, vagy kiállításokon árukat, vagy ipari termékeket árusítaniuk, azokat kínálniuk, vagy azokra megrendelést felvenniük. 1938 december 31-től zsidó nem lehet üzemvezető az AOG értelmében, sem bármely szakszervezet tagja.

Külön rendelet tiltotta meg a zsidóknak lőfegyver és lőszer, valamint ütő és szúrófegyverek birtoklását, beszerzését vagy hordását. 1938 december elején rendelet tiltotta meg a zsidóknak mindennemű személyi gépkocsi tartását vagy vezetését; egy hónappal előbb pedig eltiltották a zsidókat attól, hogy német főiskolákon tanuljanak, zsidó gyermekek ugyancsak kizárólag zsidó iskolákat látogathatnak. Az állampolgársági törvénnyel kapcsolatos tizedik rendelet 1939 július 4-én intézkedik a zsidóság szervezetének, a "Reichsvereinigung der Juden in Deutschland"-nak felállításával, ami által a zsidó iskolaügyet és a zsidó közjóléti ügyeket szabályozták.

Az 1938 december 3-án megjelent rendelet a zsidó vagyon szabályozásáról, lehetővé teszi bizonyos esetekben zsidó ipari üzemek beszüntetését, megtiltja a zsidóknak, hogy ingatlant szerezzenek, vagy ingatlant jóváhagyás nélkül eladjanak, s kötelezi a zsidókat, hogy minden értékpapírjukat valamely devizabanknál letétbe helyezzék. E letétek fölött csak hivatalos jóváhagyás után lehet rendelkezni. A rendelet végül kötelezi a zsidókat, hogy aranyat, platinát, ezüstöt, drágaköveket és gyöngyöket csak meghatározott hivatalos elárusítóhelyeken szerezhetnek vagy adhatnak el. Ennek a rendeletnek lényeges jelentősége az, hogy a hatóságoknak lehetővé teszi zsidótlanítások kényszerformájában való végrehajtását.

1939 január 3-án a birodalmi gazdasági miniszter úgy határozott, hogy a zsidókat többé nem engedik az ipari és kereskedelmi kamarák, valamint a kézműveskamarák törvényben előírt vizsgáira. A zsidó kivándorlás előmozdítására a kamaráknak jogukban áll munkaigazolványok és a zsidó munkaerők bizonyítványai alapján a mesterségbeli képzettségre, vagy a szakismeretekre és képességekre vonatkozó igazolást kiállítani.

/A harmadik birodalomnak ezekre a védelmi intézkedéseire a világ zsidósága new-yorki politikai- pénzügyi központjából a demokratikus államokat közös harcra hívta fel a harmadik birodalom ellen. A világzsidóság a következő nemzetközi szervezeteket organizálta: 1. "Alliance Israélite Universalle", alakult 1860-ban, 2. "The Non-Sectarian Anti-Nazi League To Champion Human Rights", alakult 1933-ban. 3. "Ligue Internationale contre l'Antisémitisme" (LICA), alakult 1926-ban. Angliában már 1760-ban megalakult a "Board of Deputies of British Jews". Az Egyesült Államok kereken 4 millió szervezett zsidója a következő négy nagy organizációban oszlik meg: 1. "American Jewish Committee" (Dávid Dubinsky és Sidney Hillman kommunisták a "Jewish Labor Committee"-ből, különböző milliomosok és a konzervatív dr. Cyrus Adler). 2. "American Jewish Congress" (Stephen Wise rabbi, Brandeis bíró és Félix Frakfurter professzor alapítása 1917-ből). 3. "Bnai Brith" (a szövetség fia), független rend és a 4. "Jewish Labor Committee". Ez a négy 1938-ban a "Single Defence Agency"-ben szövetkezett, hogy megvalósítsa "az amerikai zsidóság mozgósítását a zsidók egész világon való egyenjogúsítása érdekében". (Lásd Othmar Krainz: "Juda entdeckt America".)

Ezeket az uszításokat eleinte németországi zsidó emigránsok kezdeményezték, így az ismert író, Emil Ludwig (Cohn) "Die neue heilige Allianz" című röpiratában felszólítja Franciaországot, Angliát és az Uniót, hogy indítsanak "megelőző" háborút a német nép ellen s fojtsák azt saját vérébe, amire a német sajtó azzal a nyilatkozattal válaszolt, hogy a harmadik birodalom számára a zsidókérdés csak akkor lesz megoldva, ha többé egyetlen zsidó sem marad Németországban.

A szabad pályákon elhatalmasodott zsidóság korlátozására az intézkedéseket lépésről-lépésre tették meg. így 1934 közepén Berlinben még 41.2 százalék zsidó orvos praktizált. A következő években ez a százalékarány fokról-fokra csökkent úgy hogy 1938 júniusában a 6949 orvos közül 1561, azaz 22.4 százalék volt zsidó, a 2973 pénztári orvos közül 816, vagyis 27.4 százalék zsidó. Csak az 1938 július 25-én kibocsátott, a birodalmi állampolgárságra vonatkozó 4. rendelet tiltotta el 1938 október 1-i határponttal a zsidókat az orvosi gyakorlattól. Csak azokon a helyeken, ahol a zsidó lakosság különösen nagy számban zsúfolódott össze, kaphatnak engedélyt az eddigi zsidó orvosok orvosi gyakorlatra.

1933 április 1-én a 19.200 németországi ügyvéd közül legalább 4500, vagyis 23 százalék volt zsidó, ezek közül csak Berlinben 1879. Itt mindössze 1554 árja ügyvéd volt. Bécsben ekkoriban az ügyvédek 85.5 százaléka volt zsidó.

Az 1933 április 7-iki birodalmi polgársági törvény betiltotta a zsidó ügyvédek működését. Mégis egy sereg kivételezési intézkedés megengedte a zsidók egy részének az ügyvédi gyakorlatot. Az ügyvédi foglalkozás engedélyezését szabályozó, 1934 április 11-én kelt birodalmi törvény a zsidó ügyvédek számát Poroszországban 3515-ről 2850-re csökkentette. Berlinben 1898 zsidó ügyvéd közül 1203 akadálytalanul tovább folytatta tevékenységét. Még 1936 január 1-én is 13.6 százaléknál több ügyvéd volt zsidó Németországban, 1938 január 1-én részvételük még mindig 10.1 százalékra rúgott, sőt Berlinben 28 százalékra, Frankfurtban 25.5 százalékra, Breslauban 16.7 százalékra és Danzigban 36.4 százalékra. Csak 1938 november 30-án szűnt meg a birodalomban a zsidó ügyvédek tevékenysége, a birodalmi polgárság kiegészítésére 1938 szeptember 26-án kibocsátott 5. rendelettel. Ausztria számára határidőül 1938 december 31-ét tűzték ki. E terminusok óta csak egy bizonyos számú zsidó "konzulens" működhet fajtestvérei jogi érdekének védelmére.

A zsidókkal kötött bérleti viszonyokról szóló törvény 1939 május 4-én azt a célt szolgálta, hogy lehetővé váljék a német néptársak tulajdonában lévő házakból a zsidó bérlők eltávolítása. E törvény értelmében a zsidókat kiváltképpen olyan házakban kell bérlőként elhelyezni, amelyeknek zsidók a tulajdonosai. Ennek azonban nem szabad a gettóalkotás nem kívánatos eredményére vezetni. Hogy a közbiztonság megzavarását elkerüljék, s hogy elősegítsék a zsidóknak a német házakból való súrlódásmentes eltávolítását, a törvény gondoskodott a végrehajtásnál a messzemenő hatósági hatáskörről.

A nemzetiszocializmus a zsidókkal szembeni negatív állásfoglalása dacára a zsidóknak szociális, társadalmi és faji életmegnyilvánulásait nem akadályozta, amennyiben azok a zsidó népesség határai között nyilatkoztak meg. A zsidók megrendezhetik saját téli segélyakciójukat és az ekkor gyűjtött anyagi eszközöket korlátozatlanul fajtestvéreik támogatására fordíthatják. Vallásgyakorlatukban nem gátolják őket. Gyermekeik nevelését és taníttatását saját iskoláikban szabadon végezhették.

Fokozott figyelmet fordítottak a németországi zsidóság szellemi- művészi érdekeire. Már 1933 nyarán egy különleges hivatalt állítottak fel a nem-árják művészi tevékenységének ellenőrzésére. Zsidó előadásokat csak zsidó művészek részvételével lehet tartani, s ezeken az előadásokon csak zsidók jelenhetnek meg.

Így alakult meg fokozatosan a zsidók berlini kultúrszövetsége (Kulturbund der Juden in Deutschland), amely csakhamar az egész birodalomra kiterjeszkedett s 1934 nyarán már kereken 20.000 tagot számlált. 1935 elején megalakították a zsidó kultúrszövetségek birodalmi szervezetét (Reichsverband jüdischer Kulturbunde) s ehhez tartoznak az összes helyi zsidó kultúrszövetségek zsidó történelmi és irodalmi társaságok, zene- és színházegyletek, valamint egyéni tagokként a zsidó színészek, énekesek, zenészek, előadók, táncosok és táncosnők, rendezők, igazgatók, statiszták, stb. Ennek a birodalmi szövetségnek már 1935-ben kereken 110.000 tagja volt s a birodalom négy nagyvárosában van saját színháza, saját operája, operett- és színtársulata. Sőt nagyobb városokban zsidó szimfonikus zenekarok is alakultak. A zsidó kultúrszövetség egy egész sereg osztályra tagozódik, mint a színjátszás, operai, dramaturgiai, hangverseny és vendégjátékok osztálya és az általános művészi irányítás szempontjából a charlottenburgi városi opera hajdani intendánsának dr. Singernek vezetése alatt állt.

/Csak az 1934 szeptemberétől 1935 április végéig eltelt nyolc hónap alatt 61 városban összesen 1070 előadást tartott a zsidóság, és pedig 385 hangversenyt, 317 előadó estet, 163 színdarabot, 57 operát, 109 kabarét és egyéb előadást. (A zsidó Kulturbundra vonatkozó adatokat Hans Hinkel egyik cikkéből vettük, amely a "Deutsche Socialisten am Werk"-ben jelent meg. 163-173. o./

A nemzetiszocialista Németország tehát kellő érvényesülési területet biztosít a zsidó művészi tevékenységnek. Ezt az alábbi két nyilatkozat is igazolja, az egyik nemzetiszocialista, a másik zsidó részről. Dr. Frick birodalmi miniszter 1937 februárjában következőképp nyilatkozott a "Rassenpolitische Auslandskorrespondenz"-ben: "A birodalmi polgársági törvény és a vérvédelmi törvény... nem azt a célt követi, hogy a zsidó nép tagjait csupán népi hozzátartozásuk miatt szorítsa háttérbe. A zsidóság kikapcsolása a német közéletből és a további fajkeveredés megakadályozása sokkal inkább parancsoló szükségesség, ha biztosítani akarjuk a német nép fennmaradását. A zsidók életlehetőségét nem szüntetik meg Németországban. A német sorsot azonban a jövőben kizárólag a német nép alakítja ki." Hogy a zsidó kultúrszövetségek birodalmi szervezetében felzárkózott zsidóság miként fogadja ezt a szabályozást, az a zsidó kultúrszövetség vezetőjének, dr. Singernek nyilatkozatából állapítható meg, amely egyik kultúrszövetségi beszámoló jelentésében olvasható:

,,Nem egyéb, mint becsületes férfi szó, - ha azt mondom, - hogy a minisztérium bár tekintélyi alapon, de teljes lojalitással támogatja és oltalmazza munkánkat, szervezetünk minden ügyében, művészi kialakulásában és a szövetség felépítésében. Az előadások százai alatt egyetlenegyszer sem került sor hatósági közbelépésre, sem semmi más incidens nem történt. Bár zsidó szereplőkre és zsidó publikumra kell szorítkoznunk, sohasem éreztük magunkat szellemi gettóban".

A nemzetiszocializmus győzelme után természetesen nagyszámú zsidó távozott el Németországból. Gondos becslés után, számításba véve a zsidók általános elhalálozási arányát is, a tényleg kivándoroltak számát kereken 41.500 személyre becsülik. /E. H. Schultz és R. Frerhs: "Warum Arierparagraph?" S. T. o. A genfi menekültügyi bizottság adatai szerint 130.000 zsidó hagyta volna el Németországot. Ez a szám valószínűleg túlzott./

Az Ostmarkban lakó 180.000 Mózes hitű zsidóból (csak Bécsben 165.000) 1939 április 30-ig 99.672 zsidó vándorolt ki. Ezeken kívül Ostmarkban még mintegy 120.000 zsidó felekezetű lakos maradt. 1934 április 16-án Göring porosz miniszterelnök egy tájékoztatást bocsátott ki, amelynek értelmében nem emelnek kifogást olyan emigránsok visszatérése ellen, akik a külföldi rémhírpropagandától megfélemlítve átlépték a határt, de később a propaganda valótlanságát felismerve, vissza akarnak térni s ezt megelőzőleg a rémhír hajsza ellen állást foglalnak. Volt-e ennek a rendelkezésnek hatása, ismeretlen.

Itt behatóbban foglalkoztunk a zsidókérdéssel, nemcsak azért, mert általában igen hiányos és sok tekintetben helytelen értesülések terjedtek el vele kapcsolatban külföldön, hanem azért is, mert németországi kifejlődését s mindenekelőtt a népharag 1933. évi szenvedélyes kitörését csak akkor lehet megérteni és igazságosan megítélni, ha legalább néhány példából ismerjük azokat az abnormális kinövéseket, amelyek különösen a háború utáni Németországban mutatkoztak a zsidó elhatalmasodás eredményeképpen.

 

3. rész

 

IV. A NEMZETISZOCIALISTA ÁLLAM

1. A NEMZETISZOCIALIZMUS VILÁGNÉZETE

A népi, vagy nemzetiszocialista állam külső felépítése kéz a kézben halad a nép belső, szellemi kialakulásával, illetőleg annak alapján történik. Mindkettő: úgy a külső és még fokozottabb mértékben a belső, mint valami új és abszolút jelentkezik, ami nem ismer koncessziókat, sem megalkuvást. Mindkettő a nacionális és szociális fogalomnak az integrációja éspedig a legmagasabb fokon. Ez úgy értendő, hogy a nemzeti = nemzet, nép és szociális = közösség, a felülrendeltek, velük szemben az egyén az alárendelt. A népi állam óhajtja a nép politizálását; de nem abban az értelemben, hogy minden egyes politikát csináljon, hanem, hogy minden egyes ember politikailag gondolkozzék és érezzen, ami annyit jelent, hogy saját és néptársainak sorsa mindig ott éljen a tudatában és minden cselekedetével és gondolatával szervesen összekötve legyen.

Ilyenformán egészen érthető követelése ennek a politikai álláspontnak, hogy a népi állam keretei között nem tűrhet semmi olyan jelenséget, amely mint elkülönített organizáció, célokat akar követni, amelyek nem azonosak az államéval. Már csak ebből az okból sem maradhatott fenn a nemzetiszocialista államban a szabadkőművesség a maga titkos rendeltetésével és szimbólumaival, valamint nemzetközi összeköttetéseivel.

/A szabadkőműves páholyok azoknak a férfiaknak egyesülései, akik jelképes külsőségek között egy népeken felül álló szellemi áramlatot, a humanitás gondolatát képviselik, hogy fajokra, népekre, felekezetekre, szociális és politikai meggyőződésre való tekintet nélkül meg valósítsák az emberiség egyetemes szövetkezését.

Dacára a látszólag nemes céloknak, a szabadkőműves páholyokkal szemben mindjárt megalakulásuk után sok oldalról éles bírálatot gyakoroltak s tiltakoztak működésük ellen. Ez a bírálat elsősorban az általuk képviselt politikai jelleg ellen irányult s amit már Goethe világosan jellemzett. "A szabadkőművesség - mondotta - államot alkot az államban. Ahol egyszer létrejött, ott a kormány igyekezni fog megfékezni és ártalmatlanná tenni. Bevezetni oda, ahol még nem volt, semmiképp sem tanácsos."

Annak a veszedelemnek, amit a szabadkőművesség, mint "állam az államban" idéz fel, az az oka, hogy az egész világon el van terjedve s valamennyi páholy többé-kevésbé kapcsolatban áll egymással. Ez oda vezetett, hogy a nemzetköziség elve a páholyokat minden nemzettől elidegenítette, olyannyira, hogy a szabadkőművesség harcol a nemzeti gondolat, mint valami elavult, elvetendő és értéktelen dolog ellen. A német szabadkőműves páholyok természetesen mindig azt állították, hegy nemzeti érzésűek és politikától mentesek s külföldi páholyokkal semmiféle összeköttetésben nem állanak. Ez az állítás azonban valótlannak bizonyult, ők is, mint az összes országok páholyai, az általános emberi testvériesülés mellett foglaltak állást s nemzetközi kapcsolataikkal egybehangzóan a nemzeti gondolatot elvetették.

A szabadkőművesség mindenütt beavatkozik a népek külpolitikai viszonyaiba s a kormányok mellett titkos kül- és világpolitikával foglalkozik, amit az állam felelős tényezői nem tudnak ellenőrizni. "Ezenfelül személyi és kegyencpolitikájuk gondoskodik arról, hogy a népek befolyásos állásait páholytestvérekkel töltsék be, akik a szabadkőművesség gondolatát valóra váltják." (Dieter Schwarz: "Die Freimauerei. Weltanschauung, Organisation und Politik." 9. o.) A felvételkor ugyanis az új páholytestvérnek esküvel kell kötelezni magát, hogy mindarról, ami a páholyban történik, amit ott tárgyalnak és határoznak, bárminő körülmények között hallgatni fog.

A nemzetiszocialista Németországban azért sincs helye a szabadkőművességnek, mert minden leplezési kísérlet dacára bebizonyult, hogy a nemzetközi zsidóság eszköze. Ez nemcsak abból derül ki, hogy a páholytestvérek nagy része, mindenekelőtt pedig a legmagasabb és legbefolyásosabb fokozatokban zsidó, hanem abból is, hogy a szabadkőművesség szertartásai és szimbolikája tisztára zsidók. Jelképeik túlnyomórészt Jehovával és salamoni templomával állnak kapcsolatban s az előkészítő szobában bebocsátási jelmondatként a bibliát János evangéliuma IV. részének 22. versénél kell felütni, ahol ez olvasható: "Ti imádjátok, akit nem tudtok, mi azt imádjuk, akit tudunk, mert az üdvösség a zsidók közül támadott." (Dieter Schwarz. i. m. 44. o.) /

A nemzetiszocializmus, mint államforma, nem tekinthető egy népre ráerőszakolt despotizmus diktatúrájának, hanem mint egy új formája a nemzeti, helyesebben a germán demokráciának, mint a germán vezéri állam. /A demokrácia és a diktatúra fogalmával kapcsolatban utalunk Paul Ritterbusch "Demokratie und Diktatur" című művére, amely meggyőző módon mutat reá a nyugati demokráciák és a nemzetiszocializmus közötti különbség lényegére./ A nemzeti szocializmus a legfőbb vezetőt úgy tekinti, mint a nép akaratvégrehajtóját. A Führer és nép kapcsolata a népszavazásokban jut kifejezésre, amelyek által a demokrácia elve más formában testesül meg, mint a változó parlamenti pártszavazásokban.

Azokat az irányvonalakat, amelyeket Hitler már 1923-ban könyvében mint kívánságot, programot és követelést felállított, most alapvető tartalmukban valósítják meg. Világnézetének fő pontjai egy hatalmas épület tartóoszlopai, amelyeket megbolygatni nem szabad, de amelyek magukban véve is oly szilárdul vannak felépítve, hogy megbolygatásuk sem okozna semmiféle megrázkódtatást, miután a valóság és az emberi természet biztos alapjain állanak.

Az első pont a vérre és fajra vonatkozik. A marxizmusnak azzal az állításával, hogy az emberek egyenlők, a nemzetiszocializmus szembeszegezi azt a tételét, hogy az emberek különbözőek s ezt a tételét a fajismeretnek és az eugenikának a fajok és az örökölt egészség létezéséről és jelentőségéről felállított tanával indokolja. Ebben a könyvben már megelőzőleg is rámutattunk, milyen nagy szerepet játszik a faji kérdés a nemzetiszocializmus világnézetében. Ennek köszönhető, hogy a faji probléma az elméleti viták teréről átment a gyakorlati-politikai államvezetésbe. Ez abban a tényben találja igazolását, hogy az évtizedes tudományos kutatómunka arra a felismerésre vezetett, hogy az ember az élők világának többi tagjaihoz hasonlóan minden tekintetben alá van vetve az átöröklés természeti törvényszerűségének; olyan felismerés ez, amit eddig a kultúremberiség csak a növénytermesztés és állattenyésztés terén értékesített gyakorlati haszonnal.

Hitler 1937 január 30-án tartott birodalmi gyűlési nagy beszédében a faji gondolat jelentőségét épp oly félreérthetetlen, mint világos formában fejtette ki. Kiindulópontul a vérségétől meghatározott és a földdel összekötött népből indul ki. /"Amit a megelőző kor félreismert, hogy tudniillik az egyes ember nem élhet vérségi kötelékeitől elszakítva, hanem az individuum, a nemzedékek láncának egyik szeme, ez tulajdonképp az élet kritériuma", mondja Dr. Walter Gross, akinek a ,,Völkischer Beobachter" 1939 január 15-i számában "Rasse und Volk" címmel megjelent cikke kiváló és világos fejtegetéseire tekintettel tanulmányozásra méltó./

Talán legelőször ismerte fel a német nép, - mondotta, - "hogy valamennyi feladatunk között a legmagasztosabb és az ember számára a legszentebb az Istentől adott vérségi jelleg fenntartása". Első ízben érlelődött meg az a felismerés, hogy ennek a kérdésnek a nép fennmaradása szempontjából hatalmasabb a jelentősége, mint minden háborúnak, vagy sikeres gazdasági csatának. "A nemzetiszocializmus igazi forradalma az" - így folytatta tovább, - "hogy felszakította a kaput a felismerésre: az ember minden hibája és tévedése időleges és orvosolható, egyen kívül, ha tévesen ítéli meg vére és jellege megőrzésének jelentőségét s ezzel vétkezik istenadta alkata és Isten ajándékozta lényege ellen. Mi emberek nem gyakorolhatunk bírálatot afölött, miért teremtett fajokat a Gondviselés, csak beismerhetjük, hogy megbünteti azt, aki rendelését megveti... És itt látnoki módon jelentem ki: amint a föld nap körüli forgásának felismerése az általános világkép forradalmi átalakulására vezetett, úgy fog a nemzetiszocialista mozgalom vérségi és faji tanából bekövetkezni az ismeretek és velük az emberi múlt és jövő történelmi képének átalakulása." És a zsidókérdés tekintetében a következőket fűzte szavaihoz: "Ez nem a népek kölcsönös elidegenedéséhez, ellenkezőleg, első ízben fog az igazi kölcsönös megértéshez vezetni! Mindenesetre meg fogja akadályozni azt, hogy a zsidó nép a derék világpolgár álarcában kísérelje meg a többi népeket belülről szétbomlasztani s ezáltal uralkodni rajtuk".

Az ember valamennyi alapvető sajátsága elsősorban öröklött képességeken alapul. A faji különbözőségek tehát örökölt különbségek. És ha az öröklött adottságok nem is érvényesülnek feltétlenül egy fizikai kísérlet egzaktságával, mégis a sorsformáló alapjait alkotják az ember lényének. Ezek az alapok alá vannak vetve a külvilág által meghatározott fejlődési lehetőségeknek. Ezen a tényen alapszik az örökléstan és a faj higiénia, az öröklési élettan és az eugenika. És erre a tényre támaszkodik a fajvédő (völkisch) világnézet követelése, hogy a népi állam egyik legfőbb céljának tekintse fajtestvérei testi és lelki megnemesítését és kifejlesztését. Hogy ezt a célját elérje, el kell választania a konkolyt a tiszta búzától. Nem kell gondoskodását megvonnia a balsors, vagy önhibájuk folytán testileg, vagy szellemileg elesettektől, de azt sem szabad tennie, amit azelőtt az állam (és a társadalom) cselekedett, hogy előnyben részesítse őket az erősek és egészségesek rovására. Ezekről az utóbbiakról gondot viselni, ez legyen a főfeladat. Nemcsak ki kell keresnie a legkülönbeket, de ezeket mindenki más előtt segítenie és támogatnia kell.

A nemzetiszocializmus másik vezérlő gondolata a népiség és népközösség. ,,A népiség lényegbeli közösség és egyben élmény közösség: lényegbeli közösség a nyelv, a származás, rokonság, a kultúra, szokások, történelem, mítosz, föld és éghajlat azonosságának értelmében... A lényegbeli közösség örökség és tulajdon, az élményközösség feladat és újjáalakulás... Onnan, hogy az államot a népiségből vezetjük le, ered az állam méltósága, rendeltetése, ereje és hatalma... A népiséget legerősebben a széles rétegek képviselik... ellentétben az intellektuális világpolgárokkal".

Népi közösség alatt, tehát nem a különböző német népcsoportok és törzsek összefoglalását értik. Magától értődő gyakorlati következménye ez az országok közötti belső határok megszüntetésének.

A népi közösség belső, lelki ügy. Nem szünteti meg a német törzsek különbözőségét, nem érinti hagyományaikat, szokásaikat, nyelvjárásukat és sajátságaikat, de összeolvasztja őket egy magasabb síkon egyetlen nagy egységgé, az érzés és az öntudat elszakíthatatlan összetartozásában egységgé, amely minden emberrel ezen a földön az emberi közösség dacára idegenül áll szemben. A népi közösséghez tehát nem csupán egy meghatározott földrajzi területen lakók tartoznak, hanem mindenki más a földgolyón elszóródott ember, akinek azonos a vére s ugyanazt a nyelvet beszéli.

A tudomány igazolja, mondja a nemzetiszocializmus, hogy ezen a földön nem mindenki egyforma, akinek emberi arca van. hogy a nagy fajokat nem is annyira csak testileg, mint még inkább lelkileg és szellemileg mélyreható öröklött különbségek választják el egymástól. Hogy a német nép igen sokféle faji alkatrészből áll, nem vitatható. A nemzetiszocializmus azonban azt kívánja (jelentette ki Hitler az 1933 szeptember 1-i pártnapon), hogy a német nép politikai és kulturális vezetése annak a fajnak a külsejét és arcvonásait őrizze meg, amely "heroizmusával egyedül belső adottságának köszönhetően különböző alkotóelemek konglomerátumából a német népet egyáltalán először megteremtette. A nemzetiszocializmus ezzel kinyilatkoztatja a vér, a faj és a személyiség, valamint az örök kiválasztási törvény heroikus tanának elismerését".

Egy fél esztendő múlva Hitler kiegészítette ezeket a gondolatokat s kijelentette, hogy a faji gondolat nem jelenti más népek lenézését, vagy kevésre becsülését, ellenkezőleg, a többi népek életének és lényegének természetes respektálására vezet. Idegen nemzetiségek "germanizálásának" gondolatát ismételten a lehatározottabban elutasította. Már könyvében igen élesen állást foglal a hajdani nagynémet nacionalisták e kedvenc témája ellen. 1933 május 17-iki békebeszédében a következőket mondotta a birodalmi gyűlésen: "Minthogy mi határtalan szeretettel és hűséggel viseltetünk saját népiségünk iránt, ugyanezen érzületből kifolyólag tiszteljük a többi népek nemzeti jogait is s szívünk mélyéből szeretnénk velük békében és barátságban élni. Ezért nem ismerjük a germanizálás fogalmát sem. A múlt századnak az a szellemi beállítottsága, amelyből kifolyólag az hitték, hogy lengyelekből, vagy franciákból németeket lehet csinálni, előttünk épp oly idegen, mint amilyen szenvedélyesen szembefordulnánk minden fordított kísérlettel".

A nemzeti szocializmus ezenkívül tartózkodik mindennemű külföldi propagandától. "A nemzetiszocializmus nem exportcikk", mint ahogy Joseph Goebbels fejezte ki találóan. A nemzetiszocializmus, mint idegen államok belső politikai viszonyaiban való beavatkozást, elhárít magától bárminő, a németek részéről kiinduló támogatást külföldi zsidóellenes és fajpolitikai törekvésekkel kapcsolatban.

/Természetesen egészen más dolog a külföldet tájékoztatni a nemzetiszocializmus gondolatairól és eredményeiről. Nemcsak Németországnak, de a külföldnek és a népek közötti békességnek is érdeke, a félreértéseket és félremagyarázásokat kiküszöbölni./

A nemzetiszocializmus harmadik tartóoszlopa a szociális eszme. Ez adja meg a nemzetiszocializmusnak forradalmi karakterét s ez látja el a döntő történelmi átváltozás erejével és jelentőségével. A faj és a nemzetiség gyakorlati politikai követelményeket tartalmaznak. A szocializmus is ezt az elvet követi Ez is felállítja a követelményt az igazi emberek feltalálására, akik megfelelnek a nemzetiszocialista világnézet ideáljának. Ezt kiválasztásnak nevezik. Az államférfi az összesség érdekében dolgozik, tehát a szociális elvvel egybehangzóan, amikor az élet minden tevékenységi köréhez rátermett embert keres, hogy azon a területen ráruházza a felelősséget, tekintet nélkül eddigi gazdasági helyzetére, vagy társadalmi származására. "Hogy ennek a szónak: szocializmus, egyáltalán értelme legyen, - mondotta a Führer az 1933 szeptember 3-iki birodalmi pártnapon, - úgy csak az lehet, hogy acélos igazságossággal, ami a legmélyebb belátást jelenti, az összességnek fenntartása céljából mindenkire azt rábízni, ami veleszületett hajlamainak és ezzel értékének megfelel". A képesség a legbiztosabban "abból állapítható meg, milyen módon reagál az egyes ember egy újonnan meghirdetett eszmére. Ez a tévedhetetlen módszer kikeresni azokat az embereket, akiket meg akarunk találni, mert mindenki csak arra a hangra hallgat, amelyre bensőjének mélyén maga is hangolva van". Százezrek csatlakoztak a nemzetiszocialista mozgalomhoz, "egyszerűen azért, mert belső felfogó szerkezetük ennek az eszmének hullámhosszára volt beállítva".

Ezek szerint a mozgalomnak az a feladata, hogy a politikai vezetést helyes kiválasztással egészítse ki, úgy, hogy a nemzet tartóerőinek legbensőbb lényege sohasem változzék meg. Nem a számszerű nagyság a mérvadó, hanem csak "a benső rátermettség és ezzel a benső homogenitás". A mozgalomnak ezt a kiválasztását ugyanazon kemény alapelvek szerint kell eszközölnie, amelyeket a kemény sors rótt rá a múltban.

A szociális eszmét azonban mindenekelőtt mély etikai erő hatja át, még pedig az emberéletnek, mint a létezés alkotásának olymódon való felfogása alapján, hogy azt nem külső kapcsolatok teremtették és tartották fenn, hanem egy belső törvény, amely az emberek egymás iránti magatartását határozza meg. Beszélnek demokrata elvről. Ez gyanús, sőt veszedelmesen csillámló fogalommá vált, mivel eredeti tartalmából kivetkőztették és ezáltal meghamisították. Amit a nemzetiszocializmus az emberektől erkölcsi és szociális vonatkozásaikban egymás iránt megkövetel, az a kölcsönös emberi megbecsülés és készség. Nem tudunk más jobban kifejező szót erre, mint egyszerűen ezt: kötelesség. Ez az egyetlen követelés, amellyel különbségtétel nélkül mindenki felé fordulnak, az egyetlen elem. amelynek minden körben általánosnak kell lennie és ami senkinek másokkal szemben előjogokat nem biztosít. Előkelő és alacsony sorban élő, gazdag és szegény, parancsoló és engedelmeskedő, - ennek az elemnek tekintetében tökéletesen egyenlőek. Ez az a törvény, amely a legtermészetesebben és a legszebben a munkaszolgálat formájában valósult meg. A bajtársiasságnak és a közösségnek ez a szociális és etikus irányú kötelességtudása adta a jogot a Führernek, hogy az uralkodó demokráciákkal szemben önmagát nevezhesse a tulajdonképpeni igazi demokratának.

Hogy a nemzetiszocializmusnak sikerült ezt a három irányító eszmét a német nép politikai életében megvalósítania, ez annak a körülménynek köszönhető, hogy vaskövetkezetességgel érvényesítette a vezéri alapelvet. Alfréd Rosenberg birodalmi vezető formulázta ezt az elvet a legközérthetőbb népszerű módon. Kijelenti, hogy ez az elv mindenütt érvényesül, ahol egy közösség valóban komolyan harcol fennállásáért, majd így folytatja: "Ez nemcsak a katonaéletnek ezerszeresen kipróbált alapelve, de ez a vezéri elv érvényesül a politikai demokrácia legzüllöttebb korszakában is, mindenütt, ahol valóban teljesítményről, vagy felelősségről volt szó. A hajóskapitány mindig ura volt hajójának, ő viselte a felelősséget a rábízott javak sorsáért, s rendelkezéseinek megtagadása éppen úgy lázadás volt, mint az engedetlenség a hadseregben. Minden tudományos vezető ura volt expedíciójának, s felelt mindennemű rendelkezés tartalmáért és végrehajtásáért."

Hitler számára ez az elv volt a gyakorlati harci jelszó a demokrácia többségi elvével szemben, amely "csordaszerűen majorizálja a holt tömeg előnyére az intelligenciát és az igazi energiát", ő ennek az alapelvnek egyaránt szigorú és szilárdan körvonalazott reális tartalmat ad. Ellentétben a parlamenti és minden más "kollegiális" többség névtelen felelőtlenségével, minden akaratmegnyilatkozásnál, minden parancsnál és minden cselekedetnél, ahol egy bizonyos cél eléréséről van szó, mindenekelőtt azonban politikai téren a meghatározott vezető személyes felelősségét kívánja és a feltétlen engedelmességet a vezetőnek alárendelt személyek vagy a környezet részéről."

/Milyen következetesen érvényesítik az államélet minden terén a felelős vezető személyiség elvét, bizonyítja pl. az 1935 januári fontos községi rendtartás, amely nemcsak az önkormányzat állampolitikai alapelvét valósítja meg, hanem ezt az önkormányzatot felruházza a legnagyobbfokú felelősséggel. A községi gazdálkodás legfőbb felügyelete az állam feladata, vele szemben viszont a községek polgármesterei személy szerint felelősek. Csak azért, hogy a NSDAP-val fenntartsák a kapcsolatot, hívnak be a párt megbízottai a polgármesterrel egyetértésben községi tanácsosokat ("Ratsherren"), akik saját felelősségükre tanácsadókul szolgálnak a polgármester mellett./

Tekintély a vezető részéről lefelé és felelősség a magasabb személy irányában felfelé. Ennek az alapelvnek végrehajtása volt Hitler első gondja már akkor, amikor 1919-ben a müncheni kis egyesülés hetedik tagjának belépett. Ma ez a legfőbb alapelv a NSDAP egész szervezetében és az államban. Felbonthatatlan összefüggésben áll a kiválasztás követelményével. Engedelmességet csak az követelhet, aki erre kvalifikálva van. Felelősséget csak attól lehet elvárni, aki erre képes. A párt méghozzá két viszonylatban követeli meg ezeket az adottságokat: mint teljesítményt, és mint jellemet. Éppen ezért a vezetők iskolázása a párt legfontosabb feladatai közé tartozik. A vezéri elvből következik, hogy az egyúttal harci elv is.

A vezéri elvvel szoros összefüggésben áll a szabadság fogalma, ahogy azt a nemzetiszocializmus értelmezi. A megszokott individualista felfogás szerint a szabadság a kényszer és a diktatúra ellentétét jelenti. Ez éppen annyira helyes, mint felületes felfogás. Ez a külső szabadság a nemzetiszocializmus előtt nem ismeretlen. Ismeri azonban a belső szabadságot is, amelynek a külső kényszerrel és diktatúrával semmi kapcsolata sincsen, mivel a lelkiismeret kényszerítő ereje alatt áll. Az emberben felépíteni a lelkiismeretnek és a felelősségtudásnak ezt a törvényét, egyike a nemzetiszocializmus nagy etikai feladatainak. Egy angol, Rolf Gardiner olyan módon juttatta kifejezésre a szabadságnak ezt a fogalmát, amely megfelel a nemzetiszocializmus felfogásának; ő ezeket mondja: ("Nemzeti szocializmus külföldről nézve"):

"Az angol szabadság, amelynek egykor sokkal nemesebb volt a tartalma, lassanként odasorvadt, hogy nem egyéb puszta szabadonlétnél a kényszerrel szemben, sőt egyszerűen szabadságlevél mindennemű egyénieskedésre. Ugyanilyen módon a közösségi szellem egyszerűen csorda-ösztönné torzult. Az ó-angol szabadságeszme azonban tökéletesen mást jelentett: a jog egyúttal kötelesség is volt, a szabadság pedig egyidejűleg uralom és szolgálat. Ezt a régi értelmezést kísérli meg Németország új életre kelteni. Goethe így kiáltott fel: "Csak a törvény tehet szabaddá bennünket". A németek szabadság alatt nem a jogok irányában emelt igényeket értik, még kevésbé a kényszer hiányát, hanem a vezetés és a szolgálat alá való önkéntes alárendelésüket. A megkötöttség erényét proklamálják... A szabadság porosz eszméjének mindig megvolt ez a metafizikai értelme: jelentette a szabadságot, a lélek engedelmessége által."

Az 1934. szeptember 10-iki pártnapon záróbeszédében a fenti gondolatmenetnek Hitler az ő erőteljes és félreérthetetlen kifejezési módjával a következő fogalmazást adta: "A párt mindörökre a német nép politikai vezetésének kiválasztottjait fogja tömöríteni. A politikai apostolok és harcosok törzsét fogja kiképezni, akik majd mint a mozgalom engedelmes és kötelességtudó tisztjei, látják el szolgálatukat. A párt lesz az a nagy iskola, amely népünk millióit magához vonzza, kiképezi és ismét elbocsátja. Benne fog kialakulni a népvezetés művészetének tradíciója, amely megakadályozza azt, hogy valaha még egyszer idegen szellemek vezessék tévútra a német ember agyát és szívét.

Tanaiban változhatatlan, szervezetében acélkemény, taktikájában hajlékony és alkalmazkodó, a maga egészében pedig úgy fog működni, mint egy rend. A párt lesz minden időkre a nemzetiszocialista eszme mustármagja, a nemzetiszocialista szervezési művészet tanítómestere, a nemzetiszocialista propaganda iskolája... Ha a pártban valamennyiünk fáradozása következtében megvalósult a nemzetiszocialista gondolat és lényeg kikristályosodása, akkor lesz a német nép és birodalom örök és törhetetlen oszlopává. Akkor fog a pompás és dicsőséges hadsereg, a mi népünk régi büszke fegyverhordozója mellé lépni a párt tradícióktól nem kevésbé megszilárdított politikai vezetése. És akkor fogja e két intézmény közösen felnevelni és megerősíteni a német embert és az ő vállaik fogják hordozni a német államot és a német birodalmat."

A párt és az állam viszonyát hivatalos formában az 1933 december 1-i "Törvény a párt és az állam egységének biztosításáról" rendezte először. Ez a törvény kimondotta első paragrafusában, hogy a NSDAP a német állami gondolat hordozója és az állammal felbonthatatlan kapcsolatban áll. A NSDAP és az SA tagjaira a nemzetiszocialista állam vezető és mozgató erejére fokozottabb felelősség és kötelesség hárul a vezérrel, a néppel és az állammal szemben. Ezeknek a kötelességeknek megszegése esetén különleges párt- és SA-bíráskodás alá vannak rendelve. Ezzel megteremtették egy önmaga iránt felelős "államhordozó réteg" építményét. A párt és az állam egységének külső jeleként a véderő és a birodalom egyenruhás tisztviselői a párt felségjelvényét viselik.

Az állam, nép és párt fogalmáról a nemzetiszocializmus számos vezető személyisége részletesen megnyilatkozott; mint jogász, dr. Frank birodalmi miniszter a német jogi akadémián 1938. június 18-án tartott beszédében, amelynek során a faj, föld, munka és birodalom értékei mellett kiemelte a német népközösség ötödik nagy értékét, s életének legmélyebb tartalmát, a nemzet becsületét. Azt kívánta, hogy valamennyi törvényben, mint a becsület legfőbb biztosítéka, bennfoglaltassék a hűség. Aki a nép, a birodalom, a vezér, a párt és a néptársak iránti hűség ellen vétkezik, az méltatlan a közösségre. Ezáltal a polgári jogrend nagy épületét átalakították népközösségi életrenddé.

Erről dr. Dietrich birodalmi sajtófőnök az 1936 évi pártnapon a következőképpen nyilatkozott: "A párt nemcsak a nép akaratát testesíti meg, hanem azt az állammal fennálló különleges kapcsolata folytán végre is hajtja. Amennyire egyik oldalon mélyen a népben gyökeredzik, a másik oldalon éppen oly szétválaszthatatlan bensőséggel van összenőve az állammal és vezetőjével. A párt és az állam nem egy és ugyanaz, mert feladataik különbözőek. A párt parancsol az államnak, de nem ő maga az állam! A párt a politikai vezetés, az állam a közigazgatás funkciója. Tárgyilag el vannak választva egymástól, de személyi szempontból össze vannak kötve egymással. A párt vezetője egyúttal az állam legfőbb csúcsa is. A párt az ő élet- és teljesítmény-iskolájával szakadatlanul szolgáltatja az államnak azokat a férfiakat, akikre annak a politikai vezetés szempontjából szüksége van. Ilyenformán a nemzetiszocialista párt révén az állam vezetése is össze van kapcsolva a nemzet lüktető életével és ezáltal a demokrácia legfőbb törvénye, a nép és állam homogenitása egyedülálló módon valósul meg".

/"Maga a Führer az állam kifejezést rendszerint csak az állami hatósági és hivatali szervezettel kapcsolatban alkalmazza, de nem a német nép politikai egésze értelmében." (Dr. Anton Lingg: Die Verwaltung der Nazionalsozialistischen Deutschen Arbeitspartei, 22. o.).

A NSDAP és a birodalmi kormány legmagasabb szerveit illetően még pótlólag a következőket: A NSDAP a birodalmi vezetőségre (Reichsleitung), kerületekre (Gaue), körzetekre (Kreise) és községi csoportokra (Ortsgruppe) tagozódik. Vagyonjogi kérdésekben a pártot a "Reichsschatzmeister der NSDAP" képviseli, mint a Führer teljhatalmú megbízottja.

A párt tagozatai: az SA, SS, NSKK, HJ, NSD-Dozentenbund, NSD-Studentenbund, NS-Frauenschaft. A NSDAP csatlakozott alakulatai: a NSD-Ärztebund, NS-Rechtswahrerbund, NS-Lehrerbund, NS-Volkswohlfahrt, NS-Kriegsopferversorgung, Reichsbund der deutschen Beamten, NS-Bund Deutscher Technik, Deutsche Arbeitsfront.

A birodalmi kormány a Führerből és birodalmi kancellárból, valamint a birodalmi miniszterekből áll. Az egyes szakminisztériumok a következők: 1. Külügyi hivatal (Das Auswärtige Amt). 2. Birodalmi és porosz belügyminisztérium (Reichs- und Preussisches Ministerium des Innern). 3. Birodalmi pénzügyminisztérium (Reichsfinanzministerium). 4. Birodalmi és porosz gazdasági minisztérium (Reichs- und Preussisches Wirtschaftsministerium). 5. Birodalmi munkaügyi minisztérium (Reicharbeitsministerium). 6. Birodalmi igazságügyi minisztérium (Reichsjustizministerium). 7. Birodalmi hadügyminisztérium (Reichkriegsministerium). 8. Birodalmi postaügyi minisztérium (Reichspostministerium). 9. Birodalmi közlekedésügyi minisztérium (Reichsverkehrsministerium). 10. Birodalmi és porosz közellátási és mezőgazdasági minisztérium (Reichs- und Preussisches Ministerium für Ernährung und Landwirtschaft). 11. Birodalmi légügyi minisztérium (Reichsluftfahrtministerium). 12. Népfelvilágosítási és propaganda birodalmi minisztérium (Reichsministerium für Volksaufklärung und Propaganda). 13. A tudomány, nevelés és népoktatás birodalmi és porosz minisztériuma (Reichs- und Preussisches Ministerium für Wissenschaft, Erziehung und Volksbildung). 14. Egyházi ügyek birodalmi és porosz minisztere (Reichs- und Preussischer Minister für die kirchliche Angelegenheiten).

A hadsereg, vagyis a véderő, ahogy ma hívják, természetesen mindennemű politikai tevékenységből ki van kapcsolva. Nem egyéb, mint a birodalom fegyverhordozója, ezzel azonban nincs kiküszöbölve a népi kapcsolat a véderő és a párt között. A katona politikai, világnézeti nevelését és egyidejűleg a napi kérdések szempontjából való tájékoztatását a hadügyminiszter számos rendelete biztosítja. A nemzetiszocializmus meggyőződése szerint a német katonának ahhoz, hogy népéért a legnagyobb teljesítményre legyen képes, világnézeti harci célra van szüksége, s kell, hogy ennek a világnézetnek szelleme mélyen áthassa lelkületét.

Érthető tehát, hogy a gondolat: idővel az egész német nép nemzetiszocialista módon fog gondolkozni és cselekedni, a meg-győződéses nemzetiszocialisták előtt nem optimista illúzióként tűnik fel, hanem ellenkezőleg, oly módon, hogy az minden élő nemzedék számára az ösztönzés és a vigasz forrása lesz. A kiválasztás alapelve, amely gyakorlatilag iskolázásban, felelősségben és vezetésben valósul meg, megingathatatlan alapköve a nemzetiszocialista állam egész épületének. Azelőtt sem volt egyetlen ember sem pótolhatatlan. A nemzetiszocializmus gondoskodik arról, hogy a legjobbakat is, ha lelépnek a színtérről, mindig egyenértékű utód kövesse.

Tehát ezen a három alappilléren: faj, népközösség és szocializmus, épül fel a nemzetiszocialista állam. A nép magva és eleven állaga, a párt az akarata és szelleme, amely ezt az állagot alakítja és az állam az eszköz, amely a párt eszméinek megvalósítására szolgál. Mert az állam magában véve nem végcél. Csak eszköz magasabb feladatok betöltésére, névszerint: "fizikailag és lelkileg azonos emberi lények közösségének fenntartására és továbbfejlesztésére". Az emberi lét legfőbb célja jellegének megőrzése és kifejlesztése, és bár az állam előfeltétele egy magasabb emberi kultúra kialakulásának, de nem előidézője annak. Az állam nem tartalom, hanem forma: ő az edény, a tartalom a nép. Nem állanak ellentétben egymással, hanem elválaszthatatlan összefüggésben. Az állam a szervezett nép.

A nép viszont nem az állampolgárok összessége, hanem nemzeti és szociális sorsközösség, amelyben mindenkinek meg van a maga feladata és kötelessége, amely alól fel nem mentheti magát a szocializmus erkölcsi törvényeinek megsértése nélkül. Mert az egyén nem öncél, hanem csak tagja a népközösségnek, az elmúltnak épp úgy, mint a jelenleginek és a jövendőbelinek, személyiség, akinek értékét a népért végzett teljesítménye határozza meg. Valamennyi néptárs akaratát megelőzi a követelés "közérdek a magánérdek előtt". A szocializmus nem úgynevezett "szociális magatartás", amely alamizsnával való segélyezésre gondol, hanem világnézet, amely minden néptársat arra kötelez, hogy életét, mint a nép szolgálatát fogja fel és irányítsa.


2. A VÉDERŐ

Mint ahogy könyvünk más helyén már előadtuk, a Führer a nyugati hatalmak politikai magatartása következtében arra kényszerült, hogy a véderő kiépítéséről szóló 1935 március 16-iki törvénnyel helyreállítsa a birodalom katonai felségjogát az általános védkötelezettség alapján és hogy az 1935 május 21-iki véderőtörvénnyel rendezze annak gyakorlati végrehajtását, az újjáépített véderőt belekapcsolva a nemzetiszocialista államba. /A védkötelezettség a 18. életévtől a 45. életévig tart. A 45. éven felüli évfolyamok alkotják a honvédséget (Landstrum). Nem vonják be a véderőszolgálatba: 1. aki méltatlan rá, 2. aki nem árja származású, 3. aki felszentelt katolikus pap, 4. aki testileg alkalmatlan. A védkötelesnek előzetesen teljesíteni kell munkaszolgálati kötelességét. A tényleges szolgálat két évig tart./

A hadsereg nevelésének alapelveit már von Seeckt tábornok megállapította 1921 január 1-i rendeletével. A "Reichswehr" hivatásos katonákból állt, akik tizenkét évet szolgáltak, s kötelességüket mintaszerűen teljesítették, de természetesen az akkori "demokratikusan" kormányzott államban nem kerültek a néppel eleven kapcsolatba. Mindenek ellenére ez a hadsereg, hála a felsőbb vezetés céltudatos és nemzeti irányú nevelésének, az egyetlen párttorzsalkodásoktól érintetlen hatalmi faktorrá lett, amely a birodalmat összetartotta és amelyre Hitler támaszkodhatott, amikor 1933-ban a marxizmust szétzúzta. Ennek a hadseregnek a tagjai közé évek során behatolt az a szellem is, amely eltöltötte őket azzal az öntudattal, hogy össze vannak kötve a néppel. Joggal jelenthette ki Hitler 1934 január 30-iki beszédében: "Egyedülálló történelmi jelenség, hogy a forradalom erői és a végletekig fegyelmezett véderő felelős vezetői között a nép szolgálatában olyan szívélyes kapcsolat alakult ki, mint egyfelől a nemzetiszocialista párt s mint annak vezetője, az én személyem, másfelől pedig a német birodalmi hadsereg és tengerészet tisztjei és katonái között". "Itt az államvezetés - mondotta a Führer egy más alkalommal, - két oszlopon alapszik. Politikailag a nemzetiszocialista mozgalom által organizált népközösségen, katonailag a véderőn. Minden időben az lesz a törekvésem, hogy érvényre juttassam az alapelvet: a nemzet egyetlen politikai akaratkifejezője a nemzetiszocialista párt, a birodalom egyetlen fegyveres képviselője a véderő. E két szervezet állam iránti hűségétől függ annak ereje és hatalma."

Ennek a fejlődésnek az eredménye a mai véderőben a szociális szellem, amely nem részesíti előnyben a képesítési fokozatokat. A múlt idők úgynevezett "egyéves önkéntese" eltűnt azzal a szellemmel együtt, amelynek szülöttje volt. Új a fegyveres szolgálatra való érdemesség fogalma is és a nem árja államhoz tartozók kizárása. Új végül a kétéves szolgálati idő bevezetése. De mindenekfelett új a mai véderő felépítésében a fegyverek és a hadvezetés épp annyira impozáns, mint meglepő katona-technikai kifejlesztése, ami a véderő minden fokozatú tagjának szellemi és jellembeli értéke szempontjából különlegesen jelentős.

Az új hadvezetés, mint azt a lengyelországi, norvégiai, hollandiai, belgiumi, de mindenekelőtt a franciaországi hadjáratok igazolták, nemcsak jobb technikailag, mint a világháborúban, hanem lényeges pontjaiban teljesen új is. Egészen példa nélkül állott eddig a német harckocsi-fegyvernemnek szoros összedolgozása a német légierővel, és mindkettőnek együttműködése a gyalogsággal, oly módon, hogy az ezt megelőzőleg soha még nem fordult elő. Egyáltalán valamennyi fegyvernemnek egységes együtt haladását fejlesztették ki legmagasabb hatásfokra.

A külföldi szakemberek, még ellenséges oldalon is, nyíltan elismerték ezeket az új tulajdonságokat, így például az angol sajtó is elképedt bámulattal emelte ki, mint operáltak a német páncélosok csapataikkal való összeköttetés nélkül önállóan, mint töltötték az éjjelt az erdőkben jól elrejtőzve a magukkal hozott szögesdrót mögött, hogy aztán reggelre előtörjenek, s újonnan konstruált lőfegyvereikkel pusztulást és rémületet idézzenek fel. A német páncélharckocsiknak ez az önállósága és mozgékonysága a jelentősen csekélyebb tűzerő dacára nagyobb áttörő erőt és erkölcsi hatást biztosított számukra, mint a világháború nagy támadásainál a nehéz tüzérség tudott elérni. A légelhárító ágyuk (Flak), a harckocsielhárító ágyúk (Pak) és a többi fegyverek éppen ilyen új és hatásos konstrukcióknak bizonyultak a megelőzően létezőkkel szemben. Nagy meglepetést jelentett a világ számára az ejtőernyős vadászok és a légi gyalogcsapatok megjelenése, bár német hadgyakorlatokon már bemutatták őket.

A tengeren az újonnan tervezett kis gyorsnaszádok ("a tenger moszkitói"), amelyek a legrosszabb időben is útban vannak és a vízi járművek egyéb alakjai jelentkeztek váratlanul veszedelmes támadófegyverként.

Németország ellenfelei épp oly kevéssé voltak felkészülve ezeknek a fegyvereknek ütőerejére és mennyiségére, mint a csapat egyes tagjainak harci készségére és taktikai önállóságára, de legkevésbé a német vezetés zsenialitására, amely úgy hadászati, mint harcászati és szervezési szempontból egyedülállónak bizonyult. A gyorsaság és az észrevétlenség, amellyel például a páncélos erőket az Ardenneken át a Maas állásai elé felvonultatták, az a mód, ahogy ezek a tankok az ütközetben részt vettek s ahogy őket gépesített csapatok támogatták és mindenekelőtt az egész váratlan rövid időköz a csatornáig történt német előretörés és a Weygand-vonal elleni támadás megindítása között, az ellenséges sajtóban is mint példátlan hadászati, harcászati és katonai-közigazgatási csúcsteljesítmény szerepelt. Ezeket az egész világ feszült csodálatától kísért katonai teljesítményekről szóló híreket túlszárnyalta az a közlés, amellyel Göring birodalmi marsall 1940 nyarán a német sajtó fogadása alkalmából lepte meg a nyilvánosságot.

Tudvalevő volt, hogy Hitler, mint legfőbb hadúr, kezébe vette a háború vezetését. Azt azonban nem tudták, hogy Hitler nemcsak névleg, hanem a valóságban is a háború vezetője volt, s azt az első tervtől az utolsó részletekig ő gondolta ki, készítette elő és rendelte el. A birodalmi tábornagy ismertette és világította meg először a német sajtó képviselői előtt a Führer katonai tehetségét. Bemutatta, mint tervezte meg és dolgozta ki Hitler az egész hadjárat tervét, Lengyelországtól kezdve, a nagy vonalaktól a legkisebb részletekig. Kiemelte a Führer rendkívüli katonai tudását s rámutatott, mennyire ismeretesek voltak előtte a katonai helyzet ténykörülményei, kezdve az ellenséges flották hajóin és az ellenséges hadseregszervezeten a hadszíntér jelentéktelennek tetsző hídjaiig és útjaiig. A Führer vizionárius zsenialitása forradalmi felismeréssel a hadvezetés terén is áttört olyan hadászati alapelveket, amelyek eddig az ellenfél előtt szentek és sérthetetlenek voltak. A hadászati operációk régi örök igazságai új formában jutottak érvényre. A sors a német népnek Hitler Adolf személyében egy nagy államférfiút és művészt ajándékozott. Most megnyilatkozott, mint kimagasló jelentőségű hadvezéri lángész. Ennek a rendkívüli férfinak karakterképe ezáltal új és váratlan fénnyel gazdagodott.

 

3. SZOCIÁLIS FELÉPÍTÉS

A német munkafront.

A szociális felépítést, amihez a nemzetiszocialista kormány a hatalom átvétele után igen gyorsan hozzáfogott, alapvonalaiban nyilvánvalóan már sokkal előbb kitervezték. Egyébként nem lehetne megmagyarázni sem a céltudatosságot, sem a gyorsaságot, amellyel ennek az óriási és hallatlanul bonyolult műnek megteremtését kézbe vették, s lépésről-lépésre megvalósították. A német munkafront ("Die Deutsche Arbeitsfront" DAF), ahogy ezt az intézményt nevezik, olyan nagyméretű nemzeti munkaszervezet, hogy annak teljes ismertetésére egy külön könyv terjedelmére volna szükség, így ezen a helyen a fő pontokra és legfontosabb részletekre kell szorítkozni. Érthető, hogy ennek a szervezetnek a felépítése különböző nehézségekbe ütközött, amelyeket csak türelemmel és előrelátással lehetett kiküszöbölni. És hogy azonnal nem találták meg a végleges formát, bizonyítják a gyakori átalakítások, javítások és átépítések, amelyekről új törvények és rendeletek intézkednek. Figyelemreméltó azonban, hogy a dolgozók, alkalmazottak és vállalkozók tömegei alig érezték meg ennek hatását.

A gazdaságpolitikai organizmus nagyságáról, amelyről Hitler kormányának a hatalom átvételekor gondoskodnia kellett, akkor nyerünk fogalmat, ha megszemléljük a német közgazdaság 1933 évi szociális struktúráját. Azoknak a száma, akik mint keresők fejtették ki tevékenységüket, kereken 27 millió volt, ebből 5.3 millió önálló és vezető személy, 5.5 millió alkalmazott és tisztviselő, s 16.7 millió munkás és háztartási alkalmazott. Ezek 27 foglalkozási csoportra oszlottak, 200 foglalkozási nemmel és kereken 4600 foglalkozással. Ilyenformán példátlanul szétágazó hivatásbeli tagozódásra, sok millió kis- és nagyüzemre kellett a legkülönbözőbb kereseti ágaknál tekintettel lenni.

Ezeknek a munkavállalóknak leghatalmasabb szervezete a szociáldemokrata "Allgemeiner Deutscher Gewerkschaftsbund" (ADGB) volt, amely Hitlernek birodalmi kancellárrá történt kinevezésekor egy döntő jelentőségű ülésen az általános sztrájk kimondására irányuló javaslatot elutasította, abban a feltevésben, hogy az új kormány bizonyára rövid időn belül lejáratja magát. Ebbéli meggyőződésében Hitler felhívása után kísérletet tett arra, hogy egy ellenfelhívásban a nyilvánosságot a kormány ellen befolyásolja. Amikor azonban a szövetség vezetősége tudomást szerzett arról, hogy a kormány a szakszervezetek élére birodalmi kormánybiztost szándékszik kinevezni, más hangon kezdtek beszélni és hajlandónak mutatták magukat, hogy az új kormány szolgálatába álljanak. Ez azonban már késő volt. 1933 április 21-én a nem sokkal előbb kinevezett "Aktionscomitee zum Schutze der Deutschen Arbeit" elrendelte az általános német szakszervezeti szövetség (ADGB) valamennyi 28 szervezetének feloszlatását, elnökeinek és vezetőinek védőőrizetbe való vételét s, pénztáraik és folyószámláik zárolását. Ennek, mint a parancs hangzott, "olyan formában kellett történnie, hogy a munkások és az alkalmazottak érezzék, ez az akció nem ellenük, hanem egy elavult és a német nemzet érdekeivel össze nem egyeztethető rendszer ellen irányul." A rendelkezést május 2-án végrehajtották.

Ez a határozott fellépés a nemzetiszocialista program néhány fő pontjában gyökerezett. A 9. pont a következőket mondotta: "Minden állampolgárnak egyenlő jogokat és kötelességeket!" és a 10. pont: "Minden állampolgárnak legelső kötelessége legyen szellemi téren, vagy testi munkával alkotni." A 7. pont szerint: "az állam kötelessége, hogy elsősorban az állampolgárok kereseti és megélhetési lehetőségéről gondoskodjék". És végül a 11. pont követeli a "munka és fáradság nélkül nyert jövedelmek megszüntetését".

A nemzetiszocialista gazdaságpolitika kiinduló pontja minden néptárs joga a munkára. A munkát függetleníteni akarja a tőke vásárlásától és a konjunktúrától. Helyre akarja állítani a munka etikai méltóságát és el akarja törölni a proletariátus fogalmát. Amikor azt kívánja, hogy az állam és a párt minden néptársnak munkahelyet biztosítson, a munkást gazdaságilag szabaddá és önállóvá teszi. Többé nem gondoskodásról van szó, hanem egy jogkövetelés kielégítéséről. Ez a nemzetiszocialista szociálpolitika egészen más, mint a marxista ideológia. Ezért mondhatta Hitler az új birodalmi gyűlésen, 1933 május 23-i első gyűlésén a szociáldemokratáknak búcsúzóul: "önökre, uraim, nincs többé szükség."

A szakszervezetek feloszlatása után ezeknek a feladatait az a szervezet vette át, amelyet már 1931 január 1-én nemzetiszocialista üzemi sejtszervezet (Nationalsozialistische Betriebszellenorganisation NSBO) néven arra a célra alakítottak, hogy a nemzetiszocialista propagandát bevigyék az üzemekbe, ahol az keletkezési helyén szegült szembe a szociáldemokrata izgatással. 1932 december 15-ike óta mellette működött az ipari középosztály harci szervezete (Kampfbund des gewerblichen Mittelstandes), amelynek az volt a feladata, hogy a kereskedelmet, a kézműipart és az ipart megnyerje a nemzetiszocializmusnak és ezáltal erőteljesebb befolyást biztosítson a gazdasági életre. Ezt a harci szervezetet 1933 augusztus 4-én két organizációra osztották, névszerint: a nemzetiszocialista kézműves-, kereskedelmi- és ipari organizációra ("Nationalsozialistische Handwerks-, Handels- und Gewerbeorganisation" NS-Hago), amelyet a NSDAP birodalmi vezetősége alá rendeltek és a német kézműipar, a kereskedelem és ipar általános szövetségére ("Gesamtverband des Deutschen Handwerks, Handels und Gewerbes" GHG), amelyet a német munkafronthoz csatoltak.

Az NS-Hago-nál, amelyhez csak párttagok tartoztak, azonnal zárlatot léptettek életbe, valamennyi újonnan felvett tagot a német munkafront általános szövetségébe osztották be. A NS Hago azt a feladatot kapta, hogy az ő soraiból képezze ki a politikai vezetőket, akik alkalmasak lesznek a GHG nagy népi organizációjának vezetésére.

Ennek a két szervezetnek a NSBO-nak és a NS-Hago-nak adták át Németország egész munkás életét átfogó intézmény, névszerint a fentebb említett és 1933 május 5-én alakított német munkafront vezetését, amely május 10-én tartotta Berlinben első kongresszusát. A szervezet a vezetőségből, a "Zentralbüro"-ból és a "Gesamtverband der Deutschen Arbeiter" és a "Gesamtverband der Deutschen Angesteltten" tagozataiból áll. Ezek ismét egy sereg szakhivatalra oszlanak ("Fachamter", előzőleg "Betriebsgemeinschaften"); ezek bizonyos közigazgatási apparátussal ellátott szervek, amelyek az azonos jellegű üzemeket foglalják össze és arra kell ügyelniük, hogy ezeket az üzemeket nemzetiszocialista szellemben vezessék s amennyire lehetséges, munkaterületükön munkaüzemekké fejlődjenek ki.

/Egyelőre (1938) a következő szakhivatalok működnek: 1. Táplálkozási és élvezeti cikkek. 2. Textil. 3. Ruházat és bőr. 4. Építkezés. 5. Fa. 6. Vas és érc. 7. Kémia. 8. Nyomda és papír. 9. Közlekedés és közüzemek. 10. Bányászat 11. Bankok és biztosítás. 12. Szabad foglalkozások. 13. Mezőgazdaság. 14. Kő és föld. 15. Kereskedelem. 16. Kéziipar./

Ezenkívül a DAF tevékenységi köréhez tartozik egy sereg hivatal, amelyeknek elsőrendű feladata a szociális béke biztosítása és az életstandard emelése. /Ide tartoznak egyebek mellett: a Sozialamt, az Amt für Volksgesundheit, a Heimatstättenamt, a Frauenamt, a Jugendamt, az Amt für Rechtsberatungsstellen, és a különösen fontos Amt für Berufserziehung und Betriebsführung, amely nyolc külön csoportban intézi az egyes tagok kiképzési ügyét s ellenőrzi és vezeti az üzemek alakítását. Önálló munkaterületek a sajtó és a propaganda, egy "Arbeitswissenschaftliches Institut", egy "Amt für technische Wissenschaften" és az Amt für den Berufswettkampf."/ Kereken 32.000 tisztviselő ("Amtswalter") van a DAF-nál hivatásszerűen alkalmazva, míg majdnem másfél millió tisztviselő tiszteletbeli szolgálatot teljesít. A hivatásszerű munkatársak egyharmada nő.

A német munkaügyet a harmadik birodalomban alapvetően az 1934 január 20-iki, "A nemzeti munka rendjéről" szóló törvény szabályozta (röviden "Arbeitsordnungsgesetz" AOG). Ezt egy 1934 október 24-én kelt vezéri rendelet egészítette ki, amely meghatározza és tisztázza a nemzeti munka rendjének kereteiben valamennyi munkavállaló szervezetének feladatát. /E két alapvető törvényen kívül a DAF tevékenységét a következő rendelkezések szabályozzák: az 1934 március 23-i törvény az otthoni munkáról, az 1936 augusztus 26-i intézkedés az NS mintaüzemek kitüntetéséről és az 1937 december 7-i rendelet az ünnepnapok megfizetéséről./

A DAF az NSDAF-hoz csatolt szervezet "a párt és az állam egységének biztosításáról szóló 1933 december 1-i törvény értelmében". A párt politikai vezetése alatt áll s ettől kapja az NSBO és az NS-Hago útján az utasításokat és parancsokat. Úgy tekintendő, mint valamennyi szellemi és kézi munkát végző ember összefoglalása, tekintet nélkül gazdasági és szociális helyzetükre. Ilyenformán magában foglalja az összes vállalkozókat, az összes alkalmazottakat és az összes munkásokat. Egyaránt egyenrangú tagjai mindazok, akik valamikor a szakszervezetekhez, az alkalmazottak szövetségeihez, vagy a vállalkozói egyesülésekhez tartoztak. A DAF célja kialakítani "valamennyi németnek népi és munkaközösségét". Gondoskodnia kell arról, hogy minden egyes megtalálja a helyét a nemzet gazdasági életében, olyan szellemi és testi elhelyezkedésben, amely számára a legnagyobb teljesítményt teszi lehetővé, amivel a legnagyobb hasznot hajtja a népi közösségnek.

Tekintettel a DAF-nak erre a nemzeti-etikai céljára, a tagság elvileg önkéntes. Kényszerből senkinek sem kell belépnie. Hogy a nép milyen mértékben ismerte fel az intézmény jelentőségét, mutatja az a tény, hogy 1939-ben összesen 22.5 millió egyéni tagja és 7 millió zárt szervezetekben testületileg csatlakozott tagja volt. Az üzemi szervezetnek kereken 23 millió személyzeti (Gefolgschaft) tagja van 4 millió üzemben. A tagsági díjak, legalább is a nagy élszervezeteknél (könyvkötészet, érc, építés) hatvan százalékkal alacsonyabbak, mint a hajdani munkásalakulatoknál. A tagsági díj a bér önkéntes bevallása alapján alakult ki. 1933-tól 1938-ig a százalékos tagsági díj-bevétel 90 százalékról majdnem 98 százalékra emelkedett. Magában a régi birodalomban több, mint 37.5 millió márka a havi tagdíjbevétel.

Hitlernek két célja volt a DAF megalapításával: a marxista érzületű munkásokat eltölteni a nemzeti népközösség öntudatával, s az intellektuellek között tudatossá tenni, hogy minden olyan birodalom, amely csak az intellektuális értelmi rétegekre van felépítve, gyengén épült. "Semmire sem leszek büszkébb, - mondotta Hitler a DAF első kongresszusán, 1933 május 10-én, - mint arra, hogy napjaim végeztével valamikor elmondhatom: kiharcoltam a német birodalom számára a német munkást!"

A DAF elsősorban járul hozzá az új társadalmi rend megteremtéséhez. Nem ismerhet szétágazó törekvésű szociális rétegeket és osztályokat. "A nemzetiszocialista államvezetés annyira szuverén és annyira fölötte áll minden gazdasági összefüggésnek, hogy az ő szemében a munkavállaló és a munkaadó különbözősége jelentéktelen fogalom. A nemzet legfőbb érdekei szempontjából nincs munkaadó és nincs munkavállaló, hanem csak az egész nép által munkával megbízottak vannak" - jelentette ki Hitler az 1936. évi birodalmi pártnap proklamációjában. Az egyéni vállalkozást és a gazdálkodás jogát, hogy fejlődjék, nem érintették. De azokat a széles néprétegeket, amelyekkel az eddigi szociálpolitika igen kevéssé, vagy egyáltalán nem foglalkozott, mint a parasztok és telepesek, kézműiparosok és kisiparosok, háziiparosok és más hasonlók, szintén bevonták a szociálpolitikai érdeklődés és a szociálpolitikai védelem körébe. A DAF-nak kell valamennyi dolgozó ember számára a nemzetiszocialista világnézet "magasiskolájául" szolgálnia. Feladata a közösségi nevelés. A szociálpolitika érdeklődésének fő tárgya nem az egyén, hanem a nép, amelyet vérségileg összekapcsolt közösségként fognak fel. Az ő életegzisztenciájának biztosítása és fenntartása a legfőbb cél.

A szociális munka középpontjában az "üzem" áll. Ezalatt minden szervezett munkaközösség /"Szervezett munkaközösségről" (organisierte Arbeitsgemeinschaft") van szó a közelfekvő "vállalkozás" ("Unternehmen") fogalma helyett. A vállalkozás és az üzem között ugyanis az a különbség, hogy az üzemet a technikai cél egysége jellemzi, míg a vállalkozás gazdasági egység, amely több üzemet is összefoglalhat/ értendő, valamennyi benne résztvevő személlyel. Az előbbi osztályszervezkedés helyét elfoglalja a szakhivatal (megelőzőleg üzemi közösség), amelyben az ott dolgozók felbonthatatlan sorsközösségben egyesülnek. Az üzemben dolgoznak a tulajdonos, vagy vállalkozó, mint az üzem vezetője, az alkalmazottak és munkások, mint üzemi személyzet "Gefolgschaft", az üzemi célok közös előmozdítására. Az üzem vezetője egyedül dönt felelősen az alkalmazottakkal szemben valamennyi üzemi kérdés tárgyában, s gondoskodnia kell munkavállalóinak boldogulásáról.

Egy különleges üzemi bizalmi tanácsnak ("Vertrauensrat") feladata, amelynek tagjai tiszteletbeli állást töltenek be, mindazokat a rendszabályokat megtárgyalni, amelyek a munkateljesítményre, a munkafeltételekre, az üzemi rendre, az üzem védelmére és hasonlókra vonatkoznak s egyben közre kell hatnia a viták kiegyenlítésénél is.

Nagyobb gazdasági területeken "Treuhänder"-eket neveznek ki, akik mint birodalmi tisztviselők a birodalmi munkaügyi miniszternek vannak alárendelve. Gondoskodniuk kell a munka békés menetének biztosításáról s meg kell védeniük a munkavállalókat az üzem vezetőjének önkényétől, vagy haszonlesésétől.

Mint állami szerveknek, arra is fel kell ügyelniük, hogy a munkavállalókat megfelelően díjazzák. Felesküdt szakértők tanácsadókként állandóan rendelkezésükre állnak. A munka-békének biztosítására fontos eszköz a felmondási-védelem. Munkások és alkalmazottak, akik legalább egy éve dolgoznak ugyanazon vállalkozásnál, vagy üzemben, ahol legalább tíz munkavállaló van szerződtetve, az AOG 56. paragrafusa alapján két héten belül a munkabíróságnál panaszt emelhetnek a felmondás visszavonása céljából, ha ez helytelen és szigorú, és ha az üzem helyzete nem teszi szükségessé. Az AOG 20. paragrafusa szerint tömeges elbocsátásoknál külön felmondási határidő van megállapítva. Az ilyen felmondásokat előbb írásban be kell jelenteni a Treuhändernek.

Minden üzemben, amelynek legalább húsz alkalmazottja és munkása van, az üzem vezetőjének írásbeli üzemi rendet kell a munkavállalók számára készítenie (26. §.). A 32. §. szerint a Treuhänder a szakértőbizottsággal történt tárgyalás után írásbeli bérszabályzatot bocsáthat ki, amelynek rendelkezései mint legalacsonyabb feltételek, jogilag kötelezőek.

A szociális kötelezettség durvább sérelmeit (amelyeket a törvény részletesen felsorol) becsületbíróságok büntetik. A szociális becsület megsértése esetén olyan becsületbíróság dönt, amelyet a Treuhändernek kell minden kerületben felállítania. Azt az üzemi vezetőt például, aki hatalmi állásával visszaélve,, munkavállalóit gonosz szándékkal kihasználja, vagy becsületükben sérti, a becsületbíróság bünteti meg és hogy ezt igen szigorúan veszik, bizonyítja az a tény, hogy 1935-ben 156 becsületbírósági eljárás közül csak négy eset végződött felmentéssel.

Milyen jótékony hatást gyakorolnak ezek a törvények az üzemi békére, bizonyítja az, hogy átlag 1000 munkavállalónál 1932-ben 21.9, 1933-ban 14.1, 1934-ben 9 és 1935-ben csak 8.4 vitás kérdés fordult elő.

1935 március 21-én az úgynevezett lipcsei megegyezéssel ("Leipziger Vereinbarung") az egyes gazdasági körzetekben, munkabizottságokat ("Arbeitsausschüsse") alakítottak, amelyek, tanácsadó szervek a szakhivatalok között s céljuk a szociális és gazdaságpolitikai téren az egységes összmunka biztosítása. 1935. közepe óta eddig kereken 3900 ilyen munkabizottság alakult, összesen 36.000 üzemvezető és munkavállaló taggal.

Ezeken a szerveken kívül nagyobb gazdasági területen úgynevezett munkakamarák is vannak ("Arbeitskammern") és az egész birodalmi terület részére egy birodalmi munkakamara ("Reichsarbeitskammer"), amelyek olyan személyiségekből állanak, akik alkalmasak arra, hogy szociális és gazdasági kérdésekben illetékes tanácsokat adjanak és ítéleteket mondjanak.

"A német közgazdaság szerves felépítésének előkészítéséről" 1934 február 27-én hozott törvény az ipari gazdaság szervezeteit szakcsoportok szerint szabályozza és hat birodalmi csoportot állapít meg. Ezek: az ipar, kereskedelem, kéziipar,, bankok, biztosítóintézetek, energiagazdálkodás. Ezek külön-külön gazdasági és szakcsoportokra vannak beosztva, így például az ipari birodalmi csoport 29 gazdasági csoportból áll. Ezeknek a csoportoknak feladata a szakszerű tanácsadás, valamint a technikai és gazdasági tájékoztatás az üzemvezetés javítása céljából, stb. Ezeknél a csoportoknál a tagság 1934 november 27-i rendelet értelmében kötelező.

Az egész gazdasági szervezet legfőbb orgánuma a birodalmi gazdasági kamara (Reichswirtschaftskammer), amely a munkaügy vezető hivatalaival a birodalmi munka- és gazdasági tanácsban az általános gazdasági és szociálpolitikai kérdéseket megtárgyalja, s gondoskodik a német munkafront valamennyi intézményének bizalomteljes együttműködéséről.

1935 október 6-án a német parasztok ,,Reichsnährstand"-ja az úgynevezett "bückebergi megegyezéssel" (Bückeberger Abkommen) elhatározta, hogy mint testületi tag szintén belép a DAF-ba s ezzel teljessé tette a német nép ellátási alapját alkotó tagok egyesítését.

A nemzetiszocializmus bérpolitikája kettős alapelven épül fel: először is biztosítani kell minden dolgozó néptársnak az élet és a munkaerő fenntartására szolgáló minimális jövedelmet, másodszor a bevétel magasságának függenie kell a teljesítménytől. A minimális bér és a teljesítménynek megfelelő bér kiegészítik egymást.

A díjszabásban megállapított bér elvileg az az arányos legkisebb bér, amely megfelel az alapteljesítménynek. A legkisebb összkereset színvonalát nem szabad sematikusan felemelni, hanem béremelés csak a termelés egyéni és általános fokozásának eredménye lehet. Elvileg tehát a díjszabásban megállapított legkisebb bér stabil marad (éppen úgy, mint az árak). Az egyéni bevétel a fokozódó termelés mellett a személyes teljesítmény mértékével növekszik s a bérek legmagasabb határa nincsen megállapítva. A birodalmi biztosok (Reichstreuhänder) azonban egy 1928 június 25-én kelt rendelet értelmében esetről-esetre kötelező erővel rögzíthetik a felső határt.

Az igazságos díjszabás nehéz problémájának ideális megoldását természetesen nem lehetett egy csapásra megtalálni: a gyakorlati tapasztalások alapján lépésről-lépésre javítottak rajta. 1938 április 1-én új bérszabályozás lépett életbe, a béreket jelentékenyen felemelték, a felmondási időt meghosszabbították, huszonöt évi szolgálat után megszüntették a felmondás lehetőségét s bevezették az u.n. szolgálati idő pótlékokat. A szabadságolás feltételein javítottak s újból szabályozták a betegségi járulékokat, úgy hogy ezeket mindennemű betegségnél már első naptól kezdve felszámítják. A munkaidőre vonatkozó 1938. április 30-i rendelet előírja, hogy a felnőttek szabályszerű munkaideje, úgy mint eddig, elvileg nem haladhatja túl a nyolc órát. A napi munkaidő befejezése után minden férfi munkavállalónak legalább tizenegy óra pihenés jár (a nők és fiatalkorúak védelméről más helyen írunk), és még sok más egyéb.

Akárcsak a bér, a vállalkozói nyereség is, mint gazdaságilag önálló bevétel, a teljesítménytől függ. Az egészséges szerzési törekvésnek lehetővé kell tenni, hogy előmozdítsa az eredmény fokozására irányuló akaratot. "A helyesen értelmezett haszonkeresés nincsen száműzve, vagy éppenséggel megszüntetve, csak éppen egészséges irányba terelték és a közösség szolgálatába állították. Az államnak nem kellenek gazdasági hivatalnokok, sem gazdasági nyugdíjasok, akik az egész gazdálkodás végső célját a szabott árakban és a biztos elhelyezésben látják s ezért nem fosztja meg a vállalkozót az egészséges versenytől. De megvédi munkájának eredményét és megvédelmezi az üzérkedő névtelen tőke nemtelen versenyétől." ("Deutsche Sozialpolitik" 35. o.)

A nemzetiszocializmus tisztában van azzal, hogy az összefüggéseiből kiszakított, objektíve igazságos bérmegállapítási rendszert egyelőre még nem valósította meg. Éppen ezért átvette elvileg a múlt akkordbérét is, amelyről a vélemények oly diametrálisan megoszlanak, mert a jutalmazásnál szintén a teljesítményt tekinti alapnak. A nemzetiszocializmus szempontjából, az ember gazdasági nevelése a döntő. Ezúton akarják megteremteni a gazdasági béke lelki előfeltételeit. Ezért írja elő az AOG 29. §-ában a teljesítmény-bér általános érvényességét s teszi kötelezővé 27. §-ában, hogy az üzemi szabályzatnak tartalmaznia kell az akkordmunka kiszámításának feltételeit, ha az üzem akkordban dolgoztat. "Nem úgy áll a dolog, hogy a nemzetiszocialista bér-alapelvek megvalósítása emberfölötti igazságérzettől áthatott, minden emberi gyengeségtől mentes angyali lényekre számítana. Ez esetben ezek az irányelvek utópisztikusak maradnának. Megvalósulásuk viszont nem kíván egyebet, mint hogy az emberek a gazdasági életben belsőleg becsületes nemzetiszocialistákká változzanak, akik bár nem restellik a keresetre irányuló egészséges törekvésüket, ezt azonban bölcsen a nép- és sorsközösség fölérendelt követelményei szerint érvényesítik. ("Deutsche Sozialpolitik" 36. o.)

Az üzemi személyzet nyereségben való osztozásának kérdését is a teljesítmény-gondolat elvi alapján igyekeznek megoldani. A nyereség sematikus felosztása természetesen nem felel meg a nemzetiszocialista felfogásnak, hanem arra törekszenek, hogy a nyereségben való részesedés is az egyesek teljesítményének mértéke szerint alakuljon.

További probléma az ünnepnapok megfizetése és a szabadság biztosítása bérlevonás nélkül. Azoknak az ünnepnapoknak megfizetésénél, amelyek hétköznapra eshetnek (karácsony, újév, stb.), a munkajövedelem a birodalomban, mint azt kiszámították, összevéve elérheti a 400 millió márkát. Az ünnepnapoknak ezt az általános megfizetését 1937 decemberében az egész birodalom területére rendeletileg bevezették. Ez idő szerint a felnőttek szabadságidejét törvénnyel még nem szabályozták. Ezt a munkaviszonyokat rendező törvény tervezetében készítették elő, amelyet 1938 júniusában hoztak nyilvánosságra. Ennek dacára majdnem valamennyi kereső németnek joga van a szabadságidőre a munka birodalmi biztosai által kibocsátott díjszabások és az üzemi szabályzatok rendelkezései alapján. Az ifjúkorúaknak 18 évig a gyermekmunkára és az ifjúkorúak munkaidejére vonatkozó törvény (Az ifjúságot védő törvény 1938. április 30-áról) alapján jár törvényes szabadság. /A birodalmi védelem minisztertanácsa 1939 október 30-i rendeletével számos fontos változtatást eszközölt ezen a törvényen. (RGBC. I. 21460.)./

A gyakorlatban természetesen már 1936 óta szokásos a törvényes szabadság s elvileg is részletekre kiterjedően organizálva van, úgy a szabadság időtartamára, mint a jogosultsághoz szükséges várakozási időre és a napok számának fokozataira vonatkozóan. Most már az idény- és otthoni munkásoknak is igényük van szabadságra. "Ma nincs többé Németországban, olyan foglalkozási csoport, beleértve a tanoncokat is, akinek ne járna évente jólfizetett, le nem alkudható hosszabb üdülési szabadság", mondja egy német szociálpolitikus (Willy Müller). Ez a jog azonban együttjár egy kötelességgel is: minden szabadságolt kötelezve van arra, hogy ezt a szabadságidőt tényleg üdülésre fordítsa s nem holmi külön kereset szerzésére.

Az otthoni munkának igen komplikált formáit, ami Németországban erőteljesen ki van fejlődve (pl. csipke- és hímzőipar a Vogtlandban, játékszer-ipar Türingiában stb.) egy külön 1934 március 23-án kelt, az "otthoni munkára vonatkozó törvény" szabályozza, amely alapelvként kimondja, hogy az otthoni munkát a birodalom különleges oltalma illeti meg. Az otthoni munkával foglalkozók száma 1939-ben 700.000 személyre rúgott.

A nagy átalakulás, amely a DAF szervezetében 1934-ben végbement, azzal a következménnyel járt, hogy a jogi tanácsadást többé nem a szövetségek keretében, hanem különleges jogi tanácsadói hivatalban szolgáltatták ki s ezeknek legfőbb csúcsa az "Amt für Rechtsberatungstellen im Zentralbüro der DAF" lett. A lényeg itt abban áll, hogy a DAF jogi tanácsadói hivatalaiban úgy a foglalkoztatottakat, mint a vállalkozókat egyaránt ellátja tanáccsal, s így kezdettől fogva biztosítva van, hogy a tanácsadás az egyesek önző kívánságainak háttérbeszorításával a népközösség érdekeit juttassa érvényre. Feladata bíróságon kívüli megegyezésekkel a fölösleges eljárásokat kiküszöbölni. Ezeknek a fáradozásoknak eredményét igazolja pl. az 1935 évi statisztika, összesen 3.5 millió néptárs részesült tanácsadásban s 250.000 vitás esetet tudtak 18 millió márka értékben bíróságon kívüli megegyezéssel elintézni. A praktikus jogsegély és az eljárási képviselet a munkabíróság előtt díjtalan. Az esetek száma, amelyek a munkabíróság elé kerültek, erősen lecsökkent.

/A vitás esetek száma az 1932. évi 371.000-ről 1938-ban 17.400-ra csökkent. A Rechtsberatungsstelle der DAF más, mint a Rechtsbetreuungsstelle der NSDAP. Ez utóbbi ingyenes és ellenszolgáltatás nélküli jogsegélyt nyújt mindazoknak a néptársaknak, akiknek nincsen módjukban fedezni az ügyvéd költségeit, valamint a hadirokkantaknak. DAF-Rechtsberatungsstellék a DAF tagok számára illetékesek, de csak olyan kérdésekben, amelyek munkaviszonyokra, vagy valamely közjogi jellegű öregségi, rokkantsági, betegségi és munkanélküliségi, vagy balesetbiztosításra, vagy az összes adójogi problémák kezelésére vonatkoznak. Mindezeken a területeken díjtalan tanáccsal szolgálnak s díjtalanul átveszik a vitás esetek képviseletét is./

Fontos feladata a DAF-nak tagjai jellemnevelése és szakmai iskolázása. Ezt esti tanfolyamokon végzik, ahol a DAF szervezetéről, feladatairól, lényegéről, mindennemű szociális kérdésekről, a gazdaság önkormányzatáról, stb. tartanak előadásokat. E téren fontos segédeszköz a DAF sajtója, köztük 90 szakismereteket tanító lap, amelyeket díjtalanul küldenek meg a munkásoknak. Ennek a sajtónak együttes példányszáma eléri a kerek 20.5 milliót./Ezek között az "Arbeitertum" c. folyóirat, mintegy 8,199.230 példánnyal és az "Aufbau" kereken 600.000 példánnyal. A legfontosabb a kitűnő informáló cikkeivel és jegyzeteivel jeleskedő "Der Schulungsbrief", amely 1939 januárjában 4,160.000 példányban jelent meg./

Különleges iskolázást nyernek az u.n. DAF-Walterek, akik vezető állást töltenek be az üzemekben. Negyven külön iskola létesült számukra, amelyeknek abszolválása után bekerülnek egyikébe a kilenc "Reichschulungsburg"-nak s itt internátusban folytatódik a kiképzés. A legmagasabb iskola a NSDAP, - jelenleg három, - "Ordensburg"-ja, ahol mindenekelőtt a párt politikai vezetőit képezik ki a mozgalom irányítói. /Egyelőre a következő három rendi vár: "Vogelsang" az Eifel-ben, "Croessinsee" Pomerániában és "Sonthofen" az Allgauban. Ezek a nemzetiszocialista világnézet főiskolái. 1936 május 1-én került be az első 500 ember a vogelsangi várba. Ezekbe a várakba csak azt veszik fel, aki 25-30 éves, fajilag alkalmas, egészségi állapota a követelményeknek megfelel, befejezte szolgálatát a Hitler-Jugendben, az Arbeitsdienstben és a véderőnél és valamely párttagozatnál mint politikai vezető, SA- vagy SS-férfi tevékenykedett. Az u.n. "Wilhelm Gustloff-alapítvány" üzemeiben állandó hivatal van a személyzet tagjainak nemzetiszocialista világnézeti iskolázására, saját iskolázási vezetővel./

Különleges intézmény a "Deutsche Institut für nationalsozialistische technische Arbeitsschulung" ("Dinta"), amely most a DAF szakmai nevelői és üzemvezetői hivatalába van beosztva. Ez iskoláiban munkapedagógusokat nevel, akik képesek ipari munkaműhelyeket berendezni, alkalmassági vizsgákat lefolytatni és munkaeljárásokat kialakítani.

Figyelemreméltó feladat hárul a DAF tagjainak gondozásában az 1935-ben létesített "Werkschar"-okra. Ezek önkéntes, legalább 18 esztendős üzemi alkalmazottak, 30-40 főből álló csoportjai, amelyek egy-egy "Werkscharführer" vezetése alatt gondoskodnak üzemük személyzete nemzetiszocialista érzületének és magatartásának megszilárdításáról. Feladatuk túlnyomórészt etikai és politikai jellegű. Előfordul, hogy valamely üzem személyzete nem érzi át azonnal a DAF intézkedéseinek célját és hasznosságát és hogy az emberek ilyen esetben némelykor összedugják a fejüket, sőt morogni kezdenek, nem mintha rosszindulat vezetné őket, hanem mert nincsenek tisztában a rendszabály értelmével. Itt kezdődik a Werkscharok feladata. Amit a DAF egyes hivatalai a széles tömegeknek mondani akarnak, azt a Werkscharokkal közlik. És ezek a férfiak elindulnak, de nem szónoklatokat tartanak, hanem beszélnek munkás-bajtársaikkal, mint ahogy éppen beszélni kell velük, nyíltan, egyenesen, a nép nyelvén. Ezt természetesen nem lehet kevés szóval elintézni. Ide tartozik a nemzetiszocializmus világnézeti, szociálpolitikai és munkajogi elveinek terjesztése, a felvilágosítás különleges rendszabályokról, a politikai napi események megvitatása, a teljesítési akarat fokozása, egyszóval minden, aminek az üzem érdekében, vagy ezen túl, a közösségért történnie kell.

Erre a célra három ,,Werkschararbeitsgruppé"-t létesítettek, egyet a népegészségügy, egyet a hivatás-nevelés és egyet a "munka és öröm" ("Kraft durch Freude") előmozdítására.

Az első az embertől emberhez szóló egészségügyi felvilágosítást szolgálja az üzemben és a családban, szolgálja az egészséges élet- és munkabeosztást, az üzemi- és ipari higiéniát, a munkavédelmet, a kisegítőszolgálatot üzemi vizsgálatoknál, stb.

A második csoport az üzemek teljesítmény-harcánál és valamennyi dolgozó szakmai versenyénél lép akcióba. Ez utóbbinál ő a felnőttek versenyének intézője. Nemcsak azáltal, hogy a Werkschar egy emberként vesz részt a birodalmi szakmai versenyen s példája által számtalan munkásbajtársat indít a részvételre, hanem gondoskodik is a versenyzőkről s megszervezi azt a számos kérdést, amely ezzel az akcióval összefügg: a bér- és időveszteség kiegyenlítését, a munkaanyag megszerzését, a verseny színhelyét, stb. Ezenfelül elrendezi a megnyitási ünnepélyek külső képét, taksálókat és pontozóbírákat állít s 1939-ben maga tűzte ki első ízben a felnőttek versenyének feladatait.

A harmadik munkacsoport (Arbeitsgruppe), a "munka és öröm" ("Kraft durch Freude") végül abban látja feladatát, hogy a munka szépségét gondozza, elősegítse az utazásokat, vándorlásokat a szabadságon, sportot, a munkaszünetek üdülését s a népképzést rendezze meg. Egészében tehát a DAF összes hivatalainak és szolgálati helyeinek eszköze, amely arra szolgál, hogy az embereket a DAF feladatai iránt felvevőképessé alakítsa. /A Reichsorganisationsleiter 1939 május 6-i rendelete szerint: "A Werkschar"-oknak a jövőben még az eddiginél is inkább tiszta politikai feladatokat kell megoldani. Ez a tény, valamint az üzemeknek a NSDAP Ortsgruppéi hatalmi körébe tervezett, illetőleg már végrehajtott beosztása szükségessé teszi a Werkschar-oknak az illetékes NSDAP vezető alá való rendelését.

A Werkschar-ok feladatait és működését a NSDAP megbízásából az Arbeitsfront határozza meg.

Amennyiben a Werkschar-vezetők párttagok, mint politikai vezetők építendők be. Amennyiben nem párttagok, úgy a Werkschar-mannschafttal együtt politikai vezető-jelölteknek tekintendők s megfelelő alkalmasság esetén politikai feladatokkal megbízandók."/

Meg kellene még emlékeznünk a tanoncok szakmai neveléséről és kiképzéséről, a munkaerők átiskolázásáról (szakmaváltoztatás), a munkanélküliek betanításáról, a közalkalmazottak önkéntes továbbképző munkájáról, /1934-ben a Deutsche Angestelltenschaft mintegy 2 millió tagjából kereken l 1/4 millió vett részt a továbbképzési munkában./ a gyakorlógazdaságok berendezéséről, /"Deutsche Übungswirtschaft"-ok alatt elképzelt vállalkozások értendők, amelyeket fiatalkorúak személyesítenek meg és vezetnek. Minden gyakorló-cégnek (Übungsfirma) átlag 25 "alkalmazottja" van, akik szakemberek ellenőrzése alatt dolgoznak. A gyakorló-cégek, mintha igazi gazdasági vállalatok volnának, üzleti összeköttetésben állanak egymással. Valamennyi üzleti eljárást a legpontosabban utánozzák, azzal a céllal, hogy a praktikus gyakorlattal fokozzák az ifjúság hivatásbeli teljesítőképességét. A gyakorlatot este végzik, szabadidő alatt. 1938-ban 1271 gyakorló-cég keretében kereken 12.000 fiatal férfi és nő dolgozott. /a gazdasági ismeretszerző utazásokról /Ezek a közkedvelt utak, amelyek 3-6 napig tartanak s az egész birodalomra, némelykor pedig a külföldre is kiterjednek, a hivatás-nevelés csúcspontját jelentik./ és a tervbe vett "Robinzon-nevelésről" /Az ú. n. "Robinzon-nevelésbe" ("Robinsonserziehung") az utolsó iskolai évfolyam növendékeit vonják be. Azt kell megmutatnia, tud-e a diák fegyelmet tartani s van-e alkotó képessége. A fegyelem iránti készséget főként a vasnak primitív eszközökkel, kalapáccsal, reszelővel és vésővel való megmunkálása útján, míg az alkotó készséget, az újjáalakítási képességet és kézügyességet famunkákkal lehet megállapítani. A jövőben minden fiatal embert egy éven át ennek a két alapanyagnak megmunkálásával kell foglalkoztatni./ és sok más egyébről, amit áttekintésünkben nem soroltunk fel.

Akármely részén hatolunk be a DAF eleven szervezetébe, mindenütt a jellembeli és szakszerű, nemzetiszocialista iskolázás és nevelés általános elvével találkozunk, s a legjobbaknak és legmegfelelőbbeknek ezen alapuló kiválogatásával. Ezt az elvet szolgálja a DAF egyik igen figyelemreméltó intézménye, amelyet együtt irányít a birodalmi ifjúsági vezetéssel (Reichsjugendführung), névszerint a német ifjúság u.n. "birodalmi szakmai versenyei" ("Reichsberufsweltkämpfe"), amelyeken újabban felnőttek is részt vesznek. Ezeken a birodalmi szakmai versenyeken bármely foglalkozási ágban tevékenykedő munkás, függetlenül mindenféle iskolai vizsgától, önkéntes önvizsgálat formájában bizonyságot tehet tudásáról és szakmai jártasságáról. Ilyen birodalmi szakmai versenyt évenként egyszer tartanak.

Az első versenyen, 1934 tavaszán 1.2 millió fiatalkorú vett részt. Ezerötszáz szakember tizenöt különböző szakmai csoport részére ötszáz munkafeladatot állított össze. A fiatalkorú munkások életkor-határa a 14. és 18. év a női résztvevőknél, míg a férfi alkalmazottaknál a 14. és 21. év. A részvétel díjtalan és a résztvevőket, ha szerződtetve vannak, üzemvezetőjüknek az e célra kijelölt fél vagy egész napra bérlevonás nélkül szabadságolniuk kell. 1936-ban 720 szakmát kereken 1.5 millió, 1937-ben több, mint 1.8 millió, 1938-ban 3 millió résztvevő képviselt.

Az üzemek teljesítményversenyét is megrendezi a "Soziale Selbstverantwortung" hivatal. Azt az üzemet tünteti ki nemzetiszocialista mintaüzemként, amely teljesítményi jelvényt nyert a) példaadó szakmai neveléséért, b) népegészségügyi gondosságáért, c) az otthonokért és lakásokért és d) a NSG ,,Kraft durch Freude" előmozdításáért.

Az üzemeket ilyenkor nem magától értetődő szempontokból vizsgálják felül, mint a tiszta munkahelyek, higiénikus berendezések és más hasonlók, hanem azokat az intézkedéseket értékelik, amelyekkel az üzem a négyéves tervet segíti elő. Az "arany zászlót" csak az az üzem nyeri el, amely valóban nemzetiszocialista üzemi rendszerrel és az emberek helyes vezetésével kimagaslóan járult hozzá a munkapolitikai feladatok megoldásához.

/Az első versenyen 84.000 üzem vett részt, a másodikon 164.239, a harmadikon, amely egyúttal az első háborús munkaverseny volt, nem kevesebb, mint 272.763 üzem. A három első versenyen 297 üzemet a "Nemzetiszocialista mintaüzem" ("Nationalsozialistischer Musterbetrieb") megjelöléssel, 2923 üzemet a Dr. Ley által kiosztott munkajelvénnyel és 5434 üzemet a kerületi vezető kerületi okmányával (Gaudiplom) tüntettek ki.

Az 50.000 munkaversenyben részt vett üzemhez intézett körkérdés a következő, a munkafeltételeknek a négyéves terv szellemében elért gazdasági megjavítására vonatkozó adatokat szolgáltatta: Racionalizálás útján megtakarítottak 12.654 munkaerőt, 46.692 férfi munkaerőt nőkkel tudtak pótolni, 62.320 testileg akadályozottat (nyomorékot) és munkában rokkantat újból alkalmaztak, 12.931 üzem jutalmat fizetett a munkateljesítmény fokozásáért és anyagmegtakarításért, 2170 üzem különvonatok, omnibuszok és kerékpárutak révén megkönnyítette" a munkábajövetelt s ezzel 536.701 munkaórát nyert." (Dr. Ley cikke az "Angriff" 1939 október 10-i számában). Hasonló számokat lehetne felsorolni a szociális eredményekről is./

A birodalmi szakmai versenyek nemcsak a tehetségek elősegítése terén töltenek be különleges szerepet, hanem mindenek fölött a legjobb erők kiválogatásánál. 1939 július 11-én alapították a "Begabtenförderungswerk des deutschen Volkes" intézményét, hogy valamennyi tehetségnek lehetővé tegyék a kiemelkedést és azt, hogy munkaerejüket valóban mesteri színvonalra fejleszthessék. Ennek az intézménynek elsősorban a nemzetiszocialista pártprogram szellemében kell működnie, mint azt a 20. pont előírja: "Követeljük a szegény szülők szellemileg kiváló képességű gyermekeinek államköltségen való taníttatását, tekintet nélkül a szülők állására és foglalkozására."

A feladatoknak birodalomszerte egységes előírása s az elbírálásnak az egész birodalomban egységes irányvonalai kizárnak minden véletlent, ami egyébként kisebb körből való kiválogatásnál elkerülhetetlen. A szakmai verseny győztesei valóban a német nép hivatásbeli elitjét jelentik; minthogy a verseny világnézeti- és sportfeladatokkal is egybe van kötve, a minden tekintetben legkiválóbbakat ragadja meg, míg a szakmai stréberek kiesnek. Ez az esetek százaiban bizonyosodott be, amikor a győztes fiúkat és nőket az intézmény segítségével a legkülönbözőbb iskolákba utalták be, ahol kifogástalanul megállották helyüket. Az üzemi vezetők is minduntalanul megerősítik, hogy a szakmai versenyek kezük alatt dolgozó győzteseivel a szakmai életben is a legjobb tapasztalatokat nyerték.

/A biológiai kérdések feldolgozására, amelyek minden tehetség-pártolással összefüggenek, a vezető hivatal egy öröklés-biológiai munkaközösséget teremtett. Ez férfiak és nők szűk körét foglalja össze, amelyeknek mindegyike a maga munkaterületének (pl. a Rassenpolitisches Amt der NSDAP, a Reichsarbeitsverwaltung, Reichsstudentenwerk stb.) tapasztalásaival szolgál s a tehetség-pártolásra vonatkozó tanácsaival támogatja a vezetőséget./

A szociálpolitika speciális kérdéseivel, mint a munka-, üzem-, nő- és ifjúságvédelem, a szociális biztosítás különböző nemei és más hasonlók, a könyv megfelelő helyén foglalkozunk. Itt csak azt említjük meg, amit nem illeszthetünk be a kérdés általános ismertetésébe, így pl. utalnunk kell arra, hogy 1939 január 1-ével bevezették a kötelező öregségi ellátást a német kézműiparban is. Minden önálló kézműiparos elvileg az alkalmazottak biztosításának körébe tartozik. Életbiztosítási szerződés kötése révén azonban szabadulhat az alkalmazottak biztosítási kötelezettségétől. Kombinálhatja is mindkét lehetőséget. Előfeltétel csak az, hogy az előírt összjárulékot így vagy úgy, de meg kell fizetnie.

/Jelentős szociálpolitikai intézkedés történt a lakásügy terén a "Bau- und Betreuungsgesellschaft der Deutschen Arbeitsfront m. b. H." 1940 július 20-án történt megalapításával. Ennek harmadik célja a lakásépítések elősegítése s technikai és pénzügyi feladatainak átvállalása. A társulat az építkezni akarókon segítendő, legyenek társulások, bajtársi alakulatok, vagy magánosok, átveszi mindazon feladatok és munkák intézését, amelyek az építkezéssel kapcsolatosak: mint a telekvásárlást, az építési terv elkészítését, tárgyalásokat a hatóságokkal, ás építkezés pénzügyi részének szabályozását stb. 1940 október elején Dr. Ley birodalmi szervezési vezető átnyújtotta a Führernek egy nagyszabású törvénytervezetét, az általános, az egész dolgozó népet felölelő öregségi biztosításról, amelynek kidolgozásával a Führer bízta meg./

Bevonták továbbá a DAF-ot a legszélesebb mértékben a négyéves terv munkálataiba. Átiskolázás és a szakmai nevelés egyéb intézkedései útján a munkahadseregnek a négyéves terv végrehajtására igen nagy tömeg új erőt szolgáltatott. A Westwall és a keleti erődítések munkálatainál az ott dolgozó építőmunkások egész vezetését, elhelyezését és élelmezését a DAF-ra bízták. Sokszázezer emberről volt itt szó. A DAF munkatudományi intézetét teljesen a négyéves terv propagálásának és az elvégzendő munkák ismertetésének szolgálatába állította A DAF programjának egyébirányú feladatairól itt helyszűke miatt nem szólhatunk.

A nemzetiszocializmus megkívánja, mint azt fentebb láttuk, hogy a szabadságot és szabadidőt valóban üdülésre és pihenésre fordítsák. Azzal is tisztában van, hogy igen sok néptárs nem tudja, mi volna ennek a legjobb formája. Soknak az energiája hiányzik, soknak a szükséges pénz. Hogy ezen a téren is segítőén, biztatóan és gyakorlati formában avatkozzanak be, 1933 november 27-én nyilvánosságra hozták egy hatalmas üdülési intézmény megteremtését, amely a "munka és öröm", "NS Gemeinschaft Kraft durch Freude" (KdF) nevet nyerte.

Eredetileg az olasz "Dopolavoro" eszméjére gondoltak. De a DAF célja messzetekintőbb volt. A szabadidő ésszerű és céltudatos beállításával a dolgozó embert minél bensőbb kapcsolatba akarja hozni az egész nemzettel s felébreszteni és elevenen tartani benne azt az érzést és öntudatot, hogy nemcsak a munkaasztalnál, hanem szabadidejében is nem egyed, hanem egy nagy közösség tagja. Az ünnepnapot és a szabadságot úgy akarta organizálni, hogy a szabadidőt ne rontsa meg sem az unalom, sem az értéktelen szórakozás, hanem hogy életöröm töltse el s megnyíljanak mindenki számára a kulturális emelkedés útjai és a dolgozó ember családjával együtt hozzájusson azoknak a lehetőségeknek élvezetéhez, amit a "KdF" nyújtani tud. Ezért nevezték el ezt az üdülési organizációt közösségnek; az üzem és a munka mellett ennek is kapcsolatként kellett szolgálnia a néptársak között. A munkától fáradt embert ne húzzák rá egy nyugágyra, hanem szellemét és testét új táplálékkal lássák el. Nem mesterkélt előadásokkal, nem pártirodai oktatásokkal s nem rétegek, hivatás, osztályok szerint megosztva, vagy képzettségi fok, rang és anyagi helyzet szerint. A legkisebbnek is éreznie kell a szabadságon is a szociális teljes-értékűséget, éppúgy, mint munkájakor. A NS-Gemeinschaft KdF tehát nem tekinthető jótékonysági intézetnek. Nem is részesül sem az állam, sem más hivatalos tényező részéről pénzbeli támogatásban, hanem maguk, Németország dolgozói tartják fenn.

A szabadidőnek a szellem és test szempontjából egyaránt egészséges rendszerét a Geminschaft KdF a legkülönbözőbb irányokban kívánja megvalósítani:

1. A sportban, és pedig nem rekordvadászattal, vagy matadorok és nagyágyúk kitenyésztésével, hanem tömegsporttal, mint testgyakorlással és edzéssel, és bajtársi teljesítményekkel. Tehát a sportnak kell (a munkaszolgálat mellett) közrehatnia, hogy a nép valamennyi rétege közeledjék egymáshoz s megismerkedjék az igazi demokrácia eszméjével. A sportban mindnyájan egyenlőek: a "direktor", vagyis az üzemvezető, az irodista, a küldöncgyerek, a hivatalnoknő és a telefonista. Egyébként ez az eset a "munka és öröm" közösségének egyéb formáinál is.

2. Utazások és vándorlások útján. A néptársaknak lehetőséget kell nyújtani, hogy hazájukat és az ország különböző néptörzseit olcsó módon megismerjék. De legyen alkalmuk külföldi utazásokra is, főként nagyobb tengeri utakon. Utazásaikon ne csak a természet szépségeit élvezzék, ne csak a múzeumokat és a kulturális látnivalókat keressék fel, hanem a technika alkotásait is az ipari művekben és gyárakban.

3. Az ünnepnap megrendezésével, ami lehető sokoldalú szórakozást nyújt a néptársaknak: színház, hangversenyek, film, kiállítások, zene- és énekgyakorlatok és más hasonlók.

4. Népképzéssel. Meg kell adni a lehetőséget hogy ki-ki tudását és ismereteit gyarapíthassa és nemcsak előadások, felolvasások vagy kurzusok útján, hanem gyakorlati bemutatások és vezetések, könyvtárak és gyűjtemények látogatása révén is.

5. A munka szépségét hirdető propagandával. Ez felölel mindent, ami az üzemek és munkahelyek külső berendezését illeti. Arra törekszenek, hogy a munkások lakó helyiségeit, a gyárakat és a műhelyeket nemcsak higiénikusán rendezzék be, hanem szép környezetbe is állítsák. Egy folyóirattal, kiállításokkal és filmekkel végzik ezt a felvilágosító munkát s valósítottak meg ezúton egész sereg javítást és szépítést. Ez a gondolat automatikusan kiterjedt a magánlakásokra is, sőt ez vezetett a faluszépítés ("Dorfverschönerung") eszméjére. 1936 végéig már 63 birtokot s mintegy 5000 falut szépítettek meg házépítésmód, kertek, utak és ültetvények szempontjából.

Az összkiadások, amelyeket a német üzemek a "Schönheit der Arbeit" hivatalával közvetlenül együttműködve javításokra fordítottak (1939-ben) elérték a 780,799.732 birodalmi márkát. A tényleges összeg, beleszámítva a statisztikai úton meg nem állapítható javításokat, természetesen még sokkal magasabb.

Hogy a KdF munkája nem volt hiábavaló és hogy a nép milyen mértékben tette magáévá törekvéseit, néhány statisztikai számmal világítjuk meg.

A sportban résztvevők száma 1938 első felében több, mint 8 millióra emelkedett, akik kereken 3000 államilag vizsgázott sporttanító vezetése alatt kb. 400.000 sportkurzuson gyakoroltak. A Gemeinschaft KdF sporthivatala által gondozott 15.000 üzemi sportközösség 1939-ig jóval több, mint egymillió embert nyert meg erre az egészséges sporttevékenységre. Az utazások résztvevőinek száma az 1934. évi kétmillióról 1937. évre 9,657.500-ra emelkedett. Az utolsó években tíz nagy óceánjáró gőzös hajózott 200.000 munkással és alkalmazottal (s ezek családjaival), s útjaikat egész Lisszabonig és Madeiráig kiterjeszteni 1938 június 30-ig Németországban 2557 bajtársi-ház és szabadidőotthon, 15.595 új kantin és tartózkodási helyiség, 13.122 kertesítés és üzemi udvar, 200 uszoda, kereken 20.455 mosdó- és öltözőhelyiség, 20.741 munkahelyiség és 2107 sportlétesítmény készült el a "Schönheit der Arbeit" elvei szerint tették. A turisztikában 1937-ben kereken kétmillió ember vett részt.

Egy nyolcnapos tengeri út, beleértve az ellátást, látnivalókat stb., mintegy 30-40 birodalmi márkába kerül, egy ugyanilyen szárazföldi út körülbelül 20 márkába. 1938-ban különösen rászoruló munkásbajtársak részére hatnapos szabadság-utazásokat rendszeresítettek 10-től 15 birodalmi márkáért. A szükséges pótlásokat a KdF fizeti. A szabadságosok egyharmadának havi jövedelme nem érte el a 100 birodalmi márkát, a másik harmadáé 100 és 150 birodalmi márka között mozgott s a többi rész jövedelme érte el átlagban a havi 150-200 birodalmi márkát.

A Gemeinschaft a nagy tengeri utakra több, új szempontok szerinti berendezett "Kraft durch Freude" tengerjáró hajót építtetett, egyenként 25.000 tonna űrtartalommal. Ezeken nincs osztálykülönbség, valamennyi kabin egyforma. 1934-ben 80.000 német vett részt a tengeri utakon, 1937-ben számuk 150.000-re emelkedett. Rügen-szigetén strandfürdő létesült, 20.000 ággyal és mindennemű, az üdüléshez szükséges berendezkedéssel. Itt a látogatók napi 2 birodalmi márkáért panziót kapnak. A KdF-gondolat népszerűsítéséhez kétségtelenül hozzá fognak járulni a munkába vett népkocsik, amelyek olcsó áruk dacára (995 RM, amit havi részletekben előre fizetnek) minőség és tartósság tekintetében semmivel sem rosszabbak a drágább automobiloknál. 1939 július 1-ére, tehát tíz hónappal a takarékossági rendszer életbeléptetése után, a KdF-kocsik igénylőinek száma túllépte a negyedmilliót. A takarékoskodók ötven százalékának havi jövedelme 300 birodalmi márka alatt van.

Hivatásuk szerint a KdF-szabadságosok az 1936 február 1-i statisztika szerint a következőképp oszlottak meg:

 

8 napos utazások

14 napos utazások

Munkások

36.3 százalék

18.2 százalék

Kereskedelmi alkalmazottak

27.5 "

41.2 "

Ipari alkalmazottak

23.2 "

22.0 "

Tisztviselők és nyugdíjasok

7.1 "

11.4 "

Szabadfoglalkozásúak

3.4 "

4.3 "

Önálló iparűzők

2.5 "

2.9 "

Az ünnepnapi előadásokat a következő számok illusztrálják: a zene- és énekórákon hetenként kereken 10.000 személy vett részt. A KdF 15.324 színielőadását az 1937-1938 évadban 8,408.005 ember látogatta, /1940 február 14-én nyílt meg Berlin-Borsigwaldban az első utazó KdF-színpad. A könnyűfémből készített sátor 800-900 személyt tud befogadni. A színháznak megvan mindennemű berendezése a függönyök, kulisszák és a világítás beállítására. Télen a sátor fűthető./ A hangversenyeknek kereken 3 millió hallgatója volt. Különösen közkedveltek a vidám esték, kabaré-jellegű műsorokkal. 1936-ban 41.000 ilyen előadása rendeztek, kereken 17 millió hallgatóval. 1937-ben 40.000 úgynevezett "szabad ének" előadás volt, amelyen 800.000 énekes vett részt.

Mintegy 300 népművelési helyen szemléket, vezetéseket és előadásokat tartottak történelemről, művészetről, gazdaságtanból, honismeretből, természettudományokból, technikából, népegészségügyről, örökléstanról, fajismeretből stb., továbbá tanfolyamokat idegen nyelvek, számtan, gyorsírás stb. oktatására. Emellett 6250 estén felolvasások voltak a költő-kortársak műveiből, - ezeket mintegy 1.4 millió résztvevő hallgatta, - továbbá 1574 gyári kiállítás, ahol több, mint 4 millió munkás ismerkedett meg az élő német művészek alkotásaival. Egészben-véve 1939-ben 16.5 millió embernek nyújtottak lehetőséget arra, hogy ilyen módon tovább képezzék magukat.

A "Kraft durch Freude" közösségének már nevében kifejezésre juttatott optimista alapgondolata fokozódó mértékben talált visszhangra a nép körében. Ha mindazoknak a számát egybevetjük, akik már 1936-ban résztvettek a különböző előadásokon stb., úgy eljutunk a 71 milliós embertömeghez, ami majdnem ugyanannyi, mint az akkori Németország egész lakossága. A nemzetiszocializmus célját és lényegét juttatja kifejezésre, hogy a komolyság, szigorúság és az önfeláldozó kötelességteljesítés aszkétizmusára intő felhívás mellett megfelelő mértékben módot nyújt a dolgozó ember hétköznapján az életvidámságra is. A nemzetiszocializmus egészséges valóságérzéke elutasít minden teoretizálást, minden pedantériát és minden doktrinerkedést, s mindenütt az élet elfojthatatlan forrásait keresi.

A NS-Gemeinschaft "Kraft und Freude" hatásai más országokban is felkeltették a figyelmet és az érdeklődést. A "szabadidő és üdülés" ("Freiheit und Erholung") világkongresszusa 1(1937 június közepén Hamburgban), amelyre több, mint ötven ország küldött képviselőket, elhatározta, hogy felállítja az "öröm és munka nemzetközi központi irodáját", ("Internationales Zentralbüro für Freude und Arbeit", s ennek vezetőjévé a DAF megteremtőjét, dr. Leyt választották meg. Ehhez a központi irodához egy nemzetközi kutatóintézetet ("Internationales Forschungsinstitut") csatoltak, amelynek feladata a munkások szabadidejének kérdését tudományosan feldolgozni.


A nemzetiszocialista népjólét.

Nationalsozialistische Volkswohlfahrt NSV.

Mint a közélet minden terén, a nemzetiszocialista állam a közjótékonyság területén is többé-kevésbé beható, alapvető változásokat hozott. 1933 előtt a jótékonyság Németországban legnagyobbrészt a szegénygondozásból állott. Mindenekelőtt általánosságban pénzbeli támogatásra gondoltak és amikor a munkanélküliek száma olyan hallatlanul felszaporodott, hogy az állami közigazgatás számára egyszerűen lehetetlenné vált a segélyre szorulók kezelését és gondozását egyénileg intézni, az egész jótékonyság végül is segélyösszegek sematikus kifizetésére szorítkozott. Másrészt megelégedtek azzal, hogy legalább a nyomorúság formáját küszöböljék ki, amikor alkalmi pénzes természetbeni adományokkal itt-ott segítettek a feltűnően jelentkező szükségen. Sem idő, sem megértés nem volt ahhoz, hogy megállapítsák a szükség okait, sem mód annak kifürkészésére, mi módon lehetne ezeket az előidéző okokat megelőzni s a nyomorúságot elhárítani.

A nemzetiszocialista állam viszont éppen ezekre a körülményekre fordít különleges figyelmet. Sőt, tovább megy: azon fáradozik, hogy azokat a néprétegeket tartsa egészséges és munkaképes állapotban, amelyek még nem süllyedtek Ínségbe s jóelőre megoltalmazza őket a szükségtől és betegségtől. Ide tartozik a gyermekgondozás, az ifjúság felügyelete, a családvédelem, higiénia és egészségápolás, valamint sok más megelőző rendszabály a betegség és szegénység ellen. Fontos intézkedés e téren az 1938 április 30-i "törvény a gyermekmunkáról és a fiatalkorúak munkaidejéről". Ez megtiltja a gyermekek dolgoztatását (a 14 éven aluliak tekintendők gyermekeknek) és korlátozza az ifjúkorúak munkáját (ifjúkorúaknak számítanak a 14-18 év közöttiek).

A törvény, mint általában a nemzetiszocialista törvények, paragrafusaiban nem formalisztikusan merev, hanem elasztikusán tekintettel van az élet különböző viszonyaira. 12 és 14 év közötti gyermekek felhasználhatók könnyű kisegítő munkákra, pl. küldöncszolgálatra, de naponta legfeljebb három órán át. Ifjúkorúak részére az éjjeli munka, a vasárnapi és ünnepnapi munka elvileg tilos. Sőt, a birodalmi munkaügyi miniszter egész üzemi ágakból és munkamenetekből kiemelheti őket, ha a közösség java úgy kívánja. A törvény emellett igen terjedelmes kazuisztikai részt tartalmaz egyes esetekben való alkalmazására, vagy mellőzésére vonatkozólag, úgy, hogy az üzemvezetőnek, a bíróságoknak és az ellenőrző hatóságoknak módjuk van mindazon esetekben, amelyeket a gazdasági élet felvet, a törvényhozó szándékának világos felismerésére. Az ifjúságot védelmező törvény végrehajtását a DAF ellenőrzi. Ezt a felügyeletet 35.000 "Betriebsjugendwalter- és walterin" gyakorolja.

A nemzetiszocialista népjólét célja nem elsősorban az, hogy egyes esetekben érjen el eredményt, hanem hogy egyáltalán a jólét színvonalát emelje. A népjóléti feladatokat tehát nem annyira a pénzember, mint inkább a szociális reformátor szemével kell szemügyre venni. Ha ez a szempont zavartalanul érvényesülhet, akkor előkerülnek a pénzügyi segélyforrások is.

A szociális reformátor népjóléti feladatát nemcsak abban látja, hogy a szükségben lévőn gazdaságilag segítsen, hanem mindenekelőtt abban, hogy ezt a támogatást oly módon organizálja, ami által ismét felkelti a munkakedvet és visszaadja a munkaerőt, amellyel a szükségben szenvedő még egyáltalán rendelkezik, így például a NSV különleges gondozó osztályának feladata a testileg akadályozott néptársak (csak a régi birodalomban egymilliónál több vak, nagyothalló, süket és kis-járadékos) szenvedéseit elviselhetőbbé tenni és őket a népközösségbe bevonni. Otthonokban és műhelyekben, előadásokkal és berendezésekkel megtalálják a lehetőséget, hogy a testileg akadályozottakat kiképezzék s számukra olyan munkát találjanak, amit el tudnak végezni s munkahelyet is szerezzenek nekik.

A nemzetiszocialista állam arra törekszik, hogy ne ellátóintézetként szerepeljen, amely végül egy szegényház karakterét ölti fel, ahol a testileg akadályozottak és az életre nem való tömegek élnek a munkás és szorgalmas kisebbség rovására, hanem az a célja, hogy munkateremtéssel, neveléssel, fegyelemmel és a kártékony és aszociális elemek kiselejtezésével a nép életerejét növelje. Ezért nemzetiszocialista népjólét nem minden áron való támogatóegyesület, hanem csak ott feladata beavatkozni, ahol az állami és városi gondozás eszközei nem kielégítőek. Természetesen a munkakerülőknek sem akar kényelmes életet biztosítani, hanem minden egyes esetet egyénileg kell elbírálnia és ez az elsőfokú hatóság, a "NSV Blockwart", legfőbb feladata. Nemcsak az ínséges helyzet fokát, hanem az érdemességet is meg kell vizsgálnia s így megtennie a helyes előterjesztést. Az u.n. "szemérmes szegényekre" (pauvres honteux) is tekintettel kell lennie.

A gazdaságilag megszorultaknak ez a gondozása olyan eljárás, ami időt türelmet és ítélőképességet követel. A nemzeti szocialista állam éppen ezért, amikor 1933 januárjában a hatalmat átvette, a népjólét terén éppen annyi elővigyázattal és felelősségtudással, mint energiával járt el.

A nemzetiszocialista népjóléti intézmény (Nationalsozialistische Volkswohlfahrt) a párt szükséget szenvedő, esetleg állásukat veszített tagjai és családjuk támogatására, valamint a megsebesült SA férfiak ápolására létesített segélyakció formájában már a harci korszak alatt megszületett. A Führer 1933 május 3-án kelt rendeletére a párt elismert organizációjává vált s 1934-ben, mint csatlakozott alakulást beosztották a pártba. Ez a NSDAP legfőbb hivatala valamennyi jóléti és gondozói kérdésben s egyúttal vezeti a "Reichsgemeinschaft des freien Wohlfahrtspflege" intézményét, amelyhez a "Centralausschuss der Inneren Mission", a "Deutsches Rote Kreuz" és a katolikus "Caritás-Verband" (DCV) tartozik. A NSV 1933. évi 112.000 tagja 1936. októberére 6,188.000-re szaporodott.

A NSV feladatköre felöleli az egész népet. Hogy képet adjunk eredményeinek méreteiről, álljanak itt az alábbi adatok:

1933-tól 1936-ig 1,893.871 gyermek részesült négyhetes üdülési szabadságban, otthonokban és vidéki gondozó helyeken. Az 1934 március 2-án alapított "anya és gyermek" segítőakció a leendő anyákról és áldott állapotban lévő nőkről gondoskodik s erre a célra 1936-ig 167,743.010 birodalmi márkát fordított. Az "anya és gyermek" segítőakciónak sikerült ezek alatt az évek alatt a csecsemőhalandóságot gondoskodó és megelőző tevékenységével 7.9 százalékról 6.4 százalékra csökkenteni. Ez 162.000 egészséges gyermek életbentartását jelentette. 5183 állandó és 5584 aratási gyermekkert berendezésével számtalan gyermeknek nyújtottak vidám otthont, míg anyjukat foglalkozási, vagy háztartási kötelességei igénybe vették.

/Egészen rendkívüliek az "anya és gyermek" ("Mutter und Kind") segélyakció eredményei, mint az az 1940 májusi jelentésből kitűnik. Csak Berlinben 440.000 esetben nyújtottak segítséget leendő anyáknak, szoptató anyáknak, kisgyermekeknek és sokgyermekes családoknak. Ez a segítség élelmicikkekből, szülő nőknek és csecsemőknél) fehérneműből állott, majdnem egymillió RM értékben. Lakáskérdésbe 29.000 esetben avatkoztak be segítő kézzel. Emellett 10.000 esetben segítettek lakásbérletnél és közvetítettek 13.000 esetben. Ezenfelül a Dr. Goebbels-lakásakció 31.000 lakást helyezett jó karba. így összesen 76.000 család részesült támogatásban a lakás biztosításánál, vagy megszerzésénél.

A NSV-Hauspflege az elmúlt évek alatt több, mint 10.000 házi-ápolónőt foglalkoztatott anyák és gyermekek gondozásával. A NSV-Kindertagesstättek-ben naponta munkában álló anyáknak 5000 gyermeke nyer felvételt, gondozást és ápolást. Az anyák üdültetésére szolgáló akció 3500 anyát küldött a birodalom legkülönbözőbb Gauiban lévő NSV-otthonokba. Az üdültetés legfontosabb eredményeként 11.000 gyermek tartózkodhat hat hétig üdülő-otthonokban és 15.000 gyermeket küldhették több hétig üdülésre.

Ezzel kapcsolatban említjük meg a NS-nővérek és a NSV-nővérek közötti különbséget. Az NS-nővérek (barna nővérek) kizárólag a községi ápolásban, a NS-községi állomásokon tevékenykednek, vagy esetleg különleges feladatokra is felhasználják őket, így a rendi várakban. A NSV-nővérek (kék nővérek) szolgálatukat mint csecsemőgondozónők látják el a bölcsődékben, csecsemőotthonokban stb. Gyermekkerteket mindig NSV-gyermekkertésznők vezetnek./

Különleges segítséget jelentett a rászoruló családok számára az ágyak beszerzése. A NSV által szétosztott 675.369 ágy 80.000-el múlja felül az összes német kórházakban lévő helyek számát. A NSV által erre a célra fordított összeg 21,980.709 birodalmi márka. Felnőttek egészségápolásáról gondoskodik a "Hitler-Freiplatz-Spende'", amely gyógyintézetekben 413.634, gyógyhelyeken 11.002 ingyenes helyet tudott rendelkezésre bocsátani 33,059.142 birodalmi márka értékben. Az 1936. évi pártnapon bejelentették a tuberkulózis-segély akciót, amely azonnal 3,150.396 birodalmi márkát hozott össze. A "NS-Schwesternschaft" 1936-ban 4446 nővért foglalkoztatott, akik 1552 állomáshelyen 993.112 személyt ápoltak s összesen 3 1/2 millió beteg- és házi látogatást tettek. Erre a pénzbeli juttatás 9,420.000 birodalmi márka volt. Az ifjúság gondozása, a menekültek ellátása, a foglyok segélyezése és a katasztrófáknál nyújtott segítség 23,500.985 birodalmi márkájába került a NSV-nak. A NSV pénz- és természetbeni teljesítményeinek összértéke 1936-ban 255,854.242 birodalmi márka volt.

A NSV-ban 849.161 tiszteletbeli és 13.000 hivatásos segítő működik. Feladataikra különleges tanfolyamokon nyernek kiképzést.

A NSV legfigyelemreméltóbb segítő intézménye a téli segélyakció, a "Winterhilfswerk" (WHW) szervezete, amely a tél különleges ínséges állapotának - éhség és hideg - elhárítására szolgál. Ennek a segélyakciónak, amelynek eszközeit nyilvános gyűjtések útján szerzi meg, feladata elsősorban azokat a rászorultakat ellátni élelmiszerrel, ruházattal és tüzelőanyaggal, akik nem részesülnek semmiféle közületi gondozásban. De már külső formájával is arra kell irányulnia, hogy a népnek valódi népközösségi nevelését és a tettek szocializmusát szolgálja. Éppen ezért a Führer minden ősszel személyesen nyitja meg a téli segélyakciót egy programbeszéddel, s valamennyi miniszter és vezető párttag maga is kimegy gyűjtőperselyével az utcára.

/Az utcai gyűjtéseknél olyan jelvényeket árulnak, amelyek gazdasági szükségben lévő vidéken készülnek, így az egyik jelvény borostyánkőből való volt. Ennek a jelvénynek az előállítására több mint 200.000 kg nyersanyag volt szükséges. Ennek folytán a már dolgozó borostyánkőmunkások mellett még 500 munkanélküli is foglalkozást kapott több mint három hónapon át. 1939 februárjában apró állatfigurákat árusítottak, egy új könnyű fémből, a magnivinből, amit kimetszeni, préselni és lakkozni kellett, végül ráilleszteni egy kis darab ékkövet, a cabochont, ami az állat fénylő szemét ábrázolta. 1939 márciusában viszont kis csinos porcelánfigurák voltak soron, amelyeket biztonsági tűvel kellett a ruhára illeszteni, stb.

Külföldi újságírók több ízben kifejezést adtak csodálkozásuknak és bámulatuknak a gyűjtésekkel kapcsolatban. Példaként idézzük a "Párizs Midi" című francia újságot, amely így írt: "A német miniszterek, akik személyesen gyűjtöttek Berlin utcáin, ismét meggyőződést szerezhettek nagy népszerűségükről. Nemcsak gyűjtőperselyüket kellett több ízben kicserélniük, de nem egyszer annyira megrohanták őket, hogy a rendőrségnek kellett beavatkoznia. Ez azonban nem jelenti azt, hogy más városrészekben az eredmény nem lett volna kielégítő. Feltételezhető volna, hogy ezeket a gyűjtéseket a német nép idővel megunja. Ez nagy tévedés. A nemzeti szolidaritás 1937 évi napja felülmúlta valamennyi megelőző esztendőjét s bebizonyította, hogy Hitlert népe változatlan bizalommal veszi körül."/

"Úgy hisszük, - mondotta Hitler 1939 október 5-én - hogy az ilyen szemmellátható demonstrációkkal népünk lelkiismeretét ismételten felrázzuk s minden egyesnek újból tudatába idézzük: "néptársként érezz és áldozzál!" Már 24 órával az első proklamáció után érkezni kezdtek az első adományok. 48 óra elteltével már 4 millió birodalmi márkát jegyeztek. Az üzemi közösségek lemondottak bérük egy részéről, hogy ezzel módot nyújtsanak egy további nép társ felistápolására. Ingyen étkeztetéseket rendeztek az adakozók áldozatkészségéből. A színház és film stb. az ügy szolgálatába állottak.

Az 1936 december 1-i törvénnyel a WHW jogi alapot nyert. A WHW vezetése a népfelvilágosítási és propagandaminiszter kezében van. A négy első téli segélyakció során a nép 1.490,760.834 birodalmi márkát gyűjtött össze. Az 1936/37-i WHW-nél 1,340.356 férfi és nő segédkezett önként. Az 1935/36. évi WHW alkalmával kiosztott adományok értéke 365,829.716.98 birodalmi márkára rúgott. Kiosztottak: rozs- és búzalisztet, halat, húst, zsírt, főzeléket, cukrot, darát, zabpehelyt, tésztát, rizst, burgonyát, stb. - egészben véve 13 1/2 millió mázsát. Szénből 43 millió mázsa került szétosztásra, aminek szállítására 6600 negyven vagonos vasúti vonatra volt szükség. Továbbá kiosztottak: 2 millió ruhadarabot, 2.5 millió pár cipőt, 1.6 millió pár harisnyát, 4.5 millió darab fehérneműt, 500.000 darab konyharuhát és ágyneműt, 240.000 ágytakarót és paplant. Ezenkívül a rászorultak utalványokat kaptak élelmiszerekre és ruhaneműekre 200,593.859 birodalmi márka értékben, valamint a NSV különböző intézményeinek átutaltak 79,097.469 birodalmi márkát. Az 1939/40. évi WHW 681 millió birodalmi márkát hozott az utolsó békeév 566 millió márkájával szemben.

Az eddigi WHW-ek összeredménye felülmúlja a 3 milliárd birodalmi márkát.

/A NS-Volkswohlfahrt tevékenységét még a következő számadatokkal világítjuk meg: A NSV-nak 1938. első negyedében összesen 8,220.410 tagja és 864.303 állandó munkatársa volt. Ugyanazon három hónapban az "anya és gyermek" segélyakció kapcsán 15.972 szakképzett munkaerő gondozott 991.591 személyt. A 21.035 segítőhelyet 911.067 segélyreszoruló kereste fel, az 1489 tanácsadóhelyet kereken 50.570 tanácskérő. 123.394 gyermek részesült nappali gondozásban. Leendő anyák közül 73.833 férjes és 6785 hajadon nőt ápoltak. A NSV 153,130 gyermeket és 13.896 felnőttet étkeztetett. 9979 esetben szereztek háztartási kisegítőt. Üdülésre 19.325 anyát és 52.011 gyermeket küldöttek el. A Deutsche Jugendversicherungshilfe biztosítási hozzájárulása 483.500 RM-ra rúgott (az egész 1937. évben 2,238.500 RM.) A NS-Schwesterschaft 5607 nővért tartott 2528 állomáson. A tüdővészsegítő akció 2600 beteget helyezett el. Mindezek a számok, mint fentebb előrebocsátottuk, 1938 első negyedére vonatkoznak./

Egy másik, a WHW-el kapcsolatban álló segítőakció az u.n. "egytálétel", "Eintopfgericht", ami általánosan bevezetett intézménnyé vált. Ez abban áll, hogy havonta az első vasárnapon mindenki csak egytálételt eszik ebédre 50 Pfennig értékben s az így megtakarított pénzt beszolgáltatja a WHW-nek. Az Eintopfgericht 1933/34. telén 25,129.000 birodalmi márkát eredményezett, 1935/36. telén pedig már 31,697.000 birodalmi márkát.


A munkaszolgálat.

Arbeitsdienstpflicht.

A nagyszámú ifjúsági szervezet között, amelyek jórészt a világháború után keletkeztek, alakult meg a "Bund der Artamanen"; ezt 1924-ben alapították és a birodalmi ifjúsági vezető (Reichsjugendführer) megállapította róla, hogy "az egyetlen reális szövetségi szervezet", mert a parasztság felemelésére irányuló törekvéseivel a munkaszolgálatnak és a parasztosztály népi kultúrájú megújhodásának előharcosául volt tekinthető. 1934-ben a Hitler-Jugend átvette a "Bund der Artamanen"-t. 1926-ban alakultak az első munkatáborok, amelyekben munkások, parasztok és diákok megkísérelték a nemcsak gyakorlati célú, de ideális irányú munkaszolgálat-mozgalom megteremtését.

A szolgálat azonban túlságosan rövid időre volt megállapítva, hiányoztak az iskolázott vezetők és az igazi kapcsolat a különféle közösségek között. Először a nemzeti szocialista mozgalom fogta fel a munkaszolgálatot nevelőiskolaként s már 1928-ban programjába vette az általános munkaszolgálati kötelességet. Ennek az eszmének előharcosát, Hierl szkv. ezredest Hitler 1929-ben kinevezte a NSDAP szervezőosztálya vezetőjének s ennek az osztálynak lett feladata a munkaszolgálat kiépítése. A párt már akkor követelte a munkaszolgálati kötelesség bevezetését, azonban, mint már előbb említettük, törekvése beleütközött a kormányzat elutasító magatartásába.

/A Brüning-kormány egy 1931 júniusi szükségrendelettel bevezette az önkéntes munkaszolgálatot, hogy ezúton csökkentse a munkanélküliséget. Ez azonban ügyefogyott és terméketlen rendszabálynak bizonyult, amelyet teljesen bürokratikus módon hajtottak végre és sem szociális, sem etnikai tartalma nem volt. Az eredmény: egy csomó összefüggéstelen, gyakorlati érték nélküli intézkedés./

Mit sem törődve ezzel a NSDAP, tovább folytatta a munkaszolgálati kötelesség megvalósításának rendszeres előkészítését. Kereste a vezetőkül hivatott személyeket s elkezdte őket vezetői-tanfolyamokon iskolázni. 1932 januárjában Hammerstein-ban (Grenzmark) felállították az első munkatábort, amit az év folyamán számos más követett.

Így már a munkaszolgálat fontos előkészítő munkája készen állott, amikor 1933 január 30-án a NSDAP a birodalomban átvette a hatalmat. 1933 május 1-én "a nemzeti munka napján" Hitler beszédében a következőképp jelölte meg a munkaszolgálat célját: "Amikor először léptünk ki a nyilvánosság elé a munkaszolgálati kötelesség gondolatával, a haldokló marxista világ képviselői óriási lármában törtek ki s azt hirdették: ez új támadás a munka, támadás a munkások élete ellen! Miért tették ezt? Mert pontosan tudták, hogy ez sohasem lesz támadás a munka, még kevésbé a munkás ellen, hanem igenis támadás az ellen a szörnyű előítélet ellen, amely szerint a kétkezi munka alacsonyrendű. Ezt az előítéletet akarjuk kiirtani Németországból. Mi olyan időkben, amikor még milliók élnek közöttünk megértés nélkül a kétkezi munka jelentősége iránt, a német népet a munkaszolgálati kötelesség útján akarjuk arra a felismerésre nevelni, hogy a testi munka nem aláz meg, nem megbecstelenítő, hanem sokkal inkább, mint minden más tevékenység, becsületére válik annak, aki azt hűségesen és derekasan végzi.

Rendíthetetlen elhatározásunk, hogy minden németet, akárki legyen is, gazdag, vagy szegény, tudósnak, vagy gyári munkásnak fia, egyszer életében testi munkára fogunk, hogy ezáltal megismerje s így valamikor itt is könnyebben tudjon parancsolni, minthogy megelőzőleg maga is megtanult engedelmeskedni. A mi célunk nemcsak az, hogy a marxizmust külsőleg győzzük le. El vagyunk határozva arra, hogy előfeltételeit is elvesszük. Mi meg akarjuk kímélni az utánunk következő nemzedékeket a marxizmus szellemi zűrzavarától. Fej- és kétkezi munkások soha többé nem állhatnak egymással szemben. Ezért kiirtunk minden fennhéjázást, amit olyan szívesen sajátítanak el az emberek s amellyel felülről akarják nézni a bajtársakat, akik csak a szerszám mellett állanak, vagy az eke mögött. De nemcsak a munkának ezt a nemét kell minden németnek megismernie, hanem fordítva, a kétkezi munkásnak is tudnia kell, hogy a szellemi munkára szükség van. Ebben az esztendőben első ízben fogjuk ezt a nagy etikai gondolatot, amelyet összekötöttünk a munkaszolgálattal, megvalósítani. És mi tudjuk, hogyha elmúlik negyven év, a testi munka szavának értelme milliónyi ember lelkében éppen úgy meg fog változni, mint ahogy egykor a landsknecht fogalma, amelynek helyébe a német katona fogalma lépett."

És 1934 július 11-én a munkaszolgálat birodalmi biztosává kinevezett Hierl ezredes egyik beszédében a következő szavakkal jellemezte a munkaszolgálat lényegét és feladatait: "A munkaszolgálat valami egészen mást, nagyobbat jelent, mint az idők kényszerűségéből a munkanélküliség leküzdésére született átmeneti kisegítést. A munkaszolgálati kötelesség annak a gondolatnak a következetes továbbvezetését és szükséges kiegészítését jelenti, amely az általános tankötelezettséghez és az általános védkötelezettséghez vezetett... A munkaszolgálati kötelesség legyen becsületbeli kötelessége a német ifjúságnak és legyen szolgálata a népnek. A munkaszolgálati kötelesség állítson munkahadsereget az államvezetés számára, azoknak a nagy közmunkáknak megvalósítására, amelyek fontos nemzetgazdasági, kulturális és más hasonló állampolitikai célokat szolgálnak. Mindenekfelett pedig nagyszabású népnevelő iskola legyen a munkaszolgálat. A munkaszolgálatban szerzett egyéni átélése alapján tanulja megbecsülni a fiatal német ember a munka erkölcsi értékének helyes felfogását s a megfelelő magatartást a német munkaközösség irányában, így lesz a munkaszolgálat semmi mással nem helyettesíthető népnevelő iskolájává az új német munkásságnak, a példaadó német szocializmusnak."

A munkahely és a munkatábor közösségében le kell hullaniuk az osztálykülönbségek előítéleteinek, el kell tűnnie a materialista felfogásnak, amely a munkát megvásárolható áruvá alacsonyította s ezzel lealázónak bélyegezte - s a szolgálatot többre kell becsülni, mint a keresetet.

Már az 1934 szeptemberi nürnbergi pártnapon elvonult a Führer előtt az Arbeitsdienst, vállravetett ásókkal, földbarna egyenruhájában - 52.000 ember -, míg az egész birodalomban több mint 1000 munkatáborban 180.000 munkavállaló teljesíti önként vállalt kötelességét.

"Nagy vállalkozás, - mondotta a Führer e parádé után - egy egész népet átnevelni erre az új munkafogalomra és a munkának erre az új megítélésére. Mi mertük ezt és ez sikerülni fog nekünk és ti lesztek az első tanúi annak, hogy ez a munka nem vallhat kudarcot. Az egész nemzet a ti iskolátokba fog járni! El fog jönni az idő, amikor egyetlen német sem nőhet be anélkül a közösségbe, míg meg nem járta előzőleg a ti közösségeteket."

A munkaszolgálat eleinte önkéntes volt, de Hitler már 1933 május 1-én kijelentette, hogy a szolgálatot általános kötelességgé fogja tenni. Rövidesen ezután a német diákság kinyilvánította, hogy a munkaszolgálatot kötelességeként vállalja. A DAF és a Reichsnährstand bevezette a munkaszolgálati bizonyítványt, amellyel mindenkinek igazolnia kellett, aki vezetői állásra pályázott, hogy a munkaszolgálatnak eleget tett. A nép ezzel beigazolta, hogy a munkaszolgálati kötelességet mint becsületbeli kötelességét hajlandó vállalni.

Így érett meg az idő a munkaszolgálat-törvény ("Reichsarbeitsdienstgesetz" RAD) meghozatalára, amelyet a kormányzat 1935 június 26-án bocsátott ki.
Fő rendelkezései így hangzottak:

l. §
1. A munkaszolgálat a német népért teljesített becsületbeli szolgálat.
2. Minden mindkétnemű fiatal német köteles népének a munkaszolgálatban szolgálni. /A minden németre érvényes, általános szolgálati kötelezettséget az 1938 június 22-i rendelettel vezették be. Mindenek fölötti célja az volt, hogy munkásokat helyezzen készenlétbe a Westwall építésére Az intézkedés különleges állampolitikai jelentőségű feladatokra korlátozódik s a négyéves terv megbízott vezetője rendeli el./
3. A munkaszolgálatnak a német ifjúságot a nemzeti szocializmus szellemében kell a népközöség számára és a munka helyes felfogására nevelni, mindenekelőtt pedig a kétkezi munka méltó megbecsülésére.
4. A munkaszolgálat feladata közérdekű munkák végrehajtása. /Az Arbeitsdienstnek nem szabad versenyt támasztania sem az autóutak építésével, sem a gazdasági élettel szemben. Fő feladata a mezőgazdaság számára új fejlődési lehetőségeket teremteni./

3. §.
2. A munkaszolgálat legkorábban a betöltött 18. évvel kezdődik és legkésőbb a 25. életév befejeztével végződik. (Kivételek engedélyezhetők.) /A 17. év betöltése után bárki önként jelentkezhet a munkaszolgálatra. Ilyen esetben legalább is egyévi szolgálatra kell köteleznie magát, de kívánatra "továbbszolgáló" is lehet. 1940 április 1-től a főiskolai tanulmányok megkezdése előtt valamennyi érettségizett nőnek jelentkeznie kell munkaszolgálatra. (Kivételt képeznek a tanítónőképző főiskola jelöltjei.) /
1934 január 1-től volt egyelőre önkéntes női munkaszolgálat is, amelyet 1936 január 1-én beosztottak az általános birodalmi munkaszolgálat keretébe. Mindenesetre hiányoztak még a szervezeti s talán a pénzügyi előfeltételek is, hogy a kötelező női munkaszolgálati kötelességet megvalósítsák. Ezt lépésről lépésre kellett kiépíteni. Ez a kiképzés néhány év alatt végbement. Bár 1938-ban már 30.000 "Arbeitsmaid" dolgozott, a tempót még inkább meggyorsították. A birodalomvédelmi minisztertanács közvetlenül a háború kitörése után, 1939 szeptember 4-én, egy végrehajtási rendeletet bocsátott ki a következő szöveggel:

l. §
A női ifjúság részére rendszeresített birodalmi munkaszolgálat létszámát 100.000 "Arbeitsmaid"-ra (beleértve a törzsszemélyzetet) kell emelni.

2. §.
A Reichsarbeitsführer felhatalmazást nyer, hogy a 17-25. éves hajadon leányokat, akik nincsenek alkalmazásban, nem állanak szakmai, vagy iskolai képzés alatt s nem szükségesek mint segítő családtagok a gazdaságban, bevonja a birodalmi munkaszolgálati kötelesség alá.

Huszonnyolc iskolában indult meg fokozott tempóban a vezetőnők kiképzése. Már volt egy 1000 vezetőnő-jelöltből álló tartalék. Kivált, férjhezment vezetőnők és sok más női alkalmazott szintén jelentkezett.

Az 1939 szeptember 9-i új birodalmi munkaszolgálati törvény a birodalom területét 25 kerületre osztotta. Minden kerületben a kerületi vezetőnő alatt működik a táborcsoportvezetőnő, aki alá 15-20 tábor tartozik. (1940-ben már több mint 2000 női munkatábor van.) Az oldalán áll 3 segítőnő (Gehilfin). Egy tábori egység áll egy táborvezetőnőből, a táborvezetőnő segítőnőjéből, l gazdasági segítőnőből, l gazdasszonyból, l nem rendszeresített segítőnőből, 3 vagy 4 bajtárssági elöljáróból (Kameradschaftsälteste) és 32-41 munkaszolgálatos leányból (Arbeitsmaid). A birodalmi munkaszolgálat vezetőnői legalább 3 évig megszakítás nélkül tartó szolgálatra vannak kötelezve. Amikor kiválnak, szolgálati jutalmat kapnak és egy alkalmazási utalványt, amely előjogot biztosít nekik közszolgálati alkalmazásnál. Az "Arbeitsmaid", épp úgy, mint az "Arbeitsmann", a szolgálati idő kitöltése után munkaszolgálati bizonyítványt kap.

A női munkaszolgálatban általában ugyanazok az alapelvek érvényesülnek, mint a férfiak munkaszolgálatában, csak a tábor életformái inkább személyre szabottabbak, mint a férfiaknál. Lényeges viszont a különbség magában a munkában. A fiatal leányokat olyan táborokban gyűjtik össze, amelyeknek első formája a háztartási üzemé, második formája a mezőgazdasági üzemé és pedig kéz a kézben a NSV-val a rászoruló gyermekek gondozásában és kisegítésben sokgyermekes családoknál. A harmadik forma a telepeseknek és parasztoknak nyújtott segítség.

A munkaszolgálatra kötelezett leányokat általában 35-ös, 50-es csoportokban, üresen álló falusi udvarházakba helyezik el. Itt pedagógiailag iskolázott asszonyok tanítják őket a munkaszolgálat és a családi élet feladataira. Naponta 6 órát dolgoznak. A többi időt állampolitikai iskolázással, világnézeti neveléssel, sporttal és gimnasztikával töltik ki. A szolgálati idő 26 hétre terjed. Élelmezést, egységes ruházatot és lakást éppen úgy kapnak, mint a férfiak s betegség és baleset ellen biztosítják őket. /A Frauenarbeitsdienst-től meg kell különböztetni a női "Pflichtjahr"-t, amiről alább lesz szó./

A női munkaszolgálat ideális lényegét a "Deutsches Frauenwerk" vezetőnője 1934 augusztus 25-én a háztartási oktatás V. nemzetközi kongresszusán a következőképp jellemezte: "A német asszonynak, ahogy mi képzeljük el, ha a nép helyzete megköveteli, le kell mondania a luxusról és élvezetekről, dolgozni kell tudnia, szellemileg és testileg erősnek kell lennie, s tudnia kell a kemény életből, amire ma kényszerítve vagyunk, szép életet kiformálnia. Belsejében át kell hatva lennie a szükség és veszedelmek tudatától, amelyek a mi népünk életét fenyegetik. Olyannak kell lennie, hogy mindent szívesen tegyen meg, amit követelnek tőle. Tudnia kell politikailag gondolkoznia, nem pártpolitikailag és nem a más nemzetekkel folytatott politikai harc értelmében, hanem politikailag úgy, hogy az egész néppel együtt érezzen, együtt gondolkozzék, együtt áldozzék.

/A diákokat és diáklányokat, akik nem alkalmasak a munkaszolgálatra, a Reichsstudentenführung által vezetett "Ausgleichsdienst"-be állítják be. Ebben a kiegyenlítő szolgálatban az erre kötelezettek olyan munkát kapnak, amit el tudnak látni; a férfi tagok a légoltalmi szövetségben, a nők az "anya és gyermek" segélyakciónál.

Szemléletes képet nyújt az "Arbeitsmaid" életéről és munkájáról a munkaszolgálat birodalmi vezetősége által kibocsátott "Die Arbeitsmaid" című füzet. Ez közelebbi adatokat tartalmaz a vezetőnők kiképzéséről is./

A birodalmi munkaszolgálat oktatóintézeteiben nemcsak a munkatechnikára tanítanak, hanem elsősorban világnézeti, jellemképző és gazdasági nevelőmunkát végeznek. A munkaszolgálat iskolázásánál nem az egy bizonyos munkanemben való speciális jártasságot tekintik lényegesnek, hanem a vezetők általános kiképzését, hogy a munkaszolgálatban egyfelől állampolitikai ifjúsági nevelők legyenek, másfelől pedig sport-béli mintaképek, kifogástalan sáfárai az emberekben és értékekben reájuk bízott javaknak, technikai szakértők és végül, de nem utolsó sorban példamutató emberek magatartásban, képzettségben és fegyelemben. Előléptetések csak az alkalmasság és a vezetésre való rátermettség és nem a kor szempontjai szerint történnek.

Az állampolitikai tanítás nem annyira előadásokra van felépítve, mint inkább a táborban rendezett eleven nemzetiszocialista ünnepestékre és munkaközösségekre, amikor is bizonyos időszerű és alapvető kérdéseket földolgoznak és megbeszélnek. Nem kívánnak elméleti "magolást", hanem eleven együttgondolkozást és átérzést.

Az állam gondoskodik a munkaszolgálatos leányokról és fiúkról belépésüktől kezdve elbocsátásukig. Lakást, ruházatot és élelmezést s napi zsebpénzt (a fiúk 25, a leányok 20 pfenniget) kapnak. Az állam fedezi az egészségügyi gondozás költségeit. Visszatérve a polgári életbe, az "Arbeitsmann" és az "Arbeitsmaid" pályázatoknál és alkalmazásnál előnyben részesül más pályázókkal szemben.

1938 szeptember 8-án kibocsátottak egy törvényt ,,a birodalmi munkaszolgálathoz tartozottak és hátramaradottjaik gondozásáról és ellátásáról". A gondozás mindenkit megillet, akik a birodalmi munkaszolgálatból való kiválás után az átmeneti időre, vagy eltartójuk elveszítése miatt állami segítségre igényt emelhetnek. Ellátás pedig azokat illet meg, akiknek megélhetését huzamosabb ideig kell biztosítani. Ennek a törvénynek egyes intézkedéseit ismertetni, mindenekelőtt pedig feltárni azt a szellemet, amely áthatja, itt nem lehetséges, de kétségtelenül megérdemli a behatóbb tanulmányozást. Itt csak annyit említünk meg, hogy aki szabad keresői pályára lép, 8000 birodalmi márka kielégítésben részesül, aki mezőgazdasági üzemet, vagy vidéki letelepedéssel kapcsolatos ipari műhelyt akar átvenni,

12.000 birodalmi márkát kap, sőt határvidéken és különleges esetekben 15.000 márkát. Ugyanígy engedélyeznek mindennemű gyermeksegélyeket, szolgálati jutalmakat, nyugdíjakat és kártérítéseket (betegség, halálozási segély, költözködési költségek, özvegyi segély stb.) bőséges mértékben.

Rövid áttekintés megvilágítja a munkaszolgálat eredményeinek gazdasági és kulturális hasznát.

A német föld kerek 47 millió hektárjából mintegy 30 millió hektár szolgál mezőgazdasági célokra és 12 millió hektár az erdőállomány. Ebből a 42 millió hektár hasznosított földterületből azonban mintegy 14 millió hektár nem ad teljes terméseredményt; 8 millió hektár túlságosan nedves, 5 millió hektár túl száraz, l millió hektárt minduntalan elborít az áradás. Ezenkívül körülbelül 2 millió hektár mocsaras vidék, 500.000 hektár pedig homok, puszta és kopár. Végül még 500.000 hektárt lehetne a tengertől elhódítani és művelhetővé tenni. Mindaz a földterület, amit így megnyerni lehetne, megfelel Württemberg nagyságának.

Az egész birodalom ma harminchárom u.n. "Grossarbeitsvorhaben"-re van beosztva, amelyeken állandóan több "Abteilung" (egyenként kereken 200 ember) dolgozik egy-egy nagyobb területen egységes terv szerint. A jelenleg összesen 230.000 munkaerőt a következőképp osztották be:

 

55 %

mezőgazdasági munkáknál,

15 %

gazdasági utak építésénél

10 %

erdőmunkáknál,

5 %

telepítések előkészítésénél.

15 %

egyéb munkáknál (völgyzáró gátak, víziutak, birodalmi autóutak és hasonlók.)

A legfontosabb feladatok közé tartozik a vízviszonyok szabályozása (lecsapolás, öntözés, gátépítés, stb.); fontos feladat az új utak építése, hogy rossz közlekedési helyzetben lévő községeken gazdaságilag segítsenek, vagy nagyobb kopár területek megművelését lehetővé tegyék; továbbá az u.n. "Flurbereinigung" vagy "Umlegung" (tagosítás), hogy a szétdarabolt földbirtokot új beosztás révén előnyösebben rendezzék el. Az erdőgazdaság terén a munkaszolgálat gondoskodik új erdők telepítéséről, a fa leszállítására szolgáló jó utakról és az erdőgazdasági károk helyreállításáról. Végül közbelép a katasztrófavédelemnél (erdőégés, láptüzek, áradások) és aratási nehézségek alkalmával.

Minthogy a birodalmi munkaszolgálat nem üzleti vállalkozás s ezért "rentabilitásával" nem törődnek, eredményeit nem lehet pénzben kifejezni. A Reichsarbeitsführer 1936/37. évi jelentése mégis számokban mutatja ki a munka eredményét és az általa elért jövedelem-szaporulatot. Néhány példa képet ad erről a materiális nyereségről. Gátépítéssel és folyószabályozással 37.000 hektár paraszti birtokot védtek meg a megismétlődő áradásoktól. - Csatornázással, víztelenítéssel és alagcsövezéssel 106.000 hektár hozama emelkedett. - Irtással planírozással és feltöréssel 18.000 hektárt adtak át a gazdálkodásnak. - 570 kilométernyi új út kiépítésével 46.000 hektár kedvezőtlen fekvésű parasztbirtok vált jövedelmezőbbé.

Ezekkel a munkákkal olyan évi terméstöbbletet értek el, amely lehetővé teszi 50.000 ember élelmezését. - Erdei munkálatokkal 9000 hektárt készítettek elő erdőtelepítésre s ebből 6000 hektárt beültettek. - Egyedül 1937 áprilisától szeptemberig 3 millió munkanapot teljesítettek, ami negyedmillió ember eltartását biztosította. - 1938-ban összesen 310.000 hektár mezőgazdasági területet helyeztek olyan állapotba, hogy teljes termelőképességét kifejthesse. - Végül egy kis példa: Norddorfban, az északi tengeri Amrum szigetén 85 hektár új földet teremtett 1 1/2 év alatt 144 ember munkája. A gátépítések előtt az évi átlagos bevétel 6375 birodalmi márka volt, a munkálatok befejezése után pedig 47.855 RM.

/A német munkaszolgálat szervezetéről, mint sok más egyébről a harmadik birodalomban, csakhamar félremagyarázó és gyanúsító kritikák jelentek meg a külföldi sajtóban. Még egy olyan magasállású férfiú, mint a Saarvidék kormányzóbizottságának elnöke, Mr. Knox sem restellte kijelenteni, hogy a német munkaszolgálat a saarvidékiek katonai kiképzésére szolgál. A berlini külügyi hivatal visszautasította ezt az állítást és felszólította a kormányzóbizottságot, hogy tetszés szerint látogassa meg bármelyik munkaszolgálatos tábort. Az "Impress" levelezője azt az állítást terjesztette Párizsban, hogy a munkaszolgálatosok reggel 7-től este 6-ig meleg étel nélkül kénytelenek dolgozni, stb./

Az ilyen ferdítések ellensúlyozása céljából a vezetőség már 1934-ben számos külföldinek betekintést engedett a német munkaszolgálatba. Igen nagyszámú külföldi (ezrekről beszélnek) vette igénybe ezt a meghívást. Itt ismertetjük példaképpen külföldiek néhány megnyilatkozását, akik nemcsak személyesen keresték fel Németországban a munkaszolgálat táborait, hanem maguk is éltek és dolgoztak ilyenekben.

Az amerikai diák Henry Eliot Scott a benediktbeuren-i táborban távozásakor a következőket jelentette ki: "Csak azt az egyet sajnálom, hogy nem élhetek és dolgozhatom tovább a német munkaszolgálat táborában, mert rövidesen el kell utaznom. A szociális és nevelői előnyökön kívül, amit úgy vélem, máris igazi hatásukban ismertem meg és amit ilyen rövid idő alatt átélni és megfigyelni tudtam, főként a bajtársi szellemet és az önfegyelemre irányuló akaratot csodálom; ezt a magam részéről is szívesen mélyítettem volna ki egy hosszabb tartózkodás alatt. Bár büszke vagyok tiszta amerikai mivoltomra, irigylem Németországot azért a szellemért, amely eltölti a benediktbeuren-i munkatábort."

Az ismert amerikai újságíró és rádióelőadó, Brinkley így ír: "Saját tapasztalataim, tanulmányaim, látogatásom és munkám alapján, amit mint egy munkaszolgálatos tábor munkása végeztem, annak alapján, amit láttam, megállapítom, hogy a munkaszolgálatos tábor egyik újabb példája azoknak a nagy eredményeknek, amelyeket Németország Führere és kancellárja az emberiség érdekében s valamennyi népréteg újjáalakítására és gyógyítására megteremtett. Habozás nélkül kijelenthetem, hogy ez a munkatábor példája a szociális újjáteremtésnek, amely a világ sok más országában is, ahol ma még a szociális nyugtalanság és elégedetlenség problémáival küzdenek, utánzásra fog találni. Németország példát mutatott a többi nemzeteknek".

Az angol Christopher Jowett az oppenwahn-i táborban volt: "Azt a nevetséges és tökéletesen helyt nem álló képet, amely a munkatábort katonaiskolának állítja be, azonnal meg lehet cáfolni. Megtiszteltetés és öröm volt számomra, amikor alkalmam nyílt arra, hogy részt vegyek abban a nagy mozgalomban, amely egy jobb és felséges jövőért küzd. És köszönetképpen örvendetes kötelesség lesz számomra valamennyi ismerősömet felvilágosítani az igazságról, úgy hogy ők is megismerjék az új Németország igazi célját."

A francia diák René Hollard a bernaui táborból történt távozásakor a következőket írta búcsúlevelében: "Abban a pillanatban, amikor elhagyom a tábort, kötelességemnek érzem kifejezésre juttatni teljes nagyrabecsülésemet és örömömet. Alkalmam volt személy szerint meggyőződni arról, milyen kiváló szellem uralkodik a közösség valamennyi munkaszolgálatosa körében. Egészen úgy éreztem magamat, mint egy az önökéi közül és élénken sajnálom, hogy kénytelen vagyok távozni a táborból.


A nő a nemzetiszocialista államban.

Knut Hamsun felesége, Mária Hamsun asszony a következőket írja:,,Otthon Norvégiában gyakran hallja az ember: Azok a szegény német asszonyok, akik csak arra valók, hogy főzzenek és gyermekeket szüljenek! - Amikor én ide (Németországba) jöttem, azonnal éreztem, hogy helytelenül vagyunk tájékoztatva. Azok az asszonyok, akikkel találkoztam, akiket megismertem, egyáltalán nem keltették azt a benyomást, mintha el volnának nyomva, vagy igazságtalanság történnék velük. Ellenkezőleg, igen vidámaknak, önállóknak látszottak és szerfölött érdeklődőknek, különösen a fiatalok... Az új államban nem arra törekszenek, hogy olyan új jogokat harcoljanak ki, amelyek a férfiakat illetik meg, hanem hogy kéz a kézben, együtt dolgozzanak a nép nagy épületén s az egészséges, erős, boldog Németország megteremtésén."

A német nők azok közé tartoznak, akik kezdettől fogva érzelmileg a leglelkesebben csatlakoztak a nemzetiszocialista mozgalomhoz, ha a férfiak pártharcaiban nem is vettek részt más módon, mint olyan formában, ami nőkhöz illő, amennyiben kis csoportokban egyesültek, amelyek gondoskodtak a férfiak ruházatáról, lábbelijéről, élelmezéséről és elszállásolásáról s a propagandát az iratok terjesztésével támogatták.

"Mit bántuk - így beszéli egyik régi harcos asszony - ha a kapu előtt nap, mint nap kommunista gonosztevő csőcselék ácsorgott és ordítozta:,Náci, dögölj meg!' Vagy ha azt írták az újságjaikban, hogy az emberek ne vásároljanak nálunk, náci főnököknél! A boltunk forgott kockán. Azóta állandóan ott lengett a házunkon a horogkeresztes zászló... Ha egy kommunista szétszaggatta, rögtön varrtam egy újat. Üldözött SA-férfiaknak barátoknál és rokonoknál kellett menedéket keresniük. Tudvalevő volt, hogy mi segítjük az SA-embereket, ezért állandóan megfigyelés alatt tartottak bennünket és fenyegettek."

És Hitler mondotta: "Amikor tizenhárom havi fogság után a fogházból visszatértem, akkor lényegében a párt női tagjai voltak azok, akik a mozgalmat fenntartották. Nem bocsátkoztak okos és megfontolt mérlegelésekbe, hanem a szívük szerint cselekedtek és érzelmi alapon mellettem maradtak mindmáig."

1931. október 1-én a nagyszámú nemzetiszocialista női szervezetet egyesítették a "NS-Frauenschaft"-ban. Azóta ez az egyetlen hivatalos női organizációja a pártnak.

Ennek a harci korszakból származó NS-Frauenschaft-nak vezetése alatt alapították a hatalom átvétele után a ,,Deutsches Frauenwerk"-et. /A NS-Frauenschaft tagjainak száma 1933 január 30-tól 1936 június 30-ig a tizennyolcszorosára emelkedett A Deutsches Frauenwerk taglétszáma 1936 június 30-tól 1940 június 30-ig a száztizenötszörösére szaporodott./ Ide tartozik valamennyi szociális, kulturális és vallásos jellegű német női egyesület, amely hajlandó a nemzetiszocialista állam által a német nő elé kitűzött feladatokon munkálkodni. Egyéni tagok is tartozhatnak a Deutsches Frauenwerk-hez. 1933-tól 1939-ig a működő asszonyok száma 4.6 millióról 13.5 millióra emelkedett.

A NS-Frauenschaft-nak és a Deutsches Frauenwerk-nek, valamint a német vöröskereszt birodalmi nőszövetségének vezetője 1934 február 24. óta Gertrud Scholtz-Klink asszony. Egyben ő a hivatalvezetője (Amtsleiterin) a "Frauenamt der Deutschen Arbeitsfront"-nak is, amely nem önálló női szervezet, mint a NS-Frauenschaft, vagy a Deutsches Frauenwerk, hanem a német munkafront egyik hivatala. Ez a hivatal a DAF női tagjainak gondozásával foglalkozik.

Ez az alkalmazásban lévő, dolgozó nőkkel való foglalkozás kéz a kézben halad a későbbi háziasszonyi kötelességekre való oktatással. Gertrud Scholtz-Klink asszony vezetésével néhány év alatt egy olyan intézményt teremtettek, amely egyedül áll az egész világon. Csupán Németországnak van egy olyan, egységes vezetéssel működő szervezete, amelynek feladata foglalkozni egy nép keretében az összes női foglalkozási területekkel s irányítani a nő egész - gyakorlati és szellemi - tevékenységét s tudatosan érvényre juttatni természetes hivatását, mint anyának és háziasszonynak.

Bár a nemzeti szocializmus alapelveinek megfelelően semmiféle különbséget nem tesz a nemek között a népközösség iránti kötelességteljesítés kérdésében, a nővel szemben mégis egészen más követelményekkel lép fel, mint a férfiakkal. Elsősorban az anyát látja bennük. A legfontosabb szerepet tehát a feladatok közül, amelyekkel a nemzeti szocializmus a nő felé fordul, az előkészület tölti be a testileg egészséges és lelki-szellemi tekintetben is áldásos anyaságra. A nő második munkaterületének a nemzetiszocializmus a nemzetgazdaságban való legszélesebb körű munkálkodást tekinti. Ezt mondja: a népesség egész bevételének 80 százaléka a magángazdaságban a nő kezébe kerül. Jelentőségük tehát a nép életében, ha nem is azonos jellegű, de egyenlő értékű a férfiakéval. A NS-Frauenschaft tehát legfontosabb feladatát a Deutsches Frauenwerk két működési főosztályában igyekszik megoldani, a "Reichs-mutterdienst"-ben és a "Volkswirtschaft-Hauswirtschaft"-ban. A másik három főosztály a kultúra, nevelés, iskolázás ("Kultur-Erziehung-Schulung"), a határvidék és külföld ("Grenz- und Ausland") és a segítőszolgálat ("Hilfsdienst") a vöröskeresztnél, a NSV-nál, a téli segélyakcióban és az "anya és gyermek" akcióban, a birodalmi légoltalmi szövetségben.

Az 1934. évi anyák napján alapított "Reichsmutterdienst"-nek testileg és lelkileg derék anyákat kell nevelni, akik jártasak a gyermek gondozásában és nevelésében s be tudják tölteni háziasszonyi feladatukat. 1937-ben már 1265 hivatásos s 2339 mellékfoglalkozású és tiszteletbeli tanerő működött a RMD-ben. Az első öt év alatt kereken kétmillió asszony és leány vett részt a mintegy 100.000 anyanevelő kurzuson. A vándortanítónők, akik "vándorkosaraikban" állandóan magukkal viszik a bemutatásra szükséges oktatóanyagot, ezeket a tanfolyamokat a legfélreesőbb vidékeken is megtartják. Egy kurzus hallgatónőinek száma szabály szerint 25-nél nem lehet több. A részvétel önkéntes. Városokban a munka központjaiként anyaiskolák vannak berendezve, amelyek egyúttal, mint tanácsadóhelyek és otthonok is működnek. 1939-ben már mintegy 3500, a legkülönbözőbb foglalkozású szakember és több mint 300 anyák-iskolája szolgálta ezt a feladatot. Az intézmény további kiépítése állandóan folyik.

 

Az anya-iskolák fejlődését a következő táblázat mutatja:

Év

Tanfolyam

Résztvevő nők

1934

2.013

60.542

1935

14.969

358.193

1936

23.141

458.649

1937

26.042

474,506

1938

29.064

512.057

1939

30.668

530.007

Összesen

125.897

2,393.954

A második működési főosztály (Volkswirtschaft und Hauswirtschaft) hatáskörébe a nemzetgazdaság és háztartás tartozik.

A Volkswirtschaft-Hauswirtschaft főosztálya 1936-tól 1940-ig 119.340 tanfolyamon a nemzetgazdasági és háztartási kérdésekről 2,403.097 asszonyt világosított fel. Évekre elosztva a statisztika a következő:

 

Év

Tanfolyam

Résztvevő nők

1936

22.140

447.000

1937

28.083

705.902

1938

29.337

559.260

1939

39.780

690.885

1939 szeptember 1-től 1940 április 30-ig a segítőszolgálat osztályának háborús-munka keretében 2,913.098 nő teljesített 69,081.403 óra szomszédsegítő szolgálatot

Itt a négyéves terv megbízottjaira vonatkozó 1938 december 23-i végrehajtási rendelet bevezette a női kötelező évet (Weibliches Pflichtjahr) mindazon hajadon női munkaerők számára, akik 1938 március 1. előtt még nem voltak foglalkoztatva, mint munkásnők, vagy alkalmazottak, s ilyen foglalkozást akarnak vállalni. /Szükségessé vált a női Pflichtjahr bevezetése a mezőgazdaságokban és háztartásokban mutatkozó állandó női-munkaerő hiány miatt./

A rendelet megkívánja minden 25 évnél fiatalabb német leánytól, aki az ipari életben, vagy a közigazgatásnál akar mint munkásnő, vagy alkalmazott elhelyezkedni, hogy igazoljon legalább egyévi mezőgazdasági, vagy háztartási tevékenységet.

A női kötelező év további előfeltétele, hogy az egyéves mezőgazdasági, vagy háztartási tevékenység a munkahivatal hozzájárulásával teljesítendő. Ezt a hozzájárulást csak úgy lehet elnyerni, ha a foglalkozás jellegénél és jelentőségénél fogva megfelel a kötelező év céljának és ha az illető helyre a belépés munkateljesítményi szempontból kívánatos./ Szülők csak akkor vehetik leányukat a Pflichtjahr-ra magukhoz, ha a családban még legalább négy 14 éven aluli gyermek van. (Ez vonatkozik a rokoncsaládokra is.)/

Ellentétben az eddigi szabályozással, a jövőben a vidéki -évvel (Landjahr) eltöltött időt is, - egy fél év tartamáig, - beszámítják a kötelező évbe. Ugyancsak beszámítható a kötelező évbe egy félév erejéig az államilag elismert intézetek mezőgazdasági és háztartási kiképzése, ha a kiképzés megkezdése előtt elnyerték a munkahivatal hozzájárulását.

1939-ben a földműves-rend (Reichsnährstand) utasítást bocsátott ki hivatalaihoz, amelynek értelmében ellenőrizniük kell, hogy bizalmi-asszonyok útján gondosan válogassák ki és vizsgálják felül az alkalmas családokat és háztartásokat s tartsák állandó gondozásukban az elhelyezett leányokat (Pflicht-mädel). Ezért egy bizottság felelős, amelynek többek között tagja a Deutsches Frauenwerk képviselője is. Ez igyekezzék azon fáradozni, hogy a leányokat tartósan, vagy legalább több évre megnyerjék a vidék számára s a kötelező év viszonylatát lehetőleg tanulói kapcsolattá változtassák.

1938 óta működik egy önkéntes, két évre szóló női segítő szolgálat (Frauenhilfsdienst) is, amely 18-30 éves leányokat, vagy asszonyokat vesz fel abból a célból, hogy mindenütt segítsenek a jótékonysági munkában és betegápolásban, intézetekben és magánházakban, ahol túlterhelt betegápolónővérek, népgondozónők, gyermekkertésznők segítségre szorulnak.

Költségfedezés címén zsebpénzt folyósítanak, s étkezést, lakást és szolgálati ruházatot adnak. A női segítőszolgálat nem foglalkozási kiképzés, hanem tiszteletbeli szolgálat. Azonban a kötelező évet is le lehet szolgálni vele. A női segítőszolgálat teljesítése után a leányok előnyben részesülnek új munkahely elfoglalásakor s ha férjhez mennek, 1000 RM kiházasítási segélyt kapnak, amit nem kell visszafizetni. 1939 márciusában kereken 9000 leány és asszony tevékenykedett a női segítő szolgálatban.

A Frauenhilfsdienst ezenkívül összekötő hivatal a nemzetiszocialista népjóléthez (NSV), a birodalmi légvédelmi szövetséghez és a német vöröskereszthez.

A munkaszolgálat és a BDM (Bund Deutscher Mädel) mellett a kiegyenlítő szolgálat ("Ausgleichsdienst") kiváló képességpróba. A birodalmi munkaszolgálat szigorú kiválasztási elveinek megfelelően számos munkaképes érettségizett nőt késztet ennek vállalására. A birodalmi munkaszolgálatban ezeket a fiatal, az iskolából épp most kikerült bajtársnőket tábori közösségen kívül a NS-Volkswohlfahrt keretében olyan népközösségi feladatok elvégzésére állítják be, amelyek eddig teljesen idegenek voltak számukra, amelyet azonban igen hasznothajtó módon oldanak meg. A helyes fogyasztásra és táplálkozásra vonatkozó felvilágosítás, a célszerű, azonban a szépség és olcsóság követelményeinek is megfelelő ruházkodás és lakásberendezés, a háztartási munka és szabadidő okos beosztásának kérdései mellett különösen fontos feladatai a nők tanításának és iskolázásának a következő, magángazdaságban követendő kötelességek: 1. A háztartási fogyasztás ésszerű beosztása a négyéves terv szellemében, 2. nagyobb mozgékonyság és jártasság a háztartási élelmezés szükségszerű átállításánál, 3. nemzetgazdasági értékek megőrzése a romlás elleni küzdelemben, és 4. az új nyersanyagok iránti hozzáértés és ezeknek kezelése.

Két esztendei háztartási kiképzés után, amit a szakiskola egészít ki gyakorlatilag és elméletileg, a házi-gazdálkodási tanulói idő vizsgával zárul, amely jogot ad a "vizsgázott háztartási alkalmazott" ("Geprüfte Hausgehilfin") megjelölés használatára. Azokat a háziasszonyokat, akik öt éve önállóan vezetik háztartásukat s gyakorlati tudásukat egy két évre beosztott tanfolyamon kiegészítették, mint háztartási-mesternőket (Hauswirtschafts-meisterinnen) a munkaközösségekbe különleges feladatokra vonják be.

1934 július 1-én kezdte meg működését a "határvidék és külföld" ("Grenz- und Ausland") osztálya. Ez a külföldiek ezreinek adott módot, hogy saját tapasztalásaik alapján alkossanak képet a német nők munkájáról.

Közvetlenül a birodalmi női vezető (Reichsfrauenführerin) alá vannak rendelve az ifjúsági és gyermekcsoportok, amelyeket az 1937. és 1938. években különösen erőteljesen kiépítettek. A nővérügy szakbizottságának a németországi szabad népjóléti gondozás munkaközösségben történt megállapítása az egész német nővér-ügyet is a birodalmi női vezető irányítása alá helyezte.

Az 1938. év a nemzetiszocialista Frauenschaftot és a Deutsches Frauenwerket egészen különleges feladatok elé állította, mert a német női szervezetek tagozatait ki kellett terjeszteni a birodalomba visszatért területekre is. Már 1938-ban több, mint 500.000 ostmarki és 300.000 szudétaföldi német nőt fogadott be a nemzetiszocialista Frauenschaft és a Deutsches Frauenwerk.

Hogyan tevékenykedik a német nő a német munkafrontban, a munkaszolgálatban és a hasonló szervezetekben, a könyv más részeiben már ismertettük. Itt még röviden arra kell rámutatnunk, minő rendszabályokkal használja fel a nemzetiszocializmus a dolgozó és munkásasszonyt s tekintettel anyai hivatására, milyen módon igyekszik munkáját megkönnyíteni.

Németország női lakosságából 11 1/2 millió a kereső. Ezek a következő csoportokra oszlanak:

 

40.5%

dolgozik a mező- és erdőgazdaságban,

24.0%

dolgozik az iparban és kézművességben,

16.7%

dolgozik a kereskedelemben és a forgalomnál,

10.9%

u.n. házi munkákat végez,

7.9%

teljesít közszolgálatot.

Hogy ezeket a dolgozó nőket az idő előtti elhasználódástól megvédje s oltalmazza őket az anyai hivatásukra kártékony behatásoktól, a Frauenamt der DAF a következő intézkedéseket vezette be:
1. Munkahely-cserélés munkakönnyítés céljából. A könnyebb munkahelyre áthelyezett nő megtartja régi bérét.
2. Nehéz munkáktól való leváltás; bizonyos nehéz munkánál nők egyáltalán nem alkalmazhatók. /Tilos a női munka pl. bizonyos gépeknél a cipőiparban, halkonzerviparban, téglaégetőben és szénraktározásnál. A Ruhrvidék bányáiban a női munkát teljesen megszüntették. A fémiparban az összes vállalatok 20 százalékánál a nőket kikapcsolták a durvább munkákból./
3. Megállapodás a NSV-tal a terhes asszonyok javára az üzemben. Ennek alapján az a nő, aki a szülés előtt és után hat héttel beszünteti a munkát, bér helyett a betegpénztártól ,,heti"-segélyt kap (az alapbér háromnegyedrészét). A különbözetet (egy negyedrész) az üzem fizeti. A NSV szükség esetén fehérneműt ad, tejpénzt, stb.; indokolt esetben az anyákat üdülésre küldik. A törvény szerint járó szünetelést a munka felvétele után a munkaidőbe beszámítják.
4. Pótszabadság diáklányok önkéntes leváltása révén. A férjezett gyárimunkásnő, aki különösen rá van utalva az üdülésre, ezúton nyerhet a jogos szabadságon is túlterjedő szabadidőt, mialatt teljes bérét kapja. 1939-ig diáklányok önkéntes vállalkozása folytán német munkásnők 75.000 fizetett pót-szabadságnapot élveztek.

1940 március 9-én szólították fel először az elsőtől harmadik trimeszterig tanuló diáklányokat a most már kötelességként előírt gyári munkára. Ez a kötelező gyári szolgálat a diáklányok tervszerű gyári különszolgálatának előkészítésére való, figyelembe véve szakképzettségüket és előismereteiket.

Fokozott jelentőséget nyertek a NS-Frauenschaft ifjúsági csoportjai azzal a "munkakönyvvel" ("Leistungsbuch"), amelyet 1938 nyarán rendszeresítettek. Ez nemcsak díszoklevél, hanem gyakorlati haszna is van: aki a birodalmi anyák-iskolájának teljes tanfolyamát igazolni tudja, jogosult egy 100 birodalmi márkával felemelt házassági kölcsönre s ezt a 100 márkás pótlékot még visszafizetni sem köteles.

1936 január 1. óta adja ki a "Frauenamt DAF" nők számára szerkesztett folyóiratát, a "Die Frau am Werk"-et (315-000 példány) és a "Der Deutsche Haushalt"-ot (365.000 példány, amelyeket a munkásnők között díjtalanul osztanak szét.

Minthogy az a munka, amit ma Németországban a "Werkfrauengruppe der DAF" az üzemekben a népjóléti gondozás és egészségügyi vezetés terén végez, túlterheli a rendelkezésre álló erőket, önkéntes segítő-nőknek kell saját munkájuk elvégzése mellett támogatásukkal közreműködniük. Éppen ezért a NS-Frauenschaft és a Deutsches Frauenwerk ifjúsági csoportjai, valamint a DAF Werkfrauengruppéi minden egyes tagjuk kötelességének tekintik, hogy elvégezzék az anyák-iskolájának tanfolyamát, vagy a német vöröskereszt szamaritánus-kurzusát, hogy szükség esetén este, vagy vasárnap a szomszéd-segítés formájában közreműködhessenek. És végül megköveteli a DFW azt is, hogy az ifjúsági csoportok tagjai önként és ingyenesen hatheti kisegítő szolgálatot teljesítsenek sokgyermekes háztartásokban, kispolgári vagy parasztcsaládoknál.

A DAF Frauenamtjának egyik legfigyelemreméltóbb intézkedése a szociális gondozónők rendszeresítése a gyárakban és egyéb műhelyekben. Kiképzésük négy-hatheti önkéntes munkaszolgálat, háromhavi praktikus munka egy gyárban, tizennégy nap a Frauenamt iskolatáborában és tizennégy napi gyakorlat valamelyik gyári szociális üzemi munkásnő mellett. Ezeknek a nőknek, akikkel szemben emberi és politikai szempontból rendkívül magas igényeket támasztanak, feladata az üzemvezető és az üzemi bizalmi tanácsok mellett a munkafeltételek megállapításánál tanácsadóként működni. A munkásnők irányában hivatásuk nemcsak szociális és emberbaráti, hanem politikai jellegű is: a reájuk bízott munkásnőket a nép közösségi feladataiban való részvételre is meg kell nyerniük. Erre a munkára szociálpedagógiai szempontból egyaránt ki vannak képezve s kiképzésük után maguknak is egy negyed-, vagy félévig munkásnőknek kell valamely üzemben lenniük, hogy valamennyi munkametódust a saját tapasztalatukból ismerjék meg. Ezután világnézeti-politikai ismétlőtanfolyamot végeznek s mint a nemzetiszocialista életfelfogás képviselői, mint a munkásnő bajtársa és az üzemvezető tanácsadója térnek vissza a gyárba.

/A "Hamburger Fremdenblatt" 1938 március 14-i száma közli: "Tizennégy nap óta mintegy kilencven hamburgi munkásanya a NSV tesperhude-i és sachsemvaldau-i anyaotthonában lakik. Munkahelyüket ugyanennyi diáklány vette át, akik önként helyettesítik a munkásnőket, hogy azok végre alaposan kipihenhessék magukat.

A múlt vasárnap a diáklányok meglátogatták az otthonokat. Énekkel fogadták őket, majd az üdvözlés következett, miközben minden anya kikereste az ,ő' diákkisasszonyát. A közös kávézás után az anyák és diáklányok kart-karba öltve sétáltak az erdei utakon, beható eszmecseréket folytatva.

A leányoknak el kellett beszélniük gyári tapasztalataikat, hogy munkájuk nem túlságosan terhes, hogy már megszokták a halgyár szagát, s hogy a takarítóasszonyokat is közmegelégedésre helyettesítették. A diáklányoknak, akik gumigyárakban, villamoselem-gyárakban, kis- és nagyüzemekben tevékenykednek, munkahelyükön, ahova szíves üdvözleteket vittek, sokat kellett mesélniük munkástársnőikről."/

Minden változás és az új életformák dacára, amivel a nemzeti szocialista nő politikai és szociális beállítottságában a megelőző idők asszonyától különbözik, mégis teljes elismeréssel adózik a megelőző női nemzedékek politikai, kulturális és szociális munkájának, amennyiben annak faji és népi szempontból jelentősége van. Az 1937-es évi nürnbergi pártnapon a Reichsfrauenführung kiállításán "a nő munkája a nemzetben" mottó alatt a díszteremben kifüggesztették a megelőző népi asszonymozgalmak egész sereg vezetőjének a képét azzal a céllal, hogy életüket és munkálkodásukat a női alkotó munka példájául állítsák oda. És amikor a német asszonymozgalom legkiválóbb előharcosa, Helene Lange 1939 április 2-án betöltötte kilencvenedik évét, születésnapján a Reichsfrauenführerin, Gertrud Scholtz-Klink azt írta, hogy ennek az asszonynak életműve nemzeti jelentőségű volt és Helene Lange ma azok előtt a nők előtt, akik teljesítik a nemzetnek a nők közvetlen együttdolgozására irányuló igényét, úgy áll ott, mint a női munka és a német magatartás példaképe.

1937 nyarán a Deutsches Frauenwerk megteremtette a tudományos munka ("Wissenschaftliche Arbeit") szaktagozatát is. A Deutsches Frauenwerk gyűlésén, ahova a Reichsfrauenführerin 1938 januárjában összehívta a német főiskolák női előadóit, annak szükségességéről beszélt, hogy a tudományosan dolgozó nőnek is részt kell vennie a nemzetiszocialista női munkában. Miután ennek a munkának a praktikusan dolgozók megvetették az alapjait és az szilárdul áll, ennek aláfalazásához most már nélkülözhetetlen a nő teoretikus munkálkodása. A nemzeti szocialista női szervezetek gyakorlati munkája igazolja annak szükségességét, hogy a nő tudományos tevékenységét is oly módon fejlesszék és irányítsák, hogy azokat a különleges feladatokat, amelyeket a nemzetiszocializmus a nőre hárít, felismerje és megoldásukra képes legyen. Ez fogja biztosítani kulturális, politikai és szociális téren az összes női erők harmonikus együttműködését a nemzet szolgálatában.

 

4. VÉR ÉS FÖLD

Népegészségügy.

"Vér és föld", az annyit jelent: nép és haza, vagy még szorosabban véve: rokonság és paraszttelek. Ezt a két alapelemet akarja a nemzetiszocializmus az elpusztulástól megóvni, vagyis a népet testi és szellemi egészségben megőrizni s a hazát szociális szellemben kormányozni. A "német vér tisztaságát, mint a német nép fennmaradásának előfeltételét'' két szempontból akarja oltalmazni a nemzetiszocialista törvényalkotás. Először a fajiság, másodszor az öröklött betegségektől mentes egészség szempontjából. Az előbb említett feladatot tölti be az 1935 szeptember 15-i "törvény a német vérről és a német becsületről", amely a házasságot német, vagy jellegrokon vérű államhoz-tartozók és a zsidók között fegyházbüntetés terhe alatt eltiltja.

A másik feladatot szolgálja az 1935 október 18-i "törvény a német nép örökletes egészségének védelmére", amely előírásokat tartalmaz arra nézve, mikor nem szabad házasságot kötni s milyen intézkedéseket kell tenniük a jegyeseknek, hogy megszerezzék az u.n. házasságra való alkalmassági bizonyítványt (Ehetauglichkeitszeugnis), amely igazolja, hogy házassági akadály nem áll fenn, A törvény tilalma csak súlyos estekre szorítkozik s általában a házasulandók felelősségérzésére bízza, fordulnak-e előzetesen a házassági tanácsadó hivatalhoz. A törvényhozónak ugyanis nem az a főszándéka, hogy házasságokat akadályozzon meg, hanem inkább az, hogy a népet az öröklött betegségek nélküli egészség és a faji tisztaság helyes felfogására nevelje és tanítsa.

/Vannak átöröklési szempontból egészséges emberek, akiknek nem lehetnek gyermekeik, mert valamilyen okból terméketlenek. Sem az átöröklötten betegek, sem a terméketlenek nem kénytelenek nőtlenek maradni. Házasságkötésük mindenesetre nem megy olyan könnyen, mint más embereké, mivel terméketlen ember termékennyel nem köthet házasságot. A nehézségeket megkönnyítendő, külön házasságközvetítő irodát létesítettek erre a célra. Ez a NSDAP fajpolitikai intézeténél működik, Drezdában. Az egész birodalom területére kiterjedően foglalkozik az ilyen házasságok közvetítésével, csekély költségmegtérítésért./

A törvényhozó azonban nemcsak házassági tilalmakkal kívánja a nép egészségét védeni; más, drasztikusabb rendszabályokat is igénybe vesz.

Az öröklötten terhelt személyek (elmebetegek, süketnémák, vakok, epilepsziások stb.) száma, akik közköltségen intézetekben vannak elhelyezve Németországban, kereken 240.000. Ellátásuk az államnak 166 millió birodalmi márkába kerül. Ehhez csatlakozik még az öröklött betegségben szenvedők szörnyű tömege, akik családi gondozás alatt állanak, úgy, hogy az ezekre fordított egész kiadás összege legalább 200 millió birodalmi márkára becsülhető.

Természetesen elsősorban nem a költségek miatt, hanem hogy ezeknek a betegségeknek további öröklődését és terjesztését megakadályozzák, hozták 1933 július 14-én a törvényt az "öröklött betegségben szenvedő utódok elhárítására", amelynek értelmében öröklött betegségben szenvedők terméketlenné tehetők (sterilizálhatok), ha az orvosi tudománynak igen nagy valószínűséggel fel kell tételeznie, hogy az utódok is súlyos testi, vagy szellemi öröklött bántalmakban szenvednének. A törvény értelmében ilyenek a következő betegségek: született gyengeelméjűség, skizofrénia, időleges elmezavar, öröklött eskórság, öröklött vitustánc, öröklött vakság, öröklött süketség, súlyos, örökletes testi torzképződés, vagy súlyos alkoholizmus.

/Azoknak az embereknek száma, akiket a törvény szerint alá kell vetni a sterilizációnak, körülbelül 400.000. Ezek közül született gyengeelméjű 200.000, skizofréniás 80.000, mániákusán depresszív elmebeteg 20.000, epilepsziás 60.000, öröklötten vak 4000, öröklötten süket 16.000, öröklött alkoholista 10.000, súlyosan nyomorék 20.000.

Az eugenikus szervezetek nemzetközi szövetsége zürichi ülésezése során 1934 július 21-én a német "Gesetz zur Verhütung erbkranken Nachwuchses" négynapos megvitatása után a következő határozatot hozta: "A gyűlés résztvevői, akik a legkülönbözőbb országok képviselői, megállapítják, hogy eltérő politikai és világnézeti álláspontjuk dacára is mélyen meg vannak győződve arról, hogy a fajegészségügyi kutatás és gyakorlat minden kultúrországra nézve felettébb életbevágóan fontos és mellőzhetetlen." /

Azoknak az orvosoknak, vagy akik ilyen személyekről tudomást szereznek, jelentést kell tenniük. A terméketlenné-tételre vonatkozó javaslatról az "Erbgesundheitsgericht" dönt. A bíróság eljárása nem nyilvános.

Ezt a törvényt kiegészíti az 1937 november 24-i törvény a veszedelmes megrögzött bűnözőkről és a védelemre és javításra vonatkozó rendszabályokról".

De nemcsak gátló rendelkezésekkel gondoskodik a nemzeti szocializmus a népjólétről. Pozitív intézkedések is szolgálják ugyanezt a célt. A nemzetiszocializmus a családot - az állam csírasejtjét - helyezi építőmunkája középpontjába. Ezért volt számára a legnagyobb fontossága annak, hogy a német nép szaporodáspolitikai helyzetét a legalaposabb vizsgálat tárgyává tegye. Ekkor kiderült, hogy Németországban csökkenőben van a születések száma és ez már kezdett fenyegető mértéket ölteni. Ennek előidézője, mint felismerték, nemcsak a gazdasági helyzet volt, hanem voltak nevelési, pszichológiai és etikai jellegű okai is. Nemcsak arról volt tehát szó, hogy nagyobb számú néptárs részére módot teremtsenek a családalapításra, hanem hogy erre a kedvet és a hajlamot is felkeltsék és előmozdítsák. Ezt a feladatot szolgálta kezdetben a házassági kölcsön bevezetése,

/A házasságkötések elősegítésére létesített u.n. "Ehestandsdarlehen" (házassági kölcsönök) engedélyezése, - amelyeknek összege 1000 RM.-t is elérheti, - nemcsak a születések számának szaporítását célozza, hanem azoknak a termelési ágaknak gazdasági támogatását is, amelyek új lakásigények és új háztartások kielégítésén dolgoznak. A házassági kölcsön kamatmentes és az összeg havi egy százalékos részletekben fizetendő vissza. Emellett minden gyermek születésekor 25 százalékkal csökken az adósság. 1933 augusztusától 1936 elejéig több mint 900.000 házassági kölcsönt folyósítottak, kereken 600 millió RM. értékben. 1940 szeptemberéig az engedélyezett házassági kölcsönök teljes összege felülemelkedett az egymilliárd birodalmi márkán. Továbbra is havi 15 millió márka áll házassági kölcsönök céljából rendelkezésre. A házasságokból, amelyek ebben a támogatásban részesültek, 1936 júliusáig 550.000 gyermek született, körülbelül kétszer annyi, mint azokból a házasságokból, amelyeket ugyanezen idő alatt házassági kölcsön nélkül kötöttek.

A házassági kölcsönök engedélyezése és folyósítása a háborúval sem szakadt félbe. Mint a birodalmi statisztikai hivatal közli a,,Wirtschaft und Statistik" egyik füzetében, 1939 utolsó negyedében az egész birodalom területén ismét 73.089 házassági kölcsönt folyósítottak új házaspároknak. Az 1939. évben a kifizetett kölcsönök teljes szarna 310.599 volt, tehát 53.337-tel több, mint 1938-ban. így 1933 augusztusától 1939 végéig összesen 1,445.877 házassági kölcsön került folyósításra. Ezekből a házasságokból 1939 végéig egybevéve 1,313.890 gyermek született élve, aminek alapján a kölcsön-negyedek elengedését engedélyezték./

mindenekelőtt azonban a NS Volkswohlfart által megindított ,,anya és gyermek" ("Mutter und Kind") segélyakció (Lásd a 113a. jegyzetet.) Ide tartoznak egyéb szociálpolitikai intézkedések is, mint munkaszerzés sokgyermekes családapáknak és különböző adókedvezmények.

/A Harmadik Birodalom népesedéspolitikai intézkedései közé tartoznak a családi segélyek különböző formái, különösen sokgyermekes családok számára. 1938 április 1-től további könnyítéseket vezettek be s ezekre a célokra 30 millió birodalmi márkát előlegeztek. Ezeket az intézkedéseket céltudatosan fejlesztik tovább, míg áttérhetnek egy nagy birodalmi családi pénztár létesítésére s végül lehetővé válik a családi terhek teljes kiegyenlítése. A birodalmi családi pénztár megteremtését 1943-ra tervezik. Ennek fel kell ölelnie valamennyi társadalmi osztályhoz tartozó néptársakat. Az új alapelveket a következő példa világítja meg: Egy nős, hatgyermekes munkás havonta 130 RM bért keres. Az eddig szokásos gyermeksegélyezés alapján kap még havi 20 márkát; a jövőben ez 60 RM.-ra fog felemelkedni.

Az 1934., 1938. és 1939. évi adóreformok emelték az agglegények és a gyermektelenek adóját, míg messzemenő adómentességet, vagy legalább is adókedvezményt biztosítottak a sokgyermekes családapáknak és -anyáknak. Ezt az adórendszert kiegészítette a gyermekpótlékok s a kibővített gyermekpótlékok rendszere: az első szerint minden ötödik gyermek után havi támogatás jár, az utóbbi szerint már a harmadik gyermek után. Az a családapa, akinek kérvényére a pénzügyi hivatalban engedélyezték a kibővített gyermekpótlékot, harmadik és negyedik gyermeke után havi 10 RM.-t kap, az ötödik és további gyermekei után havi 20 RM.-t. Mint az anyavédő intézkedések és szülési segély, a fenti támogatások megilletik a magánosan élő nőket is, még ha hajadonok is.

A különböző segélyek finanszírozása ma legnagyobbrészt a házassági kölcsönök visszafizetett összegeiből és a munkanélküliség elleni biztosításból nyer fedezetet.

Megemlítendő még az 1937 augusztusi "törvény a tisztviselők korai nősülésének elősegítésére" és más intézkedések, mint például a harmadik és negyedik gyermek keresztapaságának átvállalása, így vállalja pl. Berlin városa az ott született harmadik és negyedik gyermek keresztapaságát. Az ilyen gyermekek szülői Berlin városától az első évben havi 30 RM., a másodiktól a tizennegyedik évig havi 20 RM. hozzájárulást kapnak a harmadik és negyedik gyermek után. Végül utalnunk kell arra is, hogy a nemzetiszocialista állam jelentős összegeket fordít gyermeksegélyekre. 1935 októberétől 1937 őszéig több, mint 500.000 egyszeri gyermeksegélyt folyósítottak szegénysorsú, sokgyermekes családoknak, átlag 340 RM. összegben. 1936 augusztus óta az állam állandó segélyben részesíti a rászoruló sokgyermekes családokat.

1939-ben 40 százalékkal több gyermek született, mint 1932-ben. A házasságkötésekről és születésekről a régi birodalomban a következő számok adnak felvilágosítást:

 

Év

Házasságok

Élve született
gyermekek ezrekben

Népszaporodas

1929

364

1276

364

1932

648

1095

294

1936

562

1366

481

1939

656

1407

554

A normális és egészséges családszaporulat biztosítására szolgál az 1938 december 4-én megjelent új bába-törvény. Ez minden szülő nőt kötelez a bába igénybevételére és minden bábát kötelez arra, hogy a hívásnak eleget tegyen. Orvoson és bábán kívül minden más személy közreműködése szülésnél büntetést von maga után. A bába foglalkozásának gyakorlásához állami hozzájárulás szükséges. Ezenkívül a szabadon működő bábák letelepedési engedélyt kapnak, amelynek kiadásakor egy bizonyos lakóhelyet utalnak ki számukra. A letelepedési engedély kiadásakor egyidejűleg közpénzből évi létminimumukat is biztosítják.

Az egészségápolás terére tartoznak azok a fáradozások is, hogy a nép különböző rétegeiben az alkohol és nikotin élvezetének mérséklését, ha lehet, az önkéntes lemondást propagálják. A birodalmi eg&