A "Testvériség" titkos társaság és Sztálin uralmának végnapjai

Ötven évvel ezelőtt halt meg Sztálin

A szovjet birodalom sztálinista változatának a felbomlása Joszif Viszarionovics Dzsugasvilli, vagyis Sztálin, halálával kezdődött 1953. március 5-én. Ötven évvel ezelőtt ez volt az a nap, amely ténylegesen milliók életét változtatta meg. A bolsevizmus sztálini változata a totális terror korszaka volt. A szovjet diktátor halálával azonban egy olyan már beindított tisztogatási program is hirtelen véget ért, amelynek keretében a bolsevista önkényúr legközvetlenebb munkatársait is el akarta mozdítani.

Az az új csapat, amivel Sztálin le akarta cserélni 1953-ban kegyvesztett munkatársait, a Testvériség elnevezést viselte, és élén Nyikolaj Patolicsev állt, akit erre a feladatra maga Sztálin választott ki. Patolicsev később úgy vált ismertté, mint a Szovjetunió hosszú éveken át hivatalban lévő külkereskedelmi minisztere. Ebbe az új csapatba tartozott az a Jurij Andropov is, aki később oly fontos szerepet játszott az 1956-os magyar eseményekben, majd pedig 15 évig a KGB teljhatalmú ura, később pedig a szovjet birodalom első embere lett.

1930-ban Jurij Andropov, 16 éves kamaszként, nem mutatott semmilyen foglalkozás iránt különösebb érdeklődést. Mégis 10 éven belül, 26 éves korára már egy újonnan létesült szovjet tagköztársaságnak, a Karél-Finn Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaságnak volt az egyik legnagyobb hatalmú vezető embere. Ezt az új adminisztrációs egységet 1940-ben hozták létre a szovjet-finn háború végén.

23 éves korában Andropov már tevékenyen részt vett a szovjet börtöntáboroknak a kibővítésében a Volga-völgyében. E Gulag-birodalomhoz tartozó táborok segítségével Sztálin le tudta törni a parasztság ellenállását, akiknek egy részét a brutális kollektivizációs program keretében deportálták. Andropov 1930-ban csatlakozott a Komszomolhoz. Az ifjúsági szövetségen belül ahhoz a csoporthoz tartozott, amely teljes mértékben megvalósította Sztálin szándékait. 1932-ben egy távoli vidékre, Rybinszkbe, került igen alacsony beosztásba, ahol sikerül az egyébként alacsony iskolai végzettségű Andropovnak technikumi végzettséghez jutnia. Az hozta a fordulatot életében, hogy függetlenített Komszomol-vezető lett iskolájában, s mentesült minden egyéb kötelezettsége alól. Kirov 1934-ben történt meggyilkolását követően - amelyet Sztálin rendelt el, mert vetélytársat látott az őt egyébként hűségesen kiszolgáló leningrádi pártvezetőben - Andrej Zsdanov lett utódja. Ezt követően Zsdanov hivatalosan Sztálin után a második ember lett a párthierarchiában, és őt tekintették a nagy vezér utódjának. Miközben Zsdanov átvette Leningrád irányítását, továbbra is ő irányította a Volga-térségében a tisztogatási folyamatokat.

Ekkor merült fel az a terv, hogy megépítik a Moszkva-Volga csatornát, amely egyike volt a nagy sztálini kirakat-programoknak. Ezeken a hatalmas munkaprogramokon részben a Gulág lágereinek a foglyai dolgoztak rabszolgaként. Maga a csatornaépítés egyben mintául is szolgált olyan munkatáborok kialakítására, ahol hatékonyabban lehet kihasználni a politikailag megbízhatatlanok százezreinek a munkaerejét. 1937. júliusában az akkori politikai rendőrség, az NKVD által irányított program befejeződött. Az NKVD vette át a rybinszkii projekt irányítását, és ezzel azokat a Komszomol vezetőket is, akik részt vettek a megvalósításában. Andropov ebben az időben Jakuv Rappoport és Szergej Zsuk beosztottjaként tevékenykedett, ami nagyjából megfelelt annak, mintha a náci Németországban Heinrich Himmler és Adolf Eichmann felügyelete alatt tevékenykedett volna.

Az óriási építkezés eredményeként a jaroszlavi tartomány fele szó szerint az NKVD irányítása alatt állott. A 23 éves Andropov pedig teljesen váratlanul a jaroszlavi terület Komszomol-bizottságának a másodtitkárává avanzsált. Egy évvel később azonban már ő volt az első-titkár. Vagyis 24 évesen egyike volt azon vezetőknek, akikhez a börtöntáborok irányítója Rappoport, és a jaroszlavi pártbizottság első titkára Nyikolaj S. Patolicsev tartozott. Andropov tehát az egyik felelős irányítója volt egy olyan tartománynak, amely megfelelt az orosz Auschwitznak gázkamrák nélkül. Az 1937-től 1939-ig terjedő időszakban Jaroszlav provinciának mindössze két vezetője élte túl a nagy tisztogatásokat - mégpedig Jakub Rappoport és Jurij Andropov. Andropov nemcsak túlélte a tisztogatásokat, hanem üstökös szerűen ívelt felfelé a pályája. Ez azt jelentette, hogy olyan párton belüli patrónusokra tett szert, akik befolyásos körökhöz tartoztak. Miután mindenki eltűnt a jaroszlavi párt- és Komszomol vezetésben Andropov mellől, egyedül Rappoport nem, így arra lehet következtetni, hogy ő lehetett az, aki Andropov karrierjét támogatta. Rappoport életpályája arra utal: őt választotta ki Sztálin arra a feladatra, hogy létrehozza a Gulág-foglyokkal működtetett rabszolga-gazdaságot. 1930-tól a 1940-es évek elejéig ő volt a teljes Gulág-rendszer helyettes irányítója.

A szovjet-finn háború végén a Karél-Finn köztársaság létrehozásakor Rappoport azt a megbízatást kapta, hogy szervezze meg a fehér-tengeri és a baltikumi börtön-munkatáborok egész rendszerét. Andropov és Rappoport szorosan együttműködött nemcsak Jaroszlávban, de a Karél-Finn Köztársaságban is, ahová Andropov követte mentorát. 1938. augusztusában Nikolai Patolicsev kapott megbízatást, hogy az SZKP Központi Bizottsága teljhatalmú képviselőjeként átvegye a hadiiparral kapcsolatos valamennyi tevékenység irányítását. Ebben a provinciában volt például a Szovjetunió legnagyobb szintetikus gumiüzeme. Patolicsev ebben az időben a párton belül az ún. anti-Kaganovics frakciónak a reprezentánsa volt. Ezt a frakciót Zsdanov, Andrejev és Malenkov vezette. Patolicsev ekkor létesített szoros kapcsolatot Andropovval, amely 15 éven keresztül - 1938-tól 1953-ig - döntő módon befolyásolta az utóbbi karrierjét.

1939. januárjában Sztálin Patolicsevet léptette elő a jaroszlávi terület pártvezetőjévé. Ekkor kerül elő megint Jegorov, aki korábban már fontos pártfunkciót töltött be, de egy darabig meg kellett húznia magát egy szerény beosztásban. Jegorov a jaroszlavi pártbizottságtól hamarosan a SZKP Központi Bizottságának a legbefolyásosabb csoportjához került. Patolicsev azzal tűntette ki magát, hogy hivatali ideje alatt épült meg az autóút Rybinszk és Jaroszláv között. Rappoport nem tudott már ehhez Gulág-rabokat szállítani, mivel ezeknek a már említett csatornát és mesterséges tórendszert kellett építeniük. Patolicsevet ebben Andropov, Jegorov és az NKVD helyi főnöke, Noszov segítette. Mindez nem kerülte el Sztálin figyelmét.

1939-ben és 1940-ben folytatódtak a sztálini tisztogatások. E folyamat irányítói között volt Jurij Andropov is. Ebben az időszakban már a Szovjetunió egyik tagköztársaságának, a Karél-Finn Köztársaságnak lett az első számú Komszomol-vezetője. Ezt az előléptetését nagyrészt Patolicsevnek köszönhette, aki viszont Zsdanov szoros szövetségese volt. Tulajdonképpen Zsdanov volt a legfőbb felelőse az új tagköztársaság ügyeinek. Ez a tagköztársaság a szovjet-finn háborút követően létesült, amely igen sok veszteséggel járt a Vörös Hadsereg számára, és Moszkva csak csak pirruszi győzelemt tudott kicsikarni magának.

A szovjet vezetés 1939. júniusában - két hónappal a Hitler-Sztálin (vagy Molotov-Ribbentrop) megnemtámadási paktumot megelőzően - döntött úgy, hogy lerohanja Finnországot. A tényleges háború 1939. november 30-án kezdődött. A Vörös Hadsereg 1,4 millió főnyi katonai erőt vont össze a mintegy 600 000 főnyi finn hadsereggel szemben. Tűzérségi vonatkozásban a szovjet katonai fölény csaknem háromszoros volt. Páncélos csapatokkal csak a Vörös Hadsereg rendelkezett, a finnek egyáltalán nem. Ennek ellenére a szovjet haderő három hónapig nem volt képes áttörni a Mannerheim-vonalat. Az 1939-es és 1940-es tél rendkívül hideg volt, és a szovjet katonák százezrei fagytak meg, mert nem rendelkeztek megfelelő téli öltözékkel. A tényleges harcban lényegesen kevesebben haltak meg. A finnek vesztesége 60 000 fő volt, szovjet részről pedig 49 000 főt ismertek el. Hruscsov azonban azt írja emlékirataiban, hogy legalább egymillió szovjet katona halt meg. Ebben az időben Vorosilov volt a szovjet védelmi miniszter, aki még az egykori Caricin-körüli harcokban lett a Kreml urának a közeli cimborája. A finnországi kudarcok miatt azonban a két jó barát is kölcsönösen szemrehányást tett egymásnak. Hruscsov szerint Vorosilov ezt kiáltotta Sztálinnak: "Magadat vádolhatod mindezért. Te vagy az, aki megsemmisítetted a hadsereg régi gárdáját. Meggyilkoltattad tábornokaidat."

"Sztálin visszautasította ezt, mire Vorosilov felkapta a sült malacos tányérját és az asztalhoz vágta. Vorosilov e vita eredményeként fel lett mentve a védelmi népbiztosi kötelezettségei alól."

A háború azonban Zsdanov számára is kudarcot jelentett, hiszen ő volt a háború egyik kezdeményezője, mert úgy gondolta, hogy Finnország megszerzésével ki tudja terjeszteni politikai befolyását. Zsdanov ebben az időben nemcsak a leningrádi körzet első titkára volt, de teljes jogú tagja a politikai bizottságnak, és a központi bizottság egyik titkára. S mint már korábban utaltunk rá, Sztálin örökösének tekintették. Zsdanov volt a finn front politikai biztosa. A háború egyik következménye az is volt, hogy Malenkov ekkor szerzi meg Sztálin hozzájárulását ahhoz, hogy a Zsdanov által bevezetett pártirányítási rendszert az iparban cseréljék le arra a rendszerre, amit Malenkov dolgozott ki. Ez egyben azt is jelentette, hogy Malenkov vette át a nagy vezér hivatalos utódjának a szerepkörét a sztálini hierarchián belül. Mindez azzal is járt, hogy a Malenkov, Andrejev és Zsdanov közöttt létrejött szövetség felbomlott.

Ennek nyomán Patolicsev, Andropov és más zsdanovisták helyzete is megrendült. A helyzetet azonban megmentette Patolicsev és klientúrája számára az a körülmény, hogy Patolicsev és Sztálin között pontosan ebben az időszakban mélyült el a kapcsolat. 1940. március végén rendkívüli központi bizottsági ülésen vitatták meg a szovjet-finn háború tanulságait, a szovjet külpolitika kilátásait, valamint a gazdasági irányítás struktúrájának az átalakítását. Zsdanov ezen a plénumon egyszerre volt a fő beszámoló megtartója, és egyben a bírálatok első számú célpontja. Patolicsev csak a központi bizottság póttagja volt 1939-től, és Zsdanov egyik közeli munkatársa. Amikor Patolicsev ebben a kényes helyzetben elmondta beszédét, akkor Andrej Khrulev tábornok, a Vörös Hadsereg hadtápfőnöke odament hozzá és megkérdezte tőle, hogy nem-e az ő forradalmi bajtársának, Szemjon Patolicsevnek a fia, aki elesett 1920-ban a szovjet-lengyel háborúban. Amikor igenlő volt a válasz, akkor Khrulev megragadta Patolicsevet és azonnal Sztálinhoz vitte. A minden ízében remegő Patolicsev ekkor még nem tudta, hogy mindez jót vagy rosszat jelent, mert azt sem tudta, hogy Sztálin és apja igen szoros barátok voltak.

Patolicsev furcsának találta, hogy apja baráti viszonya Sztálinhoz elég okot szolgáltasson arra, hogy félbeszakítsanak egy központi bizottsági plénumot. Khrulev azonban jobban ismerte a helyzetet, és még az ülésszak alatt felhívta a főtitkár figyelmét Patolicsevre. Amikor az ülést elnapolták, Sztálin más pártvezetőkkel együtt melegen fogadta Patolicsevet és apja hősies magatartásáról beszélt neki, nem pedig az éppen napirenden lévő kérdésekről. Ami még jobban meglepte Patolicsevet az az volt, hogy ezt követően Sztálin legszűkebb belső körébe nyert bebocsátást. Ettől az időponttól kezdve Patolicsev karrierje teljesen függetlenül haladt egyre feljebb. Sorsa elszakadt Zsdanovétól, és mindez döntően befolyásolta saját pártfogoltjának, Andropovnak az életútját is. Sztálin és Patolicsev természetesen tárgyalt egymás között a Komszomolról is. Néhány hónappal később a Kreml ura azt ajánlotta, hogy Patolicsev legyen a szovjet Komszomol első embere. Patolicsev ezt az atyai gesztust elhárította, Sztálin viszont nem ragaszkodott hozzá. Minden esetre 1940. márciusától kezdve Sztálin őt tekintette első számú szakértőjének Komszomol-ügyekben.

Ugyanezen a központi bizottsági ülésszakon döntöttek az új Karél-Finn Köztársaság létrehozásáról és Patolicsev Andropovot javasolta, hogy a köztársaság Komszomol szervezetének az első titkára legyen. Ilyen kinevezéshez Sztálin személyes hozzájárulása volt szükséges. Andropov azonban nemcsak egyike volt a vezető pártfunkcionáriusoknak, akiket az új tagköztársaságba irányítottak, hanem tagja lett egy olyan belső csapatnak, amely számos fontos vezető beosztású pártapparátcsikot tömörített a Szovjetunió különböző köztársaságaiból és területeiből. Az egyik fontos tagja a csapatnak V.A. Andrejev volt, akit nyomban kineveztek a köztársaság NKVD miniszterévé. Egy másik ilyen személy Szergej Vershinyin volt, aki az NKVD moszkvai központját, személyesen Lavrentyij Beriját képviselte, és az új köztársaság NKVD főnöke lett. Ezekből a kinevezésekből már világosan látszik, hogy Andropov nem egy teljesen zsdanovista klientúrának lett a fontos figurája. Bizonyos értelemben ez a csapat már a zsdanovi klientúrának az ellensúlyát képezte. Igaz a Karél-Finn Köztársaság első titkára, Kupriyanov még zsdanovista volt és a helyettese Szorokin is. Mindez azt jelentette, hogy Andropov most már olyan személlyé vált, akikkel a legfőbb pártvezetők, a moszkvai központban már számoltak. Most már ő több volt, mint az egymással rivalizáló egyes pártfőnökök egyikének az eszköze. Ezentúl ő is a pártapparátuson belül folyó küzdelem aktív részesévé vált. Ekkorra már komoly tapasztalatokat szerzett a párton belüli hatalmi harcokban, a frakcióküzdelmekben, a tisztogatásokban, és mindabban, ami a szovjet politikai gyakorlatban élet és halál kérdése volt.

Andropov befolyása és hatalmi helyzete az új tagköztársaságban durván megfelelt Otto W. Kussinen-ének, aki a Komintern régi vezető köreihez tartozott és ebben az időben a tagköztársaság legfelső szovjetjének az elnöke volt, vagyis formálisan a legmagasabb állami funkciót töltötte be. Andropov még csak egy éve volt párttag 1940-ben, és máris egyenlő hatalmú személyiséggé vált egy régi gárdához tartozó öreg bolsevikkal, aki már 1905 óta a bolsevik párt tagja volt, és hosszú éveken át a Kominternek a titkára. Patolicsev protezsáltjaként Andropovnak tartania kellett Malenkov és Berija helyi megbízottaitól. Ugyanakkor még a regionálisan erős Zsdanov embereivel is számolnia kellett. Amikor Patolicsev szakított Zsdanovval, akkor már magára vonta Zsdanov embereinek a rosszindulatát is.

Malenkov először 1940. augusztusában támadta meg Patolicsevet, amelynek az eredményeként hamarosan bekövetkezik Zsdanov hanyatlása. A Patolicsev elleni támadás azért nem volt eredményes, mert Sztálin a védelmére kelt. 1941. tavaszán Malenkov újabb támadást intézett Patolicsev, és rajta keresztül Zsdanov ellen. Őket tette felelőssé azért, hogy a szintetikus gumi termelés nem képes kielégíteni a szovjet hadsereg szükségleteit. Mindazonáltal Malenkovnak sikerült Zsdanov helyére kerülnie 1941-ben. Ezáltal ő lett a leghatalmasabb Sztálin munkatársai körében. Zsdanov lehanyatlásával Andropov elhatárolta magát a Karél-Finn Köztársaság zsdanovista vezetőitől - Kyprianovtól és Sorokintól. Ehelyett az NKVD helyi vezetőivel fűzte szorosra a kapcsolatait. Itt érdemes utalni rá, hogy Rappoport, az NKVD legfőbb építkezési főnöke - a Gulág helyettes vezetője - is Andropov patrónusa volt. Ő is ebben a tagköztársaságban tartózkodott 1940. közepétől 1941. végéig.

Az új tagköztársaságban folyó hatalmas építkezések az NKVD irányításával egy nagy áttelepítési programnak részei voltak. Két titkos határozat is született arról, hogy a finn etnikumú városi lakosságot Leningrádból és környékéből át kell szállítani a Karél-Finn Köztársaság északi vidékére. Státuszuk hasonlóvá vált a koncentrációs táborok lakóihoz. Kivételt csak az képezett, hogy kitelepítésükre családjukkal együtt került sor. Sztálin egyrészt rengeteg finn nemzetiségű őslakost kitelepített Szibériába Észak-Karéliából, másrészt a helyükre Leningrád környékéről telepített be finn nemzetiségű kényszerlakosokat. Ez egyfajta büntetés is volt a finn nemzetiségűek számára azért, mert lényegében a Vörös Hadsereg nem tudta kiharcolni magának a győzelmet a finn-szovjet háborúban. A kényszer-átköltöztetésre azért is szükség volt, mert ennyire hideg és kedvezőtlen éghajlatú vidékekre csak nehezen telepednek le az emberek. Az említetteken túlmenően mintegy 40 000 családot költöztettek az új tagköztársaságba Ukrajnából, Fehéroroszországból, valamint Oroszország középső területeiről. Ez az áttelepítési program legalább 320 000 embert érintett.

Amikor Németország 1941. június 22-én megelőző támadást indított az ellene támadásra felsorakozott nagy létszámú szovjet haderő ellen, akkor Andropov kapcsolata a biztonsági szervekkel még szorosabbra fűződött. Ekkor az állambiztonsági szervezet, az NKGB hatáskörébe tartozott minden földalatti tevékenység, partizánakció és titkos katonai művelet, valamint a szabotázs-cselekmények koordinálása azokon a területeken, amelyeket a finn hadseregnek sikerült elfoglalnia. Andropov feladata volt ezekhez a titkos műveletekhez a káderek kiválasztása. A háború idején egyik irányítója volt azoknak a vasútépítési munkálatoknak, amelyek lehetővé tették, hogy az Egyesült Államokból a "lend-lease" egyezmény alapján érkező szállítmányok Murmanszkon keresztül a Szovjetunióba érkezhessenek. A II. Világháború során a német hadsereg nem állomásoztatott csapatokat ebben a térségben. Itt a frontvonalakat kizárólag a finn hadsereg tartotta. A szovjet-német háború kitörését követő három hónapon belül a finn hadsereg megszállta azokat a területeket, amelyek eredetileg Finnországhoz tartoztak. Ezt követően megálltak, és további harci cselekményeket nem végeztek. Harcokra, csak 1944. nyarán került sor, amikor is szovjet részről ellentámadásba mentek át, amely végül is 1944. november 15-én fegyverszüneti megállapodáshoz vezetett, valamint a finn csapatok visszavonásához.

1941. februárjában a karél-finn pártfőnök, Kyprijanov sürgette Sztálint, hogy küldjön jelentős katonai erősítést. Kyprijanov nem tudta, hogy ezzel ellentmond Sztálin stratégiájának, amely ekkor az volt, hogy lehetőleg elkerülni minden olyan cselekményt, amelyet Hitler provokációnak tekinthet, hiszen a Szovjetunió ekkor még nem volt teljesen felkészülve a német-szovjet háborúra. Az említett 3 hónap alatt a finn hadsereg visszaszerezte a Karél-Finn Köztársaság területének 2/3-át, és még a fővárost Petrozavodszkot is elfoglalta. Gyakorlatilag a teljes köztársaság megszűnt működni, ami mégis megmaradt szovjet fennhatóság alatt, az megegyezett a Fehér-tengeri balti kombináttal, amely nem volt egyéb, mint kényszermunka-táborok hálózata. Az új főváros Belomorszk lett, amely egyben a kényszermunka-táborok központja is volt. A katonai kudarc persze Kyprianov "alkalmatlanságát" is bizonyította, nem azért mert tévedett, hanem azért mert igaza volt. Háborús időkben Sztálin átmenetileg abbahagyta a tisztogatásokat, de bizonyos idő múlva újra folytatta azokat.

Kyprijanov, Andropov és a többi vezető szovjet apparátcsik egy elhatárolt különleges környezetben élt. Ténylegesen egy börtöntáborban éltek, a többi helyi pártvezetőtől eltérően. Ez utóbbiak tudtak a Gulág létezéséről, de azt ideológiailag elfogadták és gazdaságilag szükségszerűnek tekintették. Andropov tehát nem mondhatta azt, amit például több náci vezető állított, hogy nem voltak tájékoztatva a haláltáborok szörnyűségeiről. Minthogy a karéliai front periférikusnak számított, a köztársaság maga pedig területének a nagy részétől meg lett fosztva, sok teendője nem maradt a helyi SZKP- és Komszomol-vezetésnek. Így Andropov számára a főleg nőkből álló adminisztratív személyzet irányítása maradt. Andropovot az mentette meg a bürokratikus látszattevékenységtől, hogy az NKVD kooptálta, és néhány komoly megbízatást adott számára. A német háború kitörésekor az NKVD olyan csapatokat szervezett, amelyeket nyíltan "kivégző zászlóaljaknak" neveztek. 1941-ben 38 ilyen egység létezett a Karél-Finn Köztársaságban, több mint 4000 fős létszámmal. Feladatuk volt a stratégiai infrastruktúra, a vasutak, a vízi utak, a párt és NKVD-központok és vállalatok védelme. A Karél-Finn Köztársaságban ezen egységek létrehozásáért az államvédelmi megbízottakon kívül Andropov volt felelős. 1941. július 4-én a pártközpont gerillacsapatok felállítását határozta el. Itt is az egyik felelős irányító Andropov volt.

A háború bizonyos fokig félbeszakította Andropov kapcsolatát a Nyikolaj Patolicsev által vezetett párton belüli kapcsolatrendszerrel. Patolicsevet 1941. végén az uráli ipari területre irányították Cseljabinszkba, ahol a szovjet páncélos-járműveket, elsősorban a tankokat gyártották. Andrejev, aki ekkor a politikai bizottság tagja, és a központi bizottság titkára volt - s egyben Patolcsev barátja - Kubjisevbe költözött a Volga mellé. Ez a város volt kijelölve arra, hogy főváros legyen, ha Moszkvát a német hadsereg elfoglalná. A háború végére Andrejev elvesztette legfőbb befolyását a párt ügyeire, és ezt soha többé nem nyerte vissza. Ezért a háború végén úgy tűnt, hogy Andropov felső kapcsolat nélkül maradt Kyprijanovval, a karél-finn pártfőnökkel szemben. A háború ideje alatt Malenkov volt Sztálin legközelebbi munkatársa, sikerült a saját klientúrájával betöltenie a legfontosabb pozíciókat, s így szilárdan kézben tartotta a pártapparátust. Malenkov embere a karél-finn tagköztársaságban Varlamov volt, aki közvetlenül Malenkovnak tett jelentést. 1944-45-ben azonban Zsdanovnak sikerült ismét magához ragadnia a Sztálin utáni második helyet. Ezt az tette lehetővé, hogy Zsdanov nagy hangsúlyt fektetett az ideológiára, amit viszont Malenkov elhanyagolt. Sztálin már 1944-ben azzal bízta meg Zsdanovot, hogy dolgozza ki annak az ideológiai problémának a megoldását, amelynek segítségével a hagyományos marxista-leninista nemzetköziség összhangba hozható az orosz patriotizmussal. A patriotizmus rendkívül fontos tényezővé vált a háború folyamán, mivel elősegítette az orosz, ukrán és más szláv tömegek mozgósítását a német hódítókkal szemben.

Andropov azonban az újból második emberré előlépett Zsdanovval most már rosszabb viszonyban volt, mint a korábbi második emberrel, Malenkovval. Egyrészt azért, mert Andropov rossz munkaviszonyban állt Kyprianovval, Zsdanov helyi emberével. Másodszor Zsdanov Andropovot Patolicsev kliensének tekintette. Mivel Patolicsev szakított Zsdanovval 1940 és 1941-ben, ezért már Zsdanov Andropovban sem bízott többé.

1944 és 1945-ben Patolicsev még nem volt elég erős ahhoz, hogy protezsáltját megvédje a zsdanovisták akcióitól. Azért, hogy Zsdanov össze tudja békíteni a kommunista forradalmi internacionalizmust az orosz patriotizmussal, kifejlesztették a kommunista vagy szovjet hazafiság önellentmondásokkal teli, összefüggéstelen rendszerét. Ez olyannyira tele volt önellentmondásokkal, mint a demokratikus kommunizmus későbbi absztrakciója. Ez utóbbit Leszek Kolakovszki szemléletesen a "sült jégnek" nevezte, azaz valami olyasminek, aminek - ab ovo - nincs semmi értelme. A szovjet, vagy kommunista patriotizmus annyira önellentmondásos volt, hogy még a fordulatokhoz és engedelmességhez hozzászokott apparátcsikok sem voltak képesek felfogni. Emiatt ettől a zsdanovi eszmei találmánytól rengetegen így vagy úgy "elhajlottak", és ez óriási munkát adott a zsdanovista gondolatrendőrségnek.

Igen nehéz volt megmagyarázni a bolsevik párt tagjainak, hogy a kommunista patriotizmuson belül milyen arány legyen a kommunista nemzetköziség és az orosz hazafiság között. Mindezt meghatározni, az ismérveket rögzíteni, rendkívül nehéznek bizonyult. Ugyanakkor az egész gondolati konstrukciónak nagyon rugalmasnak kellett lennie, amely képes alkalmazkodni az állandóan változó politikai feltételekhez. Ahogy a feltételek változtak a nemzetközi életben, ugyanúgy változniuk kellett a kommunista patriotizmus összetevői közötti arányoknak is. Még a legtapasztaltabb apparátcsikok sem voltak képesek előre látni, hogy az ami még tegnap előnyükre szolgált, az holnap már bűnné válik és bukásukhoz vezethet.

Az egyetlen, amit többé-kevésbé meg lehetett magyarázni a hűséges párttagoknak a szovjet hazafisággal kapcsolatosan az volt, hogy mi nem tekinthető szovjet patriotizmusnak. A tanítás módja pedig az volt, hogy mindig meg kellett büntetni azokat, akik Zsdanov ilyen vagy olyan álláspontja szerint elhajlóknak számítottak. Az egyik legtipikusabb bűn a parokializmus, a provincializmus, ill. szűklátókörüség - vagyis oroszul a "mesztnyicsesztvo" volt. Ez a bűnös ideológiai elhajlás azt jelentette, hogy egyes korlátolt személyek a helyi körülményekhez való ragaszkodást, a lokál-patriotizmust előnyben részesítették a világkommunizmussal, illetve a szovjet birodalommal szemben.

Andropov a parokializmus bűnébe esett, amikor a Komszomolszkaja Pravdában megjelentetett 1943. júniusában egy írást a "Szülőföld szeretetéről". A 3500 szavas újságcikk alcíme még provokatívabb volt: "Szülőföld, haza, otthon". A sorokból Andropov szinte szentimentális hazafiként emelkedik ki, aki a hagyományos népdaltól a középkori táncokig minden iránt lelkesedik.

Andropov írását csak akkor tudjuk helyesen értelmezni, ha tudomásul vesszük, hogy ő, az orosz, ebben az időpontban ott élt Karélia közepette, amelynek lakói viszont közösséget vállaltak a finn hadsereggel. A karéliaiak nem akartak harcolni a finnek ellen, és egyáltalán nem bánták volna azt, ha a finnek az egész Karéliai Köztársaságot elfoglalják. Andropovnak meg kellett mutatnia: képes rávenni a karéliaiakat, hogy amikor a német hadsereg ellen harcolnak, valójában az ő Karél-Finn Köztársaságukat - szűkebb hazájukat - védelmezik. Az orosz nemzetiségű Andropov számára ez volt szinte az egyetlen lehetőség, hogy befolyást gyakoroljon a karéliai fiatalokra. Az Andropov előtt álló feladat az volt, hogy a lokál-patriotizmust valamiféle nemzeti hazafisággá alakítsa át, mégpedig a zsdanovista kommunista patriotizmus kifejeződésévé. Tehát, amikor egy karéliai fiatal Sztálingrádnál harcolt a német hódítók ellen, akkor valójában az ő karéliai otthonát védelmezte. Ekkor azonban már Andropov eltért az éppen "ügyeletes örök igazságnak" számító zsdanovi vonaltól, mert a helyi-szülőföldi patriotizmust hangsúlyozta a kommunista hazafisággal szemben. Így 1944-ben eljött az idő Zsdanov számára, hogy leszámoljon riválisaival és korábbi támogatottjaival:

Andropov könnyű célpontnak mutatkozott. 1944. június 28-án a Karél-Finn Köztársaság fővárosát, Petrozavodszkot a Vörös Hadsereg visszafoglalta, és szeptemberre a tagköztársaság egész területéről kiszorították a finneket. Finnország ekkor már gyakorlatilag kilépett a háborúból.

1944. közepén Zsdanovot Leningrádból Moszkvába rendelik. Ez formailag azt jelentette, hogy ő mint a Politikai Bizottság tagja, és a Központi Bizottság titkára, a második személynek számított Sztálin után. Zsdanov azonnal ideológiai támadást intézett Malenkov és köre ellen, amely a második leghatalmasabb érdekcsoportnak számított Sztálin környezetében. Egyidejűleg Zsdanov kapta azt a feladatot, hogy Finnország kérdésében a megfelelő döntéseket meghozza. E két feladat közrejátszott abban, hogy Zsdanov Andropov tevékenységét is szemmel tartsa. Zsdanov úgy látta, hogy a Karél-Finn Köztársaság a szovjet-ellenes ideológiai mocsárba süllyedt, és természetesen egy ilyen katasztrófának nem lehettek az okozói olyan személyek, akiket ő helyezett oda, a helyi párt és kormányszervek élére. Így a hibákért könnyűszerrel lehetett Andropovot, mint bűnbakot felelőssé tenni. Zsdanov bírálata nem kerülte meg azt, hogy a tagköztársaság egyes vezetői rendkívül képzetlenek, és így alkalmatlanok feladataik elvégzésére. E bírálat következményeként például Andropovot visszaküldték az iskolába, ahol is a petrozavdoszki Állami Egyetem levelező diákja lett. Andropovot 1944. decemberében menesztették a tagköztársaság komszomolja első titkárának tisztségéből, valamint a petrozavodszki pártbizottság másodtitkári pozíciójából. Noha a büntetés viszonylag enyhének számított, mégis úgy tűnt, hogy vége Andropov karrierjének.

* * *

A Testvériség - Sztálin titkos fegyvere

A Testvériség egy olyan titkos szervezet volt, amelynek nem sok köze van a különböző primitív összeesküvési elméletekhez, vagy a nyugaton már ismert illuminátus szervezetekhez és szabadkőműves páholyokhoz. Ez a Testvériség a magas rangú kommunista vezetők egy olyan csoportját jelöli, akik a haszonélvezői voltak azoknak az 1930-as évektől rendszeresen ismétlődő tisztogatásoknak, amelyeket Sztálin 5-6 évenként elrendelt. A Testvériség Sztálin haláláig folyamatosan növelte hatalmát és befolyását. 1939-től 1940-ig, amikor Andropov kapcsolatba lépett Patolicsevvel, és amikor Patolicsev meghitt bizalmi viszonyba került Sztálinnal, azt is jelentette, hogy Andropov belekerült egy éppen formálódó politikai erőbe, amelynek az a feladata, hogy az elkövetkező évtizedekben a szovjet birodalom irányítója legyen. Ez a szervezet tömörítette a kommunista párt azon aktivistáit, akik az 1920-as és 1930-as években nem vettek részt a párton belüli harcokban, felemelkedésük az 1937-es és 1938-as nagy tisztogatások idejére esik, ugyanakkor nem tartoztak a hatalomért versengő egyetlen pártelithez sem, azaz sem Zsdanov csoportjához, sem Malenkovéhoz, sem Kaganovics, sem Berija klikkjéhez. A Testvériség tagjának lenni kétségtelenül nagy segítséget jelentett a párton belüli karrier építésében. Az, hogy valakinek volt-e egyetemi végzettsége, vagy vezetői tapasztalata, vagy politikai kitüntetése, vagy munkásmozgalmi múltja - csekély jelentősséggel bírt. Ami valóban számított, az az volt, hogy a patrónus-kliens viszonyban, amely a Testvériséget jellemezte, valamint a Sztálinhoz való közelségben, ki milyen helyet foglalt el.

A történészek által ma már bizonyítottnak tekintett tény, hogy Sztálin - halálát megelőzően is - nagyarányú tisztogatást és őrségváltást tervezett az SZKP-n belül, beleértve a legmagasabb vezetői pozíciókat is. A Testvériség legismertebb tagjai a következők voltak: Mihail Szuszlov, Brezsnyev, Patolicsev, Szemjon Ignatyev, Vaszilij Adrijánov, Alexandr Larionov, Averkij Arisztov, Nyikolaj Ignatov, Frol Krozlov, Ponomarenko, Borisz Ponomarjev, Alekszej Jepisev és Jurij Andropov. E férfiak átélték az 1937-es, 1938-as nagy tisztogatásokat, és ebből megtanulták, hogy azok, akik a tisztogatásokat végezték, és az eltávolított vezetők helyére léptek, egy következő sztálini tisztogatás alkalmával maguk lehetnek az áldozatok, akiket eltávolítanak. Ebből azt a következtetést vonták le, hogy szükség van egy olyan nagy és erős csoport létrehozására, amely az állandó tisztogatókat tömöríti, amely viszonylag független a vezetőségen belüli versengő csoportoktól és lojális egymáshoz. Éppen ezért Sztálinnak szüksége lesz ezekre, ahogyan ezeknek az állandó tisztogatóknak is szükségük lesz Sztálinra. S minthogy minden egyes ember élete egyszer véget ér, így Sztálin halálával is számolni kell. Ekkor ezek a permanens tisztogatók lennének a Szovjetunió új urai, és egyben a kommunista világ vezetői.

A Sztálin halálát megelőző hónapokban ezek az emberek zárták soraikat és ők váltak azzá az apparátussá, akikkel Sztálin ebben a tervbevett utolsó tisztogatásában lecserélte volna azokat a vezetőket, akikkel elégedetlen volt. Sztálin hirtelen halála azonban megakadályozta ezeket a Testvériséghez tartozó politikusokat abban, hogy a hatalmat már az 1950-es évek közepén magukhoz ragadják Idővel végrehajtották stratégiájukat, mert fokozatosan diadalmaskodtak először Malenkovon és csapatán, majd később Hruscsovon és klikkjén is. Ezek az emberek és a később hozzájuk csatlakozók uralták a Szovjetuniót Hruscsov bukásától kezdődően, vagyis 1964. októberétől.

Andrej Andreyev volt az, aki a II. Világháborút megelőző időszakban először összehozta a Testvériség rangidős tagjait 1937 és 1941 között. Andrejev e feladat végrehajtása során alkalmazta azokat a tapasztalatokat és technikákat, amelyeket még a forradalmi illegális tevékenységben Petrográdon, azaz a mai Szentpéterváron szerzett. 1915-től egészen a bolsevik hatalomátvételig Andreyev olyan összeesküvő csoportokban vett részt, amelyek függetlenül tevékenykedtek a Lenin által irányított Központi Bizottságtól. A Testvériség alapelve akkor - és a sztálini korszakban is - az volt, hogy a Testvériség közös céljai sokkal fontosabbak, mint az egyes politikai vezetők személyes érdekei és céljai.

A II. Világháborút megelőzően, de különösen közvetlenül utána Sztálin bevonta Andrejevnek ezt a szervezetét a saját hatalmi játszmájába, mégpedig azért, hogy ellensúlyozza az olyan kiemelkedő vezetői csoportok hatalmát, amilyen a Malenkov vezette, illetve a Zsdanov által irányított csoporté volt. Sztálin ezt az ellensúlyozó erőt az olyan középszintű és egymással szoros kapcsolatban álló pártvezetők körében találta meg, mint amilyen Szuszlov, Patolicsev, Andrijanov és Ignatyev volt. Röviden így vázolhatjuk az elképzelést: Zsdanov és csapata olyan erőt képviselt, amellyel számolni kellett; ugyanez állt Malenkovra és klikkjére. Mindketten keményen versengtek a jövőbeni hatalomért. Éppen ezért hasznos egy olyan harmadik erőnek a létrehozása, amely a mérleg nyelvét tudja játszani a két leghatalmasabb, élet-halálra versengő vezetői csoport között.

Sztálin módszere nagyon is egybeesett a Testvériség saját csoportcéljaival. Sztálin számára a Testvériség szinte már kéznél lévő szervezett erő volt, amelyet - legalábbis így gondolta - tetszése szerint tud a céljai érdekében használni. Sztálin úgy vélte, hogy a Testvériség nem több, mint átmenetileg egymással szövetkezett középszintű pártvezetők többé-kevésbé megszervezett csoportja. A második világháború megzavarta Sztálin átgondolt és bonyolult hatalmi játékát. Az idő múlása arra kényszerítette az öregedő diktátort, hogy előkészítse előbb-utóbb bekövetkező végleges távozását. Ez a körülmény felerősítette amúgy is meglévő bizalmatlanságát közvetlen munkatársaival szemben. Azért, hogy biztosítsa vitán felüli hatalmát és személyes biztonságát, Sztálin mindenek előtt Malenkov és Berija hatalmát igyekezett korlátozni. Malenkov hatalmi bázisa a pártapparátus volt, Berijájé pedig az állambiztonsági szervek. Miközben mindkettőt gyöngíteni kívánta, egyidejűleg Malenkovot és Beriját is teljes jogú politikai bizottsági taggá léptette elő azért, hogy velük ellensúlyozza Zsdanov és köre egyre növekvő hatalmát.

A második lépés, amit Sztálin tett, az Zsdanov előléptetése volt, így ő lett Sztálint követően a hatalmi rangsorban a második személy. Zsdanov helyettese, Alekeszej Kuznyecov pedig átvette a pártapparátus legfőbb felülgyelőjének a feladatkörét. Zsdanov másik helyettese, Nyikolaj Vosnyeszenszkij pedig a kormányzat és a gazdaság Sztálin után következő legfőbb vezetője lett. Sztálin egyidejűleg letartóztatta Alekszej Sakhurint, Zsdanov korábbi közeli munkatársát, és Andropov korábbi főnökét. A letartóztatással Sztálin jelezni akarta, hogy Zsdanov és Voznyeszenszkij is felelős a szovjet repülőgépiparban fellelhető hiányosságokért. A diktátor egyben azt is elérte, hogy le tudta fékezni a Zsdanov klikk hatalmának további növekedését.

Sztálin harmadik húzása az volt, hogy létrehozott egy harmadik erőt a párt szervezetén belül, az ún. Org-bürot, vagyis a Szervezési Hivatalt, amely a hatalmi hierarchiában a politikai bizottság és a titkárság után következett, és ez volt a központi bizottságnak az a részlege, melynek a hatáskörébe tartozott valamennyi magas pártfunkcionárius kinevezése. Az Org-büroba Sztálin olyan pártfogoltjait nevezte ki, mint Patolicsev, Szuszlov, Igatyev, Andrijánov, Borkov, Pegov és Mihailjov. E kiemelt káderek aztán maguk is elkezdték építeni a saját személyi klientúrájukat, olyan feltörekvő funkci onáriusokból, mint például Andropov. Ami Andropov karrierjét illeti, számára döntő tényezőnek számít, hogy Patolicsev személyes pártfogoltjából az egész Testvériség teljes jogú tagja lett, és így a csoportosulás magjához került. Ez azt jelentette, hogy Andropov karrierje már nem kizárólag Patolicsev helyzetétől függött. Rá került az előléptetendők listájára. Bármi is történt tehát Patolicsevvel 1946-ot követően, ez már nem érintette Andropovot, aki a Sztálin által kialakított harmadik erő, a Testvériség integráns része lett. A Testvériség magas rangú tagjai rá voltak utalva a megbízható munkatársakra, mert konkrét formát öltött egy újabb tisztogatás a legfőbb pártvezetők körében Sztálin irányításával. Andropov karrierje magasra ívelt 1951 és 1953 között, amikor a párt központi bizottsága egyik alosztályának az élére került 38 éves korában.

Egy totalitárius hatalmi struktúrában minden politikai karrier rendkívül törékeny, és gyakran csak egy hajszál választja el a sikert a kudarctól. A második világháború utáni évek egészen Sztálin haláláig döntő fontosságúak voltak Andropov szempontjából.

A második világháború lehetővé tette a szovjethatalom kiterjesztését Kelet-Európára. Sztálin tisztában volt a háborús győzelemből származó katonai hatalom jelentőségével, és azt is tudta, hogy a katonai-ipari komplexum növekvő ereje meggyöngítette a pártapparátus ellenőrzését. Sztálin úgy látta, hogy a központi bizottság hatalmi monopóliuma meggyengült a Szovjetunió egészét illetően a pártapparátus felett, és ez adott esetben veszélyt jelenthet Sztálin egyszemélyi hatalmára is. Kívülről a Szovjetunió hatalmas, zárt monolitikus hatalmi tömbnek tűnt, de Sztálin jobban ismerte a valódi helyzetet. Ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy engedélyezett Finnországnak egy korlátozott függetlenséget, s hogy 1948-ig várt, amíg kommunista államcsínnyel átvette a hatalmat Csehszlovákiában. Ugyancsak ez motiválhatta azt a döntését, hogy a Balkánt, elsősorban Jugoszláviát, nem olvasztotta be a Szovjetunióba. Sztálin számára fontosabb volt a párt hatalmának helyreállítása a Szovjetunióban, mint tovább folytatni a terjeszkedést a kommunista hatalomátvétel érdekében.

1946. május 4-én Sztálin legközelebbi munkatársainak azt hangsúlyozta, hogy helyre kell állítani a központi bizottság hatalmát a pártszervezetek felett. Sztálin szó szerint ezt mondta:

"Hozzunk létre egy 'különleges direktóriumot' a központi bizottságban, és nevezzük el a pártszervezeteket ellenőrző direktóriumnak. Önt, Patolicsevet nevezzük ki ennek az élére. A központi bizottság ellenőreinek, a tartományi és területi pártbizottságok legkiválóbb titkárait jelöljük. Új feladatokkal kell szembenéznünk: 1946. az első háború utáni év, amikor beindul a szovjet újjáépítés új szakasza. Jóvá kell hagyni Patolicsev elvtárs kinevezését a központi bizottság titkárává."

Sztálin beismerése a pártellenőrzés összeomlásáról a háborús időszak idején jelzi, hogy valójában milyen törékeny minden monolitikus és totalitáriánus hatalmi struktúra. Sztálinnak azonban ez az álláspontja óriási veszélyt jelentett legközelebbi munkatársai számára, minthogy a diktátor őket tette felelőssé a pártgépezet meggyöngüléséért. Nyilvánvaló, hogy sem Zsdanov, sem Malenkov nem rendelkezett olyan hatalommal, amely lehetővé tette volna a számukra a pártapparátus birodalmi szintű kézbentartását. Hogy valójában mit is tervezett Sztálin, jól jelzi az a tény, hogy Zsdanovval, aki formailag a második volt a hatalmi hierarchiában, a főtitkár nem beszélte meg 1946. májusi, korábban már idézett döntését. Zsdanov formailag még a második számú vezető volt, de már lényegében ejtette a nagy vezér. Malenkov, aki az adminisztratív hatalmat tartotta a kezében a háború idején, teljes jogú politikai bizottsági taggá lett előléptetve, ugyanakkor ténylegesen kihagyták a párt újjászervezéséből, és időlegesen még Moszkvából is eltávolították. Valójában Malenkov helyére került a hierarchiában az első számú kegyenccé előlépett Patolicsev. Később Malenkov ugyan visszatért, hogy formálisan a második számú ember legyen Zsdanov bukását és 1948. augusztusában bekövetkezett titokzatos halálát követően.

Sztálin 1953. márciusi halálát megelőzően Malenkov azonban ismét igen veszélyes helyzetbe került. Az öregedő diktátor ugyanis a háború végétől a haláláig terjedő időszakban összeállított egy teljesen új vezetői csapatot, amelyeknek a tagjai szinte kizárólag a Testvériség soraiból kerültek ki. Ezek az újonnan érkező nagyhatalmú személyek a központi bizottság inspektoraivá voltak kinevezve, és a központi bizottság osztályainak és alosztályainak vezetőiből álló testület ellenőrizte tevékenységüket. 1951 és 1953 között Andropov egyike volt ezeknek a felügyelőknek, és maga is a KB egyik alosztályvezetője volt. Nagyon is sokat mondó, hogy mi történt ezekkel az inspektorokkal, Sztálin 1953. március 5-én bekövetkezett halála után. Beosztásukat nyomban megszüntették, és akik ezt a funkciót töltötték be, azokat haladéktalanul vidékre küldték, illetve jóval kisebb beosztásba helyezték át. Egy részük külföldre került alacsony rangú diplomataként.

A központi bizottsági felügyelők, az inspektorok különleges, a párt felett is álló szervezetet képeztek. Sztálin csak magas rangú pártfunkcionáriusokat választott ki e különleges hatalmú elit csoportba. Így rendszerint a legfontosabb területi pártbizottságok elsőtitkárai, vagy a központi bizottság már magas rangú, tekintélyes tagjai jöhettek számításba. Még a legmagasabb rangú párttisztségviselők számára is előléptetésnek számított, ha a központi bizottság inspektora lehetett. Egy ilyen KB-inspektor köztársasági és területi szinten korlátlan hatalommal rendelkezett a helyi pártvezetők kiválasztásában, leváltásában és irányításában. Egy központi bizottsági inspektornak a hatalma csupán a politikai bizottságnál ért véget. Mindezek következtében az inspektorok Sztálin akaratából olyan nagy hatalommal rendelkeztek, hogy saját belátásuk szerint válthatták le a köztársasági vagy területi szintű pártvezetőket. A bennfentesek kifejezetten Sztálin személyes megbízottjainak tekintették őket. Egy ilyen instruktor elég hatalmasnak érezte magát ahhoz, hogy még Hruscsovot, a politikai bizottság tagját, is megtámadja, hiszen Sztálin állt mögötte.

Patolicsev emlékirataiban idézi Sztálint, aki ezeket az inspektorokat a központi bizottság különleges hatáskörű meghatalmazottainak nevezte. Csak mivel az ügynök szó rossz csengésű volt, ezért maradtak inkább az inspektor elnevezés mellett. Összefoglalva megállapíthatjuk, hogy ők voltak Sztálin legmegbízhatóbb végrehajtói, akik a nagy vezér akaratának érvényt szereztek, amikor erre utasítást kaptak. Az 1946-tól 1953-ig terjedő időben, ezeknek az inspektoroknak a száma 20 és 25 között mozgott. Andropov egyike volt ezeknek 1951 és 1952 között, 1952 és 53-ban pedig egyike e nagyhatalmú csoport vezetőinek.

A Testvériség Sztálin kívánságára az SZKP új hatalmi központjává vált és a központi bizottság szervezési osztálya rendkívül meggyöngítette a politikai bizottság hatáskörét. Amióta Sztálin sikeresen kiépítette egyszemélyi diktatúráját, már nem volt többé szüksége a politikai bizottságra azért, hogy az legitimálja az ő uralmát. Sztálint zavarta is ez a politikai bizottság, amely nagyrészt a régi gárdához tartozó bolsevikokból állt, akik segítették őt egyszemélyi hatalmának a kiépítésében, de akik most már feleslegessé váltak. Sztálin 1946-ban a politikai bizottságot - mint folyamatosan működő intézményt - felszámolta és felcserélte hat vagy hét időleges bizottsággal, amelyek csak átmenetileg funkcionáltak.

Ezeket Sztálin egy konkrét ügy elvégzésére alakította a politikai bizottság tagjaiból. Sztálin közvetlen munkatársai és későbbi utódai szemében a nagy vezér egyik legnagyobb bűne pontosan az volt, hogy aláásta a politikai bizottság szerepét. Az SZKP nevezetes XX. Kongresszusán 1956. elején, emiatt bírálták a legkeserűbben. Egy ideig három csoport versengett a hatalomért, de egyben kölcsönösen ellensúlyozta és féken is tartotta a másikat. Ez a három csoport a zsdanovistákból, Malenkov, valamint Hruscsov klikkjéből állott. Ilyen körülmények között a politikai bizottság elvesztette hatalmát a helyi pártbizottságok és a központi bizottság vezetői kinevezésére. Sztálin ezt a hatalmat átruházta az Org-bürora és a központi bizottság inspektorokból álló különleges csapatára, amely lényegében átvette a politikai bizottság hatáskörét.

1952. októberében az Org-bürot, mint formális intézményt ugyan megszűntették, de a magját képező személyek bebocsátást nyertek a központi bizottság kibővített elnökségébe. Ez már előre jelezte azt a bizonyos államcsínyt, amely az elnökségen belül zajlik majd le, amikor is a Sztálin kegyei ből kiesett régi politikai bizottsági tagokat menesztik, és az új tagok veszik át hatáskörüket.

1946. augusztusában az Org-büro még rendelkezett azzal a hatalommal, hogy az összes pártfunkcionáriust kinevezhette és elmozdíthatta. A Patolicsev irányítása alatt álló titkárság és inspektori testület - Andrijánovval, Satalinnal, Ignatyevvel és Pegovval - vált a valódi hatalmi központtá. Ami Andropovot illeti 1947-ben a Karél-Finn Köztársaság pártszervezetének a másodtitkárává lett kinevezve. 1951-ben pedig bekerült az inspektorok belső körébe. Innen került a Központi Bizottság egyik alosztályának az élére, vagyis Andropov maga is ahhoz a legszűkebb bizalma csoporthoz tartozott, amelyet Sztálin hozott létre. Ez a belső, szűk hatalmi csoport nem volt ismert a kívülállók számára sem külföldön, sem a Szovjetunión belül. Valójában ez volt a hatalom igazi centruma a Szovjetunióban közvetlenül Sztálin irányítása alatt. 1946-ban a Testvériség még nem volt elég erős ahhoz, hogy a zsdanovista klientúra ellenállását leküzdve saját emberét, Andropovot, előléptesse. A Testvériség csak 1946-ban és 47-ben kezdte meg átvenni a pártapparátus kulcspozícióit.

1946. márciusában Patolicsev, Szuszlov, Andrijánov és Mihaljov az Org-büro tagjai lettek, vagyis a Testvériségnek már négy helye volt három zsdanovistával szemben. Ugyanez volt a helyzet a háromtagú Malenkov csapathoz képest is. Hruscsov nem volt tagja az Org-büronak, mert ekkor még nem volt elég személyi befolyása ahhoz, hogy bebocsássák ebbe a testületbe. Patolicsev 1946. márciusában átvette Malenkov egyik hívétől a központi bizottság azon osztályának a vezetését, amely a pártapparátust irányította. Andrijánov Patolicsev első helyettese, második helyettese pedig Ignatyev és Szuszlov, míg a központi bizottság nemzetközi és ideológiai ügyekért felelős vezetője Borisz Ponomarjev lett. Az ismertté vált tények arra utalnak, hogy Szuszlov és Ponomarjev volt megbízva, hogy létrehozza a Kominformot, amely a II. Világháború után a háború előtt létező Komintern feladatkörét volt hivatott ellátni. Sztálin a háború ideje alatt - 1943-ban - a szövetségesek kívánságára feloszlatta a Kominternt.

Sztálin 1946 májusában jelentősen megnövelte Patolicsev hatalmát. A központi bizottság szervezési-instruktori osztálya átszervezésre került. Az új intézmény, az ellenőrző direktorátus, felügyelte az SZKP pártszervezeteit. Ez az ellenőrző igazgatóság igen széles körű hatáskörrel rendelkezett és őhozzá tartozott az inspektorok felügyelete. A direktorátus főnökeként Patolicsev a központi bizottság egyik titkára lett, és ettől kezdve ő volt felelős a pártapparátus egészéért. Vagyis Sztálin leváltotta ebből a pozícióból Malenkovot. Egyidejűleg Malenkov el lett mozdítva a központi bizottság személyzeti osztályának éléről is, ahová Szuszlov került. Ekkor még a személyzeti osztályt Patolicsev és a Zsdanov-csoporthoz tartozó Kuznyecov közösen felügyelte. Néhány hónappal később, 1946. augusztusában, tovább nőtt az Org-büro és az ellenőrző direktorátus hatalma. Ekkorra már a politikai bizottság hatáskörének a többségét átvette. A Testvériség egyik belső tagja Larionov lett a személyzeti osztály helyettes vezetője, Szuszlov és Patolicsev közvetlen munkatársa. Malenkov később elvesztette központi bizottsági titkári tisztségét is, és a minisztertanács első elnökhelyettesévé lett kinevezve, amely jóval alacsonyabb pozíciónak számított.

A Testvériség célja és feladata tehát az volt, hogy meggyöngítse a politikai bizottság hatalmát, személy szerint aláássa Zsdanov, Malenkov és Hruscsov befolyását. A Testvériség második célja az volt, hogy tisztogatásokat hajtson végre a pártapparátus középszintű vezetői körében. A harmadik célja pedig az volt, hogy kiszemeljen és pozícióba jutasson olyan új kádereket, akikre a Testvériség hálózata később számíthat.

Andropov esetében is ez történt a Karél-Finn Köztársaságban. A Testvériség eltávolította a helyéről a politikai bizottság embereit és helyébe tette a saját klienseit. Sztálin tapasztalt hatalmi játékosként tisztában volt azzal, hogy nem szabad idő előtt túlságosan riasztani a politikai bizottság tagjait. Sztálin azzal indokolta az új káderek pozícióba helyezését, hogy a háború utáni ötéves terv gazdasági feladataihoz szükség van rájuk és ugyancsak nélkülözhetetlen a mezőgazdaság hanyatlásának a megállítása. Vagyis a gazdasági feladatokra való felkészüléssel indokolta a folyamatos tisztogatásokat és a Patolicsev-csoport hatalmának a növekedését. A második világháborút követő rossz termés, az ukrajnai éhínség és a korábban német megszállás alá került területek elpusztulása lehetőséget nyújtott Sztálin számára, hogy még keményebb intézkedésekkel kényszerítse ki a mezőgazdaság kollektivizálását, mint ahogyan azt az 1930-as években tette. A mezőgazdaság kudarcait azzal magyarázta, hogy a háború következtében a kolhozok felbomlottak. A valóság egyébként az volt, amit később hivatalosan is beismertek, hogy a szovjet vezetés szándékosan idézte elő 1946-ban és a rá következő évben az éhínséget. A központi bizottság 1963-ban tartott plénumán feltárták, hogy Sztálin a teljes gabonatermést elkoboztatta 1946-ban és külföldre exportálta, miközben az ukrán parasztok és Oroszország nyugati tartományainak a földművelői tömegesen haltak éhen. Hruscsov e tényeket részletesen leírja emlékirataiban.

Sztálin nemcsak a makacs és önfejű ukrán és orosz parasztokat akarta végleg megtörni, de újabb párttisztogatással szoros ellenőrzés alá akarta venni a németektől visszaszerzett orosz és ukrán területeket. Sztálin tudatosan alkalmazta az éhínséget, mint harci eszközt azért, hogy az általa makacsnak és engedetlennek ítélt lakosságot ismét az ellenőrzése alá tudja vonni. Célja volt az is, hogy a régi pártapparátust újjal cserélje le. Ezért döntött úgy, hogy a már szerveződő Testvériséget felhasználja saját céljai érdekében. A parasztság elleni terror, és a pártapparátus tisztogatása számos területen beindult Ukrajnában, Belorussziában, a balti köztársaságokban, Moldáviában, a Karél-Finn Köztársaságban, de magában Moszkvában is.

A Testvériség ekkor alakította ki a párt bürokratikus irányításának egy új módszerét. Ez nem volt más, mint az SZKP központi bizottsága nómenklatúrájának a létrehozása 1946-ban és 1947-ben. Nómenklatúrának ekkor azt a mintegy 40 000 főnyi új pártfunkcionáriust nevezték, akiket Andropovhoz hasonlóan kiemeltek, és egy jól megszervezett, központilag irányított hálózatba integráltak. Ez a nómenklatúra az alapkiképzést még a nagy terror idején kapta, és szemtanúja lehetett a tudatosan előidézett éhínségnek és a véres párttisztogatásoknak. A Testvériség még korban fiatal tagjaiként tulajdonképpen a haszonélvezői voltak annak, hogy a tisztogatások miatt hirtelen óriási hiány mutatkozott a pártvezetők körében. A Testvériséghez való tartozás pontosan azt jelentette, hogy aki ebbe a csapatba tartozik, az nem osztozik a többi átlag-pártfunkcionárius sorsában, aki ma még tisztogatott, de holnap már ő volt az, akit leváltottak, vagy a Gulágra küldtek, illetve kivégeztek. A Testvériség azon az elven működött, hogy amíg annak tagjai hűségesek egymáshoz, és a szervezethez, addig ők a nómenklatúra kivételezett tagjai. Andropov személyes sorsa jól szemlélteti ennek a Sztálin és Patolicsev által létrehozott titkos társaságnak a hatékonyságát.

A Testvériség és az általa kialakított nómenklatúra 1946-ban és 1947-ben intenzív tisztogatásba kezdett. Számos funkcionáriust különböző elhajlások címén menesztettek, de ők voltak a szerencsések. Másokat azzal vádoltak, hogy Anglia számára kémkednek. E tisztogatások mögött elsősorban Szuszlov állt. 1946 és 1951 között több mint 61 tartományi első-titkárt mozdítottak el. Ezek közül 50-et letartóztattak, ill. kizártak a pártból. Ebből az ötvenből azonban csak 19 volt zsdanovistának tekinthető. A többi helyi pártvezető bukása nagyrészt a testvériség tevékenységének tudható be. 1947. márciusában Patolicsevet és riválisát, Kaganovicsot, Sztálin Ukrajnába küldte, hogy fegyelmezzék meg az ukrán parasztokat és hajtsanak végre tisztogatást a Hruscsov által irányított és nacionalista elhajlással vádolt pártapparátusban. Belorussziában ugyanezt a feladatot a testvériség más tagjai, Ignatyev és Guszarjov hajtotta végre.

Az a tény, hogy Patolicsev és Ignatyev elkerült Moszkvából nem jelentette a Testvériség befolyásának a csökkenését. Szuszlov lépett 1947. májusában Patolicsev helyére, mint a központi bizottság titkára, és Andrijánov vette át Patolicsev helyét az Org-büro élén.

Ez volt az az idő, amikor Andropov karrierje ismét felfelé ívelhetett. 1947. februárjában, amikor a Testvériség hatalma a tetőpontján volt, és még Patolicsev is Moszkvában dolgozott, akkor léptették elő Andropovot a Karél-Finn pártszervezet másodtitkárává.

Moszkvában 1948. februárjában a zsdanovisták elérték befolyásuk csúcspontját. De miközben a központi bizottság titkos plénuma ülésezett, Zsdanov és követői hatalma hanyatlásnak indult. Ez részben Berija, részben pedig Malenkov akcióinak volt a következménye. De már ekkor is egy harmadik erő, a Testvériség játszotta a döntő szerepet. Szuszlov, a Testvériség egyik kulcsembere már 1947. májusában a központi bizottság titkára lett és 1947. őszén pedig átveszi a központi bizottság ideológiai részlegének, az agit propnak az irányítását. Ez a pozíció lehetővé tette számára, hogy 1948-ban átszervezze a Zsdanov által létrehozott ideológiai apparátust. Malenkov és Szuszlov - Zsdanov feje felett átnyúlva - 1948. júniusában végrehajtották Sztálin parancsára a Jugoszláviával való szakítást. 1948. júliusában Malenkov ismét hivatalosan a párthierarchia második emberévé lépett elő, egyik szövetségese Ponomarenko pedig központi bizottság titkára lesz. Ponomarenko azonban a Testvériség egyik befolyásos tagja volt. Előléptetése úgy is tekinthető, hogy ő vette át a biztonsági szervek feletti pártellenőrzést.

Zsdanov halála

1948. augusztus 31-én - 52 éves korában - Zsdanov homályos körülmények között hirtelen meghalt. Állítólag vadászat közben érte egy baleset. Híresztelések szerint több vezető vadkanvadászatra indult egy Moszkva-közeli erdőben. A vadászat végén Zsdanov halott volt. Halálának az okát soha nem hozták nyilvánosságra. Bármi okból is távozott az élők sorából, legközelebbi munkatársait: Voznyeszenszkijt, Kuznyecovot, Rogyionovot és másokat 1949-ben elbocsátották, letartóztatták, megkínozták. Egy évvel később bíróság elé állították, majd kivégezték őket. A letartóztatásokat, vallatásokat és kivégzéseket általában az Állambiztonsági Minisztérium szervei végezték. A Karél-Finn Köztársaságban a tisztogatásokat azonban a pártapparátus második embere, Andropov felügyelte. 1949. áprilisában ebben a tagköztársaságban is felgyorsultak a tisztogatások. Andropov ügyesen kihasználta az anti-zsdanovista vonalat és Kyprijanovot, a tagköztársaság zsdanovista első titkárát tette felelőssé a hibákért, elhajlásokért. Andropov nem úgy szólalt meg, mint a köztársaság második számú pártvezetője, aki maga is osztozik a felelősségben, hanem olyan hangot ütött meg, mint aki felügyeli alárendeltjeit, és akinek erre Moszkvából van, a legmagasabb helyről megbízatása. Kyprijanovot 1949-ben nemcsak leváltják első titkári tisztségéből, de le is tartóztatják és meg is kínozzák. Kyprijanov azonban túlélte Sztálin halálát és később rehabilitálták. 1975-ben pedig megírta emlékiratait.

1950. január végén a köztársaság pártszervezetének élére azonban nem Andropov került, hanem egy teljesen kívülállónak számító személy: Kondakov. Az új első titkár mögött Malenkov állott, aki ebben az időben ismét visszakerült a hatalom központjába, és Andropovot ugyanazért nem akarta első emberré kinevezni, amiért Zsdanov sem. Azaz Andropov nem az ő embere volt. 1949-ben és 1950-ben a Testvériség már ismét olyan erős volt, mint 1946-ban. Ez elég volt sorainak rendezésére és újabb hatalmi pozíciók megszerzésére, de még nem volt elegendő ahhoz, hogy minden esetben érvényesíteni tudja akaratát Malenkovval szemben, illetve Satalinnal szemben, aki Malenkov közvetlen szövetségese volt, és ekkor ő állt a Központi Bizottság pártszervezési osztályának az élén. A Testvériség vezetője - természetesen Sztálin után - Patolicsev volt, és az ő szövetségese Andrijánov állt korábban a pártszervezési osztály élén, de 1949-ben Leningrádba helyezték át, ahol ő lett az első titkár. Ezenkívül Andrijánov a legfelső szovjet elnökségének a tagja is lett, amely ugyancsak nyereséget jelentett a Testvériség számára. A Testvériség megerősödését jelzi továbbá az a tény, hogy Szuszlov meg tudta szilárdítani ellenőrzését a Szovjetunió külpolitikája és az ideológia formálása területén.

Átmenetileg csökkentette a Testvériség befolyását, amikor Patolicsevet és Ignatyevet egyrészt az Észak-Kaukázusba, másrészt Közép-Ázsiába helyezték át.

A sztálinista szisztémában a pártvezetők hegymászókhoz hasonlíthatók, akiknek rendszerint hamarabb el kell indulniuk lefelé, még mielőtt elérhették volna a csúcsot. Ez volt a helyzet Kaganoviccsal az 1930-as évek közepén, Jezsovval 1938. tavaszán, Molotovval az 1940-es évek elején, Berijával a II. Világháború után, Zsdanovval 1948. elején, Malenkovval pedig 1950-ben és 1951 első hónapjaiban. Csak egyetlen személy maradhatott mindig a csúcson, maga Sztálin. 1950. második felében - pontosan akkor, amikor Malenkov hatalma a zenitjén volt - kezdett el emelkedni Patolicsev, Szuszlov és a Testvériség más vezető tagjainak a befolyása. Ezúttal Andropov is úszott a főáramlattal. 1950. július 5-én Patolicsev Fehéroroszország pártvezetője lett. A Testvériség másik fontos tagja, Melnyikov pedig Ukrajna első titkáraként tevékenykedett már 1949. vége óta.

Amikor Sztálin leváltotta Molotovot a külügyminiszteri beosztásból, és elmozdította Sepilovot is az agitációs- és propaganda osztály éléről, Szuszlov valójában már egyedül volt felelős - természetesen Sztálin után - a nemzetközi és a politikai ügyek viteléért. Szuszlov és Andrijánov volt az Org.-büronak az a két túlélő tagja, aki még növelte is hatalmát. Ekkor már mind a külpolitika irányítása, mind az ideológia felügyelete a Testvériség kezében volt, amelynek a tagjai mindig szem előtt tartották, hogy az utolsó szó természetesen Sztálint illeti.

1950. végén és 1951. elején Satalint, Malenkov jobb kezét leváltják a központi bizottság pártszervezetek irányítását végző főosztályának az éléről. Helyére Ignatyev kerül. Miközben a moszkvai hatalmi központban ezek a változások történnek, a Karél-Finn tagköztársaság pártvezetője az a Kondakov, akit Malenkov helyezett tisztségébe. 1950. szeptemberében azonban leváltják, és egy évvel később, 43 éves korában már meg is halt. Kondakov helyére Patolicsev régi szövetségese: Alexander Jegorov került, aki régi barátja volt Andropovnak, hiszen karrierjük egyszerre indult. Jegorov 1950. szeptemberétől 1955-ig állt a Karél-Finn pártszervezet élén. 1955-ben, amikor Sztálin halálát követően a Testvériség hatalmas csapásokat szenvedett, Jegorov is elveszítette pozícióját és eltűnt a közélet látható horizontjáról. Andropov 1951. április 12-én, még mint a Karél-Finn Köztársaság második számú pártvezetője megjelentetett egy cikket a Pravdában, amelyben Sztálin nézeteit visszhangozva hangsúlyozta, hogy mennyire szükség van a pártellenőrzés megerősítésére az iparvállalatok fölött. Andropov cikkében idézi Sztálin megjegyzéseit arra vonatkozóan, hogy széles körű besúgóhálózatra van szükség a pártapparátus támogatására azért, hogy a párt a besúgók segítségével hatékonyabban tudja ellenőrizni a vállalati vezetőket. Ezt úgy is lehet értelmezni, hogy Andropov tulajdonképpen egy újabb tisztogatást sürgetett, a maradék malenkovista vállalatvezető és pártfunkcionárius eltávolítására.

Ezt követően Andropovot Moszkvába hívták, ahol is a nagyhatalmú központi bizottsági inspektorok közé került, akiknek a tulajdonképpeni feladata az volt, hogy előkészítsék és levezényeljék az új tisztogatást.

A Testvériség a szovjet hatalmi struktúra élén

1951. közepétől 1953. februárjáig a Testvériség nemcsak konszolidálja hatalmi pozícióit, de egyértelműen az összes rivális csoport közül a legerősebbé válik. A politikai bizottság régi tagjai, akik a testvériség legfőbb riválisai voltak, fokozatosan elveszítették a valódi hatalmukat. 1951. szeptemberében Sztálin nagyarányú személyi változtatásokat hajtott végre a biztonsági apparátusban, amely hozzásegítette a Testvériséget a győzelemhez, noha ez csak igen rövid ideig tartott. Ignatyev került a nagyhatalmú Állambiztonsági Minisztérium élére. Jepisev, aki az ukrán pártvezetésben viselt vezető beosztást 1951. szeptemberében, az Államvédelmi Minisztérium második számú embere lett. Itt érdemes utalni rá, hogy Ignatyevet és Jepisevet Sztálin 1953. márciusában bekövetkezett halála után nyomban leváltották, és Andropov is Jepisevvel egyidejűleg elveszítette tisztségét a legfelső szovjetben. Jepisevet 1955-ben kinevezték a Szovjetunió bukaresti nagykövetévé, amikor is Szuszlov a központi bizottság elnökségének a teljes jogú tagja lett. 1962-ben, amikor Szuszlov előkészületeket tett Hruscsov elmozdítására, Andropovot kinevezték a központi bizottság titkárává, Jepisev pedig a központi bizottság katonai főosztályának a vezetője lett, és egyben a szovjet haderő legfőbb politikai irányító testületének a feje.

Jepisev kinevezése az Állambiztonsági Minisztérium vezetői közé rossz jel volt olyan politikai bizottsági tagok számára, mint Malenkov, Berija, Kaganovics és Hruscsov. Kaganovics 1947-ben elmozdította Jepisevet, és egyben Patolicsev ellen is kemény támadást indított. Úgy tűnt, hogy eljött az idő a leszámolásra. Jepisev arról volt hírhedt, hogy nagyon durván hajtotta végre a tisztogatásokat, ő jelentett közvetlenül Sztálin személyi titkárságának. Többek között az ő titkos jelentéseiben szerepel az, hogy Hruscsov állítólag túl enyhekezű és elmulasztotta a megkívánt éberséget, miközben Ukrajna élén állt. Jepisevnek ezek a jelentései hozzájárultak ahhoz, hogy Sztálin kemény bírálatban részesítette Hruscsovot. E hivatalos csatornákat megkerülő titkos jelentések küldése Sztálinnak a Testvériség tagjai egyik legfontosabb kötelessége volt. Sztálin azért bátorította ennek a harmadik erőnek a létezését és növekedését, mert segítségével el tudta érni, hogy azok az esetleges párton belüli csoportok és potenciális vezetők, akik veszélyeztethették hatalmát, időben megfékezésre, illetve eltávolításra kerüljenek.

Az a tény, hogy a Testvériség vette át Ignatyev személyében az Állambiztonsági Minisztérium irányítását 1951-ben, kemény csapást mért az akkor éppen egymást támogató Malenkov és Berija számára. Ignatyev főnöksége azt is jelentette, hogy Viktor Abakumov elveszítette ezt a rendkívül nagyhatalmú pozíciót. Elmozdítását követően Abakumovot Sztálin személyes parancsára letartóztatták. Abakumov 1946-tól 1951-ig volt az Állambiztonsági Miniszter és szorosan együttműködött Berijával. S bizonyos vonatkozásban az alárendeltjének is volt tekinthető. Ezzel szemben Ignatyev nem jelentett Berijának, hanem csak személyesen Sztálinnak. Erre az is okot adott, hogy Ignatyevnek új beosztásában első feladata volt a grúziai tagköztársaság vezetőségének a lecserélése. Ez a vezetőség viszont szorosan összefonódott Berijával, aki maga is grúz származású volt. Ez az akció a "Mingréliai ügyként" ismeretes.

A "Mingréliai Ügy"

Grúzia népessége három nagy törzsből áll. Az imereciánokból, a kartvelekből és a mingreliánokból. Sztálin kartvel volt, Berija mingrelián. 1930-ban Sztálin lecserélte a grúziai pártvezetést, amelynek a tagjai akkor nagyrészt imereciánokból tevődtek össze. Az új vezetés 1940-bena a Berijához hasonlóan mingreliánokból állott. 1951. novemberében és 1952. márciusában Sztálin személyesen diktált le egy központi bizottsági határozatot, amely szerint a grúz vezetők lényegében szovjet-ellenes összeesküvésben vesznek részt Törökország érdekeit szolgálva. Ezt a határozatot eltitkolták mind a politikai bizottság, mind Berija elől. 1952-ben 427 grúz pártvezetőt letartóztattak. Nemcsak a legfőbb vezetők estek áldozatul a tisztogatásnak, de Hruscsov 1956-ban, a XX. pártkongresszuson elmondott titkos beszéde szerint több ezer ártatlan személy is az önkény és törvénytelenség áldozata lett. Beriját még nem vádolták, de már, miként Hruscsov kifejezte magát, nem volt messze az az idő, amikor ez az akció Beriját is célba veszi. Minthogy Malenkov Sztálin utolsó éveiben szövetségre lépett Berijával, így ez az ún. mingrélián összeesküvés Malenkov pozícióját is aláásta.

Az előbb elmondottakat mozaikkockaként összerakva kezd kibontakozni, hogy Sztálin új bizalmi emberei, élükön Ignatyevvel, Dmitrij Vlagyimirovics Pegovval és Szuszlovval megindították a támadást a politikai bizottság régi tagjai ellen. Ennek képezte részét az, hogy a Testvériség kampánya során 1951-től 1953-ig lényegében egyetlen hatalmi központtá egyesült a központi bizottság inszpektorátusa, az ideológiai apparátus, valamint a Állambiztonsági Minisztérium, Pegov, Szuszlov és Ignatyev irányításával. Az intézkedések ideológiai alátámasztását szolgáló keveréket maga Sztálin eszelte ki. Ebben szerephez jutott a belső kémkedés, valamint a titkosrendőrség megerősítése az új terrorhullám végrehajtására. Ekkor Andropov már ennek a Sztálin által létrehozott titkos összeesküvésnek az egyik belső vezetője volt. Azért, hogy jobban megértsük a Testvériség kölcsönös segítségen nyugvó kapcsolattartását érdemes utalni rá, hogy a titkos társaságnak az egyik kulcsfiguráját, Pegovot, Sztálin halálát követően elbocsátották. De a Hruscsov nevével jelzett korszakban visszakerült a vezetésbe az 1970-es években. 1973. áprilisában Andropov került a KGB élére és a politikai bizottság teljes jogú tagja lett. Pegov ugyanakkor a szovjet külügyminiszter első helyettese lett. 1975-ben pedig Pegov lett a központi bizottság azon részlegének a vezetője, amelynek a feladatkörébe tartozott a külföldön dolgozó káderek kiválasztása, és amely természetesen a legszorosabban együttműködött a KGB-vel.

Sztálin halálát követően a Testvériség más tagjai is elveszítették pozíciójukat, így többek között Brezsnyevet leváltották a központi bizottság egyik titkári posztjáról, de 1955-től kezdődően folyamatosan emelkedett karrierje, miután Szuszlov a politikai bizottság tagja lett. Ugyanezt lehet elmondani Andropovról és Jepisevről is. Melnyikov, akit Sztálin helyezett az ukrán párt élére, menesztésre került Ignatyevvel együtt. Melnyikov, mint már említettük a Szovjetunió romániai nagykövete lett, Andropov pedig egy kisebb diplomáciai beosztást kapott a Szovjetunió budapesti nagykövetségén.

Visszatérve 1952-re, amikor Sztálin és a Testvériség teljes erővel készítette elő az új nagy tisztogatást, Andropov a központi bizottság inspektorából az egyik alosztály vezetője lett. Ez azt jelentette, hogy ettől kezdve a nagyhatalmú inspektorok egy csoportjának ő állott az élén. Ez tekintve az akkori viszonyokat, a pártgépezet egyik leghatalmasabb pozíciójának számított. 1952 és 1953 azok az évek, amikor a Testvériség lényegében átveszi a teljhatalmat az egész Szovjetunió területén a politikai döntéshozatal tekintetében. Minden más párt és kormányzati szervezet befolyása a Testvériségéhez képest alárendelődött. A hatalom gyakorlásának a változását jelzi, hogy 1952. augusztusában - 11 év óta először - Sztálin maga írja alá a központi bizottság ülésének és a központi bizottság titkárságának a határozatát. Ezt megelőzően Sztálin a kormány elnökeként írt alá rendeleteket, és vagy Zsdanov, vagy Malenkov jegyezte a központi bizottság döntéseit. Ezzel Sztálin jelezni kívánta, hogy noha a XIX. pártkongresszuson 1952. októberében Malenkov terjesztette elő a központi bizottság beszámolóját, ennek ellenére vitathatatlanul ő az SZKP vezetője.

Hruscsov egyébként emlékirataiban ezt azzal magyarázza, hogy Malenkov csupán azért tartotta meg ezt a rendkívül fontos beszámolót, mert Sztálin fizikailag nem volt képes néhány percnél tovább beszélni. Miközben Sztálin megengedte Malenkovnak a jelentés elmondását, ahhoz már nem járult hozzá, hogy lényeges kérdéseket ő döntsön el, s beleszóljon a legfőbb pártvezetők kiválasztásába. Hruscsov szerint Malenkov politikai bizottsági tagsága azért nem jelentett sokat, mert ekkoriban ez a testület már csak formálisan működött, rányomva a pecsétet a Sztálin által meghozott döntésekre. Ebben az időben az SZKP központi bizottságának alosztály-vezetője csak az lehetett, akit Sztálin előzőleg személyesen hagyott jóvá. Az Állambiztonsági Minisztérium és a Testvériség Andropov mögött állt, de Sztálinnak személyesen is át kellett néznie Andropov káderanyagát. Minthogy Andropov megkapta a kinevezést, ez azt jelentette, hogy megfelelt a sztálini követelményeknek.

Sztálin antiszemita kampánya

Nem lehet tudni mikor indult volna be pontosan az a nagy terrorhullám, amelyet Sztálin 1953. március 5-én bekövetkezett halála állított meg, ha a diktátor élve marad. Szolzsenyicin úgy véli, hogy a zsidó lakosság tervezett kitelepítése kérdésében 1953. március elején született meg a döntés, mielőtt Sztálin agyvérzést kapott volna. Minthogy az akció teljes terjedelmében nem indult be, ezért a biztos részleteket csak olyanok tudhatták, mint például Patolicsev, Andropov vagy Pegov. A történészek egy része úgy véli, hogy az újabb nagy terrorhullámot a XIX. pártkongresszus már jóvá hagyta 1952. őszén.

A sztálini időszak szovjet történelmének a tényeiből tudhatjuk, hogy a tisztogatások szempontjából mindig az a személy volt a legfontosabb, aki az állambiztonsági apparátus élén állott. A tisztogatás irányítóját az akció beindulása előtti közvetlen időben nevezik ki. Jagodát például 1934. májusában, fél évvel Kirov meggyilkolása előtt. Ma már ismeretes, hogy erre Sztálin utasítására került sor, és ez szolgált ürügyül egy nagyarányú tisztogatási kampány beindítására. Jezsovot 1936. szeptemberében helyezték az állambiztonsági szervek élére, azaz fél évvel korábban, mint a központi bizottság 1937. februárjában és márciusában tartott plénuma. Ezen a párttanácskozáson indult be a nagy terrornak nevezett tisztogatás. Ignatyevet 1951. szeptemberében helyezték az Állambiztonsági Miniszter tisztségébe, közvetlenül azt megelőzően, hogy a "Mingrélián ügy" beindult, és ugyancsak kezdetét vette a tisztogatás Csehszlovákiában. Ez a "Slansky-perben" érte el csúcspontját. A prágai koncepciós pert úgy is fel lehet fogni, mint a Szovjetunióban készülő nagy tisztogatás főpróbáját a birodalom egyik tartományában. 1952. őszén Fehéroroszországban Berija egyik közeli barátja, Tsanava állt a tagköztársasági állambiztonsági apparátus élén. 1952. szeptember végén Tsanavát leváltják, majd amikor Beriját is utoléri a sorsa, és halálra ítélik, akkor Tsanavát is likvidálják bírósági tárgyalás nélkül. Berija jól tudta, hogy ez az ügy az ő sorsát is megpecsételheti. Berija leváltott embere helyébe egy olyan személy, Mihail Ivanovics Baszkakov került, akit a Testvériség legfőbb vezetői és Sztálin jelöltek erre a pozícióra.

A kutatók szerint Andropov volt az, aki egyedül ismerte jól az összes érintett személyt és magát Baszkakovot is. A jelek szerint ő ajánlhatta Sztálinnak a kinevezését. Ez azt jelenti, hogy 1952-ben Andropov már olyan beosztásban volt, hogy Sztálin őrá támaszkodott egy ilyen fontos és a tervei szempontjából kényes kinevezés meghozatalánál. Mindebből megállapíthatjuk, hogy Andropov a készülő nagy tisztogatás egyik legnagyobb hatalmú vezetője volt. Nemcsak tudta, hogy mire készül a bolsevik diktátor, hanem tevékenyen részt vett az egész akció előkészítésében és lebonyolításában.

Az 1952. októberében megtartott XIX. pártkongresszus a győztesek kongresszusa elnevezést adományozta önmagának. A XVII. pártkongresszust 1934. júniusában tartották, fél évvel Kirov meggyilkolása előtt, más szavakkal a nagy terror közvetlen beindulása előtt.

A XIX. pártkongresszuson Sztálin Malenkovot jelölte ki az ügyvezető első titkárrá és Molotovot, valamint Vorosilovot úgy szerepeltette, mint különleges tisztelet érdemlő két idős államférfit. Molotov nyitotta meg a kongresszust, Vorosilov tartotta a záróbeszédet. Mindössze két napra rá, hogy a kongresszus befejezte tanácskozását, a központi bizottság ülésen Sztálin már azzal vádolta Molotovot, Vorosilovot és Mikojant, hogy brit kémek és más súlyos vádakat is felhozott ellenük. Sztálin megtartotta a politikai bizottság régi tagjait, kivéve Andrejevet és Koszigint, akik a kibővített központi bizottsági elnökség tagjai lettek. Maga Sztálin volt az, aki a politikai bizottság nevét megváltoztatta a központi bizottság elnöksége elnevezésre. A diktátor ahhoz is ragaszkodott, hogy a politikai bizottság régi tagjait idővel újabbakra kell lecserélni. Mindezt ő megtehette volna a kongresszuson is. Valójában azonban akkor is megtartotta őket az elnökség tagjainak, amikor már nagyon súlyos kémkedési vádakkal illette őket. Mindebből arra lehetett következtetni, hogy a tisztogatást tulajdonképpen magával a politikai bizottság éppen hivatalban lévő tagjaival kívánta elkezdeni.

A XIX. pártkongresszuson Sztálin megfosztotta a politikai bizottság tagjait a tényleges hatalomtól. Az új központi bizottság nagyrészt a Testvériség tagjaiból került ki. A párt legfelső vezetése, azaz a központi bizottság elnöksége és a titkárság, már a Testvériség belső tagjaiból állott, és ez jelezte, hogy kik lesznek az igazi vezetők, ha Sztálin eltávolítja a politikai bizottság régi tagjait. A 25 tagúvá bővített elnökségben Malenkov és hívei négy, Hruscsov pedig két hellyel rendelkezett, míg Berija és a többi tag csak magára számíthatott. Ugyanakkor a Testvériségnek legalább kilenc tagja ült az elnökségben, úgy mint Andrijánov, Arisztov, Ignatyev, Kuusinen, Melnyikov, Mihaljov, Ponomarenko, Szuszlov és Csesznokov. Ha Sztálint is hozzászámoljuk, akkor ez a frakció 10 tagból állt. A tartalék csapat is ott volt, akiket az elnökség póttagjainak neveztek, s akik részt vettek a tanácskozásokon, de szavazati joguk nem volt. Ebből is hét a Testvériséghez tartozott, úgy mint Brezsnyev, Ignatov, Kabanov, Patolicsev, Pegov, Puzanov és Jugyin.

A másik nagyhatalmú szerv, a titkárság 10 tagból állt. Közéjük tartozott Sztálin, Malenkov és Hruscsov; valamint Arisztov, Brezsnyev, Ignatov, Mihajlov, Pegov, Ponomarenko és Szuszlov. Érdemes megjegyezni, hogy közülük hét személyes ellenfele volt Malenkovnak, Berijának és Hruscsovnak. Sztálin halála után a létrejött Malenkov-Berija-Hruscsov koalíció azonnal menesztette a Testvériséghez tartozó pártvezetőket, nemcsak a központi bizottság elnökségéből, de a többi nagyhatalmú állásból is.

A Testvériség és Sztálin gazdasági elképzelései

A XIX. pártkongresszust megelőzően több Sztálin által jegyzett írás foglalkozott gazdasági kérdésekkel. Ezekben Sztálin, illetve cikkírói keményen bírálták mindazt, ami még a kereslet és kínálat rendszeréből fennmaradt. Sztálin azt állította, hogy a kollektivizált mezőgazdasági üzemek, a kolhozok és a szovhozok, állítólag még mindig többletterméket állítanak elő. Ez a többlettermék náluk marad a kötelező beszolgáltatás után. A kolhozok ezeket a többlettermékeket a helyi piacokon pénzért értékesíthették, és ez Sztálin szerint megengedhetetlen elhajlás a Szovjetunióban érvényesülő szocialista elosztási rendszerben. Sztálin azt javasolta, hogy a beszolgáltatás után fennmaradt termékeket a pénzért való értékesítés helyett, közvetlen cserével kell ipari termékekre átváltani. Sztálin lényegében a pénzt, mint a gazdasági folyamatok közvetítő közegét, teljesen meg akarta szüntetni. Úgy vélte, hogy ezzel a szövetkezeti, vagyis csupán csoport tulajdont képező kolhozok kiiktathatók lesznek a kommunista közgazdasági rendszerből. Sztálin, a nagy "teoretikus" úgy vélte, hogy a kolhozok, mint szövetkezeti üzemek, csak átmenetet képeztek az igazi szocialista mezőgazdaság és kommunista közgazdaság kialakításához.

A XIX. kongresszus Sztálinnak ezeket a nézeteit a szocialista társadalmi és gazdasági rend legfontosabb alapelveivé kiáltotta ki, és ezzel ez vált a Szovjetunió hivatalos politikai irányvonalává. Sztálinnak ezek az elképzelései azonban kevés újat tartalmaztak. A valóságban ezek az első világháború során a Német Birodalomban bevezetett hadigazdálkodás módszerei voltak. Elméletileg a Die Glocke (a Harang) nevű szociáldemokrata csoport dolgozta ki, amelynek Alexander Helfand (Parvus) és Paul Leunsch volt a vezetője. Lenin egyszerűen átvette a pénz, azaz közvetítő közeg nélküli termékcsere módszereit, és kényszerrel bevezette őket Szovjet-Oroszországban a hadikommunizmus idején 1918-tól 1920-ig.

Lenin 1921-ben azonban kénytelen volt a hadikommunizmusnak ezt a pénz nélküli gazdaságát feladni, mert erős társadalmi ellenállásba ütközött. A lenini változtatás egyik része az volt, hogy a NEP (új gazdasági politika) lehetővé tette a kisárutermelő gazdaságoknak, hogy az állammal szembeni kötelezettségek teljesítése után termékeikkel szabadon rendelkezzenek. Ehhez azonban hozzátartozott az állami beavatkozással gyakorolt korlátozás és ellenőrzés, amellyel a pártállam elejét vette a kisárutermelők "kapitalizálódásának". A NEP tehát érvényesítette az állam piacszabályozó szerepét, eleve azzal a céllal, hogy korlátozza, majd pedig kiszorítsa a kisárutermelő gazdaságot, és megteremtse az egységes szocialista népgazdaságot.

1930-ban Sztálin újból be akarta vezetni a hadikommunizmust egy nagy szabású kényszerkollektivizálás keretében, de Leninhez hasonlóan ő is a parasztság kemény ellenállásába ütközött. 1952-ben Sztálin újabb kísérletet tett a parasztság megtörésére, tekintet nélkül arra, hogy ez mennyi emberi erőforrás feláldozásába kerül. Lényegében arról volt szó, hogy a még erőteljesebb társadalmasítás, vagyis a mezőgazdaság kommunizálása érdekében ismét a tömegterror eszközéhez nyúl. Ennek a kampánynak az első szakasza Sztálin javaslata szerint 1953. februárjában indult volna be, mintegy négy héttel a halála előtt. A bolsevik diktátor ugyanazokat a módszereket ajánlotta, mint amilyeneket 1928 és 1929-ben alkalmaztak. Ez magában foglalta a mezőgazdasági vállalatok, valamint a háztáji gazdaságok, a kolhozok fokozott adóztatását. Hruscsovnak a XX. kongresszuson elmondott titkos beszéde szerint az volt ebben az ördögi elképzelés, hogy olyan magas adókat vetettek volna ki, amelyet az adóalanyok nem lettek volna képesek teljesíteni. 1952-ben a kolhozok, mint kollektív gazdaságok és tagjaik, mint a háztáji parcellák művelői, összesen 26 milliárd rubelt kaptak eladott termékeikért. Sztálin tudta ezt, ezért elrendelte, hogy 40 milliárd adó befizetésére legyenek kötelezve, ami azt jelentette, hogy 14 milliárd rubel nem is állt az adófizetésre kötelezettek rendelkezésére. Az így elmaradt adók aztán igazolták volna a terrort, és a parasztok tömeges kivégzését, illetve a Gulág táboraiba való elhurcolását. Sztálin természetesen szabotázzsal vádolta volna mindazokat, akik a parasztok oldalára álltak volna. Ez lehetővé tette volna, hogy magában a pártban is nagyarányú tisztogatást végezzen - beleértve a politikai bizottság tagjainak az elmozdítását is.

Arnold Beichmann és Mikhail Bernstam: "Andropov New Challenge to the West - Andropov, új kihívás a Nyugat számára" című 1983-ban az Egyesült Államokban megjelent könyvében a 128. oldalon azt állítják, hogy a Csehszlovákiában lezajlott tisztogatások tulajdonképpen a Szovjetunióban tervezett nagyszabású akció főpróbájának tekinthetőek. A két szerző kiemeli, hogy a csehszlovák tisztogatásokban a megvádoltak többsége olyan zsidó származású kommunista volt, akik hosszú időn át tevékenykedtek a Kommunista Internacionálé szervezeteiben, és szoros kapcsolatban álltak a Berija vezette az NKVD-vel (Narodnii Kommissariat Vnutrennykh Del - Belügyi Népbiztosság), amelyből 1946-ban kivált az MGB (Ministerstvo Gosudarstvennoi Bezopasnosti - Állambiztonsági Minisztérium, amely elsősorban belügyminisztériumi feladatokat látott el. Ezeket a csehszlovák kommunistákat többek között azzal vádolták, hogy részt vesznek az Egyesült Államokat irányító pénztőkés kapitalista-cionista összeesküvésben.

A második vád az volt, hogy az összeesküvésben résztvevő zsidó származású orvosok meg akarták rövidíteni az akkori csehszlovák kommunista vezető: Gotwald életét. Mindez nagyon hasonló a Szovjetunióban "leleplezett" "doktor-összeesküvéshez". 1952. novemberében szovjet orvosok egy csoportját (a többségük zsidó származású volt) letartóztatták, néhány nappal azt megelőzően, hogy sor került Slansky-perére Prágában.

(1951. szeptember 6-án Rudolf Slansky-t leváltották a csehszlovák kommunista párt főtitkári tisztségéből. 1951. november 27-én, akkor, amikor Sztálin meghozta az ún. "Migrélián-ügyben" a döntését, a zsidó Slansky-t letartóztatták több más csehszlovák vezetővel egyetemben.)

Beichmann és Bernstram az idézett mű 128. oldalán mindebből a következő következtetést vonta le:

"E bizonyítékokból megalapozottan következtethetünk arra, hogy az új nagy terror, amelyet 1952-ben és 1953-ban Sztálin, Ignatyev, Mihail Rjumin MGB első-miniszterhelyettes, és pártapparátusbeli kollaboránsaik: Szuszlov, Pegov, Andrijánov, Arisztov és társaik - Andropovot is beleszámítva - előkészítettek, a következő csoportokat érintette volna:

Ehhez hasonló nagyszabású párttisztogatást és tömegterrort végül is Kínában hajtanak végre a "nagy kulturális forradalomnak" nevezett hatalmi harcok során. Mao Ce-tung ekkor leváltotta a párt főtitkárát, Teng Hsziao-pinget, valamint az államelnököt: Liu Sao-csit és meghurcolta, megalázta több millió más Kínaival együtt.

Visszatérve 1953 Moszkvájához Malenkov, Berija és a többi pártvezető tisztában voltak, hogy Sztálin újabb tisztogatási kampányba kezdett, de annak teljes részleteit nem ismerték. A XIX. kongresszuson mondott főtitkári beszámolójában Malenkov óvatosan szót emelt a nagy terror ellen. Malenkov úgy vélte, hogy a szocialista ideológia uralomra jutott a Szovjetunióban, de bizonyos burzsoá ideológiai-pszichológiai maradványok még léteznek, a külföldi ellenség pedig mindezt kihasználhatja. A legyőzött anti-leninista csoportok még behatolhatnak az ideológiai apparátusba. De Malenkov szerint az ő leküzdésükhöz nincs többé szükség tisztogatásra, elég a pártkáderek gondos politikai nevelése.

A Testvériség 1953. januárjában megindult akciója a "doktorok összeesküvésének" a bejelentésével kezdődött. Szuszlov, Mihajlov, Kozlov és mások - valamint irányításukkal a sajtó - azt hangsúlyozta, hogy nem valamiféle elvont burzsoá ideológiai maradványok ellen kell felvenni a küzdelmet, hanem élő, valóságos ellenség, azaz olyan társadalmi csoportok ellen, amelyek az ellenséges ideológiát képviselik. Elsősorban azok az emberek a célpontok, akiknek szoros kapcsolataik vannak külföldi imperialista körökkel.

Az összefüggések jobb megértése érdekében utalunk arra, hogy "Sztálin azonosította a nemzetközi pénzügyi közösséget - amely ekkor már pénzügyileg-gazdaságilag irányította a Nyugatot és annak vezető hatalmát, az Egyesült Államokat - a zsidó néppel. Ebben lényegében a nemzetiszocialisták és Hitler nyomdokain járt." Ugyanakkor azzal is tisztában volt, hogy azok a nemzetközi pénzügyi körök, amelyek annak idején finanszírozták a bolsevik hatalomátvételt (Lenint és csoportját a németországi Warburg-ház, és a német kormány finanszírozta; Trockijt és csoportját pedig a Wall Street olyan pénzemberei, mint Jacob Schiff) nem neki, Joszif Viszarionovics Dzsugasvilinek szánták az Oroszországgal folytatott világszintű kísérletük végrehajtásában a kommunista birodalom irányítását.

A háttérhatalom valójában a Szovjetunió Sztálin által tőle elorozott irányítását kívánta visszaszerezni, amikor úgy döntött, hogy a gyenge weimari Németországot egy harcias diktátor hatalomra segítésével gazdaságilag és katonailag megerősíti. Úgy gondolták, hogy egy német-szovjet háborúban két célt is elérhetnek: egyrészt végleg az ellenőrzésük alá vonhatják Németországot, másrészt visszaszerezhetik a Szovjetunió feletti befolyásukat is, amennyiben Sztálin helyére a saját emberüket tudják hatalomra segíteni. Ebbe a koncepcióba illet az a részben általuk kezdeményezett lépés, hogy Sztálin lépjen szövetségre az akkor főellenségnek számító nemzetiszocialista Németországgal és egyezzen meg Hitlerrel Lengyelország felosztásáról.

Az 1939. augusztusában megkötött Molotov-Ribbentrop (Hitler-Sztálin) paktum lényegében ennek az előzetesen kidolgozott koncepciónak volt a végrehajtása. Hrisztyián Georgievics Rakovszkij veterán trockista bolsevikvezetőt, akit 1937. nyarán ismét letartóztattak azzal a váddal, hogy kapcsolatban állt a trockista centrummal, az 1938-as harmadik nagy moszkvai koncepciós perben 20 évi börtönbüntetésre ítélték. Sztálin tisztában volt vele, hogy Rakovszkij magas rangú Grand Orient szabadkőművesként Trockij belső bizalmasa volt, és bennfentesként ismerte a háttérhatalom szervezetrendszerét. Ezért amikor Rakovszkij életéért küzdve KGB-s kihallgatójának, a francia származású Gavril Kuzmin tábornoknak előterjesztette javaslatait a börtönből, akkor azt Sztálin minden bizonnyal átbeszélte Joseph E. Davies-szel, az Egyesült Államok akkori moszkvai nagykövetével. Davies "Moszkvai jelentés" című könyve, amely az Anonymus kiadásában 1945-ben Magyarországon is megjelent, számos helyen utal arra, hogy hosszú, bizalmas tárgyalásokat folytatott Sztálinnal. Ha valaki gondosan és megfelelő háttérismeretekkel értelmezi a "Moszkvai jelentésben" leírtakat, akkor arra a következtetésre juthat, hogy megalapozott a feltételezés: e megbeszéléseken, és azoknak a háttérhatalom legfőbb vezetői által történő jóváhagyása során dőlt el Lengyelország sorsa. Tény az, hogy, amikor két hét különbséggel Németország megszállta Lengyelország nyugati felét, és elfoglalta területének 48%-át, majd pedig a Szovjetunió megszállta a keleti felét, és elfoglalta Lengyelország 52%-át, akkor Anglia, illetve Franciaország részéről csak az egyik agresszornak érkezett hadüzenet: Németországnak. Ez az összefüggés nem e sorok írójának a felfedezése, hanem ezeket részletesen tartalmazzák Hrisztian Georgievics Rakovszkijnak a kihallgatási jegyzőkönyvei.

A második világháborúban a németek oldalán részt vett a spanyol ún. Kék-Hadosztály. Ennek önkéntesei mélyen Oroszországban, egy paraszt házban rátaláltak az NKVD szolgálatában állott orvos, Dr. Joszif Landovszkij holttestére. Találtak ruházatában néhány sűrűn teleírt füzetet. Ezeket 1950-ben oroszról spanyolra fordították és Madridban kiadták. Ez a kötet tartalmazza Rakovszkij kihallgatási jegyzőkönyvét, és e sorok írója e jegyzőkönyvek áttanulmányozásából vette azt a feltételezését, hogy Sztálin egyeztette németországi politikáját a háttérhatalom legfőbb vezetőivel: mégpedig Franklin D. Roosevelt útján, akinek személyes jóbarátjával - az Egyesült Államok akkori moszkvai nagykövetével - tárgyalta meg a részleteket.

Mindez úgy függ össze a Sztálin halálát megelőző hisztérikus, antiszemita politikával, hogy Sztálin állandóan rettegett a háttérhatalomtól, egyrészt azért, mert képviselőjétől, Trockijtól, elragadta a hatalmat Lenin halálát követően. Majd a háttérhatalom első számú oroszországi megbízottjának számító Trockijt száműzte a Szovjetunióból, végül pedig 1940-ben ügynökei útján Mexikóban meg is gyilkoltatta.

Sztálin félt azért is, mert ujjat húzott a háttérhatalommal a II. Világháborút követően is, amikor nyíltan megszegte a Teheránban, Jaltában és Potsdamban kötött megállapodásokat. Itt csak arra utalunk, hogy Trumannak atombombával kellett fenyegetőznie 1946-ban, hogy rábírja a szovjet diktátort hadosztályainak kivonására Észak-Iránból. A másik eset, amire utalnánk az ún. berlini blokád, amikor a szovjet diktátor elzárta a négy szövetséges hatalom által megszállt Berlinbe vezető vasúti- és közúti-, és vízi szállítási vonalakat. Ekkor Nyugat-Berlint csak az amerikai hadsereg által létesített légihíd mentette meg a kiéheztetéstől 1948. júniusa és 1949. márciusa között.

Sztálin tehát rettegett ennek a háttérhatalomnak a bosszújától. Mivel antiszemitaként ő is egyetlen nép, a zsidó nép soha nem létezett uralmával azonosította ezt a háttérhatalmat, (ami azért tárgyi tévedés, mert a nemzetközi háttérhatalom mindig is a pénzvagyon magánmonopóliumával rendelkező, vegyes etnikumú transznacionális elitnek az intézményesült magánhatalmát jelentette) betegesen félt attól, hogy a Szovjetunióban élő zsidó polgárok - nyugati kapcsolataikra támaszkodva - majd fellépnek ellene. Mivel a Kreml egészségügyi szolgálatában a legkiválóbb orvosok dolgoztak, ezek többsége pedig zsidó származású volt, ezért Sztálin paranojás téveszméjének e zsidó orvosok lettek az első számú célpontjai, és nagyrészt az áldozatai is.

1953. februárjában nagyszabású nyomozás indult abból a célból, hogy kiderítse a gyanúba kevert doktorok kapcsolatait a politikai bizottság tagjaival, valamint a nemzetközi imperialista-cionista összeesküvéssel. Sztálin röviden a következő utasítást adta a nyomozással megbízott Szemjon Ignatyevnek "Ha nem vagy képes kicsikarni vallomást az orvosokból, akkor megrövidítünk egy fejjel."

------------------------------------------------------

Ennek utánanéztem. Stimmel.

A   orosz hírportál szerint Sztálin valóban figyelmeztette Ignatijevet, hogy ha az orvosok ügyében vizsgált személyek nem vallják be bűncselekményüket, ő maga lesz a helyükön, vagy Abakumov mellett a szomszédos cellák egyikében. Mint az egyik publicista később megírta, Ignatijevet arra utasították, hogy vegye le fehér kesztyűjét. Ignatjev nemcsak bejutott, hanem bekerült a Nagy Történelembe is. Ez az eset, amint most látszik, csak a politikai "jéghegy" csúcsa volt, fontos, de mégis része egy többlépcsős kombinációnak, amelynek célja az országban a zsidókérdés "végleges megoldása."

------------------------------------------------------

Hruscsov megemlíti emlékirataiban, hogy a szerencsétlen Ignatyev halálra dolgozta magát: "Csaknem színinfarktust kapott . . . Sztálin gonoszul lehordta telefonon a jelenlétünkben. Tele volt dühhel, kiabált Ignatyevvel és fenyegette őt, azt követelve, hogy láncolja meg a doktorokat, verje laposra és zúzza porrá őket. Nem meglepő, hogy majdnem minden doktor bevallotta a bűneit."

Amikor az így legyártott vallomások már kéznél voltak, akkor tárták fel, hogy milyen állítólagos kapcsolat áll fenn a politikai bizottság régi tagjai, és a nemzetközi cionista összeesküvés között. Ezt a kapcsolatot nyilvánvalóan közvetítőkön keresztül, középszintű vezetők útján tartották fenn. 1953. februárjában letartóztatták Iván M. Majszkijt, aki a Szovjetunió londoni nagykövete volt az 1930-as és 40-es években, majd pedig a külügyminiszter első helyetteseként Molotov közvetlen munkatársa. Majszkij ellen az volt a vád, hogy az angolok számára kémkedik. Letartóztatása már jelezte, hogy Molotov is célponttá vált. Sztálin ekkor már elrendelte a nyomozást Molotov ellen is, akit állítólag beszervezett az amerikai és brit hírszerzés, amikor Molotov Amerikába és Angliába látogatott az 1940-es években. Molotov felesége Zsemzsucsina, ekkor már le volt tartóztatva, mint a cionista összeesküvés résztvevője.

Majszkij letartóztatása jeladás is lehetett a megtervezett akció teljes körű beindítására. Ennek része volt az összeesküvés, annak leleplezése, a kémkedés és a kémelhárítás. A Testvériség megtette az utolsó lépéseket is, hogy a tömegterrornak ezt a drámáját a Szovjetunió minden sarkában megrendezze. Sztálin a nyilvánosság előtt néma maradt, és alig szerepelt életének utolsó napjaiban. Utoljára 1953. február 3-án írt alá egy rendeletet, mint a minisztertanács elnöke, amelyben lényegében negyedrangú kérdéssel foglalkozott. Eszerint egy különleges könyvkiadót kell létesíteni a minőségi művészeti kiadványok publikálására. "1950. március 5-én azonban Sztálin hirtelen meghalt." A Testvériség magára maradt, nem volt többé jelen a Nagy Testvér, aki megvédte volna őket. Ez a váratlan fordulat megmentette Malenkov, Berija, Hruscsov, Molotov és más veterán szovjet vezetők életét és átmenetileg a hatalmát is. Így rájuk várt a feladat, hogy döntsenek a Testvériség vezetőinek, úgy mint Ignatyevnek, Andrijánovnak, Pegovnak, Szuszlovnak és Patolicsevnek, valamint olyan még kisebb személyeknek a sorsáról, mint Andropov.

Száműzetésben a Testvériség

Sztálin halála tehát csaknem katasztrófát jelentett Andropov karrierje szempontjából, és ugyanezt lehetne elmondani a Testvériség több más vezetőjéről is. Sztálin utódai, úgy mint Malenkov, Berija, Molotov és Hruscsov, 1953. március 6-án, egy nappal a diktátor halálát követően, általános tisztogatást rendeltek el a sztálini apparátusban. A Testvériség tagjait leváltották és még azt is megtiltották nekik, hogy a központi bizottság épülete körüli hivatali helyiségeiket felkereshessék. Ugyanez történt a Dzserzsinszkij téren is, ahol akkor az Állambiztonsági Minisztérium volt. Az új vezetésben azonban hamarosan kitört a hatalmi harc, amely Hruscsovot segítette hatalomra. A Testvériség pedig fokozatosan rendezhette sorait és visszatérhetett a száműzetésből 1955 és 1960 között.

A magyar forradalom és Andropov felemelkedése

A Testvériség sorsa jól tükröződik Andropov életének az alakulásában is. Elvesztette hivatalát 1953-ban, de fokozatosan ismét emelkedni kezdett a ranglétrán 1954-ben, 1957-ben és 1962-ben. Andropov 1953-ban a Külügyminisztérium IV. európai osztályának az élére került és az ő hatáskörébe tartozott a diplomáciai kapcsolatok irányítása Lengyelországgal és Csehszlovákiával. Ezt további lecsúszás követte, mert a Szovjetunió budapesti nagykövetségére került tanácsosként. Ez azt jelentette, hogy a hatalmi nómenklatúrának a legalacsonyabb szintjére került.

További lecsúszást jelentett, amikor kihagyták a Legfelsőbb Szovjet küldöttei sorából. 1954. július 14-én azonban Andropov karrierje ismét emelkedni kezdett. Egy harmadrangú diplomáciai posztról előléptették a Szovjetunió budapesti nagykövetévé. Ezt a kényes pozíciót töltötte be a magyar forradalom idején is, és csak 1957. március 8-án tért vissza Moszkvába. Ekkor kinevezték a Központi Bizottság apparátusába. Először a Központi Bizottság személyzeti osztályán tevékenykedett, de hatásköre nem terjedt ki a legnagyobb szovjet tagköztársaságra, Oroszországra. 1957. májusában azonban ő került a Központi Bizottságnak a szocialista országok kommunista pártjait irányító osztályának az élére. Ő ellenőrizte a szovjet birodalom csatlós államainak a kommunista pártjait. De ezen túlmenően a kínai párttal való kapcsolattartás is a hatáskörébe tartozott. Kínát természetesen már csak méretei miatt sem lehetett a kelet-európai népi demokráciákhoz hasonlítani.

1961. októberében Andropov a Központi Bizottság teljes jogú tagja lesz és ez azért számít rendkívüli előléptetésnek, mert elkerülte az egyébként szokásos póttagsági fokozatot. 1962. novemberében Andropov már az SZKP Központi Bizottságának azon titkára, aki az úgynevezett szocialista országok állampártjaival tartotta a kapcsolatot, és aki már legfelsőbb politikai szinten is befolyásolni tudta e hatalmon lévő pártoknak a politikáját. Mindez a gyors emelkedés a Testvériség hatalmának a fokozatos növekedésére volt visszavezethető. Ugyanis Mikojan és Szuszlov, e titkos szervezetnek a két fontos vezetője, kulcsszereplőjévé vált a Szovjetunióban folyó hatalmi játszmának.

Sztálin halálára visszatérve, az valóságos sokkot okozott a különböző hatalmi csoportosulásokban. Többen, így például a veterán bolsevik: Dimitrij Manuilszkij, először azt gondolták, hogy Sztálinnak csak egy ravasz húzásáról van szó, meg akarja figyelni az egyes vezetőket. Valójában él, csak elrejtőzött. A halálhír azonban nem vaklárma volt. A régi vezetői gárda azonnal magához ragadta az irányítást, az ellenőrzést és a tájékoztatást. Azok a bizottságok és intézmények, amelyeket Sztálin állított fel és a Testvériség tagjai tartottak kézben, elveszítették hatalmukat. 1953. március 6-án, egy nappal Sztálin halálát követően, a Központi Bizottság kibővített elnökségét, amely az új vezetésnek a magja lett volna, megszűntették. Az elnökség ismét csak a régi politikai bizottsági tagokból tevődött össze, noha egy ideig megtartották az elnökség elnevezést.

Sztálin halálát követően Berija is elkezdte a saját, külön sztálintalanítási kampányát, csendben, de hatékonyan. Berija valójában a Testvériség ellen lépett fel, különösen Ignatyevvel szemben. Sztálin halálát követően az Állambiztonsági Minisztériumot a Belügyminisztériumba olvasztották be. Az Állambiztonsági Minisztérium vezetőit, Ignatyevet és Jepisevet pedig leváltották. A 25 tagú pártelnökségből 15-öt menesztettek, a Testvériség valamennyi tagjának távoznia kellett. A 10 tagú Titkárságból pedig hetet menesztettek. A Testvériségből egyedül Szuszlov tartotta meg központi bizottsági titkári rangját az 1953. márciusában végrehajtott tisztogatás után. Az az ideológiai és külpolitikai apparátus, amelyet Szuszlov irányított a Központi Bizottságban, ténylegesen felfüggesztette a működését. Röviden megállapíthatjuk, hogy a Sztálin halálát követő kilenc hónap csaknem a Testvériség teljes összeomlásához vezetett.

Sztálin utódai azonban nagyrészt tartózkodtak terrorista módszerek alkalmazásától politikai ellenfeleikkel szemben. Ez alól van néhány kivétel, köztük Berija esete. Az új vezető csoport, élén Malenkovval, Hruscsovval és Molotovval, tartott attól, hogy Berija a rendelkezésére álló félkatonai hivatásos biztonsági erőkkel fel tud ellenük lépni, és magához tudja ragadni a hatalmat. Berijának ebben az időben rendelkezésére állott több ezer belügyi alakulat, amelyeket személyi céljaira vethetett be. Egy másik ilyen eset volt Vaszilij Ivanovics Andrijánové, akit nemcsak letartóztattak, de minden valószínűség szerint agyon is lőttek. A Testvériséget nagyrészt az mentette meg a teljes felszámolástól, hogy Sztálin utódai úgy látták: a diktátor távozásával ez a csoport valójában le lett fejezve és tehetetlenné vált. Éppen ezért a leváltás, a távoli helyekre áthelyezés és egyéb tisztogatás elegendő velük szemben. Az új vezetők elfogadták a Testvériségnek azt a szabályát, hogy a párt mindenkori vezetői helyett az egymás iránti lojalitás ugyan bűn, amit adott esetben meg kell torolni, de ez a megtorlás nem tekinthető végső megoldásnak. A Testvériségnek pedig nemcsak abban rejlett az ereje, hogy Sztálin állt mögöttük, hanem abban is, hogy magas és középszintű pártfunkcionáriusokból álló képzett hálózattal rendelkezett, amelynek a tagjai készek voltak az egymással szemben álló hatalmi csoportosulások egyikéhez vagy másikához csatlakozni. Ezzel a csatlakozásukkal pedig el is dönthették, hogy ki-kit győz le.

Malenkovnak és Hruscsovnak szüksége volt a Testvériség hálózatára Berijával és az irányítása alatt álló állambiztonsági szervezetek köztársasági szintű tagjaival szemben. Hruscsov, aki már ekkor jól kiismerte magát a hatalmi játszmában, látta, hogy szüksége lehet a Testvériségre Malenkovval és frakciójával szemben. Valójában ez is történt, mert Hruscsov a Testvériség segítségével győzte le és távolította el a hatalomból Molotovot, Kaganovicsot, Malenkovot, Vorosilovot és Bulganyint - 1956 és 1957 során. Ezért a Testvériség gyorsan rendezte sorait, mert valamennyi hatalomért küzdő csoport igényt tartott a segítségére. Ezért a Testvériség még növelte is erejét. Ezt az is elősegítette, hogy belső struktúrája tulajdonképpen megegyezett az SZKP, mint egész, politikai struktúrájával.

Már utaltunk rá, hogy Andropov a Külügyminisztériumba került, onnan pedig a Szovjetunió budapesti nagykövetségére. A Testvériség többi magas rangú tagja a diplomáciai apparátusban általában nagyköveti beosztást kapott. A fiatal Andropov csak tanácsosi ranghoz jutott 1953-ban. Csupán egy évvel később lett ő is nagykövet. A szovjet birodalomhoz tartozó csatlós államokba akkreditált szovjet diplomaták jelentősen eltérnek az átlagos diplomatától. Ugyanis minden szovjet nagykövetségen belül ott volt a KGB helyi szervezetének a főnöke is, akinek a hatalma legalább akkora volt, mint a nagyköveté, de az esetek többségében még nagyobb is.

1953. júniusában, amikor Berija leváltásra került, a Testvériség helyzete fokozatosan javult. Szuszlov lett a Központi Bizottság ideológiai- és külkapcsolatokban illetékes titkára. 1954-ben ehhez még megszerezte a Legfelsőbb Szovjet külpolitikai bizottságának az elnöki tisztét isÍgy Szuszlov ismét legalább olyan hatalommal rendelkezett a szovjet külpolitika befolyásolásában, mint Molotov. Ugyancsak 1954-ben Szuszlov belső munkatársa és barátja, Ponomarjov került a Központi Bizottság nemzetközi osztályának az élére. Ezt akkor állították fel, amikor 1943-ban a nyugati szövetségesek kérésére Sztálin - formailag - feloszlatta a Kommunista Internacionálét, vagyis a Kominternt. Ponomarjov már helyettesként részt vett a nemzetközi osztálynak az irányításában 1944-től 1949-ig, amikor is a Központi Bizottságnak ezt az osztályát két részre osztották: az egyik foglalkozott a diplomáciai kapcsolatokkal, a másik pedig a külpolitika irányításával. 1954-ben ezt a két részleget ismét egyesítették, most már Ponomarjov irányítása alatt.

Andropov szempontjából ez igen kedvező fordulat volt. Ennek köszönhette, hogy egy év múltán már ő került a budapesti nagykövetség élére, mint nagykövet. Jurij Andropov, még mint követségi tanácsos ünnepelte Budapesten 40. születésnapját. Igaz, hogy Magyarország formailag külföldnek számított, gyakorlatilag kevés volt az eltérés a független Magyarország és a Szovjetunióhoz tartozó Karél-Finn Tagköztársaság státusza között. Magyarországon 1945-öt követően már másodszor nyílott lehetőség, hogy a kommunista párt vegye kézbe az ország irányítását. 1919-ben egy oroszországi fogságból hazaért bolsevik irányította a kommunista tanácsköztársaságot, Kun Béla, akit a Szovjetunióban, a nagy terror idején, Sztálin parancsára lényegében halálra ítéltek, mert őt is a trockisták közé sorolták. Mint tudjuk a Tanácsköztársaság mindössze 133 napig tartott és igen rossz emlékeket hagyott maga után a magyar társadalomban. A magyar nép 1956-ban ismét megdöntötte a kommunista rendszert, ez azonban már egy egészen más történet. Most csak utalunk rá, hogy 1956. október 23-án a már korábban is érlelődő események tüntetésbe és utcai harcokba torkolltak. Budapest lakosai ledöntötték Sztálin bálványszerű szobrát és soha nem látott egységben követelték a diktatúra és a szovjet megszállás megszűntetését.

A Rákosi-diktatúra eseményeit most részletesen nem ismertetjük, csupán arra utalunk, hogy ez a rendszer lényegében a szovjet rendszer kópiája volt, Rákosi pedig Sztálinnak az egyik kelet-európai epigonja. Ebben a rendszerben a nyugati fogalmak szerinti demokrácia, és az emberi jogok, valamint a politikai szabadságjogok nem léteztek, az önkényes letartóztatás és elítélés napirenden volt, és ez nem kímélte még a rendszer legfőbb irányítóit sem. Így például 1949. júniusában kivégezték Rajk Lászlót, a kommunista rendszer egyik legfőbb vezetőjét. Az Államvédelmi Hatóság is a sztálinista államrendőrség terrorista módszereit alkalmazta a magyarokkal szemben. Hruscsovnak a XX. pártkongresszuson 1956. februárjában elmondott Sztálin-ellenes beszéde nagy hatást tett a magyarokra. Rákosi rákényszerült, hogy elismerje: Rajk Lászlót egy koncepciós per keretében hamis vádak alapján ítélték halálra. 1956. júliusában Rákosinak mennie kellett, de utóda Gerő Ernő lényegében nem jelentett változást.

Amikor 1956. októberében sor került Rajk László ünnepélyes újratemetésére, akkor a belső feszültség forrpontra hágott, különösen a diákok, az írók és egyes munkásrétegek körében. Amikor a tüntető tömeg 1956. október 23-án az állami rádió épületénél gyülekezett, és egy diák-delegáció a rádióban tárgyalt, este 9 óra tájban könnygáz bombákat dobtak ki a rádió épületének a felső ablakaiból, és néhány perccel később a kivonult ÁVH-s egységek tüzet nyitottak a tömegre. Többen meghaltak és megsebesültek. A békés tüntetésnek indult megmozdulásból kormány-ellenes felkelés lett. A rend helyreállítására mozgósított magyar hadsereg néhány egysége azonban a tüntetők oldalára állt. Végül a megrémült kormányzat a szovjet hadsereg segítségét kérte. Az események fegyveres nemzeti felkelésbe torkolltak és a forradalmi kormány élére Nagy Imre került, a hadsereg vezetését Maléter Pál vette át, a szerveződő Nemzetőrség parancsnoka pedig Király Béla lett.

Egy olyan tapasztalt, kommunista pártfunkcionárius számára, mint Andropov, nyilvánvalóan sokkhatást jelentett, ahogyan a kommunista párt Magyarországon egyik napról a másikra szétesett, miután csaknem egy évtizedig a korlátlan hatalmat gyakorolta. Hasonló sorsra jutott az ÁVH, a politikai rendőrség, amely szintén megbénult, majd szétesett. Az állítólag kommunista beállítódású magyarok fegyvert fogtak a kommunizmus ellen. Az egykori moszkovita, vagyis a Szovjetunióban kiképzett Nagy Imre forradalmi miniszterelnökként kezdeményezte a Varsói Szerződésből való kilépést. A szakszervezetek már nem akartak többé a Moszkva által ellenőrzött Szakszervezeti Világszövetséghez tartozni.

Andropov is úgy látta, hogy ezt a folyamatot meg kell fékezni, mert veszélyt jelent az egész szovjet birodalom létére. Andropov, aki szovjet nagykövetként a forradalom teljes ideje alatt Budapesten tartózkodott nyilván sokat tanult abból, hogy mi történik akkor, amikor egy meghódított nép fegyveres harcba kezd a szovjet birodalom hatalma ellen. Andropov azt is a saját szemével láthatta, hogy a magyarok hogyan űzik ki - hacsak időlegesen is - a szovjet csapatokat fővárosukból. Azt is láthatta, hogy a nyers katonai erő, ha gátlástalanul bevetik, semmibe véve a világközvélemény állásfoglalását, milyen eredményesen alkalmazható egy népfelkelés elfojtására. A nagykövet megtanulhatta: mennyire fontos, hogy hiteles legyen ez a katonai erő. Vagyis tudnia kell a lázadóknak, hogy igenis bevetik ellenük. Andropov személyében a Szovjetuniónak felkészült embere volt Budapesten.

Király Béla tábornok számol be arról, hogy 1956. november 2-án Nagy Imre telefonon tájékoztatta: Andropov formális jegyzékben jelezte, miszerint fegyveres bandák vették körül a szovjet követséget, ami nem bizonyult igaznak. Több nyugati szerző szerint a magyar forradalom sorsát az pecsételte meg, hogy a Szovjetunió Hruscsov és Szuszlov vezetésével kész volt katonai erővel elfojtani az ellenállást. A magyar felkelés vezetőinek a többsége amatőrnek számított az olyan professzionális szovjet vezetőkhöz képest, mint Hruscsov, Szuszlov, Mikojan és Andropov. 1954. óta, mint nagykövet, Andropov megtanulta azt a technikát, hogyan kell mindig a legmegfelelőbben eljárnia, hogy az személyes karrierje szempontjából hosszú távon előnyös legyen. Budapesti tapasztalatai megtanították arra, hogy miként nézzen szembe a forradalmi felkeléssel, s hogyan fojtsa el politikai és katonai erővel az ellenállást válság idején. 1957-ben, amikor távozott nagyköveti posztjáról, olyan forradalmat élhetett át, amelyet csalással és kétszínűséggel, valamint nyers katonai erőszakkal csírájában elfojtottak. Budapesti évei alatt Andropov szorosan együttműködött a Testvériség olyan nagyhatalmú tagjaival mint Szuszlov és Mikojan. Szuszlov volt egyébként az a vezető, akit az SZKP politikai bizottsága megbízott azzal, hogy Magyarországot a Varsói Szerződésen, vagyis az ún. szocialista táboron belül tartsa. Ismert tény, hogy Szuszlov és Mikojan a magyar felkelés kirobbanása után, valamint annak elfojtása idején is Budapesten tartózkodott.

Nem fér hozzá kétség, hogy Andropov többféle módon is hasznosította Magyarországon szerzett tapasztalatait. Egyrészt kulcsfigurája volt egy sikeres műveletnek, amelynek az volt a célja, hogy fenntartsa a szovjet hatalmat Kelet-Európában egy válságos időszakban. Ez a válság nem neki volt tulajdonítható, a megoldását viszont részben már az ő személyes teljesítményének is köszönhették a Kremlben. Andropov azok közé tartozott, akik igyekeztek mások hibáiból is tanulni és nem kerülte el figyelmét az Egyiptom elleni sikertelen brit-francia-izraeli támadás a magyar forradalom idején. Ugyancsak jól jött számára, hogy szorosan együttműködhetett azzal a Szuszlovval, aki a későbbiek során az SZKP ún. "királycsinálója" szerepkörébe került. Mindezek a tapasztalatok jól jöttek a számára, amikor is 15 éven át ő állt a KGB élén, majd pedig amikor ő maga került az SZKP főtitkári tisztségébe.

Andropov figyelmét az sem kerülte el, hogy a kínaiak nem túlságosan megbízhatóak válságos helyzetekben. A kritikus 1950-es években a Kínai Népköztársaságot Ho Te-ching képviselte nagykövetként Budapesten, aki tapasztalt diplomata hírében állott. Ho kapcsolatban állt a magyar ellenzékkel, és egy olyan hírszerző apparátus állt a rendelkezésére, amelynek eredményeként a kínai nagykövetséget tartották a leginformáltabb diplomáciai képviseletnek Budapesten. Ho munkatársai szoros kapcsolatban álltak azokkal a magyar értelmiségiekkel, különösen a Petőfi-kör vezetőivel, akik vezető szerepet játszottak a magyar forradalom előkészítésében. Mindez megnövelte a kínai barátságot a magyar értelmiségi körökben. Kínában ezidőtájt volt folyamatban a "virágozzék száz virág" kampány, amely közel hozta egymáshoz a kínaiakat és a magyar lázadó értelmiség egy részét. Ezért a magyarok meg voltak róla győződve, hogy a kínai nagykövet biztos nem tenne olyasmit, mint Andropov, hogy behívja a megszálló csapatokat. Ezek a magyar értelmiségiek akkor még nem tudhatták, hogy a "virágozzék száz virág" kampány is csak arra volt jó, hogy lokalizálják a nemkívánatosokat, és eltávolítsák őket. Azaz "virágozzék száz virág", de azért a büdöset ki kell tépni, méghozzá gyökerestül.

Amikor Andropov védelmet kért Nagy Imrétől, Király Béla egy gépesített gyalogsági egységet és egy tankot rendelt ki a követség védelmére. Amikor ez az egység odaért, az utca üres volt és fenyegető bandáknak nyomát sem találták, ezért Király Béla megkereste Andropovot, amikor is arra a kérdésére, hogy zavarkeltőknek semmi nyomát nem látja, Andropov azt válaszolta, hogy ő ilyenekről kapott jelentést, de most már ezek a zavargások véget értek. Király ekkor felvette az Andropov asztalán lévő telefont, hogy felhívja a magyar kormányt. Kiderült, hogy közvetlen vonalat tartott a kezében Nagy Imréhez, és maga a miniszterelnök vette fel a kagylót. Király jelentette, hogy nincsenek zavargások és, hogy a szovjet nagykövet tudni szeretné megkapta-e Nagy Imre az ő írásos javaslatát. Érdeklődött továbbá, hogy vajon mikor kezdődhetnének tárgyalások. A magyar miniszterelnök azt válaszolta, hogy még aznap, azaz november 2-a délutánján a Parlament épületében. Ezen az éjszakán a magyar repülőterekről szovjet gépek indultak útra a Szovjetunióba. Később szovjet részről kezdeményezték, hogy a csapatok kivonását 2-áról halasszák november 3-ára. A tárgyalások ugyan megkezdődtek, de már elhangzottak olyan javaslatok, hogy a szovjet csapatok kivonását csak 1957. január 15-ig kelljen végrehajtani.

Andropov tevékenysége kulcsfontosságú volt abból a szempontból, hogy a szovjet hadosztályok zavartalanul özönölhettek Magyarországra. 1956. november 3-án már körülvették Budapestet a harcra kész szovjet hadosztályok 4000 harckocsi kíséretében. Este 11-kor szovjet részről arra kérték a kivonulás feltételeiről tárgyaló magyar kormányküldöttség tagjait, élükön Maléter Pállal, hogy a tököli szovjet támaszpontra menjenek a tárgyalások folytatására. 1956. november 4-én hajnalban a szovjet tankok megkezdték a benyomulást Budapestre. Király Béla ekkor felhívta telefonon Nagy Imrét és közölte vele, hogy Budapest szovjet inváziója megkezdődött és parancsot kért a szovjet támadás elleni tüzérségi védekezésre. Nagy Imre ekkor a következőt válaszolta: "Nem, nem. Nyugodjék meg, a szovjet nagykövet úr itt van a hivatalomban. Éppen Moszkvát hívja. Valami félreértés történt. Nem szabad Önnek tüzet nyitnia."

Andropov kétszínű szerepét jól mutatja az az ismert tény, hogy néhány órával később Nagy Imrének már meg kellett tennie híressé vált rádiónyilatkozatát, amelyben közli a világgal, hogy a szovjet csapatok támadást indítottak a törvényes magyar kormány megdöntésére és közli azt is, hogy a kormány a helyén van, és a magyar csapatok harcban állnak.

Ami Kínát illeti november 4-ét követően újból megjelenik a színen a kínai nagykövet, de ezúttal azért, hogy felajánlja Kína tanácsait és segítségnyújtását az új magyar rezsimnek. Kína magatartása, amely korábban két vasat is tartott a tűzben, egyértelművé válik: ha a magyarok felkelése sikeres Moszkvával szemben, akkor a kínai nagykövetségnek meg lett volna a kapcsolata a győztes forradalmi kormányhoz; ha pedig a felkelés kudarccal végződik, akkor Kína úgy is felléphet, mint a viharba került szovjet hajó megmentője Kelet-Európában. Ebből Andropov megtanulhatta, hogy a későbbiek során is bizalmatlanul szemlélje Kína politikáját.

Andropov azt is megtanulhatta, hogy a jugoszlávokban sem lehet megbízni. Jugoszlávia kizárása a Kommunista Internacionálé utódjából, a Kominformból - vagyis a kommunista pártok Tájékoztatási Irodájából, - valamint Tito tisztogató kampánya a kominformistának minősített jugoszláv kommunisták körében, rendkívül feszülté tette a viszonyt a sztálinista Szovjetunió és a Tito vezette Jugoszlávia között. A kapcsolat annyira elmérgesedett, hogy csaknem háborúra került sor a két ország között 1950-ben. Sztálint csupán az tartotta vissza a katonai beavatkozástól, hogy a Nyugat az ENSZ keretében keményen ellenállt Koreában.

Azt is számításba kell venni, hogy azalatt az idő alatt, amíg Andropov képviselte a Szovjetuniót nagykövetként Budapesten, számos atombomba-robbantást, és más atomfegyverrel való kísérletet hajtottak végre a Szovjetunióban. A taktikai atomfegyverekkel végrehajtott hadgyakorlatokra meghívták a kelet-európai csatlós-országok katonai vezetőit. A csehszlovák, a lengyel, a magyar, a román és a bolgár hadsereg parancsnokai ebben az időben közvetlenül Zsukov marsall, az akkori szovjet védelmi miniszter parancsnoksága alatt állottak. A hadgyakorlatok egyik célja az volt, hogy miként lehet hatékonyabban bekapcsolni a csatlós országokat, mint előretolt katonai bázisokat, egy esetleges Nyugat-Európa vagy Jugoszlávia elleni katonai akcióba.

Szovjet részről Tito-t is felelőssé tették a magyarországi kedvezőtlen fejleményekért. Ugyanis nemcsak a Hruscsov által beindított sztálintalanítási kampány, de az azt követő kibékülés Titóval bátorítást nyújtott a Sztálin-epigon Rákosi rendszer elleni erőknek. Sztálin halálával ugyanis a szovjet-jugoszláv szembenállás nem ért véget. Hruscsov ugyan békítő látogatást tett 1955-ben Belgrádban, de Tito nem volt hajlandó újra csatlakozni a Szovjetunió vezette szocialista táborhoz. Szuszlov is mély ellenszenvet érzett Titoval szemben.

Hruscsov írja emlékiratainak a 370. oldalán, hogy "Mihail Szuszlov különösen makacsul elutasította azt az elgondolást, hogy kíséreljük meg enyhíteni a feszültséget köztünk és a jugoszlávok között. Ragaszkodott ahhoz, hogy Jugoszlávia már nem szocialista ország."

Egy további lecke, amit a későbbi KGB-főnök, majd első titkár megtanult Budapesten az, hogy az értelmiségiekben nem lehet megbízni. 1956. áprilisában a Magyar Írószövetség kongresszusán új vezetőket választottak a szövetség élére. Elutasították a hivatalos jelölteket és nagy többséggel másokat szavaztak meg. Andropov megfigyelhette, hogy az írók és művészek az irodalmi problémákról és szakmai sérelmeikről fokozatosan áttértek az átlagpolgár, a társadalom egésze problémáinak a megfogalmazására. A szovjet nagykövet azt is láthatta, hogy miként alakul egy újabb ifjúsági szervezet, a szovjet Komszomol magyarországi változatának tekinthető DISZ (Dolgozó Ifjúsági Szövetség) mellett. Ez volt Petőfi-kör, amely mozgósította és szervezte az írókat, újságírókat, zeneszerzőket és még a katonatiszti akadémiák hallgatóit is. A meggyengült kommunista párt egyre több engedményt tett a Petőfi-körben aktivizálódott értelmiségieknek és fiataloknak, s még a párt hivatalos lapja, a Szabad Nép is értékes fórumnak nevezte. Arra bátorította a párt és állami vezetőket, hogy vegyenek részt a kör vitáiban.

Andropov megtanulta, hogy ez a fajta engedékenység ellenkező hatást vált ki és nem megerősíti a meggyengült hatalmat, hanem azt tovább erodálja. A legfontosabb lecke azonban, amit Andropov megtanult Budapesten, az az volt, hogy a Nyugat mennyire határozatlan és mennyire képtelen arra, hogy válság idején keményen fellépjen kihasználva a szovjet birodalom nyilvánvaló gyengeségeit. Eisenhower tábornokot 1952-ben azzal a jelszóval választották az Egyesült Államok elnökévé, hogy a II. Világháború győztes katonájaként aktív szerepet fog játszani a vasfüggöny eltávolításában. Ennek ellenére 1953. június 12-én, amikor Kelet-Berlinben felkelésre került sor, a Fehér Ház új vezetője és kormánya az engedékenységig passzív maradt.

A Nyugat felkészületlensége és kétszínűsége

"Szívére veszi terhünk, gondunk, vállára venni nem bolond" (József Attila)

A Nyugat irányító erejét - a háttérhatalom döntéshozóit - felkészületlenül érték a lengyelországi események, különösen pedig a magyar ellenállás, amely néhány nap alatt népfelkeléssé és nemzeti felszabadító háborúvá szélesedett. A magyarországi válság szovjet részről történő kezelésében is döntő szerepet játszott a Nyugat passzivitása. Moszkva eleinte tartott attól, hogy az Egyesült Államok és nyugat-európai szövetségesei a magyar nép segítségére sietnek. Az Egyesült Államok azonban nemcsak, hogy semmilyen konkrét segítséget nem nyújtott, hanem három különböző alkalommal kifejezetten biztosítékokat adott a Szovjetuniónak, hogy nem kíván Magyarország segítségére lenni, nem áll szándékában a szovjet birodalom érdekköréből kivonni, és katonai szövetségesévé tenni. Az első ilyen megnyugtató üzenet egy nappal az ENSZ Biztonsági Tanácsának az ülése után hangzott el, amikor Dulles amerikai külügyminiszter kijelentette: "nem tekintjük ezeket a nemzeteket (Lengyelországot és Magyarországot) potenciális katonai szövetségeseinknek." A rákövetkező napon 1956. október 28-án Henry Cabot Lodge amerikai ENSZ-nagykövet felhívta a Biztonsági Tanács tagjainak a figyelmét Dulles külügyminiszter Texasban elhangzott kijelentéseire. A következő napon, október 29-én pedig, Charles Bohlen, az Egyesült Államok moszkvai nagykövete hivatalosan is a Kreml urainak a tudomására hozta Dulles álláspontját: közölte a szovjet vezetőkkel, hogy azt Eisenhower elnök jóváhagyta. Néhány nap múlva aztán sor került Magyarország szovjet részről történő katonai inváziójára.

A New Yorkban működő Council on Foreign Relations, a Külkapcsolatok Tanácsa, amelyről ma már tudjuk, hogy a háttérhatalom talán legfontosabb központi koordináló intézménye, minden évben kiadja az amerikai külpolitika dokumentumaival foglalkozó kötetét. Az 1957-ben megjelent kötet, amely az 1956-os év anyagait tartalmazza fontos magyar vonatkozású dokumentumokat is közöl.

A 255. oldalon közli az amerikai elnök 1956. október 25-én tett nyilatkozatát:

"Az Egyesült Államok a magyarországi fejleményeket a magyar nép szabadság iránti vágyódása újabb kifejeződésének tekinti. A diákok és a dolgozó emberek követelései egyértelműen az emberi jogok körébe esnek, amelyekre valamennyien fel vagyunk jogosítva, és amelyeket az Egyesült Nemzetek alapokmánya megerősít, és amelyeket nevesítve garantálnak a magyar népnek azok a békeszerződések, amelyeket a magyar kormányok, a szövetséges és társult hatalmak, köztük a Szovjetunió és az Egyesült Államok aláírtak. Az Egyesült Államok elítéli a szovjet katonai erők beavatkozását, amelyeknek a békeszerződés értelmében ki kellett volna vonulniuk, és amelyeknek a jelenléte Magyarországon, ahogyan az most be is bizonyosodott, nem Magyarország védelmét szolgálja kívülről érkező fegyveres támadással szemben, hanem Magyarország folyamatos fegyveres megszállásának tekinthető egy idegen kormányzat erői által a saját céljai érdekében. Amerika szíve a magyar néppel érez együtt."

Egy másik dokumentum, amit az idézett kötet tartalmaz az ENSZ Biztonsági Tanácsának a határozata a szovjet csapatok Magyarországról történő kivonásáról. Nem lépett érvénybe, mert szovjet részről 1956. november 4-én megvétózták. A Biztonsági Tanács ebben - hivatkozva az alapvető emberi jogokra - a politikai szabadságjogokra és a függetlenségre, követeli a szovjet erők azonnali kivonását. 1. Felszólítja a Szovjetuniót, hogy tartózkodjon a Magyarország belügyeibe való minden további beavatkozástól, különösen a fegyveres intervenciótól. 2. Felszólítja a Szovjetuniót, hogy további fegyveres erőket ne vonultasson fel Magyarországon, és az ott lévő erőit haladéktalanul vonja ki magyar területről. 3. Megerősíti a magyar nép jogát ahhoz, hogy olyan kormánya legyen, amely képviseli nemzeti törekvéseit és elkötelezett az ország függetlensége és jóléte iránt. 4. Felszólítja az ENSZ főtitkárát, hogy a megfelelő szakintézmények vezetőivel konzultálva állapítsa meg, hogy milyen szüksége van a magyar népnek élelmiszerekre, gyógyszerekre és más segélyekre, s erről készítsen jelentést a Biztonsági Tanácsnak. 5. Felszólítja az ENSZ tagállamait és a nemzetközi humanitárius szervezeteket, hogy működjenek együtt ezeknek a segélyeknek a magyar néphez való mielőbbi eljuttatásában.

Ugyancsak a hivatkozott kötet 250. oldalán található Eisenhower elnöknek az 1956. november 4-i üzenete Bulganyinhoz, aki akkor a Szovjetunió minisztertanácsának az elnöke volt. Az amerikai elnök írja:

"Mély aggodalommal vettem tudomásul azokat a jelentéseket, amelyek ma érkeztek hozzám Magyarországról. A szovjet kormány 1956. október 30-i deklarációját, amely megerősíti a más államok belügyeibe való be nem avatkozás politikáját, úgy értelmeztük, mint ígéretet a szovjet erők mielőbbi visszavonására Magyarországról. Közleményében a Szovjetunió ténylegesen kijelenti, hogy 'a szovjet hadsereg egységeinek a további jelenlétét Magyarországon úgy tekinti, mint ami okot szolgáltathat a helyzet további romlására.' Az Egyesült Államok kormánya és én magam is ezt a kijelentést az államférfiúi magatartás megnyilvánulásának tekintettük. Ezt követte a magyar kormánynak az a kérése, hogy vonják ki a szovjet erőket. Következésképp kimondhatatlanul megrázott minket ennek a politikának a nyilvánvaló megváltoztatása. Különösen sokkoló, hogy az erőnek ezen újabb alkalmazására a magyar kormánnyal és néppel szemben akkor kerül sor, amikor tárgyalások folynak az Önök és a magyar kormány képviselői között a szovjet fegyveres erők kivonásáról.

Mint tudja az ENSZ Biztonsági Tanácsa rendkívüli vizsgálatot rendelt el ebben az ügyben. Tegnap délutánig a Biztonsági Tanácsot úgy tájékoztatta az Önök képviselője, hogy a tárgyalások folyamatban vannak Budapesten és olyan megállapodással végződnek, amely a szovjet erők Magyarországról történő kivonását eredményezik, a magyar kormány kívánságának megfelelően. A Biztonsági Tanács ezen az alapon rekesztette be az ügy vizsgálatát. Felszólítom az emberiség és a béke ügye nevében, hogy a Szovjetunió tegyen lépéseket fegyveres erőinek azonnali kivonása érdekében Magyarországról, és tegye lehetővé, hogy a magyar nép is részesüljön az emberi jogokban, valamint az alapvető szabadságjogokban, amelyeket minden nép számára biztosít az ENSZ alapokmánya.

Az ENSZ Közgyűlése rendkívüli tanácskozást tart ma délután New Yorkban azért, hogy felmérje ezt a tragikus helyzetet. Remélem, hogy az Önök képviselője abban a helyzetben lesz, hogy bejelenthesse a tanácskozáson: a Szovjetunió megteszi az előkészületeket erőinek visszavonására ebből az országból azért, hogy a magyar nép érvényesíthesse a jogát saját választása szerinti kormány létrehozására."

Eisenhower elnöknek erre az üzenetére Bulganyin 1956. november 7-én válaszolt, amelynek az a lényege, hogy a magyar ügy rendezése kizárólag a magyar és a szovjet kormány hatáskörébe tartozik. Hivatkozik arra, hogy megalakult a munkás-paraszt-forradalmi kormány Budapesten, amely már programját is közzétette és ez a program az amerikai elnök valamennyi kérdésére megfelelő választ nyújt.

Az idézett mű 261. oldalán olvasható Eisenhower elnök nyilatkozata, amelyet az 1956. november 14-én tartott sajtóértekezletén tett:

"Semmi sem háborította úgy fel az amerikai népet, mint a magyarországi események. Megszakadt a szívünk értük, és minden lehetségest megtettünk, hogy enyhítsük szenvedéseiket.

Egy dolgot azonban világossá kell tennem: az Egyesült Államok sem most, sem korábban nem támogatta egy védtelen nép nyílt lázadását olyan erő ellen, amely felett várhatóan nem győzedelmeskedhet.

Ugyanakkor, mindig azt akartuk, hogy a szabadság szelleme fennmaradjon; hogy az emberekben éljen a remény. De soha sem sürgettük vagy javasoltuk az elmúlt években, amióta ilyen problémákkal küszködünk, olyan fegyveres felkelés kirobbantását, amely csak katasztrófát hozhat barátainkra."

A magyar eseményekre történő nyugati reagálás hátterét jól megvilágítja Nixon alelnöknek az a beszéde, amelyet New Yorkban az Autógyárosok Szövetségének a tanácskozásán 1956. december 6-án mondott, és amelyből ugyancsak részleteket közöl a már hivatkozott CFR dokumentumkötet az 55.-től a 64. oldalig. Ebből idézünk:

"Vegyük most azokat az eseményeket szemügyre, amelyek Magyarországon történtek: Mivel szilárdan elleneztük az erő alkalmazását Egyiptomban, erkölcsileg abban a helyzetben voltunk, hogy elítélhettük ennek a bátor országnak a durva és barbár szovjet meghódítását. Habozás vagy cinizmus nélkül mozgósíthattuk a világ erkölcsi erejét ez ellen az égbekiáltó igazságtalanság ellen. Az Egyesült Nemzeteknek nincs olyan hadserege, amelyet kiküldhetne Magyarország hősies szabadságharcosainak a megmentésére. Nem voltak olyan nemzetközi szerződések, amelyek következtében a szabad nemzeteknek fegyveres segítséget kellett volna nyújtaniuk. Egyetlen fegyverünk az erkölcsi elitélés volt, minthogy másik cselekvési lehetőségünk olyan lépés lett volna, amely kirobbanthatja a harmadik és utolsó világháborút.

Vannak, akik azt mondják: az erkölcsi erő katonai támogatás nélkül nem ér semmit.

Nem szabad azonban alulértékelnünk a világ erkölcsi elítélésének az erejét. Még a Szovjetunió is rákényszerült ennek az elismerésére.

Nixon ez után felteszi a kérdést, hogy milyen hatással lesznek a magyar események a világon folyó küzdelemre. Így válaszol rá:

"Sok rövidlátó megfigyelő kapásból mondott véleménye szerint a kommunisták nagy győzelmet arattak. A józanabbul, reálisabban értékelők azonban úgy látják, a kommunisták megnyerhették a Magyarország ellenőrzéséért vívott csatát, de elveszítették a világuralomért vívott küzdelmet, amelyet fanatikusan meg akarnak nyerni. Meg vagyok győződve, hogy a magyar események fordulópontot jelentenek abban a küzdelemben, amelynek célja a kommunizmus legyőzése háború nélkül."

A kommunizmus legyőzése háború nélkül

Nixon ez után többször is megismétli, hogy a cél: a kommunizmus legyőzése, háború nélkül.

Így folytatja:

"A magyarok által adott lecke bevésődik az egész emberiség tudatába és lelkébe. Eredményeként megindult a bomlás a kommunista pártok körében. A Szovjetunió többé nem számíthat egyetlen csatlósának, sőt még saját csapatainak sem a lojalitására. A semleges országok megnyeréséért folytatott kampánya kudarcba fulladt. Feltételezhető komolyan, hogy bármely nemzet megbízna Budapest lemészárlóiban? Ami Magyarországon történt, az nyomatékosan figyelmeztet minden vezetőt, hogy akik behívják a kommunistákat, olyan durva mészárlást kockáztatnak, amilyen a magyar szabadságharcosok sorsa lett. Tudják most már, hogy a kommunizmus nem függetlenséget, szabadságot, gazdasági felemelkedést és békét jelent, hanem kommunista gyarmatosítást, szolgaságot, gazdasági függést és háborút."

Nixon ez után kitér arra, hogy a magyar és a közel-keleti események lehetővé teszik egy új világrend kialakítását, amely a jog uralmán és nem az erőn alapszik, és amely lehetővé teszi a kommunizmus legyőzését atomháború nélkül. Idézi végül Eisenhower szavait, amelyet 1956. október 31-én az amerikai nemzethez intézett:

"A magyarországi események egyidejűleg megmutatták el nem kötelezett barátainknak, hogy miért hisz oly erősen az Egyesült Államok a kollektív biztonságban. Azért vagyunk katonailag erősek, mert tudjuk: ez szükséges a béke fenntartásához ma. Miközben ellenezzük a viták rendezését az erőszak alkalmazásával, elismerjük az önvédelmet szolgáló erő szükségességét, mindaddig, amíg a kommunista világ el van kötelezve a világ feletti uralom megszerzésének az erő és az erőszak alkalmazása útján.

Szövetségekbe tömörülünk azért, hogy megvédjük a gyengébb nemzeteket attól, hogy Magyarországhoz hasonló sorsra jussanak. Senki nem állíthatja ma komolyan, hogy Magyarország, Románia, Csehszlovákia vagy más szovjet csatlós szabad és független. Ezzel szemben azok a nemzetek, amelyek csatlakoztak az Egyesült Államokkal a kollektív biztonsági egyezményekhez, megtapasztalhatták, hogy függetlenségük semmilyen tekintetben sem csökkent e szövetség által.

Ha megvizsgáljuk az elmúlt 40 nap eseményeit a Közel-Keleten és Magyarországon, akkor csak egyetlen kikerülhetetlen következtetéshez juthatunk: nem kell, nem szabad egyetlen pillanatig sem alábecsülnünk Magyarország tragédiáját, azt a törékeny helyzetet, amely még ma is létezik a Közel Keleten, vagy azt a nagy feszültséget, amely megterhelte szövetségünket európai barátainkkal. De miközben mi bizonyos veszteségeket szenvedtünk, lefektettük egy olyan világrend felépítésének a szilárd alapjait, amely a jogon és nem az erő alkalmazásán nyugszik. És lefektettük az alapjait a kommunizmus háború nélküli legyőzésének."

Nixon ezután hangsúlyozza, hogy ezeket a célokat csak úgy lehet elérni, ha szilárd a vezetés és kézben tartja az események irányítását. Ezután így folytatja:

"Szilárdan hiszem, hogy politikánkat azokra az elvekre kell alapoznunk, amelyeket az elnök október 31-én fejtett ki a nemzethez szóló üzenetében:

'Az a béke, amire törekszünk, és amire szükségünk van, sokkal többet jelent, mint a háború hiányát. Ez a jobb elfogadását, az igazságosság érvényesítését jelenti az egész világon. Nem lehet béke jog nélkül. És a jog sem érvényesülhet, ha nem várunk egyforma nemzetközi magatartást azoktól, akikkel szemben állunk, és azoktól is, akik a barátaink.'

Az elnök november 1-én a következőket tette ehhez Philadelphiában:

'Néhány éven belül elfordultunk az izolacionizmustól (elszigetelődéstől D. J.) a kollektív biztonság felé, az Egyesült Nemzetek szilárd támogatása irányába, a más nemzetektől való elhatárolódástól és önelégültségtől legfontosabb célunk - az igazságos és tartós béke - világos felismeréséig, hogy ezt a békét csak az összes többi néppel együtt érhetjük el.'

Visszatérve Eisenhower 1956. október 31-én tartott "Üzenet az Unió helyzetéről" szóló beszédére, az elnök még a továbbiakat állapította meg:

"Kelet-Európában úgy tűnik, hogy új korszak hajnalodik. Ez nem rövid idő alatt és könnyedén született meg. A II. Világháború után a Szovjetunió katonai erőt alkalmazva kényszerítette a kelet-európai népek kormányaira a szovjet döntést - Moszkva szolgái legyenek.

Az Egyesült Államoknak következetesen az volt a politikája, pártokra való tekintet nélkül, hogy erőfeszítéseket tegyen ennek a helyzetnek a megváltoztatására, és érvényt szerezzen az Egyesült Nemzetek háború idején tett kötelezettségvállalásának azért, hogy ezek háborúzó hadseregek által lerohant országok ismét megismerhessék a szuverenitást és az önrendelkezést.

Nem érvényesíthettük természetesen ezt a politikánkat az erő alkalmazásával. Egy ilyen erő nem szolgálta volna a kelet-európai népek legfontosabb érdekeit, és ellenkezett volna az Egyesült Nemzetek alapelveivel. De igenis segítettünk ébren tartani ezeknek a népeknek a reményét a szabadság iránt. Arra vonatkozóan nem volt szükségük felvilágosításra, hogy mi az értéke a nemzeti függetlenségnek és a személyes szabadságnak, hiszen az amerikai forradalom idején sokan jöttek e térségből országunkba, hogy segítsék a mi ügyünket. Az utóbbi időben e népek nemzeti függetlenség iránti vágya egyre inkább növekedett. Néhány nappal ezelőtt a lengyel nép büszkén és a szabadság iránti bátor elkötelezettséggel harcolta ki az átmenetet egy új kormányhoz. Ez a kormány - úgy tűnik - valóban a lengyel nép szolgálatára törekszik.

Az egész világ tanúja lehetett Magyarország drámai eseményeinek, amelynek bátor népe, mint oly sokszor a múltban is, életét áldozta azért, hogy külföldi uraitól visszaszerezze függetlenségét. Ma - úgy tűnik - egy új Magyarország emelkedik ki ebből a küzdelemből, szívünkből reméljük, egy olyan Magyarország, amely sajátjának mondhatja majd a teljes és szabad nemzeti létet. Ezek a történelmi események igaz örömet okoztak nekünk. A tegnapi napon a Szovjetunió fontos nyilatkozatot tett közzé a kelet-európai országokhoz fűződő kapcsolatáról. Ez a nyilatkozat elismeri a szovjet politika felülvizsgálatának a szükségességét, és e politikának oly módon való kiegészítését, amely eleget tesz a népek nagyobb nemzeti függetlensége és a személyek nagyobb szabadsága iránti követeléseknek. A Szovjetunió kinyilvánította készségét a szovjet "tanácsadók" visszavonására, akik az uralom hatékony eszközét képezték a szovjet megszállás alatt lévő országokban. Ugyancsak mérlegelés tárgyává tette a szovjet csapatok kivonását olyan országokból, mint Lengyelország és Magyarország. Nem tudhatjuk még, hogy vajon ezek a kinyilvánított célok valóban meg is valósulnak-e. Két dolog azonban világos:

Először, ezen országok népeinek a szabadság iránt megnyilvánuló szenvedélyes és áldozatkész fellépése önmagában ígéretet jelent arra, hogy a szabadság fénye hamarosan ismét felragyog ebben a sötétségben.

Másodszor, ha a Szovjetunió valóban szótartóan végrehajtja bejelentett szándékát, akkor a világ tanúja lehet az igazságosság, a bizalom és a népek közötti megértés terén a legjelentősebb előremutató lépésnek nemzedékünk életében.

Ezek a tények. Hogyan reagált az Önök kormánya mindezekre? Az Egyesült Államok kinyilvánította: kész gazdaságilag segíteni ezen országok új és független kormányait. Néhány nap óta már kapcsolatban állunk Lengyelország új kormányával e kérdésben. Egyértelműen kinyilvánítottuk, hogy gazdasági támogatásunknak nem feltétele, hogy ezek a kormányok egy meghatározott társadalmi formát tegyenek magukévá. Egyetlen feltételünk, hogy szabadok legyenek, mégpedig a saját maguk érdekében, a szabadság érdekében.

A Szovjetunió iránti tiszteletből arra törekedtünk, hogy elhárítsunk minden hamis félelmet azzal kapcsolatban, hogy a kelet-európai országok új kormányaira, mint lehetséges katonai szövetségesekre tekintünk. Nincsen ilyen hátsó szándékunk, barátokként tekintünk ezekre a népekre, és egyszerűen azt kívánjuk, hogy olyan barátaink legyenek, akik szabadok."

A Nyugat nem volt felkészülve

Sztálin halálának következményei, a nyomában járó változások, az SZKP XX. kongresszusa, a szovjet birodalmon belül kibontakozó "olvadás", enyhüléssel járó politikai erjedés, felkészületlenül érték a Nyugatot. Azok a meghatározó erők, amelyek a Nyugat vezető hatalmait már ekkor is irányították 1956-ban még nem voltak készek a balance of power, vagyis az évszázados egyensúly-politika feladására. Mint tudjuk ez a fegyverek nélkül folytatott hidegháború korszakát jelentette. 1957. után azonban hamarosan vezető szerephez jut a "békés egymás mellett élés" doktrinája, amelyet a lakosság csak úgy becézett, hogy a "békés egymás mellett félés", mert lényegében a kölcsönös nukleáris elrettentésen alapult. Jól mutatja azonban a háttérhatalom valódi stratégiájának irányát, hogy divatba jött a konvergencia-elmélet, amely azt hirdette, hogy a szovjet rendszer részben demokratizálódik és piacosodik, másrészt pedig a nyugati pénzgazdasági rendszer is centralizálódik, és vegyes gazdasági rend keretében részben a tervezést is bevezeti a jóléti állam gazdasági irányító szerepének a közjó érdekében történő érvényesítésével. Azaz a két szemben álló világrendszer gazdaságilag, politikailag és katonailag is fokozatosan majd közeledik egymáshoz, egészen addig, amíg egy központi világirányítás alatt egyesülhet. Az 1968-as események, különösen a prágai tavasz néven ismert csehszlovák reformfolyamat katonai elfojtása a kollektív biztonság intézményes bevezetése előjátékának bizonyult. Az Európai Biztonsági Értekezlet, a Helsinki Okmány elfogadása, a folytatódó kelet-nyugati tárgyalásokon kiegészült jelentős leszerelési megállapodásokkal és az európai biztonság és együttműködés intézményesülésével. Ezt azután felgyorsulva követték az integrációs törekvések, a Közös Piac átalakítása nemzetek feletti birodalommá Európában, másrészt az erőteljes fegyverkezés Amerikában. Mindez elvezetett a Nixon által a magyar események értékelésekor hangoztatott célhoz: a kommunizmus legyőzéséhez háború nélkül.

1989 és 1991 között a háttérhatalom befejezte a két-pólusú társadalom szovjet változatával való kísérletét. Áttért a kétpólusú társadalom nyugati változatára. Ez már nem állammonopolista, hanem magán-monopolista rendszer, amelyben a nemzetközi pénzügyi közösség az alibi demokrácia kulisszái mögül gyakorolja autokratikus hatalmát a függőhelyzetű alkalmazottak és segélyezettek felett. Ez az arctalan pénzviszonyokba elrejtőző hatalom időközben létrehozta a Szovjetunió pótlékává átalakított új birodalmát, az Európai Uniót, amelyben a létező demokrácia keretei között az Európa történelmében, de globális méretekben is a világtörténelemben eddig ismert legigazságtalanabb vagyonmegoszlási viszonyokat vezette be. Ebben a birodalomban elsősorban eladósítással érik el, hogy a társadalom egy szűk elit uralma alá kerüljön, az anyagi függetlenség, a valódi szabadság tényleges lehetősége nélkül. Az az újvagyonos osztály, amely a nemzetközi pénzoligarchia szolgálatában állva - a valódi tájékoztatást mellőzve - egyoldalú propagandájával megfosztotta a magyarokat a tényszerű, objektív tájékozódás minden lehetőségétől, egy újabb Szovjetunióhoz hasonló birodalom tartományává tette Magyarországot.

A pénzoligarchiának ebben az új birodalmában nem érvényesül a demokrácia legalapvetőbb feltétele, az államhatalmi ágak megosztása. Piacidegen monopolgazdaság működik benne. A központi tervgazdálkodás kvóták formájában érvényesül. Bürokratikus döntéshozói alulról nem ellenőrizhetők. Sok ezer jogszabálya követhetetlen. Ezek jelentős része le is van titkosítva, csak a beavatottak ismerhetik. Ebből az alapvetően antidemokratikus birodalomból nem lehet kilépni, és még kizárni sem lehet senkit. Az egyes népek elvesztették önrendelkezésüket, államaik pedig szuverenitásukat. Már a rendőrállami módszerek is megjelentek. Birói engedély nélkül, a brüsszeli bürokraták parancsára, mindenkinek a telefonja lehallgatható, internet-kapcsolata ellenőrzés alá vehető. Ha majd a hitelkártya kiszorítja a készpénzt, elég lesz egyetlen intézkedés, hogy egy polgár ne vásárolhasson és megbénuljon. Az általánosan használt mobil-telefonok pedig nemcsak a lehallgatást, de az egyén mozgását is ellenőrizhetik. Ebben a kamatmechanizmussal működtetett magán-pénzmonopóliumban minden vagyon szükségszerűen a pénztulajdonosok ellenőrzése alá kerül. Ez a rendszer belső törvényszerűségeiből adódik. Ez lesz a magyar termőföld elkerülhetetlen sorsa is, és nem is kellenek hozzá évtizedek.

Sztálin elégedett lehet. A sztálinista Szovjetunió ugyan eltűnt, de helyébe lépett - fejlettebb és álcázottabb formában - egy újabb birodalom, amely már nem a szuronyok erejére, hanem kifinomult, fejlett technikára támaszkodó eszközeivel az elit uralmának még hatékonyabb formáját képes megvalósítani. A magyar nép, amely 1956-ban a vérét ontotta azért, hogy megvédje szabadságát a szovjet birodalommal szemben, most olcsó agymosás eredményeként - egy kisebbség "többségének" a vitatható döntése alapján - "önként" lett egy másik birodalom önállótlan tartományává. Szabadságát, önrendelkezését és szuverén államát semmiért adta oda. Ezért nemcsak a birodalom uralkodó rétegét alkotó nemzetközi pénzügyi közösség és a hazai újvagyonos osztály, de a parlamenti pártok gépezetei is felelősek, amelyek eltörölték a szavazásra jogosultak legalább 50%-nak a kötelező részvételét. Ezzel az álnok jogszabállyal nemcsak azt tették lehetővé tették, hogy egy kisebbség dönthessen az egész nép sorsát meghatározó kérdésben, hanem azt is, hogy érdemi tájékoztatás helyett csak propaganda közhelyekkel bombázzák a tőmegtájékoztatási eszközöknek kiszolgáltatott állampolgárokat, azt sugalmazva, hogy ez az egész már egy rég eldöntött ügy, amin már úgy sem lehet változtatni. Sztálin bizony elégedett lehet.


2003
Dr. Drábik János: Uzsoracivilizáció III.
8. fejezet




Hátra Kezdőlap Előre