Szent István legendája Hartvik püspöktõl

Urának, Kálmánnak, a kimagasló királynak Hartvik püspök,

"Minden jó adomány és minden tökéletes ajándék felülrõl van, és a világosság Atyjától száll alá." Mivel ennek az Atyának legjobb adománya és legtökéletesebb ajándéka mindenkire bõven árad, mert senkit sem vet meg, hanem "azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére", kiáradt a magyarokra is, akik tudvalevõleg egykor a keresztények ostora voltak. Hogy ez miképp s mikor történt, úgy gondolom, a toll tiszte az emlékezetre bízni.

Abban az idõben ugyanis, melyben az említett nemzet az Isten egyházát pusztította, volt egy bizonyos Géza nevû fejedelme, a negyedik attól számítva, ki a magyaroknak Pannóniába jövetele idején elsõ vezérük volt; szigorú és kegyetlen, szinte hatalmaskodva bánt az övéivel, s irgalmasan s bõkezûen az idegenekkel, kiváltképp a keresztényekkel; ámbár még süppedt a pogány életmódba, mégis, a lelki kegyelem fényének közeledtére, figyelmesen kezdett tárgyalni a körös-körül fekvõ valamennyi szomszédos tartománnyal a békérõl; úgyhogy már ebbõl felismerhetõ, kinek fiává vágyott válni. Üdvözítõnknek az evangéliumban mondott szavai szerint: "Boldogok a békességben élõk, mert Isten fiainak hívják majd õket." Ezenkívül elrendelte, hogy valamennyi keresztényt, ki fejedelemségébe be akar lépni, a vendégbarátság és a biztonság kegyében részeltessék, felhatalmazta a papokat és a szerzeteseket, hogy elébe járuljanak, szíves örömest hallgatta meg õket, kedvet lelvén abban, hogy az igaz hitnek keble kertjébe vetett magja kicsírázik.

Minek szaporítsam a szót? Eljött az égben rendelt idõ, háza népével együtt hitt és megkeresztelkedett, megfogadván, hogy minden uralma alá vetett alávalóját a keresztény hit szolgálatába állítja.

Mivel pedig igen sok gondot okozott neki a lázadók megzabolázása, a szentségtörõ szokások lerontása, és hogy püspökségeket alapítson, hite szerint a szentegyház javára, egy éjjel csodálatos látomással vigasztalta meg az Úr, gyönyörû külsejû ifjat állított elébe, aki így szólt hozzá: "Béke veled, Krisztus választottja, megparancsolom, hogy szûnjenek meg gondjaid. Nem néked adatott meg véghezvinni, amit eszedben forgatsz, mert kezedet emberi vér szennyezi be. Tõled származik a születendõ fiú, kire az Úr mindezek elrendezését az isteni gondviselés terveinek megfelelõen rábízza. Õ az Úrtól választott királyoknak egyike lesz, a földi élet koronáját majd az örökkévalóval fogja felcserélni. Mindamellett a különleges követségben hozzád küldendõ férfit tiszteletteljesen fogadd, ha befogadtad, megtiszteljed, intelmeit hûséges szívvel, nem színlelt helyesléssel hallgasd."

Hogy felserkent a fejedelem, a látomást kábultan elõbb magában, majd Krisztus híveivel és az övéivel meghányta-vetette, Istennek kitárt karokkal a földre borulva alázatosan hálát adott, s könnyeket ontva ajánlotta magát és fejedelemségét születendõ fiával együtt annak õrizetébe, aki nem alszik s nem is pihen. Miközben pedig az Istentõl megjövendölt férfiún töprenkedik, jelentik neki, hogy boldog Adalbert, a cseh egyház fõpapja úton van hozzá az õ megtérítésére és az õszinte hit elõmozdítására, hogy dicsõítõ áldozattal áldozzon az Úristennek. Elmondhatatlan öröm támadt Krisztus új katonáiban, a vezér híveivel Krisztus apródja elé vonult, tisztességgel fogadta, és ahogy a látomás intette, minden módon kimutatta neki, hogy engedelmes gyermek lesz.

Így hát a fejedelem parancsára a zabolátlan nép mindenünnen összegyûl, a szent püspök társaival szüntelenül int, téríti és kereszteli az ország fiait, sok helyen egyházakat alapít. A világosság, mely megvilágosít minden embert, elûzvén a sötétséget, elkezdett Magyarországon fényleni, és beteljesedtek ebben a próféta szavai, ki így szólt: "A pogányok népe, amely sötétben jár, nagy fényességet lát." A láthatatlan világosság világossága Krisztus, kinek megpillantását a pogányok akkor érdemlik meg, mikor megtérve a sötétségbõl valóban teljes meggyõzõdéssel hiszik, hogy õ valóságos Isten és ember.

Azt sem szabad elhallgatni, hogy minden kétség eloszlatására, ha netán az említett, egyedül a férfi elõtt feltûnt látomásnak kevés hitele látszana, feleségét, kihez már közeledett a szülés órája, az isteni kegyelem vigasztalni ilyen látomással akarta. Megjelent ugyanis boldog István levita és elsõ vértanú elõtte, a levita öltözet díszeivel ékesítve, s így kezdett szólni hozzá: "Bízz az Úrban, asszony s légy biztos, hogy fiút fogsz szülni, akinek e nemzetségben elõször jár korona és királyság, és az én nevemet ruházd reá." Rácsodálkozván az asszony így válaszolt: "Ki vagy uram, vagy mely néven neveznek?" "Én vagyok - felelt az - István elsõ vértanú, aki elõször szenvedett vértanúságot Krisztus nevéért." Ezt mondván eltûnt.

Közben megszületett a fejedelem Istentõl megjövendölt fia, akit a próféta szerint ismert az Úr, még mielõtt a méhben megfogant volna, és akinek, mielõtt megszületett, elsõ vértanúja nevét adta. Ezt Isten kedveltje, Adalbert püspök, hite õszinteségéért a keresztség fehér ruhájába öltöztette, és õ lett lelki gyámola. Akkor az István nevet kapta; hisszük, hogy Isten is ezt akarta, mert ami "István" a görög nyelvben, "korona" a latin beszédben. Mivel Isten azt óhajtotta, hogy e világban is királyi hatalom koronázza, s a jövõben váltsa fel az örökké tartó boldogság koronájával, kijelölte õt az örök, el nem múló dicsõség elnyerésére.

Esztergom városában született, s már gyermekkorában teljességgel átitatta a grammatika tudománya. Nõtt a gyermek gyámolítva a gondos nevelésben, a kisdedévek elmúltával, miután a serdülõkor elsõ lépcsõfokán átlépett, apja összehívta Magyarország fõembereit és az utánuk következõ rendet; a közös tárgyalás tanácsa szerint fiát, Istvánt a nép élére állította, hogy uralkodjék õutána, és ennek megerõsítésére mindet külön-külön megeskette. Ezután betelvén napjai, az Úr megtestesülésének 997. esztendejében e világ haszontalan viszontagságait égi örömmel cserélte fel. És ugyanazon évben boldog Adalbert püspök Isten igéjének hirdetése végett poroszföldre lépett, majd ugyanott a vértanúság pálmájával koszorúztatott meg.

Apja halála után a még serdülõ István a fõemberek és a köznép kegyébõl dicsõséggel apja trónjára emeltetvén, lángoló lélekkel kezdett harcolni az igazságért, mert ámbár még serdülõ éveinek virágjában állt, nem a száján volt a szíve, hanem szívében volt a szája. Nem feledve a Szentírást, melyért szerfölött hevült, a megfontoltságot és az igazságot tartotta szem elõtt Salamon szavai szerint:

"Ha bölcs hallgatja a tanítást, gyarapítja tudását, az értelmes megtudja, hogyan kormányozzon."

Így hát minden rendeletében Isten hû sáfárának mutatkozván, azon kezdett elmélkedni, miként juttathatja a neki alávetett népet az egy Isten tiszteletére. De mivel megfontolta, hogy ez a szomszédos nemzetek szövetsége nélkül nemigen lehetséges, õ a környezõ tartományok népeivel életbe léptetett békét hûségesen megerõsítette, hogy amit elméjében forgatott a kereszténység zsenge ültetvényében annál bátrabban hajthassa végre.

De minden jónak ellensége, az irigységgel és gonoszsággal teljes ördög, hogy Krisztus apródjának szent szándékát szétzilálja, belháborút támasztott ellene; az õ sugallatára vonakodott a pogány nép nyakát a keresztény hit igájába hajtani, s azon mesterkedett, hogy fõembereivel együtt kivonja magát uralma alól. S már pusztították is városait, majorságait irtották, birtokait fosztogatták, az egyház szolgáit, s hogy a többirõl szót se ejtsek, már õt magát is bántalmazták. Mikor pedig nem akartak letérni eltévelyedett útjukról, s dühöngésük nem csillapult, a vezér bizakodván az örök erényben, seregének sokaságával Isten kedveltje, Márton fõpap és Szent György vértanú zászlaja alatt elindult, hogy úrrá legyen az ellenség veszett dühén. Ezek e napokban éppen a köznyelven Veszprémnek nevezett várost ostromolták, hogy ezt az õ gyalázatára fordítsák: ott tanyáztak le ugyanis, ahol a fejedelem és udvar szokott tartózkodni, hogy könnyebben nyíljon út más erõsségek elfoglalásához. Õ pedig, minthogy az isteni kegyelem vezérelte, rajtuk ütött; és emitt a hitükben, azok bizony csak a fegyverekben bizakodván, mindkét részrõl küzdöttek. Végül, hogy az ellenséget legyõzték, s részint leölték, részint foglyul ejtették és megkötözték, a gyõztes vezér híveivel hazavitte a gyõzelmi jeleket. Ennélfogva birtokaikról - mind a földekrõl, mind a falvakról - bölcsen rendelkezett, nem úgy, mint egykor Saul, aki legyõzvén Amaleket, az Úr tilalma ellenére a zsákmány javát válogatta ki magának.

De mert Pannónia dicsõségére ott született a boldog Márton fõpap, s az õ érdemeinek oltalmában aratott gyõzelmet ellenségein a Krisztushoz hû férfiú - mint már mondottuk -, dolgaikról semmit sem tartván meg a maga szükségére, tanácsot tartott Isten kedveltjeivel, s a Szent-hegynek mondott helyen, a szent püspök telke mellett, ahol Szent Márton, amikor még Pannóniában élt, ájtatosságra helyet jelölt ki magának; az õ nevére monostort épített, birtokokkal, javadalmakkal és minden szükséges egyébbel gazdagította, s az õ közbenjárásával legyõzötteken tizedet véve a püspökséghez hasonlatossá tette, megszabva, hogy minden javaikból oly szigorúan hajtsák be a tizedet, hogy akinek netán tíz gyermek jutott, a tizedik sarjat Szent Márton kolostorának adja.

Miután Krisztus katonája legyõzte az ellenséget, lelki örömmel eltelve elhatározta, hogy minden képességét és minden szándékát az evangélium magjának melegágyává teszi. Alamizsnálkodással és imádkozással töltve idejét gyakran borult a szentegyház padlójára, s könnyeit hullatva bízta Isten akaratára tervének teljesedését, hogy az, aki az Úr nélkül mit se tudna tenni, ha az Õ rendelkezésének betöltése segíti, a kitervelt jót erényes kezdeményezésekkel véghezvihesse. Ennek a megkezdéséhez és beteljesítéséhez azonban szükségesnek tartván Krisztus híveinek tanácsát, levelekkel és követekkel mindenfelé hírül adta kívánságát. Erre sok pap és egyházi személy, kit a vigasztaló Szentlélek látogatása ösztökél, úgy határoz, hogy elhagyva a székhelyét az Úrért, vándorútra kél. Apátok és szerzetesek semmi tulajdont sem kívánva csupán arra vágytak, hogy ilyen mélyen vallásos fejedelem kormányzása alatt szabályaik szerint éljenek.

Köztük jött a regula szerint élõ Asrik atya tanítványaival, akik közül egy Bonifác nevût Asrik atya helyére neveztek ki apátnak: mikor a boldog király igehirdetés végett Magyarország alsó részeibe küldte, nyakán egy kard megsebesítette, s bár ezt túlélte, a vértanúság dicsõségét el nem veszítette. Érkezett két másik is a lengyelek földjérõl, kik elmélkedésre a remeteéletet választották, egyikük, név szerint András, hitvallásának érdeme miatt az angyalok kórusába vétetett fel, melyrõl az Úr általa mûvelt csodajelei tanúskodnak; a másik, Benedek, Krisztusért ontotta vérét, s ezért csodálatosan megkoszorúztatott.

Miután Asrik apátot övéivel együtt tisztelettel befogadták, a Vas-hegy lábánál egy Szent Benedek atyáról elnevezett kolostort épített, ahol mindmáig virul a szerzetesi gyülekezet a Regula rendjében, s mivel a szent fejedelem adományai folytán bõvelkedik a fenntartásához kellõ mulandó javakban, nincs másra szüksége, csak arra, hogy az övéi és mások lábát az evangélium szerint mindennapos könyörgések és könnyek között megmosogassa.

Ezekkel tanácskozott Isten szolgája, a legkeresztényibb fejedelem, olykor közösen mindenekkel, olykor egyenként egyesekkel; közben pedig Isten színe elõtt igen dicséretessé tette magát azzal, hogy katonaságának vezéreit az igaz Isten tiszteletére térítette. Akiket pedig rajtakapott azon, hogy más utat követnek, fenyegetéssel és rémítgetéssel törte igába. Az egyház tanai szerint oktatta õket, rárakta nyakukra a fegyelem igáját és törvényét, s a gonoszság minden mocskát a földig lerontotta.

Ezek után tartományait tíz püspökségre osztotta, az esztergomi egyházat a többiek fejévé és felügyelõjévé tette. S mivel az okos fejedelem ismerte az említett Asrik vallásosságát, õt a fõpapi méltóság süvegével ékesítve a kánoni választással felmagasztalta, s a kalocsai püspökség méltóságát ráruházta.

Atyja halála után a negyedik évben az isteni kegyelem intésébõl ugyanezt az Asrik püspököt, kit más néven Anastasiusnak mondtak, a szent apostolok küszöbéhez küldte, hogy Szent Péternek, az apostolok fejedelmének örökösét megkérje: a Pannónia tájain kivirult zsenge kereszténységnek bõ áldását elküldje, az esztergomi egyházat aláírásának tekintélyével fõegyházzá szentelje, és a többi püspökségeket is áldásával erõsítse. Érdemesítse õt is arra, hogy királyi diadémával izmosítsa, hogy e tisztességre támaszkodva, amit Isten kegyelmébõl elkezdett, még keményebben szilárdítsa.

Éppen ez idõben fogadta el Miesko, a lengyelek fejedelme övéivel a keresztény hitet, s a római szék elöljáróihoz követeket küldve kérte, hogy apostoli áldással támogassák, és királyi diadémával koszorúzzák. Kérésére a pápa rábólintott, s már egy jeles mívû koronát csináltatott, melyet néki áldásával s a királyi dicsõ ranggal elküldeni szándékozott. De mivel ismeri az Úr, kik az övéi - hiszen mikor az apostolok kettõt jelöltek ki az apostoli szolgálatra, Mátyást részesítette elõnyben s vele töltötte be az apostolok számát -, elhatározta, hogy sokkal inkább választottját, Istvánt ékesíti szerencsésen e világi koronával, majd azután ugyancsak õt díszíti fel még szerencsésebben az örökkévalóval. Tehát a kijelölt napon, melyen a már elkészített koronát a lengyelek fejedelmének kellett volna küldeni, illetve a megelõzõ éjszakán, a pápának látomásában megjelent Isten küldöttje, és ezt mondta: "Tudd meg, hogy a holnapi napon, a nap elsõ órájában hozzád ismeretlen nemzet követei jönnek, akik tõled fejedelmüknek az apostoli áldás ajándékával egyetemben királyi koronát követelnek. A koronát hát, melyet csináltattál, fejedelmüknek, miként kérik, eljuttatni ne habozzál. Mert tudd meg, hogy ez néki a dicsõ királyi ranggal együtt élete érdemeiért jár."

E látomás rendje szerint a következõ nap megszabott órájában Asrik püspök a pápához ért, a rárótt feladatot bölcsen ellátva, a szent fejedelem viselt dolgait rendben elõadva kérte az apostoli széktõl az említett kitüntetéseket; kimutatta, hogy méltó ilyen tisztességre s méltóságra, mert Isten segítségével meghódított több nemzetet, s hatalma által sok hitetlent az Úrhoz térített. Ezek hallatára nagyon megörült a római fõpap, mindent megadott jóságosan, ahogy kérték. Azonfelül keresztet küldetett a királynak, mintegy az apostolság jeleként, így szólván: "Én apostoli vagyok, õ viszont méltán Krisztus apostola, ha Krisztus annyi népet térített meg általa. Ezért rendelkezésére bízzuk, miként az isteni kegyelem õt oktatja, az egyházaknak s népeinek mindkét törvény alapján történõ igazgatását." Elnyervén hát mindent, amit kért, Asrik püspök vígan tért vissza hazájába, magával vitt mindent, amiért a vállalt utat végigjárta.

Elhozták hát az apostoli áldás levelét ??? a koronával és a kereszttel együtt, s miközben a püspökök és a papság, az ispánok és a nép egybehangzó magasztalásukat fennen kiáltozták, Isten kedveltjét, István királyt az olajkenettel felkenve a királyi méltóság diadémájával szerencsésen megkoronázták. Hogy a királyi rang jelének elnyerése után milyen életû s ítéletû férfi volt, megvilágítja a püspökökkel és Magyarország fõembereivel együtt kibocsátott törvénykönyve, melyben tudniillik megszerkesztette minden egyes bûnnek ellenmérgét. És mert úgy tetszett néki, hogy a békének, mellyel Krisztus fûzte egybe a földkerekséget, legyen fia, el nem múló kötés aláírásával utódainak szigorúan meghagyta: senki köztük ellenségként más földjét ne támadja, törvényes vizsgálat nélkül szomszédját ne bántsa, az özvegyeket és árvákat senki se nyomorgassa.

Királyságának sorsául pedig, de kivájt sarjadékának szaporításáért a római császári méltóságot viselõ, szelíd erkölcsei miatt jámbornak nevezett Henrik húgát, név szerint Gizellát vette házastársul, kit miután olajkenettel felkentek, az ország koronájának viselésében társának rendelt. Hogy ez Isten tiszteletének csinosításában miképp viselkedett, az Istennek szolgálók gyülekezetei iránt mely buzgónak s jótevõnek mutatkozott, arról a mai napig tanúskodnak számos egyház keresztjei, edényei és csodálatos mesterséggel készített vagy szõtt oltári ékességei. Mindenekelõtt pedig a veszprémi püspökség épülete, melyet alapkövétõl kezdve minden Isten szolgálatához szükséges arany- vagy ezüstnemûvel és sokféle ruhával nemesen felékesített.

Maga a király a nemrég alapított püspökségeket, mégpedig mind magát az érseki, mind az összes püspöki egyházakat, miután terjedelmes kerületüket egyenként kijelölte, és mindegyiknek mindenben alkalmas egyháznagyot tett az élére, az apátságokkal egyetemben majorságokkal, udvarházakkal, szolgákkal és javadalmakkal királyilag felruházta, keresztekkel, edényekkel és az istentisztelethez járó más eszközökkel - aszerint, hogy mire volt külön-külön szükségük - kielégítõen felszerelte, és minden egyes évben, ameddig csak élt, tetézte az ajándékokat és megajánlásokat, nehogy valamit is kívülrõl kérjenek, akik a tárház tisztjét igazgatják. A szerzetesek életét és közösségét hol mások útján, hol személyesen fürkészve gondosan megvizsgálta, a lankadókat kárhoztatta, az ébereket szeretetébe fogadta, s a kanonok szolgálatát Krisztus és az egyház bizonysága alapján a püspökök gondjára bízta; az apostol szerint: mindenkinek mindene lett, hogy mindenkit megnyerjen.

Volt egy Sebestyén nevû szerzetes, kinek életét feddhetetlennek s vallásosságát Isten szolgálatában odaadónak tartották. Ezt a tiszteletre méltó király csodálatos szeretettel kezdte kedvelni, mert valaki mennél vallásosabb volt, õ ahhoz annál szívesebben hajolt. Ezt hát élete érdemeiért fõpapi tisztségre méltónak ítélte, s az esztergomi érsekség kormányzására kinevezte. Ám minthogy megostoroz Isten mindenkit, akit fiává fogad, a mondott Sebestyént is, hogy türelmét próbára tegye, testi szemeinek világától egy idõre megfosztotta. De hogy a hitben zsenge nyáj a pásztor vezetése híján a kitûzött helyes ösvényrõl el ne térjen, a római fõpap egyetértésével a király a többször említett Asrik kalocsai püspököt állította a helyére. Három év leforgásával Sebestyén Isten irgalmából visszakapta szeme világát, az apostoli szék tanácsára visszakerült hivatalába, Asrik pedig érseki palásttal tért meg saját egyházához, a kalocsaihoz.

Az említett király pedig hívõ volt, minden cselekedetét teljesen Istennek szentelte, fogadalom s felajánlás útján szüntelen imáiban magát s királyságát az örökszûz Istenanya, Mária gyámsága alá helyezte, kinek tisztelete s dicsõsége a magyarok közt oly nevezetes, hogy nyelvükön még e szûz mennybevételének ünnepét is, tulajdonnevének hozzátétele nélkül, csak Úrnõ napjának emlegetik.

És hogy könyörületes oltalmát még inkább elnyerhesse, magában a királyi székvárosban, melyet Fehérvárnak mondanak, ugyanezen örökké Szûz dicsõségére és nevére híres és hatalmas, csodálatos mívû bazilikát kezdett építtetni, a kórus falán tarka vésetekkel, márványlapokból kirakott padlóval. Aki ezt látta, szavaink igazságáról tanúságot tehet: számtalan fajta miseruha, oltárdísz és más ékesség van ott, az oltárok körül több színaranyból kalapált tábla, melyekbe a legdrágább kövek sorozatait foglalták; Krisztus asztala fölött csodálatos mívû cibórium emelkedik, a kincseskamra mindenféle-fajta kristály-, ónix-, arany-, ezüstedénnyel színültig rakva.

Ezt a szépséges, fentebb leírt egyházat a király saját templomának tartotta meg, és olyan szabadsággal ruházta fel, hogy fölötte egyik püspöknek se legyen semmiféle joga. De hogy a regula törvényétõl e hely testvérei se mentesüljenek, az érsek közös zsinatán meg kell jelenniük, hogy kiképezzék õket az egyházi dogma tanításában. A gyóntatás és olajszentelés napján akármelyik püspököt bízza meg a király jelenlétében, vagy küldi oda távollétében, az a bûnösöket ott feloldozza, és az olajat megszenteli. Ünnepélyes szentmisét is, ha a király éppen jelen van, csak a püspök mondhat, akinek a király - a prépost és a testvérek egyetértésével - mondani megparancsolja. A király távollétében pedig a prépost és a testvérek egyetértése nélkül semmilyen püspök sem tarthat jogot a misemondásra vagy bármilyen püspöki feladat ellátására. Ezenkívül elrendelte: ennek az egyháznak a népe olyan szabad legyen, hogy semminémû tizedet ne adjon semelyik püspöknek, hanem szolgáljon, miként õ rendelte, csakis a prépostnak és a testvéreknek.

Azután Isten szolgája arra törekedett, hogy mindazt, amije van s amit megszerezhet, Krisztusnak ajánlja, kinek adományából származott, hogy aki õt az evilági dicsõségre és tiszteletre méltóvá tette, az égi ország lakói közé kegyesen felvenni méltassa.

Olvassuk az apostolokról írt jövendölésben:

"Végig a földön szárnyal a szavuk, a világ végéig elhat szózatuk."

Ez a mondás áll nemcsak a tizenkettõre, hanem mindenkire, akit Isten az evangéliumot hirdetni küldött, akinek hite, szavai és erkölcse révén gyarapodott az egyház. Ezek között nem a legkisebbnek tartják ama legkeresztényibb királyt: jóakaratának és mûvének hírét, melyet az egyházak építésében saját hatáskörében szerzett, messze fekvõ földeken és igen híres városokban széthintette.

Szerzeteskolostort alapított ugyanis Jeruzsálemben, abban a városban, ahol Krisztus emberi természete szerint tartózkodott, bõséges mindennapi eleséget szolgáltató majorságokkal és szõlõkkel gazdagította. A világ fejében, Rómában is, István elsõ vértanú nevére tizenkét kanonokból álló, minden tartozékkal bõvelkedõ gyülekezetet állított, és egy kõfallal körülkerített telepet házakkal és vendégfogadókkal, azon magyaroknak alapított, akik imádkozás végett felkeresik az apostolok fejedelmének, boldog Péternek küszöbét. Még a királyi várost, Konstantinápolyt sem fosztotta meg ajándékozó jótéteményeitõl, csodálatos mûvészettel épült templomot adományozván minden hozzávalóval.

Méltán nyerte hát el a birodalma határain belül az apostol nevét, mert noha az evangélium hirdetésének tisztét õ maga el nem vállalta, a hit hirdetõinek, mint vezérük és felügyelõjük, megteremtette a gyámolítás és gondoskodás vigaszát.

Az égi irgalom valamennyi jótéteménye közül, melyhez a boldog király isteni végzésbõl jutott, mindenekelõtt azokat kell felsorolni s a betûkre bízni, amelyekkel elsõsorban lehet az örök élet örömeit kiérdemelni, ezek pedig az irgalom és az igazság. Mert minden szerencsés tetteiben egy dologra törekedett kiváltképp: ezt lelkének hívõ látásával látta meg az evangéliumban, mely igazságának bizonyságával mondja: "Boldogok az irgalmasok, mert majd nekik is irgalmaznak", és más helyen: "Adjatok, és akkor ti is kaptok." Az irgalomnak és kegyességnek oly szélesre tárt karjaival ölelte át Krisztus szegényeit, sõt bennük Krisztust, hogy egyetlen vendég vagy zarándok sem távozott tõle szomorúan, jósága vagy valamilyen vigasz nélkül. A szûkölködõk felsegítésére mindennapos állandó költséget határozott meg, az éjszakát virrasztásban, tevékenyen és vidáman volt szokása tölteni, Krisztus híveinek lábát mosogatva, a szegények keblébe alamizsnát dugva, mivel eltökélte, hogy e világon a szûkölködõ Krisztust tagjaiban vigasztalja, így õ maga megérdemli, hogy örökké örvendezzen, mikor a mennyei élet kincsesházát minden gyönyörûségekkel rakottan találja.

Egy éjszaka aztán lelki intéstõl illetve, egymagában, anélkül hogy bárki tudott volna róla, fogván egy Isten ajándékával teli erszényt, szokása szerint felkerekedett Krisztus kicsinyke nyájának meglátogatására. A szegények a mennyei kincseskamra pénzének kiosztását mindjárt kezdetben megzavarták, Isten emberének érdemeirõl szakálla kiszaggatásával tettek tanúbizonyságot. Emiatt hatalmas öröm öntötte el Krisztus katonáját, és mindenki teremtõjének legszentebb szülõanyjához irányította lépteit, s a földre vetve magát hálálkodva így kiáltott: "Égi királynõ, én királynõm, így tisztelték meg katonáid, akit királynak állítottál. Ha ezt valami ellenségem követte volna el, megbosszulnám a sértést segítségeddel. De mert tudom, úrnõm, hogy ezt nekem az örök boldogsággal fizetik vissza, igencsak ujjongok, s megköszönöm Üdvözítõnk vigasztaló szavait, melyekkel tanítványait vigasztalta, mondván: nem vész el egy hajszál sem fejetekrõl." E szavakból értette meg Isten embere, hogy égi kegyelem látogatta meg, és lelki kenettel kenetett; elhatározta, hogy szíve kapuját sohasem zárja be a segítséget kérõk elõtt, s ettõl kezdve személyesen vagy mások, de különösen Krisztus szolgái és cselédei, vagyis a papok és a szerzetesek útján az égbõl neki juttatott gazdagságot a szegények kezébe téve az örök kincstárban helyezte.

Errõl a dologról igen sokan tesznek tanúbizonyságot, de egy közülük, a vele a mennyei életben örökké osztozó boldog Günther, aki evilági nemesbõl lett megtérte után remete, s akit a jótékony fejedelem bõkezûsége csalogatott ide, s a csehek földjérõl többször eljött meglátogatására. Mert valahányszor érkezésének fényével István udvarát beragyogta, a király kincseskamráját keze alá helyezték, s mivel õ ennek tartalmát zarándokok, szûkölködõk, szenvedõk, özvegyek és árvák, klastromok és templomok között kiosztotta, csakhamar kiürült. Isten ugyanezen szolgájának intésére alapította meg az istenfélõ király a Bélnek nevezett monostort, s minden jóval gazdagította. Itt kezdte el elmélkedõ életét élni a Velencébõl jött Gellért szerzetes, akit felsõbb végzésbõl fõpappá választottak, s a szent király elhunyta után a kereszténység ellen támadt zavargásokban megköveztek: a lelki kegyelem ajándéka által méltó lett a vértanúk társaságára.

Úgy vélem, azt sem hallgathatom el, hogy Isten hatalma az õ emberének még életében meg akarta mutatni, mennyi érdeme lesz halála után. Hiszen ahányszor fülébe jutott, hogy beteg valaki, egy darab kenyeret, egy kis gyümölcsöt vagy fûszeres füvet küldött neki orvosságul, azt, ami épp a keze ügyében volt, meghagyván, hogy egészségesen talpra álljon, és mivel szavait Isten kegyelme kísérte, épségét a beteg nyomban visszanyerte. Üdvözítõnk dicsõséges mennybemenetele után, s azután, hogy csodálatos atyja jobbjára ült, azt mondják, keveseknek jelent meg testi valóságban, látomással azonban sokaknak nyújtott vigaszt, megtanítván õket a jövõbe látni. Ez történt boldog Istvánnal is. Egy éjszaka ugyanis valamely titkos sugallattól hirtelen felriasztva megparancsolta, hogy egy futár egy nap és egy éj alatt siessen az erdélyi Fehérvárra, és tereljen minden földeken lakót a városok falaihoz oly gyorsan, amint lehet. Mert elõre megmondta, hogy itt teremnek a keresztények ellenségei, vagyis a besenyõk, akik akkor a magyarokat fenyegették, és fel fogják dúlni földjeiket. Alig teljesítette a követ a király parancsát, itt is volt már a besenyõk váratlan csapása; gyújtogatással és fosztogatással mindent elpusztítottak, de Isten kinyilatkoztatása révén a boldog férfi érdemeiért mindannyiuk lelke a falak menedékében megmenekült.

Ezután történt, hogy mikor jámbor Henrik, római császári felség, a boldog király barátja kiszenvedett, a császári hatalmat a germánok választásából Konrád kapta, ki a béke nyugalmát megtörve, egész Németország csapatait egyesítve ellenségként próbált rátörni Pannónia határaira. Tanácsot tartott ellene a király a püspökökkel és a fõemberekkel, s a haza védelmére egész Magyarország fegyvereseit összevonta. Elõbb mégis megfontolván, hogy Krisztus segítsége nélkül mit sem tehet, kezét-szívét égnek emelte, és sérelmeit úrnõje, az Örök Szûz Istenanya, Mária elé tárva ilyen szókra fakadt: "Ha kedved telik benne, világnak úrnõje, hogy örökséged e részét ellenség pusztítsa, s a kereszténység zsenge ültetvényét irtsa, kérve kérlek, ne róják fel az én renyheségemnek, hanem inkább akaratod rendelésének. Ha a pásztor bûnös, érdem szerint õ maga lakoljon, kérlek, ártatlan juhokat dühöd ne sújtson." E beszéd után Máriától már szinte megvigasztalva, s bizakodva útra kelt az ellenség irányába. Mindjárt másnap hírnök érkezett a germánok táborába minden egyes vezérhez, mintha a császár küldte volna, és parancsot adott át a visszatérésre. Mihelyt az ellenség visszavonult, és a szent férfi felismerte, hogy Isten oltalmának irgalma látogatta meg, a földre borulva hálát adott Krisztusnak és szülõanyjának, kinek védelmébe magát és országának gondját szüntelen imában ajánlotta. A császár pedig megrémült övéinek ennyire váratlan kudarcától, és tudakolta, miképpen történt a dolog. Mikor aztán megértette, hogy a hírnök, aki õket visszatérítette, valóban nem volt az õ híve, nem kételkedett, hogy ez Isten szándékából történt a leghívebb király reményeinek megerõsítésére, és azontúl országának megtámadásától tartózkodott, mert visszatartotta az örök bíró félelme.

Ugyanez a boldog király, miután a királyi rendelkezések gondjával, elfoglalva az egész napját tárgyalásokra és tanácskozásokra fordította, az éjszaka csöndjében arra törekedett, hogy magát virrasztásba és imádkozásba vesse, idejét elmélkedéssel töltse, könnyeit hullassa, könyörgéseiben Istent szólítsa, s kérve kérte, hogy az igaz bíró mérséklete szálljon irgalmasan mindennapos ítélkezésére. Buzgó lelki vággyal gyakran így cselekedett, s egy éjszaka, mivel Isten temploma nagyon messze esett, nagy és nemes kíséretével együtt sátrat verve megszállt egy kiterjedt mezõn; a többieket elnyomta az álom, de õ felkelt fekhelyérõl, szívének hajlékába lépve, térdet hajtva egyedül ajka mozgásával az örök irgalom kapuját sóhajtozva, könnyek között ostromolta. S miután már hosszasan, kitartóan könyörgött Urának, az örök királynak szolgái eljöttek, hogy kéréseit elfogadják, s a fölötte kifeszített sátor felemelkedve a földrõl addig függött a levegõben, míg Isten embere magához tért az elrévülésbõl, s a lelkét eloldozta a könyörgéstõl. Ámbár ez a jelenség láthatatlanul csak annak, ki a dolgokat megtörténtük elõtt tudja, s a rejtelmeibe avatott angyaloknak jutott tudomására, mégis egy felette jámbor és ártatlan férfiúnak, aki akkor talán ugyanazzal foglalatoskodott, látható módon megnyilvánult. A szent király a Szentlélektõl értesülvén, hogy ez az ember tudja titkát, magához hívatta, elõször nyájas szavakkal tudakolta, mit látott, majd királyi ajándékkal gazdagította, s megtiltotta, hogy amíg õ él, a titkot valakinek is feltárja.

Miután nevének híre eljutott sok nép fülébe, és a szájából szóló ítéletek általános elismeréssel mindenütt híressé váltak, hatvan férfi a besenyõk közül, akiket fentebb említettem, minden felszerelésével, nevezetesen rengeteg arannyal-ezüsttel és az ékességek sokféle fajtájával megrakott szekereken elhagyva a bolgárok vidékét, Pannónia határai felé közeledett, mivel a királyhoz akart jönni. De sokan a szolgák közül, kiknek lelke hajlik a bûnre, akár a viasz, a fenekedés fáklyájától fellobbantva elébük mentek, karddal levágtak egyeseket, a többieknek elrabolták mindenüket, és kifosztva, félholtan otthagyták õket. Ezek a király ítéletére tartogatva, ami történt, s amit elszenvedtek, folytatták a megkezdett utat, egyenesen hozzá siettek, és lába elé borultak. Láttukra így szól: "Mi az oka bajotoknak?" "Uram - felelték -, mi, a te szolgáid semmi rosszat sem forralva, ítéleted tudományát jöttünk meghallgatni, és egyesek - bár okot nem adtunk rá - elragadták mindannyiunktól a magunkkal hozott vagyont. Ezenkívül, akit elkaptak, lemészároltak, és mi épp hogy életben maradva eljöttünk, hogy ezt hírül adjuk." A király, amilyen okos lelkû volt, sem tekintetével, sem szavával nem fenyegette azokat, hanem tartóztatva magát, ahogy írva van: "mérgét a bölcs végül is lecsillapítja", tüstént elküldött azért a hadnagyért, aki alatt a vendégpusztítók katonáskodtak, és elrendelte, hogy meghatározott napon állítsák színe elé valamennyiüket. Úgy lett, ahogy parancsolta, és vallatni elébe vitték õket. Így szólt hozzájuk: "Miért hágtátok által az Istentõl rendelt törvényt? Miért nem ismertetek irgalmat, és ártatlan embereket miért büntettetek? Ahogy ti cselekedtetek, úgy cselekszik ma az Úr is színem elõtt veletek. Mert a törvény áthágóit sújtani kell." Miután ítéletüket elnyerték, valamennyit elvezették, és az ország minden táján az utak mentén kettesével felakasztva elvesztették; ezt hihetõleg az igazság szeretetébõl tette, hogy a többiekben félelmet gerjesszen, mivel azt akarta, hogy országa minden vendégnek nyitva álló menedéket nyújtson, így mindenkinek szabad bejárása legyen; ha akárki lép be, senki se merje megsérteni vagy zaklatni valamiben. Ez így is történt. Mert amíg élt, egy vendéget sem mert senki zaklatással háborgatni.

Nyilvánvalóan boldog királyon is beteljesedett az apostol szava, mely így szól: "Sok szorongatás közepette kell bejutnunk az Isten országába", és a Bölcsesség Könyvében: "Mert megfenyíti az Úr, akit szeret, s megostoroz mindenkit, akit fiává fogad."

Mert sokféle isteni fenyítés alatt rogyadozott, három évig szüntelen betegségben sínylõdött; miután ebbõl Isten kegyelmének orvossága kigyógyította, az örök bíró titkos szándékának valamiféle próbatétele következtében fiainak kimúlásában megint csak érezte a rá hulló korbácsütéseket, mikor õket, ártatlan csecsemõkorukban, aki adta, elvette. Halálukon érzett fájdalmát a szülõatya élve maradt fia, a jó természetû Imre gyermek iránti vonzalmának vigaszával fékezte. Immár egyetlen fiát nagy szenvedéllyel szerette, mindennapos imáiban örökösen Krisztusnak és szûz Szülõanyjának szentelte. Minden óhajtásával azt kívánta, hogy fia túlélje, s hogy utána az országot õ örökölje. S hogy ilyen nagy uralom kormányát majd erõsebben kézben tarthassa, rávette, hogy az igazhitû férfiak tanítását mindkét füllel hallgassa mindennapos olvasás által. Az atyai szeretet lángjától ösztökélve õ maga is erkölcstanító könyvecskét szerkesztett néki, melyben õszintén és barátian, a lelki intelem igéjével szól hozzá, oktatva, hogy mindenekelõtt õrizze meg a katolikus hitet, erõsítse az egyházi rendet, a fõpapi méltóságnak rója le tiszteletét, kedvelje a fõembereket s vitézeket, hozzon igaz ítéletet, minden cselekedetében mutasson türelmet, a vendégeket jóságosan fogadja, még jóságosabban gyámolítsa, a tanács nélkül semmit se tegyen, az elõdök példája mindig szeme elõtt legyen, sûrûn teljesítse az imádkozás kötelmét, s a kegyesség, irgalmasság meg a többi erények ékesítsék. Az ilyen és ehhez hasonló ismeretekben oktatott kiváló ifjú engedelmeskedve az örök végzés intésének, amelynek mindenek alávettetnek, az Úr megtestesülésének 1031. évében ezt a múló életet az örökre cserélte fel, csatlakozván a mennybéliek társaságához. Lelkét angyalok vitték az ég palotájába; ez még halála órájában egy szent életû görög püspöknek feltáratott. És mivel szentségének érdemei miatt mindenki nagy vonzalommal szerette, hatalmas gyásza keletkezett mindeneknek, de kivált a fõembereknek, akik között az elárvult atya sóhajtozott és kesergett. Mert látván, hogy egyedül maradt, utód reménye nélkül, bánkódott szeretni vágyó szíve. De ismerte az Írást: "Nincs olyan bölcsesség, nincs olyan tudomány, s nincs olyan tanács, amely megáll az Úr színe elõtt." és a kánoni törvényt: senkinek sem szabad kedvesei elmúlásán túlságosan szomorkodni. Letéve a gyászt teljes valójával az isteni irgalom bõkezûségének keresésére adta magát. A kolostorok és templomok szolgáit, a szerzeteseket és a papokat különféle alamizsnákkal és adományokkal vigasztalta meg, minden jövedelmét, mellyel éppen rendelkezett, zarándokokra, özvegyekre, árvákra költötte. Követei képében még a külföldi tartományok monostorait is gyakran meglátogatta királyi adakozókedvének számlálhatatlan ajándékával.

Szellemének fiatalkorában felvett szigorát élete végéig megõrizte. Alig nyílt ajka nevetésre, mivel az Írásra gondolt: "Akkor is fájhat a szív, amikor nevetünk, és az örömnek is lehet szomorúság a vége." Mindig úgy mutatkozott, mintha Krisztus ítélõszéke elõtt állna, lelki szemeivel az õ tisztelendõ külsejû jelenségét látta, s kimutatta, hogy Krisztus a száján, Krisztus a szívén, Krisztust hordozza minden tettén. Szíve-lelke minden vágyával a végsõ napot képzelte maga elé, s már a mennyország lakója, angyali társalkodás társa óhajtott lenni. Mindenféle-fajta Istennek tetszõ erénnyel ékes lévén, eltökélte: Isten színe elõtt szentségben és igazságban él életének minden napján, hogy benne már az eljövendõ megdicsõülés valamilyen ragyogása lássék.

Nem sok idõ múltán betegségbe esett, melytõl utóbb testében megfogyatkozott, s mivel a nyavalya hosszan tartó gyöngeséggel nehezedett rá, már a lábára sem tudott állni. Látta pedig udvarának négy legfõbb nemese, hogy hosszan és súlyosan betegeskedik, s mert szívük mélyén még mindig hitetlenségben tévelyegtek, csalárd tervet kovácsoltak, és megkísérelték leromlott állapotát halálra váltani. Már esteledett; mielõtt a házban meggyújtották volna a világot, egyikük a homály leple alatt vakmerõen behatolt, és a király meggyilkolására csupasz kardot rejtett köpenye alá. Alig tette be lábát oda, ahol a király pihent, csakis égi ösztönzésre a penge lehullt, és a földhöz ütõdve megpendült. Nyomban meghallotta a király, és kérdezte, mi az, bár már tudta, mi történt. Az az ember megtörve, szorongva bevallotta õrült tervét, bánta, közel lépett, térdre esett, a király lábát átkarolta, beismerte, hogy bûnözött, és kegyelemért könyörgött. A bocsánatért esdeklõt el nem kergette, gonosztettét gondtalanul elejtette; végül a király parancsára felkutatott gyilkosokat elõvezették, s õ fejükre törvényt mondva, méltó ítélettel sújtotta õket.

Végre Isten irgalmából, a százszoros jutalom díjára érdemesen, láz vette le lábáról, s mikor már nem volt kétséges halálának hamari napja, elõszólította a püspököket és palotájának Krisztus nevét dicsõítõ nagyjait; elõször megtárgyalta velük, hogy kit választanak helyette királynak. Majd atyailag intette õket, hogy õrizzék meg az igaz hitet, amelyet elnyertek; hogy az igazságot szeressék, az égi szeretet láncait kedveljék, gyakorolják a szeretetet, az alázatossággal törõdjenek, de mindenekelõtt a kereszténység zsenge ültetvényén csõszködjenek. E szavak után kezét és szemét a csillagokra emelve így kiáltott fel: "Ég királynõje, e világ jeles újjászerzõje, végsõ könyörgéseimben a szentegyházat a püspökökkel, papokkal, az országot a néppel s az urakkal a te oltalmadra bízom nékik utolsó istenhozzádot mondva lelkemet kezedbe ajánlom."

Közelgett éppen a jeles ünnep, ugyanazon Örök Szûz Mária mennybevitelének az angyalok és az emberek elõtt nevezetes napja; nagyobb irgalom reményét remélte, ha e nap örömei közt bomlana fel teste, ezt külön könyörgésekkel kérte; sóhajtozás s könnyek árán el is nyerte. Eljött hát az az áldott nap, melyet halála csakhamar még áldottabbá tett; körben állt a papság s a püspök atyák, az ispánok vezérlõ kara s tömegestül a szolgák; középen feküdt a király, Isten kedveltje, a lelki szentség kenetét felvette, mi urunk Jézus Krisztus testének-vérének útravalójával felüdített szent lelkét az Úr megtestesülésének 1033.  (???) évében az Örök Szûz s a szent angyalok kezébe letette, hogy az el nem múló égi boldogság nyugalmára vezessék. Nagy sírás támadt övéi közt, nagy öröm az angyalok közt, de ez a sírás késõbb mind az életben levõknek, mind a majdan születõknek örökké való vígságára változott. Gyásztisztességére Pannónia minden tájáról összesereglettek, a királyi székhelyre, azaz Fehérvárra vitték el a testet, s minthogy a tõle épített egyház a Szentséges Szûz tiszteletére még nem volt felszentelve, tanácsot tartván a fõpapok, azt határozták, hogy szenteljék fel elõbb a bazilikát, a testet a földnek csak azután adják át. A felszentelés ünnepségét megtartván, szent testét az épület közepén fehér márványból faragott szarkofágba helyezték, ahol érdemeiért az Úr több éven át sok kórságban senyvedõnek, lázbetegnek, sanyargatását s nyomorúságát kiáltozónak, törvény alatt görnyedõnek számtalan jótéteményét tanúsította. Sûrûn hallották az angyalok énekének dallamát éjjelente, még sûrûbben szállongott a templom hajóiban a legkellemesebb illat édessége.

Így hát a boldog test ugyanazon a helyen negyvenöt évig nyugodott, csodás és titkos rendelkezésébõl annak, akit a szent helyén félelmetesnek hirdetnek, hogy aztán - ámbár a föld súlya nyomta, és visszaûzetett a porba - érdeme szerint mind itt az arra elrendelt idõben méltóbban nyilvánuljon meg, mind a feltámadás napján dicsõségesebben szólíttassék elõ. Jólesik lelki szemünkkel követni, mindez merre tekint, mit jelöl; hisszük, nem is történhetett volna az isteni elõre elrendelés kegyelme nélkül. Talán a föld porának valamilyen, az isteni vizsgálat tüzével megtisztítandó ráhintett rétege maradt meg rajta, mely nélkül uralkodók mintegy hatalmi jogukból kifolyólag a jelen életet alig vagy sehogy sem tudják végig élni. Negyvenöt év múltán tehát, mikor Isten, hogy a halandóknak irgalma jótéteményeit általa tanúsítsa, ki akarta nyilvánítani szentjének érdemeit; a római szék intézkedésébõl apostoli levéllel elrendelték, hogy mindazoknak testét felemeljék, kik Pannóniában a keresztény hit magvait igehirdetésükkel vagy intézkedésükkel hintve az Istenhez térítették. Mikor eljött az ideje, hogy ezt róla is kihirdessék, s hogy elhíreszteljék a dicséretes kegyelmet, melyet általa a világ színe elõtt megérdemelt a magyar nemzet, László király - aki akkoriban igazgatta az államot, s mindenben díszes erkölcsökkel jeleskedett, az erények ragyogásával ékeskedett, teljesen átadta magát Isten szolgálatának s dicséretének, és akit megvilágosított a vigasztaló Szentlélek - megbeszélést tartva a püspökökkel és a fõurakkal és az egész Pannónia bölcseivel, háromnapos böjtöt rendelt mindenkinek: ez a testi-lelki üdvösségen munkálkodó Szentlélek ajándékából a katolikusok közösségére hasznos lehet; Krisztustól kell kérni közös böjtre s alamizsnára alapított könyörgéssel, hogy tüntessék fel csodajelek. De hogy az Úr megmutassa, milyen irgalmas volt a szent király, míg halandó testében élt, aziránt akkor is, mikor már Krisztussal uralkodott, minden egyéb cselekedet fölötti tetszését nyilvánította; bár szent testét három napig teljes erõbõl próbálták felemelni, semmi módon nem lehetett helyérõl kimozdítani. Ebben az idõben ugyanis az elkövetett vétségek miatt a mondott László király és unokatestvére, Salamon között súlyos viszálykodás támadt, melynek folytán Salamont fogságba ejtve börtönben tartották. Mikor hát a test felemelésével hiába próbálkoztak, egy Karitas nevû, a bakonysomlyói Szent Üdvözítõ egyház mellé zárt apáca, ki az akkori közvélemény szerint igen híres életû volt, égi kinyilatkoztatásban részesülvén értesítette a királyt, hogy hiába igyekeznek, a szent király földi maradványait nem vihetik át, míg Salamont a börtön rabságából ki nem eresztik, s szabadsággal meg nem ajándékozzák. Elõvezették hát õt a börtönbõl, és megismételték a háromnapos böjtöt. Mikor harmadnapon a szent maradványok átviteléhez kezdtek, oly könnyen emelték fel a koporsóra nehezedõ hatalmas követ, mintha súlya se lett volna. Véget ért hát a harmadnapi vecsernye, s mindenki várva várta az isteni irgalom jótéteményeit a boldog férfiú érdemeiért Krisztus nyomban meglátogatta népét, és mennyei csodajelek árasztották el a szentegyház térségét, de minthogy sokaságuk azon az éjjelen minden számot meghaladt, itt csak azzal az evangéliumi mondással kívánunk elõhuzakodni, melyet a világ Üdvözítõje küldött feleletül Jánosnak, aki követek útján tudakolta, vajon õ-e az, aki eljövendõ: "Vakok látnak, sánták járnak, süketek hallanak, leprások megtisztulnak", a csonkák kiegészülnek, az inaszakadtak meggyógyulnak - mindebbõl mégis valamit; ha már mindent nem tudunk - tudtul adni törekszünk.

Egy béna, tizenkét éve inaszakadt ifjat, aki kezét-lábát nem tudta használni, szüleinek segítségével odaszállítottak. Visszanyerte egész teste épségét, s véle kezdõdtek a csodajelek; mikor fürgén odaszaladt az oltárhoz, növelte a Krisztusnak dicséretet zengõ sokaság örömét. Egy másik hétéves fiút, aki idegzsugorodás miatt születése óta csak négykézláb csúszkált, szülei teljes hittel a boldog férfiú közbenjárására bíztak; leborultak véle a sír mellett, hogy kegyelmet kérjenek. Ezt csakhamar el is nyerték: ámulatukra az idegzsugorodás fiukban feloldódott, s látva, hogy megszilárdult térde-lába, és jár, mindannyian dicsõítõ kiáltásokkal magasztalták Krisztus nevét a boldog férfiú érdemeiben. A fiút az istenfélõ király határtalan örömében sírva fakadva, felemelte a földrõl és az oltárhoz vitte, s ott a dicséret himnuszát zengve a gyermek gyógyulásával kinyilvánított jótéteményért mindazokkal együtt, akik jelen voltak, forró köszönetet mondott. Így az egész éjszakát, megtisztelve szolgáját, Isten sok csodajel csillogásával csodálatosan bevilágította, a nép pedig, virrasztásba és imába merülve el nem mulasztotta, hogy minden egyes csodát dicsérõ kiáltással kinyilvánítson. Ezekhez kell hozzáfûzni azt is, hogy nemcsak jelenvalók, hanem távollevõk is nevezetes eredményû gyógyulást nyertek érdemeinek közbenjárásával. Mert mikor felemelésének híre mindenfelé terjedni kezdett, a különféle kórságban senyvedõk tömege Magyarország minden végeibõl, ki-ki ahogyan tudott, a szent koporsójához igyekezett. De jóllehet egyesek odaérkeztek, másokat súlyosabb bajuk akadályozott, s nem tudtak egyszerre odaérni, mégis hasonló irgalmat nyerve, nagyon sokan útközben gyógyultak meg. Ezért a szent király jótéteményeinek maradandó emlékéül valahányan általa visszakapták egészségüket, útjuknak ugyanazon a helyén, ahol meggyógyultak, nagy kõhalmokat raktak, s ezek ott hosszú ideig azután is megvoltak. De egy bizonyos asszony is, mikor ezalatt egyetlen fia kilehelte lelkét, letette szülötte élettelen testét a szent király koporsója mellé, hogy érette Istentõl és szentjétõl vigasztalást könyörögjön. Csodálatos és a mi korunkban bámulatos dolog: az asszony abba sem hagyta az imádkozást, amíg fiát, akit oda mint halottat fektettek le, élve vissza nem nyerte.

Hogy megvirradt Isten szentséges szülõanyja, Mária mennybevitele után az ötödik nap, összegyûlt a templomban a király a fõemberekkel, a papság a fõpapokkal; elõször gyászmisét mondtak, majd elmozdítva a padlóból kiemelkedõ márványtáblát, végül is lementek a koporsóig, s annak felnyitásakor az édes illat oly hévsége árasztott el minden jelenlevõt, hogy azt hitték, az Úr paradicsomi gyönyöreinek közepébe ragadtattak. Maga a koporsó színültig volt kissé vöröslõ, szinte olajjal kevert vízzel; benne mint olvasztott balzsamban nyugodtak a drága csontok: ezeket a legtisztább gyolcsba gyûjtötték, s a gyûrût, mely a boldog férfi jobb kezére volt húzva, a folyadékban sokáig keresték. Mivel ezt nem találták, némelyek elkezdték a király parancsára a vizet ezüstüstökbe és hordókba méregetni, hogy ha kiürítették a szarkofágot, bizonyosabban megtalálják a gyûrût. De csodálatosképpen minél több folyadékot mertek, annál több áradt helyébe s töltötte meg a koporsót. Látva a csodát, a kimert vizet visszaöntötték a helyére, de a visszazúdítással sem telt meg jobban a koporsó. Akkor befedvén a sírt, dicséreteket s hálát zengtek az isteni kegyességnek, és a talált kinccsel Isten boldogságos szülõanyjának, az Örök Szûz Máriának oltárához visszatértek.

Közben Isten, aki a szent hely félelmetes bõkezûségének jótéteményeit árasztotta azokra, akik mind a bazilikán kívül, mind belül gyógyulást kértek, s csodajelekkel olyannyira tudtul adta jelenlétét, hogy úgy tetszett, ismét elkövetkezett az Úr földi életének amaz ideje, melyrõl olvasható: "mindenki, akiknek különféle kórságtól megszállott betegeik voltak, vitték azokat Jézushoz és meggyógyultak. Mindez az isteni jóság nemcsak azon a napon, hanem sok idõ múltán is kegyesen munkálkodott szolgája érdemeiért, úgyhogy más vidékekrõl is, hallván Isten jótéteményeinek hírét, egészségük visszanyerése végett a különb-különb betegségekben szenvedõk a boldog férfi közbenjárásához vágyton vágyva sereglettek. Egy bizonyos ispánné, Matild nevû, fényes nemességû úrnõ, akit három éve szüntelen bélbántalmak gyötörtek, már közel állt a halálhoz. Gyászpadon hozták el övéi, s mindjárt azon a napon, melyen a boldog férfiú koporsójához ért, jobban kezdte érezni magát, és rövidesen visszanyervén korábbi élete épségét, hirdette Isten nagy tetteit, melyekkel szolgája érdemeiért õt jutalmazta meg. Isten csodáinak többi bizonyságát, amely az égbõl szolgája kedvéért mutatkozott, nem azért nem örökítem meg írásban, mert megcsömörlöttem, hanem mert nemcsak engem öntöz az Úr esõje, aki napját a jók és gonoszok fölött is ragyogtatja, mindenkinek üdvérõl gondoskodik jótéteményeinek sokaságával; hirdesse hát mindezt tollával - nekik hagyom - számtalan bölcs, kit Magyarország melenget és felkarol. Csupán azt szándékozom még a kódex végére illeszteni, hogyan bukkant napvilágra az isteni kegyelem csodás ajándékából a sokáig keresett és nem talált gyûrû a boldog férfiú jobbjával együtt átvitele után három évre.

Egy bizonyos Mercurius nevû szerzetest, aki papi rendjében az Örök Szûz kincstárának õre volt, s a mennyei haza szeretete miatt a világról is lemondott, azon órában, melyben a koporsót felnyitották, nehogy a szent ereklyékbõl valamit elragadjon, megdorgált a király, és messzire küldött onnan. Mikor szomorú arccal ült a kórusban, egy fehér ruhába öltözött ifjú összecsavart szövetet adott át neki, mondván: "Rád bízom ezt megõrzésre, s ha eljön az idõ, felfedésre." A szent szolgálat végeztével a szerzetes az épület sarkában a szövetet kibontotta, s elsápadt, hogy Isten emberének ép kezét, rajta a csodás mívû gyûrûvel meglátta; anélkül hogy tudtak volna róla, magával vitte a monostorba, melynek igazgatása reá volt bízva, s várva várt az ifjú által Krisztustól megjövendölt idõre. Itt a földbe rejtett kincset sokáig eltökélten egyedül vigyázta és õrizte, majd a kolostor alapítóit értesítette, végül, hogy közeledett a kinyilvánítás ideje, a királlyal is közölte. Ez a püspököket és Magyarország elsõ embereit csakhamar összehívatta, s miután ott Krisztus sok csodás jótéteményét pazarolta, õ az ünnepélyes napot Isten embere jobbjának felemelésére meghatározta.

Mi dolog, testvéreim, hogy a többi tag eloszlott, s a hús porba vegyültével teljesen szétfoszlott, csak a jobb kéz õrizte meg csontjaihoz tapadó idegeivel s bõrével épségének ékességét? Nem hiszem, hogy mást akarna a jeles ténnyel kinyilvánítani a megmérhetetlen isteni szándék, mint hogy a szeretet és alamizsnálkodás az erények minden lépcsõfokán átlép. Ezért mondja az igazság az evangéliumban: "Boldogok az irgalmasok, mert majd nekik is irgalmaznak." És másutt: "Adjatok és akkor ti is kaptok." Megint más helyen: ahogy a víz eloltja a tüzet, úgy az irgalmas szeretet a bûnt. Méltán mentesült a rothadástól a boldog férfi jobbja, mert a kegyesség virágjától mindig újra kivirulva a szegények adományaival kifogyhatatlanul táplálta. Segítséget nyújtott a szûkölködõknek, igájukból kiszabadította a fogságba vetetteket, a zarándokoknak ruhát és szállást juttatott, az özvegyek és árvák nyomorúságát és szükségét sajátjának tekintette, az Úr vacsoráját és parancsát a szegények lába mosására naponta megismételte, alamizsnáját nem rablásból vagy mások kárára, hanem saját erszényének költségébõl vetette, lemondott a birtok iránti vágyról, hogy Isten házait gazdaggá tegye, s így mindenben az Istenség akaratát segítve, húsát a bûnökkel és kívánságokkal egyetemben keresztre feszítette. Innen van testének és jobbjának gyönyörûséges és bámulatos csodálata, innen az örök élet édes és boldog jutalma, innen a mennybéliekkel kívánatos együtt lakása, ahol rásugárzik a mindig fénylõ s fogyhatatlan ragyogása az egy és legfõbb Istenségnek, az Atyának, Fiúnak és Szentléleknek, mindörökkön örökké. Amen.

(Kurcz Ágnes fordítása)

Forrás:
Árpád-kori legendák és intelmek
Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1983, 34-53.