A szerkesztő ajánlása.
Az írás szerzője testvéröcsém Dr. Szeszák Ferenc. Tartalma szerint nem politikai kommentár és mégis az. Miért is? Bocskai fejedelem miatt... Amit róla ír egy fontos felismerést tükröz: a fejedelem őnagysága egy szilaj martalóc hordából hadsereget szerve zett. Velük, ill. részükre földet szerzett és azon szabad (!) birtokosokként (!) letelepítette hadinépét. Ezzel egy kicsit helyreállított Árpád alkotmányos államából és egy kicsit visszacsi nált a gyilkoskirály "művéből": jobbágy Magyar országból, évszázadokkal előzve korát. Ez már politika... 

 

 

 

Kötődés Debrecenhez, kötődés a Hajdúsághoz.

Az emlékezet mozaikjai.
 

A cím azért okszerű, mert Debrecent úgy ölelik körül a hajdú városok, települések, mint a legény a leányt (Böszörmény, Dorog, Nánás, Szoboszló, Sámson, Vid, Szovát, Józsa). Nem mindegyiknek a neve kezdődik Hajdú-val, de pl. Sáránd községnek a neve is világosan mutatja, hogy földje jó löszös, homokos termőföld, ami esőben felázik és olyan sáros latyak lesz belőle, hogy csak erős lovak és erős szekér bírnak vele. Sík vidék, szikes is. Debrecenben ezt onnan lehet tudni, hogy a házak faláról a vakolat akár 2 m magasan is leomlik, előbújnak a szikes téglák.

Petőfi ugyan nem ennek a tájnak a szülötte, de valami ilyen pusztaságon jutott eszébe a vers: „Mit nekem te zordon Kárpátoknak…”. Lelkileg a Hortobágy is a hajdúságnak a lelke (a Hortobágy sem Hajdú-, de Délibábos, ami hegygerincek között abszurd). Van úgy, hogy egy túrázgató külföldi Magyarországról sem tud többet, mint csikós, gulas, pasztor meg puli. Esetleg tudnak a karikás ostor­ról, aminek a csergetése félelmetes. Ezek biztos, hogy hortobágyi jelleg­ze­tes­ségek.

De van még sok más, ami a Hortobágyon van, vagy hozzá kötődik, és legalább olyan érdekes, fontos.  

A legendás kilenclyukú híd a Hortobágy puszta centrumában van.

A híd 1833-ban épült, a 6-os főút vezet rajta keresztül és a mai napig üzemel, a 3-ason keresztül Pest-Budáig vezet. A régi időkben a kereskedelmi útvonal Pest-Budán keresztül Nyugatra vezetett az ország­határon túlra. Beépült az emlékezetbe is.

Debrecennek van egy vize
Minek Hortobágy a neve
Arra van egy kőhíd rakva
Kilenc lyukra van állítva

 

A mai napig évente meg­rendezik a Hortobágyi Hídi vásárt, ill. ma már kirakodó vásárnak nevezik, vagyis a kisvállalkozók sátorból árulják különböző árúikat, így elsősorban turista csalogató nevezetesség.

Történelmileg azonban a lényeg a szarvas­marha  „termés” adás-vétele volt, ezért volt fontos a fent említett hosszú útvonal, melyen a szarvasmarhákat „lábon” hajtották rendeltetési helyükre. Megengedhetjük magunknak, hogy a Hortobágy neve­ze­tességeit világhírű festőnk, Csontváry Kosztka Tivadar Vihar a Hor­tobágyon c. fenti képén mutassuk be. Ez tanulságosabb, mint az én egész leírásom.

Régi világhíres fajta a magyar szürk­marha, mely­nek angolul is háromféle ne­ve van: Hungarian Grey, Hun­garian Steppe Cattle, Hun­garian Grey Cattle.

A Google szerint Húsa nagyon finom, „a 1318. szá­zad között Közép-Európa legkiválóbb hústermelője volt (..) és évszázadokon keresztül jelentős szere­pet játszott a magyar gazdaság egészében.” A magyar szür­ke­mar­ha már akkor világhíres volt, amikor az 1876-os kiegyezés utáni Magyarországnak a határai sem voltak megrajzolva Közép-Európa térképén A Hajdúkerületet a nagyhajdúvárosok a 17. század végén hozták létre ami a vármegyékkel egyenrangú, önálló törvényhatóságként működött. Lé­nye­­gében 1876-ig létezett, amikor Deák Ferenc kialakította megyerendszert 

Szinte önként aAdódik a gondolat, hogy a Hajdúság is egy olyan kultúrkör, mint Csongrád vagy Somogy. De mióta van, kik voltak a hajdúk?

Nagy szerepe volt ebben Bocskai Istvánnak, aki élete végén Erdély fejedelme is volt. Mint sok más nagy emberünk, szabadságharcot vívott a Habsburgokkal de – ami a magyaroknál ritkaság számba megy - háborúját megnyerte (Bécsi béke, 1606). Az ő hadseregét alkották a hajdúk. Egy színes, zsoldos katonaság, mint amilyen a boszniai háborúban is harcolt 1992-ben.

Aztán, ami szintén nem volt abban az időben megszokott cselekedet, Bocskai hadserege tagjainak saját birtokán földet adományozott. Ez volt a hajdú telek, amivel nemesi előjogok jártak, a hajdúk nem voltak jobbágyok.

A hajdúságban már akkor kialakult egy piacgazdaság. Ez nem kevesebbet jelentett, minthogy a földet el lehetett adni, örökösök között szét lehetett osztani. Mi lett ennek az eredménye? Képességektől, szorgalomtól, az utódok számától függően elszegényedtek, de sok lett közöttük a kulák is.

Hadd szúrjak ide egy igaz történetet 1953 tájáról, amikor Nagy Imre először lett miniszterelnök.

Édesapám abban az időben ügyvédkedett, sok adás-vételi szerződést intézett. Egyik napon jött hozzá János bácsi, egy öreg szőlős gazda.

- Jaj ügyvéd úr, nagy baj van! Segítsen rajtam!
        - Miben tudnék bátyám?

- Kuláknak nyilvánítottak a tanácsnál, jönnek hozzám az ÁVÓSOK, mert nem tettem eleget a beszolgáltatásnak. A fél vesémet már  leverték. (Édesapám tudta, hogy az öregnek van három felnőtt fia.)

- János bácsi, lehet ezen segíteni, ossza szét a szőlőt a három fia kö­zött, akkor külön-külön egyik sem lesz kulák. Feltolja az öreg a kalapot a tarkóján, vakargatja, majd

- Nem lesz az úgy jó ügyvéd úr…

- Miért nem János bácsi?

- Mert én akkor nem leszek jogos borivó! (Hajdúságban nem volt szo­katlan, hogy az ilyen osztozkodás után az öreget be sem engedték a szőlőbe.

Más.

A Debreceni Csokonai színház építése idején egy akkori János bácsi tagja volt az akkori helyi választmánynak. Hazaér. Az asszony:

- Oszt mit papoltak ott máma annyit?
- Kűszinházat ípítünk anyjuk.
- Oszt minek nekünk kűszinház?
- Mer' fussa rá!

[A színház felépült, az öreg elment a bemutató előadásra és kért két jegyet. Az ismerős pénztáros kérdi:]

- Osztán minek lesz a két jegy János bácsi?
- Hát, az egyik nekem, a másik meg a tőtöttkáposztának, ami majd a jányom hoz utánam.

Figyelték? Most váltottam. Ha a hajdúság kultúrkör, akkor ad minimum  annak tájszólása is kell legyen! De hát nekünk ne lenne?

Hadd álljon itt most egy történet, ami nem csak nyelvezetünkre, de a hajdúsági észjárásra is rávilágít. Gajdány Laji a kupec alkudik egy tehénre, a Vilmára. Vallatja a tehenet, hátulról a tőgye alá nyúl, nyomogatja a csiklandós helyeken.

Isvány (a gazda) hatszáz pengővel indítja az alkut. Gajdány vérfagyasztóan kacag.

- Hatszáz? Hajja, nem párjával kell nékem! Nem láttya, hogy még ez jámbor marha is szígyelli magát?
- Ez a kis puszikutya tehén?

- Van kendnek fogalmazványa, hogy a jószág ára milyen becstelen mostanság?

Isvány

- Tejet vesz, aki ezt megveszi!

 
Gajdány

- A piacrul, ugyi hékás?

Isvány

- Nem győzi a rocskát hordani alóla.

- Meg rugós is a jámbor. [Gajdány itt észreveszi, nagyon mélyen harapott a parasztba, még a végén eltörik az alku.]

Gajdány 

- Azír jó kis rossz tehén e!

Isvány feloldódik, mennek a csárdába. Megeszik a paprikáshúst, megisszák a bort. Aztán megrendült lélekkel nézi, ahogy Vilmát elvonszolják. Búsan néz a tehén után, mint a töknyolcason a búcsúzó népfelkelő.

Legutolsó élményem a Magyar Demokrata hetilapból (2018
-05-19) ered, de kicsit humorosan tekintve ez a kötődés mindegyik élményemnél erősebb. Derecske és Konyár között a régészek ősi, a III. – IV. szádból származó leletre bukkantak. Egy sírban egy család csontjait találták. A szarmata család – két felnőtt és két gyermek – a jelek szerint jómódban élhettek. Ez – többek között – onnan tudható, hogy egy erszényben ezüst denárokat találtak a csontok mellett. A régészek szerint nem az volt a különleges, hogy értéktárgyak, voltak a sírban, hanem hogy erszényben volt. Szerintem viszont ebből tudhatjuk, hogy a szarmaták a denárokat úgy hívták hogy "píz", az erszényt meg úgy, hogy "buksza", továbbá, hogy a család "kulák" lehetett.

Amikor emlegettem, hogy a szegediek milyen büszkék Szögedében emlegetni városukat, vagy Petőfi is megénekelte:

Hírös város az aafődön Kecskemét,
Ott születtem, annak öszöm könyerét 

Feleségem viszont azt mondta, a hajdúsági tájszólásra nem szoktak az emberek büszkék lenni. Ebben lehet valami…

Komoly kulturális jellegzetességnek tekinthető (a korai ’40-es évekből emlékszem rá - Hajdúböszörményből, ahol gyerekkoromban laktam) a lányok és a legények vasárnapi sétája. A főutca egyik oldalán sétáltak 8-10-es csoportokban végig, majd visszafordultak az utca másik oldalra. Egy-egy csoportban vagy fiúk, vagy lányok voltak, szépen felöltözve, a legények kifényesített csizmában. Vidáman incselkedtek egymással.

A hajdúsági ember büszke arra, hogy vannak népdalai, amelyeket máshol nem ismernek (a „Debrecennek van egy vize” dalról fentmár volt szó). Figyeljük, milyen sokatmondó kontraszt van az alábbi dal két versszakának mondanivalójában! 

Nagyporódnak van egyenes úttya
De sok fáradságom fekszik rajta
Én a fáradságot nem bánom
Csak a rígi szeretőmet sajnálom 

Komiszárus micsoda fán terem
Hogy micsoda fán, azt nem is ismerem
A két szemivel lakjík jól a holló
Nem sült én rám csak egy veres csikó

A ló (lú) a hajdúsági ember életének is a középpontja volt. Úgyszólván ketten tettek ki egy egészet....

A puszta romantikához kapcsolódó fogalmak egyike a "tsikosch". Nemkülönben a "tsarda". A csárda a Hortobágy igazi centruma, amely ott áll a kilenclyukú híd Debrecen felőli lábánál.

Az ott felszolgált "gulasch" és a "paprikasch" mellé kívánkozik még egy pusztai hungarikum a "tzigany" is.

A Hortobágyi csárdában muzsikált egykor a neves cigányprímás
Burai Zsiga is.

 
Vele kapcsolatban ide kívánkozik egy régi, de mostanában időszerűvé vált történet.

Zsiga bácsi egyszer nekem is húzta fiatal orvos koromban (’63). Mondtam neki, én is tudok ám régi jó nótákat. Tessék eldúdolni, eljátszom. A harmadiknál azt mondja. De szíp nóta, ezt még én sem ismerem. Nagyon jóba lettünk.

Mitől vált időszerűvé ez a történet? Attól, hogy ezen a patinás helyen tavaly (2017) szélnek eresztették a cigányzenekart. Hát hogy szabad ilyet csinálni? A Nyugatról érkező turisták útikönyvében benne van a "tsikosch", „gulasch”. Nyilván a csárdába is betérnek ezek kedvéért amelyeket már ismernek. De a "tziganyra" külön kiváncsiak lennének...

A kép nem Burai
"a cigány", hanem egy "hej cigány", egy hiányzó hangulatkép... Hangulat mondom, mert a magyar ember hangulatához hozzátartozik a cigányzene is.

Böszörménynek is volt egy híres cigányprímása: Hajdú Bandi. Zeneakadémiát végzett, kifogástalan, jómodorú úriember volt. Hegedűt, zongorát is lehetett nála tanulni. Egy erdei majálison ő húzta a talpalávalót, ahol jómagam éltemben először táncoltam, partnerem Tót Kati volt. V. általános iskolás lehettem. Volt egy dalos füzete is, abból származ nak az alábbi sorok: 

Ördögszekér puszták avarja
Viszi a szél, űzi, zavarja
Nem hajt szárat sem levelet
Akár a bolond szív, ha szeret
 

Debrecent nem véletlenül nevezik Kálvinista Rómának. A hajdúságban többségben vannak a reformátusok és a Debreceni Református Kollégiumnak európai rangja van 1538-as alapítása óta. A Debreceni Nagytemplomban beszédet mon­dott Kossuth Lajos, 1944-ben itt alakult az Ideiglenes Nemzetgyűlés

Mennyi nagy ember tanult itt!

Ady Endre, Arany János, Bay Zoltán fizikus, Baltazár Dezső püspök, Bölcskei Gusztáv, Csenki Imre zeneszerző, karnagy, az Állami Népi Együttes egyik megalapítója, Csokonai Vitéz Mihály, Fazekas Mihály, Irinyi János Horthy Miklós, Kazinczy Ferenc, Kölcsey Ferenc, Medgyesy Ferenc szobrászművész, Mó­ricz Zsigmond, Orsós Ferenc professzor, aki a törvényszéki orvostan szakértőjeként vizsgálta a Katyini erdő tömegsírjaiban elásott lengyel katonatisztek tetemeit. Pálóczi Horváth Ádám költő, Segner János András matematikus, Sinai Miklós püs­pök, Szabolcska Mihály költő, Szenczi Molnár Albert zsoltár költő, Tessedik Sámuel a szarvasi mezőgaz­dasági iskola megalapítója, Törő Imre hisztológus, anatómus profeszszor, Vass Lajos zeneszerző, Vásáry Ta­más zongoraművész, karnagy, Verzár Frigyes gerontologus, a kísérletes gerontológia megalapítója, Veres Péter író, és Veres Győző súlyemelő világbajnok.

Debrecen fontos nevezetessége Mun­kácsy Mihály három fest­ménye, Krisz­tus Pilátus előtt, Ecce homo, Golgota. Itt csak az Ecce homo-t mutatom, a képek jogilag védet­tek, az Ecce homo magyar tulajdon, ebből – remélem – nem lesz baj. A másik kép azt mutatja, ho­gyan szál­lítják Munkácsy képeit vagy el, vagy hazafelé. Hányatott sors! A mondás: "habent sua fata libelli", a képekre is igaz.


További emlékeimet próbálom időrendbe szedni, amennyire lehet.

Önálló életem első állomása a böszörményi
strandfürdő volt. Kezdetben a bátyám vitt magával, de ő is önállóságra nevelt. Hogyan? Amikor a strandra értünk, mondta: Kisöcsém, 5-kor indulunk haza, addig száradj meg, és vigyázz magadra. Ő maga a nagyobbakhoz csatlakozott, 5-ig nem is láttam. A böszörményi strandnak 3 medencéje volt, egy gyermek-, és két felnőtt medence. A gyermek medencében kb. 50-60 cm mély víz volt, ketten, vagy hárman lehettünk, gyakorolhattam az önállóságot. Úgy tanultam, hogy fejemet meg sem próbáltam a vízből kiemelni, és béka stílusban tempóztam, sebességem, meg az egyszuszra megtett távolság egyre nőtt. A felnőtt medencékben is gondoltak azért a fiatalságra, a bejárati lépcsőknél ott sem volt 60-70cm-nél mélyebb a víz. A medencék lejtősre voltak építve, a „legmélyebb” részük akár 150-170 cm is lehetett. A medencék jófé­le ártézi vízzel voltak feltöltve, akár csak Szoboszlón. De a felnőtt medencé­ket EGY HÉTEN EGYSZER TÖLTÖTTÉK váltakozva, vagyis 1-1 medence két hetenként kapott friss vizetvasárnaponként. Ez igen tanulságos volt, a második hét végén megtanultam élőben a csibort és sok-sok más rovart, bé­kát, sőt vízisiklót. A nagyok egyszer azt mis megmutatták, hogy tud a béka cigarettázni. A strand egyébként nagy népszerűségnek örvendett, a tiszta vizű medence szép időben „dugig” volt.
 

Nagy élmény fűz Csenki Imréhez. Ő volt a 100 tagú Debreceni Kollégi­umi Kórus kar­nagya. Tőlük hallottam elő­ször Kodály Zoltán: Jézus és a kufárok c. kantátáját. A hatalmas kórussal szerepelt a Nagytemplomban, de turnézott Hajdúböszörménybe, Hajdúszoboszlóra. Ilyenkor a kórus tagjait családokhoz szállásolták be. Böszörményben mi is befogadtunk két – számomra akkor – nagylányt (kb. 20 évesek lehettek). Amikor Szoboszlóra mentek, követtük mi is őket. A szoboszlói strandon – amely világhírű volt már a II. Világháború előtt is jódos-kénes, reumás bántalmakra igen hatásos vizéről. A kórus bement a pezsgőfürdőbe – alig fértek. És akkor Csenki, ott me­den­ce szélén bejelentette: most pedig próba! A medencében a bariton meg szoprán szólamok persze jól össze voltak keveredve. A kórus úgy is gyönyörű, tiszta hangzást produkált!

Ugyancsak nagy élményt jelentett és jelent számomra Orsós János professzor, a Debreceni (akkor még) Tisza István Egyetem Bőrgyógyászati klinikájának igazgatója. Először arról írok, miért nagy élmény nekem a jelen­ben? A Google-t vallatván, az első oldalon hosszú sorokban veszi végig a cigá­nyokkal kapcsolatos írásokat, és csak a második oldalon találtam eldugva egy kalandos írást Mudrák Józseftől, amit a szerző 2013-ban írt, de ami 2033-ig zárolva van, címe: A bátyja árnyékában? (sic). Gondolom, olyanok lehetnek az írásban, hogy Orsós János a fent általam említett Orsós Ferenc­nek volt az öccse. Remélem, az is benne van, hogy Orsósék hatan voltak testvérek, és még egy Orsóst személyesen ismertem, aki szintén orvos volt.

Hogyan lett nagy élményem a múltban? Úgy, hogy Orsós Ferencet a lengyel katonatisztek legyilkolásával kapcsolatban még a Nürnbergi perben is kihallgatták. De ott a nemzetközi bírák előtt sem vonta vissza vallomását, miszerint a tiszteket nem a német, hanem a szovjet hadsereg egységei lőtték tarkón (Orsós Ferenc akkor az életével játszott!). Az erről szóló filmet még magam is láttam a böszörményi moziban. Hadd idézzem Szalay Károly irodalomtörténészt a filmről:

1946 előtti gimnazista éveim máig emlékezetes, megrázó eseménye volt a katyni tömegsíroknak, az akkori filmhíradóban bemutatott föltárása. Kommunista szörnyűségekről addig csak hallottunk, ezek a látható filmkockák azonban valóságközelbe hozták, megelőlegezték az 1944-1945 körüli szovjet megszállás borzalmait. Arra is emlékszem: megszólaltatták azt a nemzetközi bizottságot, amelynek összehívását a németek kérték, föltehetőleg azért, hogy magukat előre mentesítsék a tömeggyilkosság vádja alól. E bizottság tagja volt Orsós Ferenc patológus, törvényszéki orvosszakértő, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos akadémia tagja is.”

Orsós Ferenc 1946-ban még hazatért, de érezte, hogy "valami bűzlik Hunniában”, sietve kiment Németországba és Mainz városában a művészeti anatómia professzora lett. Orsós Ferenc szépen festett, rajzolt. Amikor a kórbonctant tanultam, az tanszék könyvtárában kezembe kerültek Orsós Ferenc tudományos közleményei két kötetbe kötve. Abban rengeteg színes kórszövettani ábra volt, amit ő szabad kézzel, közvetlenül a mikroszkópba nézve rajzolt színesben.

Most visszatérek oda, hogyan lett nekem nagy élményem Orsós János professzor a múltban? Úgy, hogy Orsós Jánost a Debreceni Egyetem Bőrgyógyászati Klinikájának éléről 1945-ben rögtön eltávolítottak, ahogy elült a Felszabadulás csatazaja. Állást kapott Böszörményben, mint tisztiorvos, a bőr és nemibeteg gondozó vezetője. Édesapámmal nagyon összebarátkoztak, Jani bácsi hetenként járt hozzánk, és apró kupica pálinkák mellett beszélgettek a közelmúlt eseményeiről. El tudják képzelni, téma volt bőven. De szóba került ott minden, a történelemről, a klasszikus görög filozófusokról. Én pedig ott lábatlankodtam olyan elsős elemistaként. Ott vált vilá­gossá számomra, hogy az ember gondolkodó lény, én is gondolkozom, mit is jelent az, hogy ember vagyok?

Édesapámék barátsága soká tartott, már egyetemista voltam, amikor apám mondta nekem, hogy menjek már be Jani bácsihoz, mert bent fekszik a klinikán. Be is mentem, igen barátságosan fogadott, kérdezgetetett, hogy vagyok, majd egy­szer azt kérdezte,

- Tanulsz te most szövettant?
- Tanulok
- Van nálad tankönyv?
- Van.
- Add csak ide!

Úgy megforgatott szövettanból… Azóta is meg vagyok győződve, hogy az ő eltávolítása a klinikáról politikai döntés volt.

A „Felszabadulás” után még alakult egy koalíciós kormány kisgazda vezetéssel, akkor még nem volt nyilvánvaló, hogy ezt a rendet milyen hamar és milyen kegyetlen brutalitással veri szét Rákosi és csapata, a megszálló Vörös Hadsereg támogatásával. Kovács Bélát letartóztatták, Nagy Ferencet elüldözték, rendőrséget és a többi fegyveres testületeket feltöltötték Rákosi embereivel, 1946-ban megalakult az ÁVO, ’48-ban az ÁVH. 1949-ben pedig már letartóztatták Rajk Lászlót, ugyanaz évben ki is végezték. A kékcédulás választáson volt olyan felhajtás, amilyet addig el sem tudtam képzelni. A főtéren szabadtéri színpad volt felállítva, amin énekkarok, tánccsoportok, szavalók, szónokok váltották egymást. Egyik tánccsoportban a bátyám is szerepelt, hófehér bőszáru ingben és kölcsönkapott csizmában. Mindenki Rákosi elvtársat éltette, aki végül alig előzte meg a Kisgazda Pártot. Az ünnepi hangulatban ragadtak rám is a magyar népdalok dallamai. Elhatároztam, hogy megtanulok furulyázni. Meglehetősen rövid zongora tanulmányimból tudtam, ehhez kotta kell. Valaki említette. hogy Debrecenben a Piac utcán van egy kis zenebolt. Szép, délelőtti napon felpattantam feles biciklimre, baj nélkül bekarikáztam Debrecenbe, ebédre otthon voltam.

Amíg azt is el nem söpörte a proletár diktatúra, még tag voltam a Demokratikus Cserkész csapatban. A Capitaly játékban megta nultam, mennyivel nehezebb házat építeni telkünkre a II., ill. a VIII. kerületben.

Aktív részese voltam – ha jól tudom – Európa legelvadultabb inflációjának. Én is gyűjtöttem az 5-10-20-100, később 100 000, millpengős, millió millpengős, végül adópengős bankjegyeket. A piacon a tojás volt a valuta, a cirkuszba viszont 3 cső tengeriért lehetett bejutni, amit az elefánt evett.

A II. Világháború viharos körülmények között ért el bennünket, fel sem fogtam mennyire. Nagyváradon laktunk, ’44-ben édesapám már tudta, hogy a város kívül esik majd a határon, költöztünk haza Böszörménybe. A lakás berendezéseinek jó részét elszállították, ketten maradtunk hátra Nagymamámmal, meg valamennyi ládával. Debrecenig jutottunk el, de a vonatra már nem jutottunk fel, a Nagyállomást lebombázták, kiraktak bennünket a sínek mellé. Nagymamám ott „ágyazott meg” nekem a ládákon. Az ég tiszta volt, láttam fent a csillagok között repülőgépeket repülni, hallottam dörrenéseket, nagymamám próbálta nekem megmagyarázni, hogy ezek gépek bennünket nem bombáznak. Igaza lett, jósolni nem tudott, csak reménykedett. Másnap Böszörményből küldtek értünk fuvart.     

Hogyan tanultam meg a népi demokráciát? Hamar, és felejthetetlenül. Én először I. gimnázista voltam az első félévben. A második félév elején kirendeltek bennünket a tornapályára, az osztályfőnök bejelentette, hogy mától kezdve szabadon választhatunk három idegen nyelv között. Akik a latint választja – amit addig tanultunk -, álljon balra. Odaálltak vagy 20-an. Aki németet választja, álljon középre. Odaálltak vagy 10-en. Aki az oroszt választja, álljon jobbra. Odaállt a maradék 3-4. Az osztályfőnök körbenézett bennünket, majd kihirdette: ebben az osztályban mindenki oroszt fog tanulni! Elmehetnek. Így lettem a második félévben V. általános iskolás.

A focit korán megismertem. Még az átkosban (Horthy korszak) volt Böszörménynek egy csapata, a HISE. A csapat mérkőzéseire járó igen lelkes közönségnek (kb. 60-80-an) nagybátyáimmal, keresztapámmal jómagam is tagja voltam. A mérkőzés hangulatának alapvető részét jelentette Vedres Béla borbély és fodrász mester, aki csokornyakkendőben a pályának mindig a másik oldalán járkált szaporán le- s-fel és recsegő, érces hangon biztatta a csapatot: „menjetek rá gyerekek!” De szidta is őket, ha valamit elpuskáztak. Arról nem maradt meg emlékem, hogy a HISE valami területi bajnokságot nyert volna.

Aztán vegyiparis koromban (’55) láttam – még a régi Nagyerdei Stadionban az Aranycsapatot játszani edző­mérkőzésen a Debreceni Gördü­lőcsapágy Művek (GÖCS) csapata ellen. A kaput vegyiparis társam, Simon Pista védte. A GÖCS 12:0-ra kikapott, de erről Simon Pista – tanú vagyok rá - biztosan nem tehetett.

Végül egy hajdúsági asszony kérése a Jóistenhez, aki a XX. század fordulóján már életben volt, világra hozott hét gyermeket: „Az első nagy háborúba a hét gyermekem mellől elvitték az uramat, a második nagy háborúba elvitték két fiamat, én most már csak azt kérem Istenem, ne vigyék el az unokáimat is”.

* * *

Idáig érve kárdem: jó emlékezni, kell emlékezni? Fogós kérdés, amelyre híres emberek keresték a választ. Úgy látom nem találták, mert vagy rossz a kérdés, vagy rossz helyen keresték a választ. Csak egyiküket idézem.

"Bármilyen hatalmas legyen is egy emlékezet, akármilyen nemes dolgok töltsék is meg, a halál egy pillanat alatt eltöröl mindent."

De, könyörgöm, nem erről van szó! Aki sokáig él szomoruan látja, hogy az ő kedves világa elmerül. Meghalnak az ismerősei, lebontják az utcát, ahol lakott, stb. A temetői sírfeliratok semmitmondóak... A múltat azonban őrzi a halandó élők emlékezete. Igaz, a halál mindent eltöröl. Kivéve, ha a ma embere előtt megjelenik valamilyen írás a falon, vagy máshol ...

2018.06.17

Dr. Szeszák Ferenc