Judeo-kereszténység egyenlő zsidó örökség?

 

Újabb remekmű az ÉS 2004.06.11-i számában: Konrád György cikke „Zsidó örökség az európai örökségben” címmel.

Mi az örökség? Szövegek korpusza és valami rajtuk áthúzódó, sokféleképpen értelmezett szellemi irányvonal, törekvés, keresés. Egymásba átfolynak az örökségeink. [Világos, nemde?] Az európai zsidóknak kettős vagy akár többes identitásuk van, [Tiszta sor.] és senkinek sem feladata az identitások határain őrködni. [Ebből meg egyenesen következik, hogy a többféle identitásúak előtt országhatárok sincsenek, hisz az egyik identitásommal kinn vagyok, a másikkal benn vagyok, mindenütt otthon vagyok.] Az európai emberek, keresztények, zsidók, mindenféle hitűek, megteremtik a maguk örökségét olvasásból, emlékekből és élményekből. Ezt az imaginárius vagyont lehetne zsidónak és magyarnak, vagy bárminek nevezni, de ez csak kényelmes címkézés volna. [A problémát a pénzvagyon mikénti „eloszlása” okozza. Ha ezt is kényelmesen lehetne ide – oda címkézni, nem lenne antiszemitizmus, és nem folyna jó ideje a Harmadik Világháború.]
Része vagyok a zsidó örökségnek, és az is az én egyik részem. Egy ember, akit a gondviselés zsidó emberpár gyerekévé tett, tudomásul veszi, hogy ő kicsoda-micsoda, és mindabból, amit a zsidóságról tud, beleértve a családi emléktárat, leszűrhet egy alternatívát. Azt válassza-e, hogy elfogadja magát annak, aminek született, hogy elfogadja a szüleit és a többi felmenőit, hogy mint ráhagyott históriát elfogadja az ő életmenetüket, döntéseiket, legalábbis azt, hogy gondolkozzon rajtuk, és abból azt folytassa, amit megérteni és helyeselni tud? Vagy inkább azt válassza-e, hogy kiszabaduljon ebből a közösségből és odatartozásból, vagyis hogy ne legyen többé zsidó.
Én, mesterségem szerint, egymás után gyártom a mondatokat. Apai nagyapám segédeivel és inasaival vizeskannát, vödröt, mosófazekat készített a bádogosműhelyében, mielőtt áttért volna a kereskedésre és a gyári áru viszonteladására.
Minden reggel bement a műhelyébe, és kora estig dolgozott az emberei társaságában. Ezzel válaszolt mindarra, ami napközben történt, és a vevők igényeire, akik alaposan megvizsgálták a portékáját, és ahogy a liszt jó volt, amit a búzájukból őröltek, úgy a horganyzott vizeskanna is jó volt, és több volt, mint a tárgy maga, benne volt a nagyapám, ahogy a lisztben benne volt a gazda. Az edényben benne volt az iparos, a kenyérben a paraszt. Adták a művüket, amibe belefeledkeztek, amelyért jótálltak, és árut cseréltek. Egy zsidó bádogos és egy keresztény földműves elcserélte a munkáját, ami komoly emberi kapcsolat, kivált, ha tartós.
[Hát a jó öreget biztos őszintébben tisztelték az ismerősök, mint a könnyű drogok apostolává szegődött unokát.]
A zsidók szerte a világon, Európában is, néhány ezer éve ilyen csereviszonyban vannak a környezetükkel. Adták a monoteizmust, a Tórát, a krónikákat, a zsoltárokat és a prófétákat.
Hát a felsorolás kissé hiányos. Ha nem is adták, de hozták a Talmudot, a kamatos kamaton alapuló pénzfiaztatás „tudományát” és ha a Cion Bölcseinek Jegyzőkönyveit talán nem is, de a „bölcsek kövét” mindenesetre.  Az európai keresztények nem mondták, hogy ez az egész nekik nem kell. A zsidó portéka és a zsidó Jézus kellett. És vele együtt kellett mindaz, amit ő megtanult, a törvény, amelyet kijelentése szerint beteljesíteni jött, meg azok a zsidó halászok, ácsok és más mesteremberek, akik körülvették, akik apostolai lettek az ő hirdetéseinek. Kellett mindaz, ami a keresztény kultúra fundamentuma. [Helyben is vagyunk! Kellett a zsidó bóvli és egy olyan próféta, akit a maguk részéről az „igazi” zsidók kigúnyoltak, leköpködtek és keresztre szegeztettek, Pilátus által. És még mi vagyunk megsértve, ha azt mondják ránk – teljes joggal – hogy „buta gój”.]

*

Kellett az örökkévaló képzete, hogy belőle eredjen a szentség, hogy legyen különbség téve a szent és a profán, az ünnep és a hétköznap között, hogy a hajlék, az étel és az ital, a szerelem, a születés és a halál megkapja az isteni áldást. Kellett az egyetlen isten kegyelme az élet kimagasló óráiban, hogy az élet elnyerje a maga világosságát a sötéttől a ragyogóig, az ürességtől a teljességig, hogy az ember, aki szövetséget köt a teremtővel, valóban munkatársa legyen a teremtés munkájában, és hogy képes legyen meghallani a láthatatlan hangot, amely nem kőből, fából, medvéből, csillagból, napból, nem természeti jelenségből és még csak nem is egy másik, hozzánk hasonlóan véges életű és tudású emberből, hanem csak belülről jön, szellemből és lélekből, valamiből, ami mindig több őnála, és ezért kézzel-ésszel eleve megfoghatatlan. Ez igen merész sejtés vagy hipotézis volt.
A szellem és a lélek, a tudat és az emlékezet, tehát ami az embert emberré teszi, összeköt bennünket az elődeinkkel, és ez az összeköttetés nem kizárólagos. Mivelhogy az isten, akit a zsidók megszólítottak, minden emberé, az egész emberiségé, méltán dicsérhető minden közvetítő - keresztény és muzulmán egyaránt -, aki ezt a valóban transzcendens isteneszmét a maga módosító értelmezésével továbbvitte és elterjesztette.
[Szép, sőt költői mindez. Csakhogy az Ószövetség [a Tóra] nem erről szól! Jahve a kiválasztott nép kiválasztott képviselőivel kötött és újított meg szövetségeket és ezek kivétel nélkül arról szólnak, hogy az Isten a kiválasztottak „kezébe adja” az idegen földeket és a rajtuk élő népeket benépesítésre – elnéptelenítés útján. Ami ma az egykori Palesztina területén folyik, úgy is kifejezhető: az ige testté lesz, beteljesedik az Írás.
Az emberszeretet fogalmába nem csak az élők szeretete tartozik bele, szeretettel gondolunk életükben és (természetes vagy erőszakos) halálukban szüleinkre, testvéreinkre, minden rokonunkra, szomszédunkra és barátunkra, többnyire jóindulatúan nézzük a csecsemőket, csak mert embernek születtek, és érdekelt együttérzéssel szemléljük múltjában és jelenében a fajtánkat, ezt a bölcs és bolond lényt, amelyből egy vagyunk. Ha sok ezer évre hátratekintve, múló pillanatokra képes vagyok köszönni az őseimnek, akkor sejtek valamit a folytonosságról.
[Talán nem értem félre: nem az emberi, hanem a zsidó „fajról” van szó. Döntő áttörés! Innen elindulva akár értelmesen is lehetne tárgyalni a zsidókérdésről. Segítségül híva a statisztika tudományát is, pl. a népcsoportok foglalkozás szerinti megoszlása, stb. Mégiscsak meg kellett volna kapnia a Nobel díjat…] A hagyomány szerint mindkét nagyapám ágán örököse vagyok Áronnak, Mózes fivérének, akinek az volt a dolga, hogy a forró látomást szóba öntse, és akinek az utódai annak a kiváltságnak és kötelességnek az örökösei, hogy ők őrzik a frigyládát, hogy ők, a kohaniták a Tóra, az Írás őrei, és hogy mind a mai napig az ő előjoguk a tóraszekrényből kivenni, a templomban körülhordozni, és mindenkinek, aki meg akarja érinteni, odanyújtani a díszes bársonytokba öltözött, koronával ékesített pergamentekercset, amellyel a chaszid mesterek révületükben szerelmi táncot jártak. A tízparancsolat szerelme? A halandó öleli az örökkévalót, és viszontölelésben reménykedik. [Ezek a mutatványok megjelennek a budapesti köztereken. Nem állítható, hogy osztatlan tetszést aratnának a „másvallásúak” körében. Budapest esetleg nem akar második Jeruzsálemmé válni.]

*

A tízparancsolat körül az írástudók, a papok és a kormányzók egyezségre jöhetnének. A szentírás volt a zsidó kínálat, és egyebek mellett az európai népek is átvették. Alighanem tetszett nekik. Saját természeti, törzsi, népi, állami és hozzájuk hasonlító isteneiket nem tudták maradandóan elfogadtatni más népekkel, túlságosan emberiek voltak, olyannyira, hogy az uralkodók előbb-utóbb önmagukat nevezték ki istenné. [Vissza a Nobel díj! Magyar történelemből csillagos elégtelen. Semmi sem passzol! A „zsidó kínálatot” mi nem vettük át. Azt I. István német zsoldosai verték a testünkbe miként Krisztus testébe a vasszögeket. Mi saját isteneinket nem akartuk elfogadtatni más népekkel. Viszont nem tarthattuk meg a magunkéit István, a zsoldosok, a „hittérítők” és a hóhértörvények jóvoltából. Igaz végigraboltuk Európát, de mit hozott ez a kamat-kizsákmányolás hozadékához viszonyítva? Micsoda pitiáner bűnöző a bankrabló a
bankalapítóhoz képest? Ami a „tetszést” illeti: valaki lihegve újságolta nemrégiben, hogy I. István fiához intézett intelmeinek szövegében talmudi eredetű betétek vannak. Épületes lesz, ha igaznak bizonyúl…

Óvintézkedésképpen a zsidók eldöntötték, hogy az úr nem ember formájú, és nem hasonlít senkihez, semmihez, csak megszólal bennünk, és sugallatokat ad annak, aki hozzá folyamodik, és aki szeretné kihallani az örökkévaló szavát a mindenség sokféle múló zörejéből. Ezért nem tudták elfogadni, hogy legyen bárki ember, akinek kiváltságos kapcsolata lenne az úrral,
[Itt már egyszerűbb fogalmazás indokolt. Baromság! A Tóra éppen az „exkluzív” kapcsolattartás legendája!] ezért nem tudtak hinni Jézus istentől eredő és halhatatlanságot biztosító kivételezettségében. Istenfélelmükben elvetették, és pogány gondolatnak tartották az emberisten képét, és azt sem hitték, hogy egy másik ember, egy tevehajcsár csak úgy fellovagolhat hozzá a légen át. Így gondolták, és ezzel elejét vették annak, hogy istennek földi helytartói legyenek, mert mihelyt van helytartó, nyomban lehetséges a földi hatalom szentesítése. Istennel milyen viszonyt tartottak lehetségesnek? Azt a folyamatos és átörökíthető, tanítható, de magányos ihlettel fejlesztendő viszonyt, amelynek tanulás és elmélkedés a neve. Vendégség a földkerekségen és vendéglátás a monoteizmusban. [Hát Mózes se mászkált a hegyre az úristenhez? Nem cipelt le onnan kőtáblákat? Nem kapott részletes útmutatást a Frigyláda elkészítésére? Kinek volt még fel, ill. bejárása Mózesen és utódain kívül?]
A zsidók a diaszpórában, Európában előbb voltak jelen, mint a földrészünkön később államokat alakító népek, nemzetek. Az írás tanulmányozása és értelmezése volt a dolguk szabad idejükben és ünnepi óráikban mintegy két és félezer éven át, ez tartotta össze őket. Bárki lehetett bölcs, aki valóban bölcs volt, ahogy ez a szerzők világában lenni szokott.
[Szabad idejükben? Lehet! Munkaidejükben mindenesetre népeket gyilkoltak a csecsemőkig bezárólag. Néhol az isten barmait is kardélre hányták. Egyébként Heydrich és Canaris is muzsikáltak szabadidejükben.] Nincs sehol előírva, semmilyen törvény nem szabja meg, hogy hol születhet egy mély gondolat. A zsidó szellem folytatása lehet bármely eszme, amelyet más zsidók, tudós és gondolkodó emberek tartósan a magukévá tesznek. Egy gondolat: attól, hogy zsidó gondolta, nem jobb és nem rosszabb. Indifferens, hogy a költő körül van-e metélve, és hogy milyen szabályokat tart vagy nem tart az ember, ha az emberség alapvető szabályait tartja. [Hát ez a ki bőrhiány mindenesetre nem hátrány, ha fércművünknek kiadót keresünk, vagy adó milliárdokból filmesítjük meg… Az emberség alapvető szabályainak megtartásáról pedig nem lehet beszélni egy olyan állam esetén, amelynek egy tömeggyilkos lehet a miniszterelnöke.] Nincs olyan humánus vagy éppen humanista eszme, amelyet én a zsidó gondolkodók vélt konszenzusával összeegyeztethetetlennek tartanék.
Századokra becsukódott a gettó, kellettek az életszabályok és a rabbinikus vallásosság, és fenn kellett tartani ezt a nehezen vegyíthető egyistenhitet, aminthogy a keresztényeknek is kell a liturgikusan szabályozott templomi ima.
Aki tehát elfogadja, és ezáltal választja is önmagában a zsidót, az elég különös és vegyes örökséggel házasodik. Jó-jó, zsidó vagyok, de ezért most szeressem ezt az egész társaságot, amelyben van szent és csibész a szokásos proporcióban?
Ne maradjunk inkább szabadok és elkötelezetlenek viszonyunkban az örökséggel? A reális elbeszélés arról szól, hogy a zsidók többsége rosszul járt. Nyertesek is voltak, de vesztesek is, nagyobb arányban, hiszen mi más lenne az, aki ártatlanul, gyerekkorában elveszti az életét.
Nem szeretem a zsidók azonosítását a gázkamrába lökdösött emberekkel. Gyerekkorom óta jobban tetszenek a Makkabeusok és Bar Kochba, rabbi Akibával az oldalán. Aki engedelmesen odaállt pucéron a gödör szélére, és várta, hogy belelőjék, az ilyen ember nem nyerte meg a részvétemen kívül a nagyrabecsülésemet is, de a családból és az ismeretségi körből azok a nagyfiúk, akik a munkaszolgálatból átszöktek a partizánokhoz és onnan tovább Palesztinába, az akkor születő Izrael államba, kiérdemelték a csodálatomat, amelyet azóta sem vontam vissza tőlük.
[Ízlés dolga. A nagy író ezek szerint nem olvasta hitsorsosa Makai könyvét „A cionizmus és Izrael állam” címmel. Abból ugyanis (tengernyi más forrás mellett) kiderül, hogy a terrorizmust Palesztina földjén épp ezek a „nagyfiúk” honosították meg. Begin és Shamir véreskezű hóhérok, terroristák voltak. Méltán lettek később miniszterelnökök. Sőt Begin még béke Nobel díjat is kapott.] Létezni kell, és megvédeni a hozzátartozóinkat, fenn kell maradni, elvegyülve és elkülönülve, továbbadva egy örökséget, amely mindenkié, aki akarja, akinek kell, de a zsidók vállára alaposan ránehezedik.
Ezt az örökséget képzelhetjük úgy is, mint egy súlyos zsákot a vállunkon, amelyet felvállaltunk, és végül is hova viszünk?
[A zsák véres arannyal teli. Ez bizony nyomja a vállat, ha a lelkiismeretet nem si.] A könyvtárba, amelyből ez az örökség átköltözik az örökös tudatába. Ha akarom, ha nem akarom, örökös vagyok. Bújócskázhatom is, mondhatom a postásnak, amikor ajánlott levelet hoz, hogy a címzett elköltözött. Nem muszáj átvennem egy hírt a Dunába lőtt nagymamáról. Miért is lőtték a Dunába azt a nagymamát? Most én is feledkezzem meg róla ugyanazért? Ha viszont nem lököm vissza a Dunába a nagymama képzetét, akkor viselnem kell, akkor a vállamra súlyosul, akkor gondolkozni kényszerülök róla és mindarról, ami hozzáfűződik. [Más asszociáció nem kél e koszorús főben? Például az éhen halasztott félmillió iraki gyermek lelkecskéi nem lengik körül? Csak a nagymami lelke kóvályog? Mi is csak őt sajnáljuk? Csak őt gyászoljuk? Miért?]
Zsidó vagyok a magyar nyelvi közösségben, Budapesten meg egy kis faluban; többnyire itt vagyok, itt próbálom magam otthon érezni, és bár lett volna alkalmam elmenni innen, ezt nem tettem, talán egy másik hűség okán, mert felfogtam, hogy azokhoz is közöm van, akikkel egy nyelven beszélek, akiket láttam magam körül, ha kitettem a lábam az utcára, akikkel egy iskolába jártam, akikkel egy asztalnál hoztak össze a kávéházi beszélgetések, és akikkel különböző ágyakban hoztak össze különféle szerelmi vágyódások.
[No ez az, ami nem megy! Konrád, te nem érzed magad otthon, mert itt sohasem lehetsz itthon. Nem ifj. Hegedűs, „másságod” rekeszt ki, reménytelenül, jóvátehetlenűl. Lehet nem tehetsz róla. Mi még kevésbé.] Gyerekkorom falujában minden templom istentiszteletére elmentem vagy a nevelőnőmmel, vagy a szakácsnőnkkel, amikor pedig még lehetséges volt választani, 1947-ben, meghallgattam minden párt szónokát. És amikor ez idő tájt úgy döntöttem, hogy író leszek, fel sem ötlött bennem annak a lehetősége, hogy a szerző nemzeti vagy vallási hovatartozása szerint olvassak vagy ne olvassak el egy könyvet.
Mivelhogy a római birodalom népességének egytizede volt zsidó, és mivelhogy az ókori zsidóság fele már akkor is a korabeli zsidó ország határain kívül élt, a zsidók - akár mint legionáriusok, akár mint kereskedők - itt voltak Európában. Akkor is diaszpórában voltak, ma is abban vannak, és ez nem olyan nagyon különös. Ez volt az egyik választásuk, és éppen ezáltal, szórványlétükben lettek az európai örökség alkotórészei.
A zsidók, miután kijöttek a predemokratikus elzártságból, miután egyenjogúak lettek, beletanultak az európai kultúrába, és ott mint egyének hoztak létre világi műveket, kulturális hátterük képvilágát használva, de nem zárkózva el az európai művészet áramlataitól.
[Önellentmondás! Fentebb még arról volt szó, ti vagytok az európai kultúra. Hát ha ilyen hosszan ír az úr, a végére elfelejti amit az elején írt.] Nem szigetelték el magukat, és valószínűleg nem is fogják ezt tenni. A kép, a vers, a zene elsősorban kép, vers és zene kell, hogy legyen, és csak sokadszor jön szóba, hogy a szerző zsidó, ami az életrajz szempontjából érdekes, de mint esztétikai tény nem meghatározó. A belterjes, csak zsidóknak szóló mű a nemzeti vagy a vallási irodalom kategóriájába kerül, és a hangsúly ezen van, hogy nemzeti és vallási, és nem azon, hogy irodalom vagy hogy művészet. Van tehát az európai örökség, amelybe a specifikus elemek beleszervülnek. [Ilyen „csak zsidóknak” szóló mű a Talmud is. Magyarországon a rabbi képzőkben oktatják „nemzeti” alapon olyanoknak, akik aztán majd elvegyülnek közöttünk a „többes identitás” valamelyik álcájában. És melyik „nemzet” érdekeit fogják szolgálni? A sajátjukét, vagy a mienkét, ami ugyebár a sajátjuk is (lásd szabadon választott identitás). Túl zavaros ez az egyszerű, csak magyar identitású egyénnek.]
A zsidót nem különíti el a legegyszerűbb klasszifikációs válaszvonal, a nyelv. Zsidó szerzők sok nyelven írnak, ám hogy mi köti össze őket, azt lehet megérezni, de nem lehet meghatározni. A zsidók többnyire készséges európaiak voltak. Közép-Európában ők képviselték Nyugat-Európát, noha talán Kelet-Európából jöttek. Minél tágabb és plurálisabb a közösség, annál természetesebben foglalhatnak benne helyet a zsidók.
[A helyfoglalás stimmel! Máshol a hiba. Az etológiával foglalkozó könyvekben, filmekben esik arról szó, hogy minden állat kijelöli és adott esetben élete árán is, megvédi azt az „életteret”, amelyet mértékét ösztöne szabja oly méretre, amely biztosítja létfenntartását. E terület határait igyekszik kijelölni vizeletével, szőrével, stb. Nos, ha egy nemzet, vagy – immár a Szerzővel szólva – egy faj azzal a fogyatékkal van megverve, hogy élettere határait nem képes a természet rendjéhez igazodva önmagát korlátozva meghatározni, ez egymagában is nagy baj. Ha ehhez még az arra való képtelenség is társul, hogy megérezze az idegen vizelet szagát és tisztelje más életterét, akkor az következik amit a Szerző a következő sorban felpanaszol: kétségbevonatás és elúzetések…]
A zsidók éppen a kétségbevonatásuk és elűzetéseik miatt szétterjedtek a földön, olyan helyet keresve, ahonnan nem fogják őket kiközösíteni. Nyugalmat keresnek, de közben megtanulták a kisebbségiként folytatható életgyakorlatot, nyugtalanító viszonyok között is megszokták, hogy ők kisebbségiek, ezért nem olyan könnyű nekik többséginek lenni egy zsidó államban.
[A bolygó zsidó alakját talán a legszebben, legemberibben Arany formálta versbe. Az egészet kellene idéznem, de csak azt idézem, amire a nagy humanista ráérzett: az idegenséget.

AZ ÖRÖK ZSIDÓ

 

 

 

Rohannom kell - s a földi boly
Mellettem gyorsan visszafoly:
Ködfátyol-kép az emberek:
Én egy arcot sem ismerek...
   Tovább! tovább!

Oh, mily tömeg? s én egyedűl,
Útam habár közé vegyül:
Érzem, mint csónak a habot,
Hogy átmenet mind rám csapott.
   Tovább! tovább!

Irígylem az ágról szakadt
Levélkét: hisz majd fennakad;
Irígylem az ördögszekért:
Árokba hull: céljához ért...
   Tovább! tovább!

 (1860)

A zsidó örökség kezdettől benne volt az európai örökségben. Ha most azt mondanák a zsidóknak, hogy minden cókmókjukkal hordják el magukat Európából, akkor a zsidók kénytelenek lennének elvinni magukkal a Bibliát, a zsidó szereplőkről író zsidó szerzők műveinek gyűjteményét, és már ezzel az egy elszállítással meglepő hiányt hagynának maguk mögött. A keresztény Európából például eltűnne a kereszténység. [Mindhiába! Konrád sem tudja átlépni az áldott emlékű Landeszmann árnyékát. Csak ő finomabb ember. Nem is dühös. Zsidó hallgatósághoz szól. Így kimarad a fütyülős barack, meg a bő gatya. A kényszerképzet viszont ugyanaz.] De ha a zsidók örökségéből kellene kipakolni mindazt, amit nem zsidó emberektől tanultak, akkor a zavar nem lenne csekélyebb.
Amiből következik, hogy az örökségek nem elválaszthatók egymástól, átköltöztek, átszálltak, átfolytak, átnőttek egymásba, és csak a tudatlan pedantéria kísérletezhet szabatos elhatárolásukkal. Kilépve a gettóból a zsidó szerzők nem érték be a zsidó közönséggel, sem a tanulásban, sem a kifejezésben nem álltak meg az etnikai határoknál. Emlékvilágunk egymásról vegyes, de akkor is az lenne, ha csak magunk között lennénk, mert az emberek egymásról való képe általában vegyes.
Európát jól-rosszul együtt csináltuk. Az európai kapcsolatok és közös értékek rokonszenvesek voltak a zsidóknak. Ha visszatekintünk a keresztény Európára az elmúlt második évezredben, a kiemelkedő sikerek, városok, tudományok és művészetek szokatlanul lendületes gazdagodása mögött ott találhatók a zsidók is. Velük gyorsabban, nélkülük lassabban ment. Berlin, Prága, Varsó, Bécs és Budapest (és még hoszszan lehetne sorolni a városok nevét) a zsidók emancipációja után felvirágzott, a virágzás pedig hogyan is lett volna homogén és egyszínű. Ahhoz, hogy ne legyenek zsidók, be kellett zárni a kapukat és korlátozni kellett a versenyt. Azok a városok, ahonnan a halálba küldték a zsidókat, nem lettek gazdagabbak. Minél kevesebb szín, annál több unalom. Előbb-utóbb minden hiány pótolható, amit a zsidók tudtak, abban nem volt semmi ördöngösség, meg lehet tanulni, ha nem is egykettőre. És mire a hiány gödrét betemetik, és a verseny megint szabad, az európai nemzetek ott tartanak, ahol a zsidók eltüntetése előtt tartottak, és még az is lehetséges, hogy megint jönnek valahonnan valamilyen zsidók.
A holokauszt után a zsidók többsége nem igyekezett magát folytonosan a megaláztatásra emlékeztetni. Az erőszakos elkülönítés után nem az önkéntes elkülönülés vonzotta őket, hanem inkább önmaguk meg nem különböztetése, az elgondolt új világok együttes építése.
[Sajnálatos módon ez a lamentálás is történelmietlen, pontosabban valótlan. Hogy a zsidóság mire akarja magát emlékeztetni ez népi belügy. Az viszont hogy a születendő nem zsidó magzatot szinte már az anyaméhben a Holokauszttal sokkolják. Bűntudattal injekciózzák. Majd felnőttkorától az idők végtelenségéig adóztatják – pontosan az ellenkező hatással jár. Történelmi részvét–érzés helyett dacot, ellenérzést szül, kárörömre, gúnyra ingerel. Abba kéne már hagyni és a téma gondozását a történészekre, bízni, ahogy az ’56 utáni népgyilkosságok vonatkozásában ezt, épp a zsidóság reprezentánsai,  javasolják. Ehelyett mi történik: embervadászat indul magyar felségterületen matuzsálemi korú állítólagos háborús bűnösök után. Jósolhatok? Ez az akció nem fog simán menni és nem fogja a zsidóság otthonosság érzetét növelni. 
Nyugat-Európában a demokratikus jogállamok, Kelet-Európában az államszocializmusok a Harmadik Birodalommal együtt annak az ideológiáit is elvetették. A zsidók különösségéről, és arról, ami velük történt, lehetőség szerint nem esett szó. A helyi elitek takarékosan vizsgálták a múltjukat, hogy milyen cselekedetekkel és milyen mulasztásokkal segítették a halálba gördülni a deportáló vonatokat.
Aki zsidó pedig úgy döntött, hogy itt marad Európában, és nem vándorol ki Izraelbe vagy a tengerentúlra, az elhatározta, hogy megpróbál együtt élni a nem zsidókkal. Hátha ők sem akarták ezt, hátha ők is megértik, megtanulják, hogy mit szabad és mit nem szabad megtenni embertársainkkal.
[Konrád Györgynek Izraelben kellene prédikálnia. Nem hatvan éve, hanem tegnap történt szörnyűségekről. Író úr! Ne dekkoljon itthon. Vállaljon misszionáriusi küldetést. Jobbítsa saját fajtestvéreit. Bolyongjon kissé. Ez népe sorsa, így hát az öné is. Vagy attól tart, hogy valami „nagyfiú” lelövi, mint Rabint? Tényleg jobb az ilyen hősöket távolról csodálni.] A nyugati és a keleti típusú modernizáció problémáitól elborítva sok zsidó - hasonlóképpen az emancipáció utáni asszimilánsokhoz - a maga különösségét idejétmúlt, folklorisztikus maradványnak tekintette. Ami nem univerzális, az értéktelen, gondolták sokan. Amiből következett, hogy a sérülékenyebb zsidóknak nem esett jól, ha a környezetükben élő keresztények a maguk etnikai kivételességét hangoztatták, mert abban benne rejlik az antiszemitizmus lehetősége. [Amíg a stadion közönség arcába lehet bőgni, hogy a zenész ötezernyolcszázvalahány éves, és a Tilos Rádióban keresztényirtás keveredhet az alkoholgőzbe, ott bizony az antiszemitizmus „lehetőségeivel” számolni kell. A megoldás nem a többségi keresztény társadalom nézetrendszerének megváltoztatása, hanem a kisebbség talmudi gyűlölködését indokolt ügyesebben palástolni.] A nemzetközi kommunizmus vagy a nemzetközi liberalizmus transznacionális gondolkodásmódot igényelt. A zsidóknak nem különösebben tetszett az etnikai nacionalizmus, mert a nácizmus ennek volt a paroxizmusa. De ha mégis hajlottak rá, akkor a cionizmust választották, legyen egy állam, amelyben a zsidók különössége nem a kisebbségnek járó tolerancia jóvoltából, hanem többségi állami akaratból maradhat fenn. [A kiszorítás, elüldözés és módszeres irtás folytán a palesztin őslakosság valóban kisebbséggé vált, miként az indiánok a demokrácia másik mintaállamában az Amerikai Egyesült Államokban, velük kapcsolatban toleranciáról beszélni zsidó hallgatóság előtt lehet. Egy ilyen arcátlan cikket azonban Magyarországon közzétenni több mint bűn, hiba! Vagy az „őslakosság” tűréshatárát tapogatja ön is Konrád úr? Van ilyen határ!]
Feltételezem - némi optimista hajlandósággal -, hogy a zsidó egyének és közösségek, ha tetszik, a zsidó nép helyzete az Európai Unióban kedvezőbb lesz, mert az Unió eleve nemzetközi keretet von a nemzetállamok köré, és azokat alkotmányos magátólértetődőséggel türelemre készteti a kisebbségek iránt.
[Ezt fordítsuk magyarról – magyarra. Így lesz! A Moloch a hajdan többségi nemzeteket fogja elnyomni a hajdani kisebbségek érdekében. Ezért is ellenezték, ellenzik sokan a magtisztelő tagságot. A zsidó nép helyzete az Unióban valóban kedvezőbb lesz. És tessék mondani, mi történik akkor, ha az unió nagy robajjal összeomlik, ami a népeknek esély önöknek pedig veszély. Tessék mondani, bele tetszett gondolni mi lesz akkor?] Európa rohamosan világiasodott, a modernitás lendületében minden nép fiataljai ki akartak törni a családi és helyi kötelékek közül, a vallás - keresztény és zsidó egyaránt - csökkenő szerepet töltött be az életben. Az Európai Unión belül a pluralizáció normális, virágozzon száz különösség, [Gondolom, a vadkenderre tetszik gondolni.] a specifikumok ápolása pedig jóravaló gyarapítása az összességnek. Az etnikai különösség - ha nem jogellenes, szakadár diktatúrát igazol - esztétikai értékkel bír, látványosság, turistahívogató csáberő. A globalizációhoz hozzátartozik a helyi-népi-kulturális különösségek keresése és felértékelése. A nagy együttesben kénytelenek vagyunk felismerni, hogy mindannyian kisebbségek vagyunk, és így a többségi gőgösség komikussá válik.
Az európai ember - zsidó és keresztény egyaránt - rákényszerül arra, hogy ne csak belülről, hanem kívülről is lássa magát és a saját közösségét, hogy szemügyre vegye önmagát a többiek között a csoportfényképen.
[Fájdalom! Önök pont erre az egyre képtelenek. Ezért szenvednek, vagy éreznek késztetést évezredek óta – a bolyongásra. Higgye el: nem lesz megállásuk az EU-ban sem.]  Most jön csak a komparatisztika korszaka. Nehéz lesz egy különösséget mindenekfölött valóvá és minden mást kirekesztővé emelni. [Ön nem ismeri a „szőke herceget” aki éppen ezt teszi és hírdeti több mint egy évtizede?]  Minden közösség szép és kedves, ha nem akar ölni. [Izrael! Uram! Izrael! Vagy Cavinton?] A keresztények is jók, a zsidók is jók, a muzulmánok és minden vallás hívei jók, ha tisztelik az égi-földi törvényt, és nem akarják kipusztítani a környezetükből a többieket. A saját közösségükkel való szenvedélyes azonosulásuknak ebben az esetben nem lesz méregfoga.

*

Nincs olyan közösség, amely önmagát par excellence európainak tekinthetné, vagy amely az európai szubsztanciát kisajátíthatná. Európa nem csak a tiétek, és nem csak a miénk. A különálló és más törvényeknek alá nem vetett nemzetállamok könnyebben kitaszíthatták magukból a zsidókat, mint az Unió, amely alkotmánya szerint pluralista és tiszteli az emberi személy méltóságát. Az Uniót ez a demokratikus mentalitás teszi egyáltalán lehetővé, amellyel a zsidóellenesség összeegyeztethetetlen.
[Ez a végeláthatatlanul és megbocsáthatatlanul hosszú cikk voltaképpeni és egyedüli mondanivalója. Ha mélyet szív marihuánás cigarettájába, majd utána bámul az illanó füstnek, talán ezt látja benne.
Kellemes képzelgést. Tudnia kell viszont, hogy Ön nekünk nem egy József Attila

(A költő - ajkán csörömpöl a szó,
de ő, (az adott világ
varázsainak mérnöke),
tudatos jövőbe lát
s megszerkeszti magában, mint ti
majd kint, a harmóniát.)

Ön csak csörömpöl, anélkül hogy a jövőbe látna. Mi itt kint nem szerkesztjük meg azt a harmóniát, ami tulajdonképp önben sem létezik.] 

(A szöveg április 27-én Prágában hangzott el a Jewish Heritage in the European Heritage című konferencia bevezető előadásaként.)

 

A kommentár viszont (csak) Debrecenben íródott

 

2004.06.17-napján.

 

Sz. Gy.